A Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---
<< >>


8. fejezet
A lista

- Professzor… - sóhajtotta az előtte táncoló csillogó kék szemekbe.
Olyan barátságosak voltak, olyan ismerősek, mindig a biztonság ígéretét hordozták, egy biztonságét, melyet Harry három éve vesztett el.
- Nem nyert! – válaszolta nyersen egy hang mely annyira nem illett Albus Dumbledore-hoz.
Harry kinyitotta a szemét.
Szinte hihetetlen volt, hogy nem ő állt előtte, annyira hasonlítottak, s mégis annyira különbözőek voltak. Harry megrázta a fejét, mint egy kutya, hogy végre visszatérjen a valóságba.
- Na kelj fel! – mondta Aberforth, s felrántotta a földről. Harry fájdalmasan sziszegett a karjába nyilalló éles fájdalom miatt.
Még mindig a Szárnyas Vadkan kocsmahelyiségében voltak, a kitört ablakon át besütött a felkelő nap derűs fénye, megvilágítva a benti pusztítás nyomait. Harry és Aberforth borzadva néztek körül; rajtuk kívül mindenki a dementor áldozatává vált, mozdulatlanul feküdtek vagy üveges szemmel meredtek maguk elé, céltalanul. Harry még soha sem látta, milyen is egy ember, ha megkapta a dementor csókot.
Az egyetlen, amit érzett, az az irtózat volt, ahogy ránézett a bárpult aljában gubbasztó nagydarab emberre – már semmi emberi nem volt benne, egy tárgy volt csupán. Nem tudta mihez hasonlítani ezt az állapotot; még az alvók vagy kómába esettek is mutattak öntudatukra utaló apró jeleket, szemük mozgásával, homlokuk ráncolásával. De a lelküket vesztettek semmi effélét nem tettek. Harry rájött, hogy fél tőlük.
- Szörnyű, igaz? – csattant Aberforth hangja a csendben, hogy Harry összerezzent tőle.
A helyiség másik végében, az asztal alatt szétvetett karokkal feküdt az asszony, aki sikítozni kezdett, mielőtt Harry elvesztette az eszméletét. Mellette férje feküdt, ugyancsak holtan, kezében ernyedten lógott varázspálcája. Harry közelebb ment hozzájuk. A dementor nem csókolta meg őket – még az előtt meghaltak. A férj végzett a feleségével, majd önmagával, mielőtt a lény hozzájuk ért volna.
Harry megfordult. Két felborított asztal jelezte a dementor útját a nagydarab embertől az öngyilkos párig; nagyon igyekezett, hogy időben elkapja őket, de elkésett. Az ő lelküket nem kaparította meg. Szerencséjük volt. Harry tudta hová kerültek.
- Gyere már, menjünk ki innen! – szólt újra Aberforth, mire ő kábán engedelmeskedett.
Mikor kiértek az utcára, Harry megpillantotta az ablakon kirántott ember maradványait. A látvány szinte beleégett az agyába, nem tudta elképzelni, hogyan lehet ezt csinálni valakivel. Nem a lény indíttatását nem értette – jól tudta, hogy nem érdemes ilyet keresnie; csak azt nem bírta felfogni, hogyan válhat egy élő, lélegző emberből egy ilyen szörnyű, kicsavarodott roncs.
- Hálás köszönet, Potter! – acsarogta Aberforth, mire Harry elfordította tekintetét a tengernyi vértől. – Beugrasz egy kis csevelyre, és fél percen belül a Métely lepi el a kocsmámat, a vendégeim meg halottak! Becsukhatom a boltot!
- Miféle métely? – nézett rá értetlenül Harry, s fájdalmas szisszenéssel kihúzta alkarjából a belé fúródott üvegszilánkot.
Az öregen most látszott először az elkeseredettség, ahogy visszanézett a Szárnyas Vadkanra. Harry közben ellátta a sebét, amíg Aberforth átkozta az égieket. Mikor kikáromkodta magát, s kitörölt a szemből egy lecsorduló könnycseppet, megnézte Harry karját.
- Mi az a métely? – kérdezte újra.
- A Métely egy ősrégi átok… - kezdte a magyarázatot Aberforth. – Egész falvakat irtottak ki vele a régi időkben…
Fújtatott, akár egy dúvad, s beletúrt ősz loboncába.
- A rosseb… Két éve nem hallottam róla, most meg újra megjelenik!
- Két éve? – ráncolta a homlokát Harry. – Voldemort használta ezt az átkot?
- Voldemort – válaszolta az öreg – meg sokan mások is… Más ez, mint a halálos átok. Hogy igazán hasson, előtte meg kell ölni az áldozatot. Nézd csak!
Harry visszanézett a kitört ablakon át a kocsmahelyiségbe. A nagydarab férfi, aki a bárpult végénél kuporgott, mocorogni kezdett, majd felállt.
- Jobb lenne, ha eltűnnénk innen – javasolta Aberforth. – Ezek perceken belül mészárszéket csinálnak itt, ha nem hívjuk az aurorokat.
Harry megragadta az öreg karját, megállásra kényszerítve ezzel.
- Itt vannak az aurorok – mondta határozottan. – Csak mondja, hogy mit csináljak!
Aberforth egy percig fürkészve nézett rá, mintha röntgenezné kék szemeivel, s Harry attól tartott, mindjárt megint megcsavarja az orrát.
- El kell őket égetni – felelte végül. – A csontjaikat is. Semmi sem maradhat belőlük, csak por.
- Csináljuk – szólt Harry olyan kemény hangon, ami csak tellett tőle, s Aberforth-szal együtt felemelte pálcáját, a Szárnyas Vadkanra szegezve.
- Piroinitio! – kiáltották egyszerre a varázsigét.
Dörgő robaj hallatszott, mikor pálcáik hegyéből perzselő szúróláng csapott ki, be a kocsmahelyiségbe, elégetve mindent. Harry egy pillanatra hátrahőkölt az óriási tűzgolyótól, mely előtte formálódott, de két kézzel megragadta a varázspálcát, hogy biztosabban tartsa.
Az ablakok berobbantak, a tüzes pokol mindent felemésztett, pincétől padlásig. Nem hallottak sikolyokat, vagy rémült segélykiáltást – az inferusok nem éreztek semmit.
Mikor végeztek, Harry és Aberforth csendben szemlélték pusztításuk eredményét.

- Uram… - szólította meg Harry, de az öreg a szavába vágott.
- Ejha! – kurjantotta Aberforth. – Ez szép kis tűz volt, Potter! Nem néztem volna ki belőled. A nyavalyás bátyám jól kitanított!
- Uram – mondta újra Harry. – Ariana… a húga portréja is bennégett.
