Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Köszönet Zizikének és Theatressnek, aki átnézték és javították.

12. fejezet: Widra St. Capdel - 2. rész

A gyászolók elindultak vissza az Odú felé. Hamarosan feltűnt előttük a ház, és már azelőtt hallották a fogadás zaját, mielőtt beléptek volna a kapun. A ház és a kert tele volt emberekkel, amit Harry megnyugtatónak érzett, habár a többségüket nem is ismerte. A gyászszertartás nagyon megviselte, és megkönnyebbüléssel töltötte el az a hétköznapiság, amely útközben a tömegből elcsípett beszélgetés-foszlányokból áradt.

Harry, Ginny, Ron és Hermione magukhoz vettek némi harapnivalót a büféasztalról, és kerestek egy üres asztalt, ahová leülhettek.

- Nagyon szép szertartás volt – jegyezte meg Hermione.

- Igen, tényleg szép volt – bólintott Harry.

- Mindent Bill és Charlie szerveztek meg – mondta Ginny. – Apa… nem volt olyan állapotban.

Ginny megtörölte a szemét, és Harryt elöntötte a bűntudat. Hermione vigasztalóan megsimogatta Ginny karját. De Ginny, mintha csak haragudna magára a gyengeségéért, megrázta magát, mélyet lélegzett, és felszegte a fejét.

- Tudjátok, neki a legnehezebb – folytatta határozott hangon. - Mi, többiek általában távol vagyunk, de ő és anya olyan közel álltak egymáshoz… Tudom, hogy rettenetesen hiányzik neki.

- Fred és George itt vannak – vetette közbe Hermione -, és Bill is csak Londonban él. Biztosan segíteni fognak neki.

- Tudom, de akkor is azt kívánom, bárcsak hosszabb ideig itthon maradhatnék vele.

- Többnyire apa sincs itthon – mondta Ron. – Mióta Stanton átvette Caramel helyét, a Minisztérium éjjel-nappal azon dolgozik, hogyan szállhatnának szembe Vodemorttal és a halálfalóival. És ha apa épp nem dolgozik, akkor többnyire a Renddel van

- Akkor is azt kívánom, bárcsak itt lehetnék – mondta Ginny.

- Mi a helyzet az iskolában, Harry? – próbált témát váltani Hermione.

- Semmi különös – felelte Harry. – Mindenki szomorú a történtek miatt, és azt mondták, adjam át a jókívánságaikat – mondta Ronnak és Ginnynek. – Erről jut eszembe…

Benyúlt a zsebébe, hogy megkeresse a levelet, amit Lunától kapott aznap reggel. Előhúzta, és Ginny kezébe nyomta.

- Majdnem elfelejtettem. Ezt Luna küldi neked.

Ginny kinyitotta a levelet, elolvasta, és halványan elmosolyodott. Aztán odaadta Hermionénak, aki hangosan felolvasta.

Drága Ginny!

Szomorúan hallom, hogy meghalt az anyukád. Tudom, milyen szörnyű érzés. De ne feledkezz el arról, hogy nem szabad egyfolytában szomorkodni. Édesanyád egyáltalán nem ezt akarná! Ő azt szeretné, hogy légy boldog, és éld az életedet.

Szeretettel:

Luna Lovegood


- Nos, ez aztán furcsa részvétnyilvánítás – jegyezte meg Ron.

Abban a pillanatban kitörő nevetésre lettek figyelmesek. Nem messze tőlük egy hosszú asztalnál Fred és George szélesen gesztikulálva beszélgettek egy csapatnyi emberrel, miközben egy nagy hordóból csapolták a vajsört.

- Tudod, szerintem Fred és George kedvelnék Lunát.

- Gyerünk – állt fel Ginny. – Nézzük meg, mit ügyködnek. Szívesen nevetnék egy jót.

A többiek egymásra néztek, majd követték a lányt, aki elindult Fred és George felé. Ahogy közeledtek, meghallották George hangját.

- Anya rettentő dühös volt! Azt mondta, el kellett volna kergetnünk a kerti törpéket, nem pedig tütüszoknyát adni rájuk, és táncolni tanítani őket.

- Végül nem sikerült rávenni őket, hogy kán-kánozzanak – tette hozzá Fred sajnálkozva. – Persze még csak tíz évesek voltunk.

- Ó, ezt már el is felejtettem! – nyílt tágra Ron szeme. – Szerintem rajtatok kívül még senkinek sem sikerült annyira ráijeszteni a kerti törpékre, hogy maguktól elmeneküljenek.

A tömegen ismét végighullámzott a nevetés.

- Rendben, kinek van még valami jó sztorija? – kérdezte George, és kortyolt egyet a poharából.

- Nekem van egy. – Minden szempár Rose néni felé fordult, aki az asztal végén ült. - Iskolás korunkban, azt hiszem, Molly negyedéves volt, az egyik szobatársának nagyon tetszett egy Edmond Fosse nevű fiú. A lányt Inez Bonkinnak hívták, és Inez a fejébe vette, hogy szerelmi bájitalt önt Edmond sütőtöklevébe. Napokig főzte a bájitalt, és Molly felajánlotta, hogy míg Inez eltereli a srác figyelmét, addig majd ő a reggelinél beleönti a poharába. Ez sikerült is, de az eredmény nem az lett, mint amire szegény Inez számított.

- Edmond teljesen odavolt érte, mindenhová követte, és nevetséges verseket szavalt neki, vagy egyszer csak előugrott valami búvóhelyről, és hitvány szerelmes dalokat énekelt, majd a lány lába elé vetette magát, és könyörgött neki, hogy legyen az örök szerelme. Szegény Inezt annyira felidegesítette, hogy bezárkózott a szobájába, és még étkezésekre sem jött le.

- De hiszen – ráncolta a szemöldökét Hermione – én mindenhol azt olvastam, hogy a szerelmi bájitalok igazából nem működnek.

