A Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 15]

+++ betűméret ---
<< >>


9. fejezet
Fekete viasz

Ginny végre kijött a fürdőszobából. Akárcsak mielőtt a Megfojtott Macskába indultak, Harry most sem tudta levenni róla a szemét. A lány egy nagyon mélyen dekoltált, térdig érő fekete ruhát vett fel, s a tizenhetedik születésnapjára Harrytől kapott fülbevalókon kívül semmi más ékszert nem viselt. Ginny egyébként sem hordott magán sok ékszert, s Harry pont ezt szerette benne; nem drága holmik vonzerejében bízott, hanem saját természetességében.
Ginny megtorpant, mikor észrevette, Harry milyen szemekkel bámulja ruhája kivágását. Elmosolyodott, abbahagyta cipője igazgatását, majd kiegyenesedett, s ringó csípővel odasétált Harryhez. Karjait a nyaka köré kulcsolta, és olyan vehemensen csókolta, hogy rögtön magukra vonták a mögöttük beszélgető Ron és Aberforth figyelmét.
- Hé, nem lehetne ezt későbbre halasztani? – hördült rájuk Ron, de egyikük sem foglalkozott vele. – Indulnunk kellene!
Ron öt perc után ráunt az egészre, s inkább hozzálátott, hogy kihajtogassa a láthatatlanná tévő köpenyt, mely immár egy éve pihent a helyén kihasználatlanul. Ahogy minden erejükkel azon voltak, hogy elzárják a múltat, a köpeny – a harmadik ereklye – is lassan a múlt részévé vált. Harry és Ginny akkor használták legutoljára, mikor előző nyár végén, a lány tizennyolcadik születésnapján kilopóztak a házból a tengerpartra, egy kis éjszakai fürdőzésre. Utána visszakerült a ládába, szépen összehajtogatva, akárcsak a Tekergők Térképe, s Ron önoltója, amit Dumbledore professzor hagyott rá. Harryék úgy tervezték, hogy mindhármat a kis Teddy Lupinnak adják, amint megkapja első roxforti levelét.
- Tessék, ezt tedd el – nyújtott át Aberforth egy kicsi bőrerszényt Ginnynek, mikor abbahagyták a csókolózást Harryvel. – Gurgyökér levele van benne. Rágj el egyet, mielőtt találkozol a sráccal, nehogy közben jöjjön rád a köhögés.
Ginny megköszönte a segítséget, majd Ron sürgetésére Harryvel együtt kiléptek a hideg éjszakába. Egy kanyargós ösvényen lementek a domb aljába, ahol megszűnt a dehoppanálásgátló hatása, s együtt, kézen fogva belefordultak a semmibe. Ginny is a láthatatlanná tévő köpeny alatt hoppanált, nehogy pont Zambiniba botoljanak az érkezéskor.
Az Abszol úton még a késői időpont ellenére is sok volt a járókelő, és élénk beszélgetés hangja hallatszott. A hármas a sötét sikátorba érkezett, ami előtt rendszeresen kisebb-nagyobb sétáló csoportok vonultak el. Harry körülnézett, majd előre mutatott Ron és Ginny feje között.
- Ott van Zambini, látod?
A magas, ferde szemű, fekete fiú hosszú, előkelő bíbor talárban állt egymaga az utcán, háttal Harryéknek.
- Indulj! – bíztatta Harry Ginnyt, s egy együttérző mosolyt villantott meg felé.
A lány szidalmakat dünnyögve kibújt a köpeny alól, megigazgatta ruháját, majd a mardekáros fiú mögé tipegett. Megkopogtatta a vállát, mire Zambini nagyot nyikkanva ijedtében, megpördült.
- Ginevra! – meresztett rá nagy szemeket a fiú.
Ginny vidáman kacarászott Zambini ijedtségén.
- Szia Za… akarom mondani: Blaise – mondta, s ahogy a láthatatlanná tévő köpeny alatt közelebb mentek, Harry látta a lány angyali mosolyát.
Zambini ezalatt tátott szájjal végigmérte Ginnyt.
- Egyszerűen gyönyörű vagy – sóhajtotta elakadó hanggal, s hirtelen mozdulattal a lány kezéért nyúlt.
Ginny egy pillanatra úgy tűnt, visszakozik, de aztán erőt vett magán, s újra elmosolyodott. Zambini kezénél fogva magához húzta, és egy puszit nyomott az arcára.
- Gyönyörű vagy… - mondogatta egyfolytában. – Gyönyörű… észbontóan gyönyörű…
Harry keze úgy megfeszült a varázspálcán, hogy félő volt, mindjárt eltöri.
- Nyughass! – ragadta meg a vállát Ron keményen, bizonyára attól tartva, hogy Harry mindjárt kirohan a köpeny alól.
- Merlinre, alig hiszem el, hogy eljöttél! – mondta Zambini, majd mielőtt Ginny pisloghatott volna egyet, megölelte. – Annyira elutasító voltál a boltban.
Ginny nem tehetett mást, hozzá volt szorítva a fiúhoz, aki kitartóan simogatta a hátát.

- Nem mondhattam semmit a bátyám előtt – magyarázta ki magát Ginny, s hangja olyan őszintén csengett, hogy még Harry is elhitte volna. – Tudod milyenek a testvéreim. Nem engednék, hogy…
- Hogy egy mardekárossal legyél, igaz? – fejezte be helyette Zambini. – Tudom, mire célzol. A magamfajtának nem könnyű manapság…
„Mindjárt elsírom magam” – gondolta Harry, s ahogy Ginnyre pillantott, látta, hogy neki is hasonló dolog járhat a fejében. A lány épp feléjük nézett, s szemei azt üzenték, ha Harryék nem csinálnak sürgősen valamit, ő fog megátkozni mindenkit maga körül.
- Gondoltam rá, hogy én is elmegyek a többiekkel, de anyám nem engedte – mondta Zambini. – Milyen jó, hogy végül itt maradtam! – sóhajtozott újra. – Anyámnak mindig igaza van…
Ron némán hányást imitált Zambini szavait hallva.
Ginny eltátotta a száját, mert a fiú félretűrte a haját, és csókolgatni kezdte a nyakát.
- Ebből elég! – sziszegte Harry, s előrelendült. Ron szerencsére időben visszarántotta, mielőtt kiszaladt volna az utcára, hogy kocsonyává átkozza Zambinit, mert épp ekkor haladt el mellettük egy beszélgető pár.
Így hát egyelőre tétlenül tűrte, hogy volt mardekáros évfolyamtársa elmélyülten markolássza barátnője fenekét. Ginny félreérthetetlen jeleket küldött a szemével Harry és Ron felé.
- Gyere fel hozzám – kérte Zambini olyan esdeklő tekintettel, hogy Harry szinte megszánta, ugyanakkor ettől csak még jobban utálta őt. – Itt lakom nem messze.
Ginny igyekezett húzni az időt.
- Elköltöztél anyukádtól? – kérdezte közömbös érdeklődéssel.
- Igen – felelte a fiú. – Egy kis önállóságra vágytam. De hagyjuk ezt, ne beszéljünk most anyámról.
Harry látta, hogy a lány a szemeit forgatja. Zambini végre kicsit elhúzódott tőle, s ránézett. Harry ismerte ezt a fajta tekintetet, amikor fiú így néz lányra. Zambini lassan közelített ajkaival Ginny szája felé.
- Várj! – tartotta el magától a fiút, aki erre olyan csalódott képet vágott, mint egy kisgyerek, ha nem kapja meg a beígért csokoládét. – Ne haragudj, csak… nem akarom, hogy a bátyám, vagy Lee Jordan meglássanak minket. Inkább menjünk be ide a sötétbe…
Harry és Ron felkészültek, pálcáikat a köpeny rejtekében a közeledő fiúra szegezték, aki egy percre se engedte volna el Ginny kezét. Alig értek be a sikátorba, Zambini máris megállította a meglepett lányt, a bolt falának döntötte, és megcsókolta. Harry megint előre lendült, de Ron ismét megállította.
- Ne szórakozz már! – morogta az arcába, de azonnal meglátta, miért tartották vissza ismét: egy csapatnyi ember vonult el a sikátor előtt, az egyikük még észre is vette a sötétben megbújó párost és rájuk vigyorgott.
Mialatt elmentek, Zambini egy pillanatra se engedte el Ginnyt, aki egyik kezével tehetetlenül matatott táskájában a varázspálca után. Mikor végre tiszta lett a levegő, Harry és Ron előugrottak a köpeny alól, s elkiáltották magukat:
- Stupor!
- Obstructo!
A mardekáros fiú úgy repült le Ginnyről, mintha mágnes rántotta volna le, s ájultan rogyott össze a kukák között. Az egészet csak egy girhes macska vette észre, aki nyávogva iszkolt el a felboruló szemetes útjából.

