Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


A javításokért köszönet Zizikének és Theatressnek.

14. fejezet: A gyengélkedő

Harry beszélgetés zajára ébredt. Még félálomban volt, így nem tudta kivenni, miről beszélnek. Aztán a hangok elhallgattak, és egy ismerős arc jelent meg a tekintete előtt.

- Remus – szólalt meg Harry, immár teljesen éberen. – Mit csinálsz te itt?

Remus Lupin Harryre mosolygott. – Azok közt voltam, akik ma este elrontották Voldemort kis szórakozását. Ez volt az év legsikeresebb rajtaütése, Harry. Úgy hallottam, neked kell érte köszönetet mondanunk.

- Azt hiszem, igen, de mi van Piton professzorral?

- Megtaláltuk. Dumbledore visszahozta, és most Madam Pomfreynál vannak.

- Ezek szerint életben van?

Remus egy pillanatig tétovázott. – Igen, Harry, életben van.

- De? – kérdezte Harry, érezvén a kimondatlan szavakat.

Remus lassan sóhajtott egyet. – Rettenetes állapotban van. Még soha senkit nem láttam ilyen… - Úgy tűnt, bármit is akart Remus mondani, meggondolta magát. Ismét elmosolyodott. – Nos, honnan is tudhatnám? Nem vagyok gyógyító. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore meglátogat majd, amint megtud valamit.

- Lupin, nem érünk rá egész éjszaka! – morogta a gyengélkedőre bebicegő Rémszem Mordon. – Még sok dolgunk van. – Mikor meglátta Harryt, féloldalas vigyorra húzta a száját. – Szép munka volt, Potter! Nyolc halálfalót kaptunk el ma este. A legjobb fogás a tavalyi minisztériumi eset óta. Csak láss el minket ilyen információkkal, és ráborítjuk az asztalt arra a söpredékre.

- Nem hiszem, hogy a közeljövőben számíthatunk ilyen információkra Harrytől, Mordon – jelentette ki szigorúan Lupin. – A tanulásra kell összpontosítania.

- Szerintem Potter pontosan tudja, mire kell összpontosítania, Lupin. Mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket a munkából, ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút. – Harryhez fordult. – Rengetegen vannak, akik bármilyen segítségért hálásak lennének, Potter. Ne felejtsd el. – Azzal megfordult, és elsétált. – Jössz, Lupin? – kiáltott hátra a válla fölött.

Remus az öreg auror után bámult. – Harry, figyelj rám – kezdte –, ne törődj Mordonnal. A te feladatod most az, hogy elvégezd a tanulmányaidat itt a Roxfortban, nem pedig az, hogy mentális sakkot játssz Voldemorttal. Ígérd meg nekem, hogy távol tartod magad az elméjétől, hacsak nem fenyeget vészhelyzet.

Harrynek még Remus aggódó arckifejezése ellenére sem akarózott ezt megígérnie. Ha segíthetne a Voldemort elleni harcban…

- Lupin! – kiabált Mordon az ajtóból, miközben falábával türelmetlenül dobolt a padlón.

- Jövök már! – kiáltotta vissza Lupin. – Ígérd meg, Harry! – mondta sürgetően.

- Rendben van – adta meg magát a fiú. – Megígérem.

Remus megveregette Harry vállát, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Jól van. Vigyázz magadra. Hamarosan beszélünk. – Megfordult, és szapora léptekkel elhagyta a gyengélkedőt, hogy csatlakozzon Mordonhoz.

Harry gondolataiba merülve figyelte, ahogy a két férfi távozik. Képes lenne legilimencia segítségével kideríteni valamit Voldemort terveiről? Mindig is szigorúan önvédelmi célból tanult okklumenciát és legilimenciát, de ha a megszerzett tudást a Voldemort elleni harcban is használhatja, hát annál jobb. Persze fennáll a veszély, hogy Voldemort is olvas az ő gondolataiban, vagy akár hamis képeket ültet el az elméjében, hogy csapdát állítson. Harry még mindig nem tudta, hogyan kell megkülönböztetni a valóságos látomásokat a hamisaktól. Alkalomadtán meg kell kérdeznie Pitontól. Piton!

Görcsbe rándult a gyomra, ahogy eszébe jutott, tanárának micsoda megpróbáltatásokat kellett éjszaka elszenvednie. Mindezidáig senki nem vette a fáradságot, hogy bejöjjön, és elmondja, mi történik.

Természetesen, gondolta Harry ingerülten.

Nos, nem fog tovább várni. Felkelt, és határozottan elsétált az ágyak mellett a kisebb kórteremig, melyet általában a személyzetnek vagy a súlyos betegeknek tartottak fenn. Ahogy az ajtóhoz ért, halk beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét.

- … a Szent Mungóba?

- … semmit sem tehetnek…

- Vannak élő rokonai?

- Nincsenek.

- Harry? Kérlek, gyere be. – Ez utóbbi Dumbledore-tól származott, aki észrevette az ajtó előtt ácsorgó fiút.

Az igazgató mellett McGalagony professzor és Madam Pomfrey álltak. Mindhárman szokatlanul elkeseredettnek tűntek.

- Semmi gond, Harry – szólt Dumbledore a fiú habozását látva.

- Csak tudni akartam, hogy van Piton professzor – mentegetőzött Harry, és belépett a szobába.

Madam Pomfrey félrenézett, Dumbledore és McGalagony professzor pedig váltottak egymással egy gyors pillantást. Egyik reakció sem segített elűzni a Harry szívére nehezedő nyomást.

- Rendbe fog jönni? – kérdezte.

- Nem, Harry – felelte gyengéden Dumbledore. – Sajnálom, de nem.

Harry az igazgatóra meredt, és próbálta megemészteni a szavait. – Úgy érti… meg fog… Piton…?

