A Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 12]

+++ betűméret ---
<< >>


3. fejezet
Az emlékezés napja

Harry igyekezett nem gondolni a bükkfára, mégis azon kapta magát, hogy valahányszor kimegy a parkba, elmegy a fa mellett, a szeme sarkából mindig figyeli, hátha újra megtörténik a megmagyarázhatatlan jelenség.
A vizsgák végeztével sem ért rá utána járni a látomásnak, mert most már végképp halaszthatatlan lett a beszéd bemagolása a másnapi megemlékezésre. Természetesen ennyi idő alatt ez lehetetlen volt, ezért Ron és Harry még aznap este kikönyörögték Hermionétól, hadd legyen náluk a beszéd írott verziója, hogy abból puskázzanak. A lány előbb elnevezte őket mindenféle lusta, nemtörődöm alakoknak, majd kénytelen-kelletlen beleegyezett, és az este további részében nem szólt hozzájuk.
Másnap kissé szeles, de napsütötte nyári reggelre ébredtek, se nem túl meleg, se nem túl hideg, pont megfelelő volt a megemlékezéshez. Harry a Griffendél torony ablakában kikönyökölve figyelte az előkészületeket, míg Ron öltözködött.
Az iskolaudvaron, nem messze a Griffendél-toronytól felállítottak egy nem túl magas pódiumot, s elé körülbelül kétezer széket – mikor minden elkészült, Harryt kicsit Dumbledore professzor temetésére emlékeztette, leszámítva, hogy most nem egy fehér márvány sírba készültek eltemetni valakit, hanem egy fehér márvány szobrot terveztek felavatni. A szobrot csak McGalagony és a készítője látta eddig. A házimanók végezték a munka oroszlán részét, ők állították fel a székeket és a pódiumot, McGalagony pedig figyelemmel kísérte őket, de ragaszkodott hozzá, hogy minden apró dologban kikérje Hermione véleményét – merre álljon a pódium, hány sorban legyenek a székek, félkörben, vagy egyenesen.
Meglepő módon végül Ronnak lett elege a felhajtásból, és az első adandó alkalommal elhívta a lányt a készülődő rendezvény közeléből.
- Gyere már – szólt Ron az erdő felé mutatva. – Köszönjünk oda Hagridnak.
A vadőr nagy munkában volt: a kunyhó mögött egy terjedelmes erdőrész kiégett, a föld pedig elfeketedett ott, ahol korábban Hagrid híres tökágyása feküdt, s ahová Aragogot, a hatalmas pókot temették. Harrynek akaratlanul is eszébe jutott róla a halott bükkfa.
- Szia Hagrid!
Hagrid fölpillantott a munkából és üdvözölte barátait.
- Felkészültetek? – érdeklődött barátjuk.
Harry és Ron csalódottan felmordult.
- Mindenki ezzel jön! – panaszkodott Ron. – Elegem van már ebből az egész megemlékezésből!
Ron valóban elég sápadt volt, arcszíne a kviddics meccsek előtti állapotára emlékeztette Harryt. Igyekezett hát másra terelni a szót:
- Mi történt a tökágyással? – kérdezte csak úgy félvállról.
- Semmi… - dörmögte a bajsza alatt Hagrid. - Mi történt volna vele?
- Mondjuk az, hogy tiszta fekete!
Hagrid kinyújtóztatta tagjait, és ledöfte maga mellé az ásót, majd rátámaszkodott.
- Hát… - kezdte kelletlenül a feje búbját vakarászva. - Tudod a csatában, amikor itt voltak a dementorok… úgy tűnik, túl sokat időztek a kunyhóm körül. Akkor is ez volt, mikor az öreg Sirius pajtást keresték – emlékszem, akkor is egy rakás palánta kirohadt a veteményesben… – Hagrid bosszúsan csóválta a fejét és kiköpött, jelezve rosszallását. – Nyavalyás dementorok. Mindig utáltam őket… és egyre csak több van belőlük. Hiába zavarta el őket Kingsley, mindenhol ott kószálnak a falvak körül, ahol kevesebb varázsló lakik…
Harry emlékezett rá, olvasta a Reggeli Prófétában: alig két hónapja történt, hogy a minisztérium hivatalosan is elbocsátotta a dementorokat Azkabanból – valójában ez inkább hasonlított kiűzetéshez, mint felmondáshoz: auroroknak kellett kikergetniük a lényeket az erődítményből, s azóta szétszéledtek. Sokuk messzi földre ment, csatlakozott más dementor-csoportosulásokhoz, vagy elrejtőzött.
- Még a Tiltott Rengetegbe is bemerészkednek azóta, hogy nincsenek állandó áldozataik! – folytatta Hagrid. - Az összes állat megőrül tőlük, azt se tudom, mit csináljak velük.
A vadőr monológjának egy pöttöm fiúcska érkezése vetett véget, aki lélekszakadva rohant le a domboldalon a kunyhóhoz, hogy zihálva fékezzen le Harryék előtt.
- Na mi újság kisöreg? – brummogta Hagrid.
- A.. az igazgatónő… sze-szeretne látni ti-titeket – lihegte a fiú a hármasnak, bordáit markolászva.
Harry, Ron és Hermione kelletlenül elbúcsúztak Hagridtól és felmentek a kastélyba, ahol a bejárati csarnokban McGalagony már vöröslött a dühtől, amit szemmel láthatóan beszélgetőtársa okozott.
Harry megtorpant az ajtóban, s vele együtt Hermione és Ron is megdermedtek, mintha sóbálványátkot szórtak volna rájuk.
McGalagony egy hosszú, fekete zsíros hajú illetővel beszélgetett, akinek díszes fekete köpenye lebegett a csarnokban újra meg újra feltámadó huzattól. A három jó barát profilból látta az arcát, félreismerhetetlen kampós, görbe orrát…

- Ez lehetetlen! – nyögte Harry, Ron és Hermione egyszerre.
Lassan közelebb sétáltak, és meghallották, miről folyik a szó.
- Professzor, nem gondolhatja, hogy szó nélkül tűrjük ezt! – szólt felháborodott hangon a férfi, mire Harryék egy emberként lélegeztek fel. Hát persze, hogy nem Perselus Piton az! Hogy is gondolhatták?
Ahogy túltették magukat az első meglepődésen, jobban szemet szúrtak az apró részletek: például, hogy ez az ember sokkal öregebb, mint Piton volt és a haja is jóval hosszabb, csaknem fél fejjel alacsonyabb nála, és a hangja is reszelősebb, öregesebb.
