Valótlan valóság írta: spekcio15

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Valótlan valóság

írta: Szárnyaszegett
bétázta: Tündibogyó. Ismét köszönöm neki!
jogok: A Potter-univerzum J. K. Rowling fantáziájának mesés gyümölcse, így minden jog őt illeti. Szereplőit csupán kölcsönvettem az olvasók és önmagam szórakoztatására. A novella megírásakor semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.
műfaj:novella

zene: Fluorid, ha jobban tetszik Fluorigán; 2001
ajánlás:Nevotilnak, aki tudja, hogy lehet egy álomból novella :).

Valótlan valóság

Valótlan valóság... Igen, azt hiszem, ezzel a két – egymásnak ellentmondó – szóval tudnám legkönnyebben kifejezni jelenlegi helyzetemet. Hogy miért is valótlan? Néha, vagy inkább gyakran, annak érzem. Hiszen a valóság nem lehetne ennyire szörnyű. Lehetetlen! Remélem – de tudom, hiába –, hogy az egész nem több, mint egy álom. Mégis hiába várom az ébredést, az nem jön. Nem is fog. Soha. Hisz ez nem az! Nem valótlan! Az élet egy véget nem érő játék. Pontosabban fogalmazva egy történet. Rémtörténet, aminek csak akkor lesz vége, ha meghalsz.
Furcsa a sors humora, meg kellett ezt tanulnom közel három évvel ezelőtt. Sem Dumbledore, sem Potter nem él. Halottak, mindketten halottak. Pedig sokan egyedül bennük hittek. A varázstársadalom minden tagja biztos volt benne, hogy egyedül ők elég erősek ahhoz, hogy szembeszálljanak Voldemorttal, minden idők leghatalmasabb feketemágusával. Tévednek. Bárki legyőzhetné őt. Bárki, akiben van varázserő. Egyetlen gond csupán, hogy senkiben nem lakozik ott a kellő elszántság. Nem, úgy tűnik az emberekben valahol mélyen ott lapul az emberség. A farkastörvények érvényüket vesztik.
Soha nem hittem igazán Trewlany jóslatának. Nem hiszek bennük. Szerencsére a mi időnkben még nem kellett olyan felesleges, megtévesztő tantárgyat tanulnunk, mint a jóslástan. Szép is lett volna. Nem tudom elképzelni, hogy az emberek miért képesek hinni holmi szemfényvesztésnek.

Most már elismerem, annak a nőnek részben igaza volt. Potterben valóban volt egy olyan erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismert, és nem is ismer. Ezért tudta legyőzni. Potter könyörületes volt, míg ő hírből sem ismert azt a szót, hogy könyörület.
Öreg hiba – mondhatnánk. Aki akarja, mondja is. De amikor ő állna vele szemben, vajon képes lenne megölni a számára legkedvesebb, általa leginkább szeretett embert?
Nem tudom, hogy én képes leszek-e majd rá, vagy sem. Most hiszem, hogy sikerülne. Mégis, van egy olyan érzésem, ha ott fogok állni szemtől szembe Voldemorttal, elszáll majd minden elszántságom, és nem leszek képes véghez vinni. Félek. Mi lesz akkor, ha megfutamodok?
Milyen ironikus – gondolom magamban. – Senki nem gondolná rólam, hogy én, Perselus Nobilus Piton félek valamitől.
Köpönyegforgató, áruló, semmirekellő gyilkos, undorító féreg, aki inkább áll a gonosz szolgálatába semmint az útjába. Ezek nem többek, mint billogok. Beskatulyáztak. Egyszer hoztam egy rossz döntést elvakultságból, és még ma is az alapján ítélnek meg, az emberek nem képesek rajta túllépni. Pedig ha tudnák...
Ők csupán ezt gondolják, de nincsenek tisztában semmivel. Az igazságot két ember tudta csupán, abból az egyik ma már halott. Sejtem, s eltökélt szándékom az, hogy én is sírba fogom vinni magammal a titkot.
Nem merem, nem akarom elmondani neki. Nem. Így is túlságosan szeretem...
Lenézek ökölbe szorított kezeimre, amiket aranyárnyalatúra fest a kandallóban pattogó tűz lángjainak fénye.
Fogalmam sincs, hogy leszek képes arra, hogy saját kezemmel végezzek vele. Egyre biztosabb vagyok benne: meg fogok futamodni, de akkor én is meghalok.