Rose néni csintalanul Hermionéra mosolygott. – Nem is működött. – Elnevette magát, ahogy felidézte az emléket.

- Molly figyelmeztette Edmondot, hogy Inez mit tervez, és ezt a gonosz tervet találták ki, hogy egyenlítsenek. Molly nem is öntötte bele a bájitalt Edmond poharába. Az egész egy gondosan kidolgozott játék volt, és Edmond ragyogóan eljátszotta a szerepét! Persze mindannyian benne voltunk. Molly szervezte az egészet, és gyakorlatilag a házunk összes tagja részt vett benne. Én is segédkeztem minden idők legrémesebb verseinek megírásában!

- Miközben szegény Inez a szobájában bujkált, mi, többiek nagyokat nevettünk a kárára. Három nap után végül megsajnáltuk, és azt mondtuk neki, hogy elmúlt a bájital hatása. De aztán Edmond még napokig borzasztóan viselkedett vele, úgymond a bájital utóhatásaként.

- Ezt a mi anyukánk csinálta? – kérdezte Fred hitetlenkedéssel vegyes elragadtatottsággal.

- És hogy ez nekünk sosem jutott eszünkbe! – panaszkodott George. – Remek csíny lett volna!

- Ah, a fiatalság elszalasztott lehetőségei! – sóhajtott Fred.

- Ti ketten nagyon sok mindenben hasonlítotok édesanyátokra – mondta Rose néni. – Elég vad lány volt, mielőtt elkezdett volna apátokkal randevúzgatni.

Az ikrek elragadtatottan vigyorogtak, majd George megkérdezte: - Igazából hogy jöttek össze?

- Nos…

- Rose – vágott közbe Mr Weasley megbotránkozó hangon.

- Talán ezt a történetet hagyjuk egy másik alkalomra – fejezte be Rose néni zavartalanul.

Mindenki kuncogott, az ikreket kivéve, akik kifejezetten csalódottnak tűntek.

- Helló Harry.

Harry megfordult, és látta, hogy Remus áll mellette. – Szia Remus.

- Van egy perced? – kérdezte a férfi. – Reméltem, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni.

- Persze – felelte Harry készségesen. Otthagyták az ikreket, akik már egy újabb történetbe kezdtek az édesanyjukról, és a tömegen áttörve a kert egy elhagyatott sarkába jutottak.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezte Remus.

- Megvagyok – válaszolt Harry. – A suli jól megy. Idén végre van egy normális SVK-tanárunk, bár nem olyan jó, mint te voltál.

- Ez nagyon hízelgő; úgy hallottam, Ryan kiváló tanár – mondta Remus. – De én nem az iskolai munkád miatt aggódom. Azt kérdeztem, te hogy vagy.

- Jól vagyok – felelte Harry. – Legalábbis pont olyan jól, mint most mindenki más.

- A héten volt alkalmam kicsit beszélgetni Ronnal, Ginnyvel és Hermionéval – mondta Remus. – Tudod, aggódnak érted. Azt mondták, alig beszélsz velük.

Harry megvonta a vállát. – Nincs túl sok mondanivalóm.

- Nincs?

Harry a mellettük álló bokrot tanulmányozta. – Már tudnak az álmaimról. És nem mintha kedvem lenne beszélgetni róluk. – Kinyújtotta a kezét, és letört egy virágot az ágról.

Remus Harry mellé állt. – Nem beszéltél nekik a jóslatról – mondta gyengéden.

Harry Remusra pillantott, majd ismét a másik irányba. – Képtelen vagyok rá.

- Harry, ők a barátaid…

- Épp elég dolog miatt kell aggódniuk. És úgysem értenék meg.

- Dehogynem.

- Nem, nem értenék meg. – Harry szembefordult Remusszal. – Mit kellene mondanom nekik? Hogy meg fogok halni? Mert azt gondolnák, hogy ezt jelenti.

- Szerinted ezt jelenti? – kérdezte Remus csendesen.

Harry ismét elfordult, és fákat bámulta, melyeken már kezdtek megjelenni a tavaszi rügyek. – Nem tudom – suttogta.

Remus megnyugtatásképpen Harry vállára tette a kezét.

- Harry, tudom, hogy nem voltam itt, mikor szükséged lett volna rám. – Felsóhajtott. – Tudod, Sirius mindig azt sajnálta a legjobban, hogy nem lehetett veled. Többet kellett volna próbálkoznom ezekben a hónapokban. Legalább írnom kellett volna neked.

Harry apja barátja felé fordult. – Remus, ez nem a te hibád. Nekem kellett volna írnom neked. Nem is tudom, miért nem tettem. Egyszerűen csak nem tudom, hogyan öntsem szavakba az érzéseimet.

- Megértem, és tudom, hogy egy levél nem helyettesítheti a beszélgetést. Ezért kell megbíznod a barátaidban.

Harry felsóhajtott. – Tudom, hogy el kellene mondanom Ronnak és Hermionénak, de egyszerűen nem tudom, hogyan, és jelenleg csak megnehezítené a dolgokat. Emellett meg tényleg jól vagyok, nem kell aggódnod miattam.

Remus kételkedve húzta össze a szemöldökét. – És mi a helyzet az álmaiddal?

- Még mindig rosszak – ismerte el Harry. - De nem lehet mit tenni.

- Egyáltalán nem segítettek a Piton professzorral való óráid?

Harry megrázta a fejét. – Még nem. Azt mondta, azt a legnehezebb megtanulni, hogyan vessek véget a látomásoknak, de bízik benne, hogy végül sikerülni fog.

- Ezt mondta neked? – kérdezte Remus kissé meglepetten.

- Nos, nem, de tudom, hogy ezt gondolja – mosolyodott el Harry. – Tudod, mégiscsak legilimenciát tanulok.

- Jól bánik veled?

- Igen – felelte Harry. – Voltaképpen többnyire teljesen normális. Csak néha összezavar.

