Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


A javításokért - mint mindig - köszönet Zizikének és Theatressnek.


8. fejezet: Repülés

Harry lassan sétált vissza a Griffendél-toronyba. A haragja elszállt, és csak egy szúró, bűntudattal teli érzést hagyott hátra a gyomra mélyén. A barátai, Dumbledore, sőt még Piton is mind egyetértettek abban, hogy az okklumencia és legilimencia órái fontosak, sőt sürgősek, ő meg egyszerűen csak abbahagyta őket. Hermione leharapja a fejét, ha megtudja.

És ami még rosszabb, nem csak egyszerűen kisétált Piton irodájából, hanem még sértegette is a férfit. Miért kellett azt mondanom Pitonnak, hogy nem bízom benne? Persze ez igaz volt – Harry még ennyi idő elteltével sem igazán bízott Pitonban, nyilván nem akarta rábízni a legszemélyesebb gondolatait és érzéseit, de ez nem jelenti azt, hogy mindezt az arcába kell vágnia. Ez aligha volt a legokosabb dolog, amit tehetett, de hagyta, hogy a harag és a kétségbeesés felülkerekedjen rajta, csakúgy, mint láthatólag az egész nap folyamán.

Légy ura az érzéseidnek, Potter. Harry arra a megszámlálhatatlan alkalomra gondolt, amikor ezt hallotta Pitontól, és felsóhajtott. Nyilvánvaló, hogy ezen a téren semmi előrelépést nem ért el. Mégsem értette, hogyan sikerült ennyire és ilyen gyorsan elrontania a kapcsolatát Pitonnal. Visszagondolva el kellett ismernie, hogy a tanára nem viselkedett ésszerűtlenül. Ő, Harry volt az, aki túlreagálta a dolgot.

Harryt újra elfogta a bűntudat, de elhessegette az érzést, mint ahogy azt a beismerést is, hogy a legkevésbé sem volt tisztességes a tanárával. Nem számít. Piton sosem volt tisztességes, és biztosan nem fognak hiányozni neki a Harryvel töltött órák, tekintve, hogy mennyi időt és energiát kellett beléjük fektetnie. Harry a szemöldökét ráncolta. Úgy tűnt, ez a fajta gondolkodás sem segít.

Amikor Harry megérkezett a Griffendél-toronyba, nem szólt senkihez, csak egyenesen felment a hálóterembe. Sok időbe telt, mire el tudott aludni. Amikor végre sikerült, nem zaklatták víziók. Álmodott helyettük.

Dementorok kergették egy sötét, áthatolhatatlan erdőben. Mindegy volt, merre megy, mindenhol ott várták, hogy felfalják az érzelmeit, és nem hagytak hátra mást, csak kétségbeesést. Végül körülvették, és nem tudott semerre se futni. Felemelte a pálcáját, hogy megidézze a patrónusát, de csak egy ezüstös pamacs jelent meg. Kétségbeesetten kutatott egy boldog emlék után, hogy patrónusa testet ölthessen, de egyet sem talált. Nem érzett semmi mást, csak reménytelenséget, és egyszer csak már nem törődött az egésszel. Csak azt akarta, hogy legyen vége a nyomorúságnak. Leeresztette a pálcáját, miközben a legközelebb lévő dementor rothadó kezével felé nyúlt.

Harry riadtan ébredt fel, és beletelt egy pillanatba, mire megértette, hogy nem álmai fekete erdejében van. Elkeseredetten felsóhajtott, és megpróbálta lecsillapítani őrülten dübörgő szívét. Teljesen éber volt, és nem akart ágyban maradni, hogy az álmán rágódjon, de ahhoz még nagyon korán volt, hogy lemenjen reggelizni. Az ég alja még éppen csak kezdett világosodni, a többi fiú a hálóteremben pedig még mélyen aludt. Ahogy Harry kinézett a csillagokra, egy árnyék suhant el a sötét ég előtt, majd még egy. Baglyok – alighanem most térnek vissza az éjszakai vadászatból, gondolta Harry, és ettől hirtelen támadt egy ötlete. Őrültség volt, de minél többet gondolkozott rajta, annál csábítóbbnak érezte. Kicsusszant az ágyból, és csendben felöltözött, vigyázva, hogy ne zavarja alvó szobatársait. Nagykabátot vett a talárja fölé, majd előhúzta a ládájából a láthatatlanná tévő köpenyt és a seprűjét, és elhagyta a hálótermet.

Harapós hideg volt ezen a pirkadat előtti februári reggelen, de nem volt annyira sötét, mint amilyenre Harry számított. A holdfény ragyogva verődött vissza a hóról, így tulajdonképpen Harry elég jól látott. Ledobta a láthatatlanná tévő köpenyét, és begyömöszölte a kviddics pálya lelátója alá, majd a seprűjére ült, és elrugaszkodott a földtől. Azonnal elöntötte az öröm, és felszabadultan vigyorgott, miközben magasan a kviddicspálya fölött repült.

Eddig csak egyszer repült éjszaka, több mint egy évvel ezelőtt, amikor a Főnix Rendjének tagjai eljöttek érte, hogy elvigyék a Privet Drive-ról a Grimmauld térre. Az izgalmas volt, egy csipetnyi veszéllyel, de ez jobb volt. Az ismerős földek fölött való repülés a kastély sötét körvonalai előtt jó móka volt, és elűzte az álom kísértetét.