De már nem félem a halált. Felesleges. Dumbledore mindig is azt mondta: A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Igaza volt. A halállal valóban véget ér valami, de abban a pillanatban biztos kezdetét veszi valami új is. Ez az élet rendje... Új élet kezdődik, talán új esélyekkel.
Kevés ember bízik bennem, de mit is várok? Ki higgyen egyik reménységük, Dumbledore gyilkosának?! Potter sem hitt nekem először. Gyanakodva szemlélt egészen addig, amíg nem segítettem neki a horcruxok felkutatásában. Négyet megtaláltunk együtt. Voldemort saját maga pusztította el az egyik horcruxát. Igen, Potter is az volt, bár a Sötét Nagyúr nem önként tette meg annak. Nem számolt az anyja véráldozata miatt fellépő erős védővarázslattal. Egyszerre két átkot próbált véghez vinni – legalábbis én így gondolom –, de elhibázta. A védőpajzs az egész házra kiterjedt, és a halálos átok magára Voldemortra csapódott vissza, míg a másik Harryt találta el...

***

Dumbledore megölése után voldemort jobbkezévé léptem elő. Több dolgot osztott meg velem, mint bárki mással. Különös, de azt hiszem, hogy valamilyen szinten bízott bennem. Bár biztos nem teljesen. Elmondott, sejtetett dolgokat, olyanokról tudtam, amikről másoknak fogalmuk sem volt. Azonban a többiek is érezték, hogy kiváltságosnak számítok az ő szemében. Nem nézték jó szemmel, irigykedtek. Sokan remélték, hogy áruló vagyok, és elég egyetlen rossz lépés, és vége. Összedől a kártyavár. Jól sejtették, vissza akartam térni a világos oldalra. Muszáj volt, ez is Dumbledore tervének része volt.
Olyanok voltak, mint a keselyűk. Figyelték miden egyes lépésemet, várták a legapróbb hibát. Tudtam, mire játszanak. Precízebben dolgoztam, és figyeltem arra, hogy ne ejtsek el egyetlen olyan szót sem, amivel bajba sodorhatom önmagamat. Nem akartam lelepleződni, tudtam, nekem még feladatom van. Meg ha akkor lebuknék, lassú, gyötrelmekkel teli halál várna rám. Nem akartam meghalni, még nem. Bosszút akartam. Eltökéltem, ha egyszer meg kell halnom, akkor magammal fogom vinni Voldemort sötét, átkozott lelkét a túlvilágra.
Becsapott, átvert. Élvezte. Tudom. Elhitette velem, hogy a családomat aurorok ölték meg. Nem más, mint az a nyamvadt Potter.
Gyűlöltem. Ellenlábasom volt mind a hét, Roxfortban eltöltött évem alatt. Utált, megvetett ő is meg a bandája is. Egy életcélt tűztek ki maguk elé: ott keserítsék meg az életemet, ahol tudják. Egyszer az ostoba tréfájuk majdnem az életembe került. Akkor telt be igazán a pohár. Nem tűrtem tovább. Nem, harcoltam ellenük én is.