Aberforth arcáról eltűnt a vigyor. Ha valamikor, hát most tényleg úgy nézett ki, mint aki mindjárt behúz egyet Harrynek.
- Az ördög vigye! – recsegte dühében. – Remélem még időben átmászott a másik portréjába…
- Van neki? – loholt utána Harry, hogy utolérje az utcán.
- Van hát – köpte válaszul Aberforth. – És én most oda megyek.
- De hát…
A volt kocsmatulajdonos türelmetlenül lepisszegte. Pálcáját visszadugta a zsebébe, majd hátracsapta őszes haját, mely csapzottan és koszosan lengett a szélben.
- Este beugrok az Ólba, és mindent elmondok…
- Odúba! – javította ki Harry sértődötten.
- Az mindegy – vonta meg a vállát Aberforth. – Addigra pakoljátok össze, amit hozni akartok, aztán jöttök velem…
Harry felvonta a szemöldökét.
- Hová?
- Hogy-hogy hová?! – fortyant föl az öreg. – El onnan, mégis mit képzeltél, hogy maradtok ott Mollyval meg Arthurral, várva, hogy mikor támadtok rájuk?
Harry eltátotta a száját, s arra gondolt, hogy Aberforth egész biztosan megbolondult.
- Honnan veszi, hogy megtámadnánk őket?! – kiabálta a férfi arcába, aki hátrahőkölt a hirtelen indulattól.
Válaszul megragadta Harry karját és a Szárnyas Vadkan füstölgő romjai felé fordította.
- Nekik se volt sok választásuk! – mutatott hosszú ujjával az elszenesedett farönkökre.
Időközben kisebb csodálkozó tömeg gyűlt össze a romoknál, pongyolába, pizsamájuk fölé húzott kabátban, fázósan dideregve a reggeli hidegben, s tanakodva a történteken.
Aberforth újra megfordult és továbbindult; Harry rájött, hogy az öreg nem akarja, hogy itt találják. Zúgó fejjel próbálta megemészteni a hallottakat és összerakni magában, ami történt. Újra az öreg után loholt, aki lehajtott fejjel kullogott az utcán, mint valami földönfutóvá lett alak; Harrynek pedig rá kellett jönnie, hogy az imént valóban az otthonát vesztette el.
- Mr Dumbledore! – kiáltott utána, hogy megállítsa.
Aberforth megtorpant, s fáradtan sóhajtott egyet.
- Mit mondtam neked, Potter? – szólt fáradt hangon, mely annyira hasonlított most a testvérére. – Örülnék neki, ha békén hagynál egy kis időre… Az otthonom elpusztult, Helga valószínűleg bennégett…
- Ki az a Helga?
- A kecském. Figyelj rám! - nézett rá újra Aberforth. – Szedd össze a barátaid, akiket ért az az átok, és gyertek át hozzám. Jobb minél előbb… Várj, megadom a címet…
Mellényzsebében kotorászott egy darab gyűrött pergamen után, amennyire tudta, kisimította a tenyerében, majd pálcájával ráfirkantotta a címet, és átadta Harrynek.
- Godric’s Hollow? – olvasta Harry.
- Az – szólt utálkozva az öreg, majd megvetően kiköpött a sárba. – Gyertek át. És hozzatok magatokkal ennivalót, mert nálam nincs mit zabálni. Évek óta nem tettem be a lábam abba a házba…
Azzal dehoppanált, mielőtt Harry még egy szót szólhatott volna. Magára maradt a sáros utcán; az emberek mind a leégett kocsmánál gyülekeztek, pukkanó hangok jelezték a hoppanáló minisztériumi illetékeseket.
A távolban, Roxfort irányából szárnysuhogás és nyikorgás hallatszott. Harry a hang irányába nézett, s nem kevesebb, mint négy fiákert látott a levegőbe emelkedni, mindegyiküket egy-egy fekete thesztrál húzta, egy ötödiken mögöttük pedig egy hatalmas termetű alak repült. Harry elcsodálkozott: Hagrid egy szóval sem említette nekik, hogy elkíséri McGalagony professzort és a hetedéveseket a Durmstrangba. A repülő fekete kocsik és kísérőjük hamarosan eltűntek a horizonton, Harry pedig a kastély égbe törő tornyaira nézett. Egy pillanatra megérintette a hiány, ahogy ott állt a szemerkélni kezdő esőben, kezében a gyűrött pergamennel, mellkasában a parázs fájdalommal.
Mikor visszahoppanált az Odú kertjébe, úgy lépett be az ajtón, mint egy szellem. Fejében kavarogtak a gondolatok, alig vette észre a sok-sok embert, akik mind aggódva vártak rá.
- Hol a csudában voltál? – rivallt rá Mrs Weasley szigorú arccal. Mögötte, mintha csak utánozni akarná, ugyanolyan szigorúsággal ült a konyhaasztalnál Andromeda Tonks, karjai közt a kicsi Teddy Lupinnal, aki rögtön egy boldog mosolyt villantott Harryre, s éjfeketére változtatta a haját.
- Harry, mi történt? – lépett elé Mr Weasley aggódva, látva Harry zavartságát.
Harry próbálta összeszedni, mit is mondjon, s közben még hárman kíséretet tettek a faggatására, egyre ijedtebben a megnémult fiútól. Itt volt Fleur és Bill is, egy pólyába bugyolált baba pedig Ginny karjaiban szuszogott.
- A Szárnyas Vadkan leégett – mondta végül Harry, mire mindenki elnémult. – Többen bennégtek… Aberforth megúszta – tette hozzá, mikor látta, hogy Hermione rémült arccal felemelkedik a székéből.
- Hogyan? Mi történt? – kérdezték többen is.
Teddy vidáman kacarászott, ügyet sem vetve a komoly légkörre, ami a helyiségben uralkodott.
- Felgyújtottuk – közölte. – A vendégeket elátkozták. Jött az a… az a dementor, aki ott volt a rakparton. Megölt valakit… egyszerűen megölte. Aztán bejött, és… és valamit csinált mindenkivel… - kezdeti tanácstalansága ellenére most csak úgy ömlöttek belőle a szavak, és senki sem mert közbeszólni. – Elájultam. Aberforth is eszméletlen volt, amikor történt… Mikor felébredtünk, már mindenki halott volt. Aberforth mondta, hogy fel kell gyújtani a holttesteket. Felébredtek… Mindegyik inferus volt…
Mrs Weasley szájára szorított kezekkel könnyezett, s nem ő volt az egyetlen. Hermione holtsápadt volt, Fleur riadtan pillantott fel férjére, Mr Weasley és két fia pedig komor arccal álltak egy helyben, mintha többé nem tudnának megmozdulni. Teddy még mindig visongatott és Harry felé kapálózott.

