Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


A javításokért köszönet Zizikének és Theatressnek


9. fejezet: A Sötét Jegy

Harry végigszenvedte a következő hetet, de nagyon egyedül érezte magát. Borzasztóan hiányzott neki Sirius. Fontolóra vette, hogy ír Remusnak, de rájött, hogy képtelen lenne levélben elmagyarázni az érzéseit. Valójában nem volt biztos benne, hogy bárhogyan is el tudná magyarázni. Szerencsére volt egy pár dolog, ami el tudta terelni a gondolatait a lehangoltságáról.

Malfoy Százfűlé-főzete továbbra is rejtély maradt. Hermione biztos volt benne, hogy a bájital hamarosan elkészül, de annak ellenére, hogy ahová csak lehetett árnyékként követték a mardekárost, még mindig fogalmuk sem volt arról, hogy mit tervez.

Azonban Harry, Ron és Ginny figyelme egyre inkább elterelődött erről a rejtélyről, ahogyan közeledett a Hugrabug elleni mérkőzés. A Griffendél csapata keményen edzett az utóbbi pár héten, és Harry biztos volt abban, hogy győzni fognak. Ahogy közeledett a mérkőzés napja, egyre inkább a várakozás tartotta benne a lelket.

A meccs napján tökéletes idő volt. Hideg, de tiszta idő volt, és mint általában, az egész iskola eljött megnézni a meccset.

A Hugrabugnak az elejétől fogva esélye sem volt a griffendélesekkel szemben, akik megszállottként játszottak. A Griffendél egy órán belül százhúsz ponttal vezetett, mikor Harry meglátta a cikeszt. Elkezdett száguldani felé, és látta, hogy a Hugrabug fogója, Kevin Withby szintén megközelíti az aprócska labdát. Kétséges volt, hogy melyikük éri el előbb a cikeszt, Harry már teljesen ráfeküdt a seprűjére, hogy nagyobb sebességet csikarjon ki belőle. Alattuk az egész tömeg hangosan biztatta vagy az egyik fogót, vagy a másikat. Harry egyre közelebb ért a cikeszhez, és már biztos volt benne, hogy előbb éri el, mint a hugrabugos. A lentről jövő őrjöngő ujjongás fülsiketítő fokra hágott, amikor hirtelen megváltozott, mintha egyszerre mindenkinek elakadt volna a lélegzete. Egy pillanatra teljes csend borult a pályára, melyet rémült sikoly tört meg.

Harry riadtan pillantott le, hogy lássa, mi történt. A sikolyhoz a többiek visítása is csatlakozott.

Harry körbepillantott, tekintetével a többi kviddicsjátékost kereste, de úgy tűnt, mindannyian megdermedtek a rémülettől. Kevin Withby, aki Harryvel versenyzett a cikeszért, mozdulatlanul ült a seprűjén, és elszörnyedve nézett felfelé. Harry követte a tekintetét, és végre megértette, mi okozta az ijedtséget a lelátókon. Közvetlenül a kviddicspálya felett a Sötét Jegy ragyogott az égen.

Harry megdöbbent. Lehetetlen, hogy a halálfalók áttörték volna az iskola védelmét. Voldemort nem lehet Roxfortban. De a pillanatnyi sokk elmúlt, és Harry rájött, hogy valójában Voldemort nincs ott. Harry a legkisebb szúró fájdalmat sem érezte a sebhelyében, ami bizonyára megtörtént volna, ha Voldemort bárhol a közelben van. Harry kimondhatatlanul megkönnyebbült. Még sosem volt ilyen hálás a sebhelye miatt.

De a megkönnyebbülést szinte azonnal mérges elhatározás követte. Valaki felküldte a Sötét Jegyet, és Harry meg akarta tudni, hogy ki volt az. Feljebb emelte a seprűjét, és elsiklott a lelátók felett, majd körözni kezdett. Jól rálátott a földekre, és figyelte, hogy lát-e valakit, akinek nem kellene ott lennie. Senkit nem látott, kivéve pár rémült diákot, akik menekültek a kviddicspálya közeléből. Bárki is küldte fel a Sötét Jegyet, valahogy sikerült észrevétlenül eltűnnie.

Harry visszafordította seprűjét a lelátók felé, ahol a diákok kezdtek pánikba esni. Az összes kijárat tele volt emberekkel, ahogy mindenki próbált elmenekülni, és Harry biztos volt benne, hogy az előrenyomuló tömeg el fog taposni valakit.

A helyzetet tovább rontotta, hogy a legtöbb tanár nem tudott a rémült diákok közelébe jutni. Csak Pitonnak és McGalagonynak sikerült szert tennie egy-egy seprűre. Ők a tömeg fölött repültek, és kétségbeesetten próbálták helyreállítani a rendet. De az erőfeszítéseik majdnem hiábavalóak voltak. Két ember nem tudja meggátolni a káoszt.

Harrynek támadt egy ötlete, és körülnézett, a többi kviddicsjátékost keresve. Mindkét csapat tagjai a seprűiken ültek, vagy azért, mert túl kábultak voltak ahhoz, hogy eszükbe jusson a leszállás, vagy mert elég bölcsek voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, a levegőben nagyobb biztonságban vannak. Harry odarepült a játékosokhoz.

- Gyerünk! Segítenünk kell elrendezni a dolgokat! – mondta.

A többi játékos értetlenül bámult rá.

- Térjetek magatokhoz! – kiabálta, és a lelátók felé mutatott.

- Nézzétek! Segítenünk kell, vagy a végén még valaki meghal!

Ezzel sikerült megragadnia a játékosok figyelmét, és bár még mindig rémültnek látszottak, úgy tűnt, hogy már képesek cselekedni.

- Hugrabugosok, tiétek a pálya bal oldala, griffendélesek, miénk a jobb. Csak repüljetek a lelátók felé, és tegyetek meg mindent, hogy lecsillapítsátok a tömeget.

A többiek bólintottak, és szétszéledtek. Harry ahhoz a részhez repült, ahol a hollóhátasok voltak, és megpróbálta felhívni magára a hozzá legközelebb levő diákok figyelmét.

- Hagyjátok abba a tolakodást! – kiáltotta. Néhány diák rápillantott, de más hatása nem volta felhívásnak. A kijáratot eltorlaszoló tömeg elejéhez repült. Az emberek olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy nem tudta, hogy kapnak egyáltalán levegőt.

Lecsapott a tömegre.

- Vissza! – kiáltotta.

Harry hirtelen mozdulatától meghökkenve a diákok abbahagyták az előrenyomulást. Ahhoz nem volt elég hely, hogy ténylegesen visszahúzódjanak, de úgy tűnt, kicsit ellazultak, és alig észrevehetően hátrébb dőltek. Azonban úgy tűnt, még ez az enyhe mozdulat is felerősödött, miközben végighullámzott az összepréselődött tömegen. A hátrafelé irányuló hajtóerő felgyorsult, és néhány diák elesett. Az emberi hullám nekiütközött a lelátók elejének, és Harry elszörnyedve látta, hogy három diák átesik a korláton. Egy fiút elkaptak az osztálytársai, de a többiek lezuhantak a föld felé. Harry már száguldott is előre. Elkapott egy diákot, egy lányt, és maga elé húzta a seprűjére, majd élesen lebukott. Elérte a másik diákot, és megragadta a karját. Már nagyon közel volt a föld, és Harry keményen felrántotta a seprűjét.

