Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


4. fejezet: Szeretet és gyűlölet

A következő heteket Harry a legnyomorúságosabb élményei közé sorolta. A víziók és a Piton elméjében való kutakodás miatt úgy tűnt, hogy több időt tölt mások gondolatain rágódva, mint a sajátjain. A víziói rosszabbak voltak, mint valaha, ám leginkább Piton emlékei zavarták, és még csak nem is értette, hogy miért.

Nem volt bennük semmi borzalmas. Valójában elég hétköznapiak voltak. De olyannyira érződött bennük a magány, hogy Harry mindig elszomorodott tőlük. Amennyire Harry meg tudta állapítani, Piton gyerekkora könyörtelenül sivár volt. A fiúnak nem voltak barátai. Az apja – ha egyáltalán jelen volt – kegyetlen volt és távolságtartó. A gyerek többnyire egyedül volt, és úgy tűnt, idejének legnagyobb részét sötét varázslatokról szóló könyvekbe merülve tölti.

Roxfortban is kívülálló maradt, még a mardekáros társai között is. Az egyedüli diákok, akikkel érintkezett, leendő halálfalók voltak, de láthatóan ők sem tartották Pitont a barátjuknak. Egyszerűen felismerték, hogy a bájitalok és a sötét varázslatok terén szerzett tetemes tudása számukra is hasznos lehet. Úgy tűnt, az egyetlen diák az iskolában, aki valóban odafigyel Pitonra, az James Potter, és ő kétségtelenül egy csapás volt Piton számára.

Bár Harry nem látott olyan megalázó dolgokat, mint tavaly Piton merengőjében, mindazonáltal James (Harry nem tudott apjaként gondolni a fiúra) láthatóan minden alkalmat megragadott, hogy Pitont zaklassa. Piton persze visszatámadott, és kegyetlen bosszúálló volt, ami segített valamelyest Harrynek kordában tartani az érzelmeit. De azért tudta, hogy nem kedvelte volna az apját, ha egyszerre jártak volna iskolába, és gyűlölte Pitont ezért a felismerésért.

És ami a legrosszabb volt: minden erőfeszítése ellenére semmilyen előrehaladást nem ért el a legilimenciában. Bár a Protego-bűbáj segítségével mindig bele tudott nézni Piton emlékeibe, úgy tűnt, képtelen használni a Legilimens varázsigét. Mindegy volt, mennyire igyekszik kiüríteni az elméjét vagy összpontosítani a gondolatait, semmi sem történt. Harry csalódott és kétségbeesett volt. Minden sikertelen próbálkozással erősödött benne a meggyőződés, hogy sosem fog sikerülni. Az sem segített, hogy Piton, aki sosem volt egy türelmes ember, láthatóan tűrőképessége legvégső határán járt. Bosszúsága elkeseredettséggé vált, s a végére már magán kívül volt a dühtől.

- Potter, meg sem próbálod!

- De igen! Csak nem tudom, hogy kell! – tiltakozott Harry. Az ő idegei is kezdték már felmondani a szolgálatot.

- De igen, tudod! Használtad a Protego-bűbájt. Ez pont ugyanolyan.

- Nem olyan! Az védekezés! A legilimencia támadás, és nem vagyok rá képes!

- Ó, kérlek, azt ne mondd, hogy a tisztelettudásod akadályoz meg benne! – vicsorgott Piton. – A tavalyi eset óta pontosan tudom, mennyire nem tiszteled a magánéletemet. Lehet, hogy egyszerűen csak félsz. Erről van szó? Túl gyáva vagy ahhoz, hogy lásd, milyen is volt valójában az apád?

Harry elsápadt a haragtól. A vér lüktetett a fülében, és nyugodt, tökéletes gyűlöletet érzett az előtte álló férfi iránt. Piton megérdemelte mindazt a nyomorúságot és megaláztatást, amit elszenvedett, sőt még többet is! Harry hirtelen szédülni kezdett, amint egyszerre magasabbról látta a dolgokat, és Piton elméjében találta magát. Körülötte emlékek örvénylettek, de saját haragja és gyűlölete félresöpörte őket. Aztán megérezte az ellenállást. Valami megpróbálta kivetni őt.

Piton – jött rá Harry, és a harag és gyűlölet újabb hulláma öntötte el. A férfi azt hitte, mindent irányíthat, megmondhatja neki, mit csináljon, hogyan gondolkozzon és érezzen, milyen emlékei legyenek. De ezúttal nem.

Tűnj el az utamból! – gondolta erősen Harry. Az ellenállás megtört, és Harryt megborzongatta a hatalom érzete. Ugyanaz az érzés volt, mint a vízióiban az a pillanat, amikor Voldemort lecsapott az áldozataira. Az élet és halál feletti uralom érzete, az erő a gyilkoláshoz.

Harrynek elakadt a lélegzete, és megtántorodott. Piton íróasztalába kapaszkodott, hogy el ne essen. A tanár elméjével való kapcsolata épp olyan hirtelen szakadt meg, mint ahogyan elkezdődött, és Harry úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. De Piton sokkal rosszabbul nézett ki.

A férfi térdre esett, és láthatóan remegett. Légzése szaggatott volt, és egyik kezét a szeméhez nyomta. Nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Harry haragja és gyűlölete eltűnt, s helyére lépett a rettenetes felismerés, hogy mit tett az imént.

- Professzor? – kezdte Harry, de megállt, amikor látta, hogy Piton összerándul a hangja hallatán.

- Menj, Potter – mondta Piton. – Csak menj.

De Harrynek mintha gyökeret eresztett volna a lába. – Professzor, én… Én nem akartam…

- Kifelé!

Harry kirohant a szobából, és meg sem állt a Griffendél-toronyig. A portrélyuk mellett nekidőlt a falnak, és megpróbálta összeszedni magát, mielőtt belépne a klubhelyiségbe, de hasztalanul. Elképzelése sem volt arról, hogyan sikerült belépnie Piton elméjébe bármilyen varázsige nélkül, de egy dologban teljesen biztos volt. Ha Piton nem szakítja meg a mentális kapcsolatot, megölte volna a tanárát. Harry tisztában volt ezzel, és biztos volt benne, hogy Piton is.

Harry lehunyta a szemét. Jobban szégyellte magát, mint azt valaha el tudta volna képzelni. Tényleg annyira gyűlölöm? – kérdezte magától. Persze, Piton minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeserítse Harry életét. Nem volt kérdéses, hogy a férfi gyűlöli őt. Ebben az évben különösen könyörtelenül üldözte Harryt bájitaltanon. Piton aljas volt, sértegető és tisztességtelen, de… Ez elég ahhoz, hogy meg akarjam ölni? Ennyire könnyű lenne gyilkossá válni? Erre a gondolatra Harrybe belenyilallt az iszonyat.

- Harry, minden rendben?

Harry kinyitotta a szemét, és meglátta Ginnyt, amint aggódva figyeli őt.

- Jól vagyok – felelte automatikusan.

Ginny hitetlenkedve megemelte a szemöldökét. – Nem úgy nézel ki.

- Rendbe jövök. Csak elég durva volt a ma esti órám Pitonnal.

A lány összeráncolta a szemöldökét. – Harry, ha rosszul bánik veled…

- Nem – vágott közbe Harry. Nem akarta Pitont hibáztatni. – Egyszerűen csak nehéz a felkészülés. Rendbe fogok jönni.

- Nos, remélem – mondta Ginny, miközben bemászott a klubhelyiségbe. – Holnap lesz az első meccsünk a mardekárosok ellen, úgyhogy jobb, ha kipihened magad.

- Rendben – ígérte Harry. De mikor ágyba került, kiment az álom a szeméből. Kimerültsége ellenére újra és újra lejátszódtak előtte a Piton szobájában történtek. Megrémítette az a gyilkos indulat, ami tanára ellen robbant ki belőle. Piton legalább meg tudta védeni magát, de mi lett volna, ha valaki mást támad meg? Harry addig forgolódott az ágyában, míg a hajnal közeledtével elkezdett kivilágosodni az ég. Felkelt, felöltözött, és elhagyta a klubhelyiséget. Senkivel nem akart beszélni.

---

A Griffendél-Mardekár meccs mindig kemény harc volt, és Harry még azelőtt tudta, mielőtt a pályára lépett volna, hogy sem testileg, sem szellemileg nincs rá felkészülve. Nem aludt, nem evett, és először életében nem érdekelte, hogy győznek-e vagy veszítenek. A mardekárosok persze ezt nem tudták, és iszonyatos erővel támadtak neki. Malfoy még mindig a vérére szomjazott, és nyilvánvalóan az egész csapatát felsorakoztatta a bosszúhadjáratában. A mardekárosok egyfolytában lökdösték Harryt. Gurkó gurkó után keresztezte az útját, és egyszer-kétszer komolyan fontolóra vette, hogy egyszerűen hagyja, hogy eltalálja egy vérmes labda. Egy jól irányzott gurkó a fejébe, és minden problémája megoldódik. De végül mindig győzött az életösztön, és kitért a golyók elől.

