Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Köszönet Zizikének és Theatressnek, aki átnézték és javították.

12. fejezet: Widra St. Capdel - 1. rész

Másnap délelőtt Harry a bejárati csarnok felé száguldott a folyosón. Háromszor öltözött át, hogy megtalálja az alkalomhoz illő ruhát, nem mintha különösebb elképzelése lett volna arról, hogy mi is lehet az. Végül is egy pulóvert vett fel, amit Mrs Weasley kötött neki karácsonyra, hozzá egy egyszerű nadrágot, és fölé az iskolai talárját. Semmit nem reggelizett, és a délelőtt nagy részét a klubhelyiségben idegeskedve töltötte. A tanulás reménytelen volt, és már annyira elkeseredetten próbálta elterelni a gondolatait a Widra St. Capdeli utazásról, hogy felajánlotta Neville-nek, hogy segít naposabb helyre költöztetni a Mimbulus Mimbeltoniáját. Ezzel hibát követett el: Harry nem volt biztos benne, hogy csak balszerencséje volt-e, vagy a növény ellenszenvesnek találta, de amint elhelyezte a napsütötte asztalkán, az minden teketória nélkül bűzös nedvet lövellt rá. Harrynek tiszta talárt kellett vennie, így most majdnem elkésett Pitonnal való találkozójáról.

- Harry!

Harry lefékezett a központi lépcső tetejénél, és mikor körülnézett, Luna Lovegoodot látta felé szaladni.

- Szia Harry! – üdvözölte Luna. – Reméltem, hogy utolérlek. Voltam a klubhelyiségetekben, és mondták, hogy épp most mentél el.

- Szia Luna – mondta Harry, miközben lepillantott a bejárati csarnokba. Szerencsére Piton még nem érkezett meg. – Öö, nézd, ez nem a legjobb alkalom.

- Tudom. Mrs Weasley temetésére mész, ugye?

- Úgy van, és most kell találkoznom Piton professzorral – próbált Harry elsomfordálni a lépcső felé.

- Csak reméltem, hogy megteszel nekem valamit – mondta Luna, látszólag észre sem véve Harry türelmetlenségét. Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy levelet. – Nagyon hálás lennék, ha ezt odaadnád Ginnynek.

- Persze – mondta Harry. Elvette a borítékot, és a talárzsebébe gyömöszölte.

- És mondd meg Ginnynek, hogy tudom, mit érez, de idővel könnyebb lesz.

- Potter, illetlenség elkésni egy temetésről – csattant fel Piton türelmetlen hangja. – Jössz, vagy nem? – Mikor Harry megfordult, a bájitaltan tanár bosszús arckifejezéssel állt mögötte.

- Jövök, uram – mondta Harry, majd visszafordult Lunához. – Mennem kell.

- Rendben, szia, Harry – integetett vidáman a lány, miközben Harry követte Pitont lefelé a lépcsőn, majd ki a kastélyból.

Csípős, tiszta reggel volt, a levegőben még érezni lehetett a tél leheletét, és Harry örült, hogy felvette a nagykabátját. Piton céltudatosan vágott át a földeken a kapu felé, anélkül, hogy megvárta volna Harryt. Szerencsére a tavaly nyári hirtelen növekedésének köszönhetően Harry már majdnem olyan magas volt, mint Piton, így különösebb erőfeszítés nélkül is tartani tudta vele a tempót.

- Professzor? – kérdezte Harry. – Hogy jutunk el Widra St. Capdelbe?

- Zsupszkulccsal megyünk Roxmortsból – felelte Piton anélkül, hogy ránézett volna.

- Miért Roxmortsból? Miért nem innen?

- Mert Roxmortsban van a Zsupszkulcs Felügyelőség.

- A micsoda?

Piton ingerülten pillantott Harryre. – Annak az irodának a helyi szervezete, amely lehetővé teszi a zsupszkulccsal való utazásokat. Komolyan, Potter, te semmit sem tudsz?

- Azt hittem, hogy az emberek meg tudják maguknak bűvölni a zsupszkulcsukat.

Piton megvonta a vállát. – Természetesen megtehetnék, de az elég fárasztó, és mind a kiindulási, mind a célállomásról szükséges hozzá egy tárgy. Meglehetősen kivitelezhetetlen lenne, hogy az ember mindenféle kacatot őrizgessen mindazokról a helyekről ahová esetleg majd utazni szeretne. A Zsupszkulcs Felügyelőség az összes brit valamint számos külföldi településére biztosít utazási lehetőséget.

Harry úgy gondolta, ez ésszerűen hangzik. De felmerült benne egy másik kérdés.

- Uram?

- Igen? – Harry nem vett tudomást a Piton hangjában érezhető türelmetlenségről.

- Milyenek a varázsló-temetések?

- Mire gondolsz?

- Hasonlítanak a mugli temetésekre?

- Honnan tudnám? – Piton már láthatóan ingerült volt.

- Nos, biztos tud mondani pár szót arról, hogy mi szokott történni – próbálkozott tovább Harry.

- Úgy nézek ki, mint egy hivatásos temetés-látogató, Potter? – kérdezte Piton mogorván.

Harrynek igazából az volt a véleménye, hogy igen, mivel a tanár mindig kizárólag fekete ruhát hordott, de úgy gondolta, nem lenne jó ötlet, ha ezt közölné vele.

- Csak nem akarom, hogy valami rosszat tegyek, és megbántsak valakit.