- Lehettetek volna gyorsabbak! – rivallt rájuk Ginny suttogva. – Mégis mire kellett még várni? Látni akartad, hogy letépi rólam a ruhát?! – tette hozzá Harrynek címezve.
- Emberek jöttek-mentek, nem kockáztathattuk, hogy valaki meglásson!
Ginnyt ez nem hatotta meg, nem volt hajlandó szóba állni vele. Helyette kivett az erszényből egy újabb falevelet, és rágcsálni kezdte. Közben égő mellkasára szorította a kezét, és elégtétellel nézte, ahogy Ron megkötözi a vérző fejű Zambinit.
- Szörnyű volt… - utálkozott a lány, majd köhögött egyet, mely Aberforth orvosságának hála most csupán egy náthára emlékeztetett.
Harry közelebb lépett hogy átölelje, de a lány ellökte a kezét.
- Most nem épp erre vágyom! – állította meg Ginny. – Inkább egy újabb fürdőre…
Gyorsan visszahoppanáltak a Dumbledore-házhoz, de az igen nagy sugarú dehoppanálásgátló-kör miatt megint csak a domb aljába érkeztek. Rendesen kifáradtak a dombmászásban, Harry és Ron maguk előtt lebegtették Zambini eszméletlen testét, Ginny pedig azzal foglalkozott, hogy tűsarkú cipője ne süppedjen bele a sárba. Félúton meg kellett állniuk, mert ezúttal Harryre jött rá a köhögés; Ginny megosztotta vele a maradék leveleket.
- Csakhogy megérkeztetek! – fogadta őket a bejárati ajtóban Hermione, elégedetten mosolyogva a lebegő Zambinit látva.
- Sikerült kiderítened valamit a hangról? – kérdezte Harry tőle, alig hogy felértek.
- Igen – bólintott a lány, s beinvitálta őket. – Odabent mindent elmondok.
Bementek a házba, Harry és Ron leültették Zambinit egy székre, aki úgy aludt, mint a tej. Lecsillapították köhögésüket egy-egy levél elrágásával, majd leültek az asztalhoz.
- Szóval – kezdte Ron –, mit derítettél ki a dementorunkról? Tényleg svédül hadovált?
Hermione megrázta a fejét.
- Nem, nem svédül, hanem óskandinávul, nyugati dialektus – felelte. – Egyes viking törzsek használták ezt a nyelvet a VIII.-X. század idején.
Aberforth felvonta bozontos szemöldökét, Harryék figyelmesen hallgattak.
- A minisztériumban senki se volt, aki le tudta volna fordítani – folytatta Hermione. - A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán csak addig jutottak vele, hogy északi eredetű. Elmentem hát a londoni Nyelvészeti Tanszékre.
- Van a varázslóknak Nyelvészeti Tanszéke? – nézett nagyot Harry.
Hermione lesajnálóan elmosolyodott.
- Nincs. A mugliknak viszont van – mondta.
Aberforth eltátotta a száját.
- Te megmutattad a merengőt egy muglinak? – hüledezett Ronnal és Ginnyvel együtt.
Hermione türelmetlenül legyintett.
- Dehogy is! – horkantott fel. - Felvettem magnóra…
- Mit csináltál? – ráncolta a homlokát az öreg értetlenül.
Hermione kihalászott a táskájából egy régi, kazettás diktafont és odadobta Aberforthnak, aki érdeklődve forgatgatta a kezében.
- Ez olyasmi, mint egy merengő, de csak hangra… „emlékszik” – kereste a számára érthető kifejezést a lány, majd felvihogott saját szavait hallva. Harry is a fejét csóválta Ronék komoly arcát látva.
- Felvettem a dementor hangját, és lejátszottam a tanszékvezető professzornak – folytatta Hermione. – Az elejéből pár szót le tudott már fordítani, de azt mondta, időre van szüksége.
- Mennyi időre? – kérdezte az öregember.
Hermione elfintorodott.
- Egy hét – jelentette be, mire mindenki csalódottan nyögött egyet.
- Akkor nincs sok értelme – mondta Ginny lelombozottan. – Nekünk már nem maradt egy hetünk.
Ron felpattant a székről, s felgyűrte pulóvere ujját.
- Jöhet a B-terv! – kurjantotta tettre készen, s az alélt Zambini elé lépett.
- Ez az A-terv, te nagyokos – motyogta a húga, s mellé állt, hogy figyelemmel kísérhesse a kihallgatást.
- Miért az az A-terv, amiben elrabolunk egy embert? – pillantott rájuk Harry egy félmosollyal az arcán.
- Azért, mert egy szánalmas B-tervhez nem viseltem volna el a tapizást! – fortyant fel Ginny.

