Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


3. fejezet: Okklumencia és legilimencia

Harrynek a következő pár napban nem okozott gondot, hogy elkerülje Pitont. A bájitaltantanár nyilvánvalóan visszavonult a pincébe, kétségkívül azért, hogy sértett büszkeségét ápolgassa, és - Harry bizonyos volt benne - hogy a bosszúját megtervezze. Harry termékeny képzelőereje rengeteg fájdalmas és megalázó ötletet talált ki, melyekkel Piton esetleg előállhat. Az sem segített, hogy úgy tűnt, az egész iskola a bájitaltanárral való párbajáról beszél, és minden alkalommal, amikor valaki megállította a folyosón, hogy gratuláljon neki, Harry hangulata még mélyebbre süllyedt.

Kedd reggelre belenyugodott a sorsába, és már csak arra volt kíváncsi, hogy vajon a gyengélkedőn végzi, vagy az egész iskola előtt válik nevetség tárgyává még a délelőtt folyamán. Még a szokásosnál is zaklatottabban foglalta el a helyét a bájitaltan tanteremben.

- Ma véralvadást gyorsító oldatot készítünk - közölte Piton minden bevezetés nélkül, amint belépett a terembe. A szükséges hozzávalókat a padjukon találják. A recept a könyvükben van. Lássanak hozzá.

Piton nem nézett Harryre, és semmilyen más módon sem vett tudomást a jelenlétéről, és Harry hevesen remélte, hogy továbbra is keresztülnéz majd rajta. Az üstje felé görnyedt, nekikezdett a bájitalnak, és megpróbált annyira észrevehetetlen maradni, amennyire csak lehetséges volt. Az osztály többi részével együtt csendben dolgozott, és már éppen kezdett ellazulni, amikor rájött, hogy valami nem stimmel. A bájitala éppolyan vérvörös színű volt, mint a többieké, de úgy tűnt, sokkal inkább bugyborékol, mint bármelyik másik diáké. Harry megpróbálta lecsendesíteni a tüzet az üstje alatt, de a bájital csak még erőteljesebben forrt. Aztán minden figyelmeztetés nélkül felrobbant.

A bájital mindenfelé szétfröccsent miközben a közelben ülő tanulók menekültek az útból, de az oroszlánrészét Harry kapta. Döbbenten állt, tetőtől talpig vörös folyadékkal borítva, mely eláztatta a könyvét is, és csöpögött le a padról.

- Nahát, nahát, Potter – mosolygott gúnyosan Piton, miközben odasétált, hogy szemrevételezze a balesetet. Úgy tűnik, éppolyan ügyetlen bájitalkeverő vagy, mint régen. Ez húsz pontjába fog kerülni a Griffendélnek, te pedig büntetőmunkát kapsz.

Harry nem válaszolt. Holtsápadttá vált, és vakon meredt az elrontott bájitalra, amint az az orra előtt csöpögött le a földre.

A könyvesbolt tulajdonosa öreg volt és törékeny, de szemernyi félelmet sem mutatott, amint a halálfalók kicibálták az ágyából, és a bolt hátsó részébe vonszolták. Harry a könyvespolcok között siklott, és figyelt. A beszélgetés foszlányaiból kivette, hogy a férfi valamilyen módon szembeszegült Voldemorttal, és most megbüntetik. Harry irtózattal nézte, amint az öregembert megkínozzák, boltját feldúlják. Végül a halálfalók kivonszolták áldozatukat a szabadba, és leláncolták a lerombolt bolt előtt.

Az egyik halálfaló előrelépett, és Harry felismerte Bellatrix Lestrange hangját.

- Figyelmeztetés leszel mindazok számára, akik ellenállnak a Sötét Nagyúrnak.

Pálcáját a férfire szegezte, és egy ismeretlenül hangzó átkot mormolt. Apró, borotvaéles fémpengék törtek elő pálcája hegyéből, és repültek az öregember felé. Felhasították védtelen bőrét, és feltépték a hálóingét, hogy elérjék az alatta lévő érintetlen húst. Hamarosan ezernyi apró vágás volt mindenfelé a férfi testén, és vér folydogált a karján, lábán és arcán. A férfi nyögött és rángatózott fájdalmában, de a kis pengék továbbra is támadtak. Harry kinyújtotta a nyelvét, és csaknem érezte a kőre hulló vér ízét, mely először lassan csöpögött, majd zuhogó esőként, mely újra lelassult, amint az immár halott férfi utolsó pár csepp vére is elfolyt kimért cseppekben.


- Potter? Potter?

Harry pislogott egyet, majd felnézett Pitonra. Találkozott a tekintetük, éppen, amint a rátörő rosszullét görcsbe rántotta Harry gyomrát. Nem kapott levegőt, és tudta, hogy ki kell jutnia. Szó nélkül előrenyomult Piton mellett, és az ajtó felé szaladt.

- Potter, gyere vissza!

Harry nem figyelt Piton parancsára. Kivágta az ajtót, és kibotorkált a hideg, elhagyatott folyosóra. A falhoz dőlt, izzadó tenyerét a kőhöz nyomta, s nagyokat kortyolt a hűvös, nyirkos levegőből. Lehunyta a szemét, remélve, hogy ellenőrzése alá tudja vonni vadul kalapáló szívét, és el tudja tüntetni a vér és halál emlékét.

Egy kéz ereszkedett a vállára, és mikor Harry kinyitotta a szemét, Pitont találta ott, amint szemöldökét ráncolva, megrökönyödve nézett rá.

- Potter, mi a fene bajod van? – kérdezte Piton követelően.

- Professzor, én… Sajnálom. Rosszul vagyok, tényleg – dadogta Harry, tudván, az sem okozna gondot, hogy lehányja tanárát, amennyiben meg kellene győzni a férfit. De Piton alaposan szemügyre vette, és úgy tűnt, hisz neki.

- Azonnal menj a gyengélkedőre, hogy Madam Pomfrey megvizsgáljon.

- Igen, uram. Harry ellökte magát a faltól, és sikerült önállóan végigmennie a folyosón, épp csak egy kicsit meginogva. Nem ment el Madam Pomfrey-hez, egyszerűen képtelen lett volna elmagyarázni neki, hogy mi a baja. Helyette a Griffendél-toronyba indult, a saját szobájába, ahol összekuporodva feküdt az ágyon, amíg el nem múlt a remegés.

Harry ellógta a bűbájtant. Tudta, hogy használhatatlan lenne az órán, és nem akart az osztálytársainak még több alapot adni a pletykálkodásra. Drámai menekülése bájitaltanról már így is arra késztette az embereket, hogy sugdolózzanak róla. Ehelyett Harry tanulással töltötte az időt, amíg nyílt az ajtó, és Ron lépett be.

- Hát itt vagy! – szólt Ron. – Mi történt veled?

- Rosszul lettem. Egyszerűen csak le kellett feküdnöm egy időre.

Ron szemöldökráncolva nézett Harryre. Nyilvánvalóan nem hitt neki, de nem tudta, hogy erőltesse-e a dolgot.

- Nos, készen állsz arra, hogy legyere ebédelni? Tudod, Hermione halálra aggódta magát miattad.

Harrybe belehasított a bűntudat. Nem akarta, hogy a barátai aggódjanak miatta.

- Igen, jövök – mondta, és követte Ront le a klubhelyisége, ahol Hermione várta őket.

- Harry, jól vagy? – kérdezte a lány nyugtalanul.

- Jól vagyok – mondta Harry, miközben körbepillantott, hogy lássa, ha valaki figyeli őket. - Csak rosszul lettem, ez minden. Most már jól vagyok.

- Nos, tudom, hogy miért robbant fel a bájitalod – mondta Hermione. – Valaki őrölt bikornisszarvat kevert az asztalodon lévő őrölt graphornszarvhoz.

- Hadd találjam ki, ki lehetett – mondta Ron undorodó arckifejezéssel. – Piton, ugye?

- Sosem tudnád bebizonyítani – válaszolta Hermione. – De nem tudom elképzelni, hogy valaki más lett volna. Valószínűleg ki akarta egyenlíteni a múlt szombatot.

- Nem számít – mondta Harry fáradtan. – Ha ez volt a legrosszabb dolog, amit tesz velem, akkor szerencsésnek tekintem magamat. Gyerünk, menjünk ebédelni.

A Nagyteremben Harry fenntartotta a vidám álarcot, míg Ron és Hermione úgy tettek, mintha elhinnék, hogy a rossz gyomrán kívül semmi más baja nem volt.

- Ebéd után a könyvtárba megyünk – mondta Ron Harrynek. – Jössz te is?

Harry habozott. Normális esetben örömmel csatlakozott volna barátaihoz, hogy egy időre elfeledkezzen a problémáiról, de pillanatnyilag Ron és Hermione alig leplezett aggodalommal néztek rá.

- Nem, el kell intéznem valamit Hagrid órája előtt – állt fel Harry. – Menjetek csak előre, majd később találkozunk.

Harry elmosolyodott, majd megfordult, és nagy léptekkel, céltudatosan kivonult a teremből.

---

A könyvtárban csend volt. Ron és Hermione a kinyitott tankönyveik előtt ültek, de nem a tanuláson járt az eszük.