- Ez egy temetés, Potter, nem pedig egy fontos minisztériumi esemény – felelte Piton. – Hacsak el nem kezdesz nevetgélni, vagy az elhunytat sértegetni, kétlem, hogy bárkit megbántanál. Mindössze annyit várnak tőled, hogy ne izegj-mozogj, és maradj csendben. – Harryre pillantott, és gúnyosan elhúzta a száját. – Bár ez kétségkívül olyasmi, ami meghaladja a képességeidet.

- Elnézést, uram – sóhajtott Harry. – Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok.

- Potter, több tucatnyi ember lesz jelen a temetésen, és ez egyszer nem te leszel a figyelem középpontjában – mondta Piton. – Nincs okod az idegeskedésre. A Weasleyk a barátaid, nem?

Harry elhallgatott. Nem akarta elismerni, hogy igazából egyáltalán nem bízik benne, hogyan fogadják majd az Odúban. Még mindig nem hallott Ronról, és ő sem írt a barátjának. Tudta, hogy legalább annyit meg kellett volna üzennie neki, hogy ott lesz a temetésen, de félt, hogy a válaszlevélben az állna, hogy ne jöjjön.

---

Megérkeztek Roxmortsba, és Piton egy terület felé vette az irányt, ami alighanem a Zsupszkulcs Felügyelőség lehetett. Bár Harry számtalan alkalommal járt már Roxmortsban, sosem vette még észre a helyet, és azt is tudta, miért nem. Leginkább egy hulladékudvarra emlékeztetett. A bekerített udvar egyik végében egy meglehetősen rozoga viskó állt (Harry képtelen volt ennél hízelgőbb szóval illetni az építményt). Maga az udvar csordultig teli volt mindenféle viseltes vagy törött kacattal. A rozsdás csövek és kopott gumiabroncsok mellett régi cipők hevertek, néhány behorpadt hordóban üres konzervdobozok és penészes rongyok tornyosultak, és mindenfelé törött üvegek és deszkák voltak szétszórva.

- Biztos benne, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Harry.

Piton fájdalmas pillantást vetett rá, és töretlenül haladt tovább. Óvatosan lépkedtek a szemétkupacok között, míg elérték a viskót. Az öreg pult mögött egy Harrynél alig pár évvel idősebb, zilált kinézetű fiatalember üldögélt egy magas széken.

- Reggelt! Miben segíthetek az uraknak?

- Widra St. Capdelbe szeretnénk menni – felelte Piton.

- Rendben! Van esetleg valami elképzelése, hogy milyen tárgyat szeretne, uram? – kérdezte vidáman a pénztáros.

- Valami… tisztát – felelte Piton, miközben megvetően hordozta körbe a tekintetét a piszkos környezeten.

- Az nem lesz egyszerű, uram, de megteszem, ami tőlem telik.

Azzal a fiatalember kiszaladt a viskóból, és elkezdett kutatni az udvaron található romok között. Harry követte.

- Ezek mind zsupszkulcsok?

- Azok lehetnek – felelte a fiatalember, miközben elhajított egy rozsdás, trágyaszagú vödröt. – Van egy varázstárgyakkal teli szekrényem, és azok segítségével bármelyiket meg tudom bűvölni, hogy elrepítsen oda, ahová menni szeretnél. – Elvigyorodott. – Persze ésszerű határokon belül.

Harry viszonozta a vigyort. Annak ellenére, hogy milyen ügyben utazott, a fiatalember jókedve ragadósnak bizonyult.

- Azt hiszem, ez a legjobb, amit itt találhatok – mondta az ügyintéző, és felmutatott egy lyukas fenekű fonott piknikkosarat.

- Szerintem ez megteszi – bólintott Harry.

Visszamentek a viskóba, ahol az ügyintéző elkezdett az irattároló fiókokban kutatni. – Nézzük csak… Wickenburg… Wicklow… Widra. Megvan. Widra St. Capdel. – Előhúzott egy darab pergament, és a piknikkosárral együtt egy régi fém asztalra helyezte a pult mögött. Egy varázsigét kezdett mormolni, melyről Harry úgy gondolta, hogy az hozza létre a zsupszkulcsot. Nem értette a fiatalember szavait, de ennek ellenére elbűvölten bámulta. Piton viszont teljesen unott arckifejezéssel álldogált.

- Kint várok – jelentette be, és az ajtó felé fordult. - Szólj, ha kész van.

Harry szórakozottan bólintott, és tovább bámulta, hogyan dolgozik az ügyintéző. Végül a fiatalember kiegyenesedett.

- Tessék – helyezte a pultra a piknikkosarat. – Tizenkét sarló lesz. – Miközben Harry kiszámolta az érméket, így folytatta: - Egy oda-vissza útra használható. Csak meg kell fogni, és azt mondani, hogy „Allez”, és hazafelé ugyanígy. Aztán csak dobd a kukába.

- Remek! Köszönöm! – mondta Harry, és elvette a kosarat.

- A Csúzlik meccsére mentek az apukáddal?

Harry megrökönyödött. – Tessék?

- A Csúzlik. Tudod, ma játszanak a Puddlemere-rel. Az öreg Barney Walbat azt nyilatkozta a Reggeli Prófétának, hogy egy évszázada nem volt ennyire jó a csapatuk, és ebben az évben elfogadhatóan fognak szerepelni. Lehet, hogy még meg is nyernek egy-két játékot.

- Mr Potter és én – csendült fel Harry jobb válla fölött az ismerős, vészjóslóan bársonyos hang – hivatalos roxforti ügyben járunk el.