- El kell mennünk innen – szólt újra.
Ez megtörte a jeget.
- Mi…? Mi az, hogy el kell…? – hebegte Mrs Weasley.
- Elmegyünk – jelentette ki Harry olyan fagyosan, hogy az szinte ijesztő volt. – Ginny, add vissza Vickit Fleurnek. Ron, Hermione, pakolunk.
Andromeda rosszallóan nézett rá, de ő volt az egyetlen, hiszen ő nem ismerte annyira Harryt, mint a többiek. Barátai mind komolyan vették a valóságos parancsot, és pár pillanatnyi késéssel úgy tettek, ahogy Harry mondta. Ginny átadta a takarógombócra emlékeztető kisbabát az anyukájának, Ron és Hermione pedig felálltak az asztaltól. A dermesztő csendet szinte fogni lehetett.
- Harry – szólalt meg lassan Andromeda. – Ha bármi baj van, nekünk elmondhatod! Tudod, hogy segítünk, ha…
- Nem. Nem segíthettek. Ti nem. De Aberforth igen. Nála leszünk, a Dumbledore-házban. Ha valami baj van, oda írjatok levelet.
Ron, Hermione és Ginny közben felszaladtak az emeletre, és a döngő léptek, csapkodó ajtók arra utaltak, hogy kapkodva pakolászni kezdtek. Harry közben járta a köröket a kis előtérben, igyekezett senkire se nézni, mert így is elviselhetetlennek tartotta figyelő tekintetüket.
Zsebre tette a kezét, de azon nyomban észrevett valamit, ami nem odavaló volt. Megtorpant, és kihúzta a száraz, ropogó dolgot a zsebéből. Egy pergamentekercs volt, összekötve egy madzaggal. Harry nem emlékezett rá, hogyan kerülhetett oda. Talán a mellette ülő tetovált férfi csempészte volna bele, mielőtt ordibálni kezdett? Ez második elgondolásra nagyon valószínűtlennek tűnt…
- Harry, az mi?
Nem tudta, kitől jött a kérdés; letépte a madzagot a tekercsről, kihajtotta és megbabonázva meredt rá. Szeme ide-oda futkosott a sorokon, igyekezett felfogni, hogy mit lát. Elsőre semmit sem értett meg belőle. Másodikra sem. Harmadik olvasatra megfogalmazódott benne egy halvány lehetőség, mely egyre inkább valóságosnak tűnt, s mellette őrültségnek is.
Három barátja visszatért, mindössze egy csomaggal, Hermione kicsi, gyöngyberakású táskájával, melyben akár egy egész sátor és egy könyvtárnyi könyv is elfért.
Harry összecsavarta a tekercset és visszadugta a belső zsebébe. Beletúrt fekete hajába, s aznap először halványan elmosolyodott, mikor látta, hogy a kis Teddy is ugyanígy csinál, felborzolva kócos haját. Andromeda nem győzte visszafésülni.
- Mrs Weasley – szólt megenyhülten az asszonyhoz, mélyet sóhajtva. – Bízzon bennem, kérem! Így lesz a legjobb. Tudom, mit csinálok.
- De Harry, a miniszter úr…
- Kingsley nem tud segíteni, de Aberforth igen.
Billről lerítt, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Harry, tudom, hogy azért gondolod, hogy Ab segíthet, mert Dumbledore öccse – ingatta a fejét lassan. – De hidd el, ő nem Albus Dumbledore. Sosem volt olyan zseniális. A közelébe se ér…
Apja egyetértve bólintott.
- Ez sajnos így van – mondta. – Ismerem Aberforthot, jó barátom, de meg merem kockáztatni, hogy Teddy többet tud a mágiáról, mint ő… - mutatott hátra az izgő-mozgó kisfiúra, aki most vörös üstökkel pompázott, és nyálat prüszkölt.
Ron, Hermione és Ginny nem akadékoskodtak, nem próbálták meggyőzni, hogy maradjanak a házban, ahogy mondták nekik, nem halmozták el aggodalmas kérdésekkel.
- Dumbledore véleménye egészen más volt az öccse képességeit illetően – mondta Harry, miközben barátai odagyűltek köré az előtérben, és öltözködni kezdtek. – Szerinte Aberforth sokkal jobb ember, mint ő volt.
Bill kétkedő mosolyt küldött felé, Harry azonban nem akart több szót vesztegetni.
- Mrs Weasley – fordult újra hozzá, sokkal kedvesebben, mint ahogy Billel vagy Mr Weasleyvel beszélt.
- Igen, drágám?
- Csomagolna nekünk némi ennivalót? – kérte udvariasan. – Aberforth háza valószínűleg teljesen üres lesz…
Mrs Weasley azonnal ugrott, a konyhába sietett és intézkedni kezdett.
- Persze, máris kész! – motyogta kezét tördelve, kitörölve szeméből az ijedtség könnyeit. – Csomagolok egy kis csirkét, meg pástétomot… Kenyeret is vihettek, meg egy-két kancsó töklevet…
Miközben az asszony csomagolt, Harry még egyszer végignézett rajtuk; Bill fejét csóválva állt, lazán támaszkodva az egyik fagerendának, felesége a babát ringatta karjaiban, s Mrs Weasleyéhez hasonló aggodalom tükröződött a szemeiben; Mr Weasleyn már látszott, hogy elfogadta a döntésüket – ha nem is értett egyet vele.
Egyedül Andromeda volt igazán ellenséges, de Harry igyekezett mindenhova nézni, csak rá nem – még mindig Bellatrix Lestrange-t látta benne, és szinte abszurdnak tűnt a kép, ahogy ez a nő olyan jóságosan viselkedik azzal a kisfiúval a karjaiban, s szinte majd megveszett érte, gyengédebb pillanataiban. Harry tisztelte ezért – de sosem tudta kedvelni.
- Kész is van! – nyújtotta át a csomagot Mrs Weasley, megtörve a csendet.
- Köszönjük szépen – hálálkodott Harry, s már az ajtóhoz indult volna, mikor megtorpant, s visszafordulván megölelte az asszonyt.
Mrs Weasley meghatódottan szipogott egyet, majd mosolyogva eltolta magától a fiút.
- Jól van, jól van… - duruzsolta. – Tudom, hogy megbízhatok benned.
Harrynek ez nagyon sokat jelentett, ilyet még soha nem mondott neki korábban.
- Gyertek, menjünk… - mondta barátainak, miután Mrs Weasley őket is megölelte.
Kinyitotta az ajtót Hermione előtt, s futólag elköszöntek a többiektől is. A kertben megfogták egymás kezét és dehoppanáltak. A szorító, préselő utazás végeztével egy domb aljába érkeztek, sárguló levelekkel borított fák tövébe.