Harry addig repült, míg a csillagok elkezdtek elhalványodni, mivel attól tartott, hogy valaki meglátja. Tudta, hogy ha ilyen korán reggel elkapják, az egész biztosan büntetőmunkát jelent, így vonakodva leszállt a földre, újra magára húzta a láthatatlanná tevő köpenyét, és visszatért a hálóterembe. Ron, Dean, Seamus és Neville még mindig ágyban voltak. Ron álmosan felnézett, ahogy Harry belépett a szobába.

- Hol voltál?

- Kimentem repülni – felelte Harry.

- Repülni? – ült fel az ágyban Ron. – Farkasordító hideg van.

- Nem volt olyan vészes, és szükségem volt egy kis friss levegőre.

Ron olyan stílusban rázta meg a fejét, ami Harryt Mrs Weasleyre emlékeztette, de nem szólt semmit. A többiek is elkezdtek ébredezni, és amikor mindenki felöltözött, együtt lementek reggelizni. Harry a reggeli repülés után jó étvággyal evett, majd Hermionéval bájitaltan órára indult. Harryt kicsit nyugtalanította a tanárával való találkozás, de szerencsére Piton tudomást sem vett róla. Harry minden tőle telhetőt megtett, hogy kiverje a fejéből a veszekedésüket, és a feladatára koncentráljon. De másnap este már nem tudta az egészet figyelmen kívül hagyni.

Mindeddig nem jutott el oda, hogy elmondja a barátainak, hogy abbahagyta a Pitonnal való óráit. De ahogy befejeződött a vacsora, Harry rájött, hogy hamarosan meg kell magyaráznia, hogy miért nem megy a pincébe. Éppen azt fontolgatta, hogyan mondja el, amikor Hermione megzavarta a gondolkodásban.

- Harry, nem fogsz elkésni?

Harry egyik várakozással teli arcról a másikra nézett.

- Öö, igazad van – nyögte ki. – Jobb lesz, ha indulok.

Harry felállt, és kiment a teremből, és borzasztóan érezte magát, amiért nem mondta el a barátainak az igazat. Azzal magyarázta magának, hogy a Nagyterem aligha a legjobb helyszín arra, hogy ilyen hírt közöljön. Úgy döntött, megragadja az alkalmat arra, hogy egy séta során összeszedje a gondolatait. Mivel a diákok többsége vagy még vacsorázott, vagy már lefekvéshez készülődött a klubhelyiségében, a folyosók csaknem üresek voltak. Ez teljesen megfelelt Harrynek. Össze-vissza kószált a lépcsőkön és a folyosókon, oda sem figyelve, hogy merre jár. Egyszer csak elmozdult a lépcső, amin állt, és Harry egy ismerős ajtó előtt találta magát. A harmadik emeleti folyosóra vezető bejárat volt, ahol Harry elsőéves korában Bolyhoskát tartották. Harry kinyitotta az ajtót, és belépett.

A mindenhol jelenlévő vastag porréteg jelezte, hogy a kastélynak ez a része továbbra is elhagyatott. Az élet egyetlen jelei a padlón látható apró, elmosódott mancsnyomok voltak. Harry tudta, hogy alighanem Mrs Norristól származnak, és óvatosan körbenézett, de Frics macskája nem volt látótávolságon belül. Amellett ez a folyosó már nem volt tiltott terület, és nem is volt még takarodó, így Harry semmilyen szabályt nem szegett meg azzal, hogy ott tartózkodott.

Harry egy kicsit megnyugodott. – Lumos. – A pálcájából áradó halvány fényt követve lassan végigsétált a folyosón, és minden szobába bekukkantott, ami mellett elhaladt. A folyosó végén egy kör alakú terembe ért. Mikor körbenézett, megpillantotta az ablakon bekandikáló holdat. Még csak most jött fel, egy vékony szeletnyi fehérség épp újhold előtt, de az esti égbolton hatalmasnak tűnt, mintha egy sápadt kard lebegne a világ fölött. Harry közelebb lépett. Az ablak piszkos volt, és Harry talárjának ujjával törölte tisztára, hogy jobban kilásson. Leült az ablakpárkányra, és kibámult az alatta elterülő földeken elnyúló árnyékokra.

Teljes csend volt, és Harry ráébredt, hogy milyen ritkán van lehetősége igazán egyedül lenni. Mindig tudatában volt annak, hogy emberek veszik körül, és magában kell tartania a gondolatait és érzéseit. Még a saját ágyában sem engedhette el magát teljesen, attól tartva, hogy megzavarja a szobatársait. De itt senki nem volt, aki látta vagy hallotta volna.

Harry addig maradt ott, amíg a hold már magasan járt az égen, és a csillagok is mind előbújtak. Majd visszaindult a Griffendél-toronyba, ahol a barátai tanulással vagy sakkozással töltötték az idejüket. Mindenki üdvözölte, amikor belépett.

- Szia, Harry – mondta Ron. – Megviseltnek tűnsz. Nehéz estéd volt Pitonnal?

Harry csak egy pillanatig habozott. – Igen. – Nem vett tudomást a belé hasító bűntudatról, amit amiatt érzett, hogy ismét hazudott a barátainak. Nem volt igazán kellemes estéje, de ez személyes ügy volt, és senkivel nem akart róla beszélni. Ágyba bújt, és csaknem azonnal el is aludt. Most is álmodott a víziók helyett.