Piton előrehajolt, és tekintetével majd felnyársalta a fiatalembert. – Amihez magának semmi köze. Érthetően elmagyaráztam?

A fiatalember elsápadt, és nagyot nyelt. – Igen, uram! Természetesen, uram, Én… Elnézést, uram!

Piton kikapta a piknikkosarat Harry kezéből, és egy utolsó lesújtó pillantást vetve az ügyintézőre, kiviharzott a viskóból.

Harry mozdulni sem tudott a döbbenettől. Elkeseredetten nézett a rémült ügyintézőre.

- Nem a maga hibája, mindig ilyen.

Ez persze elég nevetségesen hangzott, és az ügyintéző úgy nézett rá, mint aki nem tudja, hogy kételkedjen, vagy elborzadjon. Harry úgy döntött, jobb lesz távozni, mielőtt még valami mást is kellene mondania. Kisietett a viskóból, és látta, hogy Piton a kapunál vár rá.

- Siess, Potter – csattant fel a tanár. – Nem érünk rá egész nap.

Harry zavarát azonnal harag váltotta fel.

- Magának meg mi baja van? – kérdezte dühösen.

- Ne használd ezt a hangnemet, ha velem beszélsz, Potter – figyelmeztette Piton, de Harry nem vett róla tudomást.

- Maga szórakozásból rémisztget találomra kiválasztott idegeneket?

- Szemtelen volt!

- Csak próbált beszélgetést kezdeményezni! Ez olyasmi, amit az emberek udvariasságból tesznek! Persze nem mintha azt vártam volna, hogy maga ezzel tisztában van. Nem, maga inkább sértésnek veszi!

- Te talán nem? – húzta el a száját Piton.

Harry Pitonra meredt, és úgy érezte, tejesen elvesztette a fonalat. – Mit kellett volna sértésnek vennem?

- Azt gondoltam volna, halálosan megalázónak tartod, hogy az a fajankó összetévesztett az apáddal.

Harrynek megdöbbenésében tátva maradt a szája, és érezte, hogy elvörösödik. Hirtelen úgy érezte, hogy képtelen Piton szemébe nézni, és elkapta a tekintetét.

- Ideje mennünk – jelentette ki Piton nyugodt hangon, és feltartotta a piknikkosarat. – Melyik szó hozza működésbe?

- Allez – válaszolta Harry, de még mindig kerülte a tanár tekintetét, és nem nyúlt a kosár felé.

Piton felsóhajtott. – Potter, időre megyünk.

Harry dacosan felnézett. Megragadta a kosár fülét, közelebb lépett, és Pitonra bámult.

- Az egyetlen dolog, amit megalázónak éreztem, az a maga viselkedése volt – közölte. – Allez.

Amint kimondta a szót, Harry megérezte az ismerős rántást a köldökében. A világ elsuhant mellette, majd hirtelen megtorpant. Még mindig egymásra meredtek Pitonnal, de most már egy sűrű erdőben álltak. Harry a közelből egy patak csobogását hallotta, meg a fákról a madarak csiripelését. Piton elengedte a kosarat, és arrébb lépett.

- Erre – indult el Piton egy látszólag önkényesen megválasztott irányba. Harry követte. A csobogás egyre erősödött, és hamarosan egy kis folyó által szegélyezett földútra értek. Negyedmérföldnyi gyaloglás után Harry megpillantott egy, a folyó felett átívelő öreg fahidat. Mögötte egy festői falucska terült el, bizonyára Widra St. Capdel. Piton egy pillanatra sem torpant meg, csak határozott léptekkel haladt tovább. Harry gyorsan a bokrok alá rejtette az ormótlan piknikkosarat egy nagy fa lábánál, hogy visszafelé úton könnyű legyen megtalálni, majd Piton után szaladt.

Widra St. Capdel nem kizárólag varázslók által lakott település volt, mint Roxmorts, de lakosai láthatóan elég különcök voltak. Harry muglikat és varázslókat is látott a faluban, akik mentek a dolguk után, és közben udvariasan biccentettek egymásnak. Néhányan feléjük pillantottak, de úgy tűnt, senkit nem lep meg az öltözékük. Senki nem szólt hozzájuk, de Harry biztos volt benne, hogy ez csak Piton szigorú megjelenésének köszönhető.

A feszültség szinte tapintható volt köztük, és egyikük sem szólalt meg menet közben. Harry még mindig mérges volt a tanárára. Persze, már előbb is rá kellett volna jönnie, hogy Pitont mélységesen feldühítette az a feltételezés, hogy rokonok lennének. Csodálom, hogy egyáltalán hajlandó nyilvánosan megjelenni a társaságomban, professzor! – gondolta rosszindulatúan.

- Nincs semmi mondanivalója? – csattant fel végül Harry.

Piton nem lassított a tempóján, és nem is pillantott a fiúra, de azonnal válaszolt. – Túlreagáltad.

Harry döbbenten torpant meg. – Én reagáltam túl? – üvöltötte.

- Igen! – állt meg Piton is, és Harry felé fordult. – Mi közöd van hozzá, hogy mit mondok, vagy teszek? Ez egyszer még csak nem is téged kritizáltalak! Inkább megkönnyebbültnek kéne lenned.

- Nekem kellett elnézést kérnem! – folytatta Harry hevesen.

Piton döbbenten meredt rá. – Mit csináltál? – Gyilkos tekintettel lépett közelebb Harryhez. – Ehhez nem volt jogod!