- Ron, beszélned kell vele – bizonygatta Hermione, miközben bűbájtan házi feladata elfeledve hevert előtte.

- Már próbáltam vele beszélni – mondta Ron elkeseredetten. – Tudod, hogy próbáltam.

- Nos, ez nem mehet így tovább, hogy hiányzik az órákról, és egész nap majd elalszik. Minden tárgyból meg fog bukni.

- Szerintem pillanatnyilag a legkevésbé sem aggasztja Harryt az, hogy megbukik-e.

- Eggyel több ok arra, hogy tegyen valamit ellene.

- Granger kisasszony, Mr Weasley – hallották Piton bársonyos hangját, aki mintha a semmiből tűnt volna elő. A könyvtár olvasás, nem pedig tereferélés céljára van. A prefektusoknak jobb példát kellene mutatniuk. Azt hiszem, legjobb, ha velem jönnek.

- De uram, mi tanulunk – tiltakozott Hermione.

Piton jeges tekintete belefojtotta a szót. – Azt mondtam, velem jöttök.

Ron és Hermione rezignáltan összeszedték a könyveiket, és követték Pitont kifelé a könyvtárból. A bájitaltantanár egy közeli üres tanterembe vezette őket. Fel voltak készülve arra, hogy a szokásos gúnyolódás kíséretében büntetőmunkát ad nekik, vagy házpontokat von le, de amikor Piton bezárta az ajtót, és feléjük fordult, szavai teljesen készületlenül érték őket.

- Mi baja Mr Potternek?

- Micsoda? – kérdezett vissza Ron.

- Nem érek rá a végtelenségig, Weasley, próbálj figyelni. Azt kérdeztem, mi baja Mr Potternek?

- Öö, semmi, uram – felelte Ron cseppet sem meggyőzően. Megköszörülte a torkát. – Nos, tudja, úgy értem, hogy persze egy kicsit össze van zavarodva. Úgy értem, sok minden jár az eszében, Tudjakivel meg mindenféle mással kapcsolatban. És mióta Sirius… Nos hát, tudja, egy kicsit maga alatt van.

- Piton arckifejezése mit sem változott, de a hangja éppolyan fenyegető volt, mint amilyen halk.

- Hülyének nézel engem?

- Nem, uram, természetesen nem! – mondta Ron

- Jó. Az egy dolog, ha valaki elbóbiskol mágiatörténet órán. Az egy másik, ha valaki átváltoztatástanon alszik el. Potter esze folyamatosan máshol jár. Alig-alig képes annyira összpontosítani, hogy a hatodéves bűbájtannal megbirkózzon, a nemhogy a bájitaltannal.

- Ez bizonyára nem kerülte el a figyelmét, Granger kisasszony, tekintve, hogy ön az, aki folyton elejét veszi annak, hogy Potter felrobbantsa a tantermemet – tette hozzá Piton Hermionéra meredve.

- Ez túlmegy azon, hogy „egy kicsit össze van zavarodva”, meg hogy „egy kicsit maga alatt van”. Bár a legkevésbé sem érdekel, ha Mr Potter minden tantárgyából megbukik, azonban mikor ez a dolog odáig fajul, hogy minden ok nélkül gyakorlatilag elájul az órámon, úgy érzem, kötelességem utánanézni az esetnek.

Ron Hermione felé fordult – Majdnem elájult? Nem mondtad, hogy ennyire rossz volt a helyzet.

Hermione figyelmeztető pillantást vetett Ronra. - Csak rosszul lett, ez minden. Mostanában nem érezte jól magát.

- Granger kisasszony, ebben az iskolában én vagyok a bájitalok mestere. Ha azt állítjuk, hogy ismerem a hányinger tüneteit, azzal keveset mondunk. Mr Potter nem rosszul lett, hanem sokkos állapotba került, és tudni akarom, hogy miért.

Ron és Hermione aggódva egymásra pillantottak, de nem szóltak semmit

Ha az jobban tetszik, egyszerűen ki is rúghatom az osztályomból.

- Nem! – mondta Ron és Hermione egyszerre.

- Kérem, uram – könyörgött Hermione. – Harrynek bájitaltant kell tanulnia! Muszáj!

- Akkor válaszoljon a kérdésemre.

Hermione az ajkába harapott. – Megígértük, hogy nem mondjuk el – mondta nyomorultul.

- Micsoda?

Ron felsóhajtott. – Megígértette velünk, hogy nem mondjuk el senkinek.

Piton egy pillanatig rájuk meredt, majd ajka megvetően megvonaglott.

- Nos, biztos vagyok benne, hogy hűségüket az egekig magasztalják majd Potter temetésén, habár azt hittem volna, hogy a testi épsége fontosabb lesz önöknek, mint holmi gyermeteg ígéret. Nyilvánvaló, hogy Potternek a barátaival sincsen több szerencséje, mint az ellenségeivel.

Ron és Hermione mindketten elsápadtak. Egy pillanatig tágra nyílt szemekkel meredtek Pitonra, majd Ron szája eltökélt vonallá húzódott.

- Az álmairól van szó – kezdte Ron. – Habár azt hiszem, valójában sokkal inkább víziók, mint álmok.

- Tud róluk? – kérdezte Hermione Pitontól.

- Valamicskét – felelte Piton.

- Harrynek mindig is voltak rémálmai, meg problémája azzal, hogy fáj a sebe – folytatta Ron. – De ez az év rosszabb, mint bármi, amit idáig láttam. Majdnem minden éjjel sikítva riad fel. Vannak éjszakák, amikor egyáltalán nem alszik. Az utóbbi néhány héten Neville, Dean, Seamus és én felváltva virrasztottunk, hogy figyeljünk rá. Titokban persze, így nem vette észre. Néha addig várakozik, amíg azt hiszi, hogy mindannyian elaludtunk, aztán lemegy a klubhelyiségbe, és ott ül egész éjszaka, és bámulja a kandallót.

- Nem mondja el nekünk, hogy miről szólnak az álmai, akárhányszor kérdezzük – vetette közbe Hermione. – Állandóan csak azt mondja, hogy ne aggódjunk, ura a helyzetnek. Könyörögtünk neki, hogy keresse meg Dumbledore professzort, de nem hajlandó rá. Azt mondja, senki nem tud érte tenni semmit – Hermione habozott egy kicsit, majd kitört belőle: - Kérem, professzor. Tudom, hogy nem jönnek ki túl jól Harryvel, de ha van bármi, amit tehet érte, kérem, segítsen neki!

- Granger kisasszony, nem tudom, miféle segítségre lenne Mr Potternek szüksége – mondta Piton érdes hangon – de biztosíthatom, hogy minden támogatást meg fog kapni, amit csak ez az iskola ajánlani tud. Pillanatnyilag azonban azt hiszem, éppen ideje annak, hogy az igazgató urat tájékoztassuk erről. Jöjjenek velem.

Ron és Hermione mindketten bólintottak, és követték a bájitaltan tanárt kifelé a teremből.

---

Harry halálosan kimerült volt. A legendás lények gondozása óra Hagriddal mindig próbára tette az embert. Éppen a gomorkákat tanulták, és a sértegetések véget nem érő áradata a lénytől, melyről Harrynek kellett volna gondoskodnia, több volt, mint amit megviselt idegei el tudtak viselni. Nagyobb késztetést érzett arra, hogy megfojtsa a görény-kinézetű fenevadakat, mint hogy megetesse őket.

Harry ebéd óta nem beszélt Ronnal és Hermionével. Majdnem elkéstek az óráról, és Harry nem várta meg őket utána. Nem volt beszélgetős kedvében, leginkább csak le akart rogyni az ágyára vacsoráig.

- Ne olyan gyorsan, kedvesem – szólt a Kövér Dáma, amikor a Griffendél-torony bejáratához ért. – Az igazgató úr látni akar.

- Miért? – kérdezte Harry.

- Nem tudom, honnan is tudnám? De sürgősnek tűnt, úgyhogy egyenesen oda menj!

Harry felsóhajtott. Ha Dumbledore sürgősen hívatja, az nem jelent jót. Bár legalább nem hívták ki az óráról. Lerakta könyveit a portrényíláson belülre, és elindult az igazgatói iroda felé.

- Harry Potter érkezett az igazgató úrhoz – tájékoztatta a vízköpőt, amely Dumbledore ajtaját őrizte. Annak szemei röviden felizzottak, majd kitárult az ajtó, felfedve az ismerősen kanyargó lépcsősort. Harry rálépett, és ellenállt a vágynak, hogy a korlátnak dőljön, miközben a lépcsők elindultak fölfelé.

Dumbledore az íróasztala mögött ült, de amikor Harry belépett, felállt, hogy üdvözölje. – Á, Harry, köszönöm, hogy eljöttél. Remélem, nem okoztam neked túl sok kényelmetlenséget.

- Persze hogy nem, uram – válaszolta Harry, észrevéve az aggodalmat az igazgató meleg fogadtatása mögött.

- Akkor jó. Ülj le, Harry. Egy mentás humbugot?

- Nem, köszönöm, uram. Valami gond van?

