A sütemény és a tűz esete írta: Remy

[Kritikák - 13]

+++ betűméret ---


A sütemény és a tűz esete


A Black-kúria megint tele van aranyvérű boszorkányokkal és varázslókkal. Személy szerint az ebédlőasztalnál ücsörgök, kezemben egy nagy bögre kakaóval, mikor az öcsém ráncigálni kezdi a pulcsim alját.

- Szírjusz! – szólít meg. Hat és fél éves, de még mindig nem tudja tisztán kiejteni a nevemet. Egy idő után nagyon idegesítő tud lenni, néha pedig jó vele piszkálni. – Bejja elvette a sütimet. – Naná, hogy nem csak az én nevemet nem tudja normálisan kimondani! Bár szerintem Bellát csak hergelni akarja ezzel.

Lepillantok rá. Fekete szemeiben könnyek remegnek.

- Ugyan miért? – Engedelmesen megfogom a kezét és hagyom, hogy elvezessen a tett színhelyére.
- Nem tudom – nyafogja, majd bebújik a hátam mögé. Hamar rájövök, miért: Bellatrix Black, alias „Bejja”, az unokatestvérünk gúnyos mosollyal áll előttünk.
- Bella, add vissza az öcsém süteményét! – parancsolom, mint a ház ura. Tulajdonképp ebben a pillanatban valóban az vagyok: apám pont nincs itthon.
- Minek neki pont ez? Van a konyhában elég, nem?
- De azt Andromeda nekem sütötte! – szólal meg Regulus, de Bella egy pillantással elhallgattatja, mire testvérem erősebben kezdi szorítani a pulóverem ujját.
- Neked miért kell pont az ő süteménye? – vágom vissza hevesen. Lefejtem magamról öcsém kezét, s már szaladok is Bella felé fenyegetően. Ő felvisít, és befut a legközelebbi szobába.
- Bella, nem mondom többször: add vissza a sütit! – kiáltom, mikor utolérem.
- Sajnálod tőlem?
- Igen! – mondom és komolyan is gondolom.

Elrugaszkodom, egyenesen rá Bellatrixre. Kígyószerű pupillái kitágulnak, sikítás hagyja el a száját. Mindent megteszek a süti érdekében, de unokahúgom sem hagyja magát: csíp, rúg, karmol, ahol csak ér.

- Hajrá, Szírjusz! – szurkol nekem az öcsém lelkesen. Láthatóan ő nagyon élvezi a küzdelmet, én viszont kevésbé. Pláne, mikor a csaj a szememet veszi célba a körmeivel.

Újabb sikítás harsan, de ez nem Bellától jön és nem is Regulustól…

- Sirius Black, mit művelsz már megint, te átokverte kölyök!?

A következő pillanatban csak annyit érzékelek, hogy két kéz ragadja meg a grabancomat és lerángat Belláról.

- Takarodj a szobádba! – dörren rám apám. Tehát már visszaért…
- Én csak… – kezdenék mentegetőzni, hiába.
- TAKARODJ! A SZOBÁDBA!
- Apa, Szírjusz csak miattam… – próbál védelmemre kelni Regulus, de apánk beléfojtja a szót.
- Ne szólj bele Regulus! – szól rá is, egészen más hangnemben, mint ahogy velem beszélt az előbb.

Mielőtt kimennék, még látom Bella diadalittas tekintetét és Regulus csalódott fintorát.

Öt perccel később az ágyamon ülök, s érzem, amint a düh felkúszik a torkomon. Utálom, hogy mindenért én vagyok a hibás és utálom Bellát is, amiért állandóan minket piszkál! Ráadásnak Regulus most biztos nagyon szomorú a sütije miatt, hiszen annyira szereti Andromedát, Andromeda pedig őt.

Én pedig mindkettejüket, éppen ezért nem hagyhatom, hogy Bellatrix úgy érezze, neki van igaza! Vissza kell szereznem azt az átkozott süteményt, minél hamarabb!
Az ajtóhoz somfordálok és hallgatózok egy kicsit, de semmit sem hallok, ezért lenyomom a kilincset és kipislogok.

És azonnal szembe találom magam apám öklével. Reflexszerűen hajolok el előle, míg ő rám dörren.