Ha egyedül lett volna, könnyedén ki tudott volna jönni a zuhanásból. Tucatnyi alkalommal sikerült már meredekebb manőverekből is kitérnie, mind gyakorlás közben, mind meccsen. De három ember súlyára nem tudott olyan fürgén reagálni a Tűzvillám. Majdnem vízszintesbe került, mikor belecsapódtak a földbe.

Harry egy csattanást, és egy fájdalmas kiáltást hallott, és a két hollóhátassal együtt átbukfencezett a pályán. A végén összegubancolódott kupacban hevertek egymáson. Harrynek elakadt a lélegzete az eséstől, de sértetlen volt. Az elsőéves kinézetű lány hisztérikusan zokogott, de szintén sértetlennek tűnt. A fiú fájdalmasan nyögdécselt, és a bokáját szorította, amiről Harry tudta, hogy valószínűleg eltörött. Máskülönben úgy tűnt, a fiú elég jól van. Legalább senki nem halt meg.

Harry körülnézett a pokoli zűrzavarban. A lelátókról minden irányba özönlöttek a pánikba esett diákok. Néhányan sírtak, mások sikítottak. Kész őrültekháza volt, és Harry teljesen tehetetlennek érezte magát.

- MINDENKI NYUGODJON MEG! – dördült fel egy mély hang, könnyedén elnyomva a lármát és zűrzavart.

Annyira váratlan volt, hogy tényleg mindenki elhallgatott, és a hang gazdáját kereste. Dumbledore a pálya közepén állt, nyugalom és határozottság sugárzott belőle.

- SEMMI VESZÉLY NINCS AZON TÚL, AMIT MI JELENTÜNK EGYMÁSRA! – Az égbolt felé bökött a pálcájával. – FINITE INCANTATEM! – mondta, mintha csak egy elsőéves bűbáját tüntetné el.

A Sötét Jegy azonnal nyomtalanul eltűnt. A tömeg megkönnyebbülten mormogott.

Abban a pillanatban megjelent Madam Pomfrey, és futva közelített Harryék felé. A ruhája szakadt volt, de a hozzáértése cseppet sem sérült.

- Mr Potter! Megsérült valamelyikük?

- Azt hiszem, eltört a bokája – mutatott a mellette heverő fiúra.

A gyógyító gyorsan megvizsgálta a bokát, majd egy pálcamozdulattal meggyógyította.

- Menjen vissza a kastélyba Bentley kisasszonnyal együtt – mondta a fiúnak, majd Harryhez fordult. – Mr Potter, vigyen fel a lelátóra.

Harry bólintott. Felkapta a seprűjét, ráült, és megvárta, amíg Madam Pomfrey felül mögé.

- Vigyen körbe, hogy láthassam, ki sérült meg – mondta Pomfrey.

Harry bólintott, és elrugaszkodott a földtől. Lassan körözni kezdett a lelátók fölött. A pánik elmúlt. A tanárok többsége már a helyszínen volt, és a diákok elkezdtek rendezetten távozni, legalábbis azok, akik tudtak járni. Sajnos nagy számmal voltak olyanok is, aki megsérültek a fejvesztett menekülés közben. Néhányan eszméletlennek tűntek, vagy legalábbis Harry nagyon remélte, hogy azok.

Tekintetével aggódva kereste barátait és háztársait. Szinte azonnal észrevette Ront és Hermionét a Griffendél szekcióban. Ott volt McGalagony is, és épp Neville-t látták el, aki úgy tűnt, hogy bár láthatóan megsérült, nem komoly az állapota. Nem látta viszont Ginnyt, és szemével aggódva kutatott a lány után. Végül a Hollóhát szekciójában pillantotta meg, ahol a sérült Luna Lovegoodot támogatta.

- Vigyen le oda – mutatott Madam Pomfrey egy csapat hugrabugosra.

Harry azonnal leszállt, és egy lányt találtak, aki egy fiatalabb, eszméletlen lányt tartott a karjában, valószínűleg a húga lehetett. Az idősebbik lány feltartóztathatatlanul zokogott, miközben Madam Pomfrey letérdelt, hogy megvizsgálja a testvérét. Ott volt Bimba professzor is, és ő is úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. A közelben álló Ernie MacMillan szólalt meg.

- Alice elesett a nagy tolakodásban és lökdösődésben – mondta elkeseredetten. – Eleanor, Owen, és én megpróbáltuk elkapni, de túl nagy volt a tömeg. Nem tudtunk segíteni rajta.

- Még csak elsőéves – zokogta az idősebbik lány. – Olyan izgatott volt, hogy Roxfortba jön. Kérem, Madam Pomfrey, ugye rendbe fog jönni?

- Ígérem, Branstone kisasszony, hogy a legjobb ellátást fogja kapni – válaszolta kedvesen Madam Pomfrey, de Harry észrevette, hogy a lány kérdését kikerülte.

Madam Pomfrey elővarázsolt egy hordágyat, és elhelyezte rajta a sérült lányt. A hugrabugosok odébb léptek, hogy utat engedjenek a hordágynak. Bimba professzor átkarolta Eleanor vállát, és követték a hordágyat.

Harry körbenézett, hogy van-e valaki más, akinek segítségre van szüksége, de úgy tűnt, mindenki rendben van. Harry együttérzően megveregette Ernie vállát. Komoran bólintottak egymás felé, majd Harry továbbment.

A stadion már majdnem kiürült. Minden sérültet felszállítottak a kastélyba, és csak néhány tanár terelgette be az elmaradozó diákokat. Harry a kastélyhoz repült, és leszállt az előtte levő pázsiton. Ez ugyan tilos volt az iskolai szabályok szerint, de Harry úgy gondolta, hogy ez pillanatnyilag senkit nem érdekel.

A diákok össze-vissza kóvályogtak, néhányan kábultan, mások rémülten. Többen azt találgatták, hogyan kerülhetett az égre a Sötét Jegy. Harry megpillantotta a közeledő Dumbledore-t. Az igazgató arckifejezése szokatlanul eltökélt volt, és ugyanaz a nyugalom sugárzott belőle, ami a kviddicspályán is. Két oldalán Piton és McGalagony professzor kísérte.

McGalagony láthatóan zaklatott volt, és Harryt egy felborzolt szőrű macskára emlékeztette. A nő haja kibomlott a szoros kontyból, tekintete pedig a diákokat fürkészte, miközben elhaladt mellettük, bármiféle sérülést vagy elesettséget keresve, ami tovább növelhetné jogos haragját. Vele ellentétben Piton zord volt és zárkózott. Úgy tűnt, egyáltalán nem veszi észre a diákokat, teljesen belemerült a gondolataiba.

A tanárok felmentek a bejárati csarnok lépcsőjén. Harry csak egy pillanatig habozott, majd követte őket. Dumbledore és a többiek egyenesen a gyengélkedő felé mentek. A gyengélkedő tele volt olyan diákokkal, akik megsérültek a meccsen. Harry befurakodott, és azt látta, hogy Dumbledore melegen üdvözöl minden diákot, McGalagony pedig úgy néz ki, mintha minden egyes sérülést személyes sértésnek tartana. Pitont sehol sem látta, így megközelítette Dumbledore-t.