A harmadik emeleti folyosón volt, ami egyszer csak átváltozott a Misztériumügyi Főosztály folyosójává. Sirius lépett elő az árnyékból, és pontosan úgy nézett ki, mint amikor Harry utoljára látta, kivéve, hogy az arcán szomorú és csalódott kifejezés ült.

- Cserbenhagytál minket, Harry – mondta.

- Sajnálom, Sirius, nem akartam, segíteni próbáltam.

Bellatrix Lestrange jelent meg Sirius mögött. Harry megpróbált kiáltani, hogy figyelmeztesse, de nem tudott se beszélni, se megmozdulni.

- Crucio – kiáltotta Bellatrix, majd kegyetlenül nevetett, miközben Sirius a padlóra rogyott a fájdalomtól.

Sirius átváltozott Pitonná, és vádlón nézett Harryre.

- Mindannyiunkra veszélyt jelentesz – mondta.

Majd egy zöld villanás látszott, és holtan esett Harry lába elé. Harry pánikba esve rohant a végtelen folyosón, miközben a falak Bellatrix nevetését visszhangozták.


Harry másnap reggel kicsit zavarodottan ébredt, de semmire nem emlékezett az álomból.

---

A következő hetek lázas tevékenységgel teltek. Minden tanár rengeteg házi feladatot adott. Ha nem lett volna Ron és Hermione, Harry egyszerűen képtelen lett volna lépést tartani. A víziók minden eddiginél gyakoribbak voltak, és a kialvatlanság miatt alig tudott odafigyelni az órákon. A legtöbb éjszakát álmatlanul hánykolódva töltötte, és azon töprengett, vajon jó döntés volt-e, hogy otthagyta Piton óráit, és hogy vajon könnyebben úrrá tudna-e lenni a víziókon, ha folytatná a tanulást. De azzal nyugtatgatta a lelkiismeretét, hogy ennyi házi feladat mellett úgyis képtelen lenne Piton óráira is felkészülni.

Mindazonáltal Harry még mindig nem árulta el a barátainak, hogy abbahagyta a különórákat. Valójában nem tudta, miért nem, de már nem tudta elhitetni magával, hogy puszta figyelmetlenségből, vagy mert nem talált rá megfelelő alkalmat. Tisztában volt azzal, hogy hazudik nekik, és minden alkalommal bűntudat gyötörte, amikor elindult, hogy egyedül üldögéljen az elhagyatott harmadik emeleti folyosón. Ez már szinte szertartássá vált számára, melyet mindig nagy lelkesedéssel várt. Azon vette észre magát, hogy azokon az estéken, amikor elvileg Pitonnal volt órája, mindig csak gyorsan bekapott valamit vacsorára, mert izgatottan várta, hogy félrevonulhasson. Szüksége volt a magányra, hogy lecsillapítsa az érzelmeit, és ezeket az estéket többnyire azokkal a mentális gyakorlatokkal és meditációs módszerekkel töltötte, melyeket Pitontól tanult.

Harry életének fénypontja a repülés volt. Csak repülés közben volt képes megszabadulni az emlékek nyomasztó terhétől. Repülés közben szabadnak és élettel telinek érezte magát. Következésképpen Harry élvezte a kviddicsedzéseket, és minden lehetséges alkalommal a kviddicspálya felé vette az útját. Ha a pálya nem volt lefoglalva és Harrynek nem volt órája, akkor általában ott röpködött a lelátók között, hajtűkanyarokkal kerülgetve a célkarikákat. Reggelente többnyire még pirkadat előtt felkelt, és reggeli előtt leosont a pályára. Úgy érezte, hogy egy-egy különösen rossz éjszaka után ez az egyetlen módja arra, hogy kitisztítsa a fejét.

Egy igen korai szombat reggelen is épp a folyosón lopakodott láthatatlanná tévő köpenye alá bújva, seprűjét szorosan magához szorítva. Megállt a főlépcső tetejénél, és végignézett a bejárati csarnokon. Elhagyatott volt. Úgy tűnt, sem Hóborc, sem Mrs Norris nem settenkedik arra. Harry gyorsan és csendesen elindult lefelé a lépcsőn, és már majdnem leért, amikor kinyílt a bejárat. Harry megdermedt, és meglepetten bámulta, amint kitárul a kapu, és egy talpig feketébe öltözött ember surran be rajta.

Piton volt.

A férfi becsukta maga mögött az ajtót, majd csendben és szaporán a pince felé indult. Csak a kabát alatt viselt nehéz, fekete talárjának suhogása hallatszott. A terem felénél azonban Piton megtorpant, és a lépcső felé nézett, ahol Harry állt. Harry azonnal elkapta a tekintetét, és előhúzott minden megtanult mentális védekezési módot, hogy lezárja az elméjét. Még levegőt sem mert venni. Biztos volt benne, hogy Piton megérezte a jelenlétét, bár nem tudta, hogyan.

Piton bizonytalanul, szemöldökét ráncolva álldogált még egy pillanatig, majd folytatja útját a pince felé. Mikor kilépett az ajtón, Harry lassan kiengedte a visszatartott levegőt, majd megfordult, és elindult vissza a Griffendél-toronyba. Aznap reggelre teljesen elment a kedve a repüléstől. Csak egy dolog járt a fejében. Piton nem a megszokott talárját viselte, de Harry a rajta levőt is felismerte. Csak egy fél óra telt el azóta, hogy álmában látta. Voldemort összes halálfalója ilyet viselt.

