Epilógus Sophie módra írta: Canis Maior

[Kritikák - 32]

+++ betűméret ---


EPILÓGUS - TIZENKILENC ÉV MÚLVA



Alattomosan, lopakodva érkezett meg az ősz, nem átallt belenyúlni a nyár végébe; a tikkasztóan meleg augusztusi napokat viharos, esős esték és éjszakák követték. Senki nem érzett túl nagy késztetést arra, hogy alkonyatkor sötétben és hidegben rója London utcáit.

A csapzott hajú, sötét taláros fiatalembert mégis elkapta egy futó zápor. Az ablakokból kihajoló öregek csodálkozva figyelték nyúlánk, sebesen szaladó alakját, összekuszált haját, és a széltől fel-fellibbenő fekete köpenyét. Egyetlen, furcsa anyagból készült aktatáska volt nála, azt tartotta a feje fölé, miközben menekült az eső elől. Úgy festett különös öltözékével és zöld pikkelyes táskájával, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Theodore Remus Lupin valóban nem volt több húszesztendősnél. Már egy éve befejezte az iskolát, de irattartóján most is ott díszelgett egy vörös-arany prefektusi jelvény. Emléknek tette el tavaly, hiszen mellkasára tűzve már nem hordhatja – ott most egy kék, ötágú csillagra emlékeztető kitűző foglalta a helyet, közepén egy ezüst „A” betűvel, amin időnként meg-megcsillant a fény.

Teddy gyakran tűnődött azon, miért éppen csillag az Aurorképző Iskola jelképe. Megkérdezte a dologról a nevelőapját is, aki egykor már kijárta az intézményt, de tőle sem kapott választ. Professzorait nem zaklatta ilyen jelentéktelen kérdésekkel, csak vidáman feltűzte talárjára a kék jelvényt, és már egy teljes éve viselte büszkén.

Hopp! Megállás – majdnem túlment a saját házukon. Lelassított, majd zihálva a díszes, rácsos kapuhoz botorkált, és rátenyerelt a bagoly alakú csengőgombra. Odabent éles vijjogás hangzott fel, majd kisvártatva résnyire nyílt a ház ajtaja. Pirospozsgás, kerek arcú asszony dugta ki a fejét, majd bosszúsan felkiáltott.

- Ilyenkor kell hazajönnöd, Teddy? Szép, mondhatom! Máris hogy eláztál!

- Igen, elkapott az eső – pironkodott a fiú, és gyorsan beslisszolt a magától kinyíló rácsos kapun.

- Elkapott? – csóválta a fejét a nő. – Az nem kifejezés! Nézd meg, tiszta víz ez a gyönyörű sárkánybőr aktatáska, pedig Charlie bácsikád a legszebbet választotta ki neked… azt akarod, hogy tönkremenjen? Írok neki, hogy ne küldjön neked semmit, mert nem becsülöd meg eléggé!

Teddy bűnbánóan elvigyorodott. Ismerte mostohaanyját, tudta, hogy nem kell komolyan venni az efféle fenyegetéseket. Ha Ginevra Potter néhanapján tényleg írt a külföldön élő nagybácsinak, folyton csak áradozott a „kis Teddyről”. Otthon még mindig így nevezték, pedig korát tekintve már önálló és független felnőtt volt…

- Hagyd már őt, Ginny! – szólt rá feleségére a családfő. – Nem ő tehet róla, hogy semmire nem tud vigyázni. Hiába, az anyja vére…

Harry Potter az előtérben állt, kezet nyújtott Teddynek, és utolsó mondata alatt vidáman rákacsintott. A fiú elmosolyodott, és tekintete akaratlanul is az előszoba falán függő portrék egyikére siklott. Az utóbbi időben nem túl gyakran nézegette, de szíve mélyén boldoggá tette, hogy a kép ott van a többi között, és bármikor szembenézhet a két festett alakkal.

Egyikük, egy huszonéves, rózsaszín tüskehajat viselő lány a magas, őszülő hajú, zárkózott tekintetű férfi dereka köré fonta vékony karjait. A festett lány olyan vidáman mosolygott, mintha soha semmi baj nem érte volna az életben. Elengedte a férfit, és mindketten kedvesen integettek Teddynek. A fiú tétován visszaintett nekik.

