Az élet egy dráma írta: spekcio15

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Írta: Szárnyaszegett
Jogok: A Harry Potter-univerzum J.K.Rowling fantáziájának gyümölcse. A szereplőket én csupán kölcsönvettem, az olvasók és önmagam szórakoztatására. A megíráskor semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, illetve vezérel!
Köszönet: Tündibogyónak végtelen türelméért, és, hogy volt szíves elvállalni ennek a történetnek a bétázását.
Ajánlás:Elsősorban egy számomra nagyon kedves embernek szeretném ajánlani: Megginek. Igen Móni, ez a történet neked szól! :) Ezenkivűl szeretettel ajánlom Tündibogyónak és Nevoltilnak!

Az élet egy dráma, amit meg kell írni.
Csak egyre kell vigyázni:
Néha óhatatlanul is kicsúszhatnak,
Összegabalyodhatnak markodban a szálak,
S azt veszed észre, hogy az életedet már valaki
Más írja.

Prológus


A Roxfortnak vége. Talán végleg bezárta kapuit, de az is lehet, hogy arra vár, hogy végleg elüljön a háborúk vihara, és újra béke honoljon a szigetországban. Talán eljön egyszer az idő, a változás ideje, amikor új fejezetnek kell nyílnia a varázslótörténelemben.
Az is lehetséges, hogy beköszönt a rettegés kora. Ez az eshetőség sem kizárt, hiszen Dumbledore halála után Voldemort tömegeket állított át a saját oldalára. Eleinte még erőszakot kellett alkalmaznia, és nem egy ember halt meg amiatt, mert nem akart halálfaló lenni. Ma már nem így van. Sokan menteni akarják az életüket, és inkább válnak gyilkossá, semmint áldozattá - Nekik már mindegy - , ha nem állnak át, megöli őket a Sötét Nagyúr, vagy valamelyik csatlósai. Ez már egy erkölcstelen világ. Már nincs magántulajdon, és törvények sem léteznek. Ez egy új világ, és az emberek változtak.
Változásnak lehet ezt nevezni vajon? Lényegében az, de nem külső hatások okozták. Az emberből újra és újra előjön az állatias ösztön, ami mindenkiben valahol mélyen ott van. Farkastörvények uralkodnak: harcolni, küzdeni és gyilkolni kell csak azért, hogy élhess. Ha nem teszed meghalsz. Nincs más választásod. Ez egy ördögi kör, nincs belőle kiút.
Mégis mi képes mindezt előidézni? Mi okozhat minden egyes ember életében akkora törést, hogy eldobja emberi mivoltát, felrúgja az erkölcsi normákat, és akár a saját vérére támadjon?
Mi késztethet bennünket arra, hogy teljes mértékben elvessük emberi értékeinket? Miért fejlődünk vissza? Mert ez nem előrelépés! Lehetetlen! Nem lehet, hogy az embernek ez legyen az igazi énje. Kell, hogy legyen kiút.
Történt már ilyen, vagy ez teljesen új? Valószínűleg volt korábban példa erre, nem ez az első eset, hogy kifordulunk Önmagunkból. Lehet, hogy az emberiség sorsa az, hogy békétlenségben, örök háborúkban éljen? Tényleg erre születtünk? Hogy végzetes hibákat kövessünk el, hogy önmagunkat lökjük le a szakadékba?
Viszont ha tényleg elkövették már előttünk ugyanezeket a tetteket, akkor van lehetőségünk arra, hogy tanuljunk elődeink hibáiból. Akkor van remény arra, még ha halvány is, hogy mindent újrakezdjünk. Egy új jövőt építsünk fel magunknak, és a minket követő nemzedék számára.

Úristen – gondolom magamban – már megint ez az egyfajta kiborulás.
Nem tudok ellene mit tenni, minden évfordulón előtör belőlem. Számomra ez hagyományosan a virrasztás éjszakája, már ötödik éve. Félelmetes, hogy ennyi ideje ebben a börtönben élek. Nincs társaságom, Voldemortot leszámítva, de őt nem igazán lehet annak nevezni. Általában naponta meglátogat, és dicsekszik, meséli, hogyan sodorja önmagát pusztulásba a fehér mágusok társadalma, hány tucat ember állt át egy-egy napon, kiket öltek meg, kiket kínoztak halálra.

Régen szenvedtem tőle. Mindig sírtam, és ő élvezte. Ma már nem tudok, ezalatt az öt éve alatt már elfogyott minden könnyem. Képtelen vagyok sírni, a mai emberekért már nem. Ami ezen a világon folyik, az barbárság. Eddig is volt ilyen, de mára már nem látott mértéket öltött. Ilyen világot már nem fogok sajnálni, önmaguknak keresték a bajt. Engem sem sajnál senki. Nem keres senki, senkit nem érdekel, mi van velem.
Mostanában nap mint nap megkínoz Voldemort. Régebben, mikor híreivel már nem volt képes megtörni, mindig a Cruiatus átokhoz folyamodott. Régen használt. Emlékszem, mennyire sikítoztam, amikor először eltalált az átok. Úgy éreztem, mintha ezer és ezer tőr szurkálná testem minden egyes porcikáját. Azt hittem ott fogok meghalni, vagy engem is őrületbe fog kergetni, mint sok más embert. Meg akartam halni... De egy idő után megszoktam, és már ebben sem lelte kedvét. De nem tudott mit tenni, semmivel sem volt képes megtörni. Nem engedtem, hogy hallja hangomat. Nem használt semmi, nem tört meg. Nem engedtem.
Visszatekintve már butaságnak tűnik, de akkor nem volt az. Hiába, most már ezen kár rágódni. Remete voltam, lelki remete. Igyekeztem magam száműzni onnan. Nem akartam szenvedni, legalábbis nem akartam érezni, hogy szenvedek. Nem akartam, hogy lelkemet is elérjék a szenvedések. A testemet elvehette, azzal bármit tehetett, de nem akartam, hogy a lelkem felett is uralkodjon. Szabad akartam lenni, valamennyire szabad. Nem számított, hogy hol vagyok, és mik a külső körülmények.
Mindig egy dalszöveg jutott eszembe és folyton azt mondogattam magamban:

Rég elhittem, csak az a hős, ki vesztét hívja,
Kit csak úgy győzhet le bárki, ha ő akarja
Már látom, nem szégyen, ha elbuksz testvér
Hisz talpra állsz, bármennyi sérelem ér.