Harry rezzenéstelenül állta a tekintetét. - Mi köze van hozzá, hogy mit mondok, vagy teszek, professzor? – vágott vissza gúnyosan.

Tekintetük szikrákat lövellt, és egyikük sem volt hajlandó meghátrálni. Végül Piton vett egy mély lélegzetet, és csaknem normális hangon szólalt meg.

- Potter, miért vagy ilyen mérges? Mit akarsz?

- Azt akarom, hogy végre úgy viselkedjen, mint egy emberi lény – mondta Harry keserűen.

Piton öntelten elhúzta a száját. – És ha megígérem, hogy előveszem a legjobb énemet, akkor lesz elég önuralmad, hogy legalább udvariasan viselkedj, mikor megérkezünk Weasleyékhez? Meglehet, nem vagyok a társasági jó modor szakértője, de úgy rémlik, jelen körülmények között talán nem lenne illendő egymással üvöltözve felbukkanni náluk.

A temetés. Harry annyira dühös volt Pitonra, hogy teljesen el is felejtette, voltaképpen miért is vannak itt. Piton bizonyára könnyedén leolvasta az arcáról, mert utálkozva elhúzta a száját.

- Weasleyéket bizonyára mélyen meghatná, mennyire foglalkoztat eltávozott szerettük.

Azzal Piton sarkon fordult, és hátra sem pillantva folytatta az útját. Harry csendben követte, arca izzott a szégyentől. Pitonnak igaza volt. Hogyan engedhette meg, hogy egy ilyen ostoba vita elfeledtesse vele, mi járatban vannak?

Végül feltűnt előttük az Odú, és Piton megtorpant. – Ez az? – kérdezte kétkedően.

Harry bólintott. Piton felsóhajtott, és megrázta a fejét. Továbbindult a ház felé, de megállt, mikor észrevette, hogy Harry nem követi.

Harry földbe gyökerezett lábakkal állt. Az Odú látványa rengeteg emléket idézett fel benne, köztük a legutóbbit is. Nagyot nyelt. Érezte, hogy a pánik egyre magasabbra kúszik a mellkasában, és megpróbál felszínre törni.

- Potter? – Harry felnézett, és látta, hogy Piton átható tekintettel figyeli.

Képtelen vagyok rá – gondolta Harry, miközben farkasszemet nézett a férfival. – Nem tudok visszamenni abba a házba. Nem tudok ezzel szembenézni!

- Akkor ő győz – válaszolta meg Piton Harry gondolatait. – Ne engedd, hogy győzzön, Potter. Ne add meg neki azt az elégtételt..

Harry újabb mély lélegzetet vett, és bólintott. Kiült az arcára az elhatározás, és elindult az Odú felé.

A ház természetellenesen csendes volt, vette észre Harry, mikor beléptek a kertbe. Eddig csak szünidők idején járt itt, amikor csaknem az egész Weasley család jelen volt. Olyankor folyamatosan ajtócsapódást és lépcsőkön fel-le rohangászó emberek zaját lehetett hallani. Kiabálást és panaszkodást, és az állandó lármát, ahogy egyszerre legalább három beszélgetés folyt. És nevetést. Mindig nevetést. Túl sok ember volt kis helyre összezsúfolva, de senki nem szerette volna, hogy másképp legyen. Most csak csend volt.

Piton kopogott az ajtón, és egy pillanattal később Mr Weasley már ki is nyitotta. Öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek Harry valaha is látta.

- Piton professzor, Harry, örülök, hogy mindketten itt vannak. Kérem, jöjjenek beljebb.

- Mr Weasley, fogadja legmélyebb együttérzésemet a felesége halála miatt – mondta Piton, és kezet fogott Mr Weasleyvel. Szavai őszintének tűntek. – Roxfortban mindannyiunkat mélyen elkeserített ez a tragédia. Albus rendkívül elkeseredett, amiért nem tudott eljönni.

- Köszönöm. Köszönöm, ez mindannyiunknak nagyon sokat jelent. – Mr Weasley haloványan elmosolyodott, bár szeme gyanúsan csillogott.

- Harry, hogy vagy? – kérdezte.

- Megvagyok, uram – válaszolt Harry, bár Piton szavai után ezt elég szegényesnek érezte.

- Ron az emeleten van – folytatta Mr Weasley. – Felmennél, és megkérnéd, hogy jöjjön le? Hamarosan indulnunk kell a temetőbe.

- Természetesen, uram – felelte Harry, és örült, hogy akad valami tennivalója. Felsétált a lépcsőkön, és megállt Ron szobája előtt. Az ajtó zárva volt. Egy pillanatig habozott, majd bekopogott. Nem jött válasz, így Harry benyitott, és bedugta a fejét. Ron az ágyon feküdt, és a plafont bámulta.

- Ron? – szólította meg halkan Harry.

- Harry, hát el tudtál jönni! – ugrott fel Ron megkönnyebbült arccal. – Aggódtam, hogy nem fog sikerülni.

- Te tudtad, hogy jövök? – kérdezte Harry meglepetten, és belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Igen, Dumbledore üzent pár napja, de aztán apa mondta, hogy az igazgató mégsem tud jönni, és arra jutottam, hogy nélküle te sem tudsz majd eljönni.

Harry úgy érezte, mintha hatalmas kő gördült volna le a szívéről. – Ron, tudod, hogy a világ minden kincséért sem mulasztanám el.

Ron bocsánatkérően megvonta a vállát. – Nem voltam biztos benne. Arra gondoltam, lehet, hogy túl sok lenne neked, miután… tudod.