- Ez egy inzultus a Mardekár ház ellen! – folytatta a férfi. – Nem állíthatja fel ezt a szobrot!
- Ne dramatizálja túl, Mr Prince – legyintett ingerülten McGalagony. – Mindenki tisztában van vele, hogy a kígyó a szobron kit szimbolizál.
- Igen, én is tisztában vagyok vele! De mivel a Sötét Nagyúr Mardekár Malazár leszármazottja volt, a párhuzam még inkább nyilvánvaló. Ez a szobor meggyalázza a Roxfort egyik házát, és maga igazgató létére tűri – mi több: támogatja!
McGalagonynak már elege volt a beszélgetésből, mert elfordult Mr Prince-től, hogy utasításokat adjon az egyik házimanónak.
- Minden mardekárosnak magának kell eldöntenie – szólt hátra a válla fölött -, hogy őt mennyire alázza meg a szobor. Ha engem kérdez, nincs szégyenkezni valója azoknak, akik szembeszálltak Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén. Persze megértem, hogy magát milyen roppantul sérti a szobor…
A férfi arcából kifutott a vér.
- Maga…!
Mr Prince szava elakadt, mikor egy hozzá nagyon hasonlító alak figyelmeztetőleg a vállára tette a kezét. A fekete taláros mintha a semmiből bukkant volna elő, Harryék észre se vették, mikor elsétált mellettük.
- Octavius, ugye nem akarod feltartani Madame McGalagonyt? – szavaiból enyhe keleties akcentus érződött.
Valamivel idősebbnek tűnt, mint Mr Prince, mégis erőt sugárzott a megjelenése, mint Dumbledore-nak, ahogy Harry emlékezett rá. Nem öltözött előkelően, díszesen varrt talárba, csak egy egyszerű csuklyás köpeny hordott, haja pedig már lassan hófehér volt.
- Látnod kellene azt a szobrot – mondta neki Octavius Prince, lerázva válláról a férfi kezét. – Felháborító és megengedhetetlen.
McGalagony végigmérte mindkettejüket, mintha koszt vizsgálna a csizmája talpán.
- Ha kétségeik vannak, kérdezzék meg Lumpsluck professzort, ő a mardekár ház feje. Kérdezzék meg, ő mit gondol a szoborról.
- Megkérdezem! – sziszegte dühösen Octavius és elcsörtetett. Kísérteties társa követte.
- Kik voltak ezek, professzor? – kérdezte McGalagonytól Hermione, mikor odamentek hozzá.
Az igazgatónő még mindig feldúlt volt, amitől kissé ijedten pislogtak rá a házimanók.
- Mr Prince és a testvére – válaszolta.
Harryék összenéztek.
- Prince? Akkor ők voltak…?
- Igen, a fiatalabbik Perselus Piton nagyapja volt.
- És mi gondjuk van? – érdeklődte Ron.
McGalagony ajkai egyetlen vonallá préselődtek.
- Úgy tűnik, egyesek elégedetlenek a szoborral, Mr Weasley. Apropó, pont ezért hívtam magukat: szeretném, ha megnéznék az emlékművet…
Fél perccel később Harry tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy mardekáros miért háborodik fel a szobor látványától. Érdekes helyzetben találta magát, mert makacsabb, önfejűbb énje azt mondta neki, hogy a mardekár ház szégyene az egész Voldemort-ügy, hát viseljék csak a szégyenüket az idők végezetéig. Másik, logikusabb, ésszerűbb énje azonban azt súgta, hogy nem jó ötlet ilyen provokatív műemléket állítani az egy éves évfordulón, amikor még ennyire közeliek a történtek.
- Szerintem tök jó! – adott hangot véleményének Ron, mire McGalagony felvonta a szemöldökét, és már-már mosolyra rándult a szája sarka.
- Örülök, Mr Weasley. Miss Granger? Mr Potter? Önöknek is „tök jó” a műalkotás, vagy jobb lenne, ha lemondanánk az egészet?
Harry és Hermione összenéztek; a lánynak is ugyanaz járt az eszében.
- Tanárnő, öhm… - szólalt meg tétován Hermione. – Talán tényleg nem jó ötlet kiállítani ezt a szobrot. Nem lehetne esetleg változtatni rajta?
- Az sajnos lehetetlen. Vagy ezt állítjuk ki, vagy semmit – csóválta a fejét az igazgatónő. – Egyébként megmutattam a miniszter úrnak is, és neki nincs kifogása ellene.
Ron felhorkantott.
- Naná, hisz Kingsley „miniszter úr” is ugyanúgy utálja a mardekárt, mint…
Hermione megütötte a karját. Ron elhallgatott.
- Attól tartok, még többen megsértődnének, ha a szobrot nem állítanánk fel. Talán valóban nem kellett volna ilyen provokatív emlékművet készíteni, de most már nem lehet mit tenni… - sóhajtott gondterhelten McGalagony. – A vendégek hamarosan megérkeznek. Maguk hárman ne törődjenek semmivel, csak készüljenek fel a beszédükre és várakozzanak a pódium mellett.
Harry, Ron és Hermione kimentek a kastélyparkba, ahová a legelső vendégek már meg is érkeztek: Mr és Mrs Weasley az első sorban foglalt helyet, Kingsley Shacklebolt és a Főnix Rendje többi tagjával egyetemben. Charlie Weasley egy karcsú, gyönyörű, napbarnította lánnyal érkezett, akit azonnal be is mutatott a szüleinek. Ahol Harryék álltak, nem hallhatták a nevét, de Ron szélesen elvigyorodott, mikor meglátta bátyját.
Hestia Jones és Dedalus Diggle érkeztek következőnek, majd a szalmaszőke Sturgis Podmore, aztán Hagrid borzalmas öltönyében, de ő hátrébb foglalt helyet egy ugyancsak termetes, előkelő boszorkány mellett. Az ősz hajú, vézna Elphias Doge, sőt, még a macskamániás öregasszony, Mrs Figg is eljött. A Rend életben maradt tagjai közül egyedül csak Mundungus Fletcher hiányzott – Illetve ő nem hiányzik senkinek – helyesbítette ki magát gondolatban Harry.

Már majdnem teljesen megtelt az első sor, mikor egy elegáns, hosszú szempillájú hölgy megölelte Mrs Weasley-t, majd leült mellé. Ekkor vette csak észre a pódiumon álldogáló Harryt, mire integetni kezdett. Harry visszaintegetett Andromeda Tonksnak, s azon tűnődött, mért nem hozta magával a kicsi Teddy Lupint.