- Hogy érted?

Harry megvonta a vállát. - Egyik pillanatban sértéseket vág a fejemhez, a következőben meg úgy érzem, mintha egyenesen a lelkem legmélyére látna, és pontosan tudná, hogy mit érzek. Nem szívesen ismerné be. Én sem szívesen ismerem be, de ő az egyetlen, aki tényleg megérti a Voldemorttal való kapcsolatomat. Jobban megérti, mint bárki más.

Harryben hirtelen tudatosult, hogy mit is mondott, és bűntudatosan nézett Remusra. De úgy tűnt, Remus nem bántódott meg. Elgondolkodva figyelte Harryt.

- Ez a közös óráitok miatt van?

Harry elgondolkozott. – Részben. De főként azért, mert mindketten Voldemorthoz vagyunk láncolva. – Remusra nézett, és remélte, hogy a férfi érti, miről beszél. – Ebben a háborúban senki másnak nem muszáj harcolnia, Remus. Ha akarnál, holnap itt hagyhatnád az egészet. Mint ahogy mindenki más is. De én nem tehetném, és Piton professzor sem. Mi Voldemorthoz vagyunk láncolva, és nem számít, hová megyünk, vagy mit teszünk, egyikünk sem menekülhet előle. Amíg Voldemort él, egyikünk sem lehet szabad. Így vagy úgy, mindig irányítani fogja az életünket.

Remus elsápadt, és szomorúsággal vegyes elszörnyedéssel meredt Harryre.

- Erre így sosem gondoltam – mondta halkan. – Sosem jöttem rá. Azt hiszem, Perselus csakugyan bárki másnál jobban megérthet téged.

- Ez zavar téged? – kérdezte Harry.

- Természetesen nem, miért zavarna?

Harry megvonta a vállát. - Sirius iszonyatosan dühös lenne. Ő és apa utálták Pitont.

Remus szomorúan elmosolyodott. – Igazad van, Sirius borzasztóan dühös lenne attól a gondolattól, hogy benned és Pitonban van valami közös. De én nem vagyok Sirius, te pedig nem vagy James. Azt kell tenned, amit te magad jónak látsz.

- Tudod, Harry – folytatta Remus -, néha a családunk és a barátaink túl sokat törődnek velünk, túlzottan aggódnak értünk. Néha valaki más jobban meg tud minket érteni.

- Kisgyerekkoromban, még mielőtt Roxfortba jöttem volna, állandó problémát jelentett a taníttatásom. Az szóba sem jöhetett, hogy rendes iskolába járjak. Az állapotom miatt túl sokat hiányoztam, és persze a varázsló-szülők közül senki sem látott volna szívesen a gyereke közelében. Anyám megpróbált maga tanítani, de a betegségem miatti egészségügyi kiadások miatt nem engedhette meg, hogy otthon maradjon velem.

- Végül a szüleim úgy döntöttek, hogy magántanárt fogadnak mellém. Nem volt könnyű találni valakit, aki elvállalja az állást, de végül rátaláltak Mrs Gilroyra, aki szigorú, félelmetes kinézetű asszony volt. McGalagony professzor hozzá képest kifejezetten babusgatónak tűnne. Én egy félénk kilencéves fiú voltam, és rettenetesen féltem tőle.

Az első hónapban, mikor közeledett a telihold, nem adott kevesebb házi feladatot, mint ahogy ilyenkor anyám tette. Inkább úgy tűnt, mintha még több feladatot kaptam volna. Mikor ezt megemlítettem, Mrs Gilroy így szólt: - Lupin, sosem fog haladni a munkájával, ha engedékeny önmagával. Tudja, mikor van telihold. Tervezzen előre, és ne használja kifogásként arra, hogy elhanyagolja a kötelezettségeit.

- Nos, anyám iszonyú dühös volt, amiért az asszony ilyen kevés együttérzést mutatott irántam, és el akarta bocsátani, de én könyörögtem neki, hogy ne tegye. Tudod, Mrs Gilroy volt az első ember, aki úgy bánt velem, mint egy átlagos gyerekkel. A többi ember úgy kezelt, mint egy szörnyeteget, a szüleim meg úgy, mint egy porcelánbabát, akit a széltől is óvni kell, de Mrs Gilroy egyik módot sem választotta. Kemény volt, de akkoriban nagyobb szükségem volt erre, mint a szüleim fojtogató együttérzésére.

Harry nagy átéléssel bólintott. – Én is pont így érzek. Nem akarom, hogy az emberek aggódjanak miattam, vagy sajnáljanak.

- Akkor aligha meglepő, hogy kevésbé érzed kellemetlennek, ha Piton professzor látja a fájdalmadat, mint ha a barátaid. Ha ő képes segíteni, akkor hagyd, hogy megtegye. És ne feledkezz meg arról, hogy bár én talán nem értem annyira, mint ő, hogy min mész keresztül, de ha szükséged van rám, itt vagyok.

- Nem fogom elfelejteni – biztosította Harry.

- Jól van, akkor menj, és keresd meg a barátaidat.

Harry elmosolyodott, és elindult vissza a tömegbe. Megpillantotta Ginnyt, és már épp odaért hozzá, amikor George odarohant hozzájuk.

- Hé, ti ketten! – szólt George. – Kviddicsezünk egyet. Fred elment a seprűkért.

- Kviddicsezünk? – hitetlenkedett Harry. – Most?

- Miért ne? – kérdezte George. – Gyertek! Ron, Bill és Charlie is játszik. Hermione lesz a szurkolótábor.

Harry és Ginny egymásra pillantott.

- Rendben – egyezett bele Ginny. – De én Charlie csapatában leszek.

- Áruló! – mondta George. Te nem hagyod el a régi csapattársaidat, ugye, Harry?

- Mi lenne, ha mi hárman és Ron lennénk Bill, Charlie és Ginny ellen? – javasolta Harry.