- Dumbledore háza ott lesz a domb tetején – mutatott úti céljuk felé Harry.
Hermione csüggedten nyögött egyet a meredek lejtő láttán. Miközben mászták a domboldalt, barátai részletesen kikérdezték Harryt mindenről, ami Aberforthnál történt. Libasorban mentek, így Harry nem láthatta az arcukra kiülő döbbenetet, s hangjukból sem lehetett kivenni a meglepődést, mivel hangosan szuszogtak, lihegtek már pár méter megtétele után.
- A rakparton is éreztem, hogy valami nincs rendben azzal a dementorral – foglalta össze véleményét Ginny. - Mintha nem hatott volna rá a patrónus bűbáj…
- Te elkergetted – mutatott rá Harry, s megfogva barátnője kezét, átsegítette egy nagy kövön. Ginny fanyalogva elhúzta a száját.
- Igaz… - mondta lassan – de valami nem volt rendjén vele. Túl… túl…
- Gyors volt? – fejezte be helyette a bátyja.
Ginny bólogatott.
- Természetellenesen gyors.
Harry felszisszent, s mérge újult erőt adott neki az utolsó emelkedő megtételéhez.
- Az összes dementor természetellenes – sziszegte maró gyűlölettel. – Ha tehetném, az összeset kiirtanám!
Ron felhorkantott, majd megállt, szúró oldalát fogva. A többiek is megálltak és mélyen lélegeztek.
- Hát ez a bökkenő – jegyezte meg keserű mosollyal az arcán Ron.
Hermione, Ginny és Harry rá néztek. Ron megtörölte a homlokát, mielőtt válaszolt volna.
- Nem ölhetsz meg egy dementort. Nincs rá ismert varázslat.
- Azt mondod, ezek a dögök halhatatlanok? – kérdezte elkeseredetten Harry.
Ron és Hermione bólogattak.
Harry dühében belerúgott egy kőbe, majd combizmait megerőltetve elindult, s rövidesen mind felértek a dombtetőre.
Eléjük tárult a Dumbledore-ház méltóságteljes alakja.
- A torony… – motyogta Harry, felnézve a magas építményre.
A ház legalább nyolc emeletből állt, legtetején, a csúcsos kupolán egy széles üvegablakot hagytak, alighanem egy nagy távcsőnek. Tekintve, hogy dombtetőn állt, csodálatos kilátás nyílhatott a felső ablakról a tájra – s ugyancsak látnia kellett volna mindenkinek a tornyot, már mérföldekről. Harry biztos volt benne, hogy megbűvölték a házat, hogy senki más ne láthassa, hiszen annyira elütött Godric’s Hollow szépen rendezett, piros-téglás épületeitől.
- Hát itt vagyunk – szusszant egyet Ron, ránehezedve a szúró oldalát markoló, kimerült Ginnyre, amíg a lány egy ingerül mozdulattal le nem rázta a válláról.
Hirtelen kapkodását rögvest megbánta, mert görnyedezve köhögni kezdett, igencsak megijesztve ezzel barátait. Ron egyenesen elsápadt a döbbenettől, mikor látta, hogy húga is kormot köhög fel.
- Erről beszéltem – magyarázta Harry, miután a lány rosszulléte alábbhagyott. – Nem maradhattunk az Odúban.
Két barátja és Ginny kétségbeesetten nézett rá, s észre sem vették, hogy közben kinyílt a ház ajtaja, s Aberforth bámult rájuk a küszöbről.
- Gyertek be! – vetette oda rideg hangon, s Harryék engedelmeskedtek.
Porszag és elhagyatottság nyomott hangulata fogadta őket. Látszott ugyan, hogy Aberforth igyekezett kitakarítani az elmúlt egy órában, s a vászonlepedők is lekerültek a bútorokról, ennek ellenére igen hűvös és sötét volt a kör alakú nappali, amibe érkeztek.
Ron hangosan nyelt egyet. A falakat szépen burkolták mahagóni színűre lakkozott lambériával, a mennyezeten vastag gerendák futottak, melyek közét olyan sűrűn szőtték be a pókok, mintha csipkefüggönyt akasztottak volna a plafonra. Az öreg épp ennek eltávolításával foglalatoskodott, mikor megérkeztek, s most sűrűn káromkodva folytatta munkáját.
- A ménkű csapna bele! – szitkozódott, mikor pálcája egyik finom vágása után földre hulló hálóból egy visszataszítóan kövér, élénksárga pók mászott ki, potroháján piros pacákkal.
- ÁÁÁ!
A következő pillanatban Hermione görnyedt össze, de csak mert valami nagy ugrott a nyakába. Ahogy Harry odanézett, látta, hogy a nagy dolog nem más, mint Ron, aki előzőleg hatalmasat sikított a bestia láttán, ami nem átallott az ő lábára szaladni az öreg átka elől.
Hermione birkatürelemmel lefejtette barátja karjait a nyakáról, s igyekezett nem tudomást venni Harryről, Ginnyről és Aberforthról, akik rázkódtak az elfojtott nevetéstől.
- Nyugodj meg, már nem bánthat, látod? – duruzsolta Ron fülébe a lány, mikor Aberforth rátaposott a pókra, s az undok reccsenést hallatva kipukkadt a lába alatt, gusztustalan sárga lével borítva be csizmáját és a padlót.
- Menjünk ki innen… - könyörögte Ron, aggódó szemekkel figyelve a pókhálót, összerezzenve minden motoszkálásra, reccsenésre.
- Mr Dumbledore, nem lehetne, hogy valahova máshová menjünk? – szólt Hermione vendéglátójukhoz, majd élesen felszisszent, mikor Ron körmei az alkarjába mélyedtek. A velük szemközti falon ugyanis egy másik sárga pók ereszkedett lefelé, maga után húzva méretes petecsomagját, mely úgy löktetett, mint valami bizarr szerv.
- Nyugi kislányok, nem lesz semmi baj – dörmögte a férfi, félreérthetetlenül pillantva Ronra. – Az öreg Ab majd elrendezi a dögöket… A rosseb vinné el azt a marhát…
Harry már épp megkérdezte volna, kit szid a volt kocsmáros, mikor észrevett valamit ott, ahol a petezsákot cipelő pók mászott a falon: két kő gyertyatartó között egy előkelő címer foglalt helyet, a már ismert csillagos toronnyal.
Ron és Hermione közben kisétáltak az ajtón, mert a fiúra rájött a köhögés.

- Szép címer – jegyezte meg Ginny, aki ugyanúgy észrevette, mint Harry.
Aberforth a falra pillantott, és egy darabig semmit se szólt, csak bámulta, mintha régen látta volna már. Talán így is volt.