A mardekárosok zaklatása és saját elkeseredett gondolatai közepette észre sem vette a cikeszt. Mire a tömeg őrjöngeni kezdett, Malfoy már félúton volt a pálya másik vége felé, és Harrynek esélye sem volt, hogy utolérje. Eltekintve attól az alkalomtól, amikor a dementorok megzavarták a meccset, hat év alatt ez volt az első alkalom, hogy Harrynek nem sikerült elkapnia a cikeszt. Még a mardekárosok is meglepettnek tűntek, a griffendéleseket pedig teljesen sokkolta az esemény.

Szerencsére a csapat többi tagja nagyszerűen játszott, és Ron az egész játék alatt mindössze egy gólt engedett be, így igazából nem sokkal veszítettek. Amint leszálltak a seprűkről, már azt számolgatták, mekkora előnnyel kell megnyerniük a következő meccset, hogy elhalásszák a Kviddics Kupát a mardekárosok orra elől.

- Minden oké, Harry – mondta Ginny. – Ahogy a mardekárosok követtek téged, csoda lett volna, ha sikerül elkapnod a cikeszt.

- Így van, Harry – mondta Ron. – Ne aggódj miatta. Be fogjuk hozni.

Harry bólintott, és kipréselt magából egy halovány mosolyt. Nem számított, mit mondtak a többiek, tudta, hogy cserbenhagyta a csapatát. De ahogy közeledtek a kastélyhoz, másra sem tudott gondolni, mint az aznap esti órájára Pitonnal.

Ahogy telt a délután, Harry hangulata egyre sötétebbé vált. Szerencsére mindenki azt hitte, egyszerűen csak a kviddics vereség hangolta le. Pár sikertelen felvidítási kísérlet után a barátai békén hagyták. Harry megpróbált tanulni, de miután háromszor olvasta el ugyanazt az oldalt a bűbájtan könyvben anélkül, hogy egyetlen szót is felfogott volna belőle, úgy döntött, hogy ez reménytelen, és feladta. Végül, amikor nem bírta tovább az egy helyben ülést, elment sétálni.

Késő délutánra járt, és hideg volt odakint. Harry szorosabbra húzta magán a kabátot, és a megnyúló árnyékok között a tó felé indult. Elérte azt a helyet, ahol tavaly júniusban Sirius halála után üldögélt, és ösztönösen megérintette az amulettet, amit Ginnytől kapott a születésnapjára. Bár a gyász már nem volt olyan fájó, de jobban vágyott Sirius után, mint valaha. Még sosem érezte magát ennyire egyedül, és sosem vágyott ennyire elkeseredetten arra, hogy beszélgessen valakivel. Nem volt senki, akivel képes lett volna úgy megbeszélni a félelmeit, mint Siriusszal.

Mire Harry visszaért a kastélyba, már feljöttek a csillagok. Elkésett a vacsoráról, de nem törődött vele. Beletúrt az ételbe, majd Piton irodája felé indult. Még abban sem volt biztos, hogy a bájitaltan tanár várja őt. De Piton nem mondta, hogy ne menjen többet, és nem jutott eszébe más hely, ahová mehetett volna.

Mikor belépett a szobába, Pitont egy öreg könyvbe mélyedve találta, előtte az íróasztalon pedig számos másik könyv volt felhalmozva. Harry nem ült le, hanem bizonytalanul álldogált, félig-meddig arra számítva, hogy Piton mindjárt kidobja.

- Jöjjön be, Mr Potter – nézett rá Piton. – Üljön le.

Piton nem tűnt mérgesnek. Valójában úgy tűnt, az átlagosnál jobb hangulatban van, és a tekintete nem volt ellenséges. Harry leült. Még mindig feszült volt, és nem tudta, mire számítson.

- Borzalmasan játszott ma reggel – mondta Piton társalgó hangnemben. – Hogy a fenébe hagyhatta, hogy Malfoy legyőzze?

Harry pislogott egyet. Úgy tűnt, mintha a reggeli kviddicsmeccs egy emberöltővel ezelőtt lett volna, és el sem tudta képzelni, Piton miért emlegeti fel.

- Elnézést, uram?

- Természetesen nem mintha nem lenne ínyemre egy mardekáros győzelem, de nyilvánvaló volt, hogy nem a játékon jár az esze.

- Nem aludtam múlt éjszaka – mondta Harry.

- Igen, én is erre gondoltam – mondta Piton csendesen. Pár pillanatig elgondolkozva figyelte Harryt, aki próbálta leküzdeni a késztetést, hogy elkapja a tekintetét.

- Potter, nem ok nélkül tilos legilimenciát tanítani – mondta Piton. – Ez igencsak haladó szintű mágia, és pont ezért igen veszélyes is. Az olyan esetek, mint amit tegnap este te is megtapasztaltál, nem példa nélküliek a gyakorlás kezdetén. Sajnos alábecsültem az érzéseid intenzitását. Ez hiba volt, és biztosíthatlak, hogy többet nem fog előfordulni. De hidd el, nem te vagy az első diák a legilimencia történetében, aki megtámadta a tanárát.

Harry Pitonra meredt. Bármilyen reakciót várt is, ez biztos nem az volt. Piton olyan ember volt, aki soha semmit nem bocsátott meg, és boldogan büntette meg Harryt bármiféle kihágásért, függetlenül attól, hogy az mennyire jelentéktelen volt. Most azonban, amikor Harry elkövetett egy valóban megrovást érdemlő cselekedetet, Piton úgy viselkedett, mintha csak egy egyszerű kis baleset történt volna. Az ő szájából ez teljesen ésszerűnek és normálisnak tűnt, de Harry tudta, hogy nem így van. Az nem lehet.

- Majdnem megöltem magát – mondta Harry.

- Igen, de nem tetted.

- De akartam! – Harry egyre izgatottabbá vált, szemben Piton rendíthetetlen nyugalmával. – Tudnia kell!

- Természetesen tudom – mondta Piton türelmetlenül. – Láttam a gondolataidat, Potter. Aligha voltak meglepőek. Vagy feltételezed, hogy nem voltam tisztában azzal, hogy mit gondolsz rólam? Úgy gondolod, akár csak egy pillanatig is, hogy érdekel?

- Bármennyire is élvezném az önostorozásodat, erre igazán nincs időnk. Annak ellenére, amit esetleg túlfeszített elméd gondol, semmi olyat nem tettél, ami okot adna arra az önemésztő bűntudatra, melybe láthatólag belesüppedtél. Szóval kímélj meg az afeletti gyötrődésedtől, hogy miféle bűnöket követhettél volna el, és hogy kiderült, a gondolataid nem olyan tiszták és nemesek, mint ahogyan láttatni szeretnéd. Amennyiben ez a legrosszabb dolog, amit elő tudsz kotorni magadról, úgy nem tudok együtt érezni veled.

Harry nem tudta, mit válaszoljon. Mindenesetre annak, hogy Piton könyörtelenül ragaszkodott ahhoz, hogy ez az eset nemcsak, hogy normális volt, de még jelentéktelen is, megvolt a hatása. Az elmúlt huszonnégy órában először Harry tettének szörnyűségén túl elkezdett gondolni a gyakorlati kérdésekre is.

- Azt mondta, veszélyes. Mennyire veszélyes? Ön talán meg tudja védeni magát, de mi van, ha… Úgy értem, nem szeretnék valaki mást is bántani.

- Senkit nem fogsz megtámadni a folyosón, ha emiatt aggódsz – mondta Piton. – Az intenzív gyakorlás egymásra hangolta az elménket, ezért különösen kiszolgáltatott voltam neked. Senki mással nem lennél képes azt tenni, amit velem tettél. Mellesleg kétlem, hogy akár Malfoy képes lenne olyan hatékonyan provokálni téged, mint én tettem. Természetesen meg kell tanulnod jobban uralkodnod az érzéseiden. Ez segíteni fog.

Azzal Piton átnyújtotta Harrynek a könyvet, amelyet olvasott, s mely a következő címet viselte: Meditatív módszerek a mentális fegyelem érdekében.