A válasz mintha csak magától érkezett volna: Ginny bukkant elő a tömegből, karjaiban a picivel, aki kis karjait nyújtogatta felé. Ginny visszaadta a babát Mrs Tonksnak, és helyet foglalt édesanyja másik oldalán.
- Ajjaj, Ginnyben felébredt az anyai ösztön. Vigyázz magadra haver! – súgta a fülébe Ron, röhögéssel viaskodva. Harry fülig vörösödött, és elfogta a régi rossz érzés, hogy mindenki őt bámulja. És a dísztalár nyaka is egyre szűkebbnek tűnt…
Ginny után Bill és Fleur érkezett az első sorba, ők Andromeda mellett foglaltak helyet.
- Fleur egyre jobban gömbölyödik – jegyezte meg Hermione, felpillantva a beszédéből. – Karácsonykor még szinte semmi se látszott…
Valóban, gondolta Harry. Már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan újabb baba áll a házhoz, és Mrs Weasleynek már nem kell irigykedve minden hétvégén meglátogatnia Mrs Tonksot. Harrynek eszébe jutott erről, most, hogy az iskola befejeződött, újra el kell látnia keresztapai kötelezettségeit, és tiszteletét tennie Andromédánál. Nem mintha nem érezte volna megtiszteltetésnek a feladatot – a kis Teddyt valósággal elhalmozta ajándékokkal, minden látogatásnál egy új játékot hozott neki –, de Andromédát már annál kevésbé tudta megkedvelni. A hölgy soha nem adott semmilyen okot Harrynek az ellenszenvére, és Harry mindig nagyon vigyázott rá, hogy soha ne mutassa ki azt. Szégyellte magát érte, de nem tehetett róla. Andromeda túlságosan is emlékeztette valakire, akit nagyon gyűlölt, valakit, aki épp egy éve lelte halálát itt, a Roxfortban.
Az első sorba egy darabig nem érkezett újabb vendég, s már majdnem megtelt az összes szék. A diákok azonban még csak most tódultak ki tömegesen az udvarra, s a házvezető tanárok vezényletével foglaltak helyet maguknak. Sokan kiszökdöstek a rendezett sorokból, hogy odaszaladjanak szüleikhez, vagy idősebb testvéreikhez. Harry Lunát és Deant pillantotta meg a griffendélesek között – Luna kivált a tömegből és előrébb szaladt. Harry azt hitte, apjához siet, aki nem messze tőlük, az újságírók között ült. A szőke lány azonban az ekkor érkező Neville-hez rohant, aki nagymamájával jött, s vadonatúj dísztalárt viselt. Harry még azt is látta a pódiumról, milyen csalódott arcot vág Dean Thomas.
A nagykapu irányából hömpölygő tömegben régi ismerősöket fedezett fel: ekkor érkezett Percy Penelope Clearwaterrel, Cho Chang egy torzonborz, szakállas öregemberrel, és a volt mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel is a feleségével.
Az utolsók között érkezett George Weasley és még néhányan a régi kviddics csapatból: Katie Bell – kézen fogva George-dzsal – Oliver Wood, Angelina Johnson és Alicia Spinett. George volt a legelegánsabb fekete sárkánybőr zakójában és csizmájában, vállig érő haja elfedte levágott fülét, s fekete napszemüveget hordott. Harrynek eszébe jutott, hogy az utóbbi hónapokban ez szokásává vált, szinte ki se tette a lábát a boltból napszemüveg nélkül.
Rávigyorgott Harryre, ahogy elhaladt előtte, de a fekete lencsék mögé bújtatott szempár nélkül ez csak árnyéka volt a régi George Weasley-féle mosolynak. Harry követte tekintetével, ahogy odament a szüleihez, megölelte őket, majd leült Ginny és Percy közé.
Negyed óra elteltével a padsorok megteltek, mindenki megérkezett és elfoglalta a helyét. Harry nem tudott elnyomni egy gúnyos gondolatot, vajon hányszor fordult elő, hogy olyan köztiszteletben álló aranyvérűek, mint a Prince-ek, Bulstrode-ok és Melwynek a leghátsó sorokba szorultak bárminemű rendezvényen.
Ahogy erre gondolt, szöget ütött a fejébe, hogy sehol sem látja Malfoy-ékat. Azt tudta, hogy mind Draco, mind Lucius és Narcissa megúszta az Azkabant – erről részben Harry gondoskodott, és a mai napig nem tudta megmagyarázni, miért is érezte ennek szükségét. Mellesleg Ron sem felejtette el emlékeztetni erre a röpke „elmebajra”, valahányszor szóba került a téma, Hermione azonban kifejezetten büszke volt rá emiatt. Szerinte ugyanis egy ilyen gesztus az aranyvérűek felé enyhíthette a Voldemort bukása utáni feszült helyzetet.
McGalagony súgott valamit Hermione fülébe, mire a lány felállt és a pódiumhoz lépett. Pálcáját saját torkának szegezte, s innentől kezdve minden szavát tisztán lehetett hallani a leghátsó sorokban is.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a szép nyári délelőttön – kezdett bele a lány. – Reménykedjünk benne, hogy az idő továbbra is ilyen kellemes marad, mert McGalagony igazgatónővel, Harryvel és Ronnal úgy terveztük, hogy sok mindent szeretnénk megosztani önökkel. Úgy vélem – és gondolom, önök közül is sokan egyetértenek ebben -, hogy nagyon sok tisztázatlan, homályos részlet maradt arról, pontosan mi is történt itt egy évvel ez előtt.
Hermione most egy kis szünetet tartott és körbenézett a sokaságon.
- Ma egy éve, ezen a helyen véget ért egy sötét korszak. Voldemort nagyúr és halálfalói elbuktak, rémuralmuk véget ért. Hiába gondolunk vissza erre a napra örömmel és megnyugvással, sosem szabad megfeledkeznünk róla, micsoda árat kellett fizetnünk ezért a győzelemért. Egy évvel ezelőtt csaknem hatvan ember vesztette életét a Roxforti birtokon, szembeszállva Voldemorttal. Tartozunk nekik annyival, hogy ezen a napon minden évben gondolunk rájuk, és hálával adózunk nekik.
Újabb szünetet tartott és lepillantott a lapjára.