Harry elkapta nevelt fia pillantását, és ő is rápillantott a képre. Nem volt túl élethű alkotás – a festő posztumusz készítette egy, a Lupin-házaspárt ábrázoló gyűrött fénykép után –, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy Teddy nap mint nap láthassa szülei mosolygós arcát a voltaképpen idegen Potter-család otthonában. A korán elárvult fiú szempontjából mindegy is volt, hogy hasonlítanak-e az arcok ahhoz a Remushoz és Dorához, akit ő, Harry ismert annak idején. A férfi szíve kicsit összeszorult, ahogyan a képről ismét mostohafia arcára pillantott.

Mennyire emlékeztet az apjára, a szerencsétlen sorsú Remus Lupinra! Ugyanaz a sovány arc, vékony szemöldök, karikás szem és koravén arc. Csak a testtartása és az alkata „anyai örökség”, na meg egy csöppnyi hajlam a metamorfmágiára, amire Nymphadora Lupin olyan büszke volt, amíg élt. Teddy, bár tetszőlegesen változtathatott a haja és szeme színén, mindkettőt meghagyta eredeti barna változatában. Ginny szerint eredetileg Dora haja is ilyen színű lehetett, hiába is alakította át folyton lilára, pirosra, rózsaszínre.

Harry nem hangoztatta ugyan, de úgy vélte, a bohókás, szétszórt és heves Teddy lélekben is inkább az anyja fia.

- Miért kell neked még ma is elkésned? – korholta a srácot Ginny. Teddy összerezzent, és gyorsan elfordult szülei képétől. – Ez az utolsó napod velünk, és még ma is alig látunk!

- Elnézést kérek – motyogta a fiú, miközben Harry, Ginny és ő elindultak a nappali felé. – Be kellett mennem a vizsgabizottsághoz, aztán meg a Minisztériumba… de siettem haza, tényleg, csak kicsit elhúzódott a napi program…

- Na nézd csak, máris úgy beszél, mintha valami fontoskodó minisztériumi aktakukac lenne! – hangzott fel egy derűs asszonyhang a nappaliból. Teddy csodálkozva pillantotta meg a felszólalót, az egyik karosszékben terpeszkedő, hatvanas éveiben járó, csinos nőt. Rajta kívül mások is ültek a dohányzóasztal mellett.

- Nagymama! – kiáltott fel meglepetten Teddy. – Ronnie bácsi, Hermione néni! Mit kerestek itt ilyenkor?

- Mit, mit… hát azt hiszed, én hagyom az unokámat nekivágni a nagyvilágnak elköszönés nélkül? – mosolygott Andromeda.

- Tudom, hogy mi gyakrabban járunk nálatok, de most kivételesen mi is csak miattad ugrottunk át – vigyorgott rá legkedvesebb mostohanagybátyja.

- Köszönöm, hogy eljöttetek – mosolygott a fiú, és helyet foglalt a nagyanyja melletti üres helyen.

- Hozok még frissítőt – közölte vidáman Ginny, és eltűnt a konyhában.

- Én meg fellármázom a gyerekeket – indult kifelé Harry is. – Már lefeküdtek, de ők is biztosan el akarnak köszönni tőled.

- Jaj, Harry, hadd aludjanak – csóválta a fejét Hermione. – Nem kell ekkora dráma! Ők is tudják, hogy Teddy nem örökre megy el!

- Ahogy én a gyerekeinket ismerem, még egyáltalán nem alszanak – csóválta a fejét a koktélos poharakkal visszatérő Ginny.

Neki lett igaza. Friss gyereküvöltés rázta meg a házat, és apró lábacskák dobogása hallatszott az emeletről. Aztán a pizsamás testvérkék sorra berobbantak a szobába, és Teddy ölébe vetették magukat, természetesen mindannyian egyszerre. Emellett olyan fülsértően próbálták túlkiabálni egymást, hogy a jelenlévő összes felnőtt ösztönösen befogta a fülét.

- Szia, Teddy!

- Apu mondta, hogy nagyon későn indul a vonatod. Nem fogsz félni a sötétben?

- Küldesz majd ajándékot, ugye?

- Mikor látogatsz, haza?

Nem kevés időbe telt, amíg Harry lefejtette a ragaszkodó gyerekmancsokat Teddy karjáról.

- Elég volt, srácok! – csitította őket Ginny.

- Elköszöntetek Teddytől, úgyhogy irány az ágy! – szólt az apjuk is.

- Neeeee! – nyöszörögték a kicsik. – Még egy kicsit hadd maradjunk itt veletek! Olyan sokáig nem látjuk Teddyt…

- Nem bánom – enyhült meg Harry. – De ne halljak még egy visítást vagy hangoskodást! A szomszédok alszanak, és Ronnie bácsiék is épp elég fáradtak ehhez.