- Igen, Harry. Haldoklik. Madam Pomfrey meggyógyította az összes olyan sérülését, amelyet meg lehetett gyógyítani. A többihez időre lenne szükség, de Piton professzornak nincs hozzá sem ereje, sem akarata. Nem fogja megérni a reggelt.

Harry döbbenten kapkodott levegő után, a tompa nyomás helyett egyszer csak úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Dumbledore abban a pillanatban mellette termett, és a vállára tette a kezét.

- Harry, te megtettél mindent, amit lehetett, sőt még annál is többet – mondta Dumbledore kedves hangon. – És nem volt hiábavaló. Jelentős szenvedéstől kímélted meg. Nyugalomban fog meghalni, azok között, akik törődnek vele, ahelyett, hogy az ellenségei vennék körül, és kínszenvedések közepette távozna.

Harry kábultan bólintott. – Láthatom?

- Természetesen.

- Igazgató úr – kezdett volna tiltakozni McGalagony.

- Kiérdemelte a jogot, Minerva – mondta Dumbledore.

Dumbledore beljebb vezette Harryt, és elhúzta a függönyt a legközelebb álló ágy előtt. Piton közel sem nézett ki olyan rosszul, mint amire Harry számított; Madam Pomfrey láthatóan hősies munkát végzett, hogy meggyógyítsa a leginkább látható sérüléseit. Borzasztóan sápadt volt, de úgy nézett ki, mintha egyszerűen csak aludna, és bármelyik pillanatban kinyitná a szemét. Homloka, melyet általában ráncok barázdáltak, most kisimult. Valójában az egész arckifejezése nyugodt, ellazult volt. Fiatalabbnak és békésebbnek tűnt, mint amilyennek Harry valaha látta.

Harry nagyot nyelt, és azon kapta magát, hogy szaporán pislog. Még Dumbledore jelenléte sem enyhítette a mellkasában egyre növekvő fájdalmat.

- Mr Potter – szólította meg gyengéden McGalagony. – Ma éjjel már semmit sem tehet itt. – Megfogta a fiú karját. – Kérem. Madam Pomfrey ad magának Álomtalan Álom főzetet.

- Nem – felelte Harry. – Nem akarok aludni.

- Szüksége van a pihenésre. Sok mindenen ment keresztül ma éjjel – ragaszkodott hozzá McGalagony.

- Tudom, min mentem keresztül ma éjjel! És nincs szükségem arra, hogy megpaskolják a fejemet, és elküldjenek aludni, mint egy kisgyereket. Csak hagyjanak békén, rendben?!

- Mr Potter, nem maradhat itt – jelentette ki Madam Pomfrey.

- Miért nem? Hiszen haldoklik, miféle veszélyt jelenthetnék rá?

- Ellenkezik a szabályzattal, és még ha nem is így lenne, semmit nem segít azzal, ha itt virraszt – mondta McGalagony.

- Szóval azt akarják, hogy feküdjek le, és ne aggódjak? Képtelen vagyok rá! Nem érdekelnek a szabályok. Ha úgy tetszik, ki is rúghatnak holnap, de nem megyek el!

Dumbledore megköszörülte a torkát. – Minerva, Poppy, talán az lenne a legjobb, ha megengednénk Harrynek, hogy maradjon. Nem hiszem, hogy jelen körülmények között egy pár ébren töltött óra bármi gondot okozna.

- Albus! – McGalagony láthatóan el volt szörnyedve.

- Látott már sokkal rosszabb dolgokat is. Szerintem Harry jobban tudja, hogy mire van most szüksége, mint mi. Ez egyszer kivételt tehetünk.

McGalagony rosszallóan préselte össze ajkait. De látta a dühös eltökéltséget Harry tekintetében, és a csendes határozottságot Dumbledore-éban, és sóhajtva vette tudomásul vereségét. – Rendben.

Madam Pomfrey szintén bólintott.

- Harry, ha bármire szükséged van, bármelyikünkhöz nyugodtan fordulhatsz – közölte Dumbledore, majd kiterelte McGalagonyt és Madam Pomfreyt, és Harry magára maradt az üres gyengélkedőn. Odahúzott egy széket az ágy mellé, és a szemeit dörzsölgetve leült. McGalagonynak persze igaza volt; fáradt volt. Ahogyan itt üldögélt a csendes félhomályban, érezte, ahogy erőt vesz rajta a kimerültség.

Mit keresett itt? Miért ragaszkodott hozzá, hogy maradhasson? Valamilyen módon felelősnek érezte magát? Nem, gondolta. Nem volt bűntudata. Akkor miért fáj ennyire? Nincs már így is elég ember, akit gyászolok?

Harry az ágy szélének támasztotta a könyökét, kezébe temette az arcát, és próbálta ráncba szedni zavaros érzéseit. Érezte, hogy valaki egy takarót borít a vállára, és mikor meglepetten felnézett, látta, hogy Dumbledore áll mellette.

- Az ilyen alkalmakkor igencsak össze tudnak kuszálódni az érzelmeink – szólalt meg az igazgató. – Néha olyan érzések bukkannak felszínre, melyekről tudomásunk sem volt.

- Mindig azt mondogatta, hogy meg kell tanulnom irányítani a vízióimat, úgy, ahogy ma éjjel tettem. Szavát adta, hogy ki fogja hozni belőlem.

- Perselus mindig is olyan ember volt, aki tartja a szavát. Tudod, nem kell szégyellned, hogy számít neked.

- Tudom – felelte Harry. – Csak nem tudom, miért teszem. Nem kellene ennyire számítania.

- Nem kellene? Harry, nincs olyan, hogy nem kellene sajnálatot éreznünk azok iránt, akik mindent feláldoztak a gonosz elleni harcban.

- Akkor hát ezt érzem, csupán sajnálom őt?

- Ezt neked kell megmondanod. Erre a kérdésre csak te ismerheted a választ.

Harry kerülte az igazgató tekintetét.