- Nagyszerű! – ujjongott George. – Tönkreverjük őket!

- Majd meglátjuk! – nevetett Ginny.

---

Piton mindig jobban kedvelte a magányt, mint a tömeget, és kellemetlennek találta az Odú-beli tömeget. És ami ennél fontosabb, a tömeg csaknem lehetetlenné tette azt, hogy rajta tartsa a szemét Potteren. Most értette meg, miért is ragaszkodott hozzá Dumbledore, hogy elkísérje a fiút. Annak ellenére, hogy a Rend tagjai is jelen voltak, az összesereglett emberek számához viszonyítva nevetségesen elégtelenek voltak a biztonsági intézkedések. Bárki be tudna jutni az épületbe anélkül, hogy kérdőre vonnák. Következésképpen Piton ideje nagy részét annak szentelte, hogy tüzetesen szemügyre vegye a látszólag végeérhetetlen folyamban érkező gyászolókat.

Éppen konstatálta, hogy megérkezett Mr Weasley néhány munkatársa, mikor felnézett, és azt látta, hogy Potter és a Weasley-gyerekek egy közeli mező felett repkednek. Egy pillanatig csak hitetlenkedve meredt rájuk, de meglepetése hamarosan haraggá változott. Éppen próbálja magát megöletni a fiú? Nem fogja fel, hogy a Sötét Nagyúr szolgái bárhol ott lehetnek? Piton csendesen füstölgött a fiú gondatlansága miatt.

- Ne aggódj, Mordon és Tonks figyelnek rájuk – hallatszott a suttogás a közvetlen közeléből.

Lupin volt az, aki fáradtabbnak és kimerültebbnek tűnt annál, mint amit akár a legutóbbi telihold számlájára lehetett volna írni.

- Ó, ez aztán megnyugtatott – húzta el undorodva a száját Piton.

- Mozgó célpontot nehezebb eltalálni – mutatott rá Lupin.

Piton csúnyán nézett, de nem akarta elismerni, hogy Lupinnak igaza van. Potter kétségtelenül nagyobb biztonságban volt a levegőben, mint a rengeteg ismeretlen ember között. Pitonnak az is feltűnt, hogy nyilvánvaló fáradtsága ellenére Lupin tekintete éber és figyelmes volt.

- Apropó, kedves tőled, hogy eljöttél – folytatta Lupin udvariasan.

- Nem volt más választásom – morogta Piton, miközben a tömeget figyelte, hátha észrevesz valakit, aki túlzott figyelmet szentel a kviddicsezőknek.

- Tudom – felelte Lupin halvány mosollyal, és ő is a kertben kavargó embereket nézte. – Mindenesetre köszönöm, hogy elhoztad Harryt, szüksége volt arra, hogy itt legyen. Egyébként hogy viseli?

Piton meglepetten nézett Lupinra. – Miért tőlem kérdezed?

Lupin lopva Pitonra pillantott, majd halkan folytatta.

- Albus elmondta, mi történt aznap éjszaka, mikor Molly meghalt. Neked van a legjobb elképzelésed Harry mentális állapotáról. Hogy van?

Piton megvonta a vállát. – Épp annyira jól, mint amennyire elvárható.

- Ez elég semmitmondó. Ennél bizonyára többet is tudsz.

- Nem lenne egyszerűbb, ha vele beszélnél erről? – kérdezte Piton ingerülten.

- Már megtörtént. A te véleményedre vagyok kíváncsi.

- Aligha az én dolgom, hogy ezt megvitassam, hacsak nem gondolod, hogy szeretné, hogy a legsötétebb félelmeit és emlékeit kibeszéljék a háta mögött.

Lupin komoran figyelte Pitont. – Ennyire rossz a helyzet?

- Igen.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezte Lupin.

Piton elutasítóan rázta a fejét. – Nem, képes vagyok a gondját viselni.

A két férfi megint elhallgatott. Piton a tömeget figyelte, Lupin pedig a gondolataiba mélyedt.

- Tudod, te vagy a legutolsó ember, akire James rábízta volna Harryt – szólalt meg végül csendesen.

Piton megdöbbent a váratlan sértés hallatán. – Nos, közel sem volt tévedhetetlen, amikor azt kellett megítélnie, hogy kiben bízhat, nem igaz? – kérdezte hidegen, és gonosz elégedettség töltötte el, mikor Lupin elsápadt.

- Perselus, nem úgy értettem.

Lupin őszintén bűnbánónak tűnt, de ez nem érdekelte Pitont. – Nem számít, hogy értetted – csattant fel. Elfordult, de Lupin megragadta a karját.

- A tizenhat éves kor még a legjobb körülmények között is nehéz időszak – közölte Lupin rejtélyesen.

Piton felvonta a szemöldökét, mivel nem tudta, mire akar a másik kilyukadni. A férfi szokatlanul nyílt tekintettel nézett rá, amit Piton nyugtalanítónak talált.

- Soha nem volt még nagyobb szükség arra, hogy bebizonyítsd, James tévedett – szólalt meg Lupin.

- Azt hittem, már bebizonyítottam – húzta ki a karját Piton Lupin szorításából, és elviharzott.

---

- Harry, te őrült vagy! - közölte Charlie csodálattal.

Harry vigyorgott, és magasra tartotta a cikeszt, amelyet egy különösen öngyilkos kinézetű manőverrel sikerült megszereznie.

- Tudod, te sem vagy teljesen normális – mondta.

- Ez a vége, ha az ember hivatásszerűen sárkányokat cselez ki.

- Elég a fecsegésből – szólt közbe Bill. – Játsszunk még egyet.

- Attól tartok, nem lehet, Bill – mondta George.

- Vissza kell mennünk – magyarázta Fred.

- Miért? – kérdezte Ginny.

- Terveztünk valami különlegeset a fogadásra – mondta George tényszerűen.