---

- Beszélnünk kell – mondta Harry Ronnak és Hermionénak, később, mikor reggelizni mentek.

- Mi baj van? – kérdezte Hermione Harry zord arckifejezése láttán.

- Nem tudtam aludni ma hajnalban, és úgy gondoltam, hogy lemegyek a kviddicspályára – mondta Harry halkan. – A bejáratig jutottam, amikor találjátok ki, kit láttam bejönni?

- Kit? – kérdezte Hermione.

- Pitont.

- Piton mindig furcsa időpontokban szokott kóborolni – jegyezte meg Ron.

- De nem halálfalónak öltözve.

- Micsoda? – torpant meg hirtelen Ron, és a mögötte haladó diákok majdnem beleütköztek.

Hermione megragadta a karját, és kirángatta a tömegből egy csendes folyosóra, Harry pedig követte őket.

- Halálfalónak volt öltözve? – kérdezte Ron. – Biztos vagy benne?

- Abszolút – felelte Harry. – Álmomban eleget látom azokat a talárokat.

- Voldemort biztosan magához szólította – töprengett Hermione. – Kíváncsi vagyok, miért. Talán Voldemortnak szüksége volt valami bájitalra. Mi van?

Ez utóbbit Ronnak és Harrynek címezte, akik elborzadt arccal néztek rá.

- Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélni róla? – kérdezte Ron.

- Miről?

- Pitonról!

- De Ron, igazán! Azt ne mondd, hogy úgy gondolod, hogy Voldemortnak dolgozik!

- Épp most mondtad, hogy valószínűleg ő szólította magához Pitont!

- Nos, ez nyilvánvaló! Voldemort azt hiszi, hogy Piton hűséges hozzá, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg az.

- Akkor miért settenkedett az éjszaka közepén?

- Mit kellene tennie, fényes nappal átmasírozni a kastélyon halálfaló-ruhában?

- Lehet, hogy Ronnak igaza van, Hermione – vágott közbe Harry.

- Na látod – Ron igazolva érezte magát, de Hermione nem is figyelt rá. A lány hitetlenkedve meredt Harryre.

- Ezt nem mondhatod komolyan – mondta lassan.

- Nem lehetünk biztosak abban, hogy Piton melyik oldalon áll, és nem fogok vakon megbízni benne.

- Nem, te inkább vakon nem bízol benne – mondta Hermione mérgesen. – Hányszor mentette meg az életed? Mindannyiunk életét megmentette! Rengeteg idejét áldozza arra, hogy megtanítsa neked, hogyan legyél úrrá a vízióidon. Hogy lehet, hogy még mindig nem bízol benne?

- Bármennyi időt áldozott is rá, semmit nem segített!

Hermione vékony vonallá préselte össze az ajkait.

- Rendben van – mondta. – Akkor menj el Dumbledore-hoz, és mondd el neki, mit láttál.

Harry habozott.

- Ha Piton halálfaló, akkor Dumbledore-nak tudnia kell róla – mondta Hermione, mintha csak a házi feladatot magyarázná. – Ha nem az, akkor neked kell tudnod róla. Így vagy úgy, meg kell tudnunk az igazat. Ha te nem mondod meg Dumbledore-nak, akkor majd én.

- Rendben – egyezett bele Harry. – Reggeli után felmegyek hozzá.

Harry sarkon fordult, és két barátjával a nyomában a lépcső felé indult. Csendben baktattak lefelé. A Nagyteremben szeme akaratlanul is Pitonra tévedt, figyelte, ahogy eszik. A férfi fáradtnak látszott, de úgy tűnt, máskülönben nem zavarták meg az éjszakai események. Hermione még mindig mérges volt, és még csak nem is nézett Harryre. Ron megpróbálta bevonni barátait egy kviddicsről szóló beszélgetésbe, de miután kapott néhány kurta választ és egy különösen csúnya pillantást Hermionétól, feladta. Harry csendben evett, majd elindult Dumbledore irodája felé.

- Harry Potter szeretne találkozni az igazgatóval – mondta a vízköpőnek.

Annak egy pillanatra kigyúltak a szemei, majd félrecsúszott, és felfedte a mögötte rejtőző csigalépcsőt. Mikor Harry felért a lépcsőn, az igazgatót az íróasztalánál ülve találta.

- Á, Harry. Minek köszönhetem a látogatásodat?

- Piton professzorról szeretnék beszélni.

- Természetesen, Harry. Foglalj helyet – Dumbledore az íróasztala előtt álló székre mutatott, és megvárta, míg Harry leül. – Nos, mit szeretnél megvitatni velem?

- Ma megláttam korán reggel, és biztos vagyok benne, hogy Voldemortnál volt.

Dumbledore szemöldöke meglepetten szaladt a magasba.

- Valóban nagyon korán felébredhettél, ha ezt láttad – felelte.

- Maga tudta? – kérdezte Harry hitetlenkedve.

- Természetesen – válaszolta. – Voldemort ritkán hívatja Piton professzort, de azért előfordul. Persze a professzor mindenről beszámolt nekem.