Aberforth Zambinire szegezte a pálcáját, halk varázsszót dörmögött, mire a fiú szuszogott párat, kinyitotta a szemét, és kábán pislogott rájuk.
- Helló haver, mi az ábra? – vigyorgott bele gonoszul a képébe Ron.
Zambini rémülten nézett egyikükről a másikukra, vadul forgatva a fejét.
- Mi… mi ez? Mi folyik itt? – kérdezte riadtan, s fel akart állni a székről, de Harry visszalökte. A szék megingott.
- Hogy kerülök ide? – folytatta. – Mi ez itt?
- Osztálytalálkozó. Mégis minek látszik? – felelte Hermione, Ron és Harry pedig felnevetett. Egyedül Ginny maradt komoly, nem értékelve ezt a ritka pillanatot, mikor Hermione humora felszínre bukkant.
- Ti elraboltatok engem?! – hördült fel Zambini, s megint megpróbált felkelni. Harry megint visszalökte, s öten öt pálcát irányoztak rá.
- Mit akartok tőlem?
- Hol volt Voldemort főhadiszállása? – vágta az arcába a kérdést Harry.
Zambini úgy ült sokkoltan, mintha pofon csapta volna.
- Mi? Nem… nem volt ilyen hely…
- Hazudsz! – dörrent rá durván, s mellkason bökte a pálcával, ami apró szikrát vetett.
Ginny figyelmeztetőleg finoman a vállára tette a kezét. Zambini észrevette a mozdulatot.
- Te Potterrel jársz? – vágott egyszerre csalódott és dühös képet. – Pazarlás…
Majd Harryhez fordult: - Milyen érzés, Potter, hogy a barátnőd egy igazi kis…
Harry abban a pillanatban irtózatos erejű pofont adott neki.
- Ne akard befejezni! – figyelmeztette.
Zambini nem is mert több becsmérlő szót kiejteni a száján, csak hallgatott, mint a hal. Ginny észrevétlenül hátrébb vonult Aberforth mellé, s nem nézett többet a fiú arcába.
Most Ron tett próbát.
- Tudjuk, hogy ismerted a halálfalókat! – mondta foglyuknak. – Arra vagyunk kíváncsiak, hol találkozgattatok?
- Hogy-hogy…? – hebegett Zambini.
- Hol voltak a pizsipartik Voldival? – mászott bele a képébe Ron, fenyegetőzve a pálca világító végével.
Zambini túlságosan zavarban volt, hogy rögtön válaszolni tudjon, ezért bele tellett egy kis időbe, mire összeszedte magát.
- É-én a-azt nem tudom – dadogta. – Mindig má-máshol találkoztak. Hol itt, hol ott… Malfoytól tudom! – tette hozzá gyorsan.
Ron megint nevetett.
- Folytasd! – bíztatta Hermione, valamivel kedvesebb hangot megütve, mint a fiúk.
Volt mardekáros társuk nagyot nyelt.
- Én csak e-egyszer ta-találkoztam a nagyúrral – mondta. – A Malfoy-kúriában … ott gyűltünk össze.
Harry a fejét rázta.
- Nem érdekel minket Malfoyék háza. Hol voltak még találkozók, miről hallottál még? Hol lehetett még találkozni Voldemorttal?
Zambini megrettent a név hallatán.
- Mindig valamelyik aranyvérű házában ültek össze – mesélte. – Legtöbbször Malfoyéknál, de Nottnál is járt a nagyúr… igen, nála volt találkozó. És azt hiszem, Yaxleynál… meg valami Peverellnél, meg talán egyszer Crakéknál is…
- Peverell? – kapott a szón Harry.
Barátaival sokat mondó pillantást váltottak.
- Hol van a Peverell-ház, Blaise? – kérdezte Hermione.
- Mit tudom én! – háborgott Zambini, ahogy összeszedte a bátorságát. – Nem meg mondtam, hogy nem jártam a találkozókra?! Én nem voltam halálfaló! – kiabálta az arcukba. Majd hátrébb csúszott a székkel és felállt. Harry most nem ültette vissza.
- Malfoyék jártak minden gyűlésre, még Crak meg Monstro sem volt ott mindig! Mert mi nem… mi nem voltunk megjelölve! – folytatta, s közben kissé eltávolodott tőlük. Harryék rajta tartották a szemüket. - Pansy is csak egyszer találkozott vele… Anyámtól hallottam a Peverellek nevét, mindig azt mondta, hogy olyan házat akar, mint az övék…
Harry felvonta a szemöldökét.
- Az anyád járt abban a házban?
Zambini elnémult. Látszott az arcán, hogy átkozza magát, amiért meggondolatlanul kotyogott, de már késő volt visszaszívni.
- Hívd ide az anyád, Zambini! – parancsolta Ron.
- Mi? Dehogy hívom ide, ti megőrültetek! – ordibálta nekik.
Harryék azonban hajthatatlanok voltak, s újabb győzködés és észérvek helyett megátkozták egy viszkető átokkal. Zambini veszettül vakarózni és jajgatni kezdett, toporzékolt egy helyben, majd elterült a földön és a padlóhoz dörgölőzött. Aberforth, Ron és Harry hangosan nevettek rajta.
- Jól van, jól van! – emelte fel védekezőleg a kezét a fiú. – Idehívom… de egy feltétellel!
Ron előrébb lépett egyet, pálcáját Zambini mellkasának szegezve, akinek vadul rángatóztak az arcizmai.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj! – morogta az arcába.
- Csak ígérjétek meg, hogy nem átkozzátok meg semmivel! – ahogy mondta, szemében őszinte ijedtség tükröződött. – Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok az anyámat!
Ron tekintete egy jottányit sem változott, de Hermione azonnal rábólintott.
- Nem fogjuk bántani, megígérem – mondta bíztatólag, majd levette róla az átkot.
A mardekáros fiú még egy percig csak nézett rájuk, próbálta eldönteni, bízhat-e bennük. Végül egy nagy sóhajjal kieresztette a levegőt, amit eddig visszatartott, s leengedte a kezét.
- Jól van – szólt újra, kissé higgadtabban. – Hiszek nektek.
Ezt meghazudtolva nagyot nyelt, de határozott mozdulattal a kandallóhoz lépett, ahol már zölden lobogott a tűz – Ginny előzőleg beleszórt egy marék hopp-port, mikor már úgy tűnt, fogjuk beadja a derekát.
- Belladonna Zambini! – mondta a kandallónak a fiú, s bedugta fejét a nyaldosó lángok közé.
Pár másodpercig semmi sem történt, csak vártak. Végül hallották, ahogy egy mély női hang visszaszól a kandallóból.
- Blaise? Miért hívsz ilyen későn? Valami baj van?
Zambini megköszörülte a torkát zavarában.
- Az a helyzet, hogy… a segítségedre van szükségem, anya…
- Ilyenkor? – hallották a nyafogó választ. – Már épp lefeküdni készültem. Nem ér rá holnapig?
- Sajnos nem – felelte a fia. – Most rögtön át kell jönnöd a Dumbledore-házba!
- Rendben, ha ilyen fon… - ekkor elakadt a szava. – Hová menjek át?!

Zambini most már tényleg zavarban volt, lába izgett-mozgott, ahogy a tűztér előtt térdelt, s csak nagy sokára válaszolt anyja sápítozására.
- Itt vagyok a Dumbledore-házban – ismételte meg, majd szinte könyörgő hangon folytatta: - Anya, nagyon kérlek, gyere át! Most!
Mrs Zambini nem adta könnyen magát.
- De mégis mit keresel abban a házban?! – folytatta a faggatózást. – Csak nem betörtél? Megmondtam neked, hogy tartsd távol magad a régi osztálytársaidtól! – váltott hirtelen szigorú hangnemre az anyja. – Nem győzőm hangsúlyozni neked, hogy milyen fontos meghúzni magunkat.
- Anya… - próbált hasztalan közbeszólni Zambini.
- Ha a Weasleyk rájönnek, hogy betörtél Albus Dumbledore otthonába, akkor nagyon nagy bajba kerülünk! – Mrs Zambini most már egyenesen dühöngött. – Mindkettőnket bezáratnának, elhiheted!
- ANYA! – csattant fel türelmét vesztve a fia. – Gyere át! Most! Kérlek… - nyomta meg az utolsó szót.
Pár pillanatig megint nem szólt senki, csak a tűz ropogása, sercegése hallatszott, ahogy lágyan nyaldosta Zambini fejét.
- Hát jó – egyezett bele kelletlenül az anyja. – Állj hátrébb, átjövök.
Zambini rák módjára, négykézláb kihátrált a tűzből, s felállt. Harry, Ron és Aberforth néma üzenetet váltottak, s mind a kandallóra szegezték pálcájukat.
A zöld lángok magasra csaptak, s egy pörgő alak tűnt fel a kandallóban. Mikor a tűz kialudt, fejét lehajtva egy magas, meglehetősen szép fekete bőrű, kiugró arccsontú nő lépett ki a kopott szőnyegre. Mályvaszínű hálóinget és fehér, csipkés köpenyt viselt, ez utóbbit kötötte meg éppen a derekán, mikor felpillantva észrevette a rá irányuló varázspálcákat.
- Mi ez? – torpant meg ijedten. – Mi történik?!
Zambini azonnal előresietett hozzá, mire Ron rögtön rá szegezte pálcáját. Ginny és Hermione a háttérből figyelte a jelenetet.
- Anya, ne félj! – igyekezett megnyugtatni Mrs Zambinit a fia, s gyengéden megfogta a kezét, mielőtt a pálcájáért nyúlna. – Nem fognak bántani minket.
A nő ekkor elszakította figyelmét a lesben állókról, s fiára nézett.
- Nem? – emelte fel a hangját, ahogy észre vette Zambini halántékát, s végighúzta hosszú ujját a nemrég még vérző seben. – Blaise, ezek megtámadtak téged!
Harrynek átfutott az agyán, hogy nem ártott volna ellátni a sebeit, mielőtt idehívatják vele az anyját.
- Mit műveltek veled? – másik kezével megragadta fia állát, s felfelé fordította, hogy jobban megnézhesse. – Bántottak? Megkínoztak, Blaise?
Zambini finoman elhúzta anyja kezét az arcáról.
- Nem… - motyogta lesütött szemmel. – Nem, ez csak véletlen volt.
- Véletlen?! – sivított fel a nő. – Te is tudhatnád, fiam, hogy nincsenek véletlenek, ha Harry Potterről van szó! – lendítette feléjük a kezét.
Ginny köhécselni kezdett, s Mrs Zambini ekkor észrevette a lányokat is.
- Te vagy a Weasley-lány, akiért a fiam úgy odáig van? – mérte végig gúnyosan a nálánál két fejjel alacsonyabb Ginnyt. – Ginevra, igaz?
A lány dacosan bólintott, s bekapott egy újabb gurgyökér levelet.
- Elhívtad a fiamat, mi? Hogy foglyul ejthessétek – ekkor dühös-csalódottan fiára nézett. - Hát ezért nem akartál anyáddal vacsorázni ma este? Arra számítottál, hogy ezzel a kis libával töltheted az estét!
- Hé, hé, hé! – hördült fel Ron, s magasabbra emelte a pálcát Belladonna Zambini arcába. – Vigyázzon a szájára, hölgyem!
Az asszony olyan dölyfösen bámult le rá, mintha kosz lenne a cipője talpán.
- Vidd a képemből azt a vacakot, Ronald Weasley! – mordult rá tele haraggal. – Nem jelentek fenyegetést se rátok, se az új… Weasley-uralomra – köpte undorodva.

