Furcsa kapcsolat írta: Alexia

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


- Nem! – mondtam és elájultam

Mikor magamhoz tértem, sok elmosódott, valószínűleg aggódó arcot láttam magam körül. Első kábulatomban még azt se sikerült felfedeznem, hogy hol is vagyok. Egy ismerős hang csendült tőlem alig pár méterre.

- Magához tért. Hagyjatok magunkra!

Alig pár másodperc alatt kettesben maradtam Dracóval, s közben felfedeztem, hogy az ő szobájában lehetek.

- Az infarktust hoztad ránk, rögtön kétszer egymás után.
- Miért kétszer? – ejtettem kábaságomban alig érthetően
- Először a nemleges válaszod, majd az ájulásod. Talán nem elég? Mire véljem az elsőt?
- Csak szólni akartam, hogy nem vagyok jól. – hazudtam minden kertelés nélkül, egyben magamat is győzködve
- Így már más. Egy percre azt hittem… na de csak félreértés volt, most már nem fontos. Hogy érzed magad?
- Nem tudom. Rosszul, pedig nincs semmi bajom. Az esküvővel mi lesz?
- Csúszik holnapra.
- Ne! Tartsuk meg ma! Nem lesz semmi baj. Hamarosan jobban leszek, csak múljon el a szédülésem. Vitess haza, kérlek!
- Rendben. Máris intézkedem.

Fél órán belül a saját ágyamban feküdtem, még mindig abban az átokverte ruhában, amitől olyannyira akartam volna már szabadulni. Legszívesebben leszaggattam volna magamról. Végre megérkezett Vittor.

- Mi történt? Valami baj volt?
- Csak elájultam. Fuccsba ment az egész tervem. Habár nem, mert amint jobban leszek, megtartjuk az esküvőt.
- Ennyire sürgős hozzámenned?
- Jaj, ne kezd megint! Dehogy sürgős, csak már túl akarok lenni rajta. Tehát a terv még áll, szóval szükségem lesz rád.
- Tudod, hogy rám számíthatsz.
- Igen, tudom.
- Azt is, hogy mitől lettél rosszul?
- Biztos az izgalomtól.
- Ugyan már…
- Na jó, sejtem. De biztosat csak akkor tudnék mondani, ha beszélnék egy bizonyos személlyel.
- Tedd azt! Nekem most mennem kell. Vigyázz magadra! Szia!
- Szia!

A keresett személyre nem is kellett sokat várnom, megjelent magától.

- Ugye nem vettél be semmit?
- Csak amit maga adott.
- Szólnom kellett volna, hogy… várjunk csak! Miért ittál belőle?
- Nem a vámpír miatt.
- Emberrel?
- Igen. Miért?
- Inkább meg se kérdem, ki volt az…
- Ne feltételezzen rólam rosszat!
- Én semmit sem feltételeztem. De legalább már tudjuk, hogy mitől ájultál el. A főzetnek ilyen esetben ez a mellékhatása. Sőt, ha sokat ittál, meddővé is válhattál. Ki kell vizsgáltatni.
- Az ráér. Meddig tart a hatása? Amúgy meg nem volt több egy kortynál.
- Még szerencse. Pár óráig.
- Nagyszerű. Akkor kérem, adja át a többieknek, hogy két óra múlva megtartjuk az esküvőt.
- Rendben. – felelte, de hangjában rosszallást véltem felfedezni