- Nem kell, hogy jogod legyen gyászolni – mondta Dumbledore.

Harry metszően pillantott vissza Dumbledore-ra, aki szomorúan elmosolyodott. – Igen – mondta az igazgató. – Ezzel még Perselus is tisztában van. Akkor hát amit érzel, az gyász, igaz?

Harry nem bízott benne, hogy meg tudna szólalni, így csak bólintott.

- Nekem is hiányozni fog, Harry – mondta gyengéden az idős varázsló.

Harry keményen az ajkába harapott, de nem használt. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Dumbledore átölelte a fiatalembert.

- Ez nem tisztességes! – zokogta Harry. – Miért nem tudott akkor meghalni, mikor még nem törődtem vele? Miért kellett mostanáig várnia?

- Harry, tényleg jobb lenne, ha nem törődnél vele? Jobb lenne, ha reggelinél hallanád a hírt, és nem éreznél mást, csak meglepetést?

Harry könnyedén el tudta képzelni a jelenetet a Nagyteremben, amint Dumbledore ünnepélyesen és titokzatosan bejelenti, hogy a bájitaltan tanár halott. Szinte hallotta a döbbent találgatásokat: Hogyan halt meg? Ki veszi át az óráit? Mindezt izgatottan, tojás és virsli felett megvitatva.

- Nem – nyögte ki. – Azt nem akarnám.

- Akkor attól tartok, a gyász az egyetlen lehetőséged. Ezért maradtál itt. - Dumbledore hátrébb lépett, és Harry szemébe nézett. – Engedd magadat gyászolni, Harry. – Vigasztalóan megszorította a fiatalember vállát. – Reggel találkozunk.

Az igazgató csendben távozott, és Harry újból magára maradt. Pitonra nézett, majd mintegy kísérletképpen kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját. A sebhelyébe belehasított a fájdalom, mire elkapta a kezét. Megdörzsölte a homlokát, és mikor csillapodott a fájdalom, óvatosan újra odanyúlt, és felhajtotta Piton hálóingének az ujját. A Sötét Jegy jól láthatóan kirajzolódott, csaknem feketén izzott Piton sápadt bőrén.

Harryben hirtelen heves gyűlölet támadt Voldemort iránt. Fogalma sem volt arról, vajon Piton érzi-e a Sötét Jegy által okozott fájdalmat, de taszította a gondolat, hogy a férfinak el kell viselnie annak a szörnyetegnek a jelét, aki könyörtelenül megkínozta.

Ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megragadta Piton karját ott, ahol a Sötét Jegy izzott. Érezte a Jegyből áradó természetellenes forróságot, de az semmi nem volt a sebhelyét perzselő fájdalomhoz képest. Mégsem volt hajlandó elengedni. Úgy kapaszkodott Piton karjába, mintha ezzel megvédhetné a gonosztól, mely mindkettejük életét oly hosszú időn át beárnyékolta. Lehunyta a szemét, és minden tudását latba vetette, hogy megtörje a Voldemorttal való kapcsolatot. Megtette már máskor is, de a sötét varázsló jelenléte sosem volt még ilyen erős és szilárd. Harry légzése szaggatottá vált, de nem volt hajlandó feladni. Soha nem igyekezett még ennyire elszántan kilökni Voldemortot.

Nem hagyom magára, professzor, gondolta Harry. Nem hagyom, hogy még egyszer megérintse. Miközben erre gondolt, Harry érezte, hogy csökken a fájdalom. Lassan enyészett el, míg egyszer csak teljesen eltűnt. Harry kinyitotta a szemét. Piton karja már nem volt forró, és a Sötét Jegy körvonalai szürkéssé halványultak. Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, és a mozdulatlanul fekvő tanárára nézett.

- Remélem, tudtam egy kicsit segíteni – mondta az eszméletlen férfinak. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni. És sajnálom, hogy sosem volt alkalmam megköszönni mindazt, amit értem tett. Nem hiszem, hogy a segítsége nélkül átvergődtem volna ezen az éven, és most nem csak az óráinkra gondolok. A vízióim annyira borzasztóak voltak, meg ott volt a jóslat is… Annyi minden, amit senkivel sem tudtam megbeszélni. De magának sosem kellett magyarázkodnom. Mindig tudta, hogy mit érzek, néha jobban, mint én magam. – Harry nagyot nyelt.

- Félek, professzor. Úgy érzem, csapdába estem, és nem látok kiutat. Nem tudom, hogyan győzhetném le Voldemortot, de azt tudom, hogy valószínűleg meg fogok halni. De amikor magával vagyok, akkor legalább úgy érzem, hogy nem egyedül kell szembeszállnom vele. – Harry szavai zokogásba fulladtak. – Kérem, ne hagyjon egyedül.

---

Perselus Piton teljes sötétségben, tökéletes békességben lebegett. Sosem érzett még ilyen békét magában, és minden vágya az volt, hogy teljesen átadhassa magát az érzésnek. Tudta, hogy hamarosan megteheti.

Kivéve, hogy egyszer csak rádöbbent, mégsem teljesen tökéletes. Valaki sírt. El nem tudta képzelni, miért sír valaki egy ilyen békés helyen. Próbálta figyelmen kívül hagyni a zokogást, de az egyre sürgetőbbé vált, és könyörgő jelleget öltött. Valaki rettenetes fájdalmat élt át, és őt hívta. Piton felsóhajtott. Érezte, amint a békéje szilánkokra törik, és elúszik a feketeség.

---

Piton kinyitotta a szemét, majd a kórterembe beszűrődő reggeli fény hatására hunyorogni kezdett. Lassan eljutott a tudatáig, hogy hol van, és összeráncolta a homlokát. Mit keres a gyengélkedőn? Megpróbálta felemelni a fejét, de azonnal feladta. Bármi is történt, bizonyára rossz volt. Úgy érezte magát, mintha átcsörtetett volna rajta egy csapat megvadult hippogriff.