Ron vicsorogva mosolygott rá, s kissé lejjebb eresztette a pálcát, mely most a nő derekára mutatott. Belladonna Zambini elfordult tőle, s szemügyre vette a többi jelenlévőt. Harry homlokán lassan átsiklott a tekintete, Hermionét még ennyire se méltatta, végül az emeletre vezető lépcső árnyékában megbújó öregemberen állapodott meg.
- Maga Aberforth Dumbledore, ugye? – szólította meg, mikor felismerte. - Olvastam az Esti Prófétában a kocsmájáról. Sajnálom a veszteségét…
Aberforth elégedetten füttyentett egyet.
- Asszonyom, ön egy igazi úri hölgy – hajolt meg előtte színpadiasan, s úgy tett, mintha kalapot emelne. – Ezeknek eszükbe se jutott ilyesmi…
Harry látta, hogy Hermione, Ginny és Ron feje olyan lett, mint a cékla.
- Nem vagyok meglepve – jegyezte meg epésen a nő.
Hermionénak láthatóan elege lett a csipkelődésből, s karba tett kézzel közelebb ment foglyaikhoz.
- Mrs Zambini – szólította meg. – A segítségére van szükségünk…
- Hah! Milyen meglepő! – vágta rá az asszony. – Érdekes módját választottátok a segítségkérésnek.
Harry is előrébb lépett, s leengedte a karját. Most már csak Ron volt az egyetlen, aki rájuk szegezte a varázspálcát.
- Sajnos nem volt más választásunk – próbálta kivágni magát Harry. – Időhiányban vagyunk, és nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt a házat, amit Voldemort az otthonának hívott.
A két Zambini rémülten összerezzent a rettegett név hallatán; hosszú idők óta ők voltak az elsők, akiktől Harry még mindig ezt a reakciót láthatta.
Az asszony meglepett képet vágott, s csak tátogott, mintha próbálná felfogni a kérdést.
- Ilyen… - kezdte lassan. – Ilyen ház nem létezik.
Harry látta, hogy Ron összevonja a szemöldökét. Időközben leült az asztal szélére; karja alighanem elfáradt, combjára fektetve még mindig foglyaikra szegezte a pálcát.
- Anya – szólalt meg Zambini. – Ők a Peverell-házra kíváncsiak.
Mrs Zambini szaporán pislogott, ahogy gondolkozott.
- A Peverell-ház? – kérdezett vissza, érdeklődés fénye csillant a szemében.
Aberforth és a négy jó barát némán figyelt, mégis hangos zaj töltötte be a szobát. Behallatszottak az éjszaka hangjai, tücsökciripelés és bagolyhuhogás.
- Tudom, hol található a Peverell-ház – folytatta Belladonna Zambini, majd megcsóválta a fejét. – De sosem gondoltam volna, hogy a nagyúr otthona lenne.
Újra elhallgatott, s Harry úgy érezte, lépnie kell valamit, hogy a nő igazán segítsen nekik. Eltette hát pálcáját, majd karját Ron kezére tette, jelezve neki, hogy ő is tegyen hasonlóképp. Ron bizonytalanul grimaszolt, majd megvonta a vállát, s végül engedelmeskedett. Mrs Zambini nem hagyta figyelmen kívül, s máris nyugodtabbnak tűnt.
- Kérem, elmondaná nekünk, mit tud a házról, hölgyem? – vette elő Harry a legjobb modorát.
- Párszor valóban ott tartózkodott a nagyúr, de sohasem tartottunk gyűlést abban a házban – válaszolta Mrs Zambini. Megigazgatta köpenye kötőjét, majd karba tette a kezét.
Harry a homlokát ráncolta.
- Úgy tudtam, ön nem volt halálfaló – tette fel a burkolt kérdést.
A nő megrázta a fejét, s hanyag eleganciával kisöpörte arcából csillogó, fekete haját.
- A nagyúr nem kívánta, hogy belépjek a halálfalói közé – válaszolta kimérten. – Bizonyára tudta, hogy nem jeleskedek a párbajozásban és a harcban. Ennek ellenére elvárta, hogy alkalmanként megjelenjenek nála olyanok, akik… - itt elakadt a szava, s riadtan forgott körbe, mintha megijedt volna attól, amit elmondott.
- Akik támogatták őt – fejezte be helyette Hermione.
Mrs Zambini most először figyelt rá, dermedten, mellkasára szorított kézzel, várva, mi történik.
- Nem kell félnie, hölgyem, nem fogjuk bántani – igyekezett újra megnyugtatni Harry. – Komolyan beszélek. Minket csak és kizárólag a ház érdekel.
Belladonna Zambini nyelt egyet, majd vett egy mély lélegzetet, és újra belefogott:
- Háromszor voltam a nagyúr színe előtt. Első alkalommal az elhunyt férjemről faggatott ki, másodjára pedig arra volt kíváncsi, számíthat-e a támogatásomra az új rendben, amit fel akart építeni. Ez még mind az előtt volt, hogy eltűnt volna... – mondta. – Ezekre a beszélgetésekre a Peverell-házban került sor. Legutoljára pedig két éve beszéltem vele, mielőtt átvették volna a hatalmat a minisztériumban. Ekkoriban szinte minden találkozó Malfoyék házában volt megtartva.
Mrs Zambini megint sóhajtott, mintha valami nehéz terhet dobott volna le a válláról, aztán széttárta a karjait, s hozzátette: - Ha van ház, amit a nagyúr otthonának hívhatnánk, akkor a Malfoy-kúria lenne az. De ez igencsak különös megfogalmazás…
Harry és barátai összepillantottak, közben a nő tovább beszélt.
- A sötét nagyúrnak soha sem volt lakása, ahogy pénze sem. Soha sem tudtuk, hol alszik – talán attól félt, hogy valaki álmában megpróbálja majd meggyilkolni… Nem tudom. De tény, hogy se én, se egyetlen halálfalója nem látta őt enni vagy inni… Egyetlen egyszer sem. Mintha ezeket valami szégyenteljes dolognak tartotta volna… Túlontúl emberinek.