- Piton professzor azt mondta, elég hirtelen távoztál az órájáról ma reggel – kezdte szelíden Dumbledore.

Harry már el is felejtette a korábbi pánikrohamát. Hát persze, Piton bepanaszolta Dumbledore-nál, gondolta keserűen. Ennek ellenére megkönnyebbült. Nyilvánvalóan senki sem halt meg.

- Csak hányingerem volt, uram – hazudta szemrebbenés nélkül. – Reggelinél ehettem valami rosszat. Most már jól vagyok.

- Piton professzor eléggé ragaszkodott ahhoz, hogy ez nem egy egyszerű rosszullét volt, Harry.

- A professzor tévedett – mondta Harry hidegen. – És nem igazán értem, mi köze van egyáltalán hozzá.

- Amíg a Roxfortba jársz, nem csak az a tanáraid kötelessége, hogy tanítsanak, hanem az is, hogy a jóllétedről gondoskodjanak.

- Nem hiszem, hogy Piton professzor lenne az, aki a jóllétemről gondoskodik.

- Nem ő az egyetlen tanárod, aki mostanában kifejezésre juttatta, hogy aggódik miattad.

Dumbledore várt, de Harry csendben maradt. Amikor az igazgató újra megszólalt, csalódottság érződött ki a hangjából. – Reméltem, hogy eléggé megbízol bennem ahhoz, hogy nyíltan beszélj, Harry, de ha van valaki más, akivel szívesebben beszélgetnél, egyszerűen mondd meg.

- Én megbízom önben, uram – mondta Harry -, és nem, nincsen senki, akivel szívesebben beszélgetnék. De igazán, nincs semmi, amiről beszélni kellene.

- Az igazat, Harry.

Harry felsóhajtott. – Csak az álmaimról van szó. Mostanában gyakoribbak, és ezért nem alszom túl jól.

- És mi történt bájitaltan órán?

Harry habozott, de Dumbledore átható tekintettel figyelte.

- Véralvadást segítő bájitalt csináltunk – kezdte Harry, hirtelen kiszáradó szájjal. – Felrobbant a bájitalom, és az arra emlékeztetett engem, hogy… - Harry elkapta a tekintetét, és érezte, ahogyan gyomra az emlék hatására újra felkavarodik. Dumbledore egy szempillantás alatt mellette termett, és megragadta a vállát.

- Harry, milyen gyakran vannak ezek a látomásaid?

Harry érezte, hogy nincs értelme hazudni. – Hetente legalább egyszer, néha többször. Rosszabb, mint múlt évben; intenzívebbek a látomások. Nyár óta tisztábbak is lettek. Próbáltam gyakorolni azokat a módszereket, amelyeket Piton professzor tanított, hogy megállítsam őket. Tényleg próbáltam. De egyszerűen úgy tűnik, hogy nem segít. – Harry megrázta a fejét. – Gondolom, nem jól csinálom. Tavaly nem igazán figyeltem oda. Annyira tudni akartam, hogy mi történik, hogy sosem próbáltam igazán megállítani a látomásokat. De miután Sirius… - Harry nyelt egyet. – Nem akarom látni ezeket a dolgokat, de nem tudom, hogyan állítsam meg őket – fejezte be elkeseredetten.

Dumbledore egy pillanatra a gondolataiba mélyedt. – Gondolod, hogy Voldemort tud rólad? Azt hiszed, hogy szándékosan küldi rád ezeket a látomásokat?

Harry elgondolkozott, majd megrázta a fejét. - Nem hiszem. Azok közül a dolgok közül, amiket láttam, néhányról olvastam a Reggeli Prófétában, tehát tudom, hogy valóságosak voltak, nem úgy, mint… mint amit az előző tanévben láttam.

Dumbledore bólintott, de a következő szavaira Harryben megfagyott a vér.

- Azt akarom, hogy kezdj újra okklumenciát tanulni, Harry. Ezek a látomások sokkal inkább kimerítenek téged, mint gondoltam volna. Meg kell tanulnod kontrollálni a Voldemorttal való kapcsolatodat, vagy teljesen el fog téged borítani.

Harry habozott. Tudta, hogy az igazgatónak igaza van. Túlságosan gyakorivá váltak az olyan éjszakák, amikor a látomások hatására hideg verítékben ébredt. De mégis.

- Ki fog tanítani? – kérdezte Harry, képtelenül arra, hogy riadalmát leplezze.

Dumbledore nem vett tudomást Harry nyugtalanságáról, és azt mondta:

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Piton professzorral kezdenéd újra az órákat.

- De maga mondta, hogy hibás döntés volt, hogy Piton tanítson! Maga mondta, hogy személyesen kellett volna tanítania engem!

- Ezt kellett volna tennem, Harry. De nem tettem. Most pedig, a múlt tanévi óráid következményei miatt, azt hiszem, nincs más választásod, mint Piton professzortól tanulni.

- A következmények miatt? – kérdezte Harry, miközben szomorúság nyilallt belé. – Úgy érti, Sirius halála miatt?

- Mindazon dolgok miatt, mely a Piton professzorral való óráidnak az eredménye.

- De mit taníthat nekem ő, amit maga nem?

- Fejezzük ki egyszerűen úgy, hogy sokkal többet tanulhatsz Piton professzortól, mint tőlem tanulnál. És az, amit meg fogsz tanulni, elengedhetetlenül szükséges számodra.

- Mit fogok megtanulni?

- Azt én nem mondhatom el neked.

Harry sóhajtott egyet csalódottságában. – Miért nem?

- Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, Harry. Amiket fel kell fedezni. Kérlek, bízz bennem, és hidd el nekem, ha azt mondom, hogy ez rendkívüli fontosságú.

Harry válla megroggyant. - Ha maga mondja, professzor úr. De szerintem csak időpocséklás lesz. Úgy tűnik, hogy már előző évben sem tanultam semmit Piton professzortól.

- Gondoltad, hogy fogsz? – kérdezte Dumbledore szelíden.

Harry összeráncolta a szemöldökét. – Hogy érti?

- Harry, éppen most ismerted be, hogy tavaly egyáltalán meg sem kísérelted az okklumencia elsajátítását. Még a legjobb tanár sem képes megtanítani valamit, amit nem vagy hajlandó megtanulni. Biztos vagyok benne, hogy velem sem haladtál volna jobban, mint Piton professzorral. Még ha nem is hagyta volna abba a tanításodat, a végeredmény ugyanaz lett volna.

Dumbledore gyengéden beszélt, minden vád nélkül, de a szavai olyanok voltak Harrynek, mintha arcul ütötték volna. A végeredmény ugyanaz lett volna. Sirius. Nem, az nem az ő hibája volt. Ha Piton nem hagyja abba a tanítását… De ahogyan a megszokott indok felötlött benne, olyan üresen hangzott. Még egy pár hét tanulás megváltoztatta volna a helyzetet? Érezte, ahogyan az ingerlékenység szétárad benne, miközben rájött, hogy a válasz nem.

- Ami történt, az nem a te hibád volt, Harry – mondta Dumbledore kedvesen. – De ahogyan nem szabad magadat hibáztatnod, ugyanúgy nem szabad Piton professzort sem hibáztatnod. A képzelt hibák felett érzett esztelen harag csak keserűséghez és bánathoz vezet. Ha semmi mást nem is tanultál a bájitaltantanárodtól, azt hiszem, ezt az egyet megtanultad.

Harry bólintott.

- Mondd Harry, hogy megy a kviddics edzés?

Harry meglepetten pislogott egyet a hirtelen témaváltás miatt. – Ömm, jól, uram.

- Úgy hallom, hogy Bell kisasszony a kemény célkitűzéseivel a Mr Wood és Johnson kisasszony által megkezdett ösvényen halad tovább.

Harry a szemét forgatta. – Azt meghiszem.

- Gondolod, hogy túlhajszol titeket?

Harry felsóhajtott. - Nem. Igaza van, és valószínűleg én is ezt tenném a helyében. Az edzéseken mindent ki kell hoznunk magunkból, máskülönben nem tudnánk felkészülni a meccsekre. Ez szükséges, még ha néha nyomorultul is érezzük magunkat miatta.

Dumbledore elmosolyodott. – Így igaz, Harry, és biztos vagyok abban, hogy elég bölcs vagy ahhoz, hogy rájöjj, ezek az elvek nem csak a kviddicsre igazak. Háború van, és mindent, amit csak tudsz, meg kell tenned, hogy felkészülj a Voldemorttal és követőivel való összecsapásra, még ha ez azt is jelenti, hogy kellemetlen szituációkkal vagy emberekkel kell szembenézned.

- Úgy érti, mint Piton professzor?

- Esetleg. Kviddicsedzésen melyik a hasznosabb: az a csapattag, aki engedi, hogy megverd, vagy az, aki mindent megtesz, hogy legyőzzön?

- Értem, amit mond, uram. Piton professzor szigorúbb lesz velem, mint maga lenne. De a tavalyi tanév után nem igazán hiszem, hogy elvállalná a tanításomat.

- Lehetséges, hogy meg fogsz lepődni, Harry. Szerintem ma reggel őszintén aggódott miattad.