- Igazgató úr, válthatnék önnel pár szót?

- Természetesen, Harry – felelte Dumbledore.

- Amint megjelent a Sötét Jegy, egyből felrepültem, és körülnéztem, de senkit nem láttam, aki gyanús lett volna. Bárki is volt az, vagy láthatatlan volt, vagy a stadionban bujkált.

Dumbledore összenézett McGalagonnyal, majd Harryhez fordult.

- Köszönöm, Harry. Ez értékes megfigyelés.

Abban a pillanatban Piton professzor és Madam Pomfrey lépett be a hátsó ajtón.

- Holnap délutánra kész lesznek a bájitalok – mondta éppen Piton.

- Köszönöm, professzor – válaszolta Madam Pomfrey. – Branstone kisasszony állapota kritikus, és az Ideg-regeneráló főzet nélkül semmit sem tehetek érte.

- Igazgató úr – mondta Piton, amikor Dumbledore-hoz értek -, Madam Pomfreynak szüksége van a segítségemre. Attól tartok, egy időre félre kell tennem a többi kötelezettségemet.

- Természetesen, professzor – felelte Dumbledore. – Legfontosabb dolgunk a diákokról gondoskodni.

Piton bólintott, és elhagyta a gyengélkedőt. Nem is nézett Harryre.

- Megsérült, Mr Potter? – kérdezte Madam Pomfrey.

- Nem, Madam Pomfrey.

- Akkor kérem, távozzon – mondta szigorúan a javasasszony. – Pillanatnyilag nincs hely látogatók számára.

- Rendben – azzal Harry bólintott a tanárai felé, és elindult a Griffendél-toronyba.

A klubhelyiség tele volt diákokkal. Harry körülnézett, majd amikor meglátta Ginnyt és Neville-t, utat vágott feléjük a tömegen át.

- Szia Harry, hol voltál? – kérdezte Neville, miközben hideg borogatást nyomott a homlokán lévő púpra.

- Csak a gyengélkedőn – felelte Harry.

- De nem sérültél meg, ugye? – kérdezte Ginny.

- Nem, csak beszélnem kellett Dumbledore-ral – válaszolt Harry. – Hol van Ron és Hermione?

- Prefektusi gyűlésen – mondta Neville. – Épp most mentek el. Elvileg mindannyiunknak itt kell várakoznunk, amíg vissza nem jönnek.

Harry felment a hálóterembe, és lecserélte a kviddicstalárját, majd visszament a klubhelyiségbe, ahol mindenki azt találgatta, vajon ki küldhette fel a Sötét Jegyet. Fél óra múlva megjelent Ron és Hermione a többi prefektussal együtt, és mindent elmondtak, amit tudtak.

Találkoztak az iskolaelsőkkel és McGalagonnyal, akiktől megtudták, hogy minisztériumi aurorok érkeztek, és átvizsgálták a kviddicspályát. Találtak egy pálcát, melyről bebizonyosodott, hogy azzal szórták ki a Morsmordét. De nem Ollivander-féle pálca volt, és mindezidáig nem tudták kideríteni, hogy kié lehetett, és még kevésbé azt, hogy ki küldte fel vele a Sötét Jegyet. Minden diáknak a klubhelyiségében kell maradnia vacsoráig, amikor is Dumbledore kiadja a további utasításokat.

- Ennyi? – panaszkodott Lavender. – Ez minden, amit elmondtak nektek?

- Pillanatnyilag nem tudnak túl sokat – mondta Hermione.

- És hadd mondjam el, hogy McGalagony teljesen kész volt – tette hozzá Ron. – Még sosem láttam ennyire mérgesnek. Hidd el, nem ez volt a legjobb alkalom a kérdezősködésre.

- De miért kell a klubhelyiségben maradnunk? – kérdezte Dean. – Gondoljátok, hogy újabb támadástól tartanak?

- Amíg Dumbledore itt van, addig én nem aggódom – jelentette ki Harry. – Voldemort számára öngyilkosság lenne megtámadni Roxfortot. Bárki is küldte fel a Sötét Jegyet, csak ránk akart ijeszteni, és én nem vagyok hajlandó megijedni.

Néhányan egyetértően bólogattak, és úgy tűnt, mindenki megnyugodott. Szerencsére hamarosan elérkezett a vacsoraidő, és a griffendélesek együtt özönlöttek le a Nagyterembe. A hangulat meglehetősen nyomott volt, bár Malfoy és csatlósai elviselhetetlenül önelégülten néztek ki. Harry a tanári asztal felé nézett, és megállapította, hogy McGalagony még mindig mérgesnek tűnt, ajkát keskeny vonallá préselte össze.

Dumbledore ellenben úgy tűnt, hogy már túltette magát az eseten. Olyan nyugodtnak látszott, mintha meg sem történt volna. Odahajolt McGalagonyhoz, és súgott neki valamit. A tanárnő rámeresztette a szemét, majd mintegy akarata ellenére elmosolyodott, és láthatóan felengedett.

Harry végignézett az asztalon. Mintha az összes tanár csendesebb lett volna, mint általában. Néhányan aggódónak tűntek, mások mogorván eltökéltnek, megint mások egy kicsit szomorkásnak. Mikor Harry tekintete Pitonhoz ért, meglepve vette észre, hogy a bájitaltan tanár őt figyeli. Piton tekintete megfejthetetlen volt, és Dumbledore-on kívül ő volt az egyetlen, akit mintha nem ráztak volna meg a délutáni események. Persze Piton amúgy is mindig visszahúzódó és befelé forduló volt. Harry egy pillanatig állta a férfi tekintetét, majd Dumbledore-ra nézett, aki szólásra emelkedett. Mindenki elcsendesedett a Nagyteremben.

- Nehéz időket élünk – mondta. – Ezek voltak tanév elején az első szavaim hozzátok, és még ma is igazak. Ez ma délután drámai módon bebizonyosodott. De az is igaz még mindig, hogy nagyobb biztonságban vagytok itt, Roxfortban, mint bárhol máshol. Ez az iskola továbbra is bástyaként áll a világunkban terjeszkedő sötétség útjába. Szavamat adom, hogy nem engedem meg azoknak a gyáváknak, akik előhívták a Sötét Jegyet, hogy rémületben tartsák az iskolát. Nem fogunk félelemben élni. Ha így tennénk, azzal az ellenség kezébe adnánk a győzelmet. Mindannyiótokat arra biztatlak, hogy tegyétek félre a félelmet, és éljéték reményteljesen az életeteket, mert amíg a remény él, addig nem vagyunk legyőzve.

- Hasonlóan fontos téma, hogy a Griffendél és a Hugrabug újra játssza a meccset, melynek időpontját április tizenkilencedikére tűztem ki. Mindkét csapatnak sok szerencsét kívánok, és sokkal hétköznapibb mérkőzést ígérek, mint a mai félbeszakított volt. Most pedig élvezzük a jó társaságot és a finom vacsorát!

Ezzel az asztalok hirtelen megteltek étellel. Dumbledore szavai mindenkit jobb kedvre derítettek, és határozottan javult a hangulat, miközben a diákok nekiveselkedtek a vacsorának. Evés közben beszélgettek, és mikor befejezték, Harry és társai elindultak vissza a Griffendél-toronyba. Alig léptek ki a bejárati csarnokba, amikor Malfoyba és csapatába botlottak.