- Nem, hacsak neked nem túl sok az, hogy itt vagyok.

- Ne légy lökött – tiltakozott Ron, mintha barátja nem is mondhatott volna ennél lehetetlenebb dolgot. Harry nem tehetett róla, de elvigyorodott.

- Egyébként hogy jutottál ide? – kérdezte Ron.

- Piton professzor hozott.

- Piton?

Harry bólintott. – Dumbledore küldött vele.

- Úgy érted, itt van a házban? – Ron teljesen elborzadtnak tűnt. – Az összes roxforti tanár közül Dumbledore-nak pont őt kellett küldenie?

- Ne aggódj miatta – mosolyodott el Harry Ron reakcióján. – Minden rendben lesz.

Kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Ginny dugta be a fejét, és felragyogott a szeme.

- Harry, hallottam a hangodat. – Belépett, és átölelte a fiút. – Annyira örülök, hogy el tudtál jönni.

- Én is – felelte Harry, és viszonozta az ölelést.

- Itt van Piton – közölte Ron komoran.

- Tudom. Láttam odalent apával. – Értetlenül ráncolta a homlokát. – Igazából kifejezetten udvarias volt.

- Igaz is, apukád azt üzente, hogy gyere le – jutott eszébe Harrynek. – Hamarosan indulni kell.

Harry, Ron és Ginny elindultak lefelé, de a nappali zárt ajtaja mögül kiszűrődő mérges szóváltás hallatán megtorpantak.

- Mi már megfizettük a magunkét! – mondta Percy keserűen. – Most már harcoljanak mások!

- Ezt nem tehetem, Percy, különösen nem most! – tiltakozott Mr Weasley. – Édesanyád sosem akarná, hogy feladjuk!

- Azt sem akarná, hogy még valaki meghaljon! Túl nagy a kockázat, én végig ezt mondtam! Fred és George már nyakig benne vannak, ahogyan Bill és Charlie is.

- Felnőttek. Komolyan azt hiszed, hogy meg tudnám akadályozni, hogy Dumbledore mellé álljanak ebben a csatában?

- Megpróbáltad?

- Percy…

- És mi a helyzet Ronnal és Ginnyvel? Tavaly meg is halhattak volna a Minisztériumban. Te csak bátorítod őket, hogy vállalják a kockázatot. Hagyd ezt abba, legalább az ő érdekükben.

Ron előrébb lépett, figyelmen kívül hagyva Ginny feszült suttogását - Ron, ne! – Lendületesen benyitott, hogy szembeszálljon a bátyjával.

- Inkább meghalnék!

- Ron. – Mr Weasley feltartotta a kezét, és próbálta elejét venni legkisebb fia kitörésének, de hiába.

- Tisztában vagyok vele, hogy mi forog kockán, jobban, mint te – vicsorgott Ron Percyre -, és ha azt hiszed, hogy apa tiltakozása miatt máshogy cselekednék, akkor egyáltalán nem ismersz!

- Nem győzhetsz, Ron – ragaszkodott Percy az igazához.

- Akkor úgy halok meg, hogy legalább megpróbálom! – kiabálta Ron. – Csak azért, mert te gyáva vagy, ne hidd, hogy mindannyian azok vagyunk!

Percy sarkon fordult, és bejárati ajtó felé indult.

- Percy, várj! – szólt utána Mr Weasley.

- Kimegyek a temetőbe, és segítek Billnek és Charlie-nak, mivel itt szemmel láthatóan nem tudok semmi hasznosat tenni. Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó temetés, amin részt veszünk.

Percy feltépte az ajtót, majd miután kiviharzott, bevágta maga mögött. Kényelmetlen csend telepedett a szobára.

- Apa, ne bánkódj Percy miatt – mondta Ginny, és apja karjára helyezte a kezét.

- Miért nem kérdezitek meg Rose nénit, hogy nincs-e szüksége segítségre? – kérdezte Mr Weasley anélkül, hogy rájuk nézett volna.

Harry, Ron és Ginny szótlanul egymásra pillantottak, és kimasíroztak a szobából. Ginny ment elöl a kert felé, miközben Ron magában füstölgött.

- Percy egy seggfej! – jelentette ki dühösen. – Hónapok óta próbálja rávenni apát, hogy hagyja ott Dumbledore-t, de hogy pont most nyaggassa ezzel… Esküszöm, Percy a család szégyene!

- Csak nem érti, Ron – nyugtatta Ginny. – Azt hiszi, hogy reménytelen küzdeni.

- Nem ő az egyetlen – tette hozzá Harry komolyan. – A varázslóvilág nagy része egyetért vele.

- Nos, akkor elmenekülhet a többiekkel együtt, és békén hagyhat minket – vágta rá Ron.

Megérkeztek a kertbe, ahol az ikrek és egy alacsony, vékony nő őszülő vörös hajjal épp az utolsó simításokat végezték. Úgy tűnt, mintha egy nagy fogadásra készülnének.

Két hosszú tálalóasztal volt tele finomságokkal: a tálcák sajttal, zöldségekkel, és rengeteg féle salátával voltak megrakodva. A méretes tálakon sült hús és sonka pompázott, mellettük gőzölgő tálakban állt a krumpli és a mártás. Az ételt mágikusan tartották melegen. Volt többféle pite és puding is, valamint több hordónyi vajsör.

Mindenfelé takaros fehér abrosszal borított asztalok álltak, középen egyszerű virágdísszel. A kerítés, és a kapunál felállított lugas hasonlóan volt feldíszítve. Nagyon barátságos volt az összhatás.