- Ugyan, hallanád csak a mi kis ördögfiókáinkat – dörmögte maga elé Hermione.

Teddy kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, ahová kis mostohatestvérei természetesen újból felkéredzkedtek, és boldog mosollyal figyelte fogadott családját. Közelgő utazása éppen annyira töltötte el izgalommal, mint bizonytalansággal, de most nem akart a jövőre gondolni. Családja sem emlegette neki az utat; Harry és Ron a sportról kezdtek beszélgetni, Hermione és Andromeda politizáltak (persze csak a maguk szolid és nőies módján), Ginny meg a gyerekeket korholta. Teddy nem figyelt egyik párbeszédre sem, csak hátradőlt, és mohón szívta be az otthon jellegzetes illatait. Ezeket se fogja érezni, ráadásul milyen sokáig…

Hirtelen az idillt megzavarta a baglyos ajtócsengő zaja.

- Ki lehet az ilyenkor? – bosszankodott Harry. – Már koromsötét van odakint.

- Majd én nyitom! – pattant fel az egyik kis Potter-csemete. Kiszaladt, legalább öt percig nem is tért vissza, majd ezekkel a szavakkal rontott be a szobába: – Egy néni az, Teddyt keresi.

- Milyen néni? – kérdezte Andromeda.

- Nem tudom. Öreg, és elég csúnya. Nem mondta, hogy mi a neve, csak megragadta a karomat, és megkérdezte, Teddy itthon van-e még. Mondtam, hogy igen.

- Na, ezt a csodát már nekem is látnom kell – tápászkodott fel a fiú, átadva kistestvéreinek az egész fotelt. Csodálkozva lépett ki az előtérbe, ahol valóban egy hajlott hátú, csúnya öregasszony állt a falnak támaszkodva.

- Jó estét – köszöntötte udvariasan a nőt, mire az üdvözülten felsikkantott.

- Teddy Lupin!

- Én vagyok az.

- Jaj, drága, drága fiam!

Az asszony megragadta Teddy mindkét kezét, és az arcához szorította. A fiú elrántotta a karjait.

- Találkoztunk mi már valaha?

- Egészen kicsi voltál, mikor utoljára láttalak… a nagynénéd vagyok, kicsi fiam, a nagymamád húga…

- Várjunk csak… azt hiszem, rémlik… Narcissa Malfoy a neve, igaz?

- Istenem – sóhajtott fel a nő. – Hát ide jutottunk! A tulajdon rokonom nem ismer fel engem, a Black-család leszármazottját, a Malfoy-örökös egykori hitvesét!

Hát igen, a régi fényképekről ismert gyönyörű szőke asszony semmiben nem hasonlított az előtte álló görnyedt vénasszonyra. Pedig fiatalabb Andromedánál, Teddy nagyanyjánál! Mintha az anyja lenne, nem a lánytestvére!

- Mit akar tőlem, asszonyom? – kérdezte hűvösen a Lupin-fiú. – Sajnos nem hívhatom be, nem hiszem, hogy… hogy a rokonaim szívesen találkoznak magával…

Való igaz, semmire sem vágyott kevésbé, mint egy társaságban látni a Black-család egykori üdvöskéjét és a kitagadott, megszégyenített fekete bárányt – holott most éppen az utóbbi tűnt kiegyensúlyozottabbnak és boldogabbnak.

- Rokonaid? – visított fel Narcissa. – Azok ott bent nem a rokonaid! A rokonaid mi vagyunk! Te is Black-leszármazott vagy, akkor is, ha a nagyanyád…

- Halkabban! – parancsolt rá Teddy halottsápadt arccal, és a nappali felé pillantott. Nem úgy tűnt, hogy bármi is behallatszana a kinti párbeszédből, de az ördög sosem alszik…

- Teddy, drága kisöcsém, csak te segíthetsz az én szomorú sorsomon!

- Hát mi kell? – mérte végig a fiú. – Hiszen magának van egy fia is, nemdebár? Miért nem az segít a bajain?