- Különféle módszereket ismertet, melyek segíthetnek abban, hogy megnyugodj, és uralkodj az érzéseiden – magyarázta Piton. – A következő órára olvasd el azokat a részeket, amelyeket bejelöltem, így készen állsz majd a gyakorlásra. És meg kell értened, Potter, hogy bár én segíthetek neked, a saját elmédet csak te vagy képes irányítani. Én nem tehetem meg helyetted.

Harry bólintott, megragadta a könyvet, és megpróbált Piton bátorító tanácsaira összpontosítani. – Igen, uram.

Piton felállt, és megkerülte az íróasztalt, hogy Harry mellé kerüljön. Egy fiolát vett elő a talárjából.

- Mivel ma este nyilvánvalóan nem vagy olyan állapotban, hogy gyakoroljunk – folytatta Piton, – azt javaslom, hogy idd meg ezt, és aludj.

Harry felállt, és elvette az Álomtalan Álom főzetet Pitontól. Tanára kétségtelenül elbocsátotta, ő azonban nem mozdult. Az érzései még mindig teljesen össze voltak kuszálódva, és irigyelte Piton magabiztosságát. Máskor Harry idegesítőnek vagy fennhéjázónak találta volna a férfi fesztelen viselkedését, most azonban úgy érezte, hogy az az egyetlen szilárd pont egy vihartól hánytorgatott óceánban.

Piton felsóhajtott Harry nyilvánvaló mozdulatlanságát látva. A fiú vállára tette a kezét, és határozottan az ajtó felé tuszkolta.

- Potter, egyszer végre tedd már azt, amit mondok neked. Aludj egyet, és ígérem, hogy holnap minden biztatóbban néz majd ki. – Eltéveszthetetlen volt az ingerültség Piton hangjában, de az is, ahogy szilárdan megmarkolta Harry vállát, hogy az ajtóban szembefordítsa magával. Harry Piton szemébe nézett, és hónapok óta először nem érezte magát olyan egyedül.

- Igen, uram.

Harry újjáéledt céltudatossággal hagyta el a pincét. Egyenesen megy lefeküdni, és holnap az egész napot azzal tölti, hogy elolvassa azt a könyvet, amit Pitontól kapott. Terve ott jutott zsákutcába, amikor arra érkezett a Griffendél-toronyba, hogy Ron és Hermione egymással kiabálnak. Ez nem lepte meg annyira, sokkal inkább az a tény, hogy úgy tűnt, a szobában senki nem vesz tudomást róluk.

- Az, hogy törődöm a tanulmányaimmal, nem jogosít fel arra, hogy aljas célzásokat tegyél! – üvöltötte Hermione.

- Nem célozgattam semmire! - üvöltött vissza Ron. – Azzal találkozgatsz, akivel csak akarsz! Feltételezem, nem meglepő, hogy egy hollóhátasról van szó.

- Lehetetlen vagy! – sikította Hermione. Félrelökte Ront, és felrohant a lányok hálótermébe. Harry biztos volt benne, hogy könnyeket látott a szemében.

- Valami baj van? – kérdezte.

Ron szembefordult vele, és legalább szégyenlősen nézett.

- Csak Ron, pont olyan lökött, mint mindig, Harry – válaszolta Ginny, fel sem nézve a könyvből, amit a tűz mellett olvasott.

- Ez nem igaz! – tiltakozott Ron. – Ha már minden idejét Anthony Goldsteinnel tölti, miért nem ismeri legalább el, hogy randevúzgatnak?

- Talán mert nem így van – felelte Ginny, miközben továbbra sem nézett a bátyjára.

Ron felhorkant, és felviharzott a lépcsőn a fiúk hálótermébe. Amikor elment, Ginny Harryre nézett.

- Ha úgy gondolod, hogy az óráid Pitonnal kellemetlenek, próbálj meg minden estét ezzel a kettővel tölteni. Te a legnagyobb részéből kimaradsz, Harry, de esküszöm, minket, többieket az őrületbe kergetnek.

- Mi baja van Ronnak? – kérdezte Harry, miközben leült Ginnyvel szemben.

- Hermione és Anthony együtt dolgoznak egy számmisztika feladaton, és Ron majd felrobban a féltékenységtől. Persze nem mintha beismerné! Tényleg, Harry, beszélned kellene vele! Szerintem teljesen megőrült, de komolyan!

Harry felsóhajtott. Ez igazán nem hiányzott neki mindennek a tetejébe, de Ron és Hermione voltak a legjobb barátai.

- Rendben van – mondta. – Beszélek Ronnal.

Harry felment az emeletre, és ott találta Ront az ágyon fekve. Egyedül volt, és a plafont bámulta. Harry túl fáradt volt ahhoz, hogy megválogassa a szavait.

- Ron, miért nem mondod meg Hermionénak egyszerűen, hogy tetszik neked?

Ron elborzadva nézett Harryre. – Micsoda?!

- Hát, ez mindenki számára nyilvánvaló, és jobb lenne, mint ezek a viták.

Ron még egy pillanatig meredt Harryre, majd újra a plafont kezdte bámulni. – Képtelen vagyok rá.

- Miért?

- Mert… Egyszerűen csak nem megy!

- Ron, csak Hermionéról van szó.

- Te könnyen beszélsz – mondta Ron, miközben szúrósan nézett Harryre. – A te gyomrod nem rándul görcsbe, valahányszor a közeledben van. Mi van, ha ő nem érzi ugyanazt irántam? Mi van, ha kinevet?

- Nem fog kinevetni. És mi van, ha nem érzi ugyanazt irántad? Nem szeretnéd legalább megtudni?

- Persze, hogy szeretném.

- Nos, addig nem fogod, amíg meg nem kérdezed.

- Várj csak egy percet – kiáltotta Ron egy hirtelen sugallattól vezérelve. – Ez az! Harry, te megkérdezhetnéd helyettem!

- Nem! Abszolút nem!

- De Harry, te beszélhetsz vele.

- Nem kérdezem meg Hermionét, hogy tetszel-e neki!

- Igazad van. Lehet, hogy Ginnyt kéne megkérnem rá.

- Ron, miért nem lehet az, hogy egyszerűen te beszélsz vele?

- Mert ő Hermione! – felelte Ron, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

Harry meghatottság nélkül bámult rá.

- Ó, értsd meg, Harry. Az első év óta a legjobb barátok vagyunk. Annyi mindenen mentünk együtt keresztül. Nem akarom ezt tönkretenni. Azt el tudnám viselni, ha kiderül, hogy nem tetszem neki, de azt nem, ha elveszíteném a barátságát is.

- Ron, komolyan úgy gondolom, hogy ha egyfolytában csak szörnyen viselkedsz vele, több esélyed van arra, hogy elveszítsd a barátságát. Ha az embernek valaki fontos, azzal egyszerűen nem így viselkedik.

Ron visszafeküdt a párnájára, és szánalmasan sóhajtott.

- Igazad van. Azt hiszem, tényleg hülye voltam.

- Igen. Úgyhogy menj, és hozd helyre! Rontani már nem fogsz tudni a dolgokon.

- Ron nagyot sóhajtott, és felült. – Rendben, megteszem – mondta olyan arccal, mintha épp egy tucat dementorral készülne szembeszállni.

Harry bátorítóan rámosolygott a barátjára, és Ron kiment a szobából. Harry levette a ruháit, és lefeküdt. Teljesen ki volt merülve. Elkezdte kihúzni a dugót a Pitontól kapott fiolából, de abbahagyta. A Pitonnal való beszélgetés csodát tett a mentális állapotával, és úgy gondolta, nem lesz gondja az elalvással. Becsúsztatta a fiolát az éjjeliszekrénye fiókjába, hátha mégis szüksége lesz rá a jövőben. Aztán lefeküdt, lehunyta a szemét, és megpróbálta kiüríteni az elméjét. Pillanatokon belül elaludt.

---

Ron fel-alá járkált a klubhelyiségben. Ginny hosszas győzködés után felment szólni Hermionénak, hogy Ron találkozni szeretne vele. Ez tíz perccel ezelőtt történt, és azóta egyik lány sem jött le. Ron kezdte azt gondolni, hogy nem is fognak. Még sosem volt ennyire ideges. Harrynek is és Ginnynek is igaza volt. Borzasztóan viselkedett, és szégyellte magát amiatt, ahogy Hermionéval bánt. Nem hibáztatja, ha nem akar vele beszélni, és nem lepődött volna meg azon, ha máris sikerült volna tönkretennie a barátságukat. Összeszorult a gyomra. Természetesen nem táplált olyan reményeket, hogy a lány esetleg annál többet érez iránta. Miért is tenné? Soha nem adott rá okot.