Ismét egyedül maradtam, de sajnos ennek a felemelő állapotnak nem lehettem sokáig részese, mert anyámék léptek be a szobámba. Megint hallgathattam a jajveszékelésüket, aggódó szavaikat. Ráadásul mindezt felváltva viselhettem el anyámtól és Narcissától. Igyekeztem oda se figyelni. Végül lezártam a beszélgetést annyival, hogy hagyjanak pihenni, amit mondtam, megmondtam: két óra múlva esküvő. Ha akarnak, majd előtte fél órával rendbe hozzák zilált hajam, sminkem és ruhám. Végre hosszabb ideig élvezhettem saját társaságom magányos mivoltát. Végigtekintve magamon most először vettem szemügyre a ruházatomat. A hosszú, terebélyes szoknya és az uszály még a nagy franciaágyról is lelógott. A sok csipke és selyem az ízlésesség határát súroló kompozíciót alkotott, a fátyol pedig már rég nem volt a fejemen. A felsőrész ujjatlan volt, dekoltázsa szinte a nullával egyenlő, de annál több csipkével. Kellemetlenül éreztem magam ebben a giccshalmazban, hiszen nem illett hozzám. Még a kesztyűmet is túlcicomázottnak találtam. Már csak a fűzőt hiányoltam: attól teljes lett volna az összkép. A ruhám nézegetéséről inkább a plafonra váltottam. Kellemes halványlila, akárcsak a fal. Mindig is kedveltem ezt a színt, de a Roxfortban eltöltött éveim során a zöldet még inkább. Szerettem volna zöldre festetni a falat, de halvány árnyalatban borzasztónak találtam, a nekem ideális sötét árnyalatot pedig nem engedélyezték. Túl lehangolóvá tette volna a szobámat. Pedig néha a lilát is komornak érzem. A bútoraim legalább lehettek méregzöldek, így az ágyam és a szőnyegem is. Az ajtó és ablakkeretek pedig feketék. Még a függönyöm színeként se tűrtem a fehéret: az is halványlila volt, hozzá ugyancsak méregzöld díszfüggönnyel. A fehér szinte égette a retinámat. Ez a ruha pedig… egyszerűen taszított. Gyűlöltem a tudatot is, hogy ilyet kell hordanom. De így illett.
Mikor végre teljesen rendben éreztem magam, egy órával az esküvő előtt értesítettem Vittort az új időpontról és vártam, hogy a két nő újra szalonképessé tegyen. Ismét fejemre került a fátyol, és visszamentünk a templomba. Valamivel már nyugodtabb voltam, mint a pár órával ezelőtti itt jártamkor, de szívem így is majd’ kiugrott a helyéről, úgy éreztem, a torkomban dobog. Kétségbeesetten vártam, hogy felébredjek és kiderüljön, hogy ez az egész csak egy rossz álom.
És ismét az oltárnál állok, ismét döntésképtelenül. Míg a pap beszélt, ki akartam használni az időt, hogy odasúgjak valamit Dracónak.

- Tudom, hogy kínzóátkot szórtál rám, aztán pedig felejtésbűbájjal elfeledtetted velem. Számíts rá, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot!
- Ugyan, felejtsd már el! Mondjuk inkább, hogy kvittek vagyunk!
- Nem- nem.

Ekkor megint eljött a nagy kérdés ideje. Igen, vagy nem? Hezitáltam. Sőt úgy is mondhatjuk, az esélyeimet latolgattam. Ha nemet mondok, vagy észre sem veszik, és később megbüntetnek érte, vagy ötszáz feldühödött vendéggel kell szembenéznem. Ellenben ha igent mondok… Itt már csak a csoda segíthet. Döntöttem végül.

- Igen!

Draco szájából ugyanez a válasz hangzott el, ám ekkor kivágódott a templom ajtaja és megláttam a „csodát” Vittor személyében. A nagy felháborodás és megdöbbenés közepette senkinek nem jutott eszébe megátkozni, ám egyetlen pálca rászegeződött, abból mégse tört elő egyetlen bűbáj sem. A legmeggondolatlanabb, ám ezen körülmények között a leghelyesebbnek ítélt dolog, amit tehettem az volt, ha futásnak eredek. Ekkor már többen is pálcát rántottak, de csak néhányan merték megkockáztatni, hogy megátkozzanak. A varázslatok sorra mellé találtak, de azért amikor szükséges volt, ki is védtem a veszélyesebbeket. Tudtam, hogy sok halálfaló ered a nyomunkba, köztük a szüleim is, de nem érdekelt. Szaladtunk, ahogy a lábunk bírta, ami az én esetemben elég nehéz volt a súlyos és hosszú ruhától. A magas sarkú cipőket is inkább kézben vittem. Berohantunk egy sötét, eldugott kis utcácskába, ahol Vittor megállásra késztetett. Csodálkozva néztem rá.

- Tovább kell mennünk.
- Tudom. De annak van egyszerűbb módja is. Hajlandó vagy velem jönni?
- Úgy érted…?
- Úgy.
- Igen, hajlandó vagyok.
- Akkor kapaszkodj belém! Ez olyasmi, mint nálatok a hoppanálás.

Szorosan hozzábújva hagytam, hogy átöleljen és elvigyen egy ismeretlen helyre. Tudtam, hogy nincs visszaút, vele maradok örökre most már, ha akarom, ha nem. Persze akartam.
Az ajtó feltárult érkezésünkre és beléptünk rajta közös örökéletünk felé. Mosolyogva gondoltam vissza, hogy mindig is szerettem volna vámpír lenni, most pedig itt vagyok egy hatalmas vámpír kolónia jövendőbeli tagjaként. Méltán mondhatom, hogy ez egy furcsa kapcsolat lesz.

Vége




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)