Harry Potter és a Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 80]

+++ betűméret ---
>>


Első fejezet
A kék bőrű ember

Mint a legtöbb sokat látott és zavaros időket megélt ember, öregkorára Eileen Prince is megtanulta értékelni a csendes magányt, a kényelmet, amit egy kicsi kertes ház nyújthatott. Az immár hatvanhét éves Eileen azonban nem létező személynek számított a hatóságok, a postahivatal, a tejesember, de még a közvetlen szomszédai számára is. Senki a környéken még csak nem is hallott soha Eileen Prince-ről, soha nem láthatták ódivatú kertes téglaházát, mely a hatos számot viselte az utcában, s tőle jobbra és balra takaros otthonok emelkedtek népes családok számára.
Sőt, az ötös és hetes számú házak lakói szentül meg voltak győződve arról, hogy az utcában nincs is hatos számú ház, nem is volt soha, a földmérők egy csúf félreírása miatt következett az ötös után rögtön a hetes – és egyáltalán nem is érdekelte őket a dolog.
Pedig Eileen háza ott állt a helyén immár ötven éve, s ha a szomszédok látnák, azt is megállapíthatták volna, hogy mindenféle túlburjánzó gaz lepte be a piros téglafalakat, összefüggő zöld lepelként borítva az egyszintes házacskát. Rozsdamarta kovácsoltvas kerítés vette körül a telket, amire szintén rátekeredett a folyondár és a vadrózsa, a bejárati ajtóhoz vezető járda két oldalán pedig méteres gaztenger uralkodott. Az őserdei hangulattól eltekintve a ház többi része szépen gondozott volt és takaros, a kéményből vidáman gomolygott a füst, jelezve, hogy jelenleg is lakott – márpedig ez azt jelentette, hogy rejtélyes lakója kedvét leli az elszabadult flórában maga körül.
Egy forrónak ígérkező nyár első hete tartott már abban az évben, éjjel egy óra felé járt az idő, s Eileen nem csak abban különbözött a szomszédaitól, hogy azok egyáltalán nem látták őt, de abban is, hogy ekkortájt még ébren volt, és szokásához híven egy vaskos vers-gyűjteményt olvasgatott a nappaliban, mely hálószoba is volt egyben. Egy nagy, de igen öreg elfüggönyözött ágy, egy gardróbszekrény és egy vitrin, egy kanapé és vele harmonizáló karosszékek, valamint egy rozoga dohányzóasztal alkotta a szűkös szoba berendezését. Nem mondhatni, hogy fényűző gazdagságról árulkodott a felszínes szemlélő számára, de Eileen világ életében a szerény életmódhoz szokott már egészen fiatal korától. Erre az időre azonban nem szívesen emlékezett vissza – a vitrinben lévő csecse-becsék közül egy sem emlékeztette a gyerekkorára.
A szekrény homályos üvege mögött egy láncos arany zsebóra feküdt puha párnán, egy befőttes üvegben döglött lény úszkált gusztustalanul dülledő szemekkel és polipkarokkal, néhány üvegcse színes folyadékokkal volt tele, egy faládika, s rajta három kőkocka, melyen megkopott a valaha élénk színű festés, ezen kívül rengeteg hámló borítójú könyv. Ennyi elég is volt Eileennek, mondhatni tökéletesen elégedett volt azzal, ami jutott neki.
Lapozott egyet a könyvben, s a zengő rímeket olvasva mosolyra görbültek ajkai. Mindig is szerette a verseket, már iskolás korában is – világéletében menthetetlenül romantikus alkat volt, többek közt ezért is különbözött össze apjával olyan sokszor.
Épp befejezett egy hosszú, több részre bontott költeményt Odóról, egy balsorsú hősről, mikor megszólalt a csengő. Eileen összerezzent ijedtében, és a verseskötet kihullott a kezéből, kinyitva, fejjel lefelé landolva a szőnyegen.
Ki lehet az ilyen pokoli későn? – gondolta az öregasszony, de mire a kérdés megfogalmazódott benne, már egy új, torokszorító érzés mart a szívébe, s ez arra késztette, hogy lassan felálljon a karosszékből. Köténye mély zsebének rejtekéből kurta fapálcát húzott elő és remegő kézzel tartva kardként előre szegezte, egyenesen az ajtóra. Ha állt előtte valaki, Eileen a szívét célozta meg…
A csengő újra felhangzott, s a hívatlan vendég most egy kicsit tovább tartotta ujját a gombon, mint előbb.