- Arról is, hogy két embert meggyilkoltak? – kérdezte Harry, remélve, hogy a nyugodt közönyön túl valami más reakciót is ki tud csikarni az igazgatóból. De Dumbledore továbbra is higgadt maradt.

- Igen – közölte. – Már alaposan megvitattuk a dolgot Piton professzorral. Biztosan megérted, Harry, hogy a részleteket nem oszthatom meg veled.

- Igen, uram. Nem is igazán szeretném tudni őket.

- Nem? Akkor talán azt szeretnéd tudni, hogy Piton professzor miért nézi tétlenül, hogy ilyen bűntények történnek?

Dumbledore hangja alig észrevehetően megkeményedett, és Harry félrenézett, nem bírva tovább a kék szemek metsző pillantását.

- Szerinted mit kellett volna tennie, Harry? Ha ilyenkor megpróbálna közbeavatkozni, az csak a saját halálát eredményezné. Ezt biztos te is tudod.

- Azt hiszem.

- És mégis, ez a válasz nem kielégítő számodra – jegyezte meg Dumbledore. – Ennyire nem bízol benne?

Harry kényelmetlenül mocorgott.

- Abbahagytam az órákat Piton professzorral.

- Tudom – mondta Dumbledore. – Beszámolt róla.

- Most nem fogja azt mondani, hogy hiba volt?

- Én nem tudhatom, hogy az volt-e vagy sem. Azt csak te tudhatod.

- De azt állította, hogy fontos, hogy megtanuljam meggátolni a víziókat!

- Igen, ez roppant fontos, de nem az egyetlen tényező. Te nem csupán elemi módszereket tanulsz az elméd lezárására. Te főként az okklumencia magasabb szintjét tanulmányozod. Biztosan rájöttél, hogy nincs annál bensőségesebb viszony, mint tanár és tanítványa között az efféle mentális tanok esetén. Ha a bizalom hiányzik, akkor az órák valószínűleg több kárt okoznak, mint hasznot.

- Akkor maga szerint jól tettem, hogy abbahagytam?

- Ezt nem mondtam – nézett Dumbledore jelentőségteljesen Harryre. – Ha a szíved mélyén nem bízol meg Piton professzorban, akkor meg kell kérdeznem, hogyan lehetséges az, hogy úgy tűnik, bennem megbízol, holott ő is az én áldásommal cselekszik.

- Hogyan lehet benne ennyire biztos, főként amikor a professzor Voldemorttal van?

- Ismerem Perselus Pitont. Tudom, hogy nem ezt a választ szeretnéd hallani, de egyelőre csak ennyit mondhatok. Rábíznám az életemet, Harry. Sőt mi több, rábíznám a te életedet. Bármit is érez irántad, Piton professzor sosem bántana téged, és nem engedné, hogy más bántson, ha hatalmában áll megakadályozni.

Harry az ajkába harapott, és ismét félrenézett. Hirtelen azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne, nem pedig az igazgató vizsgálódó tekintete előtt, és felállt. – Köszönöm, hogy szakított rám időt, igazgató úr.

- Köszönöm, hogy meglátogattál. Nem szeretném, hogy még több teher nehezedjen a lelkedre. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted.

Harry pocsékul érezte magát, miután elhagyta az igazgató irodáját. Hermionénak természetesen igaza volt. Mint mindig, most is alaptalan volt a Piton iránti gyanúja, és ráadásul Dumbledore gyengéd korholása után úgy érezte magát, mintha valami alacsonyabb rendű létforma lenne. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy megbízzon Pitonban.

Nem mintha Harrynek eszébe jutott volna bármi, amivel a férfi okot adott volna a bizalmatlanságra. A szemöldökét ráncolta, és erősen gondolkodott. Nem, semmi ilyen nem jutott eszébe. Rengeteg alkalom volt, amikor mindannyian úgy gondolták, hogy Piton gyanúsan viselkedik, előfordult, hogy minden közvetett bizonyíték arra mutatott, hogy vaj van a fején. De mindig kiderült, hogy tévednek.

Azért nem bízom benne, mert nem kedvelem?– gondolkozott Harry. – Nincs elég valódi ellenségem, akik miatt aggódhatnék? – a saját magától való undorral eltelve megrázta a fejét.

Végül Hermionéban volt annyi jóérzés, hogy amikor visszatért a Griffendél-toronyba, nem vágta a fejéhez, hogy ’Én megmondtam’.

- Az volt az egyetlen ésszerű dolog, hogy megkérdezd Dumbledore-t, Harry – mondta a lány. – Mindig megéri biztosra menni.

Ront azonban nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni. Úgy tűnt, hogy csupán elvből még mindig nem bízik Pitonban, és még Hermione leglogikusabb érvei sem tudták meggyőzni. Harry magára hagyta két barátját, hogy tovább vitatkozzanak Piton megbízhatóságáról, és seprűjével a kviddicspálya felé indult, hogy bepótolja az elmaradt reggeli repülést. Tökéletes repülőidő volt, hideg, tiszta és szinte teljesen szélcsendes.

- Harry!

Harry megfordult, és meglátta Ginnyt, amint seprűvel a kézben szalad felé, át a hóborította füvön.

- Mit szólnál egy kis társasághoz? Jól jönne egy kis gyakorlás.

- Nagyszerűen hangzik!