Nyugodtan feküdt, próbálta összeszedni az erőt, hogy újból felemelje a fejét, amikor hirtelen meghallotta. A bal könyöke irányából különös hang hallatszott. A kíváncsiság győzedelmeskedett ott, ahol a puszta akaraterő elbukott. Felemelte a fejét, és lenézett. Első pillantásra úgy tűnt, egy takaró lóg a székről az ágya szélére. Pislogott egyet, és úgy látta, hogy mintha a takaróhoz borzas fekete haj tartozna. És horkolt.

Piton ismét visszaejtette a fejét a párnára, és fontolóra vette a helyzetet. Felismerte Potter haját, ami bizonyára a teste többi részéhez csatlakozik. Piton kinyújtotta ólomsúlyúnak érződő karját, és megbökte a takarót. Határozottan van valaki alatta, nyugtázta.

- Potter – krákogta.

Válaszul kissé összefüggéstelen mormogás érkezett. – Fenn vagyok, Ron. Hagyjál.

Piton újra megbökte a takarót, ezúttal erősebben. – Potter! Ébredj fel!

Potter kinyitotta a szemét, vaksin meredt rá, és zavarodottan ráncolta a homlokát. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy hol van, és miért bámul a tanárára, de egy pillanattal később úgy tűnt, összeáll előtte a kép. Potter szeme kitágult a megdöbbenéstől, és olyan gyorsan ugrott fel a székből, hogy majdnem felborította.

- Professzor! Maga… maga… maga…

- Potter, hagyd abba a dadogást! – parancsolta Piton.

A fiú nagyot nyelt. – Azt… azt hiszem, jobb lesz, ha hívom Madam Pomfreyt – mondta elhaló hangon. Átbotladozott az ágyat körülvevő függönyön, és Piton hallotta, amint futni kezd Madam Pomfrey szobája felé, mely a gyengélkedő végéből nyílt.

Piton dühös volt. Már az is épp elég rossz, hogy a gyengélkedőn ébredt, és semmi emléke nem volt arról, hogy került ide, de az, hogy Pottert az ágya mellett alva találta, nem csupán az iskolai szabályok megszegése, de a magánéletébe való behatolás is. Lesz néhány keresetlen szava ahhoz, aki ezt engedélyezte, bárki legyen is az! Bár lehet, hogy senki nem adott rá engedélyt. Potterre vallana, ha csak úgy belopakodott volna a gyengélkedőre. És ez azt is megmagyarázná, miért volt olyan rémült a fiú, mikor rajtakapta.

Ez lesz az, gondolta Piton, sokkal inkább megkönnyebbülten, mint azt elismerte volna. Potter viselkedése meglehetősen nyugtalanította, és jó volt, hogy talált rá egy ésszerű magyarázatot. Azonban megkönnyebbülése rövid életű volt. Lépteket hallott közeledni, és mikor fellebbent az ágyat körülzáró függöny, Madam Pomfrey és Potter jelent meg. Habár a javasasszony Potternél sokkal ügyesebben leplezte az érzéseit, nem lehetett nem észrevenni, hogy a döbbenettől elakad a lélegzete.

Pitonnak elszorult a szíve. – Ennyire rosszul nézek ki? – csodálkozott.

Az sem javított a hangulatán, hogy Pomfrey Potterhez fordult, és így szólt hozzá: - Szóljon az igazgatónak. Használja az irodámban lévő kandallót.

Potter bólintott, és ismét elrohant, Madam Pomfrey pedig elővette a legprofesszionálisabb mosolyát, és elkezdte Pitont vizsgálni.

- Nos, professzor – szólalt meg eltúlzott jókedvvel. – Örülök, hogy felébredt.

- Mi történt velem? – kérdezte Piton. – Miért vagyok itt?

- Ne aggódjon, rendbe fog jönni – felelte a boszorkány, figyelmen kívül hagyva a kérdéseket. – Csak nagyon sok pihenésre van szüksége.

Piton ingerült volt, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy megismételje a kérdéseket. Pár perc múlva újból elhúzták a függönyt. Potter visszatért, ezúttal Dumbledore-ral az oldalán. Szerencsére az igazgató nem kezdett el ugrálni, mikor meglátta.

- Perselus – szólította meg kedvesen Dumbledore -, örömmel látom, hogy úgy döntött, csatlakozik az ébren lévő világhoz.

Pomfreyhoz fordult. – Hogy van, Poppy?

- Még mindig sokat kell gyógyulnia, de rendbe fog jönni.

- Nagyszerű! – nyugtázta az igazgató, és ismét Potterhez fordult. – Harry, hamarosan elkezd ébredezni az iskola, azt javaslom, térj vissza a Griffendél-toronyba.

Úgy tűnt, mintha Potter tiltakozni akarna, de Dumbledore folytatta.

- Biztos vagyok benne, hogy Mr Weasley magán kívül lesz, ha arra ébred, hogy eltűntél, és bizonyára te is szeretnél találkozni a barátaiddal.

Potter bólintott, vetett még egy pillantást Pitonra, és távozott.

- Poppy, válthatnék pár szót Perselusszal? – indítványozta Dumbledore.

Madam Pomfrey habozott, de végül bólintott. – Pihennie kell, professzor, úgyhogy fogja olyan rövidre, amennyire csak lehet. – Azzal kicsusszant a függöny résén át, és Piton kettesben maradt Dumbledore-ral.

- Mi történt? – kérdezte azonnal Piton.

- Nem emlékszik? Nos, azt hiszem, ez aligha meglepő. – Dumbledore letelepedett Potter megüresedett székére, és gyengéden Piton karjára fektette a kezét. Komoly tekintettel nézett a bájitaltan tanárra, és így szólt: - Voldemort hívta múlt éjjel.