- Az volt valamikor – jegyezte meg keserűen. – Ma már semmit se jelent. Hamarosan a kutya se emlékszik majd rá.
- Miért ne emlékeznének? – ráncolta össze a homlokát Harry. – A bátyjára mindig emlékezni fognak.
Aberforth-nak nem tetszett a vigasztalónak szánt megjegyzés.
- Hát persze, hogy emlékezni fognak Mr Agytrösztre! – morogta, mérgét egy újabb műremeknek beillő pókhálón vezetve le.
Harry és Ginny is előhúzták pálcáikat, s beálltak segíteni, megtisztítani a házat. Ez alatt jobbára egyikük sem szólt, csak néhány „vigyázz, ott megy!”, vagy „kapd el!” hangzott el köztük. A munka végeztével a mennyezet újra régi fényében tündökölt, a padlót elborító háló- és pókmaradványokat pedig eltüntették.
Harry megtörölte verejtékes homlokát, Aberforth pedig elővett egy laposüveget a mellényzsebéből.
- Láttam ezt a címert már máshol is – mondta Harry, folytatva a félbehagyott beszélgetést.
Aberforthnak nem volt ínyére, így csak hümmögött egyet.
- Amos Diggory házában – ütötte tovább a vasat Harry. – A kandallópárkányba vésve…
Az öreg húzott egyet a laposüvegből, elégedetten csettintett a nyelvével, és krákogott egyet a torkát maró folyadéktól.
- Albus sok házat ajándékozott a munkatársainak – mondta csak úgy félvállról.
Harry és Ginny összepillantottak, s a nyikorduló ajtó jelezte, hogy két barátjuk is visszajött, most hogy tiszta lett a terep.
- Amos Diggory is a munkatársa volt? – próbálkozott tovább faggatni az öreget Harry. – Úgy tudtam, ő a minisztériumban dolgozott.
- Ja.
Ez volt Aberforth válasza, s eltette az üveget. Karba tett kézzel állt előttük, s megköszörülte a torkát.
- Ideje, hogy kitaláljuk, hogyan húzzunk ki titeket ebből a slamasztikából – jelentette be, mintha a napi teendőket mondaná. – Kezdjük azzal, aki megtámadott titeket…
A négy jó barát immár ötödszörre számolt be megtámadásuk körülményeiről, amit Aberforth minden részletre odafigyelve, közbekérdezések nélkül hallgatott végig. Harry megint úgy érezte, mintha a volt igazgató állna előtte, olyan szembeötlő volt a hasonlóság, nem csak külsejükben, de viselkedésükben is.
- Van ötlete, ki lehet? – kérdezte tőle beszámolójuk végeztével Harry.
- Nem tudom megmondani ki ő, de lehet akár egy démon által megszállt ember, vagy valami más, túlvilági, amit még nem ismerünk – vakargatta a fejét Aberforth. – Az is lehet, hogy csak egy nekromantával van dolgunk. Hm… Elég rég nem hallani efféléről…
Harry összevonta a szemöldökét a nekromanta szóra; rémlett neki, hogy hallott valamit róluk Flitwicktől, de nem emlékezett, mit.
- Látott már ilyet? Nekromantát?
- Neeem… – nyújtotta el Aberforth. – De ismertem olyat, aki látott.
- A bátyja? – tette fel ártatlanul a kérdést Hermione.
Az öreg egy pillanat alatt felkapta a vizet, és megint egy goromba szurcsókra hasonlított.
- Miért gondolja rögtön mindenki, hogy minden csak tőle…?!
- Tőle? – nézett rá majdnem ugyanolyan szigorúan Hermione, kissé oldalt döntött fejjel.
Aberforth elnémult, arca elvörösödött a méregtől, mintha mindjárt felrobbanna a feje a benne felgyülemlett gőztől.
- Igen, tőle – adta meg magát végül.
Hermione elégedettnek tűnt, mintha előcsalogatott volna valamit az öregemberből, ami belülről emésztette. Taktikája bejött, mert többet nem hozta szóba a bátyját.
Harry igyekezett visszaterelni a beszélgetést a fontosabb részekhez.
- Szóval maga szerint a kék bőrű ember egy nekromanta?
Aberforth kimérten bólintott.
- Elképzelhető. Arra a népségre jellemző az izzó szem – mutatott saját szemére az öreg. – Ott látszik rajtuk, hogy van valami dolog bennük, ami nem odavaló…
Nem csak Harry volt, aki semmit se értett ebből; Ginny fintorogva bámult az öregemberre, Ron pedig vicces, nyikkanásra emlékeztető hangot adott.
- Mi az, hogy „van bennük valami, ami nem oda való”?
Kivételesen Aberforth nem kapta fel a vizet, hanem készségesen válaszolt a kérdésre. Úgy tűnt, ez már nem tartozott bele számára a „hülye kérdés” kategóriájába.
- Néhány nekromanta képes rá, hogy fogságba ejtsen démonokat vagy szellemeket saját magában, akár egy dementor. Hogy megerősítsék magukat… - tette hozzá, a változatlanul értetlen arcokat látva. Egyedül Hermione tűnt olyannak, mint akinek nem teljesen új, amit hall.
Ron leült a szoba közepén álló nagy, kerek asztal tetejére, és összefonta a karjait.
- Remek! – jegyezte meg epésen. – És Kingsleynek bezzeg fogalma sincs róla, mi támadott meg minket?!
- Biztos ő is eljutott idáig, Ron – mondta bizakodóan Ginny, amivel se Harry, se arckifejezésükből ítélve egyik jelen lévő sem értett egyet. – A minisztériumban biztos többet tudnak, mint mi…
Ezt mind figyelmen kívül hagyták; Harry tudta, mire képes a minisztérium és mire nem. Azaz, inkább mire nem, gondolta bosszúsan.

Hermione figyelemfelkeltés gyanánt összecsapta két kezét.
- Jó, tegyük fel, hogy nekromanta – mondta. - Mit csináljunk vele?
Harry elérkezettnek látta a pillanatot, hogy előrukkoljon a hírrel. Belső zsebéből elővette a tekercset, s felmutatta. Mindenkinek úgy szegeződött rá a szeme, mintha hipnotizálta volna őket.
- Mikor hazamentem, ezt találtam a zsebemben – nyújtotta át Harry a pergament. – Egy lista… amit valószínűleg a dementor adott, miközben eszméletlen voltam - tette hozzá, ahogy Aberforth és barátai rápillantottak a lapra. – Szerintem egyértelmű, mi van rajta…
Hallotta Hermione elakadó lélegzetét és Ron csodálkozó suttogását.
- K. Parker, T. Melwyn, M. Moloh, B. Zambini, T. Sunma, A. Runcor… - sorolta Ginny a neveket.