Harry meggyőződés nélkül ráncolta a szemöldökét. Nem tudta elképzelni Pitont, amint aggódik érte. – Ha ő visszautasít, maga tanít majd?

- Igen, de tudnod kell, hogy ezt csupán végső megoldásként tartom számon, és nem kellene, hogy erre sor kerüljön. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy képes leszel meggyőzni Piton professzort, hogy újrakezdje a tanításodat.

- Én?! Azt hittem, maga fogja megkérni!

- Nem, Harry. Sokkal hatásosabb lesz, ha te kéred meg.

- De hát alig beszél velem!

- Akkor azt javaslom, hogy te beszélj vele.

- De professzor…

- Harry, álltál már szemtől szemben Voldemort Nagyúrral. Bizonyára képes vagy odaállni Piton professzor elé is.

---

Harry sötét hangulatban ért vissza a Griffendél-toronyba. Csodálatos! Mindennek a tetejébe oda kell mennem Pitonhoz, és könyörögnöm neki, hogy ismét tanítson nekem okklumenciát – gondolta rosszkedvűen. Lehet, hogy Dumbledore elhitte, hogy Piton Harry jólléte miatt aggódott, de Harry jobban tudta. Még ha bele is egyezne, hogy folytatja Harry tanítását, csak azért tenné, hogy még jobban megkeserítse az életét.

Harry beviharzott a portrélyukon át, és ledobta magát az egyik székre a tűz mellé, ahol Ron és Hermione tanultak. Mindketten aggódva néztek fel rá, de ezúttal Harry nem törődött velük.

- Gyűlölöm Pitont! – tört ki belőle.

Barátai gyorsan egymásra pillantottak.

- Mi történt? – kérdezte Hermione.

Harry felállt, és fel-alá kezdett járkálni a tűz előtt. - Dumbledore-hoz ment azzal, hogy ma reggel eljöttem az órájáról. Feltételezem, azt mondta neki, hogy aggódik értem, mert most Dumbledore azt akarja, hogy újra vegyek tőle okklumenciaórákat!

- Nos, ez talán nem olyan rossz ötlet, Harry – kockáztatta meg Ron. – Mostanában nem alszol jól, és a nap felében csak kábultan kószálsz. Valamit csinálnod kell, pajtás.

- Nem hiszem, hogy Piton rosszindulatból ment volna Dumbledore-hoz, Harry – mondta Hermione. – Szerintem… úgy értem, tényleg szörnyen néztél ki, mikor reggel elrohantál az óráról, és szerintem egyszerűen aggódott.

Harry abbahagyta a járkálást, és ingerülten nézett a barátaira. Együttérző méltatlankodást várt tőlük, nem észszerűséget.

- Tehát ti ketten is úgy gondoljátok, hogy ez jó ötlet? – kérdezte mérgesen.

Ron suttogássá halkította a hangját. – Szerintem meg fogsz őrülni, ha nem kezdesz velük valamit.

- És úgy gondoljátok, hogy Piton segíteni fog nekem?

- Nos, ő legalább komolyan veszi őket, ami több, mint amit rólad el lehet mondani – válaszolta Ron.

Harry szemei gyanakvóan összeszűkültek. – Honnan tudod?

Ron és Hermione bűntudatosan néztek egymásra.

- Piton nem buta, Harry – mondta Hermione. – Tudta, hogy nem csak egyszerűen rosszul lettél a ma reggeli órán. Ma délután kirángatott minket a könyvtárból, és rólad kérdezősködött.

- Ti elmondtátok Pitonnak!? – kiáltotta Harry felháborodottan.

- Nem volt más választásunk! – felelte Ron, miközben talpra ugrott, hogy Harry szemébe nézzen. – Kirúgott volna téged bájitaltanról, ha nem tesszük!

- Én örülök, hogy elmondtuk neki! – mondta Hermione, aki közben szintén felállt. – Én nem bírom így tovább, Harry. TE nem bírod így tovább! Segítségre van szükséged.

- De nem Pitontól! Nem!

- Nos, Dumbledore úgy gondolja, így a legjobb – mondta Ron.

- Dumbledore nem tud mindent! Ő is szokott hibázni!

- Ahogyan te is! – mondta Hermione hevesen. – Talán ha múlt évben hallgattál volna valakire, és legalább megpróbáltad volna megtanulni az okklumenciát, most képes lennél aludni éjszaka, ahelyett, hogy órán teszed! Talán elkerülted volna, hogy csaknem elájulj ma reggel bájitaltanon! Te sem tudsz mindent, Harry, úgyhogy hagyd abba ezt az öntelt és csökönyös viselkedést! Nem érdekel, hogy mennyire utálod Pitont! Ha tud neked segíteni, akkor jobban teszed, ha elfogadod a segítségét!

Teljes csend volt a klubhelyiségben. Mindenki őket bámulta, és Ron szája tátva maradt a hitetlenségtől. Harry elsápadt. Hermione kihívó arccal állta a tekintetét, és Harry volt az, aki félrenézett.

- Nos, mivel úgy tűnik, mindannyian egyetértetek azzal kapcsolatban, hogy mi a legjobb nekem, feltételezem, nincs más választásom – Harry sarkon fordult, és kivonult a portrélyukon keresztül.

Harry Piton irodája felé tartott, és a hangulata minden lépéssel egyre sötétebbé vált. A csukott ajtó előtt megtorpant, és mély lélegzetet vett. Hirtelen eszébe jutott a sárkány, amellyel három évvel ezelőtt, a Trimágus Tusán kellett megküzdenie. Harry megrázta a fejét, és egy kicsit elmosolyodott. Nevetséges, gondolta. Piton sokkal rosszabb annál.

Harry határozottan kopogott az ajtón, még mielőtt elhagyta volna a bátorsága, s bentről egy ingerült hangú „Gyere be”hangzott fel.

Harry vett még egy nagy levegőt, majd kinyitotta az ajtót, és belépett az irodába. Piton láthatóan éppen házi feladatokat osztályozott. Felpillantott, és már savanyú tekintete észrevehetően tovább sötétedett.

- Potter, mi az ördögöt csinálsz te itt?

- Beszélnem kell önnel, professzor úr.

- Ha bármilyen kérdésed van, azt órán felteheted. Most nincs időm rád – Azzal visszatért az íróasztalán heverő tekercsekhez.

- Nem bájitaltanról van szó – Harry habozott, majd belevágott a közepébe. – Okklumencia órákat kell vennem.

Piton felnézett, majd ajkán a szokásos gúnyos mosolyával hátradőlt a székén.

- Csakugyan, Mr Potter? – kérdezte sima modorában. – És hány álmatlan éjszaka kellett ahhoz, hogy eljuss erre a következtetésre? Vagy annak köszönhető, hogy csaknem összeestél a ma reggeli órámon?

Harry összeszorította a száját haragjában, és amikor megszólalt, hangja csaknem olyan sima és kemény volt, mint Pitoné.

- Dumbledore professzor ragaszkodott hozzá, hogy órákat vegyek, miután maga bepanaszolt, hogy kimentem az órájáról. Hajlandó tanítani, vagy nem?

Piton előredőlt, és arckifejezése megkeményedett.

- Miért tenném? Ezeknek a vízióknak a hatására nem mutattál mást, csak nemtörődömséget. Őszintén kétlem, hogy képes vagy az okklumencia elsajátítására, Potter. Ez elkötelezettséget igényel. Valamit, amiről elképzelni sem tudom, hogy egyáltalán tudod-e, mi köze lehet a tanulmányaidhoz.

- Szóval akkor mondjam meg az igazgató úrnak, hogy visszautasította?

- Ha csak egy pillanatig is azt hihetném, hogy komolyan gondolod…

- Egy pillanatig is azt hiszi, hogy itt lennék, ha nem gondolnám komolyan? – vicsorgott Harry. – Nézze – mondta összeszorított fogakkal -, Szükségem van a segítségére, rendben?

Piton kissé elmosolyodott, s láthatóan élvezettel alázta meg Harryt.

- Valóban?

Egy pillanatig Harry komolyan fontolóra vette, hogy leátkozza Piton arcáról azt az önelégült mosolyt, de bizonyára gondolatolvasó lehetett, mert felállt, és így szólt:

- Megmondom, mi lesz, Potter. Tekintettel a körülményekre, és arra, hogy tavaly milyen katasztrofális hibát követtél el, beszélni fogok az igazgató úrral az érdekedben. Biztos vagyok abban, hogy meg tudom győzni, hogy saját maga vegye át az oktatásodat. – Piton mosolya önelégült, és engedékeny volt.

Ó, elhiszem, hogy megtennéd, gondolta Harry összeszűkülő szemekkel. Nem akarsz engem tanítani, így Dumbledore nyakába sózol, és úgy csinálsz, mintha még szívességet is tennél nekem.

- Igazából, uram, én már beszéltem az igazgató úrral, és azt mondta, hogy hajlandó tanítani engem, ha maga visszautasít.

Piton összeráncolta a szemöldökét. – Ha Dumbledore már beleegyezett, hogy tanítani fog, akkor miért vagy itt?

- Azt akarom, hogy maga tanítson.

Piton pislogott egyet. – Elnézésedet kérem? - mondta, s a szokásos maró gúny helyett őszinte döbbenet itatta át szavait.