- Mi hárman, Harry, Ron és én pedig önöknek tartozunk… az igazsággal. Ahogy a hősi halottak rászolgáltak a hálánkra és szeretetünkre, önök ugyanúgy rászolgáltak az igazságra. Egy történetet szeretnénk elmondani három emberről, akik megváltoztatták a világunkat. Ez a három ember Albus Dumbledore, Tom Denem és Perselus Piton.
Sokan összenéztek és sugdolózni, mocorogni kezdtek. Hermione türelmesen várt, míg elült a zaj, majd emelt hangon folytatta:
- Albus Dumbledore történetét sokan ismerhetik, olvashattak róla, és megismerhették az igazság egy szeletét. Ahhoz azonban, hogy megtudjuk, igazán milyen ember is volt Dumbledore, nem elég az igazság részlete. A teljes történetet ismernünk kell…
Hermione majdnem egy órán át beszélt Dumbledore-ról. A gyerekkorától kezdte a történetet, elmesélt mindent a három testvérről, a legkisebbik, Ariana tragédiájáról, apjuk elítéléséről, s nem titkolta el a kényesebb részeket sem: Grindelwald befolyását, Dumbledore rajongását a durmstrangos fiú zsenialitása iránt, két hónapos barátságukat és annak tragikus befejeződését.
Egy árva pisszenést sem lehetett hallani, se unott ásítást, se döbbenet hangjait – mindenki olyan feszülten figyelt, hogy szinte tapintani lehetett a feszültséget. Harry az arcokat fürkészte, sorról sorra, székről székre, s mindenhol ugyanazt látta: mindenki elhitte, hogy igaz, amit hallanak, hogy nincs több mellébeszélés, nincs több titkolózás, itt van előttük kiterítve minden.
Aberforth is az első sorban ült, s a hallgatóság részéről mágnesként vonzotta a tekinteteket a történet egyes pontjain. Harry biztos volt benne, hogy a csendhez és magányhoz szokott öreg kocsmáros ugyanúgy zavarban érzi magát, ahogy ő is.
Hermione beszámolója Grindelwald legyőzésével ért véget, ahogy Dumbledore-hoz került a Végzet Pálcája. Senki nem vonta kétségbe a szavait, hogy ez a különleges pálca valóban létezik, s hogy ott van a tóparton, nem messze tőlük egy fehér márvány sírban.
Ezek után Ron vette át a szót és ismét visszaugorva az időben, a Gomold család sorsától kezdte mesélni Voldemort történetét. Harry elégedetten látta, hogy barátja kifejezetten jól tud beszélni ilyen nagy hallgatóság előtt, és a szín is visszatért az arcába.
Ron olyan dolgokról beszélt, amiket a jelen lévő százak még legvadabb álmaikban sem gondoltak volna – Tom Denem története már több helyen megdöbbentette a hallgatóságot, felhördülések, elborzadással kevert felháborodottság érződött a sorok közül. A horcruxok, mindaz, amit Voldemort művelt, hogy halhatatlanná váljon, egyeseknek túl sok volt – a hátsóbb sorokból néhányan felálltak és elmentek, többségükben kicsi gyerekekkel.
Ron azzal az októberi estével fejezte be beszámolóját, mikor Voldemort eltűnt az emberek szeme elől, ekkor átadta a szószéket Harrynek.

A történet pedig folytatódott, s a tömeg ugyanolyan figyelemmel hallgatta, mint az elején, pedig már három órája tartott a rendezvény, mégis mindenkit lebilincselt, aki csak ott volt.
Perselus Piton és Lily gyermekkori barátsága, ahogy a varázsvilágban zajló háború ellentétes oldalaira sodródtak, hogyan tört meg Piton Voldemort iránti hűsége – nem csendes figyelmet és nem a döbbenet hangjait váltotta ki a közönségből; több idősebb asszony és fiatal lányok törölgették a szemüket, könnyezték meg némán vagy szipogva a szomorú történetet, mely miatt Voldemort felajánlotta a választás lehetőségét Lilynek, s mellyel akaratlanul saját vesztét idézte elő.
Harry tovább ment a történetben, mint Ron vagy Hermione; elmesélt mindent, amit Dumbledore eltervezett, mindent, amire őt, Harryt és amire Pitont szánta, a hatalmas terv összes kis részletét. Itt következett a horcruxok keresésének története, s Voldemort kutatása a Végzet Pálcája után, legvégül pedig hogyan vezetett mindez a nagyúr halálához.
Nem lehetett eltitkolni a Pálca létezését. Fölösleges lett volna bármiféle mesét kitalálni helyette. Mielőtt Voldemort meghalt, egy egész tömeg hallgatta végig a beszélgetésüket, lehetetlen volt eltitkolni, de Harryt ez nem izgatta. Ez már nem a titkolózásról szólt – legalábbis nem teljes mértékben. Bármennyire is szeretett volna bevallani mindent, Hermione azt javasolta, jobb, ha nem szól a másik két Ereklyéről. A Köpeny titokban maradt az emberek előtt, a Kő pedig megsemmisült, mikor Dumbledore elpusztította a horcruxot – ez volt a megbeszélt terv.
- Jobb lesz így, Harry – győzködte Hermione napokkal korábban.
Harrynek nem tetszett ez az egész. Akkor egyszer hozták fel ezt a témát, mikor Harry és Ron átfutották a frissen megírt beszédeket. A klubhelyiségben ültek és elmúlt már éjfél, de ez a probléma nem hagyta nyugodni őket.
- Nem erről volt szó, Hermione – csóválta a fejét Ron. – Azt hittem megegyeztünk, hogy mindent elmondunk. Mindent!
- Én… én nem hiszem, hogy tudniuk kellene ilyen dolgokról, Ron… - fanyalgott a lány. – Gondolj csak bele: ha-ha megtudják, hol vannak az ereklyék, biztosan rengetegen megpróbálják rátenni a kezüket… megpróbálnák egyesíteni őket. Nem először történne meg.
- De már egy csomó embernek elmondtuk: Ginnynek, Lunának, Neville-nek, még Hagridnak is, pedig nála nincs titok, ami biztonságban lenne!
Hermione rosszallóan nézett rá.
- Ez egyáltalán nem igaz! – csattant fel. – Ne beszélj Hagridról úgy, mintha valami felelőtlen akárki lenne! Ő is tud titkot tartani…
Harry felnevetett.
- Hagrid? – kérdezett vissza kételkedve. – Hagridnak nincsenek titkai, hidd csak el… De jó, rendben, legyen igazad! – adta meg magát végül. – Folytatódjon csak a titkolózás a végtelenségig! Nekem mindegy, én tudok élni vele… Csak azt gondoltam, megérdemlik a teljes igazságot.