Ron már csaknem feladta, és készült lefeküdni, amikor Hermione megjelent a lépcsőn. Látszott rajta, hogy sírt, és hirtelen bűntudatot érzett. Ő nem volt elég jó Hermionénak. Még feleannyira sem, mint megérdemelné. Ő valaki olyat érdemel, mint Anthony, aki okos és jóképű, és nem kiabál vele egyfolytában, és nem ríkatja meg. Ron tudta, hogy még Hermione barátságát sem érdemli meg, de elhatározta, hogy megpróbálja. Bevallja neki az igazat arról, hogy mit érez, és jól fogja viselni, amikor a lány megmondja, hogy közömbös neki. Aztán pedig talán minden olyan lesz, mint régen.

- Találkozni akartál velem? – kérdezte Hermione mereven.

Ron bólintott – Kereshetnénk valami kevésbé zsúfolt helyet?

Hermione enyhén ráncolta a szemöldökét, majd vállat volt. – Rendben. Elsétált a fiú mellett, és a portrélyukhoz ment.

Prefektusként Ronnak és Hermionénak sokkal több lehetősége volt éjszaka a kastélyban mászkálni. Kerestek egy termet a közelben, és bementek.

- Nos, miről akartál beszélni velem, amit nem lehetett a többi griffendéles előtt ordítva közölni? – kérdezte hidegen Hermione.

- Szerettem volna bocsánatot kérni amiatt, ahogy viselkedtem - válaszolt Ron.

- Értem. Szóval sértegetni tudsz mindenki előtt, de bocsánatot már nem akarsz kérni előttük. Ennyi?

- Nem! – mondta Ron kétségbeesetten – Hermione, kérlek, én csak nem akarom, hogy utálj.

- Akkor mért igyekszel annyira, hogy elérd?

- Rendben van, azért, mert hülye vagyok! Mert félek, hogy elveszítelek, és ez megőrjít. Hermione, te vagy az egyik legjobb barátom, és nem akarom, hogy ennek vége legyen.

Hermione hitetlenkedve meredt rá. - Ron, te tényleg bolond vagy. Én nem fogom feladni a barátságunkat.

- De igen – felelte Ron komolyan. – egy napon, amikor majd találsz valakit, aki tényleg fontos neked, és többé nem lesz időd a gyerekkori barátokra.

- Ron, ez nem fog megtörténni – tiltakozott Hermione.

- Természetesen meg fog – Ron hangja most nyugodt és tényszerű volt. Mély levegőt vett. – Te csodálatos vagy, Hermione. Okos vagy, és gyönyörű, és a szíved egy oroszláné. Sosem félsz kiállni senki ellen, vagy harcolni azért, ami helyes, még akkor is, ha nem vagy rákényszerítve. Te vagy a legjobb ember, akit ismerek, és bárki boldog lenne, ha a társa lennél.

Ron egyenesen Hermione szemébe nézett, és képtelen volt elszakítani tőle a tekintetét. Testének minden porcikája bizsergett. Hermione beleharapott az ajkába, és Ron úgy érezte, kihagy a szíve.

- Nos, és mi a helyzet veled? – Hermione hangja remegett, miközben beszélt. – Nem mintha te örökké velem akarnál lógni. Végtére is, elbűvölő humorérzéked van, és imádnivaló mosolyod. Veled mindenki jól érzi magát. És olyan hűséges vagy, kedves, és odaadó, amennyire egy ember csak lehet. Az egész világon nincs nálad jobb ember, és bárki boldog lenne, hogy a társad lehet. Egy napon majd találkozol valakivel, és neked nem lesz időd többé rám.

Ron tett egy lépést a lány felé.

- Hermione, esküszöm, hogy amíg csak élek, ez nem fordulhat elő.

- Biztos vagy benne? – Hermione hangja kihívó volt, de alig több suttogásnál.

- Igen. Mindig is biztos voltam.

Hermione tett egy lépést Ron felé.

- Nos, akkor azt hiszem, egymás nyakán maradunk – mondta, s fogva tartotta a fiú tekintetét.

- Igen, azt hiszem – mondta Ron. – Részedről ez rendben?

- Igen – mondta Hermione. Olyan közel volt, hogy Ron érezte az arcán a leheletét.

A fiú nagyot nyelt, és próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megtegye a következő lépést, de Hermione megelőzte. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta.

---

Harry arra riadt legmélyebb álmából, hogy Ron felette áll.

- Harry, ébredj fel! – sürgette Ron.

Harry feltápászkodott az ágyban.

- Ron, mi baj van? – kérdezte aggódva.

- Megtettem! Pont, ahogy tanácsoltad. Megmondtam neki!

Harrynek fogalma sem volt, hogy Ron miről beszél. – Micsoda? - kérdezte.

- Hermione. Megmondtam neki, hogy tetszik nekem.

- Tényleg?

- Igen. Vagyis, hát, nem pont ezt mondtam neki, de megértette.

- Ez nagyszerű, Ron – mondta Harry, és visszafeküdt, megkönnyebbülve, hogy nyilvánvalóan nincs semmi veszély.

- És szerintem menni fog. Tényleg úgy tűnik, hogy én is tetszem neki.

-Tényleg? Ez óriási – ásította Harry, és lehunyta a szemét.

- Még csókolóztunk is.

- Harry szeme felpattant. – Megcsókoltad Hermionét?

- Igen. Öö, vagyis azt hiszem, igazából ő csókolt meg engem. Először legalábbis. A többi meg kölcsönös volt.

Harry most már teljesen ébren volt. Az egy dolog, hogy azt mondta Ronnak, vallja be az érzéseit Hermionénak. Az meg egy teljesen másik, hogy elképzelje, amint a két legjobb barátja…

- Részedről ez rendben van, ugye, Harry? – kérdezte Ron.

- Igen. Persze. Persze, hogy rendben van. Ez csodálatos! Csak tényleg nagyon fáradt vagyok, ez minden. Múlt éjjel nem aludtam jól.

- Sajnálom, pajtás. Nem kellett volna felébresztenem téged.

- Minden oké, örülök, hogy megtetted. Ez szuper, hogy te és Hermione… Mondtam, hogy menni fog.

- Igen, köszönöm, Harry. Tényleg. Mindenesetre, most hagylak tovább aludni.

Ron elfordult, és Harry összehúzta a függönyt az ágya körül. Visszafeküdt a párnájára, és a plafonra meredt. Egy cseppet sem érezte magát álmosnak. Mélyet sóhajtott. Ez nevetséges! - gondolta elkeseredetten. Szüksége van az alvásra. Persze, hogy nem fog ébren feküdni, Ronra és Hermionéra gondolva, vagy arra, hogy neki magának idén esélye sem lesz arra, hogy lányokra gondoljon, nemhogy meg is csókoljon egyet.

Harry megfordult, és belebokszolt a párnájába, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen. Lehunyta a szemét, és a légzésre összpontosított. Tudom, hogy képes vagyok rá, gondolta, miközben arra koncentrált, hogy kiürítse az elméjét. Mélyet lélegzett, és végül sikerült ismét álomba merülnie.

Másnap reggel Harry későn ébredt, és sokkal jobban érezte magát. A többiek már nem voltak a hálóteremben, és Harry hálásan gondolt arra, hogy valószínűleg úgy döntöttek, hogy az alvásra nagyobb szüksége van, mint a reggelire. De ha siet, még időben odaér a nagyterembe, hogy egyen valamit.

Harry felöltözött, és lesietett. Néhány griffendéles még az asztalnál időzött, beleértve Ront és Hermionét is, akik osztálytársaiktól kicsit távolabb ültek. Harry habozott, mikor eszébe jutott, amit Ron mondott neki. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy esetleg csak álmodta az egészet, de elég volt egy pillantást vetnie a barátaira, hogy elhessegesse ezt a gondolatot.

Olyan tekintettel néztek egymásra, hogy attól Harry egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, és úgy sejtette, hogy akár az egész kastély összeomolhatna körülöttük, azt sem vennék észre. A többi griffendélesen látszott, hogy próbálják visszafojtani a nevetést - több-kevesebb sikerrel. Ginny elkapta Harry tekintetét, és integetett neki, hogy üljön oda.

- Hallottad az újságot? – kérdezte Ronra és Hermionéra nézve. – Vagy szeretnél találgatni?

- Valójában, Ron elmondta tegnap éjszaka – mondta Harry, és ennivalót lapátolt a tányérjára. – Szóval akkor ők tényleg, ööö...

- Hányingert keltőek? – javasolta Seamus. – Igen, mondhatni. Ron egyfolytában vigyorog, mint egy idióta, Hermione pedig vihorászik. – Seamus ez utóbbit láthatóan úgy tekintette, mint az őrület megdönthetetlen bizonyítékát.