Egyedül Hermione nem figyelt rá. Csak mikor befejezte, akkor intézte hozzá újabb kérdését:
- Mrs Zambini, mikor volt az első két találkozása Voldemorttal… (a két fogoly itt megint összerezzent félelmében)… melyekre a Peverell-házban került sor?
A nő egy pillanatig elgondolkozott a kérdésen, végül így felelt:
- Az első 1972-ben, a második pedig közvetlenül a godric’s hollow-i gyilkosságok előtt történt.
Harry is lázasan gondolkozott. Voldemort épp az előtt készült a hatalomátvételre, hogy elporladt volna és a hatalma semmivé foszlott? Egy kicsit különös ez az időzítés, vélte Harry.
- Szóval elmondhatjuk – emelte fel a hangját Hermione -, hogy Voldemort kilenc éven keresztül tartott audienciát abban a házban.
Mrs Zambini felemelte az ujját.
- Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy folyamatosan ott tartózkodott volna – vetette ellen. – Mint mondtam, közös gyűléseket sohasem szervezett abba a házba. Nem is lehetett volna! Nem volt akkorra terem a Peverellek házában, ahol negyvenen elfértek volna.
Megemésztették a hallottakat, s mind úgy érezték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy biztosak legyenek benne.
- Hányan voltak egyszerre a legtöbben a Peverell-házban? – tette fel az újabb kérdést Harry.
Ron, Ginny és Hermione mind ránéztek. Aberforth továbbra is a lépcső mellett gubbasztott, és nem kívánt közbeszólni.
Mrs Zambini csípőre tette a kezét, mintha már nagyon unná a kérdéseket.
- Nem emlékszem, Potter – sóhajtotta fáradtan. – Régen volt már. De nem lehettek sokan. Talán csak egy vagy kettő… Vagy talán senki, rajta kívül. A sötét nagyúr nyitott ajtót.
Ron eltátotta a száját.
- Voldemort nyitott ajtót a vendégeinek? – hüledezett.
Harry azonban nem tartotta olyan különösnek, sőt, úgy érezte, ez végre bizonyítékként is szolgálhat.
- Természetesen nem kézzel, Weasley! – vágta rá Mrs Zambini. - Varázslat nyitott ajtót, és mutatta az utat. Mint egy suttogás a fejemben, amit csak én hallhatok, úgy vonzott felfelé, az emeletre, egy csaknem üres kis szobába…
- Aminek az egyetlen berendezése egy karosszék volt – fejezte be helyette Harry. – Ugye? Magas támlával, a szoba közepére állítva, pontosan szemben egy tükörrel.
Mrs Zambini szemei kerekre tágultak; fia értetlenül kapkodta tekintetét anyjáról Harryre és vissza. A többiek is kissé zavarodottnak tűntek.
- Honnan tudsz te erről?
- Láttam már azt a szobát – válaszolta Harry.
Élénken emlékezett erre a helyiségre. Ötödéve alatt számtalan éjszaka járkált benne álmában, csaknem olyan gyakran, mint a Misztériumügyi Főosztályra vezető ablaktalan folyosón. Itt volt tanúja az Avery nevű halálfaló megkínzásának, amiért az rossz tanácsot adott Voldemortnak a jóslat megszerzéséhez, s itt vette észre először önmagán, hogy a nagyúr szemén át látja a világot.
Megköszörülte a torkát és tett egy lépést foglyaik felé.
- Hölgyem, el tudna vinni minket a Peverell-házhoz? Most.
Pár pillanatnyi néma csönd.
- Hiába viszlek oda – rázta meg végül a fejét Mrs Zambini. – Nem tudtok bemenni. Én nem tudom kinyitni az ajtaját…
- Azzal önnek nem kell foglalkoznia – szólt közbe Harry magabiztosan.
Két dolog miatt gondolta így: egyrészt a kék bőrű ember csupán arra kérte őket, találják meg a házat, bemenniük nem kell. Másodsorban pedig az volt az elképzelése, hogy ő, mint Ignotus Peverell valószínűleg egyik utolsó élő leszármazottja, képes lesz kinyitni az ajtót, ahogy a kitagadott Siriusnak is kénytelen volt engedelmeskedni a ház, s a házimanó.
- Rendben van – egyezett bele Mrs Zambini. – De utána elengedtek mindkettőnket, világos? És ezen túl békén hagytok minket! Te pedig… - mutatott remegő kézzel Ginnyre. – Nem mehetsz még egyszer a fiam közelébe!
Ginny gunyorosan mosolygott rá.
- Majd valahogy visszafogom magam – dünnyögte az orra alatt.
- Helyes – nyugtázta a nő, s újra Harry felé fordulva széttárta a karját. – Akkor indulhatunk.

Ron ment előre, mutatva az utat a kertbe a két Zambininek, őket követte Ginny és Hermione. Aberforth megállította Harryt az ajtóban.
- Potter, add a köpenyt! – suttogta neki. – Követlek titeket.
Harry vita nélkül a kezébe csúsztatta a láthatatlanná tévő köpenyt, s követte Ginnyt és Hermionét az udvarra. Ron és Zambiniék már elindultak lefelé a kanyargós ösvényen; Mrs Zambini jól hallhatóan vacogott az éjszakai hidegben. Fia előzékenyen levette kabátját és anyjára terítette. Harryt érthetetlen okból egy pillanatra kellemetlen bűntudat kerítette hatalmába.
- Fogjátok meg a kezem – nyújtotta Ron felé a karját Mrs Zambini, annak ellenére, hogy Hermione sokkal közelebb állt hozzá.
Másik kezét fia fogta meg, az övét Hermione, Hermionéét Harry, ő pedig Ginnyt kapta el, aki háta mögött markolt meg egy láthatatlan kezet. Együtt vetették bele magukat a fojtogató űrbe, mely a szokásosnál is sűrűbb, szorító érzést keltett bennük – Harry a tüdejét égető átok erejét okolta érte.
Lábuk erősen csapódott az aszfalthoz, s ezzel egyidőben mind a négyükön súlyos köhögési roham lett úrrá. A forróság minden eddiginél erősebben csapott le.
- Mi van veletek? – hunyorgott rájuk Mrs Zambini.
Harry összegörnyedt, s szájából még a korábbiaknál is sokkal több korom hullott, sőt, az éjszakai sötétben úgy tűnt, mintha pici, izzó szikrákat köhögött volna fel.
- Merlinre! – suttogta borzadva a mardekáros fiú.
- Titeket megátkoztak! – ismerte fel a rejtélyt az anyja, s hátrébb húzta tőlük a fiát. – Megátkoztak, igazam van?
Senkitől sem kapott választ, mert senki sem volt olyan állapotban, hogy beszéljen. Harry már komolyan kezdett megijedni; ilyen sokáig egyszer sem tartott ki a roham. Érezte, hogy valaki a kezébe csúsztat egy fonnyadt levelet, amit gondolkozás nélkül bekapott és veszettül rágni kezdett. Egy rémítő pillanatig úgy tűnt, a gurgyökér levél nem használ, mert tovább prüszkölte a hamut és a szikrákat, de aztán a köhögés alább hagyott, s lassan elmúlt.
Harry feltápászkodott; barátai is abba hagyták a köhögést, de az átok hatása továbbra is megmutatkozott rajtuk: szemük körül a bőr bepirosodott, arcuk ellenben hamuszürke, beteges színt öltött, s úgy tűnt, mintha hirtelen rengeteget fogytak volna. Az élet kezdett elszállni mind a négyükből.
- Mi történik veletek? – suttogta elhűlten Mrs Zambini.
Megint csak nem kapott választ, helyette Hermione szegezett neki egy másik kérdést:
- Hol vagyunk? – tette fel sürgetően.
Mrs Zambini hátrált néhány lépést, s úgy nézett rájuk, mintha szellemet látna. Hermione megismételte a kérdést, kissé erőteljesebben.
- Upper Flagleyben – érkezett végre a válasz.
Mrs Zambini elindult a sötét, kivilágítatlan úton, de még mindig rémült képet vágott.
– Sok varázsló lakik itt – mesélte, hogy elterelje a gondolatait. – A nagyapám is itt született…
Harry kissé elcsodálkozott: Belladonna Zambini igencsak beszélgetős kedvében lehetett, hogy a nagyapjáról mesél egy mugli származásúnak. Amit korábban hallott róla (hétszer ment férjhez, mindegyik férje nem sokkal az esküvő után titokzatosan elhunyt), egy pénzéhes, büszke aranyvérű, gyilkos hajlamú Bellatrix Lestrange jelent meg a képzeletében, ha Mrs Zambinire gondolt. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy ne bízzon meg benne, hiszen a meglepően normális külső mögött alighanem egy aljas gyilkos rejtőzködik.
Közben befordultak egy sarkon, s magas, szépen nyírt sövények közt vezetett el az útjuk. Az egyik kertben Harry nagy meglepetésére egy legelésző hippogriffet látott, s ez elfeledtette vele aggodalmát. Hogy a fenébe engedték meg ennek az alaknak, hogy hippogriffet tartson muglik között? Hermione is észrevette az állatot, s bosszúsan ciccegni kezdett.
- Megérkeztünk – jelentette be Mrs Zambini, s megállt egy magas, régi, baljós épület előtt, melynek fala úgy tűnt, egyetlen masszív, fekete kőből áll, mintha egy szobrász faragta volna ki egy óriási tömör sziklából.
A ház fekete fala kristályszerűen csillogott, visszaverve az éjszaka fényeit. Érdekes módon pontosan olyan hatást keltett, mint a Feltámasztó Kő sötét felülete – Harry már csak ezért is biztos volt benne, hogy rejtve van a szomszédok elől, hiszen egy ilyen építmény már messziről vonzza a tekintetet.
A falak nem függőlegesen álltak, hanem összetartottak, meredek lejtéssel egy csonka piramist formázva. Szögletes homlokzata fölött masszív, fekete cseréptető fedte az építményt, ablakai is háromszögletűek voltak, a bejárati ajtóhoz kis lépcső vezetett fel.
- Hát ez nem semmi! – hallatszott Ginny elképedt hangja.
- Illik is Voldemorthoz, mi? – kontrázott rá Ron.