- Nagyon ízléses – tette hozzá Fred, mikor meglátta az elszörnyedt arcokat, ahogy George bejelentését fogadták. – Komolyan, George, az ember azt hihetné, hogy nem bíznak bennünk!

- Nem is bízunk – jelentette ki Ginny határozottan.

- Akkor gyertek, és nézzétek meg a saját szemetekkel – mondta Fred, miközben ő és George az Odú felé fordították seprűiket.

- Jobb lesz, ha tényleg megnézzük – mondta Bill, és a többiekkel együtt követte az ikreket vissza a kertbe.

---

Mikor földet értek, mindannyian elhelyezték a seprűiket a seprűtárolóba, de miközben visszasétáltak a kertbe, Percy állta el az útjukat.

- Jól szórakoztok, ugye? – kérdezte számonkérően, miközben egy pohárral a kezében hevesen gesztikulált, és annak tartalma kiloccsant a földre. Harry érezte az alkohol szagát. Percy nagyot kortyolt, és közben enyhén megingott. – Tudhattam volna, hogy még anya halála sem tántorít el titeket a kviddicsezéstől.

- Nos, az még mindig jobb, mint alkoholba fojtani a bánatodat – mondta Charlie, és aggódva figyelte öccsét. Előrelépett, és Percy karjára tette a kezét. – Gyere, szerintem eleget ittál.

Percy lerázta magáról Charlie kezét, és dölyfösen kihúzta magát. – Köszönöm, de felnőtt ember vagyok. Véleményem szerint el tudom dönteni, hogy mikor ittam eleget.

- Rendben – bólintott barátságosan Bill, miközben Charlie és Percy mellé lépett. – Akkor mi lenne, ha elmennénk sétálni egyet, és mesélnél nekünk a munkádról?

- Nem akarok sétálni menni – jelentette ki Percy sértődötten. – Én másokkal ellentétben nem megyek el sétálni, miközben a saját anyámért virrasztok.

- Ó, Percy, Merlin nevére, csak bolondot csinálsz magadból! – szólt közbe türelmetlenül Ron.

- Ron, maradj ki ebből – mondta Bill, de már túl késő volt.

- Én csinálok bolondot magamból? Ó, ez igazán pazar, Ron! Egész életemben megpróbáltam a helyes úton járni, tiszteletre méltó dolgokat tenni, próbáltam jó tanuló, jó fiú és jó munkaerő lenni. És te mit csinálsz? Féleszű módon minden lehetséges alkalommal igyekszel megöletni magad. Egy holdkórossal lófrálsz, akinek az a rögeszméje, hogy az ő feladata legyőzni Tudjukkit. Esztelen módon úgy gondolod, hogy győzedelmeskedhettek felette, és még engem nevezel bolondnak? Mindannyian őrültek vagytok, és apa a legőrültebb közületek.

- Ne beszélj így apáról! – Ron arca elsötétült a haragtól, és körülöttük már mindenki megállt, és az összetűzést figyelte.

- Miért ne? – kérdezte Percy. – Ez az igazság. Tudod, hogy az irodában mindenki kineveti apát? Ő és a „buta mugli dolgok iránti megszállottsága”, ezt mondják. El tudod képzelni, milyen megalázó, mikor a munkatársaid úgy gondolják, hogy az apád flúgos?

Ron Percyre akarta vetni magát, de Fred és George elkapták, amint két lépést tett.

- Apa romlásba dönti az egész családot! – folytatta Percy.

- Ez hazugság! – üvöltötte Ron.

- Az ő hibája, hogy anya meghalt! – ordította Percy. – Mindannyian tudjátok, csak nem akarjátok beismerni!

Szörnyű csend támadt, és mindenki döbbenten meredt Percyre.

- Igazad van – tört át Mr Weasley a bámészkodókon, majd megállt Percy előtt, és szomorúan nézett rá. – Az én hibám volt. Sosem próbáltam elrejteni, melyik oldalon állok. Ha megtettem volna, ha kevésbé lettem volna szókimondó, akkor anyád minden bizonnyal ma is életben lenne. Egész hátralévő életemet ezzel a tudattal kell leélnem. De ez nem fog megakadályozni abban, hogy azt tegyem, ami helyes, mert tudom, hogy milyen az ő árnyékában élni, Percy. Te nem tudod.

- Te túl fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz rá, de anyád és én átéltük az előző háborút. Nem akartuk, hogy neked és a testvéreidnek hozzánk hasonlóan meg kelljen tapasztalnotok, hogy milyen állandó félelemben és rettegésben élni. Ezért tudtuk, hogy ezúttal nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Anyád mindig ezt mondogatta nekem: „Arthur, ne törődj azzal, hogy mit mondanak mások. Tedd azt, amit helyesnek tartasz.” És amikor Tudjukki visszatért, ragaszkodott ahhoz, hogy: „Valakinek ki kell állnia ellene. Ha mi nem tesszük meg, akkor ki fogja?”

- Lehet, hogy igazad van, Percy. Lehet, hogy semmi értelme. Ki vagyok én, hogy azt képzelem, megváltoztathatom a dolgok menetét? Csak egy rosszul fizetett, középszerű aktatologató vagyok. De ha én képes vagyok kiállni a jó ügy érdekében, akkor talán mások is ráébrednek, hogy ők is képesek rá. Igen, ez veszélyes. De vannak a halálnál rosszabb dolgok, és ha az ember a rettegés rabjaként él, az közéjük tartozik. Én nem tudok így élni, és nem engedhetem, hogy a gyermekeim így éljenek. És anyád sem tudott volna. Úgy halt meg, hogy az igaz ügyért harcolt, és nem engedem, hogy az áldozata hiábavaló legyen.

Mr Weasley elfordult, és a tömeg hangtalanul kettévált, utat engedve neki. Senki nem szólalt meg, amíg a férfi be nem lépett a házba.