- Talán így majd nem fognak annyit veszekedni – mondta Neville reménykedve.

- Nehéz megjósolni – felelte Dean. – Néha ilyenkor még többet veszekednek az emberek, bár jelen esetben nem hiszem, hogy ez lehetséges volna.

- Nos, legalább vicces nézni őket - mondta Ginny. – Tényleg nagyon odavannak egymásért.

Mindenki egyetértően bólintott, kivéve Harryt, aki csendben evett. Sem Ron, sem Hermione nem vette észre, és valahogy kényelmetlennek érezte a gondolatot, hogy odamenjen hozzájuk. De furcsa volt úgy ülni itt, hogy tudomást sem vesznek egymásról. A többi griffendéles elkezdett elszállingózni, Harry pedig lenyelte az utolsó falatot, és csatlakozott hozzájuk. Végül is tényleg el kell olvasnia azt a könyvet, amit Pitontól kapott, és persze később lesz még lehetősége beszélni Ronnal és Hermionéval.

Azonban reggeli után Ron és Hermione épp csak beugrottak a klubhelyiségbe, hogy felkapják a könyveiket, aztán átmentek a könyvtárba tanulni – bár amint eltűntek, Ginny vigyorogva megjegyezte, hogy ő ezt egy percig sem hiszi el.

Harry a tanulmányaiba temetkezett. Elolvasta Piton könyvét, befejezte a sötét varázslatok kivédése házi feladatát, és délre már csaknem kész volt a bájitaltan dolgozatával is. Azonban amikor lement ebédelni, Ron és Hermione nem voltak ott, és Harry úgy döntött, butaság lenne várni rájuk. Késő délután volt, mire visszaértek a klubhelyiségbe. Harry addigra már kifogyott a házi feladatokból, és éppen Piton könyvét olvasta újra, mikor bebújtak a portrélyukon.

- Szia, Harry. Mit olvasol? – kérdezte Hermione.

- Csak valamit Piton órájára – válaszolta Harry. Szeretett volna egyedül lenni velük, és mindent elmondani az utóbbi két Pitonnal töltött óráról, az új erőről, amit felfedezett, és a vele együtt járó félelmeiről. Szüksége volt Ron humorára és Hermione gyakorlatiasságára, hogy feldolgozza, ami történt. De Ron éppen átölelte Hermionét, és Harry úgy érezte, most nem alkalmas arra a helyzet, hogy megvitassák az ő problémáit. Inkább félretette a tankönyvet, és mindhárman csatlakoztak Ginnyhez és Deanhez egy parti robbantós snapszlira.

Az este kellemesen telt, de lefekvéskor arra terelődött a szó, amire láthatóan mindenki kíváncsi volt.

- Na, gyerünk, Ron, áruld el – mondta Dean, - milyen Hermionéval?

- Hogy érted? – kérdezte Ron ártatlanul – Ismered Hermionét.

- Nem olyan közelről, mint te, pajtás – kacsintott Dean.

Ron igen csúnya pillantást vetett felé. – Csak csókolóztunk – mondta.

- Úgy hallottam, abból, hogy egy lány hogyan csókolózik, sok mindenre lehet következtetni – felelte Dean.

- Már eddig is rengeteg dolgot tudtam Hermionéról. Nem okozott meglepetést – mondta Ron, miközben bemászott az ágyába.

- Na, gyerünk Ron – erősködött Dean. – Te nem olyan fajta vagy, aki csókolózik egy lánnyal, aztán tartja a száját, ugye?

Ron csak mosolygott. – Jó éjt – mondta, és összehúzta a függönyt az ágya körül.

- Biztos jó lesz – morogta Dean undorodva. Ő is behúzta a függönyt, és a többiek is lefeküdtek.

Lassan Harryt is elnyomta az álom, de ő Deannel ellentétben kifejezetten örült, hogy Ron nem egy hencegő típus.

---

A következő hét elég furcsán telt Harry számára. Bár ő, Ron és Hermione az eddigi napirendjük szerint éltek, valami érezhetően megváltozott a kapcsolatukban. Nem arról volt szó, hogy Ron és Hermione nyalták-falták volna egymást, mikor ő is ott volt. Nem tették. Csak csupa apróság: ahogy néha, mintegy véletlenül megérintették a másikat, vagy ahogy közelebb álltak egymáshoz, mint régebben. És amikor egymásra mosolyogtak, az olyan meghittnek tűnt, hogy Harry úgy érezte, nincs joga neki is ott lenni. Mindent egybevetve, Harry nagyon egyedül érezte magát. És ami a legrosszabb volt, úgy tűnt, hogy a barátai ezt észre sem veszik.

---

Szombat délután volt, és Ron Hermionét várta a számmisztika tanterem előtt, ahol a lány általában a szombatjait töltötte a csoportos feladatukon dolgozva. Mivel pont két hete kezdtek randevúzgatni, Ron kijelentette, hogy megvárja utána Hermionét. Kinyílt az ajtó, és a diákok elindultak kifelé. Anthony Goldstein barátságosan Ronra mosolygott, és Ronnak röpke féltékenysége ellenére is sikerült viszonozni a mosolyt. Végül Hermione is kijött, és úgy tűnt, egy kisebbfajta könyvtárat cipel.

- Hermione, mi ez az egész? – kérdezte Ron.

- Többnyire anyag a számmisztika-feladatunkhoz – felelte Hermione, miközben próbálta egyszerre megemelni a táskáját és a karjában tartott könyveket, úgy, hogy azok kiegyensúlyozzák egymást. – Sok mindent át kellett ma néznünk. A többi meg a veled és Harryvel való tanuláshoz van.

- Azt hittem, csak bűbájtant és mágiatörténetet fogunk tanulni – mondta Ron.

- Szeretek felkészülni.

Ron megrázta a fejét. Vannak dolgok, amik sosem változnak.

- Add ide, majd én hozom őket – mondta, és a Hermione karjában levő könyvkupac felé nyúlt.

- Nem kell, Ron – felelte Hermione. – Én is elbírom.

- Tudom. Csak nem akarom, hogy aki meglát minket a folyosón, azt mondja rám, hogy nem vagyok lovagias – mondta Ron, miközben elvette a könyveket. – Egyszerűen csak önző vagyok.

Hermione közelebb húzódott hozzá. – Nos, azt hiszem, egy kis önzőséget igazán megbocsáthatok – azzal könnyedén szájon csókolta Ront. – No menjünk. A könyvtárban találkozunk Harryvel.

Együtt sétáltak végig a folyosón. Nem vették észre Harryt, aki a másik irányból jött, és megtorpant pár méterrel mögöttük. Nézte őket, amint elsétálnak, majd amikor eltűntek, megfordult, és visszament a Griffendél-toronyba.

---

- Hol voltál? – kérdezte Ron, mikor az aznap esti vacsoránál leültek Harryvel szembe. – Úgy volt, hogy délután a könyvtárban tanulunk.

- Kiment a fejemből – mondta Harry. – Elnézést.

- Nem gond, pajtás, de kihagytad Hermione összefoglalóját az óriások 1930-as felkeléséről. Ideadnád a krumplit? – fordult Ron Hermione felé, és így szólt: - Esküszöm, nélküled tényleg nem élném túl Binns óráit.

- Természetesen túlélnéd, Ron. De tényleg, tudod a tárgyat. Nem is értem, miért akarod, hogy elmondjam.

- Azt hiszem, csak szeretem hallani, ahogy beszélsz – mondta Ron, és közelebb hajolt Hermionéhoz. – Te közel sem vagy olyan unalmas, mint Binns.

- Ha ez dicséret akart lenni, akkor elég szánalmas volt– mondta Hermione, és próbált sértődöttnek látszani.

Ron vigyorgott. – Nos, akkor azt hiszem, valami mást kell kitalálnom.

Hermione gőgösen megemelte az állát, de nem tudta visszatartani a nevetést.

- Igen, így van – mondta.

- Nos, nekem órám van Pitonnal, úgyhogy jobb, ha megyek – mondta Harry, és felállt az asztaltól.

- Oké. Később találkozunk, Harry – mondta Ron, de alig pillantott barátja felé.

Hermione oda sem nézve rámosolygott, Harry pedig magában füstölögve otthagyta az asztalt. Elvileg Ron és Hermione voltak a legjobb barátai, mégis úgy tűnt, az utóbbi időben már nem is néztek rá. Harry általában kényelmetlenül érezte magát a társaságukban, és persze nem tudott velük rendesen beszélgetni. Még túl korán volt ahhoz, hogy órára menjen, így sétált egyet a kastély körül, de a hangulata egyre csak romlott. Elege volt abból, hogy nincs szabadideje, elege volt a víziókból és a rémálmokból, amelyek miatt nem tudta magát kialudni éjszaka, elege volt az elvárásokból. És legfőképpen, elege volt abból, hogy senkivel nem tud ezekről beszélni.