Ezzel lezártnak tekintették a vitát, egyikük sem hozta szóba többet, kivéve a megemlékezés előtti perceket.
Harry befejezte a történetet, ahogy az le volt írva, s meglepve állapította meg, hogy alig néhányszor kellett csak belenéznie. Az egész ott volt a fejében, ez volt az egész élete, ez volt minden, ami kitöltötte az utóbbi hét évet, és most végre kiadta magából. Harrynek el kellett ismernie, hogy nagyon jó érzés volt megosztani mindezt; mintha a teher, amit a jóslat rakott a vállára, most oldódna csak fel igazán.
Csaknem négy órás feszült hallgatás után Harry megköszönte a figyelmet és visszaült a helyére. Sokan beszélgetni, forgolódni kezdtek, csak akkor csendesedett el újra a tömeg, mikor Ron lépett az emelvényhez.
- Köszönjük a türelmet, hogy végighallgatták a történetünket – szólt újra felerősített hangján. – A megemlékezés keretében egy szobrot szeretnénk felavatni… - mutatott hátra a pódium mögött álló, fekete bársonylepellel borított emlékműre. – Nem a győzelemre, hanem a győzelem árára emlékezve. A műemlékért köszönettel tartozunk készítőjének, Mrs Augusta Rhotennek, és Minerva McGalagony igazgatónőnek.
Ron suhintott egyet a pálcájával, mire enyhe szélfuvallat lefújta a fekete bársonyleplet a szoborról. Fényképezőgépek kattogtak, és újra mindenki beszélgetni kezdett, néhányan tapsoltak. A gyönyörűen faragott márvány szobor egy arc nélküli varázslót ábrázolt, akinek a lábai előtt döglött kígyók hevernek. Az alak egy táblát tartott a kezében, melyre nevek voltak felvésve – azok nevei, akik a végső, roxforti csatában vesztették életüket Voldemort ellen harcolva.
- Ez a szobor jelképezi, hogy Voldemort legyőzése nem egy, nem három ember érdeme, hanem mindannyiunké. A jóslat sohasem teljesült volna be, ha önök nem állnak mögöttünk, nem harcolnak, és nem adják az életüket. Együtt harcoltuk ki a győzelmet!
Harry látta, ahogy a hátsó sorokból néhány mardekáros feláll és elvonul, köztük a két öreg Prince is. Senki sem törődött velük.
Jó fél óra telt el, mire a padsorokból kiaraszoló tömeg egy hosszú, kígyózó sorba állt be a szobor elé. Mindannyian elővarázsoltak egy szál vörös rózsát és letették a talapzathoz. Mire az utolsó szál rózsa is a helyére került, a talapzatból már nem sok látszott a virághalomtól.
Ez után Harryéknek sorban fogadniuk kellett a gratulációkat és köszöneteket, kezet fogtak mindenkivel, néhányan megölelték őket, kézcsókot adtak Hermionénak, megveregették a vállukat.
Sokan bementek a nagyterembe, ahol a hosszú asztalokat már a falak mellé tolták, hogy legyen hely az embereknek. Mindenki nem fért volna be, ezért a bejárati csarnok is megtelt, páran pedig a megemlékezés után hazamentek, de így is rengeteg ember maradt.
- Gratulálok Mr Weasley, remek beszéd volt, gratulálok mindhármójuknak! Gratulálok Mr Potter! – rázott kezet velük az alacsony, cilinderes varázsló, Dedalus Diggle.
- Köszönöm. Hogy vannak Dursley-ék? – csúszott ki Harry száján a kérdés.
Mr Diggle-t láthatólag hatalmas megtiszteltetésként érte, hogy Harry hajlandó beszélgetni vele, ezért részletes beszámolóba kezdett Dursley-ék „bujdosásáról” és hazaköltözésükről Voldemort bukása után. Dedalus elmondása alapján Vernon bácsi valóságos terrorként élte meg, hogy varázslóknál kellett élnie és egyetlen nap se mulasztotta el értésükre adni, hogy miket kénytelen kiállni unokaöccse miatt. Dudley ezzel szemben jól tűrte a száműzetést, még segíteni is hajlandó volt a házimunkában, amitől Petunia néni és Vernon bácsi irtózott.
Harryvel szinte mindenki beszélni akart, ő viszont csak egy valakivel. Csalódottan állapította meg, hogy Ginny a terem másik végébe szorult és legalább kétszáz ember volt közöttük – egy örökkévalóság lesz, mire átverekszi magát rajtuk. Kezet rázott még néhány emberrel, közben elindult a lány felé, aki messziről látta, hogy közeledik.
Lassabban haladt, mint gondolta, mert szinte mindenki ráköszönt és beszélgetni akart vele. Rita Vitrol interjút akart vele csinálni, Eldred Worple pedig száz levél után most személyesen is megpróbálta rávenni, hogy egyezzen bele egy életrajzi könyvbe. Úgy tűnt csak Eakle professzor nem foglalkozik Harryvel, ami miatt a töpörödött tanár Harry kedvencévé lépett elő. Eakle épp egy szemüveges, öreg boszorkánnyal beszélt, akin vörös talár volt – Harry felismerte benne a durmstrangosok egyenruháját. Mielőtt az öreg hölgy megszólíthatta volna, gyorsan útirányt váltott és átbújva két táltos között, már csak pár ember választotta el Ginnytől.

- Szia Harry! – Cho Chang toppant elé a semmiből, két pohár pezsgővel a kezében. – Megengeded, hogy…? Akarsz egy…?
- Mit? - értetlenkedett Harry.
- Hát pezsgőt! – nyújtotta felé az egyik poharat a lány, és zavarában felnevetett.
- Oh, persze, köszönöm! – nevetett Harry is és elvette a poharat.
Még mindig nevetgélve koccintottak. Ginny arcáról leolvadt a mosoly.
- Nagyon szép beszéd volt, igazán… igazán büszke vagyok rád – Cho hangja a végére teljesen elhalkult, hogy Harry alig értette. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van.
Harryt egy csörömpölés mentette meg a választól – valaki nem messze tőlük leejtett egy poharat, egy nő pedig a talárja miatt bosszankodott. A házimanók odaszaladtak, hogy feltakarítsák a kiömlött italt, s ekkor Harry észrevette az öregembert, akivel Cho érkezett.
- Se-semmi gond, megvagyok már, minden rendben… - motyogta az öreg a manóknak.