- Ezeknek a felét se ismerem! – mondta Ron és Hermione egyszerre.
- Ahogy én se – bólintott rá Harry. - De a másik fele meg mind közismert halálfaló…
Aberforth olyan komolyan bámult a pergamenre, hogy félő volt, mindjárt meggyullad tőle. Ginny a fejét ingatta, Hermione pedig a körmét rágva olvasta végig az ismeretlen neveket.
- Itt egy csomó név ki van húzva a listáról – mondta, miután lejjebb görgette azt. – Lestrange, Kupor, Lestrange, Karkarov, Monstro, Crak, megint Crak, Yaxley, Carrow, Carrow, megint Lestrange… Ezeket meg mind ismerjük!
Harry tanácstalanul széttárta a karjait, mikor mind ránéztek.
- Én se értem az egészet! – közölte velük. – Káosz az egész.
- Igazán adhatott volna hozzá egy magyarázatot is a dementor – dünnyögte Ginny gúnyosan.
Mihelyt ezt kimondta, Harrynek eszébe jutott valami: a sötét, elszürkült, fonnyadt arc közel hajol hozzá, s halk, idegen nyelven beszélni kezd.
- Hermione, itt van a merengő? – szólt hozzá Harry hirtelen ötlettől vezérelve.
A lány elfintorodott.
- Igen, elhoztam – mondta kelletlenül. – Ron addig győzködött…
- Helyes, add ide, kérlek! – nyújtotta Harry a karját, meg se hallgatva Hermione újabb szónoklatát a veszélyes sötét tárgyakról.
A lány rövid kotorászás után kihalászta táskájából a tálat, és koppanva letette az asztalra. Harry ekkor előhúzta pálcáját, saját homlokához érintette, s erősen koncentrált a nemrég átélt eseményekre. Másodperceken belül megtelt a tál emlékekkel, s Harry megkavarta a felszínét.
A gáz-szerű anyag áramlani kezdett, majd egy arc emelkedett ki belőle, mintha egy vizihulla lebegne egy tó felszínén. A dementor hangja betöltötte a helyiséget, egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta.
- Ez meg mi volt? – grimaszolt Ron, miután az arc alámerült.
Harry elmagyarázta, mire mindenki csak a száját tátotta.
- Ti értettétek, mit mond? – kérdezte.
Mindenki a fejét rázta, kivéve Aberforthot.
- Én már hallottam ilyen beszédet… De hol? Mikor? – ráncolta a homlokát, melytől még gorombábbnak tűnt az ábrázata, s csillogó kék szemét is háttérbe szorította. – Tudom! – szólt hirtelen határozottabban, s végigsimított szakállán. – Hát persze. Már ötven éve nem hallottam ezt a nyelvet…
- Ez biztos, hogy nem párszaszó – kotyogott közbe Harry, a fiatal Tom Denemre gondolva, aki akkor töltötte diákéveit a Roxfortban.
Aberforth rávillantotta szúrós szemeit.
- Nem kígyóbeszédre gondoltam, te ütődött! Én is tudom, hogy nem az! – torkollta le durván, mire Harry megint elnyomott magában egy durva visszabeszélést. – Nem, ez valami északi beszéd. Nem tudom pontosan milyen, talán finn vagy svéd. Akkor halottam, mikor a Durmstrangba látogattunk Grindelwald miatt…
A két fiú felhorkantott.
- Egy svéd dementor? – szólt Ron bujkáló nevetéssel a hangjában. – Na szép!
Ginny és Hermione megőrizték komolyságukat; Hermione óvatosan megérintette Aberforth karját, és elvette a kezéből a pergament.
- Talán lefordíttathatnánk valakivel, aki érti ezt a nyelvet – javasolta a lány, s végig kitekerte a hosszú listát. – A minisztériumban biztos találok valakit a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán, aki beszél svédül.
Az öreg felemelte hosszú mutatóujját.
- Csak találgattam, hogy svéd – emlékeztette a lányt. – Könnyen lehet, hogy valami teljesen más, akár lehet egy titkos nyelv is – nem ritka az ilyesmi a sötét teremtmények között…
Ginnynek nem tetszett az ötlet.
- Ha titkos nyelv lenne, miért beszélt volna úgy Harryvel? Lehetett volna annyi esze, hogy más nyelven beszél.
- Talán nem tud más nyelven – vonta meg a vállát Ron. – Úgy értem, ez egy dementor. Biztos nem jár két hörgés között intenzív nyelvtanfolyamra…

- Szerintem ez egy segítség – fejtette ki véleményét Harry, a papírra mutatva. – Amit mondott, meg amit adott. Szerintem ez mindazok nevét tartalmazza, akiknek közük volt Voldemorthoz.
- Ennyi halálfaló nem lehetett! – vágott közbe Hermione. – Hol voltak ezek mind a háború alatt?
Harry megrázta a fejét.
- Nem, nem csak halálfalók – javította ki a lányt. – Mindenki, aki támogatta őket, aki egyet értett velük. Nézzétek meg a lap közepe felé: fel van sorolva a Black-család szinte összes tagja, de Sirius és Andromeda nincs rajta.
Három barátja belebújt a pergamenbe, de Aberforth ezt szükségtelennek tartotta; megint karba tette a kezét és szakállát simogatta. Gondolkodva hümmögött.
- Hm… valaki a bitangok közül tudja, hol van a búvóhely – adott hangot véleményének, s Harry egy félmosollyal az arcán bólogatott.
- Piton neve sehol nem szerepel - állapította meg Ron, újra meg újra végigfutva a névsoron.
Harry egy pillanatra elmélázott.
- Ez csak az elméletet bizonyítja – vallotta. – A kék bőrű tudhatta, hogy Piton Voldemort ellensége volt, ezért nincs rajta a listán.
Pár percig egyikük sem szólt, mindenki elmerült saját elméleteiben. Harry fejében egy dolog járt: vajon honnan szerezhette ezt a rendkívül részletes listát a kék bőrű ember, melyen nem hogy számára eddig ismeretlen boszorkányok és varázslók szerepeltek, de voltak köztük szép számmal teljesen idegen hangzású nevek, keleties csengéssel. Számára nem tűnt olyannak ez a rejtélyes varázsló, mint aki az alapos nyomozómunka híve. Akkor nem lenne szüksége Harryék segítségére. Aki egy ilyen névsort össze tud állítani, alighanem a házat is megtalálhatja.
Az egyetlen logikusnak tűnő lehetőség az volt, hogy kapta, vagy lopta valakitől, esetleg találta valahol. Ez egyre valószínűbbnek tűnt Harry számára: ha a fekete mágusok tömegével adják el a sötét tárgyakat, próbálnak mindentől megszabadulni, ami bajba keverheti őket, könnyedén felbukkanhat egy esetleges kereskedőnél egy ilyen névsor. A kihúzott nevek pedig talán arra utalnak, hogy azok a mágusok már nem szolgálhatnak semmi értékessel.