Mrs Zambini vállon ragadta fiát és arrébb álltak, Harry pedig ámulva közelebb ment barátaival együtt. Tudta, hogy nem kell aggódnia Zambiniék miatt, Aberforth alighanem szemmel tartja őket.
Megcsodálták a kovácsoltvas kerítést, melynek dupla szárnyú kapujába középen a Halál ereklyéinek háromszögletű jelképe került; a kapu pontosan ott nyílt, ahol a háromszöget vágta félbe az egyenes vonal, a Halálpálca jele.
Harry lenézett a kapu kilincsére, s óvatosan megfogta.
- Most ugrik a murmánc a vízbe – motyogta Ron, s mindannyian visszatartották a lélegzetüket.
Lenyomta a kilincset, s a kapu kinyílt.
Ekkor csapott le rájuk újra az átok, alattomosan, váratlanul. Harry köhögve nekitámaszkodott a kapunak, mire az teljesen kitárult, s ő arccal előre esett a bejárathoz vezető járdára.
- Harry… köh… - szólt ijedt, rekedt hangon Ginny, majd felsegítette. – Jól… vagy?
Nem válaszolt. Kezét szája elé szorítva botorkált előre a méteres gazban a bejárati ajtó felé, idejét nem vesztegetve felkaptatott a lépcsőn, s kezét a gomb-szerű kilincsre tette. Észrevette, hogy azt is az ereklyék jelképe díszítette. Az ajtó is engedelmesen kinyílt, s feltárult a poros, fekete előszoba.
- Meg… köhöm… megtaláltuk! – kiáltott hátra válla fölött Harry, mikor végignézve az előszobán meglátta a végső bizonyítékot: valaki a folyosó végét lezáró boltív fölé – a ház minden sarkát díszítő háromszögektől oly annyira elütő – zöld Mardekár-címert erősítette.
Ginny, Hermione és Ron nem tudták kimutatni örömüket, mert egyre rosszabbul voltak. Harry maga is borzalmasan rázkódott a köhögéstől, amitől már a gyomra is felfordult és hányingere támadt. Szája elé tartott kezén furcsa, dohos szagot kezdett érezni, mely behatolt az orrlyukaiba.
Zambiniék még mindig ugyanott álltak, kissé tartózkodón, mikor a kis zsákutcára egyszerre csak dermesztő sötétség leple zuhant. Mindenki egyszerre rántotta elő a pálcáját, de nem tehettek semmit.
A dementor felülről érkezett, leereszkedett Harry és barátai közé.
- Expecto…! – ordította Ginny, de a lény megelőzte. Elszürkült kezével széles mozdulatot tett, mire a két lány és Ron elestek a kapu előtt a betonra, Hermione még a pálcáját is elejtette.
Harry lerohant a lépcsőn, futtában meglendítette varázspálcáját, de ő sem tudta befejezni a varázslatot. Egy hangos pukkanás, s a magas, kék bőrű ember materializálódott az orra előtt, pálcájával homlokon döfte, mire hátra tántorodott. Mielőtt Harry észbe kaphatott volna, már a hátán feküdt a gazos járdán.
- Merlinre! – hallotta Mrs Zambini sikoltását. – Mi történik itt?!
A kék bőrű nevetett, lámpásként világító szeme pásztázta őket.
- Figyelj rájuk – szólt higgadtan a dementornak, aki otthagyta a fekvő hármast, s lassan Zambiniék felé lebegett.
- Expecto Patronum! – mondta ki a varázsigét Belladonna Zambini, mire egy fényes, négylábú patrónus jelent meg előtte.
A dementort nem különösebben zavarta, de közelebb nem ment hozzájuk, csak lustán körözni kezdett a két alak körül, mintha cápa cserkészné be a halrajt.
- Látom, megtaláltátok a házat – szólt Harryékhez a kék bőrű, majd felemelte pálcát tartó kezét; a pálca vége lila színben izzott. Harry úgy érezte, mintha szétrobbanna belülről a tüdeje, az átok ereje belémart, mint valami alattomos szörnyeteg, égette, pusztította a bensőjét, s ő úgy érezte, pillanatokon belül meghal.
- Hadd fejezzem ki gratulációmat! – színpadiaskodott a varázsló, s mélyen meghajolt fekvő áldozatai előtt.
Harry ekkor hirtelen érezte, hogy tiszta levegő hatol a tüdejébe, s ő úgy fogadta, mint valami megmentő angyal ölelését. Kissé jobban lett, s máris érzett annyi erőt, hogy négykézlábra tornássza fel magát.
- Megmondtam, hogy ti meg tudjátok találni ezt a házat! – vigyorgott a kék bőrű. - De azért ugye elismered, hogy elkélt az a kis segítség, amit a barátommal küldtem, hm?
- Menj a pokolba! – ordította Harry az arcába.
Erre még szélesebben elvigyorodott.
- Onnan jövök – mondta, s azzal faképnél hagyta.