- Nem megmondtam, hogy maradj a szobádban?!
- Nem – felelem nyugodtan és megint elrántom a fejem a keze elől. Nekem aztán nem hiányzik még egy piros folt is az arcomra!
- Ne feleselj, kölyök! – Jó apám képe már paprikavörös, és olyan hangerővel üvölt, hogy könnyen összetéveszthetnék egy sikító szellemmel.
- Furcsa szagot éreztem – mondom ártatlanul, ami először az eszembe jut. – Olyan volt, mintha égne valami. – Szaglászom egy kicsit, hogy hitelesebb legyen az előadásom. Érdekes, mintha tényleg füstszagot éreznék…

Mielőtt akármelyikünk is megszólalhatna, tompán, de meghalljuk a kiáltást:

- Tűz van! Tűz van a szalonban!

Apám idegesen megfordul és elindul a szalon irányába. Nézek még egy kicsit utána, aztán kilépek a folyosóra és célba veszem Regulus szobáját, közben pedig azon gondolkodom, minek kell ekkora felhajtást csinálni egy kis tűz miatt. Végtére is, varázslócsalád vagyunk vagy mi a szösz.

Benyitok az öcsémhez, minden előzetes kopogás vagy ilyesmi nélkül, csakhogy biztos lehessen benne, én látogatom meg őt.
Mikor tekintetem az ágyára siklik, megfordul a fejemben, hogy talán az se érdekelné jelen pillanatban, ha anyánk nyitna rá.

- Miért sírsz, Reg? – kérdem gondoskodón.

Mielőtt válaszolna, talpra szökken és elém rohan, hogy aztán hozzám bújjon, és szorosan megöleljen.

- Bejja megette a sütimet – pityergi a mellkasomnak.

Vajon, honnan tudtam, hogy a süti van a dologban?
Agyam lázasan pörög, hátha eszembe jut egy jó megoldás. Némi töprengés után aztán ki is találok valamit.

- És mit szólnál, ha lemennénk a konyhába nassolni egy kicsit? – mosolygok rá. Régebben is szöktünk már le együtt, és soha, senki nem vett észre minket. Remélhetőleg most se fognak.
- És ha valaki meglát? – kérdi szipogva, a könnyeit törölgetve.
- Majd azt mondjuk, hogy a macid elszabadult és meg akartuk menteni a vendégeket tőle.

Frappáns válaszomra Reg arca felderül, s nevetni kezd. Csatlakozom hozzá, aztán kézen fogom és kitekintek a folyosóra. Sehol senki. Remek. Indulhatunk.

Épségben és sértetlenül érünk le a konyhába. Keresni kezdjük a süteményes tálat, de persze pont olyan magasságba tették a szekrényen, hogy se Regulus, se pedig én ne érhessük el. Öcsém tanácstalanul rám néz, de én tudom, mit kell tennünk: a szekrény elé tolok egy széket, fölmászok rá és lábujjhegyen állva felé nyújtózkodok, a következő pillanatban pedig már a kezemben is van a tál. Diadalittasan leszökkenek, „segítőtársamat” visszateszem a helyére, majd leveszem az értékes tál tetejét, ami tele van sok finom csokis keksszel.

Megkínálom öcsémet, aztán én is veszek belőle, de mielőtt megehetnénk, léptek zaját halljuk. Erre nem számítottam.

Szerencsére Regulus hamar feltalálja magát, négykézlábra ereszkedik és bemászik az asztal alá. A sütikkel a hónom alatt követem példáját, s mikor kinyílik az ajtó, már mindketten biztonságban vagyunk. Köszönetképp összeborzolom az öcsém haját, aki erre büszkén elmosolyodik, mutatóujját a szája elé teszi. Feleslegesen, mivel eszembe sem jutott megszólalni.

- Csak kerüljön a kezem közé… – sziszegi apánk, aztán kimegy. Feltételezem, épp engem keres mindenki. Pedig a tüzet biztosan nem én okoztam, mivel szobafogságban voltam az alatt az öt perc alatt. Na meg most is, de az már igazán nem számít.

Öcsém vesz még egy süteményt, és magában somolyog.
Míg azon elmélkedem, min gondolkozhat, közelebb csusszan hozzám és a fejét ráhajtja a vállamra. Átölelem. Emlékszem, hogy amikor kisebbek voltunk, akkor is bújtunk már így egymáshoz. Mint régebben, most is eltöprengek: talán ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem gyűlöl engem.