George törte meg a csendet. – Szép munka, Percy. Én meg azt hittem, hogy Fred és én leszünk a mai nap csillagai.

Ron kiszabadította magát Fred és George szorításából, vetett egy dühös pillantást Percyre, és az apja után iramodott. Hermione sem habozott, hanem a fiú után sietett.

- Gyere, Percy, menjünk sétálni – mondta Bill határozottan, és karon fogta öccsét. Ezúttal Percy nem tiltakozott, hanem hagyta, hogy két bátyja elvezesse.

- Azt hiszem, jól jönne mindenkinek egy vajsör, meg valamivel fel kellene dobni a hangulatot – mondta Fred ikertestvérének, miközben a tömeget szemlélte.

- Igazad van – értett egyet George, majd felemelte hangját, és megszólította az összegyűlt vendégsereget. – Hölgyeim és uraim, kérem szíves figyelmüket.

- A Weasley Varázsvicc Vállalat támogatásával… - mondta Fred.

- …szeretnénk megemlékezni a világ legjobb édesanyjáról! – fejezte be George.

Mindketten meglengették a pálcájukat, és a nagy ládának, amit Harry már előzőleg is látott, lepattant a fedele, és varázstűzijátékok tucatjai áradtak elő belőle. Előkerültek még nagy, áttetsző gömbök is, melyek lágyan szálldostak a kertben. Harry és a többi vendég kíváncsian figyelte őket. Minden előjel nélkül egyszer csak kipukkadtak, és mindenkire rózsa- és orgonaszirmokat szórtak. A tömeg meglepetten és elragadtatottan morajlott fel, és Harry akaratlanul is elmosolyodott. Ki gondolta volna, hogy az ikrek képesek ilyen ízléses dologra is?

Harry megfordult, hogy Ginnyvel is megossza ezt a gondolatot, de a lány eltűnt. Harry körülnézett, és meglátta, amint Ginny épp átvág a tömegen a ház felé menet. Követte a lányt, miközben Fred és George ládájából előröppent egy seregnyi ragyogóan színes tollú madár, és a kert különböző pontjain letelepedve édes dalra fakadtak.

Harry az ház előtti kertben talált rá Ginnyre, aki hátat fordítva, magányosan állt egy fűzfa alatt. Karjait maga köré fonta, és csendesen zokogott. Harry közelebb ment hozzá, de pár lépésnyire tőle megtorpant.

- Ginny?

Ginny szipogott, de nem fordult meg.

- Ginny, tudom, hogy Percy szörnyen viselkedett, de biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan azokat a dolgokat, amiket mondott.

- Nem Percyről van szó – mondta Ginny, és szembefordult Harryvel. – Megszoktam már, hogy idiótán viselkedik. Egyszerűen mióta anya meghalt, úgy érzem, hogy ez a háború teljesen szétszakítja a családot. Apa teljesen megszállottá vált. Ha épp nem alszik, minden percét az irodában tölti. Bill és Charlie még inkább részt vesznek a Rend munkájában, Fred és George szintúgy. Épp tegnap hallottam, amint Remusszal beszéltek néhány új találmányról, amiknek a kifejlesztését a Rend kérte tőlük. Ron pont olyan megszállott, mint apa. Egyfolytában azt mondogatja, bárcsak már befejezné az iskolát, és ő is csatlakozhatna a Rendhez.

- Harry, én nem félek sem a harctól, sem a haláltól, attól azonban félek, hogy elveszíthetem az egész családomat. És félek attól, hogy Percynek igaza van. Félek, hogy bármit teszünk, úgysem számít. Hogyan állíthatnánk meg bármivel is Voldemortot?

Harry előrébb lépett, és megragadta Ginny vállát. – Meg tudjuk állítani, Ginny. Voldemort nem legyőzhetetlen, tudom, hogy nem. Nem szabad feladnunk a reményt.

- Szeretnék hinni benne, Harry – mondta Ginny. – Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy anya hiába halt meg.

A Ginny szemében látható kín majd összetörte Harry szívét.

- Ginny, annyira sajnálom – mondta. – Ha tehettem volna valamit… De nem tudtam megállítani. Nem tudtam…

Ginny összezavarodva nézett Harryre, majd hirtelen megértette.

- Harry, nem a te hibád volt!

- Az eszemmel tudom – felelte Harry -, de mégis úgy érzem.

Ginny szeme hirtelen haragosan megvillant.

- Hagyd abba! – kiabálta, és ellökte magától a fiút. – Ne merészeld ezt tenni! Apa is magát hibáztatja! Fred és George is magukat hibáztatják! Nem tudom elviselni, hogy te is ilyen hülyén viselkedsz! Nem te vagy a hibás, senki nem hibás! Voldemort ölte meg anyát, ugyanúgy, ahogy megölt több tucat másik embert is, és ugyanúgy, ahogy folytatja az öldöklést, míg valaki ki nem eszeli, hogy hogyan állítsuk meg! Ezt neked kellene a legjobban tudnod, és azzal, hogy magadat hibáztatod, még egy dologban ő győzött!

Ginnynek igaza volt; Harry tudta, hogy nem segít, ha magát hibáztatja. – Kössünk üzletet – ajánlotta fel, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Te megígéred, hogy nem adod fel a reményt, én pedig megígérem, hogy nem hibáztatom magam Voldemort tetteiért. Mit szólsz hozzá?

Ginny egy pillanatra elgondolkozott, majd elmosolyodott, és megrázta Harry kezét. – Rendben, azt hiszem, egy kicsit én is hülyén viselkedtem. Mintha az segítene bármit, hogy a legrosszabb miatt aggódom.

Abban a pillanatban szikrázó tűzijátékok robbantak a tiszta, késő délutáni égbolton.

- Gyere, nézzük meg, mi történik – mondta Harry, és örült, hogy valami eltereli a gondolataikat Voldemortról.