Juhé! - gondolta Harry, és most valóban elmosolyodott. – Azt mondtam, azt akarom, hogy maga tanítson, ne pedig Dumbledore professzor.

Piton úgy bámult Harryre, mintha még mindig nem hallotta volna elég jól. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, majd becsukta. Mindezt megismételte, majd végül kitört belőle: - Miért?

- Mert maga gyűlöl engem – Harry áthajolt az íróasztalon, és őszinte utálattal meredt Pitonra. – Épp annyira, mint Voldemort, talán még jobban. Ha meg akarom tanulni, hogyan védjem meg magamat ellene, akkor olyan tanárra van szükségem, akinél számíthatok arra, hogy az utolsó rezdüléséig olyan kegyetlen és szadista lesz velem, mint ő.

Harry szinte beleköpte a szavakat a tanára arcába, és bár szinte még a fülében csengtek a szavak, képtelen volt elhinni, hogy kimondta őket. Tudta, hogy túl messzire ment. Piton arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, de amikor megszólalt, hangja meglepően nyugodt volt. – Értem.

Most Harryn volt a sor, hogy meglepetten pislogjon. Piton ajka megrándult, és Harrynek hirtelen az a benyomása támadt, hogy a tanára a nevetést próbálja visszafojtani. A következő pillanatban azonban megjelent arcán az ismerős önelégült mosoly, és Harry biztos volt benne, hogy az imént tévedett.

- Igazad van, Potter – folytatta Piton szokásos vontatott stílusában. – Legkevésbé arra van szükséged, hogy az igazgató úr még jobban elkényeztessen. El kell ismernem, nem vártam tőled ilyen éleslátást. De feltételezem, egyszer mindennek eljön az ideje.

- Ez azt jelenti, hogy elvállalja, hogy tanít engem?

- Igen, Potter. Két feltétellel. Először is, ezeken az órákon száz százalékos teljesítményt kell nyújtanod. Ha úgy érzem, hogy nem hozod ki magadból a legtöbbet, haladéktalanul véget vetek az óráknak. Megértetted?

Harry bólintott. Természetesen úgy tervezte, hogy ezúttal minden tőle telhetőt megtesz majd.

- Másodszor – folytatta Piton – soha nem használhatod a Sötét Nagyúr nevét a jelenlétemben.

Harry arcára bizonyára kiült hitetlenkedése, mivel Piton kemény hangon így folytatta:

- Bármit is gondolsz ezzel a kamaszkori hősködéssel, megvan rá az okom. Ezt vagy tiszteletben tartod, vagy együttműködésünk itt ér véget.

- Nem fogom Tudodkinek hívni, és nem hiszem, hogy a Sötét Nagyurat sikerülne nevetés nélkül kimondanom – mondta Harry.

- Nem érdekel, minek nevezed, addig, amíg az nem az igazi neve – mondta Piton türelmetlenül. – Szokásos tiszteletlenségeddel bizonyára ki tudsz találni valamit.

- Rendben – adta meg magát Harry. – Majd kitalálok valamit.

- Remek. Legyél itt ma este hét órakor. Meglátjuk, emlékszel-e valamire a múlt évi erőfeszítéseimből. Ne késs el.

Ezzel Piton ismét az íróasztalán heverő dolgozatokra fordította figyelmét, Harry pedig, észrevéve, hogy elbocsátották, a Griffendél-torony felé indult.

Perselus Piton fel-alá járkált az irodájában. A fene egye meg Albus Dumbledore-t! – gondolta mérgesen. – Megtanulom-e valaha is, hogy ne becsüljem alá ezt az embert?

Potter kétségbeesetten akarta ezeket a leckéket. Piton abban a pillanatban tudta ezt, amikor belenézett a fiú rémült szemeibe, és meglátta a vér és a halál emlékét. A délelőtt további részét azzal töltötte, hogy kollégáit faggatta a fiúról. „Igen, Potter furcsán viselkedik az utóbbi időben.” „Igen, fáradt, ideges és szétszórt.” De úgy tűnt, senki nem aggódik miatta különösebben.

Amíg a Sötét Nagyúr hatalmába nem keríti a fiú elméjét, senki nem veszi észre, hogy valami nincs rendben? – gondolta Piton rosszindulatúan. – Miért mindig az én dolgom, hogy vigyázzak a kölyökre?

Amikor Weasleyt és Grangert kirángatta a könyvtárból, már csak megerősítést keresett a gyanújára, de még így is hátborzongatónak találta a vallomásukat. Pitont mélyen megdöbbentette, hogy Potter barátai hagyták, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Granger elég intelligens volt, legalább ő észrevehette volna, hogy mi forog kockán. Persze Potter hazudott nekik, és azt mondta, hogy jól érzi magát, és mint mindig, most is túlzottan bízott abban, hogy bármit képes kezelni.

Piton horkantott egyet, és levetette magát a székére. Elvitte Weasleyt és Grangert az igazgatóhoz, és ők engedelmesen elismételték a szívbemarkoló történetet. Dumbledore biztosította őket, hogy minden rendben lesz, és amint kiléptek az ajtón, azonnal az okklumenciára fordította a szót. Piton számított erre, és azt hitte, hogy teljesen felkészült. Tévedett.

- Perselus – kezdte Dumbledore – világos, hogy többé nem csupán lehetőség, hogy Harry okklumenciát tanuljon, hanem szükség kérdése.

- Nyilvánvalóan – értett egyet Piton. – Hozzátenném, hogy kötelességünk mindent megtenni annak érdekében, hogy a lehető legjobb előrehaladást érje el.

- Mit javasol?

- Mivel a tavalyi évben tett erőfeszítéseim semmi hatást nem értek el, véleményem szerint az lenne a legjobb, ha maga oktatná.

- Nem szabad ennyire szigorúnak lennie önmagához, Perselus. Szerintem a múlt évi kudarcban Harry volt a hibás, nem maga.

- Mindazonáltal világosan látszik, hogy képtelenek vagyunk normális munkakapcsolatot kialakítani. Bizonyára az lenne a fiú érdeke, hogy olyan tanára legyen, akivel képes együtt dolgozni.

Dumbledore kedvesen elmosolyodott, szemei szikráztak. – Jó látni, hogy ennyire aggódik Harryért, Perselus – mondta Dumbledore a legcsekélyebb gúny nélkül. – Történetesen egyetértek magával. Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha Harry maga döntené el, melyikünktől szeretne inkább tanulni, feltéve, hogy ez az ön számára elfogadható.

Piton lelkesen beleegyezett, bizton tudva, hogy Potter inkább vállalkozna a negyedéves mardekárosok által készített ellenméreg tesztelésére, mint hogy még egy percet vele töltsön. És mégis, ott állt előtte a fiú, és minden észérv ellenére ő, Piton volt az, akitől okklumenciát akart tanulni. Az a tiszta gyűlölettel teli pillantás, melyet Potter vetett rá, csak növelte a helyzet abszurditását, addig a pontig, míg Piton alig tudta visszafojtani a nevetést. Ha lett volna bármi mód arra, hogy visszautasítsa, megteszi. De szavát adta Dumbledore-nak, és azt már nem vonhatja vissza.

De legalább Potter őszintesége kétségtelen volt. A fiú meglepett pillantása nem rejtett csalódottságot, mikor beleegyezett, hogy tanítja. Albus jó munkát végzett a fiú meggyőzésében. Pitonnak természetesen szemernyi kétsége sem volt, hogy e mögött az egész mögött Dumbledore áll, bár elképzelni sem tudta, vajon miért akarhatta az igazgató, hogy ő tanítsa Pottert. Mostanra már köztudott volt, hogy Dumbledore törődik a fiúval, így ez már nem játszhatott szerepet a döntésben.

Emellett Piton ténylegesen kockázatot vállalt a fiú tanításával. Minél közelebbi kapcsolatba kerül a fiúval, annál nagyobb az esélye, hogy ha a Sötét Nagyúrnak egyszer eszébe jut körülnézni a fiú elméjében, olyan emlékeket talál vele kapcsolatban, amiket nem kellene. Piton túlságosan is jól tudta, mi történne ez esetben.

De ezzel senki nem törődik – gondolta keserűen. – Csak a drága Potter számít.

Gondolataiból kopogás zökkentette ki az ajtó felől.

- Mi az? – mordult fel, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy alighanem Potter érkezett a megbeszélt órára.

Egy hosszú pillanatig Piton biztos volt benne, hogy az ajtó másik oldalán található személy megfutamodott. Aztán kinyílt az ajtó, és persze Potter borzas feje tűnt fel, bár Piton legnagyobb megelégedésére a fiú úgy nézett ki, mint aki csakugyan kész elszaladni.

- Professzor? – kérdezte Harry tétován.

- Épp ideje volt, hogy ideérj - morogta Piton.

- Hét órát mondott – tiltakozott Harry, miközben belépett a szobába, és becsukta a háta mögött az ajtót. – Épp most van hét óra.

Mégsem olyan félénk – gondolta Piton. – Akkor legjobb, ha nekikezdünk, nem akarom az egész estémet rád vesztegetni.