Komolyan eszébe jutott, hogy levelet ír Remusnak. Biztos volt abban, hogy apja régi barátja együttérezne vele, de Remust biztos nagyon lefoglalták a Rend ügyei, és sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia. Emellett, Harrynek nem igazán arra volt szüksége, hogy levelet írjon. Arra volt szüksége, hogy beszéljen valakivel. Elege volt abból, hogy az összes gondolatát és érzelmét palackba zárva tárolja. Piton talán képes erre, de ő nem.

Mikor végül a pince felé indult, Harry tudta, hogy Piton elégedetlen lesz vele, de nem érdekelte. Ha Piton ki akarja dobni, hát legyen. Úgy tűnt, ezek az órák amúgy sem segítenek neki. Az utóbbi hetekben kicsit elcsendesedtek a halálfalók, így Harrynek nem kellett minden éjszaka víziókkal szembenéznie, de az a kevés, amit látott, épp olyan hátborzongató volt, mint az eddigiek.

Harry beszáguldott a bájitaltantanár szobájába, és leült a megszokott székére. Piton felpillantott a látszólag soha el nem fogyó osztályozásra váró dolgozatokból, és a szemöldökét ráncolta.

- Mi a baj? – kérdezte türelmetlenül.

Harry a szemét forgatta. Ő talán nem tanult túl sok mindent az utóbbi pár hónapban, Piton viszont tökéletesre fejlesztette azt a képességét, hogy egy pillantással felmérje Harry hangulatát. Bárcsak a barátaim ismernének ilyen jól! – gondolta elkeseredetten. Fennhangon azonban csak ennyit mondott: - Semmi baj, uram. Jól vagyok.

Piton letette a pennáját, és undorodva megrázta a fejét. – Potter, ugye nem kell, hogy emlékeztesselek arra, hogy az első lépés mind az okklumencia, mind a legilimencia elsajátításához az érzelmeken való uralkodás?

- Nem, uram.

- Akkor magyarázatot kérek, hogy miért vesztegeted az időmet.

Piton arckifejezése kemény volt, és tekintetéből az együttérzés szikráját sem lehetett kiolvasni. Harryben ismerős érzésként lángolt fel a harag, és felállt.

- Elnézést, hogy az idejét vesztegettem, professzor – mondta hevesen, és az ajtó felé fordult, azonban Piton hangja megállította.

- Ne is gondolj arra, hogy kisétálsz azon az ajtón, Potter – mondta Piton csendes, vészjósló hangon.

Harry visszanézett tanárára.

- Miért nem? Maga mondta, hogy csak az idejét vesztegetem. Biztos vagyok abban, hogy jobb dolga is van. Uram.

Piton felállt, megkerülte az asztalt, és szembefordult Harryvel.

- Ülj le.

Harry egy pillanatig Pitonra meredt, majd visszahuppant a székére, és egy denevérguanóval teli üvegre meredt az asztal szélén.

Piton összefonta a karját, és haragosan nézett Harryre.

- Potter, napok óta mogorva vagy, és máshol jár az eszed. Ebből elég! Mi a baj?

- Sem…

- Ne mondd, hogy semmi!

- Harry ismét felsóhajtott, és Pitonra nézett.

- Semmi olyan, amin segíthetne.

Piton ajka gúnyos mosolyra húzódott.

- Segíteni rajtad, Potter? Nem emlékszem, hogy bármi olyat mondtam volna, ami úgy hallatszott, hogy segíteni akarok rajtad. Egyszerűen csak szeretném kifejezésre juttatni, hogy nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy azért jársz ide, hogy duzzogj. És mivel úgy döntöttél, hogy magaddal hozod a személyes problémáidat, most szépen mindent elmondasz róluk. Ez talán a jövőben rábír majd, hogy hátrahagyd őket.

Harry Pitonra meredt. Ezt nem gondolhatja komolyan! Harry nem fog Ronról és Hermionéról beszélni Pitonnak. Piton sosem értené meg. Mellesleg, az egész világon nem létezett senki, aki kevésbé lett volna képes az együttérzésre.

- Tényleg nincs jobb dolgod, mint Weasley és Granger romantikus enyelgése miatt agonizálni? – kérdezte egyszerűen Piton.

Harrynek meglepetésében tágra nyílt a szeme.

- Azt hiszed, nem vettem észre? – kérdezte Piton szokásos gúnyos mosolyával az arcán. – Nem igazán rejtik véka alá. Mennyi ideig hagyod még, hogy egy ilyen butaság elterelje a figyelmedet?

- Ez nem butaság – tiltakozott Harry. – Ők a legjobb barátaim, és úgy néznek rajtam keresztül, mintha ott sem lennék.

- És ez kinek a hibája?

- Micsoda?

- Potter, Mr Weasley és Granger kisasszony nem szántszándékkal nem vesznek rólad tudomást. Egyszerűen csak átmenetileg megzavarták őket a hormonjaik. Ez persze visszataszító, de aligha szokatlan ebben a korban. Te vagy az, aki úgy döntött, hogy visszahúzódsz, és duzzogsz. Mi volt ma este? Talán ők nem mentek le veled vacsorázni? Komolyan, ha ennyire zavar a dolog, akkor mondd meg nekik, de vess véget annak, hogy úgy járkálsz ide-oda, önsajnálattól csöpögve, mint egy elhagyott kölyökkutya. Nem engedheted meg magadnak, hogy ennyire elhagyd magad, és elegem van abból, hogy ezzel kell törődnöm!

Harry kővé dermedve bámult Pitonra, és azon gondolkodott, hogy a férfi vajon törődött-e valakivel életében. Valószínűleg nem.

- Sajnálom, ha idegesítik a problémáim, professzor, de komolyan úgy gondolom, hogy a tanácsai nélkül is meg tudok velük birkózni.

- Tényleg azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, akinek egy baráti kapcsolatát megzavarta egy románc? Vagy egyszerűen csak féltékeny vagy, amiért többé nem te vagy a világuk középpontja? – kínozta tovább Piton.

- Nem vagyok féltékeny! – csattant fel Harry.

- Természetesen az vagy. Féltékeny vagy amiatt, hogy ők olyan pimaszok, hogy boldogok merészelnek lenni, miközben te nyomorultul érzed magad, és más is kitölti az életüket, mint az irántad való aggódás.

Harry talpra ugrott. – Ez nem igaz!

- Valóban nem? – húzta el a száját Piton. – Akkor mi a baj?

Harry villámokat szórt a szemével Pitonra. Valójában a férfi túlságosan is közel járt az igazsághoz. Tényleg előfordult, hogy Harry féltékeny volt a barátaira. Hogy is ne lett volna? De ez az érzés több volt annál. Képtelen volt szavakba foglalni az érzéseit, és csalódottságában támadásra váltott.

- Mivel magának nincsenek barátai, professzor, kétlem, hogy megértené – mondta hidegen.

- Mit kellene megértenem, Potter? – kérdezte Piton hasonló hangnemben. – A magányt? Vagy hogy milyen érzés olyan terhet cipelni, amit senkivel nem lehet megosztani?

Harry teljesen elcsendesedve állt, és haragját valami furcsa félelem váltotta fel. Piton tudja, hogy mit érez. Sőt, mi több, megérti. Harry nem tudta volna megmondani, hogy miért, de ezt borzasztóan zavarónak érezte.

- Mi lesz, Potter? – kérdezte Piton. – Tovább dagonyázol az önsajnálatban, és hagyod, hogy az érzéseid irányítsanak, vagy felülkerekedsz rajtuk?

- Nem igazán van választásom, igaz, uram? – kérdezte Harry.

- Nem, ha úrrá akarsz lenni a víziókon, akkor nincs.

Harry csendesen bólintott. – Rendben. Kezdjük.

Későre járt, mire Harry visszatért a Griffendél-toronyba. Piton különösen brutális volt aznap este, és Harry úgy érezte, szétrobban a feje, de nem teljesített rosszul. Határozottan kezdett belejönni az okklumenciába. Sajnos a legilimencia gyakorlás során még mindig képtelen volt kiszabadulni Piton emlékeiből. Megkönnyebbült, hogy rossz lelkiállapota ellenére sem teljesített rosszabbul, mint máskor, és más körülmények között elégedett is lett volna. Ma este azonban nem bírt szabadulni a Pitonnal való beszélgetés emlékétől.