Nem számított semmilyen észérv és a jó szavak. A feleségem halott volt, a lányom is – legalábbis úgy tudtam akkor.
Úgy éreztem, nincs már semmi vesztenivalóm. Tudtam, hogy csak a másik oldalon állhatok bosszút azon az átkozott Potteren. Voldemort kételkedett mind a szavamban, és szándékom valódiságában. Bizonyítékot akart arra, hogy nem mint a világos oldal egy kémje akarok beépülni csatlósai közé.
Elvakított a vérszomj. Résen voltam. Tudatosan, aprólékosan figyeltem minden egyes apró változást. Éreztem, hogy nemsokára eljön az én időm. Bizonyíték kellett szándékom szilárdságáról, így minden energiámmal annak megszerzésére koncentráltam.
Jó egy hónap elteltével, mondhatni, rám kacsintott a szerencse. Az egész egy esős, őszi napon kezdődött. Az a nap döntötte végleg romba az életemet, ebben ma már biztos vagyok.
Hideg éjszaka volt, és fújt a szél is. Az utcán csupán egy-két ember tartózkodott. Csuklyámat mélyen az arcomba húzva szeltem át Roxmorts kicsi, kanyargós utcáit, nem törődve a zord idővel. Nem figyeltem, hogy merre megyek, hagytam, hogy a lábam vigyen. Kétségbe voltam esve, még mindig nem volt meg a hiteles bizonyíték.
Hirtelen azt vettem észre, hogy valami szilárd dolognak ütközöm.
- Hogy az a... – káromkodtam el kis híján magam. Vettem egy mély levegőt. –Elnézést – morogtam végül.
- Semmi gond – felelte egy túlságosan is ismerős hang.
Dumbledore! – ötlött szinte azonnal az eszembe.

- Nem esett semmi baja? – érdeklődött udvariasan.
- Nem – feleltem kurtán, s közben még inkább arcomba húztam a csuklyámat, hogy fel ne ismerjen.
Most, visszagondolva, úgy érzem felesleges volt. Valószínű, hogy felismerte a hangomat. Különben is, remek okklumens, anélkül olvashatta bármelyik gondolatomat, hogy észrevettem volna.
Megszaporáztam lépteimet, s kikerültem az öreg mágust.
- Biztos nincs semmi gond? – hozta felém hangját a szél.
Nem válaszoltam, csak karommal intettem, hogy igen.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje bolyongtam céltalanul az utcákon. Fáztam, és átáztam.
Felnéztem az egyik épület cégérére, amin egy szárnyas vadkan volt.
- Á, a Szárnyas Vadkan – nyugtáztam magamban.

Vettem egy mély levegőt majd rászántam magam arra, hogy belépjek. Nem húztam le a csuklyámat. Sokan nem teszik, hiszen sok furcsa ember megfordul itt... Nem fogok kitűnni - gondoltam.
Odaléptem a pulthoz, ahol egy fátylas ember állt, , testalkatából ítélve inkább férfi, mint nő.
- Mit akar? – kérdezte recsegős hangon, s közben fel sem nézett a pohár törölgetésből.
- Egy lángnyelv viszkit – feleltem kurtán.
Nem telt el két perc és levágta a kupát a pultra. Nem mondott semmit, azt sem, hogy mennyit fizetek, csak tartotta a markát. Egy kisebb sóhaj után leszámoltam neki a 14 ezüstsarlót, majd italom társaságában az egyik elhagyatott, sötét sarok felé vettem az utamat.
Nem tudom mennyi időt voltam ott, nem érdekelt. Csizma sarkainak halk kopogására lettem figyelmes, azonnal felkaptam a fejem. Jól sejtettem, Dumbledore volt az...
- Mit akarhat ilyen helyen? – kérdeztem magamtól.
Megvártam, amíg majdnem felért a lépcsőn, majd óvatosan követni kezdtem. Tudni akartam, mit csinál itt. Azonban mire felértem az emeletre már semerre sem láttam távolodó magas alakját. Mindegyik ajtó csukva volt. Már fordultam, hogy visszamenjek a helyemre, amikor suttogó beszélgetés zaja ütötte meg fülemet. Nem hallottam pontosan, és fogalmam sem volt, honnan jön a hang. Ajtóról ajtóra jártam, és mindegyikre rátapasztottam a fülemet. Nem kellett sokáig keresgélnem.
- Szóval a jóslástan professzori poszt érdekelné önt, ugye, kedves Sybill? Remélem nem zavarja, hogy így szólítom...