A következő óra csodálatosan telt. Harry rájött, hogy Ginnyvel repülni még jobb, mint egyedül. Egyik pillanatban zuhanórepülésben száguldott a föld felé, a következőben újra a magasba tört. Ami legjobban tetszett neki, az az volt, hogy Ginny mindig meg tudta nevettetni. Amikor vele volt, már majdnem hinni tudott abban, hogy minden jóra fordul majd, legyőzik Voldemortot, és mindannyiuk előtt nyitva áll a jövő, amiről álmodnak.

---

Majdnem dél volt, mire visszaértek a kastélyba. A Nagyteremben hatalmas nyüzsgés volt, ahogyan mindenki sietve ebédelt: roxmortsi hétvége volt, és a diákok alig várták, hogy már úton legyenek a városba. Harry és Ginny leültek a Griffendél asztalához Hermione és Ron mellé.

- Épp ideje volt, hogy előkerüljetek – mondta Ron. – Már majdnem elindultunk nélkületek.

- Ne izgulj, Ron – felelte Ginny -, nem fogják felvásárolni az egész Mézesfalást, mielőtt odaérnél.

- Az lehet, de be szeretnék nézni Zonkóhoz, meg érdekelnek a legújabb kviddicsfelszerelések is – mondta Ron. – És te, Harry? Te mit akarsz csinálni?

- Öö, nem is tudom – felelte Harry.

- De jössz, ugye? – kérdezte Hermione enyhe szemöldökráncolással.

- Még nem igazán gondolkoztam rajta – ismerte el Harry.

- Ó, Harry, muszáj jönnöd! – kiáltott fel Ginny. – Hetek óta csak a tanulással foglalkozol.

Harry elfintorodott. Ginnynek igaza volt. Túlságosan maga alatt volt ahhoz, hogy a barátaival legyen, és bár a tanulásra is kellett volna az idő, de szüksége volt egy kis szünetre.

- Jó, rendben – egyezett bele végül. – Megyek.

Ginny elvigyorodott, és Harry érezte, hogy megkönnyebbül. Jó lesz kimenni Roxmortsba, és egy időre elfeledkezni a gondjairól.

A bejárati csarnokban találkoztak Luna Lovegooddal és Neville-lel, és hatan együtt elindultak Roxmortsba, és közben arról fecsegtek, hogy mit fognak venni Zonkónál és a Mézesfalásban. Séta közben Harrynek eszébe jutott, hogy ez a kiruccanás sokkal kellemesebb, mint a legutóbbi, ahol együtt voltak. Érezte, hogy az emlék hatására összeszorul a gyomra, és társaira pillantott, hogy vajon eszébe jut-e valamelyiküknek ugyanaz. De mindannyian nevettek, és boldogan beszélgettek, mintha a világon semmi gondjuk nem lenne, így Harry is elhessegette a szomorú gondolatokat. Amikor megérkeztek a városba, Neville előhúzott a zsebéből egy pergamendarabot, és tanulmányozni kezdte.

- Mi az, Neville? – kérdezte Harry. – Bevásárlólista?

- Igen. A Mimbulus Mimbeltoniám nem érzi jól magát, és szükségem van néhány hozzávalóra a tápoldathoz.

- Neville, az egy növény – közölte Ron.

- Tudom – védekezett Neville. – De tudod, a növényeknek is vannak érzéseik. Lunának van egy tápoldat-receptje, amitől elvileg magához tér.

- Keresünk neki valami megnyugtató zenét is – mondta Luna. – Tudjátok, a növények szeretik a zenét.

- Ha minden jól megy, írok róla egy dolgozatot Bimba professzornak – tette hozzá Neville.

- Nos, akkor remélem, sikerülni fog – mosolygott rájuk Hermione.

- Köszönöm – mondta Neville. – Később találkozunk. – Azzal Lunával eltűntek egy mellékutcában, Hermione pedig mélyet sóhajtott.

- Lehet, hogy sikerül – mondta Ginny nem túl nagy meggyőződéssel.

- Azt hiszem, Neville túl sok időt tölt Lunával – állapította meg Ron.

Harry felhorkant, majd elvigyorodott. – Na menjünk.

Először a Mézesfalásba mentek, ahol annyi édességet vásároltak, amennyi csak a zsebükbe fért, majd Zonko Csodabazárjába. Harry csak nézelődött; ahogy Ron határozottan kijelentette, Fred és George sokkal jobb készletekkel rendelkezett. Sőt mi több, Harry úgy érezte, már nem érdeklik az egyszerű ugratások és trükkök.

Cukorpennát szopogatva sétáltak az utcán, amikor elértek a Calamus Pennabolthoz.

- Ron, beugorhatnánk egy percre? Szeretnék venni valamit – kérte Hermione.

- Persze, nekem is kell pár dolog – egyezett bele Ron.

- Akkor majd a Három Seprűben találkozunk – mondta Ginny.

- Igazából – kezdte Harry – nekem is kellene egy új… Au!

- Jaj, ne haragudj, Harry! – kiáltott fel Ginny. – A lábad volt? Gyerünk, igyunk egy vajsört! – Azzal szorosan megragadta Harry karját.

- Öö, rendben – egyezett bele Harry.

- Akkor később találkozunk – búcsúzott el vidáman Hermione, majd Ronnal együtt eltűntek.

Harry utánuk nézett, majd Ginnyhez fordult.

- Nem kellett volna a lábamra lépned – mondta.

- Valentin-nap van, Harry. Hermione és Ron szeretnének egy kicsit kettesben lenni.