---

Harry az íróasztal másik oldalán állva megfeszült izmokkal nézett szembe Pitonnal. Most, hogy meghozta a döntést, miszerint a bájitaltantanártól tanul okklumenciát, eltökélte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy megvédje magát Piton mentális támadásaival szemben. Végül is gyakorolt, bár a vízióit ez nem szüntette meg. Harry aggódott, hogy esetleg képtelen lesz arra, hogy kizárja őket, de mikor Piton megszólalt, félretolta ezt a gondolatot.

- Rendben van, Potter, lassan fogjuk kezdeni – emelte fel Piton a pálcáját. – Legilimens.

- Harry felkészült az emlékek áradatára, de semmi sem történt. Egy percig meredtek egymásra Pitonnal, majd a bájitaltantanár megköszörülte a torkát.

- Nos, talán nem ennyire lassan – mondta. Összeráncolta a homlokát, miközben összpontosított, és megismételte: Legilimens.

Ez alkalommal jöttek az emlékek, de Harry eltökélt szándéka, hogy megakadályozza a behatolást, azonnal fellobbant.

- Nem!

Harry nem tudta, hogy hangosan mondta-e, vagy csak gondolta, de a hatás azonnali volt. Piton feje hátrarándult, mintha Harry megütötte volna. Botladozni kezdett, és a képek hirtelen eltűntek Harry fejéből.

Piton összeszedte magát, és ez alkalommal résnyire szűkült szemében elismerés villant.

- Rendben van – mondta, szinte csak önmagának. Harmadszorra is felemelte a pálcáját, tekintete összekapcsolódott Harryével. Harry szinte a bőrén érezte, mennyire intenzíven összpontosít a tanára. – Legilimens!

Az emlékek szökőárként sodorták vissza Harryt a múltba.

Dudley és bandája kergették a parkban, és szinte érezte, hogy szíve majd kiugrik a mellkasából… Dudley nyolcadik születésnapi partija volt, és Harry a lépcső alatti gardróbban feküdt, és hallgatta, ahogyan Dudley és barátai bontogatják az ajándékokat, és élvezik a tortát.

Elég
– gondolta Harry elkeseredetten. – Sosem leszek képes szembeszállni Voldemorttal, ha nem tudok szembeszállni Pitonnal. Félelem és a saját gyengesége felett érzett harag keveredett az elméjébe való behatolás miatt izzón fortyogó dühvel – Elég!

Energiakitörés keletkezett, és Harrynek elakadt a lélegzete, ahogy az emlékek hirtelen eltűntek. A következő dolog, ami eljutott a tudatáig, az volt, hogy a földön térdel, és erősen remeg. A második dolog, amit észrevett, az tanára összerogyott alakja volt, amint mozdulatlanul hevert a terem másik végében.

Harryt elfogta a rémület, és négykézláb átkúszott a szobán, oda, ahol Piton feküdt, láthatóan eszméletlenül. - Jaj, ne! – nyelt nagyot Harry. – Professzor? – kérdezte Harry, próbaképpen megérintve a férfi vállát. Megkönnyebbült, mikor a férfi egy halk nyögéssel megmozdult.

- Rendben van, uram? – kezdte Harry, de megállt, mikor Piton szeme kinyílt, és gyilkos tekintettel meredt rá.

- Sajnálom, uram. Nem akartam…

- Még csak meg sem próbáltad soha! – vicsorgott Piton.

- Micsodát?

- Azt hittem, egyszerűen lusta és tehetségtelen vagy – ült fel Piton óvatosan – de most már látom, hogy túlságosan nagylelkűen ítéltelek meg. Áruld el, Potter, mennyi ideig akartad még az időmet vesztegetni? Nem volt semmi jobb dolgod?

Harry értetlenül figyelte a professzor dühöngését. Harry ösztönösen az ajtó felé pillantott, azon gondolkozva, hogy hívnia kellene Madam Pomfrey-t.

Piton észrevette a pillantást, és gúnyosan elmosolyodott. – Nem, Potter, nem őrültem meg, bár ha valaki, akkor te az őrületbe tudnál kergetni. – Ezzel felállt, és megigazította a talárját.

- Szóval áruld el, hogyan lehetséges, hogy miután tavaly hónapokig semmi előrehaladást nem mutattál, hirtelen ilyen gyorsan megtanultad az okklumenciát?

Harry meg volt döbbenve. – Én nem… Úgy értem, én gyakoroltam azt, amit a múlt évben tanított nekem, uram, de nem segített.

Piton a szemöldökét ráncolva meredt rá, majd úgy tűnt, elhatározásra jutott.

- Mélyebben bele kell néznem az elmédbe, hogy lássam a vízióidat.

- Miért? – kérdezte Harry nyugtalanul.

- Tudomásom szerint a Sötét Nagyúr egy ideje nem észleli jelenlétedet az elméjében. A kérdés, hogy miért nem. Ha megtudom, hogy miket láttál, az talán egy kissé megvilágítja ezt a rejtélyt.

- Rendben – mondta Harry kelletlenül.

- Mindezidáig a legilimenciának egy közvetett formáját használtam – folytatta Piton. – Amit most tervezek, az egy mélyebb, tudatosabb vizsgálat. Ez elengedhetetlen, de nem lesz kellemes. És szeretnélek emlékeztetni arra, most nem azért vagy itt, hogy küzdj ellenem. Minél inkább ki tudod tárni előttem az elmédet, annál könnyebb lesz mindkettőnknek. Megértetted?

Harry bólintott, bár nem volt biztos abban, hogy megértette, és egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy Piton még mélyebben turkáljon az elméjében.

- Ülj le, Potter – mondta Piton. Nem emelte fel a pálcáját, de átható tekintettel vizslatta Harryt. – Most nézz rám, és emlékezz arra, hogy a legborzasztóbb emlékeidet próbálom megtalálni a Sötét Nagyúrról.

Harrynak egy olyan vízió sem jutott eszébe, amit ne értékelt volna borzasztónak. Amint ez a gondolat átvillant az agyán, mintha fejest ugrott volna egy emlékbe.

Az előtte álló házat lángok nyaldosták, és felette az éjszakai égen a Sötét Jegy ragyogott.

Ne, kérem, ne ezt!
– gondolta Harry. Emlékezett arra, hogyan végződött ez a vízió. Rémálmaiban még mindig előbukkant a kép, ahogyan anya és lánya élettelenül hever a lábainál. Kérem, ne! Kérem!

Harry felemelte pálcáját, és a gyerekre irányította. Az anya sikoltott, szívét pedig saját néma sikolya szaggatta.


Harry hirtelen visszatért az emlékből, és újra Piton irodájában volt, négykézláb, és remegett, mint a nyárfalevél. Összeszorította a szemét, és próbálta visszafojtani a könnyeket, melyek kibuggyanással fenyegettek.

- Potter! – ez Piton hangja volt, de Harry még sosem hallotta ilyen… milyennek is? Megdöbbentnek? Harry egész belseje megvonaglott. Már az is éppen elég rossz volt, hogy Ron és Hermione egyfolytában aggódó pillantásokat vetettek felé, amikor azt hitték, hogy nem látja. Úgy tűnt, hogy azok az emberek – szerencsére nem voltak sokan -, akik tudnak a látomásairól, vagy sajnálattal, vagy félelemmel tekintenek rá. Azonban egyikük sem tudta, hogy valójában mit élt át. De Piton épp most nézte végig a saját szemével az egyik legrosszabb részt.

Harry amennyire csak tudta, összeszedte magát, és felnézett a tanárára. Piton homloka össze volt ráncolva, de szeméből hiányzott az elszörnyedés, amire Harry számított. Ehelyett a professzor tekintete kemény volt, csaknem dühös.

- Miért nem szóltál erről senkinek?

- Úgy gondoltam, senki sem tudna segíteni.

Piton undorodva megrázta a fejét. – Potter, megérdemled azt a nyomorúságot, amit elviselsz. Várj itt.

Piton megfordult, és eltűnt egy mellékajtón keresztül. Harry egyedül ült a padlón, hátát az íróasztalnak támasztva. Térdét az álla alá húzta, és a semmibe meredt.

Pár perccel később Piton egy serleggel a kezében tért vissza. Odanyújtotta Harrynek, és így szólt: - Idd meg ezt. Segíteni fog.

- Mi ez? – kérdezte Harry, miközben elvette a serleget.

- Saját készítésű bájital. Idd meg. – Ez határozottan parancsnak hangzott.

Harry nem lelkesedett az ötletért, hogy megigyon bármiféle bájitalt, amit Piton adott neki, még kevésbé, ha az egy ismeretlen főzet. Azonban sajnos nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasíthassa. Úgy döntött, kevéssé valószínű, hogy a bájitaltantanár megmérgezzen egy diákot a saját irodájában, így Harry vett egy mély lélegzetet, és felhörpintette a serleg tartalmát.

A hatás drámai volt. Az emlékek elenyésztek, csakúgy, mint a szorongató érzés a mellkasából, és abbahagyta a remegést. Nem tért teljesen magához, de legalább képes volt tiszta fejjel gondolkodni.