Visszamentek a fogadásra, és pont akkor érkeztek, mikor egy újabb adag tűzijáték repült fel. Majd újabbak és újabbak követték. Mikor a legutolsó is elenyészett, a tömeg tapsviharban tört ki. Fred és George meghajlással vették tudomásul az éljenzést, majd az immár kiürült ládát a kert egy távoli sarkába lebegtették.

Felbukkant Ron és Hermione, és úgy tűnt, Ron már el is feledkezett Percy iránt érzett haragjáról.

- Ez volt a legjobb műsor, amit valaha láttam Fredtől és George-tól – mondta Ron. – Tulajdonképpen nagyon ügyesek lettek. De el ne áruljátok nekik, hogy ezt mondtam – tette hozzá, mikor meglátta, hogy közelednek az ikrek.

- Nos, mi a véleményetek? – kérdezte Fred.

- Nem volt rossz – válaszolt Ron.

- Nem volt rossz? – méltatlankodott George. – Ez volt a legjobb, amit valaha csináltunk!

- Tényleg úgy gondolod? – kérdezte Ron hitetlenkedve.

- Szerintem nagyszerű volt! – szólt közbe Hermione.

- Ah, egy nő, akinek van ízlése – jelentette ki Fred.

Remus lépett oda hozzájuk. – Fred, George, remek munka! Most mennem kell, de hamarosan találkozunk.

- Elmész? – kérdezte Harry.

Remus bólintott, és halkabban folytatta. – Dumbledore üzent, hogy a Rend összes tagját látni akarja. Szívesen maradnék még, de legalább ígérd meg, hogy írsz majd.

- Írni fogok. Megígérem.

Remus megpaskolta Harry vállát, majd indulni akart, de Harry megállította.

- Remus… Légy óvatos.

Remus elmosolyodott. – Az leszek, Harry. És ne aggódj miattam, van elég bajod anélkül is. – Kedvesen összekócolta Harry amúgy is állandóan össze-vissza álló haját, majd eltűnt a többi vendég között. Harry figyelte, ahogy elmegy, és egyszerre magányosnak érezte magát.

- Mr Potter.

Harry körülnézett, és észrevette, hogy Piton mögötte áll. El is feledkezett arról, hogy a tanára is ott van. Mióta megérkeztek, nem látta a férfit, és átfutott az agyán, hogy Piton kerüli őt.

- Elég késő van, ideje mennünk – mondta Piton.

- Még öt óra sincs – tiltakozott Harry. – És holnap órára sem kell mennünk.

- Hamarosan sötétedik, és vissza kell mennünk az iskolába. Vitának helye nincs.

Harry felsóhajtott.

- Minden rendben, pajtás – mondta Ron. – Holnap mi is visszamegyünk.

- Tartjuk majd a kapcsolatot, Harry – mondta Fred, és Harry kelletlenül bólintott.

---

Mire Harry elbúcsúzott Mr Weasleytől és a család többi tagjától, tényleg leszállt az alkonyat, és Piton feszes tempót diktált, miután elhagyták az Odút.

- Potter, ha azt mondom, hogy ideje indulni, az nem azt jelenti, hogy még fél órán keresztül búcsúzkodhatsz a barátaidtól – vetette oda.

- Nem akartam udvariatlan lenni – felelte Harry könnyedén.

- Vannak dolgok, amelyek fontosabbak az udvariasságnál – mondta Piton, és annyira felgyorsította a lépteit, hogy Harrynek már szaladnia kellett, hogy ne maradjon le.

- Miért sietünk ennyire? – kérdezte.

- Ne beszélj, Potter, csak igyekezz.

Harry felsóhajtott. Piton hangulatai kifürkészhetetlenek voltak. Átvágtak a falun, ahol már kigyulladtak a fények, majd átkeltek a folyó feletti hídon. Az erdőnél már elég sötét volt, és Piton erősen lelassított. Harry előhúzta a pálcáját, hogy elmotyogjon egy Lumost, hogy jobban lássanak, de Piton figyelmeztetően megérintette a karját.

- Ne – mondta csendesen. – Legyen készenlétben a pálcád, de ne szem előtt.

- Miért? – kérdezett vissza Harry hasonlóan csendesen.

- Követnek minket. Ne fordulj meg! – sziszegte, ahogy Harry ösztönösen hátrapillantott. – Nem akarjuk, hogy megtudják, észrevettük őket.

Tulajdonképpen, gondolta Harry kényszeredetten, ő nem vett észre semmit. Bármilyen megfeszítetten kutatott valami árulkodó hang vagy mozdulat után, képtelen lett volna megmondani, hogy valaki van mögöttük. Átfutott az agyán, hogy Piton esetleg téved, és gyorsan a tanárra pillantott. Nem, Piton nem olyannak tűnt, mint aki ilyesmiben téved. A férfi csaknem hangtalanul, higgadtan és figyelmesen haladt, és merően nézte az utat maga előtt.

- Hányan vannak? – kérdezte Harry.

- Azt hiszem, ketten, de kétségkívül vannak még előttünk is, valószínűleg ott a fák között, ahol elkanyarodik az út.

Harry szája kiszáradt, de a hangja nyugodt maradt. – Szóval, mit akar tenni?

Piton rápillantott, és Harry tudta, hogy Piton felbecsüli, mire számíthat tőle.

- Mikor befordulunk abba a kanyarba, néhány pillanatig kikerülünk a mögöttünk lévők látóteréből. Én Incendiót szórok majd a jobb oldalunkon lévő fák közé. Te ugyanezt teszed a bal oldalon. Majd fedezéket keresel, és megátkozol mindent, ami mozog. De légy óvatos! Vigyáznunk kell, nehogy elszigetelődjünk egymástól, és egymást támadjuk.

Harry bólintott. Már majdnem a kanyarhoz értek. Harry érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, és kiélesednek az érzékei, ahogy a megfeszített várakozás hatására felszabadult az adrenalin a szervezetében. Kviddicsmeccsek előtt is ugyanígy érezte magát. Nyugodtnak, de céltudatosnak.