- Akkor miért nem azt mondták?

- Ez nem így működik.

Harry a szemét forgatta. – Akkor most igazából tényleg a Három Seprűbe megyünk, vagy az csak valami Hermionénak szánt titkos üzenet volt?

Ginny elvigyorodott. – Oda megyünk. Gyere.

Továbbsétáltak az utcán, és a küszöbönálló Hugrabug elleni kviddicsmeccsükről beszélgettek. Már majdnem a Három Seprűnél voltak, amikor meglátták Malfoyt, Craket és Monstrót, amint azok egy kis utcába settenkednek.

- Ez furcsa – állapította meg Harry, és elkezdte bámulni a mardekárosokat.

Crak szinte sosem szólalt meg, kivéve, amikor Malfoy parancsait vette tudomásul. Megdöbbentő felfedezés volt, hogy Crak kézben tud tartani egy beszélgetést, az pedig, hogy Malfoy odafigyelve hallgatja, szinte hihetetlen.

Ekkor azonban Monstro, akinek nyilvánvalóan őrködnie kellett, észrevette Harryt és Ginnyt, és a válla felett odaszólt valamit a társainak.

Malfoy és Crak azonnal elhallgattak.

- Nahát, nahát, Potter és Weasley – ült ki Malfoy arcára a gúnyos vigyor. – Hol a többi szánalmas mugliimádó?

Harry és Ginny mindketten elvörösödtek a sértés hallatán, és Ginny előrelépett, hogy visszavágjon Malfoynak.

- Te egy igazi féreg vagy – mondta Ginny undorodva. – Egy nap valaki majd befogja azt a nagy szádat.

Malfoy szeme veszélyesen megvillant, és előhúzta a pálcáját.

- Szeretnéd megpróbálni? – kérdezte.

Harry egy pillanaton belül Ginny oldalán termett pálcával a kezében. Ginny is Monstro is előhúzták a pálcáikat, és Harry azt latolgatta, hogy kettő a három ellen nem is olyan rossz kilátás. Ő és Ginny már rosszabbal is néztek szembe. De mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Crak odahajolt Malfoyhoz, és súgott neki valamit. Az Harryre pillantott, de nem a megszokott kegyetlen tekintettel. Most kifejezetten rosszindulatú volt az arckifejezése, és Harry hátán végigfutott tőle a hideg.

- Tudod, mit? – mondta Malfoy. – Ez egyszer elengedünk titeket. Pillanatnyilag jobb dolgom is van, mint hogy titeket megátkozzalak, úgyhogy mozgás.

Még egy pillanatig egymásra meredtek, majd Harry megszólalt.

- Gyere, Ginny, menjünk – mondta.

Ginny bólintott. Kihátráltak az sikátorból, és visszatértek a főutcára, de Harry nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami nagyon nem volt rendben ezzel a találkozással.

---

A Három Seprű tele volt diákokkal, akik mind élvezték az iskolától való távollétet, és a vidám hangulat hamarosan elsöpörte Harry rossz érzését a Malfoyékkal való találkozással kapcsolatban. Ginnyvel találtak egy szabad asztalt, és rendeltek egy pár vajsört.

- Nos – kezdte Ginny. – Akarsz róla beszélni?

- Miről? – kérdezett vissza Harry.

- Arról, ami az utóbbi pár hétben nyugtalanít, bármi is legyen az. Ne hidd, hogy nem vettük észre, mennyire ki vagy készülve. És tudod, ha valaki minden reggel ötkor felkel repülni, az egy kicsit furcsa.

Harry nem nagyon akart a problémáiról beszélni, de úgy tűnt, hogy Ginny nyílt, nyugodt arckifejezése megoldja a nyelvét.

- Annyi az egész, hogy mostanában különösen rosszak az álmaim – mondta.

- Mit gondol erről Piton professzor?

- Piton?

- Beszéltél vele erről, nem?

- Nos, nem, nem igazán – ismerte el Harry.

- Harry, neki kellene segítenie ebben. Ha nem működik, amit csinál, meg kell mondanod neki.

Harry kényelmetlenül fészkelődött, és nem nézett Ginny szemébe. Tudta, hogy el kellene mondania Ginnynek az igazságot, de nem tudta rávenni magát.

- Harry, tudom, hogy nem szereted Pitont – folytatta Ginny. – Egyikünk sem szereti. Rémesen érezném magam, ha nekem kellene annyi időt eltöltenem vele, mint neked. De teljesen kész vagy, és találnod kell egy módot, hogy megszüntesd ezeket az álmokat.

Harry felsóhajtott. – Tudom. Megígérem, hogy megteszem, ami tőlem telik, rendben?

Ginny arcáról eltűnt az aggódó kifejezés, és elmosolyodott.

- Tisztességes ajánlat! – mondta, majd Harry meglepetésére és megkönnyebbülésére a kviddicsről kezdett beszélni. Ginny nyilvánvalóan nem olyan ember volt, aki sokáig lovagol a kellemetlen témákon, és ezért Harry mérhetetlenül hálás volt.

A következő egy óra túl gyorsan eltelt. Harry szívesen üldögélt és beszélgetett volna egész délután Ginnyvel, de hamarosan megérkezett a nagyon boldog kinézetű Ron és Hermione, bár annak ellenére, hogy bevásárolni mentek, nem volt náluk csomag. Neville és Luna viszont annyi csomaggal érkezett, hogy alig fértek be az ajtón. Viszont mindketten nagyon boldogok voltak, mivel úgy tűnt, minden hozzávalót megtaláltak a tápoldathoz.