„Magány, és olyan teher, amit senkivel nem lehet megosztani.” Ez tökéletesen szavakba foglalta zaklatott érzelmeit. Hogy lehet, hogy Piton ilyen pontosan be tudta azonosítani az érzéseit, annak ellenére, hogy ő maga képtelen volt rá? És hogy lehet, hogy mások meg sem próbálták?

Ez nem volt tisztességes. Az egyetlen, aki láthatóan megértette, hogy min megy keresztül, ugyanaz az ember volt, akivel legkevésbé szeretett volna beszélni erről. Piton épp olyan hideg és megközelíthetetlen volt, mint valaha. Miért nem olyasvalaki, aki nem próbálja meg minden lehetséges alkalommal megkeseríteni az életét?

Harry elhessegette a gondolatait. Már megint sajnálni kezdte magát, és Pitonnak igaza volt. Az egy cseppet sem segít.

Amikor Harry visszaért a klubhelyiségbe, Ron és Hermione még fent voltak. Mostanában gyakran órákig fennmaradtak beszélgetni. Harry tudomást sem véve róluk a lépcső felé indult. Meglepődött, amikor meghallotta Ron hangját.

- Hé, Harry, minden oké?

Harry megfordult, hogy egy szóval lerázza magáról a kérdést, és utána lefeküdjön, de hirtelen felrémlettek előtte Piton szavai. „Te vagy az, aki úgy döntött, hogy visszahúzódsz, és duzzogsz.” Pitonnak igaza volt. Ők nem akarták megbántani.

- Valami baj van? – kérdezte Hermione is.

Harry odament, és leült a barátai mellé.

- Igen – mondta. – Teljesen idiótaként viselkedtem, és sajnálom.

- Micsoda? – kérdezte Hermione. – Nem viselkedtél idiótaként!

- De igen, csak ti nem vettétek észre – felelte Harry. – Nehéz volt hozzászokni, hogy együtt vagytok. Nem mintha nem örülnék neki, mert örülök! Csak azt hiszem, kicsit kihagyva érzem magam.

- Ó, Harry! Nem akartuk, hogy így érezz! – mondta Hermione. – Azt hiszem, tényleg előfordult, hogy nem foglalkoztunk veled, de azt hittük, nem is akarod.

- Ezt hogy érted?

- Nyár óta mintha mérföldekre jártál volna – válaszolt Ron. – Alig beszélsz velünk. Semmit nem mondasz el nekünk. Olyan, mintha lenne egy saját világod, ahová senkit nem engedsz be.

- Tudom, hogy nem akarod, hogy aggódjunk miattad – mondta Hermione. – de barátok vagyunk, Harry. Bármi is bánt, nem tarthatod örökké magadban.

- És ha nem törődünk veled, csak szólj, hogy hülyék vagyunk – tette hozzá Ron. – Mindenki más is ezt teszi.

Harry elvigyorodott. – Rendben, úgy lesz – mondta. – És most beszélnem kell veletek.

Mindent elmondott nekik az óráiról, beleértve azt az estét, mikor megtámadta Pitont, és azt a tényt is, hogy láthatóan semmi előrehaladást nem ért el saját elméjének uralásában. Ron és Hermione csendben hallgatták.

- Egyszerűen félek, hogy sosem leszek képes megtanulni, hogy csináljam – fejezte be.

- Dehogynem, Harry! – mondta Hermione, mintha szóba sem jöhetne, hogy Harry nem jár sikerrel. A legilimencia igen nehéz varázslat, és még csak egy rövid ideje tanulod. Adj magadnak időt.

- Emellett – mondta Ron – Piton nem vesztegetné rád az idejét, ha tényleg reménytelen eset volnál.

- Igazad van, tényleg nem – egyezett bele Harry.

- Csak hozd ki magadból a legtöbbet, és minden rendben lesz – mondta Hermione.

Harry elmosolyodott Hermione fontoskodó bátorításán. Annyival jobban érezte magát most, hogy meg tudta beszélni a gondjait a barátaival. Olyan volt, mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a válláról, és mikor lefeküdt, boldogabb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor. Ahogy elhelyezkedett a takaró alatt, újra eszébe jutottak Piton szavai. „Magány, és olyan teher, amit senkivel nem lehet megosztani.” Nem volt annál rosszabb, és Harry megesküdött magának, hogy többet nem esik ebbe a csapdába. Nincs egyedül. Jó barátai vannak, akik segítenek elviselni a terhet.

Harry elégedetten lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. Átcikázott az agyán egy gondolat. Mit tett Piton, hogy enyhítse a magányát, és könnyítsen a terhein? Harry el sem tudta képzelni, hogy a férfi valakivel megosztaná a kétségeit és félelmeit. Még Dumbledore-ral sem. De Harry tudta, hogy voltak. Néha csaknem érezte őket, és ma este Piton túlságosan is jól tudta, hogy mi bántja.

Harry elhessegette ezeket a gondolatokat. Piton gondja nem az ő dolga volt. Épp elég saját problémája volt, ami miatt aggódhatott. Még egyszer lehunyta a szemét, és ellazult. Hamarosan békés álomba szenderült.

---

Egy hónap telt el azóta a csaknem rosszul végződött eset óta, hogy Harry először behatolt Piton elméjébe. Szerencsére a baleset többé nem ismétlődött meg. De Harry hamarosan észrevette, hogy a legilimenciát jóval nehezebb megtanulni, mint az okklumenciát.

- Potter, beügyetlenkedni valakinek az emlékei közé az egy dolog – mondta neki Piton türelmetlenül. - Képesnek lenni irányítani ezt a kapcsolatot, az meg egy másik. Tökéletes összpontosításra és tökéletes önuralomra van szükséged.

Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Miután Harry végre rászánta magát, elég egyszerűen megtanulta az okklumencia alapjait. A legilimencia elsajátítása azonban lassan és nehezen ment neki. Harrynek nem volt többé gondja azzal, hogy bejusson Piton elméjébe, ott azonban szédítő iramban gabalyodott bele az emlékekbe, és képtelen volt kiszakadni belőlük. És ami a legrosszabb volt, Harry jóval többet megtudott a bájitaltantanárról, mint valaha is szeretett volna, és ez elég nyugtalanító volt. Piton persze éppolyan kevéssé örült ennek a rájuk erőltetett közelségnek, mint Harry.

- Potter, ez szánalmas volt! – panaszkodott Piton. – Te hozod létre a bűbájt. Hogy lehet, hogy ennyire képtelen vagy kézben tartani?

Miután tanára ismét teketória nélkül kitaszította a gondolataiból, Harry a plafont bámulva feküdt a földön, és felsóhajtott az ismerős bírálat hallatán.

- Professzor, gondolt már arra, hogy beszerezzen egy szőnyeget a szobájába? – terelte el a szót legutóbbi sikertelen próbálkozásáról. Egy pillanatnyi csend támadt, miközben Piton szemügyre vette a fiút.

- Bájitalokat keverek, Mr Potter. Egy szőnyeg a legkevésbé sem lenne praktikus.

- Akkor legalább az óráinkra idevarázsolhatna egyet – ajánlotta Harry, miközben keresztbetett kézzel hevert a földön, és meg sem próbált felállni. – Jól jönne, elnézve, hogy milyen gyakran végzem a földön fekve. A többiek már kezdenek kérdezősködni, hogy miért vagyok állandóan tele kék foltokkal.

- Mondd meg nekik, hogy veszélyes dolgokat csinálsz a bájitaltan különórákon. Egész éjjel ott akarsz feküdni?

- Nem tudom, uram. Megint ki fog ütni?

- Ez, Mr Potter, csakis magán múlik – válaszolta Piton ravaszul, és kinyújtotta a kezét.

Harry elfogadta tanára kezét, és hagyta, hogy Piton talpra állítsa.

- Potter, mi a baj? – kérdezte Piton fáradtan. – Annyira elbűvölőek az emlékeim, hogy egyszerűen nem tudsz tőlük elszakadni? Azt hittem volna, mostanra már megfakult a dolog újdonsága.

- Nem tudom, mi a baj – mondta Harry elkeseredetten. – Egyszerűen csak nem tudom, hogy törjek ki.

Piton felsóhajtott, és kezét a szeme elé emelte. – Rendben – mondta. – Próbáljuk meg még egyszer, rendben?

Ismét szembeálltak egymással. Harry mély levegőt vett, és felemelte a pálcáját. – Legilimens!

Az erdő közepén, egy kis tisztáson térdelt. Éjszaka volt, és az egyik oldalon tűz lobogott, hosszú árnyékot vetve az előtte heverő tájra. Fekete köpenyt és ezüstszínű maszkot viselő alakok vették körül. Halálfalók. És közvetlenül előtte Voldemort állt.