- Merlin, add, hogy ne ők legyenek azok… - rimánkodott magában Eileen.
Az öregasszony óvatos léptekkel az ajtóhoz ment, de bármennyire is vigyázott, belerúgott a dohányzóasztal lábába. Tehetetlenül szitkozódott, mire a csengő harmadjára is megszólalt, ezúttal röviden, kétszer egymás után, majd türelmetlen kopogás zörgette meg az ajtót.
Eileen már feladta a reményt, hogy úgy tesz, mintha nem volna itthon. Odasietett az ablakhoz, és a függönyt félrehúzva kilesett rajta. Az ajtó előtt egy fekete taláros alak állt, csuklyája a szemébe volt húzva.
Ő az… - állapította meg magában Eileen és visszarántotta a függönyt. – Mit akarhat? Jaj, csak nem…!
Elhessegette ezeket a gondolatokat, melyek a fránya szívszorító félelmet okozták és megköszörülte a torkát.
- M-maga az… Nagyúr? – kérdezte gyanakodva az ajtótól, de nem merte kinyitni.
Kintről egy halk, susogó hang hallatszott:
- Talán őt várod?
Eileen hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől és a szívére szorította remegő kezét, majd eltette a pálcát és előhalászta a kulcsot a zsebéből.
- Egyszer igazán jöhetnél normális időpontban is, fiam… - dörmögte bosszúsan, s mikor kinyitotta az ajtót, a fekete, csuklyás alak állt előtte, csorgó esővíztől csillogó köpenyében.
- Szervusz – szólt a férfi halkan, majd levette a kámzsát a fejéről.
Eileen egy pillanatra meghökkent a látványtól és a szája elé kapta a kezét.
- Perselus Piton, mi történt az arcoddal?! – sikoltott fel az öregasszony és két kezébe fogta fia arcát, hogy a lámpa fényénél jobbról-balról megvizsgálhassa.
A férfi ábrázata olyan természetellenes kék színt öltött, mint egy trópusi halnak, csak nem fényes, csillogó kék volt, hanem száraz és kissé aszott.
- Mi baja van? – kérdezte unottan.
- Hogy-hogy mi baja van? Perselus, láttad egyáltalán, hogy nézel ki? Teljesen elkékült az arcod!
A férfi megelégelte anyja vizsgálgatását, elvette kezét az arcáról, bement a lakásba és becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nyomban a tükörhöz sietett, hogy megnézze magát. Homloka ráncokba futott, ahogy észrevette kinézetét.
Fekete, zsíros haja függönyként keretezte sovány arcát, melyen görbe és hosszúkás orr trónolt – mindez most egybefüggő kék volt, de ettől eltekintve nem látszott rajta más rendellenesség, hacsak nem tekintjük annak szúrós, goromba tekintetét.
Eileen egy darabig zihálva nézte a neki háttal álló férfit, majd mintha szúnyog csípte volna meg, a szekrényhez lépett, kinyitotta, és kivett a legaljából egy kopottas barna faládikót, amire egy keresztbe tett lábszárcsont és pálca címere virított. Az asztalra tette, kinyitotta és elővett belőle egy üvegcsét.
- Arra semmi szükség nem lesz – szólt hátra a válla fölött Piton, mikor meglátta a tükörben az öregasszony ténykedését.
- Ne légy nevetséges, fiam, ez csak egy kis szurokfű-kivonat…
- Semmi szükség rá – ismételte a férfi és még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, majd visszafordult az ajtó felé.
Eileen egy pillanatra azt hitte, szó nélkül távozni akar, de Piton csak az ablakhoz lépett és a függönyt félrehúzva kilesett rajta, ahogy előbb az asszony is.
- Vársz még valakit, fiam?
- Meglehet, hogy érkeznek vendégeink – bólintott a férfi. Visszahúzta a függönyt, és mintha gombnyomásra működne, Piton otthoni üzemmódba váltott. Felsóhajtott és lehuppant az egyik karosszékbe. A lábai előtt hevert a verseskötet, amit Eileen leejtett.
- H-halálfalók? – remegett meg a nő hangja.
- Meglehet – szólt nemtörődöm módon a férfi, s rápillantott a könyv címére – J. Eakle: Sárkányének –, majd letette a dohányzóasztalra.
Eileen türelmetlenül felszusszant.
- Mi az?