---

Piton nem latolgatta az esélyeiket. Előttük legalább kettő, de inkább több halálfaló várakozott, plusz a két mögöttük lévő. A létszámuknál aggasztóbb volt az a tény, hogy ellenségeik rejtőzködtek, ő és Potter pedig nyílt terepen voltak. A keskeny úton nem volt elég hely a manőverezéshez, és nem volt hová menekülni. Csapdába csalták őket, és ha rosszul ítélte meg az ellenségeik elhelyezkedését, akkor mindketten a halál fiai.

Piton dühös volt magára, és ha lett volna rá ideje, akkor átkozta volna a saját butaságát. Miért nem hozták magukkal a zsupszkulcsot? Igaz, furcsán nézett volna ki, és elég kezelhetetlen lett volna egy piknikkosarat magukkal hurcolni, de legalább biztonságban lettek volna. De amikor megérkeztek, akkor nem a biztonság járt a fejében. Épp egy nevetséges vita közepén voltak Potterrel, és csak dühösen elviharzott. A fiú meg persze, akinek eszébe sem jutott a veszély, hátrahagyta a zsupszkulcsot. Bár nem hibáztatta Pottert. Az ő feladata volt a fiú biztonságáról gondoskodni. Dumbledore megbízott benne, és most jó eséllyel el fog bukni.

De azért volt pár dolog, ami az előnyükre válhat. Először is, halálfalók nem megölni akarják majd őket, hanem harcképtelenné tenni. Másodszor, a fák, amelyek rejtekhelyként szolgálnak számukra, akadályozni fogják őket a pontos célzásban. De Piton abban bízott leginkább, hogy nem számítanak majd arra, hogy küzdeni fognak. Ellenségeiknek ez a tévedése biztosítja majd számukra azt a néhány életbevágó pillanatot, amire szüksége van.

---

Már majdnem a kanyarhoz értek. Piton megszaporázta a lépteit, Harry pedig automatikusan felvette a tempóját. A fiú az erdőt figyelte, valami életjel után kutatva, és meg is találta.

Intett a pálcájával, és elkiáltotta magát: - Incendio!

A bozót lángra kapott, és döbbent kiáltások hallatszottak, ahogy két alak ugrott elő a búvóhelyről.

- Stupor! – üvöltötte Harry, és a közelebbi halálfalóra szegezte pálcáját. A férfi a földre rogyott, de társa már célba vette Harryt. A fiúnak nem volt ideje védekezni, ahelyett a földre vetette magát, miközben piros szikrák sisteregtek fel a levegőben, azon a helyen, ahol az imént állt. Arrébb gördült, és guggolásba ugrott.

- Capitulatus! – kiáltotta, de a halálfaló egy fa mögé ugrott az átok elől. Harry a szeme sarkából látta, hogy az út másik oldalán is csata folyik, és ideje sem volt reménykedni, hogy Piton tartja magát, amikor meglátta, hogy újabb két ember közeledik futva. A két halálfaló, aki követte őket, bizonyára meghallotta a csatazajt, és afeletti sietségükben, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez, elkövették azt a hibát, hogy az úton jöttek, ahelyett, hogy a fák közül, rejtekből támadtak volna.

- Stupor! – kiáltotta Harry. Az átok célba talált, ugyanúgy, mint az út másik oldaláról érkező ikertestvére, és mindkét halálfaló összeesett.

- Capitulatus!

Harry kezéből kiröppent a pálcája, mire a fiú megpördült. Túl későn ébredt rá, hogy az imént a fa mögé ugró halálfaló a háta mögé lopakodott. Mivel fegyvertelen volt, az ösztöneinek engedelmeskedve oldalra vetődött, miközben mellette felrobbant egy átok. Ahogy tovább gördült, újabb átok csapódott a földbe. Újra odébb gördült, és nekiütközött egy fának, melyet áthatolhatatlan bozót szegélyezett. Nem tudott továbbmenni, és az előtte lévő halálfaló nyilvánvalóan tisztában volt ezzel.

- Stupor! – a halálfaló megmerevedett, és ájultan esett össze. Piton nem is nézett a férfira, miközben átlépett a testén, megragadta Harry kezét, és talpra rántotta a fiút.

- Soha ne téveszd szem elől az ellenfeleidet, Potter! – vonta össze mérgesen a szemöldökét. – Az a leggyorsabb módja annak, hogy holtan végezd! Invito pálca.

Harry pálcája engedelmesen előugrott a bozótból, és feléjük röpült. Harry elkapta, miközben Piton tovább beszélt.

- Menj vissza Roxfortba, és keresd meg Dumbledore-t. Mostanra már vissza kellett érnie. Mondd el neki, mi történt.

- És magával mi lesz? – kérdezte Harry.

- Én elrendezem itt a dolgokat. Légy óvatos, és csak az igazgatónak mondd el, mi történt.

- És ha még nem ért vissza?

- Akkor szólj McGalagony professzornak, de senki másnak. Különösképpen Ryant kerüld el bármi áron. Megértetted?

Harry bólintott. – Igen, uram.

- Akkor menj. Siess!

Harrynek nem kellett többször mondani, és futni kezdett az immár teljes sötétségben. Tudta, hogy az átkok, melyekkel harcképtelenné tették a halálfalókat, nem tartanak örökké, és nem szívesen hagyta itt Pitont egyedül. Kirajzolódtak előtte a nagy fának a körvonalai, amelyiket kereste. Benyúlt az alatta lévő bozótba, és megragadta a zsupszkulcsot.

- Allez – mondta.

Megérezte az ismerős rántást, és máris a roxmortsi Zsupszkulcs Felügyelőség előtt találta magát. Eldobta az immár haszontalanná vált kosarat, és lélekszakadva rohanni kezdett Roxfort felé.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)