- Szóval újra játsszátok a meccset – mondta Malfoy vontatottan. – Örülök. Nem szívesen hagynám ki azt, hogy kikaptok a Hugrabugtól.

A többi mardekáros rosszindulatúan vihorászott.

- Nagyon vicces, Malfoy – felelte Ron. – Én meg még azt hittem, te intézted a Sötét Jegyet, hogy megakadályozd a győzelmünket.

- Ahhoz nincs szükség a Sötét Jegyre – gúnyolódott Malfoy. – Fogadást kötök rá, mennyire szívja meg Potter a következő meccsen – vigyorgott gyűlölködően Harryre.

- Úgy emlékszem, nem volt ilyen nagy a szád, mikor pár hete kikaptatok a Hollóháttól – szólt közbe Ginny.

- Na igen, és meglátjuk, kinevet majd, amikor év végén átnyújtják a kviddicskupát – tette hozzá Ron hevesen.

- Te voltál – szólalt meg csendesen Harry, miközben merően bámulta Malfoyt. – Te küldted fel a Sötét Jegyet.

Mindenki meglepetten fordult Harry felé, Malfoy arcáról pedig lehervadt a mosoly.

- Micsoda? – kérdezte Malfoy, és megpróbált fesztelennek hangzani.

- Te szórtad ki a Morsmordét – Harry csendes meggyőződéssel beszélt, a többiek pedig idegesen pillantgattak egymásra.

- Te megőrültél, Potter! – közölte Malfoy dühösen.

A többi összegyűlt diák úgy nézett ki, mintha egyetértenének Malfoyjal, de Harry biztos volt benne, hogy félelmet látott Malfoy szemében.

- Tudom, hogy te tetted – mondta Harry. – Látom…

- Potter!

Harry megfordult, és Pitont látta közeledni. A férfi iszonyatosan dühös volt, és a diákok kitértek az útjából.

- Húsz pont a Griffendéltől és büntetőmunka most azonnal! – közölte Piton. Megragadta Harry karját, és a pincébe vezető ajtó felé rángatta.

Harry is dühös volt. – De professzor, igazat mondtam! – tiltakozott.

- Egy szót se többet, Potter, vagy ötven pont levonás lesz!

Harry csendben háborgott, miközben Piton irodájához értek. Piton feltépte az ajtót, és olyan erővel lökte be Harryt, hogy a fiú majdnem elesett. Piton is belépett, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Bolond vagy? – üvöltötte. – Hát semmi eszed nincs? Mégis mit gondoltál, hogy így megvádolod Malfoyt?

Harry Pitonra meredt, de túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy válaszoljon. Az évek során rengeteget civakodott Malfoyjal, de még sosem látta, hogy Piton így reagált volna. Egyedül akkor látta a tanárt ennyire dühösnek, amikor rajtakapta, hogy belelesett a férfi merengőjébe.

- Komolyan, Potter, amilyen hülye vagy, csoda, hogy még életben vagy! – folytatta Piton dühtől sápadt arccal.

- De igaz! – mérgesedett fel Harry Piton sértésén. – Malfoy idézte meg a Sötét Jegyet!

- És nem gondolod, hogy én is tudom?– kérdezte gúnyosan a bájitaltan tanár, majd mikor meglátta Harry zavarodott arckifejezését, felsóhajtott, és elkeseredetten végigfuttatta a kezét a szeme előtt.

- Mit akartál mondani neki? – kérdezte Piton utálkozva. – Hogy tudod, hogy ő tette, mert kiolvasod az elméjéből? Igazán, Potter, nem ismered azt a szót, hogy diszkréció?

Harry döbbenten meredt Pitonra. Igaza volt. Olvasott Malfoy gondolataiban. A mardekáros fiú szemébe nézett, és tudta, hogy ő volt az. De olyan természetes volt, olyan ösztönös, hogy Harry nem is volt tudatában annak, hogy mit csinál, és most megborzongott a gondolattól, hogy milyen közel járt ahhoz, hogy elárulja magát.

- Sajnálom, uram – mondta Harry. – Nem gondolkoztam.

- Te sosem gondolkozol! – csattant fel Piton. – Mondd, Potter, ugye tudod, hogy a Sötét Nagyurat roppantul érdekli, mivel töltöd a napjaidat?

- Igen, uram.

- És véletlenségből nem felejtetted el, hogy kicsoda Draco Malfoy apja, ugye?

- Nem, uram.

- Akkor bizonyára nem lehetsz olyan tompa agyú, hogy nem gondolsz arra, hogy bármi, amit a fiú előtt kiejtesz a szádon, jó eséllyel a Sötét Nagyúr tudomására jut? Mondd, hogy nem vagy ennyire nehézfejű, Potter!

- Nem, uram!

- Akkor miért hagytad, hogy Malfoy provokáljon? – követelte Piton.

Harry elkapta a tekintetét. Nem tudott válaszolni. Egyszerűen gondolkozás nélkül reagált Malfoyra.

- Nincs semmi ötleted? – kérdezte Piton a legszarkasztikusabb hangján. – Előfordul egyáltalán, hogy végiggondolod a tetteid következményeit?

- Persze, hogy végiggondolom! – felelte Harry, akit érzékenyen érintettek Piton megállíthatatlanul áradó kritikái.

- Tényleg? Akkor áruld el, mi volt az a meggondolatlan mutatvány a ma délutáni kviddics meccsen. Mégis hogy gondoltad, így belerepülni a tömegbe? El tudod képzelni, hányan megsérülhettek, vagy meghalhattak volna?

- Próbáltam megelőzni, hogy bárki megsérüljön, vagy meghaljon! – mondta Harry mérgesen. – Nem vagyok meggondolatlan! Nem vagyok hajlandó tétlenül bámészkodni, mikor ilyen reménytelen a helyzet!

- Akkor sem, ha a tetteid csak rontanak rajta?

- Senki nem halt meg!

- Igen, szerencsére jobban repülsz, mint amennyire képes vagy előre gondolkodni. De ugye emlékszel, hogy bár ez alkalommal nem halt meg senki a téves ítélőkészséged miatt, ez nem mindig volt így?

Harry elsápadt. Piton eddig soha semmilyen utalást nem tett sem a tavalyi csatára a Mágiaügyi Minisztériumban, sem Sirius halálára, de ezt a célzást nem lehetett félreérteni.

- Lehetséges, hogy a barátaid hajlandóak meghalni azért, hogy kövessenek bármi bolondságba, amit kitalálsz, de én inkább nem tenném. Hagyod, hogy az érzelmeid vezéreljenek. Teljesen felesleges kockázatokat vállalsz. Gondolkodás vagy odafigyelés nélkül cselekszel. Ha ez az elképzelésed arról, hogy végiggondolod a tetteid következményeit, akkor megígérhetem, hogy nem néhai keresztapád az utolsó ember, aki a te hibáid miatt halt meg!

Harry érezte, ahogy szétárad benne a fehéren izzó düh. El sem akarta hinni, hogy Piton képes a szemére vetni Sirius halálát, azután, ahogy ő maga bánt vele.

- Biztos vagyok benne, hogy magának nem voltak álmatlan éjszakái Sirius halála miatt, ugye?