- Tudod, hogy gyűlölöm azt a bandát! – csattant fel hevesen. – Megértem, hogy az álcád miatt fontos, hogy találkozz velük, de nem értem, miért kell idehoznod őket! Azok állatok, Perselus!
Piton felvonta a szemét és furcsa, elégedett arckifejezést vágott. Egy halvány mosoly bujkált elkékült ajkai szegletében.
- Most meg mit mosolyogsz? – fonta össze szorosan a karjait az asszony.
- Csak csodálom ezt a… tüzet. Régen nem voltál ilyen…
A nőt alighanem meglepték ezek a szavak – Perselus Piton nem az a fajta ember volt, aki könnyen teret engedett az érzéseinek. Ma este olyannyira más volt, más, mint amit várt tőle, de mégis… valahogy olyan ismerős volt.
- Nos, régen nem forgott halálos veszélyben a fiam élete – válaszolta meg kissé tétován.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg, bár Eileen várta, Piton mikor lesz hajlandó végre elárulni elszíneződésének okát. Ehelyett azonban a férfi csak ült a karosszékben, kissé mereven, mintha idegenkedne ettől a pihent testtartástól, s időnként kinézett az ablakon.
Eileen megelégelte a hallgatást: - Elárulod végre, hogy mitől nézel így ki? – hangja kifejezetten élesnek hatott a csöndben. - Talán… talán megátkozott valaki, Pers?
A válasz kissé megkésve érkezett.
- Megátkoztak… hm… Elátkozott vagyok én már nagyon rég óta…
- Dehogy vagy az! – válaszolt hevesen az asszony. – Mindenki megélt már nehéz időket. De ne tereld el a szót! Mitől kékültél be, fiam?
- Fogalmazzunk úgy, egy kicsit közelebb kerültem a halálhoz, mint szerettem volna.
Eileen elsápadt, összefont karjait leejtette, majd odalépett a fiához, és komolyan a szemébe nézve leült elé a másik karosszékbe.
- Mi történt?
- Denem ellenem… fordult – mondta Piton. – A kígyót küldte… rám. Még arra se vette a fáradtságot, hogy maga végezzen velem.
Szavaiból csak úgy áradt a keserűség és a düh. Olyan erősen szorongatta a szék karfáját, hogy elkékült ujjai belefehéredtek.
- Hogy volt képes ilyesmire? – suttogta Eileen hitetlenkedve. – Hiszen te voltál a leghasznosabb neki, még így is…
Piton egy darabig nem szólt semmit, csak felváltva az anyja és az ablak között járatta a tekintetét, mintha próbálná eldönteni, hogy válaszoljon, vagy inkább lesben álljon. Végül afféle köztes utat választott: az ablakra nézett és beszélni kezdett.
- Denem nem érti ezt. Képtelen érezni… hálát, vagy törődést, vagy szeretet, mert a lelke sérült volt. Dumbledore tudta ezt. Valaha persze érezte, mint minden ember. De később egyre jobban elzárkózott tőle. A professzor úr szerint… - válogatta meg óvatosan a szavait - Denem gyerekkorában nem kapott ebből az érzésből, ezért később megvetette. Valószínűleg az irigység táplálta benne a haragot, majd a gyűlöletet azok iránt, akik szeretetben éltek. Amikor pedig lehetősége volt rá, úgy formálta saját magát, hogy közben kiölte magából a szeretetnek még az emlékét is. És azzal együtt eltűnt belőle az emberek megértésének a képessége. Értetlenül nézte azokat, akik feláldozzák az életüket valamiért, ami már úgyis elveszett. Csak a rideg logika és következtetés maradt meg benne, nem értette az érzelmek által vezérelt cselekedetet – egyedül talán csak a gyűlölet és vágy hajtotta cselekedeteket - ennél fogva nem értette meg magát az embert sem. Hmm… - hümmögött egyet Piton. – Dumbledore úgy gondolta, hogy Denem a „körülmények áldozata volt”.
Eileen keserűen nevetgélt és a fejét csóválta.
- Dumbledore… - ismételgette a nevet. – Javíthatatlan bolond volt.
Piton ekkor csúnyán nézett rá, de Eileen nem törődött vele. – Sose értettem, mért ragaszkodik ilyen makacsul ehhez a „minden ember jó volt egyszer” maszlaghoz. Már akkor is ezt hajtogatta, mikor tanár volt a Roxfortban. Az átváltoztatástan órák nagy része nem is varázslásról szólt, hanem filozófiai elmélkedésről!