Harry gondolatban átfutotta a listát. Mindegyik kihúzott név egy olyan halálfalót takart, akit elfogtak, vagy megöltek a háborúban, tulajdonaikat lefoglalták, sötét tárgyaikat megsemmisítették vagy elzárták, gringottsi vagyonukat a minisztérium elosztotta a segélyező alapítványok között, lehetetlen volt bármit is megkaparintani tőlük.
A kék bőrű ember, a titokzatos nekromanta pedig talán valami nagy dolgot keres. Talán mind közül a legnagyobbat? Egy olyan sötét tárgyat, melyet Voldemort a saját búvóhelyén rejtett el, valamit, ami olyan iszonyú erővel rendelkezik, hogy sem az opálos nyakék, sem a Halálpálca nem fogható hozzá? Harry képzeletében furcsa, ismeretlen rendeltetésű szerkezetek lebegtek, amik mindenféle borzalmas hatalmat ígérnek birtoklójuknak…
- Hermione!
Merengéséből hangos köhögés és krákogás terelte vissza a valóság e poros, sötét nappalijába, ahol Hermionét súlyos roham fogta el, s mindannyiuk ijedelmére a korom úgy hullott minden egyes köhögéssel, mintha hó szitálna.
- Tarts ki, Hermione! – karolta át Ron és Ginny két oldalról a görnyedező lányt. – Mindjárt vége lesz, ne félj!
Aberforth közben elsuhant Harry mellett, és leguggolt Hermione előtt; Harry észre se vette, hogy az öreg előzőleg kiment a nappaliból nyíló egyik ajtón.
- Tessék, edd meg! Edd meg! – mondta Aberforth Hermionénak, fonnyadt faleveleket tartva a szája elé. – Gyerünk, ettől jobban leszel!
Hermione két köhögés között elvette a leveleket, remegő kézzel a szájába tömte, és rágni kezdte. A fele a korommal együtt kipotyogott, mert annyira rázta a köhögés. Ahogy kitartóan rágta, a köhögés csillapulni látszott, s lassan alább hagyott, nem úgy múlt el, mint az előző alkalmakkor, hirtelen, gombnyomásszerűen. Az orvosság hatott.
- Ne örüljetek előre – nézett le rájuk vendéglátójuk. – Ez nem veszi le az átkot. Csak segít csillapítani a hatását.
Hangosan megköszörülte a torkát, majd pálcájával elővarázsolt egy pohár hideg vizet, és Hermionénak nyújtotta. A lány hálásan elrebegett valami köszönetfélét, s elfogadta az italt.
- Ha valaki nem töri meg az átkot rajtatok, a hónap végére nektek is végetek lesz. A tüdőtök kiég, a szívetek leáll, gyakorlatilag meghaltok – vágta Aberforth a szavakat kegyetlenül a négy jó barát sokkolt arcába. – A testetek működni fog, de csak a varázsló parancsait teljesítve, aki rátok szórta az átkot. Inferus… Az a Monstro gyerek, akiről beszéltetek… - tette hozzá végül -, valószínűleg őt is a Métely érte el.
- Nem azt mondta, hogy csak halottakon hat? – kérdezte Harry.
- Halottakat azonnal inferussá változtat, de ha élőkre szórják, egy hónap kell, hogy kifejtse a hatását – jött rögtön a válasz.
Ron és Ginny együtt felsegítették a földről Hermionét és az asztalhoz ültették.

- Ki kell találnunk valamit! – szólt közbe Harry, s hátával nekidőlt a falnak.
Mindenki hallgatott, s úgy tűnt, senki sem tud mit mondani. Egyedül Aberforth nyitotta szólásra a száját, mikor Hermione végül megszólalt, s úgy tűnt, eddig is csak azért hallgatott, mert a fogai közül bányászta ki a beleragadt növényi rostokat.
- Szerintem egyértelmű, mit kell tennünk – nézett mindenkire, arca csak úgy lángolt a határozottságtól. – A listán szereplő egyik ember meg tudja mutatni, hol van a ház.
Aberforth a fejét csóválta.
- Miért vagy ilyen biztos ebben?
- Nem vagyok – válaszolta a lány. - De ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Ha létezett a búvóhely, valakinek tudnia kellett róla. Okkal kaptuk ezt a listát a dementortól.
Harry, Ron, Ginny és az öreg csendben gondolkoztak. Harry a maga részéről remek ötletnek tartotta, s fejében már meg is született az ötlet, kit kell kifaggatniuk. Azt, aki a legelérhetőbb…
- Rendben – tárta szét a karját Ron. – Mondd, mit csináljunk!
Ahogy kiderült, Hermione is ugyanarra gondolt, mint Harry:
- Először is… Zambini – mondta ki. - Ginny írjon egy levelet Blaise Zambininek.
Harry, aki már készült bólogatni, most meggondolta magát, és Hermionéra bámult. Nem volt egyedül vele: Ginny és Ron csak tátogtak, mint két hal, Aberforth felvonta bozontos szemöldökét.
- Ott van a neve a listán, és mind közül egyedül az ő tartózkodási helyét ismerjük – magyarázta meg a lány. – Egyedül ő elérhető közülük.
Ginny nem tűnt túl lelkesnek, de végül beadta a derekát.
- Mit írjak neki?
- Azt, hogy találkozni szeretnél vele – fejtette ki Hermione, újabb meglepetést kiváltva a jelen lévőkből. – Írd azt, hogy találkozzatok ma éjjel kilenckor az Abszol úton, George boltja előtt. Ha tényleg úgy „rád szállt”, akkor el fog jönni.
- Miért pont ott? – ráncolta a homlokát Ginny.
- A bolt mellett van egy sötét sikátor – folytatta Hermione, s itt a két fiúra nézett. – Harry és Ron ott fognak várakozni a láthatatlanná tévő köpeny alatt, és amikor senki sem látja, elkábítjátok, behúzzátok a köpeny alá, és elhozzátok ide.
Aberforth alig hallható hümmögéssel jelezte hozzáállását, hogy házát holmi halálfalók titkos vallatásához akarják felhasználni.
- És szerinted senki sem fogja látni, hogy valaki csak úgy eltűnik az Abszol útról? – kukacoskodott tovább Ginny.
- Nem, ha becsábítod őt a sikátorba – mondta tárgyilagosan Hermione.
Harry azon kapta magát, hogy egyre hunyorgóbb szemekkel néz a lányra, s karba tett kezét annyira összeszorítja, hogy kabátja ujja csaknem leszakadt.