- Nem, egyáltalán nem.

- Nem, pedig egyfolytában kritizálta, és azt éreztette vele, hogy haszontalan. Nem kellett volna ott lennie a Minisztériumban, csak bizonyítani akart, maga miatt!

- Szóval mindeddig ezt mondogattad magadnak, hogy az én hibám volt? – Piton a lehető leereszkedőbb, leggúnyosabb arckifejezésével tüntette ki Harryt. – Komolyan úgy gondolod, hogy lett volna bármi, ami visszatarthatta volna Blacket, hogy imádott keresztfia segítségére siessen?

- Ha maga tett volna valamit, hogy segítsen…

- Én mindent megtettem, hogy segítsek neked! Vagy elkerülte valahogy a figyelmedet, hogy nélkülem a barátaiddal együtt meghaltál volna? Engem hibáztatsz azért, mert nem mentettelek meg a saját vakmerőségedtől? Akkor áruld el, Potter, miért nem először hozzám jöttél segítségért? Nem voltál talán tisztában vele, hogy én egyszerűen ki tudnám deríteni, mi az igazság, vagy csak nem gondoltál rá?

- Ó, persze, megvan, nem bízol bennem. Inkább követted a saját félresikerült tervedet, és megpróbáltad megöletni magad az osztálytársaiddal együtt! Hozzá kell tennem, ez majdnem sikerült is! Nos, áruld el, Potter, miért kellene bárkinek is megbíznia benned?

Harry nem tudott megszólalni. Túlságosan meg volt döbbenve, és túlságosan haragudott Pitonra. A harag elnyomott benne minden más érzést. Pitonnak igaza van: minden az ő hibája volt. Bolond volt, és egyenesen belesétált Voldemort csapdájába. Vajon felismerné-e, ha Voldemort újabb csapdát állítana neki? Hányan fognak még meghalni, hogy őt megvédelmezzék, és mi az értelme az egésznek? Harry zsibbadtan az ajtó felé indult.

- Potter, még nem mondtam, hogy végeztünk! – szólt rá Piton. Harry nem vett róla tudomást, és a kilincs felé nyúlt, de Piton megragadta a vállát, és maga felé fordította Harryt.

- Engedjen el – suttogta Harry, és nem nézett a tanárára.

- Mi a baj, Potter? A bátor griffendéles nem bírja elviselni az igazságot? Nos, pedig azt hallanod kell, és sajnos túl kevés ember vállalkozik arra, hogy megsértse a törékeny érzelmeidet azzal, hogy elmondja neked!

- MÁR TUDOM AZ IGAZSÁGOT! – üvöltötte Harry. – Tudom, hogy az én hibám volt! Buta voltam, és szörnyű hibát követtem el, amit sosem tudok helyrehozni, rendben? Sajnálom, hogy nem haltam meg én is! Ha szerencséje van, hamarosan bepótolom! Biztos vagyok benne, hogy az majd boldogabbá teszi!

Piton reflexei villámgyorsak voltak. Harry nem látta, hogy meg fogja ütni, és sokkal inkább meglepetésében, mint fájdalmában akadt el a lélegzete, mikor Piton pofonvágta.

- Soha többet ne beszélj velem ilyen hangon.

- Miért? – kérdezte Harry. – Ez az igazság! Maga gyűlöl engem!

- Mit vársz tőlem? Talán nincs elég barátod és csodálód?

- Van elég ellenségem is!

- Én nem vagyok az ellenséged! Ha az lennék, te már halott lennél! De nem foglak tutujgatni. Egyfolytában a morbid emlékeidben dagonyázol, és a rémálmaid miatt szenvedsz!

- Ez nem igaz!

- Tényleg? Mennyi időt töltöttél azzal, hogy magányosan szomorkodtál a harmadik emeleti folyosón?

Harry szeme elkerekedett a meglepetéstől, de Piton folytatta.

- Én is szoktam éjjelente a folyosókon kószálni, Potter, és nem csak azért, hogy megbüntessem az önfejű griffendéleseket. Te legalább ártatlan vagy azokban a kegyetlenkedésekben, melyeket végignézel.

- Nem az álmaim miatt megyek oda – mondta Harry.

- Akkor miért?

- Nem tudom megtenni!

- Micsodát?

- Nem tudom megölni őt!

Harry látta a döbbenetet a tanára szemében, mikor megértette, miről van szó, de nem sokat számított. Ez volt az a félelem, ami az elmúlt hónapokban mindig ott motoszkált Harry fejében, de csak néha tudatosult benne, és sosem beszélt róla. De a Gringotts elleni támadás óta a félelem bizonyossággá vált. Nem volt értelme úgy tenni, mintha nem tudná, mi vár rá. Képtelen volt tovább féken tartani a reménytelenséget, és most, hogy elszabadult, előtörtek a legsötétebb félelmei, melyek tehetetlen elkeseredettséggel övezve örvénylettek benne.

- Nekem kell legyőznöm – mondta Harry keserűen. – Még Dumbledore is ezt várja tőlem! És az a hülye jóslat azt állítja, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes rá. De én nem vagyok rá képes! Semmi esélye annak, hogy egy csatában legyőzzem! Túl erős, és minden nap egyre erősebb lesz. Az egyetlen dolog, ami miatt még életben vagyok, az az, hogy szerencsém volt! Előbb vagy utóbb elfogy a szerencsém, és akkor megöl. És ez még nem is számít, de mi lesz utána? Győzni fog? Emberek halnak meg, és az én felelősségem, hogy megakadályozzam! Mi lesz, ha nem sikerül?

Harry abbahagyta a beszédet, és kétségbeesett szavait megsemmisítő csend követte, amely még fájdalmasabb volt, mint Piton szorítása a vállán. Harry remegett az erőfeszítéstől, hogy fenntartson valamiféle higgadt külsőt. Tudta, hogy Pitonnak nincs szüksége legilimenciára ahhoz, hogy észrevegye elkeseredettségét, de Harryt már nem érdekelte, hogy mint gondol, vagy mond a férfi. A mellkasában levő fájdalom olyan heves volt, hogy alig tudott lélegezni.

Piton lazított a szorításán, és Harry hátrébb lépett.

- Üljön le, Mr Potter.

Piton kimért hangon beszélt, melyben nyoma sem volt érzelemnek, de Harry elég jól ismerte tanárát ahhoz, hogy észrevegye, ahogy megfeszül a válla, és összeszorítja az állkapcsát, mely erős érzelmekről árulkodott. Harry lerogyott a székre, és a szemét dörzsölte. Nem nézett a tanárára. Tudta, hogy hibát követett el azzal, hogy ennyi mindent kifecsegett a férfi előtt, de nem törődött vele, és meg sem próbálta magát felvértezni a verbális ostorozás ellen, csak várta, hogy bekövetkezzen.

- Emiatt gyűlölöm a jóslatokat – mondta hevesen Piton. Elkezdett fel-alá járkálni a szobában, és alig leplezett haraggal folytatta. – Homályos, köztudottan használhatatlan találós kérdések, amelyeket csak utólag lehet tökéletesen értelmezni.

- Nem hisz bennük? – nézett fel Harry meglepetten.