- Természetesen nem. – húzta ki kissé magát a megszólított.
- Attól tartok, Önben nincs meg az a látótehetség, ami ükanyjában, Cassandrában megvolt...
A szobára csend telepedett, amit kis idő múlva furcsa, hang tört meg. Olyan volt, mintha valaki transzba esett volna...
- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt...
Éreztem, ahogy vállamra erős kezek kulcsolódnak, ijedten néztem hátra. A csapos volt az.
- Mit keresett itt maga? – kérdezte undorodva. – És legfőképp, miért hallgat ki egy magánbeszélgetést?
Nem válaszoltam, de agytekervényeim lázasan forogtak. Elöntött a boldogság édes mámora. Most már biztos voltam benne, hogy sikerrel járok...
Néhány pillanat múlva azt vettem észre, hogy megpróbálják lehúzni a csuklyámat.
Nem hagyhatom! – üvöltött egy hang a fejemben.

Soha nem látott gyorsasággal téptem ki magam fogvatartóm erős szorításából, majd lerohantam a lépcsőn, egyenesen a kijárat felé.
Még hallottam, ahogy azt kiabálja utánam, hogy:
- Állítsák meg azt az alattomos bűnözőt!
Mire bárki is felfoghatta volna a mondatot és megmozdulhatott volna, én már kiviharzottam az ajtón. Végig rohantam a főutcán, majd rögtön hoppanáltam az otthonomhoz. Voldemorthoz nem mehettem, hisz nem tudtam, hogy merre lehet, csak akkor találkoztunk vele, amikor hívott minket.
Hazahoppanáltam, de alig bírtam várni. Olyan hosszúnak tűnt az a néhány nap, azt hittem megőrülök.


Sötét gondolataimból kopogtatás zaja hoz vissza a valóságba.
- Tessék! Ki az? – kérdezem.
- Én vagyok az, professzor úr, Hermione – mondja zihálva.

- Á, Hermione, lépjen beljebb! – intek neki. – Miért jött? – kérdem tőle, s közben egy székre mutatok, hogy foglaljon helyet.
- Professzor úr, most erre nincs idő. Fontos dolog történt...
Most csak és kizárólag fontos dolgok történnek – akarok visszavágni, de végül mégsem teszem.
- Mi történt? – érdeklődöm udvariasan.
- A Roxmorts határában lévő őrök jelentették, hogy Voldemort elindult...
- A fenébe is! – káromkodom el magam. – Az hogy lehet?! És mégis, miért csak most értesítenek róla? – háborodok fel, bár tudom, most nincs helye felháborodásnak, dühöngésnek. – Értesíts minden felnőttet a kastélyban, a prefektusokat meg utasítsd arra, hogy vigyék le a diákokat az alagutakba és maradjanak velük! – hadarom.
Csak bólint egyet, majd sarkon fordul és kisiet az ajtón.
Ökölbe szorítom a kezemet, érzem, ahogy körmeim a húsomba vágnak, s lassan a kis vágásokból kiserken a vér. Nem érdekel, hagyom, hogy a földre csöpögjön. Most még inkább remélem, hogy az egész egy rémálom. Megtámaszkodok a szék támlájában; kell egy kis idő, míg összeszedem magam.