Mr Weasley támogatta a torzonborz, szakállas embert, aki whiskys üveget tartott a kezében és méterekre bűzlött az alkoholtól. Elkent beszédéből és üveges tekintetéből Harry csak hosszas késéssel jött rá, hogy ki ez az alak.
- Csak nem…? – nézett nagy szemekkel Chora.
- De igen, Mr Diggory – mondta a lány. – Nem találkoztam vele, mióta véget ért a Tusa. Roxmortsban futottunk össze. Elég rossz bőrben van szegény.
Megfeledkezve úti céljáról, Harry azonnal elindult a két férfi felé.
- Harry, szerintem ez nem túl jó… - próbálta figyelmeztetni Cho, de a fiú addigra már hallótávolságon kívül volt -… ötlet.
- Mr Diggory! – szólította meg Harry.
A férfi lassan feléje fordult.
- Harry Potter! – hunyorgott rá Mr Diggory. - Hadd gratuláljak ehhez a csodálatos beszédhez! Igazán érdekfeszítő volt végighallgatni…
Harry kiérezte hangjából a gúnyolódást, de kezdett összeállni neki a kép, ahogy Mr Weasley óvatosan megragadta Mr Diggory vállát.
- Amos, szerintem jobb lenne, ha kijönnél velem – szólt Mr Weasley szelíden, de határozottan. – Gyere…
- Talán nem vagyok elég jó ehhez a bulihoz, he? – szólt vissza kissé hangosabban Mr Diggory, mire néhányan feléjük fordultak. Hátrébb lépett és széttárta a karjait, mindenkihez intézve szavait: - Talán nekem nincs jogom itt lenni? Nem fizettem meg a… belépőt? Mert az kell ide, nem? Belépőnek egy két halott gyerek… vagy testvér…
Harry fejében megszólalt a vészcsengő – ő csak köszönni jött ide, nem számított rá, hogy ilyen ellenséges fogadtatásra lel.
Mr Weasley most két kézzel ragadta meg volt kollégáját, hogy maga felé fordítsa.
- Amos! Amos, figyelj rám! Jobban tennéd, ha…
De Mr Diggory nem volt hajlandó meghallgatni.
- Az én fiam volt az első áldozat, már senki se emlékszik? SENKI SE EMLÉKSZIK CEDRIC DIGGORYRA? SENKI?! – ordította teli torokból Mr Diggory.
Harry nem jutott szóhoz, csak hátranézett Chora. A lány ugyanott állt, ahol hagyta, nem sírt, de kezében remegett a pezsgőspohár.
- Amos, gyere… Gyere már – szólt rá halkan Mr Weasley, majd újra megfogta a karját és szelíd erőszakkal vonszolni kezdte az ajtó felé.
Mr Diggory botladozott párat, majd kitépte magát a vörös hajú férfi kezéből és ellökte magától.
- Te csak ne taszigálgass engem! Azt hiszed, neked már mindent szabad, he?! – prüszkölte Mr Weasley arcába. - Persze, most Weasley-uralom van… mindenhol ti parancsoltok… te meg a pereputtyod. Én meg mindent elvesztettem… mindent… - ahogy kiabált a nagy lendülettől hátratántorodott és nekidőlt az egyik asztalnak. Közben tovább acsargott: - Te mit vesztettél el? He? Mit? Fogalmad sincs róla, milyen ez! Csak dőzsöltök a pénzben ti Weasley-k… Behozzátok az eddigi lemaradást, mi?! Mit csináljunk mi, akik mindent elvesztettünk? Imádjunk titeket, mert nektek mindenetek megvan?
Mr Weasley felhagyott a hasztalan próbálkozással, hogy csitítsa a férfit. Harry látta rajta, hogy a megértő kedvesség eltűnt a tekintetéből.
- Szeretnélek rá emlékeztetni, hogy az én fiam is meghalt.
- Maradt még elég – morogta aljasul a szakállas férfi. Harry tisztán hallotta, ahogy Ginny dühösen fúj, mint egy macska, és lelki szemeivel szinte látta, hogy a lány előhúzza a pálcáját.
Mr Weasley arcából kifutott a vér, s Harry ekkor döntött úgy, hogy ideje közbelépni, mert a hangulat kezdett nagyon ellenségessé válni; körülöttük többen is, férfiak, nők felháborodásuknak adtak hangot, amiért ez a „torzonborz részeg alak” ilyen hangon beszél a köztiszteletnek örvendő Mr Weasley-vel.
- Hogy merészeli?
- Nem szégyelli magát?!
- Micsoda szemtelenség!
Mr Diggory feneke megcsúszott az asztal lapján, aminek eddig támaszkodott, s lehuppant a padra, kezéből pedig kiejtette a whiskys üveget is. Harry ezt a pillanatot használta ki, hogy észrevétlenül előhúzza pálcáját, s mintha segíteni akarna, Mr Diggory talárja takarásában az oldalához tartsa.
- Stupor – suttogta Harry olyan halkan, amennyire csak tudta, s Mr Diggory elernyedt a karjaiban. Hallotta, hogy Cho felsikkant mögötte.
- George! – szólt azonnal Mr Weasley a fiának, aki nyomban odaszaladt, és segített Harrynek támogatni az alélt férfit. – Vigyük ki innen!
Mr Weasley igyekezett higgadt képet vágni, és megnyugtatni minden körülöttük állót, hogy nem lesz semmi baj, haza viszik Mr Diggoryt. Mr Weasley ment elöl, Harry, George és az ájult férfi hármasa lassan követte kifelé a kastélyparkba, bámészkodók pillantásaitól kísérve, majd elindultak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuk irányába.
- Vén hülye… - morogta George, s szabad kezével levette napszemüvegét.
Ahogy az arcához nyúlt, Harry észrevette, hogy ott, ahol a fiú sérülésének kellene lennie, egy új, sértetlen fül nőtt.
- Hát az mi? – kérdezte tőle meglepetten.
- Telefül! – világosította fel a fiú. – Praktikus, nem? Akár kémnek is elmehetnék.
- Ezzel a szemüveggel biztosan… - dörmögte Harry, mielőtt még visszafoghatta volna magát. George erre nem szólt semmit, csak tovább morgolódott alkoholtól bűzlő terhükre.
- Gyertek, mindjárt elérjük a kaput és hoppanálhatunk – szólt hátra Mr Weasley. – Harry, ne vegyem át egy kicsit?