Piton a homlokát ráncolta.
- Erről még nem meséltél – jegyezte meg csendesen.
Eileen legyintett.
- Nem szerettem az átváltoztatástant – vonogatta a vállát Eileen, de fia várakozó arcát látva, végül beleegyezően sóhajtott. – Dumbledore-nak megvolt a saját kis belső köre a diákok közül, majdnem, mint Lumpslucknak. Itták az öreg szavait és gyakran még órák után is ott maradtak a tanteremben, hogy folytassák a kis eszmecseréiket. Diggoryék, meg Weasleyék, meg a többi griffendéles meg a hugrabugosok, mind ott gyülekeztek körülötte. Szánalmasak voltak…
- Dumbledore nem volt szánalmas – jelentette ki csendesen Piton. – Mi mindannyian voltunk szánalmasak őhozzá képest!
Eileen egy darabig némán fürkészte fia arcát, Piton azonban nem nézett rá, csak meredt maga elé és a gondolatai máshol jártak.
- Túl kell tenned magad a halálán – szólt végül az asszony. - Tudom, mennyit jelentett neked Dumbledore, de elment és soha nem jön vissza.
Piton a szemébe bámult, fürkészőn.
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá… - motyogta.
- Nem kell emlékeztetnem rá téged! – emelte fel a hangját Eileen. - Te emlékezteted rá magad nap, mint nap. Ideje lenne elfogadnod, hogy nem volt más választásod, Perselus! Ő is ezt várta el tőled.
A férfi ekkor dacosan felszegte a fejét
- Nem kellett volna engedelmeskednem – hangja egyenesen kihívó volt, mintha provokálni akarná az asszonyt. - Én is meghalhattam volna őhelyette…
- Ebből elég! – csattant fel dühösen Eileen. – Te is nagyon jól tudod Perselus, hogy vagy Alecto vagy Amycus vagy Greyback, valaki biztos megtette volna, miután veled meg a Malfoy fiúval végeztek! Dumbledore átlátta a helyzetét… legalábbis abból ítélve, amit meséltél.
Piton feszülten figyelt minden egyes szóra, mintha legalábbis először hallaná. Eileen rövid zavart szünet után folytatta: - Elegem van belőle, hogy egy éve mást se csinálsz, csak emészted magad! – dohogott tovább. – Nem jó ez így. Lily Evans halála után voltál ilyen… Nem szeretném, ha most is tíz év kellene, hogy túl tedd magad rajta. És… - elcsuklott a hangja -, ne kívánd azt, hogy bár te lettél volna helyette! Nem tudod, milyen ezt hallani egy anyának. Tudom, milyen fontos volt neked Dumbledore, de… én akkor is azt mondom, hogy ezerszer is inkább ő, mint te, Perselus.
Mikor szónoklata végére ért, Eileen dühösen törölgette a szemét a ruhája ujjával, Piton pedig olyan elégedetten terpeszkedett el a székben, mintha épp most nyert volna meg egy kimerítő versenyt.
Eileen pár percig csak szipogott, a férfi pedig nézte és mosolygott. Nem sötéten, gonoszul vagy kétszínűen, hanem hálával és megértéssel, és némi szomorúsággal vegyítve a fekete szemekben, melyek – ezt Eileen csak most vette észre – inkább már éjkékek voltak.
- Szo-szóval rájött? – szólt újra a nő. – A sötét nagyúr… Tudja, hogy Dumbledore-nak segítettél, hogy az ő parancsaira…?
- Nem számít már, hogy tudja-e – szólt ridegen Piton.
- Mit értesz ez…? – Eileenba ekkor beléforrt a szó.
Újra megszólalt a csengő.
Piton úgy pattant fel a székből, mintha rugóra ült volna, de nem ijedt meg úgy a hangtól, mint az asszony. Pálcáját előhúzta a zsebéből, és a bejáratra szegezte.
- Nyisd ki! – szólt a rideg parancs, s Eileen annyira félt, hogy még a tiszteletlen hangnemet sem kérte ki magának.
Odasettenkedett az ajtóhoz, vigyázva, hogy ne kerüljön közvetlenül elé. Újra kilesett a függöny mögül, de balszerencséjére a bejáratnál álló csuklyás, nagydarab férfi szüntelenül forgolódott, s most épp megpillantotta az ablakban Eileen szemeit.