A nő határozott, ellentmondást nem tűrő modorban vezényelte a munkát.

- Fred, George, arrébb vinnétek ezt a ládát? – kérdezte, és egy négy láb magas fadobozra mutatott, amely a tálalóasztalok közelében állt. – Szeretnék még egy asztalt ide rakni.

- Persze, Rose néni – válaszolta Fred, és átlebegtette a ládát a kerten. Rose néni meglengette a pálcáját, és egy kerek asztal siklott a láda helyére. A láda az újonnan érkezők mellett ért földet, és Fred széles vigyorral üdvözölte Harryt.

- Harry, örülök, hogy el tudtál jönni – mondta.

- Jó látni téged, Harry – tette hozzá az épp megjelenő George, és kezet rázott vele.

Hermione érkezett meg egy nagy kancsó sütőtöklevet cipelve.

- Harry! – kiáltott fel, majd sietve elhelyezte terhét a legközelebbi asztalon, és ahogy korábban Ginny, ő is megölelte Harryt. – Úgy örülök, hogy itt vagy! Tudtam, hogy Dumbledore elintézi!

- Köszönöm – mondta Harry.

- Kíváncsi vagyok, vajon Dumbledore távol tudná-e Percyt is tartani – jegyezte meg sötéten Ron.

- Miért? Percy már megint hozza a formáját? – kérdezte George.

- Épp most volt apával egy újabb vitájuk – magyarázta Ginny.

- Minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobban megnehezítse apa életét! – mondta Ron.

- Próbálj meg nem haragudni rá annyira, Ron – tanácsolta Hermione. – Biztos vagyok benne, hogy bűntudata van, amiért összeveszett a szüleitekkel. Ez borzasztó lehet.

- Igen, legyen csak bűntudata! – méltatlankodott Ron.

- Igazán mutathatnál némi szánalmat – jegyezte meg George.

- Mindig úgy gondoltam, hogy ennél kicsit együttérzőbb vagy, Ronald – tette hozzá Fred.

- Ti meg mióta véditek Percyt? – kérte számon Ron.

- Nem védjük – tiltakozott Fred.

- De a fél életünket azzal töltöttük, hogy összetörtük anya szívét – mondta George. – Így aztán tudunk valamicskét arról, mi is az a bűntudat.

- Tudod, itt kellett volna lennünk – magyarázta Fred Harrynek rá oly kevéssé jellemző higgadt hangon.

- Anya mindig zsémbelt velünk, hogy normális időben jöjjünk haza – rázta meg szomorúan a fejét George. – De sosem figyeltünk rá.

- Mindig volt valami új találmányunk, és inkább azon dolgoztunk, ahelyett, hogy itthon beszélgettünk volna egy tea mellett – tette hozzá Fred, és tisztán hallatszott a hangjában az önvád.

- Aznap este, miután bezártuk a boltot, egyből elkezdtünk dolgozni a Vitriolpennán – mesélte George.

- A következő emlékünk meg az, hogy elmúlt éjfél, és egy auror kopogtat az ajtón azzal, hogy várnak minket otthon – fejezte be Fred.

- Ha itt lettetek volna, ti is meghaltok – mondta Harry, és megborzongott.

George megvonta a vállát. – Tisztában vagyunk vele, de ettől egy cseppet sem érezzük jobban magunkat.

- Egy dolgot azonban megtanultunk – mondta Fred. – Az ember sosem tudhatja, mi fog történni. Anya nem szerette, hogy sokáig dolgozunk, mert aggódott miattunk, de végül ez mentette meg az életünket. Szóval nem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Egyszerűen csak olyan döntéseket kell hoznod, amelyekkel együtt tudsz élni, és reménykedj, hogy nem ütnek vissza.

- Mi együtt tudunk élni a döntéseinkkel – mondta George. – De Percy tisztában van vele, hogy szemét módon viselkedett, ezért nyomorultul érzi magát. Persze, mivel ő Percy, csak tovább ront a dolgon azzal, hogy még inkább szemét módon viselkedik, de nem igazán hiszem, hogy képes lenne ezen változtatni.

- Ne találjatok ki neki mindenféle kifogásokat! – üvöltötte Ron. A többiek döbbenten néztek rá. Mély lélegzetet vett, és próbálta összeszedni magát, majd sokkal normálisabb hangon szólalt meg. – Megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem.

- Veled megyek – mondta Hermione.

- Nem! – csattant fel Ron, majd ismét összeszedte magát. – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – Azzal megfordult, és elviharzott.

Hermione az ajkába harapott, ahogy utána nézett. – Be kell mennem a zsemlékért – közölte, és beszaladt a házba, kínos csendet hagyva maga után.

- Biztos vagy benne, hogy nem jártál volna jobban, ha az iskolában maradsz, és kviddicsezel, Harry? – kérdezte Fred könnyedén.

- Szerintem még bájitaltan órán is szívesebben üldögélne – mondta George. - Mindenki egy kicsit bolond most, Harry.

- Úgy érti, még bolondabb, mint általában – javította ki Fred.

- Fred, George, el kellene rendeznünk a székeket – lépett oda hozzájuk Rose néni.

- Azonnal, Rose néni – bólintott Fred. – Apropó, ez a barátunk, Harry. Harry, ő anya nővére, Rose néni.

- Örülök, hogy találkoztunk – mondta Harry. – Úgy értem, nagyon sajnálom, hogy…

- Igen, drágám – mondta kedvesen Rose néni. – Mint mindannyian. Ez egyszerűen borzasztó! Tudnál egy kicsit segíteni? Egy kicsit késésben vagyunk.