Felsétált mellette a lépcsőn, be a házba, a benti sötétség egybeolvadt fekete köpenyével és hollófekete derékig érő hajával.
Harry közelebb kúszott barátaihoz, közben felnézett Zambiniékra is: ők egyenlőre biztonságban voltak egy párduc-patrónus oltalma mögött. A dementor csak lebegett körülöttük, és mély hangon hörgött.
Ron eszméletét vesztette, Ginny már korábban elájult a fájdalomtól, a levegőhiánytól. Hermione még küzdött, de már nem bírta megmozdítani a tagjait.
- Harry…! – nyögte a lány, szájából vékony csíkban vér csordogált. - Harry, menj utána!
Hermione szörnyen nézett ki, és Harry nem bírta látni, ahogy szenved. A tüzes hamu összekeveredett a vérrel, s ragadós masszaként terjedt szét előtte az aszfalton.
- Még nem lenne itt az ideje… – szólt kétségbeesetten Harry.
- Menj utána! – ismételte Hermione.
Harry átkarolta a lányt, úgy tartotta a fejét, hogy nehogy megfulladjon.
- Nem hagylak itt! – mondta, s hosszú idők óta először egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Ekkor ébredt rá, hogy egész idő alatt, amióta a kék bőrű ember feltűnt, nem a saját életét féltette, csakis az övékét. Hogy megint nekik kell szenvedniük, ő pedig mindig mindent túlél. Valahogy tudta, hogy ezt is túl fogja élni, ezért nem félt. Nem rémítette meg a halál, csak az ő haláluk…
- Menj – könyörgött Hermione, s Harrynek megfordult a fejében, hogy nem akarja, hogy ott legyen, mikor megtörténik. – Kérlek, menj…
Harry tompán zúgó fejjel engedelmeskedett. Nagyon finoman lefektette Hermionét a földre, felállt, és kábán bebotorkált az ajtón. Nem kellett találgatnia, merre jár a varázsló, lépések és motozás hangjai szűrődtek le az emeletről. Követte a hangokat, fel a lépcsőn, megkapaszkodva a tömör fekete kő korlátba. Félúton megint meg kellett állnia, az átok földre taszította, percek teltek el, ahogy mellkasát markolászva köhögött, s mikor végre abbamaradt, érezte az állán lecsorgó meleg folyadékot.
Négykézláb ment fel, s az utolsó lépcsőfokon felkapaszkodva meglátta a kék bőrű mágust egy nyitott ajtón át, ahogy dühödten keres valamit egy nagy ládában.
- Itt kell lennie! – morogta, majd egy vad pálcaintéssel a sarokba hajította a ládát, amitől az ripityára tört. – Hová tetted, Denem?
Harry megint jobban lett egy kis időre, felállt, de nem merte elengedni a korlátot. A varázsló észrevette, hogy ott áll és bámulja, de nem törődött vele. Kivágtatott a szobából, elment Harry előtt, és bement egy másik ajtón. Egy harmadik, zárt ajtó mögül Harry irtózatos szagot érzett, mintha egy döglött állat rothadó teteme lenne mögötte. A bűz elnyomta saját dohos szagát, de igyekezett eltávolodni tőle.
A kék bőrű hatalmas robajjal sorban kiszakította a szoba poros padlódeszkáit, melyek most a mennyezet alatt lebegtek.
- Itt sincs! – summázta a varázsló, s pöccintett egyet a varázspálcával. A deszkák visszazuhantak a helyükre.
Kijött az ajtón, megint elment Harry mellett, s berobbantotta a zárt ajtót. A szag felerősödött, de a kék bőrűt egy cseppet sem zavarta. Bement és ezt a szobát is felforgatta. Harry elnézett a válla fölött, s azonnal meglátta a hullabűz forrását: az egyik sarokban egy kuporgó ember holtteste látszott, aki úgy tűnt, éhen halt. Világoskék talárja és szakálla miatt valahonnan ismerős volt Harrynek, de nem volt benne biztos, hol találkozott vele.
A kék bőrűt nem érdekelte a halott, sőt, tiszteletlen módon őt is félretaszította egy varázslattal, csak hogy átkutathassa az egyik szekrényt.
- Nem értem… - csóválta a fejét, hosszú haja lágyan lengedezett.
Harry összeszedte a bátorságát, s feltette a kérdést, ami foglalkoztatta:
- Mit… mit keresel?
A férfi hátranézett rá, de nem válaszolt. Azonban ahogy megfordult, tekintete átsiklott a félrelökött kiszáradt holttest felett, s megpillantott valamit. Mit sem törődve az orrfacsaró bűzzel, letérdelt hozzá, majd elmosolyodott. Karmos, kék ujjaival előre nyúlt, szétfeszítette a halott kezét, amiben valami hosszúkás tárgyat szorongatott. Harry először azt hitte, egy varázspálca az, de amint a kék bőrű elment mellette zsákmányával a kezében, látta, hogy egy fekete gyertya az.

A varázsló a lépcsőt vette célba, s egy emelettel feljebb ment. Harry vánszorogva követte őt egy újabb szobába, a tetőtérbe, ahol a jelek szerint már járt, mivel az ajtó tárva nyitva várta. Ahogy belépett, Harry rádöbbent, hogy már ő maga is járt ebben a szobában – álmában. Ez volt az a bizonyos üres helyiség az ismerős karosszékkel a közepén, és a tükörrel vele szemközt. A kék bőrű ember a tükörrel szembe állt, Harry pedig mellé botorkált.
- Állj egy kicsit hátrébb! – szólt rá a varázsló, majd, mikor Harry úgy tett, varázspálcájával szétrepesztette a tükröt. Az üvegszilánkok kirobbantak a helyükről, de azon nyomban lefékeztek a levegőben, mielőtt megvágták volna őket, s lassan ellebegtek.
Harry eltátotta a száját. A tükör mögött egy nagy világtérkép rejtőzött, részletesen ábrázolva az összes kontinenst, szigeteket, óceánokat, hegységeket. Nagyon művészi alkotás volt.
A kék bőrű nem csodálkozott, meggyújtotta a gyertyát, mely kék lánggal égett, aztán eltette a pálcáját. A fekete gyertyát két kezében fogva a térkép elé tartotta, mintha imádkozna.
- Mutasd a titkod! – szólalt meg határozottan.
Sok-sok fénylő pontocska jelent meg a térképen, mintha csak a gyertya lángja oszlott volna részekre. Harry megfigyelte a pontokat: úgy tűnt, mindegyik egy-egy meghatározott helyet jelölt, s összesen legalább húsz-harminc lehetett belőle. Ösztönösen Nagy-Britanniára nézett: ott csak egyetlen fénypont világított, Skócia délnyugati részén, egy hosszúkás tó mellett. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a Roxfort, vélte Harry.
- Ezek varázslóiskolák? – kérdezte, feledve ki is áll mellette, s letörölte álláról a vért és kormot.
- Ühüm – bólintott a kék bőrű férfi, majd újra felemelte a gyertyát. - Most mutasd, hol rejtőznek! – parancsolta megint.
Jó néhány fénypont eltűnt a térképről, köztük a Roxfort is, valamint egy a Földközi-tenger partján, Franciaországban. Megmaradt azonban egy a Himalájában, az Égei-tenger egyik szigetén, Norvégia legészakibb pontján, Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, Indiában, Szibériában és Új-Zéland legdélibb szegletében.
Percekig egyikük sem szólt egy szót se, csak a térképet nézték, memorizálták a nyolc világító pötty helyét. Harry biztos akart lenni benne, hogy pontosan megjegyezze mindegyik helyét, mert tudta, hogy valami nagyon fontosat lát.
A kék bőrű ember elfújta a gyertyát, majd egyszerűen ledobta a földre, és suhogó köpennyel kiment az ajtón. A fénylő pontok elhalványultak, majd eltűntek, Harry pedig követte a varázslót a földszintre, s már érezte, hogy az átok újra támadásba lendül.
A varázsló kirobogott az ajtón, végigszáguldott a járdán, közben hanyagul odaszólt a dementornak: - Kész vagyok. Indulhatunk.
- Várj! – kiáltotta el magát Harry, aki épp ekkor bukkant ki az ajtón. Az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, annyira rosszul volt. – Vedd le… vedd le rólunk az átkot!
A kék bőrű felé fordult, s hosszan nézett rá, mintha próbálná eldönteni, mit is csináljon. A dementor közben beszélni kezdett a recsegős, durva nyelven.
- Tudom… – válaszolta neki a varázsló, majd felöltötte színpadias vigyorát, és visszasétált Harryék felé. Közben előhúzta pálcáját. – Szó, ami szó, hasznosnak bizonyultatok. És hát mégiscsak ti győztétek le Denemet, ezt el kell ismernem… - hosszú szünet következett, majd egy sóhajtás. – Na jó.
Meglegyintette a pálcát, mintha visszahívna vele valamit, Harry teste pedig ebben a pillanatban hátra feszült, s elesett. Úgy érezte, a perzselő forróság kínja a mellkasán át távozik belőle, újra felemeli a földről, csak lebegett, mint egy tehetetlen tollpihe. Már látta is a lila tűzkígyót, ahogy kibújik a mellkasából, s tekeregve visszatér a kék bőrű mágus pálcájába. A művelet végeztével visszazuhant a földre.
Hallotta, hogy a varázsló Hermionén, Ronon és Ginnyn is elismétli, s azért fohászkodott, hogy még ne legyen túl késő.
- Így – mondta a férfi, ahogy végzett. – Mostantól békén hagylak titeket… Persze azért ne vegyetek rá mérget! – tette hozzá nevetve. – Lehet, hogy még igényt tartok a szolgálataitokra.
Harry felállt, erőtlenül odasietett barátaihoz, s örömmel látta, hogy mindhárman ébredezni kezdtek.
A kék bőrű újra meglegyintette a pálcát, ezúttal a mögöttük magasodó Peverell-ház felé. Az épület lángokban tört ki, a tűz morajlott, dörgött, Harry pedig ráborult Ginnyre, hogy védje. Felesleges volt aggódnia, a pusztítás egyedül a házat emésztette, kitörte az ablakait, s a lángok furcsa alakokká álltak össze: tüzes kimérák, kígyók és sárkányok tekergőztek ki-be az ablakokon, a tetőn támadt réseken, mindent elégetve, ami az útjukba került.
- Ördögtűz… - hallotta Harry Hermione suttogását, s mindketten megigézve bámulták a rombolást.
Ginny és Ron még nem volt annyira magánál, hogy felismerjék, mi zajlik körülöttük, csak zavaros arcvonásaikon és összeszorított szemükön látszott, hogy érzik a lobogó hőt, ami áradt feléjük.