- Nyissa már ki, vagy betöröm! – ordította kintről a férfi, hangja idegesnek és majdnem olyan rémültnek tűnt, mint ahogy az asszony érezte magát.
Hátranézett Pitonra, támogatást keresve, de férfi ugyanúgy állt, ahogy előbb, és szemei olyan furcsák voltak, Eileen nem is tudta megmagyarázni, mit lát. A félelem, ami a halálfalók miatt költözött belé, lassan szerteszivárgott a testében, kellemetlen borzongást hozva rá.
- Nyissa ki vén banya! Hallja? – ordítozott tovább a férfi. – Állj félre Greg, betöröm…
- NE! – sikoltott fel Eileen, és egy gyors mozdulattal kirántotta az ajtót.
Épp csak egy pillanatra volt ideje megfigyelni az érkezőket, mert azok olyan sietősen tolakodtak be az ajtón, mintha odakint farkasok hada üldözné őket. Mindketten magasak voltak és meglehetősen nagydarabok. Mindkettőnek széles, hájas arca volt, de a fiatalabbik, aki talán még iskoláskorú volt, rövid kefehajú fiú volt, míg az idősebbik egy negyven év körüli, vállig érő hajú férfi. Számtalan sebből véreztek, arcukon is horzsolások nyomai látszottak.
Levették csuklyájukat, és nagyot sóhajtva kezdték lehámozni magukról az útiköpenyt, mikor észrevették a rájuk szegeződő pálcát.
- Piton?! – hördült fel megrökönyödve az idősebbik.
A fiú furcsa nyögést hallatott és bamba arckifejezéssel bámult rá. Eileen becsukta mögöttük az ajtót, majd fiára pillantott, aki azonban nem figyelt rá.
- Azt hittem, a nagyúr megölt téged! – szólt a férfi. – Hogy-hogy itt vagy?
- Mit hallottál még a nagyúrtól? – lehelte gúnyosan az utolsó szót.
A férfi egy pillanatra elsápadt, majd mikor magához tért a meglepődésből, ő is gúnyos arcot öltött.
- Hú, de nagy lett a szád, most, hogy már halott…
- Halott?! – sikkantotta Eileen a sarokban és szája elé kapta a kezét. – Crak, a nagyúr megh…
- Igen, meghalt! – kiabálta dühösen a Craknak nevezett férfi. – Mind meghaltak, vagy elfogták őket! Lestrange, Yaxley, Dolohov, Greyback… mindenki! A fiam… eltűnt. Fogalmam sincs, mi lett vele, az ifjú Gregory Monstro azt mondja, elájult, és csak arra emlékszik, hogy a Malfoy fiú rángatja el őt a csatázók közül. Csak mi ketten jutottunk ki…
Piton arca egyre brutálisabb kifejezést öltött, ahogy a vendég a neveket sorolta. Crak úgy tűnt, csak most vette észre, hogy a varázspálca még mindig a fejének szegeződik.
- Mi a francért fogod rám azt?! És mitől vagy ilyen… kék?
Piton meg se moccant, a tekintete azonban kicsit zavartnak tűnt. A pálcát valamivel lejjebb eresztette, de még mindig a behatolók felé irányult.
- Hol tartotta a nagyúr a legtöbb találkozót, mióta visszatért a bujdosásból?
- Mi van?! – fröcsögte a férfi. – Te most szórakozol velem, Piton? Minek nézel te engem? Honnan a rossebből tudnám az anyád címét, ha valami… imp… osztor lennék, vagy mi – látszott, hogy kissé bonyolult számára ez a szó, de dühe nem apadt el. – Nem hallottad, amit mondtam, a fiam eltűnt, lehet, hogy már nem is… nem is él! ÉS TE MÉG KÉRDEZŐSKÖDSZ!
Piton azonban hajthatatlan volt, újra visszatért korábbi eltökéltsége.
- Hol tartotta a nagyúr a legtöbbször a találkozóit? Hol, Crak? Válaszolj!
- Jól van, a francba is, te átkozott denevér… A Malfoy-házban. Az volt a főhadiszállás, most elégedett vagy? Legalább harmincszor ültünk egymás mellett a tetves étkezőjükben!
Piton elvigyorodott. Úgy tűnt, elégedett a válasszal, mert rögtön leeresztette a pálcát, mire Crak morgolódni kezdett az orra alatt, a fiatal Monstro pedig kifújta a levegőt – eddig lélegzet fojtva várt.
- Az ott szurokfű kivonat? – kérdezte Crak, s azzal felkapta az üvegcsét a dohányzóasztalról és kinyitotta.