- Jaj, az én kis Dracóm… – sírt fel az asszony. – Már évek óta senkivel sem beszél a családból. Azt mondta… azt mondta, a férjem és én szennyeztük be a Malfoy-család ősi nevét… nem akar tudni rólunk, elfordult tőlünk! Talán ebbe halt bele néhány esztendeje az én drága Lucius-om is! Pedig milyen büszke volt a mi egyetlen kisfiunkra…

- Halálfalót neveltek belőle – húzta fel a szemöldökét Teddy. – Maga és a férje is Voldemort emberei voltak. Valóban a maguk hibája, ha esetleg bemocskolódott a család neve. De mit kezdjek én ezzel? Soha semmi közöm nem volt ezekhez a nagy múltú aranyvérű klánokhoz.

- De akkor is az én véremből való vagy! – rikoltott fel kétségbeesetten az öregasszony, és megint megragadta Teddy karját. – Semmim sem maradt, aki segíthetne, egyedül csak te! Nincs már házam, családom, munkám! Rólad viszont mindenki azt mondja, kitűnő aurortanonc vagy! Még az a hír is felröppent, hogy, mint éltanulót, nemsokára többéves tanulmányútra küldenek Franciaországba, a világ legjobb hírű aurorképző iskolájába! Igaz ez?

- Annyira igaz, asszonyom – nevette el magát Teddy –, hogy ma éjjel már indul is a vonatom. De meg ne kérdezze, hogy melyik vonattal, mert úgysem mondom meg! Még a végén utánam talál jönni.

- Eszem ágában sincs a nyakadon lógni, kedves öcsém – húzódott hátrébb Narcissa, és egy pillanatra megint az a gyönyörű, büszke nemesasszony lett, aki régen is volt.

- Akkor meg…

- Menj Franciaországba. Tanulj, dolgozz, törj előre, legyél egyre jobb és jobb… és a megkeresett pénzedből egy aprócskát juttass el néhanapján szegény, reményvesztett nagynénédnek, akin csak te segíthetsz, és aki téged úgy szeret…

- Szóval innen fúj a szél. Azt akarja, hogy pénzt küldjek magának?

- Igen! Hajlandó vagyok könyöradománynak venni, bár tulajdonképpen megillet.

Teddy felnézett a falon lévő képekre. A szülei képe mellett Harry tragikus sorsú szüleinek portréja lógott, mellette egy bekeretezett fénykép Harry keresztapjáról, majd Ginny nagybátyjairól és szerencsétlenül járt bátyjáról készült festmények… ezek az emberek mind a háborúban vesztették életüket, és bár egyik sem közeli rokona, mindig is a saját őseinek érezte őket…

…És ebben a háborúban ők és a Malfoy-család az ellenkező oldalon álltak.

- Ide figyeljen, asszonyom – szólította meg ridegen a nőt. – A maga anyja egykor elküldte a házából a várandós nagyanyámat. Anyámat sosem ismerték el a nagy múltú család tagjának. A maguk harcostársai pusztították el a szüleimet, a barátaikat, és azoknak is az életére törtek, akik felneveltek engem. – Megint a nappali felé sandított.

- Ez mind régen volt! – bizonygatta remegő hangon Narcissa. – A háború immár két évtizede véget ért! Voldemort eltűnt a világról!

- De az eszméi megmaradtak – vont vállat Teddy fagyosan. – Amióta béke van a varázsvilágban, sem maga, sem a fia nem keresett meg engem semmiért. Persze, ha kell valami, rögtön én segítsek minden szegény, szenvedő rokonomon!

- Hidd el, Theodore – suttogta megtörten az asszony –, nagyon, nagyon sajnálom, ami a szüleiddel és a többiekkel történt…

- Albus Dumbledore is a maga nagyra becsült Voldemortja miatt halt meg – jegyezte meg Teddy. – De amíg élt, nagyon érdekeseket mondott. Tudja, hogy miket?

- Azt, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt! – vágta rá megkönnyebbülten Narcissa.

- Ugyan… – rázta a fejét gúnyosan Teddy. – Ennél sokkal nagyobb mondása volt ez: „a léleknek vannak olyan sebei, amik sosem gyógyulnak meg igazán”.

Felnézett a családi portrékra, és látta, hogy anyja elismerően mosolyog. Apja rezzenéstelen arccal fürkészte a közjátékot, de egyik kezének feltartott hüvelykujja mindennél többet árult el a fiúnak. Visszafordulva látta, hogy Narcissa is a képekre mered.

- A halálfalók túl sokat vettek el tőlem ahhoz, hogy bármit is jó szívvel adjak nekik. Köszönöm röpke látogatását, úrnőm. Megtisztelt vele. A viszont-nem-látásra.