Piton gúnyosan mosolygott Harry meglepett arckifejezésén. – Mit vártál? – kérdezte olyan hanghordozással, mely világossá tette, hogy pontosan tisztában volt vele, hogy mire gondolt Harry.

Harry nem tudott erre mit válaszolni, helyette így szólt: - Ez csodálatos, professzor! Mi volt ez?

- Valami, amit mindig kéznél tartok – felelte Piton. – Sajnos jól meg kell fontolni a használatát. Ez nem olyasmi, amit gyakran bevehet az ember.

- Ó – mondta Harry csalódottan.

- Ne aggódjon, Mr Potter. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk szabadulni ezektől a vízióktól.

- Hogyan?

- Természetesen gyakorlással – mondta Piton elutasítóan.

Harry érezte, ahogy feltámad benne a harag. – Én gyakoroltam – csattant fel. Mit csinálok rosszul?

- Nem mondtam olyat, hogy bármit is rosszul csinálsz, Potter. Egyszerűen csak meg kell tanulnod jobban kontrollálni magad. A Sötét Nagyúr nem észleli a jelenléted, tehát nincs közvetlen veszély. Légy türelemmel.

- Türelem! – ugrott talpra Harry. – Van fogalma arról, milyen érzés az ő szemeivel látni? Milyen érzés este úgy feküdni le, hogy tudom, valami új szörnyűséget fogok látni, mely még borzasztóbb, mint a legutóbbi volt? - Harry tudta, hogy nem kellene üvöltöznie Pitonnal, de nem tudta türtőztetni magát. Önnek talán megadatott az a luxus, hogy türelmes legyen, professzor, de nekem nem! – fejezte be Harry. Pitonra meredt, azt várva, hogy a férfi minden ceremónia nélkül kidobja, de Piton csupán nyugodtan figyelte.

- Tudod, hogy nem te ölted meg őket – mondta Piton. – Ő tette. Ha valakit hibáztatni akarsz, őt hibáztasd, ne magadat.

Harry megrökönyödve meredt Pitonra. Kinyitotta a száját, hogy azt mondja, persze hogy nem ő ölte meg őket. Hogy nem hibáztatja saját magát. Minden Voldemort bűne. De nem jöttek ajkára a szavak, mert amit Piton mondott, igaz volt. Úgy érezte magát, mint egy gyilkos. Nem számított, hogy Voldemort keze tartotta a pálcát. Ő maga mondta a szavakat. Érezte, amint hullámként árad át rajta az erő, és lényének egy része örömét lelte benne.

Harry ezelőtt sosem merte mindezt beismerni magának. Mindenki elől titkolta a vízióit, még a legjobb barátai elől is, hogy senki ne láthassa, milyen bűntudatot és szégyent érez. De most nem tagadhatta tovább. Piton tudja.

Harry megfordult, és kirohant a szobából, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra. Alig vette észre, hogy Piton meg sem próbálta feltartóztatni.

---

Piton szokásos céltalanságával lépdelt a folyosókon. Későre járt, és kevés diák járt már kint. Azok, akikkel összeakadt, sietve kitértek az útjából, de annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette. Mindaz a harag és neheztelés elmúlt, amit korábban érzett, s helyette egyszerű, mindent elnyomó aggódás lépett. Potter helyzete még rosszabb volt, mint amilyennek képzelte.

Piton megérkezett Dumbledore irodájához, és kimondta a jelszót (lekváros fánk). Az elmozduló lépcső felvitte őt az igazgató birodalmába. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy Dumbledore-t az íróasztalánál ülve találta, és nem vesztegette az időt semmiféle bevezetésre.

- Nem tudom megtenni, Albus. A fiúnak több segítségre van szüksége, mint amit én adni tudok.

- Perselus, milyen kedves öntől, hogy beugrott. Én is találkozni akartam magával Harry óráival kapcsolatban. Foglaljon helyet! Megkínálhatom egy mentás humbuggal?

- Nem, köszönöm – felelte Piton röviden, elutasítva mind az édességet, mind a felkínált széket. – Az okklumencia nem lesz hatékony. Potternek legilimenciát is tanulnia kell, és nincs vesztegetni való időnk.

- Igen, én is erre gondoltam - mondta Dumbledore csevegő hangnemben.

Piton ezt hallva még ingerültebbé vált. – Akkor miért küldte hozzám?

- Emlékeim szerint megegyeztünk abban, hogy Harry választja meg, hogy melyikünktől szeretne tanulni.

- Ne próbálja meg elhitetni velem, hogy semmi köze a döntéséhez. Nem vagyok olyan ostoba.

- És miért találja ezt a döntést érvénytelennek pusztán azért, mert Harrynek legilimenciát is kell tanulnia? Ugyanúgy képes neki megtanítani, mint én.

- Nem hiszem, hogy az én emlékeim nyújtják a megfelelő gyakorlóterepet egy tizenhat éves fiú számára. Nyilvánvalóan nincs szüksége még több táptalajra a rémálmaihoz.

- Azt hiszem, a fiatalember tökéletesen képes lesz kezelni az emlékeit, Perselus.

- Nem akarom, hogy az elmémben turkáljon!

- Tisztában vagyok vele – vált keményebbé Dumbledore hangja. – De ez az egész nem arról szól, hogy mit akar. Ez arról szól, hogy mi az, ami szükséges.

- Tisztában van a kockázattal is?

- Igen.

- De az természetesen nem számít – mondta Piton keserűen.

- Természetesen számít! – ugrott talpra Dumbledore. – De nem csak maga miatt, vagy éppenséggel Harry miatt kell aggódnom. Ott van a Rend és a Minisztérium, valamint a külföldi erőfeszítéseink, melyek közül a legtöbbet egyedül én ismerem teljes egészében. Valóban azt akarja, hogy Voldemortnak esélye legyen belelátni az elmémbe?

Piton felsóhajtott, és lerogyott a mellette álló székre. – Nem, természetesen nem – mondta legyőzötten.

Dumbledore megkerülte az íróasztalt, és a fiatalabb férfi vállára tette a kezét. – Perselus, sosem tenném ki szándékosan bármiféle veszélynek, vagy hagynám figyelmen kívül az érzéseit, ha nem lenne feltétlenül szükséges. Maga az egyetlen, aki képes tanítani Harryt. Remélem, hogy idővel rájön majd, hogy ez nem olyan súlyos teher, mint amilyennek most gondolja.

- Nem számít. Rosszabb dolgokat is elszenvedtem már, mint Harry Potter. Ha azt kéri, akkor tanítani fogom.

---

Harry kitért Ron és Hermione kérdései elől az első okklumencia órájával kapcsolatban, és a Griffendél-toronyba való visszatérése után hamarosan lefeküdt. Nem akart még aludni, de fáradtabb lehetett, mint gondolta, mivel hamarosan álomba merült. Azonban hónapok óta először nem zaklatták rémálmok és víziók, és másnap reggel kipihenten ébredt. Arra gyanakodott, hogy ezt a Pitontól kapott bájitalnak köszönheti.

Sajnos ahogy Piton eszébe jutott, jókedv helyett egyből zaklatottság kerítette hatalmába. Tegnap kétszer is sikerült futva elmenekülnie Piton elől, és elég biztos volt abban, hogy a bájitaltan tanár nem fog neki örülni. Harry grimaszolt. Elnézést kell kérnie, és csak reménykedhet, hogy Piton nem kiabál majd vele túl sokat.

Harry felöltözött, és elindult reggelizni Ronnal és a többi hatodéves fiúval.

- Minden rendben, Harry? Jól aludtál? – kérdezte Seamus.

- Igen, nagyszerűen érzem magam – válaszolta Harry őszintén.

- Akkor jó – mondta Ron lelkesen. – Ma reggel sötét varázslatok kivédése óránk van. Alig várom már, hogy lássam, hogy Ryan mit talál ki nekünk.

- Nem is tudom – mondta Dean. – Nekem néha egy kicsit túlságosan filozofikus.

- Az, hogy hogyan viszonyulunk a sötét varázslatokhoz, éppolyan fontos, mint megtanulni a varázsigéket, amelyekkel védekezhetünk ellenük – mondta Hermione, miközben ő és Ginny csatlakoztak a fiúkhoz. – Ha nincs résen az ember, akkor könnyen manipulálható.

- Lehet, hogy igazad van - mondta Dean cseppet sem meggyőzött hangon.

Harrynek gyorsan lehervadt az arcáról az addigi vigyor, mikor leértek a lépcsőn a bejárati csarnokba. Ott állt Piton, mint mindig, most is baljóslatú kinézettel. Harrynek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy őt várja. Egy pillanattal később ez bebizonyosodott, amikor Piton elkapta a tekintetét, és türelmetlenül felvonta a szemöldökét.

- Minden rendben, Harry? – kérdezte Neville, miközben idegesen Pitonra sandított.

- Igen, menjetek csak. Majd utolérlek benneteket – mondta Harry. Magában a bocsánatkérésre készülve indult Piton felé, de még mielőtt esélye lett volna megszólalni, tanára ezt mondta:

- Este találkozunk, Potter. Ne késs el – azzal elsietett, még mielőtt Harry egyáltalán rábólinthatott volna. Csak nézte, amint a sötét alak eltűnik a folyosó végén. – Igen, uram – mormogta az orra alatt.