Voldemort? Igen, Pitonnak eszébe jutott a Sötét Jegy izzása. Elhagyta a kastélyt, hoppanált, és aztán…

- Ó, istenem! – Pitonnak elakadt a lélegzete, ahogyan teljes egészében visszanyerte az emlékezetét. Dumbledore szorítása erősödött a karján.

- Minden rendben, Perselus. Itt biztonságban van.

Piton a fejét rázta. – Az nem lehet. Ezt nem élhettem volna túl.

- Nagyon közel járt hozzá. Ha csak egy kicsit is később találunk magára, meghalt volna.

- Rám találtak? – kérdezte Piton hitetlenkedve. – Hogyan?

Dumbledore kissé elmosolyodott, és szemébe visszatért a megszokott csillogás.

- Harry.

Jaj, ne. - Potter látta?

- Valójában azt hiszem, nagyon keveset látott, bár természetesen az is több volt, mint kellett volna. Azonban úgy tűnik, jelentős előrelépést tett legilimencia tanulmányai során. Nem csak képes volt arra, hogy kiszakadjon a vízióból, de Voldemort gondolatait is át tudta kutatni, hogy ráleljen a tartózkodási helyére.

Piton ámuldozott. – Sikerült neki? Hogyan?

- Úgy fogalmaznék, hogy a kétségbeesés rávette, hogy áthágja az addigi korlátait.

Piton felnyögött. – Csodálatos. Eljön valaha az az idő, amikor nem leszek lekötelezve egy Potternek?

- Komolyan kétlem, hogy Harry ezt számon tartaná.

- Miért volt itt ma reggel a fiú?

- Válaszolok, ha maga is válaszol egy kérdésemre.

- Természetesen, ha tudok – mondta Piton, bár nem volt biztos benne, fel tud-e idézni valami használható információt a múlt éjszakáról. De Dumbledore kérdése teljesen váratlanul érte.

- Miért van életben? – kérdezte egyszerűen Dumbledore.

- Elnézést, nem értem.

- Amikor visszahoztuk magát a Roxfortba, rettenetes állapotban volt. Nem hittük, hogy megéri a reggelt. Nem kellett volna megérnie a reggelt. Van bármi elképzelése, hogyan sikerülhetett?

Szóval ezért volt Potter és Madam Pomfrey annyira megdöbbenve, hogy ébren találtak –értette meg Piton.

- Nem tudom, igazgató úr. Attól tartok, nem tudom megmagyarázni, hogyan éltem túl.

Dumbledore vizsgálódva figyelte a férfit. – Álmodott múlt éjjel?

Pitont meglepte az újabb váratlan kérdés. Nemcsak azért, mert furcsa volt, hanem azért is, mert csakugyan álmodott, és az álma… szokatlan volt.

- Igen – felelte.

- Megkérdezhetem, mit álmodott? – folytatta a kérdezősködést Dumbledore.

Piton kerülte az igazgató tekintetét, és megmagyarázhatatlan módon zavarba jött. – Azt álmodtam, hogy valaki hív, ennyi az egész.

- Felismerte, ki az?

- Nem, természetesen nem, Albus – közölte Piton ingerülten. – Csak egy álom volt.

- Egy álom, annak ellenére, hogy tegnap este Poppy megitatott magával egy adag Álomtalan Álom főzetet? – vágott vissza szelíden Dumbledore.

Piton egy pillanatig az igazgatóra meredt, majd óvatosan feltette a kérdést: - Azt akarja mondani, hogy nem álom volt?

- Nem hiszem, hogy az lett volna. Árulja el, Perselus, ki szólította?

Piton úgy érezte, jéggé dermed a belseje, miközben felidézte magában a hangot. Sugárzott belőle a gyász, és alig lehetett érteni a könnyektől, de azonnal felismerte.

- Potter – felelte kimerülten.

Dumbledore bólintott. – Erre gyanakodtam. Ez az egyetlen dolog, aminek értelme van.

- Hogyan?

- Perselus, maga remek legilimentor. Azonban sosem vett tudomást ennek a tudománynak az üdvösebb hatásairól. Ez érthető ugyan, de gondoljon csak arra, hogy a legilimencia, csakúgy, mint a mágia legtöbb területe, használható jó és rossz célra; arra, hogy fosztogassunk vagy arra, hogy vigaszt nyújtsunk; arra, hogy ártsunk valakinek, vagy arra, hogy meggyógyítsuk. Múlt éjjel Harry ösztönösen arra használta, hogy visszarántsa magát az élet és halál mezsgyéjéről, habár azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetett erre képes, én is csak találgatásokba tudok bocsátkozni.

- Ösztönösen? Úgy érti, nem volt szándékos?

- Nem, biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs arról, mit tett.

Piton megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jó.

Dumbledore arckifejezése furcsa módon zárkózottá vált. – Perselus, remélem, alaposan átgondolja majd, hogyan reagálja le ezeket az eseményeket.

Piton a szemöldökét ráncolta. – Albus, tényleg borzasztóan érzem magam. Ha mondani akar valamit, akkor ne beszéljen rébuszokban.

- Ne büntesse meg Harryt azért, mert törődik magával.

- Nem fogom lehordani a fiút, amiért megmentette az életemet.

- Talán nem, de rendkívüli tehetsége van ahhoz, hogy eltaszítson magától másokat. Ne tegye. Ezúttal ne. – Ez nem javaslat volt, hanem parancs. Dumbledore szavai kemények voltak, és arckifejezésében nyoma sem volt a kedves öregembernek.

Piton el volt képedve. Előfordult már ezelőtt is, hogy Dumbledore a szemére vetette Potter iránti ellenségességét, de sosem beszélt még vele ilyen hangon, és Piton veszélyt szimatolt.

- Pontosan mit kér tőlem, Albus?

- Csak ne taszítsa el magától. Egyelőre ez is megfelelő lenne.

Közeledő lépések hallatszottak, és Madam Pomfrey tűnt fel a függöny két szárnya között.