- Szóval eltűnt a fiad? Hol láttad utoljára, Monstro? – fordult Piton a kövér fiúhoz, aki nem moccant a helyéről, mert nem nagyon tudta, mit is csináljon.
- A… a Szükség Szobájában láttam utoljára – válaszolta lassan. – Én bevertem a fejem, mikor történt az a… az a tűzvihar vagy mi.
- Tűzvihar? – visszhangozta Crak, aki eddig a sebeivel volt elfoglalva. – Miféle tűzvihar, erről eddig nem beszéltél, te szerencsétlen!
Eileen még mindig az ajtó mellett állt és egyikről a másikra kapkodta a tekintetét. Bár láthatólag megnyugodott, hogy a halálfalók nem ellenséges szándékkal jöttek.
- Olyan… olyan volt, mintha életre kelt volna a tűz… állatalakok voltak tűzből és mindent elégettek… Mást nem láttam – fejezte be sután a beszámolót.
Crak emésztette magában a hallottakat, Piton pedig hallgatott, Eileen azonban csendesen megszólalt a háttérben: - Ördögtűz.
- Hogy micsoda?
- Elátkozott tűz – világosította fel a nő a kövér férfit. – Veszélyes és halálos varázslat. Bizonyos értelemben veszélyesebb, mint az Adava Kedavra… Csak egyszer láttam életemben, és… - itt elcsuklott a hangja és elfordult, mintha szégyenkezne.
Piton egy pillanatra behunyta a szemét.
- Ez túl nagy falat egy tizenhét évesnek – jelentette ki, mikor újra felpillantott. – Túlontúl nagy. Ki volt még akkor a Szobában, Monstro?
A fiú zavartan gondolkozott, s ez nem ment könnyen neki. A falnál ácsorgó Eileennak egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a fiú megháborodott.
- Ööö… hát… ott volt még velünk Draco, és ott volt Ronald Weasley, a véráruló, meg a sárvérű Granger lány, és Harry Potter.
- Potter? – kérdezett vissza rá Crak. – Ott volt Potter? Akkor ő volt az! Igen, biztosan ő csinálta. Abban a fattyúban megvolt a sötét nagyúr ereje, hallottam, ő maga mondta az erdőben…
Piton úgy figyelt, mint a sas. Állkapcsa mozgott a koncentrálástól, ahogy hallgatta a férfit.
- Harry Potter? – kérdezte Piton, de senki nem figyelt. Monstro egyik lábáról a másikra billegett és a semmibe bámult, szája félig nyitva. – Harry Potter?
Mikor másodjára is rákérdezett, Monstro ránézett, majd fél perces gondolkozás után megszólalt: - Nem, Potter nem lehetett… Nem ő kezdte, ez biztos. Weasley Vincenttel harcolt, mikor a lángok elterjedtek. Talán ő…
- Úristen - lehelte Crak magába roskadva. Leült Piton korábbi helyére, ernyedten tartotta kezében a szurokfüves üvegecskét. – A fiam… az egyetlen fiam… Vincent…
Piton dühösen nézett a gyászoló apára és ekkor olyasmit mondott, amit talán maga sem gondolt át: - Csak a te hibád! Nem végezte volna így, ha nem egy koszos halálfaló az apja!
Crak és Monstro kigúvadt szemmel nézett rá, Eileen elpirult mögöttük, és gyorsan megcsóválta a fejét, ahogy tekintete találkozott fiáéval.
- Mi… miket beszélsz te? – hebegte Crak. – Az én hibám? Koszos halálfaló? Mi vagy te, Perselus? Mégis mi vagy te, ha nem a nagyúr legnagyobb szolgája?!
- Szolgálni a nagyurat? – sziszegte a férfi. – Perselus Piton már évtizedek óta nem szolgálja a nagyurat.
Monstro még ostobábban nézett, mint korábban. Eileen pedig csak hallgatott lehorgasztott fejjel.
- Nem… szolgál… - dadogott Crak. – Ezt hogy értsem? Megtagadjuk a nagyurat? Korábban is ezt tettük, hát persze, hivatkozhatunk megint a kényszerítő átokra, vagy mondhatom, hogy a fiammal zsarolt…
Piton iszonyú ábrázatát nem vette észre, ahogy a padlónak motyogott és találgatta, hogyan magyarázza majd ki magát.