- Hogyan? – fintorgott Ginny, mintha még sosem hallott volna ilyesmiről.
- Hát… - nyitotta szólásra a száját Hermione, de elakadt és csak hápogott, próbálva megfogalmazni gondolatait. – Hát, úgy, hogy… te meg ő…
Ron nagyot horkantott, újra nekidőlt az asztalnak.
- Egyszerű! – mondta gúnyosan, lassú, vontatott hangon. - Csak megrebegteted a szempilláidat, kigombolod a két felső gombot a blúzodon és már kész is a srác.
Harry egy őrült pillanatra Draco Malfoy fejét képzelte Ron nyaka helyére, s erős vágyat érzett, hogy képen törölje barátját. Ginny is úgy nézett rá, mint aki mindjárt neki ugrik.
- Na nem! – hördült fel hangosan, ügyet sem vetve a mellette röhögő Aberforthra. – Nem fogok úgy viselkedni, mint egy… mint egy közönséges…
- Most miért? – tettetett értetlenséget Ron. - Ebben profi vagy, nem?
Ginny egy pillanat alatt olyan vörös lett, mint a haja, és felbőszült oroszlánként vicsorgott vigyorgó bátyjára.
- Elmész te a jó…!
- Nincs más lehetőség – szakította félbe Hermione a lány dühös visszavágását. – Figyeljetek, nem érünk rá mást kitalálni, mert nem maradt sok időnk. Az egy hónap hat napon belül lejár! Ha Zambini mégsem fogja tudni, hol van a ház, mást kell megkeresnünk, és az már nem lesz egyszerű.
Harry nem volt elragadtatva az ötlettől, ahogy Ginny sem. Odadobni csalétekként Zambininek, ráadásul csábítsa el, hívja be valamiféle sötét sikátorba, és tudva, hogy a mardekáros fiú mire fog számítani…
Ginny is ugyanúgy állt karba tett kézzel, mint Harry, Ron pedig kettejük közé lépett, egyre inkább elhatalmasodó Malfoy-szerű vigyorral. Hosszú karjait átvetette barátja és húga vállán, jót derülve kettejük zavarán. Hermione arcán ellenben bűnbánó, de határozott tekintet ült. Mindketten egyértelműen arra vártak, hogy belemenjenek a dologba.

- Jól van, na, megcsinálom! – adta be a derekát Ginny, Harry pedig úgy érezte, mintha hasba dobták volna egy súlyos kővel. A féltékenység szörnyetege hosszú idő után újra mocorogni kezdett benne.
- Köszönöm – sóhajtott elégedetten Hermione.
- Adjatok egy rohadt pennát! – morogta mérgesen Ginny, lelökve válláról Ron kezét.
Miközben barátnője éjszakai találkára hívta volt mardekáros évfolyamtársukat, Harry makacsul bámult kifelé a portól homályos ablakon, s nem nézett egyikükre sem. Szeme sarkából csak azt vette észre, hogy Ginny fogalmazás közben olykor-olykor rápillant. Ez nem hatotta meg; fejében újra meg újra lejátszódott, ahogy Zambini egy székhez kötözve ül egy sötét szobában, képébe vakító fény világít, és egy izmos, Hagrid termetű alak köröz körülötte, öklét dörzsölgetve, nehéz kérdéseket ordítva a fiú arcába.
- Kész vagyok – szólt pár perc után Ginny, s odalökte Hermionénak a pergament, a pennát pedig mérgesen kettétörte.
- Hé, az vadonatúj volt! – háborgott Ron, mire húga a mellkasának dobta a toll darabjait.
Hermione ajkai mosolyra görbültek.
- Milyen szép… - suttogta halkan. Ron mögé lopózott és kíváncsian belepislantott a levélkébe. Ginny közben ledöccent az asztalhoz, és hosszú ideig nem szólt senkihez.
Mivel baglyot nem hoztak magukkal, Ron vállalta, hogy az Abszol útra hoppanál, és feladja a levelet a postán. Fél órával később már vissza is ért, s ekkor a várakozás alatt együtt megebédeltek a nagy asztalnál. A délután során Aberforth a segítségüket kérte, hogy megszabadítsák a ház többi részét az elszaporodott kártevőktől.
Mikor este hat körül mindennel végeztek, s visszatértek a nappaliba, hogy egy kis frissítőt igyanak – a nagy munka alatt egyre gyakoribbak lettek a köhögési rohamok mind a négyüknél -, már egy barna fülesbagoly várta őket az ablakpárkányon, lábához kötözött levéllel.
- Azt írja, vár engem kilenckor a megbeszélt helyen – mondta Ginny, miután kibontotta, s elolvasta a választ.
- Remek! – lelkesült fel Ron. – Legalább elláthatjuk Zambini baját – tette hozzá, miután Harry úgy nézett rá, akár egy őrültre.
Hermione Ginny elé lépett, és fanyalogva végigsimított a lány haján, majd végigmérte.
- Szerintem kezdd el a készülődést – javasolta. – Rád férne egy fürdés, meg…
- Igazán köszönöm, de magamtól is tudom, mi a dolgom! – sziszegte az arcába Ginny, vészes közelségbe hajolva. Majd ugyanolyan megvetően Ron felé fordult: - Profi vagyok, vagy nem?
Harry inkább nem mondott semmit.
Ginny elvonult a fürdőszobába, út közben teljes erővel belebokszolva Aberforth karjába, aki megint kacagni merészelt. Hermione tökéletes elégedettséggel a ruhafogashoz lépett, leakasztotta talárját, majd megfésülte haját a tükörben. Ron, Harry és az öreg érdeklődve figyelték.
- Te hová mész? – kérdezte Aberforth, megelőzve a fiúkat.
Hermione most a cipőjét húzta, s közben felpillantott rájuk.
- Bemegyek a minisztériumba, és keresek valakit, aki le tudja fordítani a dementor nyelvét.
- De Kingsley megtiltotta, hogy…
- Nem érdekel, mit tilt meg Kingsley! – vágta rá hevesen Hermione, egy érdekes, „ez-az-én-csajom”-féle mosolyt kiváltva Ronból. – Kingsley nem lenne miniszter, ha mi nem lennénk, szóval akkor megyek be a munkahelyemre, amikor nekem tetszik!
Azzal felkapta táskáját, a kandallóhoz lépett és kivett a párkányra helyezett faládikából egy marék hopp-port. Beleszórta a frissiben gyújtott tűzbe, majd még egyszer hátra fordult.
- Mindent nekünk köszönhetnek – jelentette ki ridegen; arcára érdekes árnyakat vetített a zöld láng. – És most is mi kerültünk bajba, mint rendesen. Ne hagyjátok magatokat! Csináljuk úgy, ahogy régen!




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)