Félek, nem vagyok elég erősnek ahhoz, hogy megtegyem. Elbizonytalanodok.
Veszek egy mély levegőt, s végül elindulok az Előcsarnokba. Már minden egyes tanár ott sorakozik, és több nagykorú tanuló is. Egy sóhaj szalad ki a számon.
- Sajnálom, átgondoltam a dolgokat – mondom szinte suttogva. – Nincs szükség arra, hogy ennyi ember velem jöjjön. Felesleges. Ha nem sikerül feltartanunk Voldemortot, akkor tovább halad a kastély felé. Ha önök is ott lennének, akkor a biztos halál várna magukra... Ezért arra kérném önöket, hogy maradjanak a Roxfortban, hogy szükség esetén megvédhessék magukat és a pincében elrejtőzött fiatalabb tanulókat. A kastély erős védővarázslatokkal van ellátva. Felfog minden átkot, ami kintről érkezik, de mindent ki is enged, és fekete mágiából táplálkozik, szóval nincs félni valójuk. A varázslatokat csak nehezen lehet megtörni. Mire sikerülne, valószínűleg elfogyna a halálfalók és a varázslények minden ereje. Nem fenyegetné önöket semmiféle veszély. Biztonságban lennének.
- És akkor ön miért nem marad itt? – hallok egy hangot valahonnan a kis tömeg közepéből.
- Megpróbálom feltartóztatni Voldemortot – válaszolom, és látom, hogy többen felszisszennek a név hallatán. – Ha elég erős, akkor rövid időn belül fel tudná oldani az átkot.
- Nem mehetsz egyedül, Perselus! – hallom Minerva aggodalomtól terhes hangját.
- Tisztában vagyok vele, Minerva – válaszolom neki. – Magammal viszek két embert, de a többiek testi épségét nem kockáztathatom, és nem is fogom – jelentem ki, s közben végighordozom tekintetem a körülöttem álló embereken.
- Én magával megyek professzor úr – hallom Hermione hangját.
Fájdalmasan elfacsarodik a szívem. Reméltem, hogy nem akar majd jönni, úgy reméltem. Másrészt viszont biztos vagyok benne, hogy ha nem jönne, akkor nem tudnánk végezni Voldemorttal... Viszont ha itt maradna, akkor lenne rá esély, ha mégoly minimális is, hogy túl fogja élni.

- Rendben – bólintok végül lassan.
- Én is veled megyek – mondja Minerva.
Ismét csak bólintok, nem tudok beszélni. Néhány percig csak némán állunk ott, az előcsarnok közepén, és egymást nézzük. Eddig nem volt igazi kapcsolatunk, csak annyi fűzött minket egymáshoz, hogy egy iskolában tanultunk, vagy tanítottunk, de ez most megváltozott. Újra végignézek rajtuk. Nem ugyanazok az emberek állnak előttem, mint régen. Ma már nem munkatársak vagyunk, és nem is tanár-diák kapcsolat fűz össze minket. Nem, ennél sokkal több. Most harcostársak vagyunk, és mindannyiunkat egy cél vezérel.
- Azt hiszem, ideje indulnunk – mondom a többiek felé fordulva, megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Szeretném, hogy az emberek higgyék, nem lesz semmi gond. Egy hét múlva, ha el nem is felejtjük, de reménytelibben fogunk visszatekinteni a mai nap eseményeire.
Belül azonban úgy érzem, nem így lesz. Legalábbis számomra nem lesz boldog vége az egész háborúnak.
Legyek már túl rajta! – gondolom.
- Professzor úr? – hallok egy bizonytalan hangot. – Jól láttam, hogy az előbb mosolygott? – ráncolta szemöldökét a fiú.
- Weasley, az egy biztató mosoly volt – arcomra próbálok semleges, érzelmeket nem tükröző vonásokat varázsolni. Nem sok sikerrel, csak egy fintorra futja. – Zavarja talán? – folytatom. – Optimizmusra mindig szükség van...
- Igen! Szükség van. De minek? Felesleges. Az optimizmus segít elviselni a problémáinkat, de nem oldja meg azokat...