Ennek ellenére nem érzett félelmet, csak izgatott várakozást.

- Perselus – szólította meg Voldemort. – Elérkezett az idő, hogy elfoglald a helyed hűséges követőim között. Készen állsz?

- Készen állok.

Kinyújtotta csupasz bal karját, és Voldemort felemelte a pálcáját.

Harry csak nehezen tudta elválasztani saját érzéseit az emlékbeli Pitonétól. Elszörnyedés és félelem, beletörődés és elfogadás kavargott egyszerre az elméjében. Aztán Voldemort Piton alkarjának sápadt, tiszta bőréhez érintette pálcájának hegyét, és minden gondolat semmivé vált a perzselő fájdalomban, mely rosszabb volt, mint bármi, ami Harry valaha átélt. És nem csupán fizikai fájdalom volt. Úgy tűnt, a kínzás az elméjét is eléri, s lelkét láthatatlan láncok ejtik foglyul. Hibát követett el. Nem akarta, hogy ez történjen vele, de nem tudta megállítani. Képtelen volt sikítani, vagy akár lélegezni. Harry egy pillanatig biztos volt benne, hogy haldoklik, és vágyott az üdvözítő felszabadulásra. Jobb lenne, mint ez, jobb lenne, mint a szolgaság.

- Megtörtént – mondta Voldemort hideg, kemény hangon, mely úgy hangzott, mint amikor egy vasajtó becsapódik.


---

- Potter! Potter, ébredj fel!

Mikor Harry kinyitotta a szemét, ismét hanyatt feküdt. Piton mellette térdelt, és megrendültebbnek tűnt, mint amilyennek Harry valaha látta. Harry előtt újból felrémlett a tisztás képe. Egy elfojtott kiáltást hallatott, és arrébb gördülve feltérdelt, bal alkarját markolva. Újabb hang szakadt ki belőle, félig nyögés, félig zokogás, és valószínűleg ismét összeesett volna, ha Piton el nem kapja hátulról a vállát.

Harry öklendezni kezdett.

Mikor befejezte, lehunyta a szemét, és Pitonnak dőlt, túlságosan kábultan ahhoz, hogy érdekelje, mit gondol róla a tanár.

- Potter, mi a baj veled?! – kérdezte Piton követelő hangnemben. – Miért viselted ezt el?

- Nem tudtam, hogyan állíthatnám meg – mondta Harry tompa hangon. – És tudom, hogy képesnek kellett volna lennem rá, és hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, szóval nem kell, hogy az orrom alá dörgölje, rendben?

Hosszú szünet következett, majd Piton így szólt: - Nem kellett volna ezt tennem veled. Azt hittem, ha elég rossz emléket választok, vissza fogsz húzódni.

Harry felnézett Pitonra. Ez egy bocsánatkérés volt? Aztán megértette a férfi szavait.

- Maga dönthet arról, hogy mit látok?

- Természetesen, Potter. Ennek érdekében alkalmazzuk az okklumenciát, ha még emlékszel. Bizonyos emlékek helyett mások felé vezetlek.

Harry szórakozottan bólintott.

- Most pedig szedd össze magad. Ez valójában nem történt meg. Csak egy emlék volt.

Harry felnézett, és tekintete összekapcsolódott a tanáréval. – Magával megtörtént – suttogta. Ezúttal Piton volt az, aki elkapta a tekintetét.

- Régen volt.

- Mennyi idős volt? – A kérdés már elhangzott, mire Harryben tudatosodott, hogy egyáltalán fel akarja tenni. Piton csak egy pillanatot habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Tizenhét.

Harry leküzdötte az újra rátörő hányingert.

- Professzor, van még abból a bájitalból, amit a múltkor adott? Azt hiszem, most igazán hasznát venném.

Piton bólintott, csendben felállt, és eltűnt. Harry mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon. Lázasnak érezte magát, és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felkeljen a földről. Egyetlen gondolat töltötte be az elméjét. Tizenhét. Csak egy évvel volt idősebb, mint én.

Piton visszajött, és szó nélkül átnyújtott Harrynek egy csészét. Harry elvette, megitta, és az üres csészét visszaadta a tanárának, anélkül, hogy ránézett volna. Lehunyta a szemét, és várta, hogy hatni kezdjen a bájital. Hallotta, amint Piton leül egy székre vele szemben, és elmotyog egy eltüntető-bűbájt, bizonyára, hogy feltakarítsa a padlót Harry után. Meglepő módon a kettejük közötti csend egy cseppet sem volt kínos.

- Professzor, mi lesz, ha nem tudom megtanulni? – kérdezte Harry.

- Ön varázsló, Mr Potter, meg tudja tanulni. Egyszerűen egyes embereknek több nehézséget okoz, mint másoknak.

- Hogy lehet biztos benne?

- Ismerem az elméjét. Tudom, mire képes. Nincs olyan ok, ami miatt képtelen lenne elsajátítani.

Harry azt kívánta, bárcsak ő is ennyire bízna benne. De ha az imént látott emlékből nem tudott kiszakadni, akkor mi kellene ahhoz, hogy képes legyen rá?

- Professzor, miért…? – Harry félbeszakította a kérdést. Rádöbbent, hogy amit kérdezni akar, az elég illetlen. De Piton nem hagyta annyiban.

- Mit miért, Mr Potter? Miért lettem halálfaló?

Harry felnézett. – Miért lett kém?

- Mert úgy tűnt, ez a helyes döntés.

- Ennyi?

- Mi kell még? Te miért teszed azokat a dolgokat, amiket teszel? Miért választod a nehezebbik utat, mikor mehetnél a könnyebbiken is?

- Nekem nem igazán volt választásom – felelte Harry csendesen.

- Mindig van választás, Potter, csak nem mindig kellemes. Most azt hiszem, ideje lefeküdnöd.

- Igen, uram – mondta Harry, miközben felállt. – Jó éjt, professzor.

---

Néhány nappal később vacsora után McGalagony lépett be a Griffendél klubhelyiségébe.

- Kérem, mindenki figyeljen rám. Aki a karácsonyi szünetet az iskolában szeretné tölteni, kérem, emelje fel a kezét.

Több diák, köztük Harry is feltette a kezét.

- Idén nem, pajtás – mondta Ron, miközben lerángatta Harry karját. – Idén az Odúban fogod élvezni a hagyományos Weasley-féle karácsonyt! Anya már megbeszélte Dumbledore-ral.

- Tényleg? – kérdezte Harry. – Miért nem szóltál?

- Nos, biztosak akartunk lenni, hogy minden rendben lesz, mielőtt bármit mondunk – felelte Ron. – Van kedved jönni, ugye?

- Ne légy lökött, Ron – vigyorgott Harry. – Persze, hogy van kedvem jönni! Alig várom!

- Nagyszerű! Hermione is ott lesz, és még Charlie is hazajön Romániából! Nem lesz semmi extra, de mindig nagyon jól érezzük magunkat.

- Remekül hangzik! - mondta Harry. Teljesen megmámorosodott attól a gondolattól, hogy a Weasley családdal tölti a karácsonyt.

---

- Hogy mit csinálsz?! – Piton láthatóan meg volt döbbenve.

- Elmegyek Ronékhoz karácsonyra – ismételte Harry teljesen elképedve Piton reakciójától.

- Két hétre? – Piton hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy őrültségnek tartja az ötletet.

- Karácsony lesz! Nincs jogom egy kis vakációhoz?

- Ha az fontosabb neked, mint az épelméjűséged!

- Azt hiszem, az épelméjűségemnek jobbat tesz, ha egy időre elszabadulok az iskolából. És amúgy is, örülnie kellene, hogy egy időre megszabadul tőlem.

- Igen, Potter. Annyival kényelmesebb a tanévben vesztegetni rád az estéimet, amikor még óráim is vannak. Komolyan! Miért törődöm egyáltalán veled? De persze, tégy úgy, ahogy szeretnél! Mint mindig. Van bármi értelme emlékeztetni téged, hogy gyakorolj, amíg távol vagy, vagy számos tennivalód közepette úgysem tudsz majd időt szakítani rá?

- Gyakorolni fogok. Ígérem.

- Meglátjuk, amikor visszajössz.

Harry magában fortyogva hagyta el Piton irodáját. Csak mert Pitonnak nem volt magánélete, azt hiszi, hogy senki másnak sincs! Harry megérdemelte ezt a szünidőt. Szüksége volt rá. És semmi oka nem volt arra, hogy emiatt bűntudata legyen.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)