- Nem szükséges, Mr Weasley – hárította el a szívességet a fiú -, de jobb lenne, ha ön hoppanálna vele…
Csaknem tíz perces kutyagolás után érték csak el a kaput, mely tárva nyitva volt, s a bejáratnál két auror őrködött. A vörös hajú férfi előreszaladt, hogy felvilágosítsa őket, így mikor Harryék megérkeztek, az őrök nem szóltak semmit, utat engedtek nekik.
Mr Weasley átvette volt kollégáját a fiúktól, majd kinyújtotta az egyik kezét. Harry és George belekapaszkodtak, s együtt hoppanáltak. Jött a kellemetlen összepréselődés, a fullasztó érzés, mely összeszorította őket, mintha vaspántok feszülnének a mellkasukra – aztán ahogy jött, el is múlt.
- Itt vagyunk – szólt fölöslegesen Mr Weasley.
A Diggory ház kertjébe érkeztek, amiről Harry tudta, hogy nincs messze az Odútól, s ahogy körbenézett, sikerült felismernie a környező dombokat. Arra tippelt, hogy talán két-három kilométerrel lehetnek keletre a Weasley-család otthonától.
- Gyertek, vigyük be… Várj! Előbb felébresztem.
Harry és George visszavették az alélt Mr Diggoryt, Mr Weasley pedig elmotyogta az ébresztő bűbájt. A szakállas férfi kótyagosan pislogott rájuk, de nem mondott semmit – Harry ennek roppantul örült. Nem lett volna kedve tovább hallgatni azt a monológot.
Mr Weasley feltrappolt a bejárathoz vezető lépcsőn és bekopogott. Amíg vártak, Harry gyorsan végigfuttatta tekintetét a házon. Takaros otthon volt, gondozott, tiszta, de látszott rajta, hogy kis családnak készült. Egyemeletes téglaház volt, de a falakat teljesen benőtték a futónövények, melyeket az ablakok és az ajtó körül gondosan metszettek. Harry meg volt lepődve, mert az összeomlott Mr Diggory látványától egy sokkal elhanyagoltabb, giz-gazos, koszos házra számított.

Az ajtó kinyílt és megjelent Mrs Diggory, Cedric édesanyja, akit Harry csak egyszer látott, mikor eljöttek hozzá a gyengélkedőbe Voldemort visszatérése után.
- A-Arthur? Mi szél hozott…? – kezdte kedvesen, de kissé tartózkodóan a hölgy, aztán megpillantotta a hármast. – Jaj, csak nem? Mit csinált ez a bolond vén gazember?
Mr Weasley igyekezett elsimítani a dolgokat.
- Semmit, semmit, Mimosa, ne izgasd magad, csak felöntött kicsit a garatra az öreg Amos…
- Merlinre – sopánkodott az asszony. – Vén bolond… ostoba vén bolond…
- Fiúk, gyertek, segítsétek be Amost – szólt nekik Mr Weasley, igyekezve nem meghallani az asszony szitkozódásait.
Mr Diggory nem ellenkezett, de teljesen elhagyta magát segítői vállára támaszkodva, s Harrynek egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a férfi szinte élvezi, hogy cipelik.
- Mit műveltél te szerencsétlen? – sziszegte a fogai között Mrs Diggory, ahogy elhaladtak mellette. – Megmondtam, hogy nem menj oda! De neked beszélhet az ember! Ostoba, vénember…
A férje nem szólt semmit, csak üveges szemekkel, lehajtott fejjel meredt maga elé. George és Harry Mrs Diggory vezetésével bekísérték őt az egyik szobába és lefektették az ágyra.
Szarukeretes szemüvegét az éjjeliszekrényre tették, amin egy gyűrött fotó volt egy tíz év körüli barna hajú fiúról. Mr Diggory elkapta Harry pillantását, ahogy megbámulta a képet.
- Mondtam neki… - motyogta kótyagosan. – Mondtam neki, hogy ne… veszélyesek…
Harry csak sajnálatot és szánalmat érzett, ahogy lepillantott rá.
- Nem hallgatott rám… - folytatta félálomban a motyogást. – El fogják vinni… Elviszik…
George megütögette Harry karját, és a morgolódó asszonyt követve visszamentek a nappaliba.
Mrs Diggory nagyon megöregedett azóta, hogy Harry legutóbb látta. Négy évvel ezelőtt egy fiatalos, negyvenes nő volt, most viszont egy öregasszony állt előttük. Harry egy cseppet sem csodálkozott ezen. Ő maga is évekkel érezte öregebbnek önmagát, mikor próbálta feldolgozni Sirius, Dumbledore, Lupin, Tonks és Fred halálát.
- Jaj, Arthur, köszönöm, hogy haza hoztátok, én…
- Nem tesz semmit – mosolygott kedvesen Mr Weasley.
- Annyira sajnálom – csóválta a fejét az asszony. – Ugye… ugye nem csinált semmi ostobaságot?
- Nem, dehogy – válaszolta a férfi a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel. – Nem történt semmi.
Mrs Diggory mélyet sóhajtott, s amikor látta, hogy vendégei máris indulni készülnek, gyorsan közbelépett: - Olyan régen jártál már itt, és a fiad még nem is volt nálunk, és Mr Potter! Ez igazán nagy megtiszteltetés! Üljetek le, mindjárt hozok egy kis süteményt és teát… - invitálta őket Mrs Diggory, Mr Weasley pedig igyekezett udvariasan elhárítani.
Harry elmondhatatlanul zavarban volt. Nem attól, hogy megtiszteltetésnek tekinti valaki, hogy vendégül láthatja, hanem attól, hogy pont az beszél hozzá így, akivel ő közölte a fia halálhírét. Mr Weasley egy pillantással jelezte, hogy ő is észrevette Harry zavarát.
- Jaj, Mimosa, köszönjük, de igazán nem akarunk a terhedre lenni…
- Ragaszkodom hozzá! – szólt közbe kedvesen az asszony. – Tessék, foglaljatok helyet, mindjárt jövök.
Mr Weasley nem akarta megbántani őt, ezért nem szólt többet, csak udvariasan mosolygott. George nem zavartatta magát, feltette napszemüvegét és ledobta magát az egyik fotelba. Mrs Diggory kiment a konyhába, Mr Weasley pedig mélyet sóhajtott.
- Mindjárt megyünk fiúk, csak egy pár perc… - suttogta bocsánatkérő hangon a férfi. – Szegény Amos… és szegény Mimosa!