- Igazgató úr, meg kell kérnem, hogy távozzon – jelentette ki szigorúan. – Piton professzornak már tényleg pihennie kell.

- Természetesen, Poppy – felelte Dumbledore. – Később meglátogatom, Perselus. Most aludjon.

Madam Pomfrey kikísérte az igazgatót, és Piton egyedül maradt. Az előző éjszaka emlékei és Dumbledore iménti szavai zsongtak a fejében. Ez túl sok volt. Kisepert az elméjéből minden gondolatot, és mire Madam Pomfrey visszatért, hogy ellenőrizze, már mélyen aludt.

---

Harry kábultan botorkált vissza a Griffendél-toronyhoz. Ron és a többiek nem tettek fel kérdéseket, amikor belépett a szobába. Még épp csak kezdtek ébredezni, így Harry gond nélkül vissza tudott zökkenni a megszokott reggeli rutinba. Egy szót sem szólt, miközben felöltöztek, és lementek reggelizni, mivel nem tudta, hogyan mondja el barátainak az éjszakai eseményeket. Szerencsére Dumbledore szavai megadták a szükséges bevezetést.

- Szeretnék egy bejelentést tenni – szólalt meg az igazgató, mikor már csaknem az összes diák összegyűlt a Nagyteremben. – Piton professzor betegsége miatt a bájitaltan órák további értesítésig elmaradnak.

A teremben mindenki ujjongani kezdett, és még akkor is alig csappant a lelkesedés, amikor Dumbledore hozzátette: - Azonban hogy ne maradjatok el a tanulással, házi dolgozatokat kell majd készítenetek.

Harrynek elszorult a szíve, ahogyan a többiek elragadtatott mormogását hallgatta.

- Harry, mi a baj? – kérdezte Ron. – Ugrálnod kellene örömödben.

- Beszélnem kell veled és Hermionéval – mondta Harry.

Ron a szemöldökét ráncolta, arckifejezése egyből aggódóvá vált. – Jól vagy?

Harry bólintott. – Csak beszélni szeretnék veletek. – Azzal felállt, és az ajtó felé indult, Ron pedig sürgetően suttogni kezdett Hermione fülébe. Követték Harryt, és visszamentek a Griffendél-toronyba, a fiúk hálótermébe, ahol senki sem zavarta őket.

- Harry, mi a baj? – kérdezte Hermione, mikor megérkeztek.

Harry mély levegőt vett. – Voldemort rájött, hogy Piton kémkedik utána. Ezért van Piton a gyengélkedőn. Múlt éjjel Voldemort majdnem megölte.

Hermione levegő után kapkodott, és a szája elé kapta a kezét, miközben Harry elmesélte, hogyan kereste meg Dumbledore-t, és mi történt azután. Nem részletezte, mit látott a víziójában, de mire befejezte, Hermione így is falfehér volt, és még Ron is megrendültnek tűnt.

- Biztos vagy benne, hogy Piton professzor rendbe fog jönni? – kérdezte aggódva Hermione.

- Madam Pomfrey azt mondta.

- Igen, de az is ő volt, aki azt állította, hogy meg fog halni – mutatott rá Ron -, úgyhogy én nem nagyon bíznék a diagnózisában.

- Amikor eljöttem, ébren volt, szóval szerintem tényleg rendbe fog jönni.

- Nos, ez is csak azt bizonyítja – mondta Ron -, hogy Piton túlságosan szemét ahhoz, hogy meghaljon.

- Ron! – kiáltott fel Hermione megbotránkozva. – Hogy mondhatsz ilyet, mindazok után, amiken keresztülment?

- Nos, nem tudom elképzelni, hogy ezt bárki más túlélte volna. Amellett, sokkal jobban aggódom amiatt, amin Harry ment keresztül. – Ron Harry felé fordult. – Nem lehetett valami nagy élmény Voldemort gondolatai között kószálni, pajtás.

- Nem volt más választásom. Nem hagyhattam, hogy Piton meghaljon – felelte Harry.

- Igen, és biztos vagyok benne, hogy roppant hálás lesz – jegyezte meg gúnyosan Ron.

- Ron! Mégis mi bajod van? – kérdezte Hermione számonkérően.

- Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy Piton inkább meghalt volna, mint hogy Harry mentse meg az életét – vonta meg a vállát Ron. – Harry, te mondtad, hogy az egyetlen dolog, amit Piton sosem bocsátott meg édesapádnak, az, hogy megmentette az életét. Kétlem, hogy akkor érted túlzottan odalenne.

- Nos, nem hiszem, hogy Harrynek most emiatt kéne aggódnia, Ron – jelentette ki mérgesen Hermione. – Harry, meg kellene próbálnod egy kicsit pihenni. Később találkozunk. – Vetett egy szigorú pillantást Ronra, és az ajtó felé indult. – Menjünk!

Ron fintorogva bólintott Harrynek, és követte a lányt.

Harry felsóhajtott, majd kibújt az iskolai talárjából, és kedvetlenül levágódott az ágyára az elhagyatott hálóteremben. Örült, hogy Piton túlélte; sőt többet érzett annál, mérhetetlen megkönnyebbülést és hálát. De ha Pitonról volt szó, semmi sem volt egyszerű, és ez a helyzet sem volt kivétel. Lehet, hogy Ron tapintatlan volt, de igaza volt. Biztos, hogy Piton nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy Harry megmentette az életét. Az a tény sem javít a helyzeten, hogy Harry az ágya mellett aludt, amikor a tanár felébredt. Harry biztos volt benne, hogy erről még hallani fog!

De Harryt most nem a küszöbön álló vita zavarta leginkább. Igazság szerint már nem tudta, hogyan érez a tanára iránt. A plafont bámulta, és megpróbálta kibogozni összegabalyodott érzéseit. Nem kedvelte Pitont; ebben biztos volt. De ugyanakkor nem tudta tagadni azt sem, hogy tegnap éjjel elsöprő veszteségérzet öntötte el. Épp olyan szörnyen érezte magát, mint amikor Sirius meghalt, és ez gondot jelentett.