- Öö… persze – bólintott Harry.

- Köszönöm, drágám. Ó, és Ginny, van még egy kancsó sütőtöklé a konyhában, amit ki kellene hozni.

Ginny bólintott, és visszament a házba. Közben majdnem beleütközött édesapjába, aki kifelé jött.

- Még nem vagytok kész? – kérdezte Mr Weasley. Kimerült volt a hangja, de úgy tűnt, már kissé magához tért. – Indulnunk kell.

- Először be kell fejeznünk itt mindent, Arthur – tiltakozott Rose néni. – És gyorsabban haladnánk, ha te is segítenél elrendezni a székeket.

- Nem fejezhetnénk be később? – kérdezte Mr Weasley, és a földön heverő székek felé suhintott a pálcájával. Azok felugrottak, és a legközelebbi asztal köré telepedtek, és mintha tolakodtak volna a jobb helyekért.

- Arthur, nagyjából száz ember lesz itt – jelentette ki Rose néni. – Amit most nem intézünk el, az nem lesz elintézve. Ginny, arra az asztalra tedd a sütőtöklevet, a poharak mellé.

- Nem szeretnék elkésni – mondta Mr Weasley.

- Nélkülünk nem kezdik el, apa – jegyezte meg George, és takaros vonalba sorakoztatta a székeit egy hosszú asztal egyik oldalán, miközben Fred elrendezte a másik oldali ülőalkalmatosságokat.

- És nem mintha anyának sietős lenne – tette hozzá Fred.

- Fred! – kiáltotta felháborodottan Mr Weasley.

- Nos, nem fog elszaladni, nem igaz? – kérdezte Fred.

Mr Weasley szemmel láthatóan nem tudott erre mit mondani, és inkább a székek elrendezésére összpontosított. Harry is csatlakozott hozzá, és próbálta megérteni az előtte játszódó családi jelenetet.

Harry megérkezése előtt annyira aggódott, hogy vajon hogyan fogják majd fogadni, hogy másra nem is igazán gondolt. Mindenesetre bármire is számított a mai nappal kapcsolatban, biztos volt benne, hogy erre nem. Láthatóan magasra csaptak az érzelmek, de furcsa módon talán Mr Weasleyt leszámítva senki nem tűnt különösebben szomorúnak. Ráadásul ez a hétköznapi sürgés-forgás annyira nem tűnt helyénvalónak ezen az elvileg komor eseményen.

Végül az utolsó szék is a helyére került, és mindannyian előrementek a bejárat előtti kertbe, ahol Ron a Főnix Rendjének tucatnyi tagjával várt rájuk. Ron Remusszal beszélgetett, és úgy tűnt, jelentősen javult a hangulata. Harry, Hermione és Ginny csatlakoztak hozzájuk.

- Szia Remus – üdvözölte Harry. – Mi ez, kíséretet kapunk?

- Úgy gondoltuk, bölcs ötlet lenne.

Harry meg akarta kérdezni, hogy miért, de nem volt rá alkalma, ugyanis Mr Weasley megszólította a közelben álldogáló Kingsley Shackleboltot.

- Azt hiszem, indulhatunk.

A magas, sötét bőrű férfi bólintott, és elindult kifelé a kertből. Mr Weasley és Rose néni követte, szorosan a nyomukban Freddel és George-dzsal. Utánuk Harry, Ginny, Hermione és Ron következett Remusszal, végül pedig a Főnix Rendjének többi tagja.

Harry észrevette, hogy Hermione megfogta és megsimogatta Ron kezét. Ron viszonozta a simogatást, és bocsánatkérően a lányra mosolygott. Hermione kedvesen visszamosolygott rá.

A temető nem volt messze, és mint Harry megállapította, kifejezetten hívogató hely volt. A dimbes-dombos tájat árnyas fák tarkították, és minden tele volt virágokkal, melyek legtöbbjének Harry nem tudta a nevét. Megérkeztek az ősöreg kápolnába, és Harrynek elszorult a szíve, ahogy meglátta, mennyien jelentek meg, hogy leróják tiszteletüket. Ron nagynénje nem túlzott, amikor azt mondta, hogy száz emberre számítanak. Inkább alábecsülte a létszámot.

Harry úgy tervezte, hogy elvegyül a tömegben, de Ron és Ginny előrerángatták az első sorba, ahol a család többi része ült. Harry először kényelmetlenül érezte magát, de az segített, hogy Hermione is ott volt. Mindenesetre senki sem tiltakozott a jelenléte ellen, így csendben üldögélt Ron és Ginny között. Rose néni Ginny mellett ült, mellette Mr Weasley, Hermione pedig Ron másik oldalán. A lány mellett Fred és George foglalt helyett, majd Bill, Fleur, Charlie és végül Percy.

Mikor mindenki elhelyezkedett, megjelent egy fehér ruhás boszorkány, aki csaknem olyan öregnek nézett ki, mint a kápolna, és üdvözölte a Weasleyket, majd az egybegyűltekhez fordult.

- Üdvözöllek titeket, és köszönöm, hogy eljöttetek, hogy együtt emlékezzünk meg a mi drága Mollynk életéről – mondta. – Az én nevem Agatha, és sok éve vagyok ennek a kápolnának a lelkésze. Azóta ismerem Mollyt és Arthurt, mióta elhozták hozzám megkeresztelni első fiukat, Billt. Ez szemmel láthatóan elég régen volt már – mosolygott Billre.