- Ó, azt hiszem, jól közelítik az igazságot – mondta Piton gúnyosan, miközben megtorpant egy elutasító vállrándítás erejéig. – De amennyit segíthetnek abban, hogy előre lássuk az elkövetkező eseményeket, olyannyira lehetséges az is, hogy puszta kitalációt építünk köréjük. Még mindig nem tudom elhinni, hogy az igazgató rád rakta ezt a terhet.

Harry ösztönösen Dumbledore védelmére sietett. – Nem könnyelműségből tette. Tudnom kellett.

- Akkor azt is tudnod kell, hogyan értelmezd!

Piton megállt közvetlenül Harry előtt, és szokatlanul intenzív és komoly tekintettel meredt rá.

- Potter, a világ sorsa nem kizárólag a te válladon nyugszik. Bizonyára észrevetted, mennyien dolgoznak fáradhatatlanul azon, hogy legyőzzék a Sötét Nagyurat. Gondolod, hogy mindezek az erőfeszítések hiábavalóak? Nem azok.

Piton folytatta a nyugtalan járkálást.

- Igen, a te jelenléted valamilyen módon elengedhetetlen a győzelemhez. Még találgatni sem merném, hogy mily módon, de senki épeszű ember nem várná tőled azt, hogy puszta kézzel legyőzd a Sötét Nagyurat.

Piton ismét megtorpant Harry előtt.

- És természetesen nem vagy felelős mindazokért az emberekért, akik meghaltak – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy ezt már régebben is említettem, de láthatóan nem vertem eléggé a fejedbe.

Előrehajolt, megragadta Harry székének a karfáját, és szenvedélyes tekintettel meredt a fiúra. Harry megrándult, ahogy Piton hirtelen ilyen közel került hozzá, de sikerült visszafognia magát, és nem húzódott hátrébb.

- A legkevésbé sem vagy hibás, vagy felelős a Sötét Nagyúr egyetlen tettéért sem – mondta Piton feszült, metsző hangon. – Megértetted, Potter? – Piton elkeseredettségében egyre hangosabban beszélt. – Képes vagy ezt befogadni abba a nehéz felfogású agyadba?

- Igen, uram – mondta Harry, és nem teljesen értette, hogy Piton miért olyan dühös rá. Miért végződik minden beszélgetés azzal, hogy ordít velem? – gondolta elkeseredetten.

Úgy tűnt, Piton is abban a pillanatban vette észre, hogy már kiabál. Hátrébb lépett, és nyugodtabban nézett Harryre.

- Potter, senkinek nem teszel jót azzal, hogy engedsz a kétségbeesésnek.

- Nem, uram.

- Rontja az ítélőképességedet, ami amúgy sem volt soha valami híres.

- Igen, uram.

- És a kesergés amúgy sem vezet sehova!

- Igen, uram. Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem. Mindjárt felvidulok.

Piton felsóhajtott, és mikor újra megszólalt, érezni lehetett, hogy csak magára erőltette a nyugalmat.

- Csak úgy értettem, hogy nem szabad hagynod, hogy az aggodalom felemésszen. A teher, amit hordozol, anélkül is épp elég nehéz, hogy egyszemélyi felelősséget vállalnál az egész varázslóvilágért.

Harry kevés meggyőződéssel bólintott, majd félrenézett. Piton az elkeseredett fiún tartotta a tekintetét, és bosszúsan megrázta a fejét.

- Beszéltél erről valakivel? Például a barátaiddal?

- Nem. Nem mondhatom el a barátaimnak – felelte Harry. – Teljesen elborzadnának, és már így is épp eleget aggódnak miattam. Mellesleg nem könnyű felhozni a témát, miközben kviddicsről vagy a házi feladatról beszélgetünk. Dumbledore túlságosan elfoglalt, más meg nem igazán van az iskolában, akivel beszélgethetnék.

- Nem, azt hiszem, nincs – mondta Piton csendesen.

Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek, majd Harry halkan megszólalt.

- Tanár úr, tényleg úgy gondolja, hogy van esélyünk a győzelemre? – Harry Piton szemét fürkészte, hogy vajon igazat mond-e. A férfi nem habozott.

- Persze hogy úgy gondolom. – Egyszerű állítás volt, melyet csendes meggyőződéssel ejtett ki a száján, Harryt mégis megkönnyebbüléssel és reménnyel töltötte el. Előzőleg észre sem vette, hogy elveszítette a reményt.

- Potter – folytatta Piton -, én nem vagyok jós, de egy dolgot biztosan tudok. Ha a halálod előre eldöntött ügy lenne, a jóslat nem jelölt volna meg téged, mint az egyetlent, aki legyőzheti a Sötét Nagyurat. Van remény, és az egyetlen, amit tehetsz, hogy nem adod fel..

Harry bólintott. Mindennél jobban el akarta hinni a tanárának, hogy van remény. De tudta, hogy még egy dolgot meg kell tennie.

- Tanár úr, folytatni szeretném önnel a tanulást. Igaza van; nem tehetem meg, hogy olvasok az emberek gondolataiban, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném. Ez veszélyes. És azt hiszem, a vízióim is rosszabbodnak.

Piton nem tűnt meglepettnek Harry kérése hallatán.

- A legilimencia nem olyan, mint a mágia többi ága. Az ember lehet középszerű bájitalkeverő, és a tudásában levő hiányosságoknak nem lesz más következménye, mint néhány elrontott bájital. Ugyanez igaz más mágiaágakra is. Még az okklumenciát sem szükséges mesterfokra fejleszteni, az alapvető tudás is hasznos.

- De ahogy már te is észrevetted, a legilimencia nem olyasmi, amit elég félig megtanulni. Ha egyszer az elme ráébred arra a képességére, hogy el tudja érni másokét, akkor képezni kell, vagy ámokfutásba kezd.

- Ezt eddig miért nem mondta?

- Jelentett volna bármilyen különbséget, ha mondom? – kérdezte Piton.

- Nem uram, valószínűleg nem – ismerte be Harry.

- Hétfő este a szokott időben megbeszélhetjük. De most – folytatta Piton – azt hiszem, vissza kellene menned a hálótermedbe, és keresni valami olyan elfoglaltságot, ami egy időre eltereli erről a figyelmed.

Harry úgy gondolta, ez aligha lehetséges, de diplomatikusan bólintott, majd felállt, és elindult kifelé.

- Mr Potter – állította meg Piton hangja – Ha úgy érzi, hogy… - Piton egy pillanatra elhallgatott, majd újrakezdte. – Bármikor felkereshet, ha úgy érzi, hogy szüksége van a segítségemre.

- Igen, uram – mondta Harry meglepetten. - Köszönöm uram. Nem fogom elfelejteni.

---

A folyosók elhagyatottak voltak, miközben Harry lassan sétált vissza a Griffendél-toronyba. Meglepetten fedezte fel, hogy most, miután összes félelmét rázúdította Pitonra, tulajdonképpen jobban érzi magát, mint már jó ideje. Úgy tűnt, az, hogy kibeszéli magából az aggodalmait, egyben csökkenti is őket. De így igaz, nem volt egyedül. Ott állt mellette Dumbledore és a Főnix Rendje, és ott voltak a barátai is. És mindannyiukat cserbenhagyta azzal, hogy engedte az érzelmeit felülkerekedni. Ez többet nem fordulhat elő, ígérte meg magának. Háború volt, és ideje volt elkezdeni harcolni.