Kinyitotta az ajtót, és néhány másodpercig mozdulatlanul várt. Narcissa szemeit ellepték a könnyek, de nem tartóztatta magát; köszönés nélkül botorkált ki az ajtón. Aztán lassan, gyötrődve útjára indult, örökre hátat fordítva a Potter-háznak.

- Ki volt az? – kérdezte a visszatérő Teddyt Ronnie bácsi.

- Senki – dörmögte a fiú.

- Olyan sokáig voltál távol, azt hittük, már meg is szöktél azzal a titokzatos látogatóval! – csóválta a fejét Ginny.

- Nem is hinnétek el, mi történt – vigyorodott el Teddy. – Hirtelen kiderült, hogy egy nemes és nagy múltú varázslócsalád leszármazottja vagyok!

Andromeda szeme megvillant.

- És te…

- Természetesen kitagadtattam magam – kacsintott nagyanyjára a fiú. A többiek felnevettek, de Andromeda szeme boldogságtól és büszkeségtől ragyogott.

Éjfélig ott ültek Potterék nappalijában, amikor eljött a búcsú ideje: Teddy vonata fél egykor indult, sietnie kellett az állomásra. Hosszan búcsúzkodott Ginnytől és Hermionétól, kezet fogott Ronnal, megölelte a nagymamáját, megsimogatta le-lecsukódó szemű testvérkéinek fejét… aztán felkapta gondosan összekészített bőröndjét (melybe természetesen nevelőanyja csomagolt), és elindult új kalandjai felé. Egyedül Harry kísérte el a sarokig.

- Vigyázz magadra, kölyök! – mondta, miközben kezet rázott vele. – Add át üdvözletünket Bill bácsiéknak! És még valami…

Talárja zsebéből előhúzott egy gurigaszerű, papírba tekert tárgyat.

- Ez micsoda?

- Egy kis ajándék neked… búcsúajándék. De csak a vonaton nyisd ki!

Teddy gyalog indult az állomásra. Időben érkezett, megváltotta a jegyét, majd felpattant a Marseille-be tartó vonatra. Kíváncsian méregette Harry ajándékát, de úgy döntött, majd csak útközben bontja ki.

Végre elindult a vonat, Teddy nekidőlt az üvegablaknak, és kinyitotta a csomagot. Egy darab összetekert pergamen volt az egész, piros tokba bújtatva. A lapon Harry jellegzetes írását ismerte fel. Ámulva olvasta végig a rövid üzenetet:



Teddy Remus Lupin!
Bizonyára tudod, hogy apáink diákkorukban elkészítették a Roxfort birtokának elvarázsolt térképét, amely aztán sok kellemes percet ajándékozott nekik és nekem egyaránt. Sajnos eme találmánnyal már elbánt az idő vasfoga, de úgysem vennéd sok hasznát abban a távoli országban. Ezért bátorkodtam némi levelezés, utánajárás, bizalmaskodás eredményeként elkészíteni neked a régi térkép felújított, korszerűsített változatát, a Marseille-i aurorképző teljes alaprajzával és egyéb érdekességeivel. Magam még sosem jártam ott, de azt mondják, még a Roxfortnál is sokszínűbb, izgalmasabb hely. Használd egészséggel kis ajándékomat, és tanulj szorgalmasan új iskoládban.
Büszke vagyok rád, hogy eljutottál idáig!

Szerető nevelőapád,
Harry J. Potter




Teddy ámulva fürkészte a lapot, amelyről hirtelen eltűnt Harry levele, és egyetlen cikornyás felirat jelent meg rajta:


~ A Tekergő Térképe ~



Elnézegette a szép, díszes betűket, aztán összecsavarta a pergament, és visszacsomagolta a tokjába. Teddy körülnézett, látja-e valaki, majd miután meggyőződött arról, hogy minden utas mélyen alszik, erősen a szívéhez szorította gyámapja ajándékát. Most még inkább úgy festett, mint egy nagyra nőtt kisfiú, nem úgy, mint a jövő nagy reménysége, aki méltán pályázik „a világ legjobb aurorja” címért. Úgy érezte, soha senkitől nem kaphat annyi törődést, türelmet és szeretetet, mint amennyit ez a nagy varázsló pazarolt rá majd’ húsz éven keresztül… hihetetlen erővel lángolt fel benne a szeretet a férfi iránt.

… De hát nem hangoztatták már így is éppen elegen, hogy Harry Potter csodálatos ember?



Vége




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)