---

- Tekintve, hogy a RAVASZ szintű osztályomba jársz, aligha használhatjuk a bájitaltan korrepetálást kifogásként ezekre az órákra – kezdte Piton, amikor Harry aznap este megérkezett az irodájába. – És még én sem adhatok neked heti négy alkalommal büntetőmunkát.

- Heti négy alkalommal?

- Igen, Potter. Minden hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton ebben az időpontban várlak. És ne tervezz semmit az órák utánra. Nem leszel abban az állapotban.

Harry elborzadva meredt a tanárra, s azon gondolkozott, mikor lesz egyáltalán ideje megcsinálni a házi feladatait.

- Biztosíthatlak, Potter, semmivel sincs ehhez több kedvem, mint neked, de sokat kell tanulnod, és úgy érzem, nagyon rövid időd lesz rá.

- Igen, uram.

- Mindazonáltal ez nem oldja meg azt a problémát, hogy milyen indokot találjunk ki neked ezekre az órákra.

- Mit szólna a bájitaltan pluszfeladathoz? – gondolkodott el rajta Harry is.

- Még Granger kisasszony sem készít szorgalmi feladatot az óráimra, Potter. Senki nem hinné el, hogy te igen.

- Nem szorgalmi feladat, csak pluszmunka, azért, hogy tudjam tartani a lépést a többiekkel. Amúgy is mindenki tudja, hogy elégedetlen a munkámmal, és nem akarja, hogy az óráira járjak – mondta Harry érezhető keserűséggel a hangjában. – A pluszmunka lehetne egy módszer arra, hogy megpróbálja kikényszeríteni, hogy magamtól leadjam a tárgyát.

- Ami leghőbb kívánságom, és most már nyilvánvalóan semmi esélyem nincs arra, hogy beteljesüljön – mondta Piton savanyúan. – Rendben, akkor bájitaltan pluszfeladat lesz. A tanulmányaidat illetően – folytatta Piton – beszéltem az igazgató úrral, és egyetértettünk, hogy egyedül az okklumencia órák nem elegendőek ahhoz, hogy megszűnjenek a téged kínzó víziók.

- Miért nem, uram? – kérdezte Harry a szemöldökét ráncolva. – Azt hittem, azért kell okklumenciát tanulnom, hogy Vol- ő ne tudjon belelesni az elmémbe.

- Így van. De sajnos azt nem akadályozza meg, hogy te beleláss az övébe.

Amikor felfogta Piton szavait, Harry úgy érezte, mintha vér helyett egyszerre jeges víz folyna az ereiben. – Micsoda?

- Potter, nem fogok úgy tenni, mintha érteném a közted és a Sötét Nagyúr között fennálló különös kapcsolatot. Amiben viszont biztos vagyok, az az, hogy nem szándékosan küldi neked ezeket a víziókat, sőt még csak tudatában sincs annak, hogy látod őket. Következésképpen aligha hiszem, hogy ő lenne az okozójuk.

- Azt hiszi, hogy én tehetek róla? – kérdezte Harry egyre növekvő haraggal. – Gondolja, hogy látni szeretném azokat a dolgokat?

- Nem, viszont úgy gondolom, hogy ez a kapcsolat csaknem magától jön létre, és az elméd nem elég gyakorlott ahhoz, hogy alvás közben kontrollálni tudja önmagát. Idézd fel amit a legilimenciáról tudsz, Potter. Elsődlegesen egy másik személy gondolatainak kifürkészésére használjuk, és akkor a leghatékonyabb, mikor az áldozat felfokozott érzelmi állapotban van. Most vizsgáld meg a saját vízióidat. Mindig pontosan akkor férsz hozzá a Sötét Nagyúr gondolataihoz, amikor leginkább hatalmába kerítik az érzései.

Harry csüggedten huppant vissza a székre. – Akkor hát mit tehetek, professzor? Ha már így is legilimenciát használok, hogyan segítene, ha még tanulom is?

- Okklumencia segítségével megakadályozhatod, hogy mások belépjenek az elmédbe, vagy meglássanak bizonyos gondolatokat. A legilimencia a saját elméd feletti uralom művészete, akár addig a pontig, hogy beléphess valaki máséba. A kettő közül a legilimenciát jóval nehezebb és veszélyesebb megtanulni. Normális esetben csak egy jól képzett, felnőtt varázsló teheti meg. A Mágiaügyi Minisztérium szigorú szabályozása alá esik.

- Tudják, hogy tanítani akar engem, uram?

- Elképzelhető, hogy Dumbledore professzor megkapná az engedélyt, ha kívánná – válaszolt Piton kitérően. – De nem szeretnénk, hogy ilyen irányú oktatásod köztudomásúvá váljon. Bízom benne, hogy ezt megérted.

- Nem akarják, hogy ő rájöjjön.

- Pontosan.

Harry bólintott. – Akkor hát mit tegyek?

- Állj fel, és vedd elő a pálcádat.

Harry engedelmeskedett, és Pitonra nézett az asztal másik oldalán állva.

- Most koncentrálj arra, hogy tudni akarod, mi jár a fejemben.

- A maga gondolataiba fogok belenézni?!

- Nyilvánvalóan, Potter – felelte Piton mogorván. – Ki máséba? Hidd el, épp olyan kevéssé örülök ennek, mint te.

Harry mély levegőt vett. – Rendben – mondta olyan tényszerűen, amennyire csak tudta.

- Mielőtt hozzákezdünk, jobb, ha megérted, hogy teljes diszkréciót várok tőled. Ha egy szót is elfecsegsz valakinek abból, amit ebben a szobában látsz, nagyon megbánod.

- Nem szükséges fenyegetnie, professzor – mondta Harry. – Senkinek sem fogok beszélni az emlékeiről. Szavamat adom rá.

- Jól van - mondta Piton. – Emlékszel arra az esetre múlt évben, amikor Protego-bűbájt használtál védekezésképpen, és ezáltal beleláttál az emlékeimbe?

- Igen, uram.

- Ugyanígy fogjuk kezdeni, hogy hozzászokj az érzéshez, hogy látod a gondolataimat. Mindjárt kimondom a varázsigét. Azt akarom, hogy ahelyett, hogy egyszerűen kilöknél az elmédből, használd a Protego-bűbájt, hogy visszájára fordítsd a támadást, csakúgy, mint akkor is tetted. Próbálj meg ellazulni, és nyúlj ki felém az elméddel.

Harry bólintott, és Piton felemelte a pálcáját.

- Legilimens!

Egy hatéves Harry sírt a lépcső alatti szekrényben fekve. Nagyon sötét volt, és a fiú meg volt rémülve… Egy tízéves Harry törölte a port a kandallópárkányról, amikor Dudley berohant a szobába. Beleütközött az ajtó mellett álló asztalba, és lelökött egy virágokkal teli vázát. A váza összetört. Dudley a vázáról Harryre nézett, és rosszindulatúan elvigyorodott. – Anyu – kiáltotta Dudley -, Harry eltörte a vázát!

- Protego
– mondta Harry.

Az emlékek elhalványodtak, elkezdtek elenyészni. Helyükre új emlékek léptek, azonban ezek nem az övéi voltak. Ezeket az emlékeket nehezebb volt követni, hiszen Harry nem élte át őket előzőleg, így nem tudta, mi történik. Azt sem tudta, csak sejtette, hogy kicsodák az emlékben szereplő emberek.

Egy sötét hajú asszony zokogott az ágyon, míg egy kisfiú, nem több ötévesnél, csendesen figyelte az ajtóból… A temetőben egy magányos fiú állt, egy fiú, akiben Harry Pitonra ismert. Roxfortos talárt viselt, és nem lehetett idősebb tizenegy évesnél. Lehajolt, és egy kis virágcsokrot helyezett az előtte lévő sírra. Harry elolvasta a sírkövön lévő feliratot: Eileen Piton. 1938-1968. Piton még egy pillanatig nézte a sírt, majd megfordult, és bemászott a várakozó hintóba... Roxfortban tél volt, és a földeket hó borította. Piton az osztálytársaival együtt az üvegházak felé gyalogolt. Nem nézett ki idősebbnek, mint az előző jelenésben. Hirtelen egy hatalmas hógolyó találta el a nyakát. Megfordult, hogy lássa, ki volt az, mire egy újabb hógolyó repült egyenesen az arcába.

Az elkövető két Pitonnal egykorú fiú volt, egyikükre Harry csaknem azt hitte, hogy önmagát látja. Nevettek, és visszarohantak a kastély felé.


Az emlékek eltűntek, és Harry ismét Piton irodájában találta magát, tanárára meredve, és hasogatott a feje.

- El kell lazulnod, Potter. Nagyon görcsös vagy.

Harry mély levegőt vett. – Igen, uram.

- Próbáljuk meg újra – emelte fel ismét a pálcáját Piton.

- Az anyja volt, aki meghalt? – kérdezte Harry, még mielőtt átgondolta volna.

Piton habozott. – Igen, Potter. Hétéves voltam, amikor meghalt. Most pedig összpontosíts, és próbáljuk meg újra.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)