- Na, ugyanolyan ez a süti, mint Andromedáé?
- Persze – bólint ő komolyan. – Az összeset ő sütötte nekem.
- Mi? – kerekedik el a szemem. – Mindet? Nem azt mondtad, hogy csak azt az egyet…?
- Nem – rázza a fejét. – Mind az enyém, de Bejjának nem akartam adni belőle, ő biztos kap otthon is. Te viszont vehetsz még!

Pislogok egy párat.

- De akkor miért készültél ki azon az egyen?
- Igazából nem készültem ki – vonja meg a vállát. – Csak gondoltam, hogy ha azt látod, hogy szomorú vagyok, lejössz velem ide – vallja be, csillogó szemmel nézve rám. – Ne haragudj – teszi még hozzá, és bocsánatkérően megpuszil.

Nem haragszom rá: végül is minden héten szobafogságot kapok legalább kétszer. És így legalább a tüzes dologgal is később fognak piszkálni.

- Szerinted meddig maradnak még, Szírjusz?

Mielőtt válaszolhatnék, újabb lábdobogás hallatszik, ezúttal azonban sokkal több, mint az előbb, s erőltetett nevetések.

- Eddig… – mondom halkan. Összenézünk, s kimászunk az asztal alól. Mindketten tudjuk, hogy az lesz a legjobb, ha most rögtön, feltűnésmentesen lelépünk innen.

Gyorsan visszarakom a tálat az eredeti helyére, s kisandítunk az ajtón. Mindenki háttal áll nekünk, és elég sokan vannak a bejárati ajtó előtt, úgyhogy sokáig el fog tartani, amíg mindenki elhagyja a házat. Kióvakodunk az előszobába, és halkan, de gyorsan elindulunk felfelé a lépcsőn. A folyosón aztán elválunk, s mindketten a saját szobánkba megyünk: ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy együtt voltunk.

Letottyanok az ágyamra, és várok. Kíváncsi vagyok, mit fogok ma még kapni a szüleimtől. Ha rám terelődik a tűzgyújtás gyanúja, nem sok jóban lesz részem, pláne, ha rájönnek arra, hogy Regulusszal lent voltam a konyhában és süteményt ettünk engedély nélkül.

- Sirius Black! – Kezdődik…
- Igen? – kiáltok vissza. A következő pillanatban kinyílik az ajtóm és bevágtatnak rajta a szüleim. A két felbőszült szülőm. Nyelek egyet és várom a szóáradatot, ami nem is késik. Egyszerre zendítenek rá:

- Felgyújtottad a kárpitot…
- Megdézsmáltad Regulus süteményét…
- Szégyent hoztál a nevünkre! – üvöltik kórusban.
- Én… – fognék neki a válasznak, de mielőtt folytathatnám, valaki halk hangon megszólal anyámék mögött:
- Anya, apa, én ettem bele a sütis tálba. – Regulus áll a küszöbön, lehajtott fejjel, az ártatlanság megtestesítőjeként. Süt róla az „őszinteség” és hogy „megbánta tettét”. Mi tagadás, jól csinálja. – Szírjuszt pedig a mosdóban láttam, miközben a konyha felé mentem, de szerintem ő nem vett észre. – Szüleink erre felém fordulnak, mire én megrázom a fejemet, jelezve, hogy én bizony a nyomát se láttam az öcsémnek. – Sajnálom – fejezi be reszkető hangon Regulus, s mondókája végén felpillant.

Anyám csak hápogni tud, apámnak pedig össze kell szednie magát ahhoz, hogy ne üvöltsön rá az öcsémre.

- De feltételezem, a kárpitot nem te gyújtottad fel – mondja végül, mikor sikerül úgy-ahogy lenyugodnia.

Én nagy bölcsen hallgatok az ágyam szélén, s látom, hogy a testvérem azon töpreng, kire kenhetné azt az esetet, hogy megmeneküljek.

- Bejja… – szól hirtelen, s úgy tesz, mintha az agyát erőltetné. – Mintha Bejja kezében láttam volna egy olyan… olyan mugli… dolgot.
- Mugli dolgot? Bellácska kezében? Biztos vagy benne, hogy jól láttad, kisfiam? – Anyánk számára persze lehetetlennek tűnik, hogy az ő szent és sérthetetlen Bellatrix-e mugli dolgokkal játszadozik.
- Igen, biztos vagyok benne, anya – bólint határozottan az öcsém. – Tudjátok, olyan kis doboz, amin meg kell nyomni egy gombot, hogy tűz legyen. Az a hogyishívják…
- Öngyújtó – segítem ki, de szüleim nem figyelnek rám. Talán jobb is. Még megkérdeznék, honnan hallottam ezt a szót. Akkor meg kéne mondanom, hogy az egyik mugli családban nevelkedő barátomtól. Azt pedig nemigen díjaznák.
- Rendben – mondja a kisebbfajta sokk után apám. – Majd megkérdezzük Bellától.