- Weasley! – kezdem vészjósló hangon. – Még élek. Igen megtisztelő, hogy gúnyolódik, de ez az én feladatom, ha még nem sikerült volna megtanulnia az elmúlt évek során. Ha valamilyen oknál fogva elhaláloznék a közeljövőben, akkor előre is megkérném, hogy vegye át tőlem eme nemes feladatot.
Kuncogást hallok valahol, majd már-már mindenki nevet.
Ez jó jel – nyugtázom magamban –, még ilyenkor is képesek nevetni.
- Ünnepelni ráérünk később is – szólok közbe. Látom, mindenki búcsút vesz Hermionétól és Minervától is.

Néha egy-egy ember vet felém egy pillantást. Mintha azon tűnődnének idejöjjenek-e hozzám. Nem hagyok nekik választási lehetőséget, diszkréten hátrébb lépek, s onnan szemlélem az eseményeket. Hátamat az oszlopnak vetem és mellkasom előtt keresztbe fonom a karomat. Felsóhajtok. Számolom a perceket, a másodperceket, de még mindig ott állnak. Kezdek ideges lenni, aggódom. Vészesen fogy az időnk, ha nem sietünk, akkor mindannyiunkat meg fognak ölni. Köhintek egyet, ennek hatására szétszéled a búcsúzkodó tömeg.
- Elnézést – mondják mindketten miután beérnek.
- Semmi gond – legyintek, és egy pillanatra lehunyom a szemem. – Azt hiszem, ideje indulnunk.
- Igen – helyeselnek.

- Vigyázzanak magukra! – fordulok vissza az ittmaradókhoz. – Megpróbálunk mindent megtenni, ami tőlünk telik, de...
- Menjünk Perselus! – hallom Minerva hangját, aki biztatásul kissé megszorítja a vállamat.
- Igen, menjünk – bólintok, majd utamat a Nagykapu felé veszem.

***

A kastély parkja vészjóslóan csendes, még a szél sem fúj, mintha jelezné, itt a változás ideje. Elnézek a tó felé, onnan az óriáspolip és a sellők figyelnek, a Tiltott rengeteg szélénél pedig kentaurok álltak.
Sietnünk kell, ha jól kalkuláltam, akkor rövid időn belül ide fog érni Voldmort és semmirekellő csatlósainak hada. Nem tévedtem – nyugtázom magamban.
Alighogy elhagyjuk a park bejáratát, rögtön meglátjuk a sereget. Úgy egy kilométerre lehetnek tőlünk, messzebb nem. Sokan vannak, túlságosan is sokan. Több ezer ember és varázslény közeledik felénk, és mind annak az alantas féregnek a szolgálatában áll.
Nem kell sok idő, és magát Voldemortot is megpillantjuk. Ott halad a tömeg élén, két oldalán pedig ott áll Lucius és Bellatrix.

- Piton – vicsorogja dühösen, mikor elénk érnek – Te életben vagy?!
- Amint látod – felelem nyugodtan.
- Hazudtál nekem – mondja, s közben összeszűkült szemekkel vizsgál.
- Jól megrendeztem a halálomat, ugye? – kérdem tőle, s közben felemelem azt a kezemet amin az elmúlt három évben végig fekete kesztyűt viseltem. – Jut eszembe, nem ártana levédetned az ezüst kezet... A végén minden egyes ember, akinek sikerült téged átvernie, azzal fog mászkálni az utcákon...
- Te... te... – nem tud semmit sem mondani.
- Igen, felrobbantottam a laboromat, és ezáltal megrendeztem a saját halálomat. Először nem hittem volna, hogy képes leszel elhinni, hogy meghaltam. Nem hittem volna, hogy évekig át tudlak verni... Tévedtem, úgy látszik túlbecsültelek.
- Ne gúnyolódj! – üvölti.
Érzem, sikerült felhergelnem. Ez az! – örülök magamban. Látom vörös, kígyószemeinek dühös villanását.
Nem várt fordulatot vesznek az események. Dehoppanál, teljesen összezavar vele. Nem értem, miért menekül?! Ördögi kacajt hallok hátam mögül, és ettől rossz előérzet fog el. A másodperc töredéke alatt fordulok meg. A szívverésem kihagy attól amit látok. Hosszú hófehér karjával erősen magához szorítja Hermione törékeny testét, pálcás kezével pedig a nyakát cirógatja. Elborzadok...