- Harry, hát visszajöttél – mondta Ginny üdvözlésképpen, amikor Harry bemászott a portrélyukon. – Minden rendben?

- Azt hittük, Piton meg fog ölni – tette hozzá Ron.

- Nem ölt meg – mondta Harry érthetően -, csak kiabált velem egy sort.

- Piton egy aljas szemétláda! – mondta Ron – Mindig Malfoy pártját fogja, bármiről van is szó.

- Nem volt szemétláda – mondta Harry. – Igaza volt, hülyén viselkedtem.

- De hát igazad volt, Harry! – tiltakozott Ron. – Miután Piton elvonszolt téged, Hermionéval elmentünk megnézni Malfoyék bájitalát. Az egész eltűnt. Valahogy felhasználták ahhoz, hogy megidézzék a Sötét Jegyet. Biztos, hogy ő is benne volt.

- Ő volt az – jelentette ki Harry. – Láttam a fejében.

Egy pillanatnyi döbbent csend támadt, majd megszólalt Ginny.

- Te belelátsz Malfoy fejébe?

- Igen, bár akkor nem tudatosult bennem, hogy mit csinálok. Szerencsére Pitonban igen.

- Miért szerencsére? – kérdezte Ron.

- Mert ha Malfoy megtudta volna, hogy Harry képes olvasni a gondolataiban, az mind Harryt, mind Piton professzort kellemetlen helyzetbe hozta volna – magyarázta Hermione. – Nem csoda, hogy Piton olyan mérges volt.

Úgy tűnt, Ron nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Harry, utálom, hogy ezt kell mondanom – kezdte Ron -, de nem gondolod, hogy egy kicsit elszabadult ez a dolog? Úgy értem, az egy dolog, hogy Voldemorttal álmodsz. De az, hogy olvasol más emberek gondolataiban, anélkül, hogy egyáltalán észrevennéd, az teljesen más. A Pitonnal való óráidnak nem kellene megszüntetnie az ilyesmit?

Harry tétovázott, majd úgy döntött, hogy ha jelent valamit a barátságuk, akkor ideje elkezdenie őszintének lenni.

- Három hete nem járok Piton óráira.

- Micsoda? – kiáltott fel Hermione. – De Harry, miért?

- Mert nem tudtam elviselni, hogy Piton egyfolytában a gondolataimban turkál – mondta Harry.

- Akkor hová tűntél esténként? – kérdezte Ginny.

- Sétáltam a kastélyban – mondta Harry, mivel nem érezte magát késznek arra, hogy felfedje a kis búvóhelyét. – Szükségem volt az egyedüllétre. Sajnálom. Tudom, hogy nem kellett volna hazudnom nektek.

- De miért mondod el most? – kérdezte Hermione, láthatóan zavarban.

- Akkor egyszerűen nem voltam felkészülve, hogy beszéljek róla. Bűntudatom volt, és tudtam, hogy mindannyian csalódnátok bennem.

- Ó, Harry! – ugrott Hermione Harry nyakába. – Mi sosem csalódnánk benned. Csak aggódunk érted, ez minden.

- Tudom, és nem akartam, hogy még inkább aggódjatok – mondta Harry kissé elvörösödve, miközben Hermione elengedte. – Mindenesetre most már minden rendben. Megmondtam Pitonnak, hogy újra akarom kezdeni az órákat.

- És beleegyezett? – kérdezte Ginny.

Harry bólintott. – Azok után, ami Malfoyjal történt, nem hiszem, hogy sok választása volt. Ronnak igaza van. Meg kell tanulnom uralni ezt a dolgot.

- Nos, jó – mondta Hermione. – Legalább elrendeződött.

- Csak ne felejtsd el, hogy bármi is történik, mi itt vagyunk – tette hozzá Ginny.

A többiek bólintottak, és Harry újra rájött, hogy mennyire boldog, amiért ilyen barátai vannak.

---

Másnap reggel, mikor a griffendélesek lementek reggelizni, azt látták, hogy hatalmas tömeg van a bejárati csarnokban.

- Mi történik? – kérdezte Ron egy csapat hugrabugostól.

- Újságírók – válaszolt valaki.

Harry a bejárati ajtóhoz furakodott, és nyújtogatta a nyakát, hogy kilásson. Ron, Hermione és Ginny szorosan mögötte álltak. Csakugyan féltucatnyi ismeretlen volt kint, előttük pedig egy felbőszült és tiszteletet parancsoló McGalagony állt.

- Ez egy iskola – mondta. – Maguknak itt semmi dolguk.

- Azért vagyunk itt, hogy beszámoljunk a Sötét Jegyről – mondta egy magas, nyurga varázsló.

- Akkor számoljanak be róla – csattant fel McGalagony. – Attól még nem kell szabad bebocsátást kapniuk az iskolába.

- Beszélnünk kell a szemtanúkkal, hogy mi történt.

- Én is szemtanú vagyok. El tudom mondani, mi történt.

- Szeretnénk beszélni a kviddics játékosokkal, hogy ők mit láttak a magasból – mosolygott édeskésen egy duci boszorkány.

- Egyetlen diákkal sem fognak beszélni, és egyébként sem láttak semmi szokatlant.

- Van valami elképzelése, hogy ki idézte meg a Sötét Jegyet? – kérdezte egy egérképű varázsló.

- Nincs.

- Hány diák hagyta el Roxfortot tegnap óta? – kérdezte a hórihorgas.

- Egy sem.

- Fontolóra veszik, hogy bezárják az iskolát? – kérdezte a duci boszorkány, immár mosoly nélkül.

- Megőrült? Természetesen nem!

- Mikorra várják, hogy az aurorok befejezik a nyomozást? – cincogta az egérképű.

- Fogalmam sincs, kérdezze meg őket.

- Hol van Dumbledore? Miért nem beszélhetünk vele, és mit tesz azért, hogy fényt derítsen a rejtélyre?

- Az igazgató úr minden erejét annak szenteli, hogy fényt derítsen a rejtélyre, és ezért nincs ideje arra, hogy magukkal beszéljen.

A diákok kiözönlöttek a lépcsőre, és a szóváltást figyelték. Harry nagyon büszke volt a házvezető tanárára. Ha ezek az újságírók azt hiszik, hogy össze tudják zavarni McGalagonyt, nagyot fognak csalódni.

Mivel az összecsapás pont az út közepén zajlott, mindenki csak akkor vette észre a kastélyhoz közelítő magányos alakot, amikor már majdnem odaért hozzájuk.

- Apa? – motyogta Ginny.

Harry, Ron és Hermione követték a tekintetét, és meglátták Arthur Weasleyt, akit láthatóan megzavart az orra előtt játszódó jelenet. Feléjük pillantott, mintha azon tanakodna, hogy egy nagy lendülettel talán elérné az ajtót, de az újságírók éppen akkor vették észre.

- Mr Weasley, a Minisztérium képviseletében van jelen? – kérdezte a kövérkés boszorkány.

- Öö, nem – felelte Mr Weasley.

- Nem azért van itt, hogy a Sötét Jegy ügyében nyomozzon? – kérdezte a hórihorgas.

- Nem, hacsak nem feltételezik, hogy valami köze volt a mugli tárgyakkal való visszaéléshez? – válaszolta Mr Weasley. – Egyszerűen csak a gyerekeimmel szeretnék találkozni.