Harry nem ült le, inkább körbejárta a takaros kis nappalit, melynek minden négyzetcentimétere ragyogott a tisztaságtól, a függönyök hófehérek voltak, a bútorokon pedig még az a szemmel alig látható vékonyka porréteg is hiányzott, ami normális esetben egy takarítás után pár perccel nyomban visszaszállingózik a berendezési tárgyakra. Harrynek az a benyomása támadt, hogy Mrs Diggory éppen takarított, mielőtt megérkeztek.
- Hm, semmi se változott – jegyezte meg Mr Weasley ahogy Harryhez hasonlóan körbenézett a nappaliban. – Talán egy kicsit még tisztább lett minden. Igaz régen se volt épp elhanyagolt ház… Főleg ha a jó öreg Odúhoz hasonlítjuk, igaz, fiúk? – nevetgélt halkan Mr Weasley, majd azon nyomban abbahagyta, ahogy szeme megakadt valamin a nappali túlsó végében.

Az ablak mellett egy szép, faragott komód állt, tetején hímzett terítő és számtalan fénykép. Harrynek kissé összerándult a gyomra, mikor meglátta, hogy mindegyik képről ugyanaz a fiatal, jóképű, barna hajú fiú mosolyog rá. Cedric Diggory rövid életének mind a tizenhét évéből legalább egy fotó díszelgett keretében – az első születésnapja, hatalmas tortával; az első repülése egy gyerekseprűn; boldogan mosolyog, ahogy feltartja a magasba McGalagony levelét. Gyerekkori képei egyöntetű boldog évek lehettek, ahogy élete utolsó napja is – csak egy kép volt, amin Cedric komoly volt és talán kissé goromba, sőt ingerült képet vágott, ahogy kezével hessegette el a kamerát.
Iskolás kori képein már az a Cedric szerepelt, akit Harry is ismert és barátjának tartott…
A barátom…? – kérdezte önmagától Harry, és homlokráncolva kézbe vette az egyik sárga-fekete csíkozású, a többitől kissé elütő keretet, melyben a kviddicsező Cedricről készült kép lapult. Harry elgondolkozott, ahogy a képet bámulta, és próbált visszaemlékezni, milyen is volt a hugrabugos fogó, a Trimágus Tusa bajnoka. Rá kellett döbbennie, hogy Cedric minden volt, csak a barátja nem. Harmadéves korában ismerte meg, s egyetlen közös meccsükön le is győzte Harryt – igaz váltig állította, hogy csak a dementorok miatt sikerülhetett ez.
Negyedéves korában pedig majd’ megette a féltékenység, amiért Cho Cedricet választotta, az ő partnere volt a Karácsonyi Bálon, vele ment együtt Madam Puddifoot kávézójába… Sosem kedvelte igazán Cedricet. Inkább féltékeny és irigy volt rá, a Tusán pedig minden erejével azon igyekezett, hogy legyőzze a fiút, hogy megmutassa mindenkinek, ő a bajnok…
A bekövetkezett tragédia és az eltelt idő miatt gondolhatott vissza úgy Cedricre, mintha nagyon közeli barátja lenne, akit elvett tőle Voldemort és Pettigrew.
Mr Weasley tovább sajnálkozott Diggoryékon:
- Nem elég, hogy elvesztették Cedricet, de két éve Amos testvére is meghalt. Nem hallottatok róla? Vol… Voldemort megölette a feleségét is, meg a gyerekeiket.
- Szomorú – dünnyögte közbe Harry.
- Ja, mindjárt elsírom magam – nyögte közbe George ridegen, épp mielőtt az asszony visszatért volna a nappaliba.
Harry gyorsan visszatette a képet a helyére, egy Choval közös fotó mellé, amin Cedric épp egy csókot nyom a lány arcára, aki boldogan nevet bele a kamerába. A Trimágus Tusáról egyetlen kép sem volt, pedig ha Harry emlékei nem csaltak, Mr Diggory számtalan fotót készített fiáról a próbák előtt, és az újságban is rengeteget szerepeltek a bajnokok.

Mrs Diggory egy nagy tálcán teát és süteményt hozott, és letette a dohányzóasztalra. Újabb győzködés nélkül mindhárman elvettek egy darabot. Harrynek nem ízlett a sütemény, főleg mivel az utóbbi időben Mrs Weasley ínycsiklandozó édességeihez volt szokva, a Roxfortban pedig a házimanók professzionalizmusához, így épp csak ehetőnek titulálta a lekváros teasüteményt.
- Hogy ízlik? Ma reggel sütöttem.
- Nagyon finom, Mrs Diggory – dünnyögte teli szájjal Harry. Ahogy George-ra sandított, látta, hogy ő sincs elragadtatva, de a napszemüveg pont erre volt jó.
Mr Weasley és Mrs Diggory még jó fél órán át beszélgettek többnyire minisztériumi kollégákról, kinek hogy megy a sora, ki nősült meg, kinek született gyereke. Harry nem figyelt a beszélgetésre, csak néha összepillantottak George-dzsal, várva, hogy mikor lesz már vége, és mehetnek vissza a Roxfortba. Harry röstellte bevallani, de nagyon kényelmetlenül érezte magát itt.
Mikor aztán Mr Weasley búcsúzkodni kezdett, és a ruhafogashoz léptek felvenni talárjukat, Harry észrevétlenül beleejtette erszénye tartalmát Mr Diggory kabátzsebébe. A vörös hajú férfi meglátta, mit tett, de nem szólt semmit, csak megértően mosolygott.
Harry ezzel letudta a dolgot, és többet gondolni se akart Diggoryékra. Ő is rengeteg barátot, rokont elvesztett, a háta közepére se kívánt egy fiúk halálán kesergő házaspárt.

Nem is gondolt rájuk a nap hátralévő részében. A megemlékezésre összegyűlt vendégek késő délután távoztak, Harryék pedig még az évzáró lakoma előtt összepakolták holmijukat a másnap reggeli indulásra. Az évzárón kihirdették a házak közti pontverseny végeredményét, McGalagony pedig elmondta a búcsúbeszédet. A végzős diákokról csoportképet készítettek a Reggeli Prófétának, és jelképes, könnyes búcsút vettek egymástól egy késő éjszakába nyúló banketten. Csak mikor Harry hajnalban ledőlt az ágyára és megpróbált Ron horkolása mellett elaludni, akkor értette meg, hogy élete egy szakasza a végéhez ért. Hogy soha többé nem fog a Roxfort nagytermében ebédelni, hogy soha többé nem heveredik le a tóparti bükkfa alá, és nem fog többé ebben az ágyban aludni. Végleg búcsút intett a Roxfortnak.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)