- Látom – kezdi –, nem hagytál fel régi szokásoddal. Még mindig ugyanúgy szeretsz gúnyolódni másokon.
- Ne! – suttogom erőtlenül, kétségbeesetten.
- Vajon mit tennél akkor, ha most végeznék a lányoddal? Még mindig lenne kedved gúnyolódni? Borzasztó érzés lehet...
- A lányoddal? – formálja némán a szavakat Hermione.
Bólintok. Nem kellett volna... Látom, ahogy sírva fakad. Arcán lustán folynak végig a könnycseppek.
- Sajnálom! – suttogom, s remélem, hogy hallja.
- Miért? – olvasom ki tekintetéből a kérdést.
Elfordítom a fejem, nem vagyok képes válaszolni neki.
-... bár nem tudom – folytatja Voldemort –, még soha nem halt meg gyerekem... – elhallgat, észreveszi a kettőnk közt lezajló, félig-meddig néma párbeszédet.

- Milyen megható ez a családi jelenet – sziszegi.
- Csak nem irigykedsz, Tom? – kérdi Hermione, s a hangsúlyt direkt a Tom névre fekteti.
- Ezzel mire célzol? – kérdi, s közben pálcájával végig simít a lányom nyakán, majd a szíve fölé szegezi.
- Hagyd abba! – üvöltöm dühösen.
- Nocsak – tűnődik el. – Csak nem félted a lányodat? Esetleg még aggódsz is érte? – kérdi, miközben ördögi vigyor ül ki az arcára. – Érdekes – kezdi elgondolkodva –, az elmúlt tizenkilenc év folyamán nem igazán érdekelt mi is van vele...
- Te tettél róla, hogy ne érdekeljen! – ordítom. Legszívesebben nekiugranék. – Elhitetted velem, hogy halott ő is és a feleségem is...
- Henrietta Mary valóban halott...
- Az nem lehet! – rázom meg a fejemet. – A lányom is életben van.
- Tévedsz, öngyilkos lett – mondja lassan, tagoltan, kiélvezve minden egyes szavának hatását. –, akkor, amikor megtudta, hogy az oldalamra álltál.

- Lehetetlen – próbálok ellenkezni.
- Ha mégsem, akkor mit teszel? Az ő halála is a te lelkeden szárad.
Elsápadok, a kezem pedig remegni kezd.
- Tévedsz! – mondom magabiztosan – Miattad halt meg, elhitetted velem, hogy meghaltak, mert megölték őket az aurorok. Csak tudnám mire játszottál ezzel az egésszel – mondom undorodva.
- Egyszerű – feleli. – Túlságosan is értékes voltál számomra. Nagyszerűen értettél a bájitalokhoz, és a fekete mágiára is fogékony voltál – folytatja.
- Tudtad, hogy gyűlölöm Pottert – szakítom félbe –, ezt használtad fel ellenem. Úgy tűnt, sikerült félretennem a fiatalkori sérelmeket. Te mégis sejtetted, hogy nem tűnt el végleg, tudtad, hogy ott van még valahol a csírája. Csupán megfelelő körülményekre vár.
- Remekül látod a dolgokat – jegyzi meg.
Belenézek gyűlöletes szempárba, tudom cselekednem kell. De nem tudom képes leszek-e rá, hogy megöljem saját véremet.