- De gyorsan elfelejtetted a gyászodat, Crak! – szólt áradó gyűlölettel a fekete alak, s úgy tűnt, a szavaktól még jobban elkékül az arca. – Mégiscsak jó halálfaló vagy. A nagyúr büszke lenne rád… ha még élne.
Eileen nem bírta tovább. Kilépett az árnyékos sarokból, és a beszélgetők közé ment kezeit tördelve.
- Hogyan történt? – kérdezte mindenkitől. – Potter ölte meg?
Először úgy látszott, senki nem akarja megválaszolni a kérdést. Monstro újra elmerült az őrületben, Crak pedig a padlót bámulta, Piton azonban elégedetten vigyorgott. Eileen csak most vette észre, hogy fia nem tette el a pálcát, ott nyugodott az oldalánál.
- Igen, ő ölte meg Denemet – közölte az öregasszonnyal. Eileen alig akart hinni a fülének. Crak felkapta a fejét.
- Már semmi tisztelet, igaz, Perselus? – kérdezte keserűen. – Nem is nagyon volt soha, igaz? Csak félelem. Mindannyian alig vártuk, hogy valaki megtegye végre…
Piton oldalt döntötte a fejét, mint egy madár.
- Na, azért nem mindenki. Emlékezz csak Lestrange-ékre.
- Azok őrültek voltak, mindig mondtam Lucius Malfoynak… - dünnyögte Crak.
Piton kapva kapott ezen, és újra nekiszegezett egy kérdést: - Ők hol vannak most?
- Honnan tudjam? – vonta meg a vállát a férfi. - Akkor már rég elmenekültem. A Foltozott Üstben tudtam meg a híreket. Az az átkozott csapos, meg két vendége rögtön rám támadt. Ha nem jön Greg, már elfogtak volna, vagy rosszabb… Mindenki a vérünket akarja. És a tiédet is, Piton! – nézett fel rá.
Eileen aggódva pislogott rá, de Piton arca nem tükrözte ezt a nyugtalanságot, ellenkezőleg: továbbra is mosolygott.
- Ne legyél olyan biztos ebben, Crak! – szólt sziklaszilárdan. – Denem legyőzői gondoskodni fognak róla, hogy Perselus Pitont piedesztára emeljék… Csak nektek van okotok aggódni.
- Azt… azt hiszem igazad van – gondolkozott Crak. – El kell mennünk, amíg nem késő… Sokan megtették ezt régen is, nem én lennék az első.
Piton csendben hallgatta, Monstro az egyik pókot bámulta a csilláron.
- Elmegyünk, el az országból, messze… talán a Durmstrang befogad majd, mint Karkarovot…
Piton nyakán lüktetni kezdett az ér, ujjai erősen markolták a varázspálcát. Crak felállt és a köpenyéért nyúlt, amit a kanapéra hajított.
- Elmegyünk! – jelentette be. – Greg, hogy döntesz? Velem jössz?
Monstro csak bámult, majd hirtelen megrázta magát, mintha fázna, és lassan bólintott.
- Akkor indulunk, bármelyik pillanatban ránk…
- Azt sajnos nem engedhetem – szólt Piton és a férfi elé állt.
Eileen szemei tágra nyíltak, Monstro tátott szájjal bámult volt tanára arcára, mely éjkékre változott.
- Pe… Perselus? – szólt hozzá óvatosan Eileen, mintha attól félne, hogy a szavai tovább kékítik a fiát.
Crak agyában is megszólalhatott a vészharang, mert keze lassan elindult a köpeny belső zsebe irányába. Piton egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy meg akarná állítani, csak iszonyú tekintettel nézett a férfira, szemei rohamosan kékülni kezdtek.
Senki nem mert levegőt venni a szobában, csak Piton fújtatott, mint egy támadni készülő vadállat, s már mindenki tudta, mi fog történni, mikor Crak megmozdult.
Előrántotta a pálcáját, de túlontúl lassú volt ellenfeléhez képest, aki egyszerűen homlokon döfte a varázspálcával. Ahol a hegye Crak bőréhez ért, erőteljes fény villant, és a kövér férfi visszahullott a kanapéba.
Eileen remegve könyörgött a sarokban: - Ne, Perselus, ne csináld!
Crak jajgatott a fájdalomtól, Monstro pedig átrepült a szobán, mielőtt keze elérte volna a pálcáját rejtő zsebet.