A dementor közben újra beszélni kezdett, jól hallhatóan erőteljesebben, mint az előbb. A kék bőrű továbbiakban ügyet sem vetett az elpusztuló házra, megállt a kapun kívül, s hallgatta, mit mond a társa.
- Ez igaz? – szólt a varázsló a dementorhoz, majd lassan a rettegő Zambinikre nézett.
Úgy álltak ott a párduc patrónus oltalma mögött, mintha mindjárt megnyílna alattuk a föld. Blaise Zambini homlokáról csorgott a verejték, anyja pedig reszketett, mint a nyárfalevél. Harry nem csodálkozott ezen: a különös dementor teljes ereje őrájuk zúdult.
- Igaz, amit mond? – kérdezte újra a kék bőrű ember, egyenesen Belladonna Zambinit fikszírozva izzó szemével. – Tényleg ezt tetted velük?
A nő csak hebegett-habogott, nem tudta szavakba önteni.
- Megölted őket? – folytatta vádló hangon a mágus, s közelebb ment hozzájuk. – Mind a hetet?
Mrs Zambini vadul rázni kezdte a fejét, félelme elhatalmasodott rajta, amitől a patrónus elhomályosult, majd tovatűnt. A kék bőrű csak erre várt, határozottabb léptekkel megindult felé, a dementor pedig diadalmasan hörgött, mintha terült asztal jelent volna meg előtte.
- Ők megbíztak benned – mondta tovább a kék bőrű, s már csak karnyújtásnyira volt tőlük. – Mind a heten. És te…
Mrs Zambini felsikoltott, és hátratántorodott a lámpásként világító szemek elől. Fia a segítségére sietett, pálcájával megcélozta a varázslót, de bűbáj nem hagyta el az ajkait: a dementor torkon ragadta, s elemelte a földtől, felvitte a magasba, a feketeségbe, eltűnt Harry szemei elől. Hermione sírni kezdett.
- Blaise! – visított Mrs Zambini, fiát keresve.
A kék bőrű ember letérdelt hozzá.
- Milyen érzés volt, hm? – kérdezte tőle, nem törődve a nő eszelős sikítozásával. – Milyen volt minden hazug szó, hét szerető férfinak? Milyen volt a hamis ölelés, a hamis csók? – közelebb hajolt hozzá, Harry tisztán látta kettejük arcát onnan, ahol Hermionéval térdeltek Ron és Ginny mellett.
- Mi a baj? – suttogta a mágus. - Válts hát velem is egy csókot…
- Adava Kedavra! – üvöltötte Mrs Zambini, a rémisztő alak fejének szegezve pálcáját. A varázslat kirobbant, zöld fényével betöltötte az utcát, elnyomva a még mindig lángoló ház tüzes izzását.
Harry nem hitt a szemének, Hermione elfojtott egy döbbent nyögést; a varázslat nem hatott. A démoni szemű férfi száját a tiltakozó Mrs Zambini szájára nyomta, kiütötte a varázspálcát a kezéből, kapálózó karjait leszorította.
Ebben a pillanatban egy élettelen test esett le melléjük a magasból.
- NE! – sikoltotta Hermione teli torokból, ahogy felocsúdott az ijedtségből, s meglátta volt évfolyamtársuk kicsavarodott holttestét. Zambini feje alatt sötét tócsa terjedt szét az aszfalton.
A kék bőrű ember is elengedte a nőt, aki mozdulatlanul csüngött a karjaiban, élettelen testéből eltűnt az, ami emberré tette. Ahogy eleresztette, összecsuklott a földön, s csak bámult maga elé, észre sem véve fia holttestét.
A varázsló pedig visszanézett Harryre és a sikoltozó Hermionéra. Most nem mosolygott, csak intett a kezével, s nyomban dehoppanált. A dementor is elsuhant a fekete éjszakába, a csillagok, a félhold természetes fényei visszatértek. A ház egyik fala kidőlt.
Aberforth ekkor lehúzta fejéről a láthatatlanná tévő köpenyt. Arca olyan fehér volt, mint a meszelt fal, látszott rajta, hogy a rosszullét kerülgeti.
- Egy dologban biztos vagyok – szólalt meg az öreg harmadik próbálkozásra. – Ez a pasas nem nekromanta…

---------------------------
Megjegyzés: Elérkeztünk egy kulcsfontosságú fejezethez, az itt látottak ugyanis a következő fejezetek mozgatórugói lesznek. Emellett úgy érzem, végre itt sikerült belecsempésznem a történetbe azt a bizonyos pluszt, azt a kis rejtett mondanivalót, mely szerintem tökéletesen ideillik, a háború utáni állapothoz. Nevezetesen, hogy hogyan bánnak azokkal, akiket legyőztek, akik az ellenségeik voltak, hogy mennyire nem veszik őket emberszámba még azok se, akik a főhőseink. Hiába ők a leghíresebb, legszeretettebb varázslók, még meg kell tanulniuk tisztelni a legyőzötteket, s nem megalázni őket, ahogy Zambiniékkel tették.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)