Összenézünk Regulusszal. Mindketten tudjuk, hogy ha Bella tagadni fog - már pedig tagadni fog - nem csak én kerülök bajba, hanem ő is.

***

- Bizonyítékot kell szereznünk – jelenti ki Regulus este. Most ezerszer komolyabbnak tűnik, mint délután, mintha nem is az a nyafogós kiskölyök lenne velem, akit Bella miatt vigasztaltam.

Az én szobában vagyunk, éjfél is elmúlt, s már órák óta csak szüleink elalvására vártunk, hogy öcsém átjöhessen hozzám. Ő most töprengő arckifejezéssel fel-alá sétál a helyiségben.

- És mégis honnan akarsz bizonyítékot szerezni? Csak azt ne mondd, hogy komolyan öngyújtót láttál Bellánál!
- Hát, nem. Viszont, ha keresünk egyet és megmutatom anyáéknak, talán hinni fognak nekem és akkor mindketten kikerülünk a pácból.
- Bella pedig bele…
- Pontosan. A kérdés már csak az, hol lehet ilyen önizét találni a házunk táján.
- A házunk táján, Reg? Sehol.
- De valahogy biztosan… Egyébként, ki csinálhatta a tüzet igazából? Te meg én biztos nem.
- Lehet, hogy tényleg Bella.
- De még Bella se varázsolhat – veti ellene öcsém. Majdnem olyan okos, mint én magam. – Kiskorú.
- Akkor biztos elkért egy muglitól egy öngyújtót – kacarászom, s Regulus is kuncogni kezd.

Hanyatt dőlök, kezemet a fejem alá helyezem, aztán kérdőn rápillantok az öcsémre.

- Regulus.
- Tessék.
- Tényleg nem tudod kiejteni a nevemet?

Felnevet.

- Túl bonyolult.
- Mi olyan bonyolult azon, hogy Si-ri-us?

Somolyogva vállat von, de nem felel. Tehát igazából ki tudja mondani, csak piszkálni akar vele. Sejthettem volna.

- Légyszi… – kezdem, de a szavamba vág.
- Jobb lesz, ha most visszamegyek a szobámba. Reggelre megpróbálok kitalálni valamit. Aludj jól! – szól vissza a küszöbről. Becsukja az ajtót és eltűnik.

Úgy érzem, illene nekem is agyalnom a problémánkon, de egyetlen elfogadható ötletem sincs. Eszembe jut minden, de megoldás nem. Remélem, Regulus több sikerrel jár majd, mint én…

***

Másnap reggel kiabálásra ébredek. Arra azonnal rájövök, hogy a meglehetősen hangos szavak nem nekem szólnak. De akkor kinek?
Regulus! Lehet, hogy rájöttek a tegnapi füllentésére?
Kipattanok az ágyból, gyorsan magamra kapok néhány ruhadarabot, aztán kirohanok a folyosóra, onnan pedig egyenesen a földszintre. Megállapítom, hogy az üvöltözés a konyhából jön. Már épp benyitnék, amikor hirtelen megjelenik a testvérem, elkapja a karomat és megállít. Úgy mosolyog, mintha élete nagy álma teljesült volna.

- Mi történt? – kérdem tőle. A szemei izgatottan csillognak, ahogy válaszol.
- Tegnap este nyomoztam egy kicsit a szalonban Siporral. És képzeld: tényleg találtunk egy olyan mugli-gyújtót. Amint anyáék felébredtek, megmutattam nekik.
- Belláé? – nézek rá megrökönyödve.
- Nem tudom…
- Megáll az eszem! – halljuk odabentről az ingerült kiabálását. – Bella! Bella tette! Tényleg Bella! Bevallotta! A kezébe vett egy mugli kacatot…!

Testvérem rám néz, én pedig vissza rá. Elvigyorodunk, és nyugodtan, jókedvűen lépünk be az ebédlőbe, hogy aztán csámcsogva rávessük magunkat az Andromeda készítette süteményekre.


Vége



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)