Most valahogy ez sem nyújt vigaszt, már nem érdekel semmi. Elveszett minden reményem, érzem, hogy nincs kiút. Most már nincs. Régebben hittem, reméltem. Most már nem várok mást, csak a halált.
Ez már egy céltalan küzdelem, nincs értelme. Bár régen is az volt... Céltalan küzdelem egy reménytelen életért... Azonban van egy lényeges ellentét múlt és jelen közt. Régen még volt hitem, még ha kevés is, de mégis volt.
Hittem, hogy Harry visszajön, és kiáll Voldemort ellen, de nem tette, nem is fogja - öt éve lett volna rá. Most már biztosan messze jár. Lehet, hogy boldog valahol, valakivel, de nem velem. Távol ettől a pokoltól. Öt év eltelt, ennyi ideje vagyok rab én is.
Ha eddig nem jött már nem is fog. Nem érdekli azoknak a sorsa, akiket magára hagyott akkor, amikor örökre itt hagyta Angliát.
Keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt. Fázom. Biztos vagyok benne, hogy nyár van, de a pincében nem érzem az évszakok és az idő változását. Régen számoltam az órákat, a napokat, de ma már nem. Minek? Van, aki emlékeztessen rá.
Sötét gondolataimból ajtó csapódása zökkent ki.
- Weasley! - szinte sziszegi a nevemet. Nem nézek fel rá nem, nem fogok.
- Nézzen rám, ha magához beszélek! - csattan fel.
Nem érdekel, nem fogok.
- Rendben – szól negédes hangon. Szinte látom, ahogy gonosz mosolyra húzódnak vékony ajkai. Tudom, mi következik. Állok elébe. - Crucio!- ejti ki a kínzás szavát, olyan hangon, mintha gyermekét hívná magához. A hideg futkos tőle a hátamon.
Hirtelen elér a fájdalom, de alig érzem. Már felvérteztem magam ellene. Remélem, ha nem mutatok fájdalmat, akkor megöl, mert már nem fogja bennem kedvét lelni. Felesleges lenne életben tartania.
- Ne reménykedj!- sziszegi a fülembe. Szemem behunyva tartom, de így is tudom, hogy itt van mellettem. Pókszerű ujjaival nekiállja a hajamat cirógatni – Nem leszek veled kegyes. Tudom, hogy megváltás lenne számodra a halál. De én nem engedem meg. Nem tehetem szükségem van rád, Ginevra. Fontos vagy nekem!
Megszünteti az átkot. Kinyitom szemeimet, most az egyszer újra félelem vegyül a tekintetembe.
Mire készül?- kérdem magamtól – Mit akar? Miért nem öl meg végre? Miért?
- Mit szándékozol velem tenni? - kérdem annyira gúnyosan, amennyire tőlem telik.
- Nem jött be a tervem. Tévedtem. Még egy tévedést nem engedhetek meg magamnak. Most biztosra megyek.
Arca most kivételesen érzelemmentes. A kígyószerű arcvonásokról nem tudok leolvasni semmit.. Még a gyűlöletet is. Belenézek a vörös szemeibe, megborzongok attól, amit ott látok.
Nem, ez nem lehet! Nem!
Tényleg aggódást és félelmet rejt a máskor érzelmek nélküli szempár?
Mi történt? - kérdem magamtól.
- Mégis melyik tervedre gondolsz? - morgom.
- Azt hittem, ha elfoglak, és magamnál tartalak, akkor Potter visszajön majd, hogy kiszabadítson téged.
A Potter szót mérhetetlen undorral ejtette ki a száján.
- Úgy látszik, tévedtél – elégedett vigyorra húzódik a szám.
- Valóban – bólint -, de több tévedést nem engedhetek meg magamnak...
- Mégis mit tervezel? - kérdem tőle – Csak nem adsz fel minden egyes varázslóújságban egy hirdetést, amiben visszainvitálod őt Angliába? Ha ez minden számításod, akkor közlöm veled, hogy garantált a kudarc. Harry nem hülye ennyire...- mondom neki gúnyosan, majd hirtelen elhallgatok. Tudom ezekért a mondatokért nagy árat fogok fizetni. Nem érdekel.
- Vigyázz a szádra! – sziszegi teljesen az arcomba, s államat felemelve kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. - Egyébként van egy egyszerű, mégis nagyszerű ötletem arra, hogy visszajöjjön...
- És mi lenne az? - kérdem mohón, nem nagyon sikerül palástolnom kíváncsiságomat.
- Téged foglak felhasználni – suttogja.
- Engem soha! - vágom rá rögtön.
- Majd meglátjuk – szája gonosz, és egyben elégedett vigyorra húzódik, majd egészen közel hajol az arcomhoz, közben a testemre szegezi a pálcáját. - Imperio!



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)