- Te nyavalyás áruló! – ordította Crak, és fegyver híján különböző berendezési tárgyakat hajított Pitonnak: egy vázát, a verseskötetet és a szurokfű kivonatos üvegcsét.
Piton vad mozdulatot tett pálcájával, mire a kicsi palack felrobbant, mielőtt nekivágódhatott volna, tartalma szétspriccelt a levegőben. A közelben állókat beborította, Eileen a szeme elé kapta a karját, mert tudta, hogy a szurokfűtől csúnyán bepirosodhat.
- Ááá! – Piton fájdalmasan felordított, mikor a szurokfű az arcához és a kezéhez ért – az asszony azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Nem szabadna így fájnia…
A férfi összegörnyedt a földön, Crak pedig kihasználta az alkalmat és felkapta elejtett pálcáját, mely a kanapé alá gurult.
- Capitulatus! – kiáltotta, s lefegyverezte Pitont, majd Eileent is, akinek reflexei már korántsem voltak a régiek.
Monstro eszméletlenül feküdt a hátuk mögött.
- Na, Perselus! Hogy is mondtad? – acsargott a halálfaló. – Azt sajnos nem engedhetem… - utánozta gúnyosan a hangját. – Hát majd én megmutatom, hogy…
Torkára forrt a szó.
A földön görnyedező férfi változni kezdett…
Arca hosszúkásabb, soványabb lett, szája szélesebb, orra rövidebb és egyenesebb, szemfogai ijesztően megnyúltak és fehéredtek. Piton vállig érő zsíros haja kisimult, színe változatlanul koromfekete volt, azonban nőni kezdett, mígnem már derékig ért.
A legijesztőbb mégis a szeme volt. Nem hasonlított semmire, amit korábban Crak, Monstro vagy a rémülettől sikoltozó Eileen életében valaha látott. A szeme eltűnt, ahogy felfénylett és jéghideg kéken világítani kezdett. Nem a szivárványhártya, s nem is a szembogara – az egész szeme démonian világított, mintha üregekben lámpások égnének.
Az átalakulás végén a kék bőrű ember lassan felállt, valamivel magasabb volt, mint előtte. Már nem zihált, csak ujjait vizsgálgatta – azok is átváltoztak, megnyúltak, fekete köröm nőtt rajtuk.
- Ki… kicsoda maga? – tette fel a kérdést Crak, miközben holtra váltan remegett, a varázspálcát két kézzel is alig bírta fogni.
- Fiam…? – szólt rekedten Eileen, ahogy a földön kuporgott.
A férfi ránézett.
- Én nem vagyok Perselus Piton, Eileen… - szólalt meg mély, morgásszerű hangján, mely sokkal idősebbnek mutatta, mint ahogy a kék szín alatt kinézett.
- Hát akkor ki a rosseb maga? – vetette oda a kérdést Crak, láthatóan bátorságot merítve a varázspálcából.
Az ismeretlen lángoló szemeivel ránézett, ami azonnal megrettentette a férfit. Figyelmeztetően feljebb emelte a varázspálcát, ő viszont a legkevésbé sem törődött vele.
- Mindjárt megtudod, halálfaló! – zengte a mély hang, s megindult Crak felé.
- Adava Kedavra! – ordította azonnal ellenfele; Eileen eszelősen sikoltozott a sarokban, ahogy a zöld fénynyaláb kígyó módjára kicsapott a pálcából és mellkason találta a démoni alakot.
A kék bőrű lenézett a mellére, ahol eltalálta az átok. Majd vissza Crakra, és arca dühös fintorba rándult.
- Te nyavalyás! – kiáltotta, s azzal puszta kézzel a halálfalóra vetette magát.
Eileen nem látta mi történik, csak azt vette észre, hogy a kék bőrű bal kézzel torkon ragadja Crakot, a székre dönti és fölé hajol, jobb keze pedig, akár egy vadállat mancsa lecsapott… egyszer… kétszer… háromszor…
- ADAVA KEDAVRA! – visította Crak torokhangon. - Adava… Ada…
A zöld fény háromszor villant még fel, s találta el a kék bőrű embert, aki annyira sem törődött vele, mintha szúnyog csípte volna meg. Eileen sírt és kiabált a sarokban, és eltakarta a szemét, azt kívánta, bárcsak minden véget érne. Crak tompa visítása azonban befészkelte magát a fülébe, kitöltve elméjét, és tudta, hogy a férfi a haláltusáját vívja, és gyilkosa egész biztosan nem lehet az ő fia…



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)