Együtt sétáltak vissza Roxfortba, jót vacsoráztak, és az este hátralevő részében a klubhelyiségben játszottak. Mindent egybevetve nagyszerű nap volt, de ahogy közeledett a lefekvés ideje, Harry érezte, ahogy a jókedv átadja helyét az aggodalomnak.

Ez nevetséges! – gondolta. - Már lefeküdni is félek! Ginnynek igaza van, valamit tennem kell ezzel.

Sajnos Harrynek csak egy lehetőség jutott eszébe miközben bemászott az ágyba. Szerencsétlenül felsóhajtott. Majd holnap foglalkozik a kérdéssel. Pillanatnyilag nem akart erre gondolni. Lehunyta a szemét, minden gondolatot kisöpört az elméjéből, és elaludt.

---

Másnap reggel Harry korán kelt. Nem voltak víziói, de még így sem volt jó hangulatban. Miután húsz percig meredt az érintetlen reggelijére, remélve, hogy megjön az étvágya, elhatározta, hogy semmi haszna nem származik abból, ha késlelteti az elkerülhetetlent.

Félretolta a tányérját, és a pince felé indult. Útközben elpróbálta magában, hogy mit fog mondani Pitonnak. Elérte a bájitaltan tanár irodáját, összeszedte minden bátorságát, és gyorsan bekopogott az ajtón.

Nem jött válasz.

Harry még egyszer kopogott, megfeszítetten hallgatózott, hogy van-e valami válasz, de még mindig nem volt. Harry homlokát ráncolva sétált végig a folyosón, és lenyomta a tanterem kilincsét. Zárva volt. Fülét az ajtónak nyomta, és próbaképpen megint kopogott. Nem volt válasz, határozottan úgy tűnt, hogy senki nincs bent. Harry visszament az iroda ajtajához, és hozzányomta a fülét, és hallgatta, hogy van-e odabent bármilyen mozgás.

Hol lehet Piton? Nem volt ott a reggelinél, de vasárnap reggel csak nincsen semmi dolga. Dumbledore megbízta volna valami sürgős elintézni valóval a Rend ügyeiben? Vagy ami rosszabb, esetleg megint Voldemort szólította? De ebben az esetben mostanra már biztos visszatért volna.

- Potter!

Harry felugrott, és ahogy megfordult, beverte a fejét az ajtóba.

Piton állt a folyosó végén az egyik ajtóban, és rettenetesen dühösnek tűnt. Bevágta maga mögött a nehéz tölgyfaajtót, és Harry felé indult.

- Mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – kérdezte dühösen.

- Én, öö, csak beszélni szerettem volna önnel uram – válaszolt Harry, és a fejét dörgölte, ahol beütötte.

- És gondoltad, hogy ezt az ajtómon való hallgatózással érheted el?

- Én nem hallgatóztam! - tiltakozott Harry. – Kopogtam, de nem volt válasz.

- Tehát ahelyett, hogy ebből arra következtettél volna, hogy nem vagyok odabenn, úgy döntöttél, hogy inkább fülelsz az ajtónál? Miért? Úgy gondoltad, hogy bujkálok előled? Nem mintha ez nem lenne vonzó lehetőség, el kell ismernem.

- Csak beszélni akartam magával, és nem tudtam, hol máshol lehet.

- Potter, bármilyen nehéz is elhinni, nem az irodámban élek, és egy csöppnyit korán van ahhoz, hogy csak a hívásodra várjak, nem gondolod?

Harry elvörösödött zavarában, ahogy megértette a nyilvánvaló tényt. Persze hogy Piton nincs az irodájában vasárnap korán reggel. A szobájában volt. Harry reflexszerűen a felé az ajtó felé pillantott, ahonnan Piton érkezett.

- Sajnálom, professzor – mondta Harry. – Azt hiszem, nem gondolkodtam.

- Nos, micsoda meglepetés – jegyezte meg Piton.

Harry még jobban elvörösödött, de olyan méltóságteljesen viselte Piton gúnyos tekintetét, amennyire csak tudta.

- Sajnálom, hogy megzavartam, uram – mondta Harry mereven. Megfordult, hogy elmenjen.

- Potter?

Harry megállt, és visszanézett a tanárra.

- Nem volt valami, amiről beszélni akartál velem? – kérdezte Piton.

Harry habozott. Nem volt biztos benne, hogy ez a legjobb alkalom, hogy a férfi segítségét kérje. Piton alighanem érzékelte a gondolatait.

- Potter, bármi is az, biztosíthatlak, hogy a mostaninál nem lesz jobb alkalom, hogy megbeszéljük – mondta Piton.

Harry tudta, hogy Piton ezt nem jó értelemben mondja. Úgy tűnt, hogy a közöttük lévő szakadék áthidalhatatlan, és Harry túlságosan csüggedt volt ahhoz, hogy megpróbálja.

- Nem számít, professzor – mondta Harry. – Nem volt olyan fontos.

Harry megfordult, és elsétált. Érezte, hogy Piton követi a tekintetével, de a bájitaltan tanár nem szólt semmit, Harry pedig nem nézett hátra.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)