Lehajtom a fejem, s hagyom, hogy fekete tincseim függönyként takarják el arcomat. Érzem, ahogy szememből útjára indul egy árva könnycsepp, amit kevés idő múlva sok követ. Fogalmam nincs mikor sírtam utoljára. Talán két évtizede, mikor azt hittem, hogy elvesztettem a családomat.
- Bocsáss meg, Hermione! – suttogom felé. Könnyes szemeimmel belenézek meleg, barna szempárjába. Néhány pillanatig így, szótlanul, s tétlenül állunk. Tudom, el kell neki mondanom, de képtelen vagyok rá, és a lehetőség sem adott. Kis idő múlva megpróbálok gondolatain keresztül kapcsolatba lépni vele.
Érzem a jelenlétét.
- Hermione – mondom bizonytalanul.
- Tessék tanár úr! – válaszol semleges hangon.
Nagyot nyelek.
- Fontos dolgot kell elmondanom neked. Biztos vagyok benne, hogy gyűlölni fogsz érte...
- Mi lenne az? – kérdi.
- Ahhoz, hogy sikerüljön legyőznöm Voldemortot, meg kell ölnöm a számomra legkedvesebb embert... – nyelek egyet.

- Én lennék az, igaz?
- Igen – felelem tétován.
- Akkor tegye meg! – jelenti ki,és arcáról nem tudok semmiféle érzelmet sem leolvasni.
- Nem tudom, képes leszek-e rá – tétovázom.
- Tanár úr... Szeretnék elmondani valamit. Sajnálom, hogy csak most tudtam meg az igazságot. De nem bánom, legalább boldogan halok meg... Nem tudom, ön mióta tudta az igazat. Nem is számít. Tudom, ha több időnk lett volna, jó kapcsolatunk lett volna. Úgy néz ki, ennyi adatott meg, bármilyen fájdalmas is. Tegye meg kérem! Higgye el, egyszer még vissza fogjuk kapni az elveszett éveket. Egyszer... Akkor minden más lesz majd... Apu... – ejti ki a szót bátortalanul.
- Rendben, és én is remélem – szalad ki egy apró sóhaj a számom. – Szeretlek! – suttogom

Látom, megereszt egy mosolyt, majd önmaga bontja a kapcsolatot. Körülnézek, és látom, hogy mindenki csodálkozva mered ránk. A pillanatnyi döbbentséget kihasználva elharsogok egy Invitót, és magamhoz hívom Voldemort pálcáját.
Megfogom a két pálcát, az egyiket Voldemortra, a másikat pedig Hermionéra szegezem. Elfordítom a fejemet, remélem, úgy könnyebb lesz.
- Avada Kedavra – suttogom.

Magamon érzem a többiek csodálkozó pillantását. Nem értik, mi történik, és azt sem, hogy miért. De nem számít. Óráknak tűnnek a pillanatok, míg az átok eltalálja őket. Gyorsan vetek rájuk egy oldalpillantást, és látom, hogy a lányom nyitott szemmel várja a halált. Nem fél. Már nem.
Vége, megtettem. Eltalálta őket az átok, mindkettejük teste élettelenül zuhan le a földre. Azonban történik más is: a sötét mágia szolgálatában álló, és jelenlevő varázslények és emberek mind összeesnek.
Igen – gondolom magamban –, ez tipikusan voldemortos húzás. Ha neki meg kell halnia, akkor minden alattvalójának meg kell... Undorító, aljas húzás volt részéről.
Odalépek a holtteste mellé, legszívesebben belerúgnék, de nem teszem. Percekig csak állok ott magamban, fogalmam sincs merre van Minerva, de most nem is érdekel. Egyedül akarok lenni a gyászomban, nincs szükségem senki vádló tekintetére sem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de nyöszörgést hallok. Vagy lehet, hogy végig hallottam, csak nem jutott el a tudatomig? Most már mindegy. Két lépéssel Hermione mellett termek.
Letérdelek s ölembe emelem a fejét, s egyik kezemmel kitapintom a pulzusát. Nem merem elhinni! Még él! Túlélte! Legszívesebben táncra perdülnék örömömbe, de nem teszem.
Néhány perc múlva kinyitja szemét, s kimondja a számomra egyik legkedvesebb szót: Apa



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)