- Tehát úgy gondolja, hogy Dumbledore nem ura a helyzetnek? – kérdezte Averill Pembroke, aki mindeddig nem szólalt meg.

- Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore professzor teljességgel ura a helyzetnek – felelte Mr Weasley.

- De épp eléggé aggódik a gyermekei biztonsága miatt ahhoz, hogy idejöjjön, és körülnézzen.

- Az, hogy miért vagyok itt, nem tartozik magára.

- De mint szülőnek el kell ismernie, hogy Roxfort biztonságos volta megkérdőjeleződött. Ha a halálfalók be tudtak jutni az iskola területére, hogy kiszórják a Morsmordét, ki tudja, mi mást tehetnek még.

- Megismétlem, hogy teljesen megbízom az igazgató úrban.

- Akkor hadd tegyek fel egy kérdést. Nem találja furcsának, hogy a Minisztérium nem küldte ki egyetlen képviselőjét sem Roxfortba, hogy kivizsgálja az eseményt?

- Tucatnyi auror vizsgálja az eseményt, Mr Pembroke – válaszolt McGalagony, miközben megpróbált Mr Weasley és az újságírók közé kerülni.

- De nincs itt senki a miniszter irodájából.

- A Minisztérium alkalmazottja vagyok, Pembroke, és biztosíthatom, hogy a miniszter úr nagyon komolyan veszi a történteket!

- Akkor hát a Minisztérium képviseletében van itt?

- Nem – szűrte át a fogán Mr Weasley. – Én mindössze azt mondom, amiről tudomásom van. A miniszter mindent megtesz azért, hogy szembeszálljon a halálfalók jelentette fenyegetéssel, és mindannyiunkat megvédelmezzen.

- Ezt a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélésekkel Foglalkozó Főosztálybeli munkája kapcsán tudja?

- Azért tudom, mert pillanatnyilag mindannyiunknak egyetlen célja van a Minisztériumban, mégpedig az, hogy legyőzzük Tudjukkit, és senki nem dolgozik ezért keményebben, mint maga a miniszter!

- Bízik a miniszterben? – tette fel a kérdést a hórihorgas.

- Igen, bízom.

- Ez a hivatalos vagy a személyes véleménye? – kérdezte a kövérkés boszorkány.

- Öö, mindkettő.

- Mr Weasley, igaz, hogy négy évvel ezelőtt vizsgálat indult maga ellen mugli tárgyakkal való visszaélés gyanújával? – szólt közbe újra Pembroke simulékonyan. Egy pillanatra csend támadt, és mindenki Mr Weasley válaszára várt.

- Az egy szerencsétlen baleset volt – mondta Mr Weasley, megpróbálva gondosan megválasztani a szavait. – És megmutatta, hogy mennyire fontos, hogy jobban megértsük a muglikat és a mugli társadalmat.

- Én azt mondanám, megmutatta, hogy a muglikkal való bármilyen kapcsolat természeténél fogva mennyire veszélyes! – mondta Pembroke.

- Ez nem igaz! – tiltakozott Mr Weasley láthatóan feldühödve. – Ez ugyanaz a babonás félelem, mint ami Tudjukkit segítette újból erőre kapni. Nem rejtőzködhetünk tovább az elől, amit nem ismerünk. Én találkoztam muglikkal, és hadd mondjam el, hogy némelyiküket jobban kedvelem, mint pár varázsló ismerősömet! Nem tehetünk úgy, mintha a mugli világ nem létezne! A gyerekeim mugli családok gyerekeivel járnak egy iskolába. Lehet, hogy néhányan a gyerekeim közül muglikkal vagy mugliszármazásúakkal fognak összeházasodni. Ez nem szégyen, és ezt úgy mondom, mint az egyik legrégebbi aranyvérű család tagja! Amíg nem győzzük le ezt a félelmet és előítéletet, addig sosem szabadulunk meg a gonosztól, mely Tudjukkiben testesül meg.

Pembroke szeme összeszűkült, de a többi újságíró dühödten körmölte Mr Weasley szavait.

- Tudok valamiben segíteni?

Mindenki megfordult.

Dumbledore állt az ajtóban, és sugárzott belőle a csendes tekintély. A diákok utat engedtek neki, miközben lelépdelt a lépcsőkön, és megközelítette az újságírókat, akik közül úgy tűnt, egyik sem akar elsőként szólni az igazgatóhoz.

Dumbledore türelmesen várt, és végül a dundi boszorkány megköszörülte a torkát, és megszólalt.

- Igazgató úr, azért vagyunk itt, hogy megvizsgáljuk a Sötét Jegy ügyét.

- Á, akkor attól tartok, rossz helyen vannak – mondta Dumbledore. – A Sötét Jegy a kviddicspálya fölött tűnt fel. Nagyon szívesen megengedem önöknek, hogy ott vizsgálódjanak, mindaddig, amíg a minisztériumi auroroknak nincs ellene kifogásuk.

- Azt reméltük, hogy beszélhetünk egy pár szemtanúval – mondta a hórihorgas.

- A tanári kar már mindent elmondott az auroroknak, tőlük megkapnak minden információt, amire szükségük van.

- Mi a helyzet a diákokkal? – kérdezte Pembroke.

- Őket már épp eléggé megviselték a tegnapi események. Nem engedem, hogy még zaklassák is őket. Ezen túl ők semmi mást nem láttak, mint amiről már beszámoltunk.

Az újságírók idegesen néztek egymásra, és izgatottan fészkelődtek. Úgy tűnt, senki nem akar vitába szállni Dumbledore-ral.

- A kviddicspálya arra van – mondta kedvesen Dumbledore, és mutatta a helyes irányt.

Az újságírók még vetettek egy mohó pillantást a lépcsőről bámészkodó diákokra, majd megfordultak, és elindultak arra, amerre Dumbledore mutatott.

Mr Weasley és McGalagony professzor a diákokat maguk előtt terelve követte Dumbledore-t vissza a bejárati csarnokba.

- Kiállhatatlan népek! – mondta McGalagony, mikor beértek. – Egy szemernyit sem tisztelik mások magánéletét. Igazán, igazgató úr! Túlságosan udvarias volt.

Dumbledore elnézően mosolygott.

- Csak a munkájukat végzik – mondta.

McGalagony méltatlankodva felhorkant, majd a diákok felé fordult.

- Mindenki reggelihez! – mondta röviden. – Nincs itt semmi látnivaló.

A diákok azon nyomban elkezdtek szétszóródni a nagyteremben, kivéve Ront, Ginnyt, Harryt és Hermionét, akik odamentek Mr Weasleyhez.

- Apu, mit csinálsz itt? - kérdezte Ginny, miközben megölelte apját.

- Csak Dumbledore-hoz jöttem – felelte Mr Weasley. – Ti rendben vagytok, ugye? – kérdezte, és látszott, hogy a kérdés ugyanúgy vonatkozott Harryre és Hermionéra, mint a saját gyerekeire.

Mind a négyen bólintottak.

- Akkor jó. Itt nagyobb biztonságban vagytok, mint bárhol máshol lennétek. Csak tartsátok nyitva a szemeteket. – Azzal biztatóan rájuk mosolygott, majd megfordult, és Dumbledore-ral együtt elindult felfelé a lépcsőn.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)