- Molly szerető feleség és anya volt, odaadó és segítőkész barát, és erős, bátor asszony. Ő és Arthur hét gyermeket hoztak világra a legsötétebb években, amiket valaha látott a világ, mutatva ezzel, hogy hitük szerint van remény, akkor, mikor ebben oly kevesen bíztak. Most, mikor ismét sötét napok köszöntöttek ránk, arra kérlek titeket, hogy ne veszítsétek el a reményt. Molly mindig hitt abban, hogy a jövőért érdemes harcolni, hogy jöhet, és fog is jönni jobb idő. És bár gyászolni gyűltünk össze, nem engedhetjük meg, hogy gyászunk kétségbeeséssé váljon. Molly nem akarná ezt. Hagyjuk, hogy az mutassa nekünk az utat, ahogyan élt, ne az, ahogyan meghalt.

Harry szipogást hallott a jobb oldala felől, és mikor Ronra pillantott, látta, hogy könnyes az arca. Fred és George is sírt, és Hermione is csendesen zokogott Ron vállába temetve fejét. Harry nagyot nyelt, és visszafordult Agatha felé, aki felidézte Mrs Weasley életének állomásait. Ezután Harry a bal oldalára pillantott. Rose néni átölelte Ginnyt, akinek hangtalanul csurogtak le az arcán a könnyek. Ginny gyásza jobban megrázta Harryt, mint bárki másé, és elfordította a tekintetét. Az ő szeméből is kicsordultak a könnyek, de ezúttal nem szégyellte őket. Ha mindezek az emberek összegyűlhettek azért, hogy együtt gyászoljanak a Weasley családdal, akkor bizonyára ő is megengedheti magának, hogy gyászoljon. Nyilvánvalóan sok gyászolnivalója volt. Nem csak Mrs Weasley, de a saját szülei, Sirius, és mindazok az emberek, akiknek a meggyilkolását végig kellett nézni a vízióiban.

Levette a szemüvegét, és lehajtotta a fejét. Halálosan kimerültnek érezte magát. Nem tudatosult benne, hogy mennyi fájdalmat hordozott magában már régóta. Dühös is volt. Iszonyatos haragot érzett Voldemort iránt, nemcsak a gyilkosságok miatt, amikért a gonosz varázsló felelős volt, hanem mindazért a fájdalomért és gyászért is, amit okozott. Harry érezte, hogy megerősödik az elszántsága. Ez így nem mehet tovább. Módot kell találnia arra, hogy megállítsa Voldemortot. Muszáj. De miközben ezeket gondolta, érezte, hogy elönti az ismerős bizonytalanság és kétségbeesés. Hogyan állíthatná meg Voldemortot?

- Arthur?

Harry felnézett, tudván, hogy az idős boszorkány Mr Weasleyt szólította meg. A boszorkány a koporsó felé intett pálcájával, mire az felemelkedett az emelvényről, és a föld felett lebegett. Mr Weasley és a gyerekei felálltak, és körbevették a koporsót. Hermione is felállt, Harry pedig követte a példáját, bár nem tudta, mit kell tennie. Szerencsére Rose néni odaállt Hermione és őközé, és mindkettőjüket átkarolta. Agatha kivezette a kápolnából a koporsót közrefogó Weasleyket. Rose néni, Harry és Hermione szorosan a nyomukban voltak, és a tömeg többi része is követte őket.

Megérkeztek a sírhoz, és a koporsó lassan a gödörbe ereszkedett. Ginny keservesen felzokogott, mire apja közelebb húzta magához. Az idős boszorkány ismét beszélni kezdett, de ezúttal Harry nem figyelt rá. Csak Ginnyt látta, akinek zokogása újra és újra megtörte a csendet, annak ellenére, hogy apja szorosan magához ölelte, és megnyugtató szavakat sugdosott a fülébe. Bátyjai összetartásuk jeléül közelebb húzódtak, de egyikük sem sírt. Mintha elhatározták volna, hogy édesanyjuk erejének élő példáiként állnak ott, és úgy tűnt, erőt és nyugalmat merítenek egymásból.

Harry meghallotta az „Odú” szót, és rájött, hogy vége a szertartásnak, és Agatha megkért minden jelenlévőt, hogy tartsanak velük a házba, és vegyenek részt a halotti toron. Az emberek kezdték elhagyni a helyeiket, és sorban a sírhoz járultak, hogy leróják tiszteletüket.

Hamarosan csaknem kiürült a temető, eltekintve néhány rendtagtól, akik láthatóan arra vártak, hogy visszakísérhessék őket. A család még késlekedett; összetömörültek, és mindenki próbálta megvigasztalni a másikat. Harry legnagyobb megkönnyebbülésére Ginny abbahagyta a sírást, és még egy halvány mosoly is megjelent az arcán válaszul Fred egyik megjegyzésére. Harry kicsit távolabb várakozott, mivel nem akart alkalmatlankodni. Valaki megérintette a karját, és mikor odafordult, Hermionét látta maga mellett. A lány szemei vörösek voltak, de mosolygott.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Igen – felelte Harry, de képtelen volt többet mondani.

Hermione szorosan átölelte, és ő is a lány köré fonta a karját. Így álltak egymást átölelve, míg Harry érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát.

- Nem gond, ha félbeszakítalak titeket? – kérdezte Ron, amivel Harrynek és Hermionénak is sikerült mosolyt csalni az arcára. – Gyertek, ideje hazamenni.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)