Harry árulónak érezte magát. Hogyan érezhetné Piton iránt azt, amit Sirius iránt érzett? Szerette Siriust, még most is szereti, és tudta, hogy Sirius bármit megtett volna érte. Meghalt érte. Nem tartozik ő ezért a legmélyebb hűséggel? Minden más lett volna, ha Sirius és Piton nem gyűlölik egymást, de mivel így volt, nem lehetnek mindketten fontosak számára, nem igaz?

Másrészt viszont Piton is megmentette az életét, nem is szólva a józan eszéről. Harry számára nem volt kétséges, hogy Piton egész éves határtalan erőfeszítései nélkül mostanra már dühöngő őrültté vált volna. Nem érdemelte ki ezzel ő is a háláját és hűségét?

De Sirius Harry keresztapja volt, és az apja legjobb barátja, még ha a gondviselő szerepe nem is pont neki való feladat volt. Harry összeráncolta a szemöldökét. Honnan jött ez a gondolat? Sirius csodálatos gondviselő volt!

De miközben erre gondolt, Harry már tudta, hogy ez nem igaz. Ő épp annyit aggódott Sirius miatt, mint a keresztapja miatta. Emellett bizonyos értelemben Sirius még maga is kölyök volt. Valójában, döbbent rá Harry, Sirius sokkal inkább olyan volt számára, mintha a bátyja lenne, akit imádott, és bálványozott. Olyan, aki szereti a tréfát, és egy kicsit felelőtlen, és akitől az ember a legszuperebb versenyseprűt kapja születésnapjára. Harry szeretetteljesen elmosolyodott az emlékek hatására, majd ismét felsóhajtott.

Sajnos Sirius emlékének felidézése nem oldotta meg Harry Pitonnal kapcsolatos problémáját. A férfiét, aki nyilvánvalóan nem volt tréfakedvelő vagy felelőtlen; akitől soha nem kapott mást, csak letolást minden apró hibájáért; aki számonkérő volt és kritikus; aki gyűlölte őt, és mégis, valahogy mindig ott volt, hogy megvédje, amikor leginkább szüksége volt rá; aki éjszakákat töltött azzal, hogy tanítsa, mikor Harry elkeseredésében már fel akarta adni; és aki segített neki, hogy meglelje magában a szükséges erőt, hogy véget vessen élete legszörnyűbb élményeinek.

Harry felült az ágyában. Csakugyan ennyire függött volna Pitontól az elmúlt évben? Nem akarom, hogy ennyire szükségem legyen rá! – gondolta elkeseredetten. És ami még lényegesebb, Piton sem akarná. De legalább a férfi nem tudja, hogyan érez. Szerencsére eszméletlen volt, amikor Harry az ágya mellett zokogott. Harry nem hitte, hogy képes lenne elviselni azt a megaláztatást, ha Piton tudna róla.

Harry felugrott ijedtében, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. – Szabad.

Dumbledore lépett be az ajtón, és Harryre mosolygott. – Á, Harry, gondoltam, hogy itt talállak. Remélem, nem zavarlak.

- Persze hogy nem, uram – mondta Harry, miközben felpattant az ágyról, és elkezdte összeszedegetni a padlóra szórt ruháit. – Sajnálom, most kicsit rendetlenség van.

- Hagyd csak, Harry. Nem fontos. Sokkal inkább az érdekel, hogy érzed magad.

- Jól vagyok, uram. Kicsit elfáradtam, ez minden.

- Biztos akarok ebben lenni, Harry. Meglehetősen eseménydús éjszakád volt. Van esetleg valami, amiről beszélgetni szeretnél?

- Hogy van Piton professzor?

- Pillanatnyilag alszik, de ne aggódj, teljesen fel fog épülni.

- Akkor most mi lesz? Nyilvánvalóan, nem tud tovább kémkedni, Voldemort pedig holtan akarja majd látni.

- Piton professzor nagyobb biztonságban van itt, mint bárhol máshol lenne – felelte Dumbledore. – És tudjuk, hogy nem ő az egyetlen, akit Voldemort holtan akar látni. – Harry elmosolyodott Dumbledore félreérthetetlen tekintetét látva.

- Emellett rengeteg olyan képessége van, amelyek rendkívül hasznosak a Rend számára. A kémkedés sosem az egyetlen feladata volt, csupán a legfontosabb.

- Mennyire súlyos csapás a Rend számára, hogy elveszíti ezt az információforrást?

- Nem annyira, mint gondolnád. Természetesen kellemetlenül érint minket, de vannak közvetettebb módszereink is. Voldemort követői úgy állnak kapcsolatban egymással, mintha egy hatalmas pókhálót alkotnának. Az, aki jól ismeri ezt a hálózatot, és tudja, hogyan értelmezze a megmozdulásait, az rengeteg információt nyerhet belőle. Piton professzor elvesztése sokkal nagyobb csapás lett volna. Ami, hála neked, nem következett be.

Harry elvörösödött. – Szerintem magának és a többieknek is nagy szerepe van benne.

- Természetesen mi is megtettük a magunkét, de nélküled esélyünk sem lett volna. Bámulatba ejtő előrehaladást tettél a legilimencia terén. Ez nagy hatással volt Piton professzorra.

- Elmondta neki? – kérdezte Harry elszörnyedve.

- Harry, pontosan tisztában van vele, hogy képtelenek lettünk volna megtalálni őt. Természetesen rákérdezett.

- Azt is megkérdezte, miért voltam ott ma reggel?

- Igen.

Harry nyelt egyet. – Mit mondott neki?

- Azt hiszem, magától is rájött a célodra.

Harry lehunyta a szemét.

- Harry, ez nem olyan rossz dolog, és nem gondolhattad komolyan, hogy nem jön rá.

- Reménykedtem benne – felelte Harry elkeseredetten.

Dumbledore mosolygott. – Minden meg fog oldódni, ígérem.

Harry életében először nem tudott hinni Dumbledore optimizmusában. Az igazgató nyilvánvalóan nem ismerte Pitont úgy, ahogy ő. De nem látta értelmét, hogy vitába bocsátkozzon Dumbledore-ral. Igyekezett meggyőző mosolyt erőltetni az arcára, és így szólt: - Igen, uram.

Dumbledore vállon veregette. – Pihenj egy kicsit, Harry – mondta, és egy utolsó bátorító kacsintással távozott.

Harry visszadőlt az ágyára. Dühös volt Pitonra, és dühös volt magára, de leginkább az életre volt dühös, mely láthatóan egy percre sem engedte lazítani. El sem tudta képzelni, hogyan fog majd Piton szemébe nézni, és mikor arra gondolt, vajon mit mond majd neki a férfi, számtalan megalázó megjegyzés jutott eszébe. Aztán rájött, hogy Piton valószínűleg semmit nem mond majd. Bármekkora is legyen a kísértés, hogy nevetségessé tegye, az azt jelentené, hogy el kell ismernie, hogy mit tett Harry, és ő biztos volt benne, hogy arra nem hajlandó a tanár.

Felült, kinyitotta az ablakot, és felnézett a tiszta, kék égre. Nagyszerű idő volt; az ablakon beáradt a tavasz illata, amiből Harry mélyet szippantott, majd szomorúan felsóhajtott. Nem tudta, melyik a rosszabb, ha kigúnyolják az érzéseit, vagy ha tudomást sem vesznek róluk, de abban biztos volt, hogy a következő alkalom, amikor találkozik Pitonnal, nem lesz kellemes.

---

Harry hálás volt, mikor végre eljött az ideje, hogy lemenjen ebédelni a Nagyterembe. Legalább egy kis időre elfeledkezhet Pitonról. De amint leült az osztálytársai mellé a Griffendél asztalához, Dumbledore szólásra emelkedett.

- Egy kis figyelmet kérnék! – kezdte az igazgató. – Tekintettel arra, hogy Piton professzor valószínűleg hosszabb időt tölt majd a gyengélkedőn, és figyelembe véve, hogy micsoda bizonytalan időket élünk, szeretném biztosítani, hogy a mardekáros diákoknak ez idő alatt is legyen kihez fordulniuk, ha problémájuk adódik, ezért úgy döntöttem, hogy ideiglenes házvezető tanárt nevezek ki a Mardekár ház élére. Ryan professzor beleegyezett, hogy amíg Piton professzor gyengélkedik, addig ellátja a házvezetői feladatokat.

A terem csaknem egyöntetű éljenzésben tört ki, melyet tapssal, füttyentésekkel és elismerő kiáltásokkal kísértek. Maga Ryan elragadtatottan vigyorgott, és tökéletesen elégedettnek tűnt.

Azt hinné az ember, hogy épp mágiaügyi miniszternek választották meg – gondolta Harry keserűen. Piton helyett is felháborodott. Még dél sem volt, és Dumbledore már új házvezető tanárt nevezett ki!

Dumbledore felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a diákokat, és elmosolyodott. – Arra is meg szerettelek volna kérni titeket, hogy teljes mértékben működjetek együtt Ryan professzorral, de ez a kérés láthatóan felesleges lenne. – Dumbledore elfoglalta a helyét, és ezután már csak az evőeszközök csörömpölése hallatszott, ahogy mindenki nekilátott az ebédnek.

- Jó látni, hogy Dumbledore végre helyesen döntött, és kinevezte Ryant a Mardekár házvezető tanárának – jelentette ki boldogan Seamus.

- Lehet, hogy ha Ryan beválik, akkor Dumbledore meghagyja ezen a poszton – tette hozzá Ron. – Legalábbis bízzunk benne.

Harry a fogát csikorgatta, és az ebédjére összpontosított, villáját dühödten döfve bele egy krumpliba.

- Amúgy nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit furcsa? – kérdezte Parvati. – Úgy értem, különös, hogy Piton professzor ilyen hosszú ideig betegeskedik.

- Kíváncsi lennék, mi történt vele – mondta Lavender.

- Biztos megitta az egyik bájitalát – humorizált Dean, mire általános nevetés tört ki a griffendélesek között.

Harry nem csatlakozott, és a vele szemben ülő Parvati meg is kérdezte: - Harry, jól érzed magad? Nem nézel ki túl jól.

- Tényleg – mondta Neville. – Óvatosabbnak kellene lenned, nehogy te is elkapd azt a nyavalyát, amit Piton.

Harry az osztálytársaira meredt, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Igazatok van. Az nem lenne jó.

- Potter, eszedbe se jusson, hogy lebetegedsz! – parancsolta Katie elborzadt arckifejezéssel. – Már egy hét sincs a Hugrabug elleni meccsünkig.

Ron a szemét forgatta. – Katie, nem tudnál egy kicsit elfeledkezni róla?

- Ne aggódj – nyugtatta meg Harry szárazon a lányt. – Majd megpróbálok addig életben maradni, amíg megnyerjük a meccset.

Mikor Harry folytatta a turkálást az ebédjében, Ron odahajolt hozzá. – Harry, mi bajod van Ryannel? Akárhányszor valaki szóba hozza, te dühösen nézel.

Harry körülnézett, hogy biztosan nem hallja-e őket senki, majd halkan beszélni kezdett. – Tudod, min ment keresztül Piton. Szerintem egy kicsit korai, hogy új házvezető tanárt neveznek ki, ennyi az egész.

- És te nem szereted Ryant.

- Úgy van.

- Nézd, ha van olyan ház, amelyiknek szüksége van arra, hogy odafigyeljenek rá, akkor az a Mardekár. Mit gondoltál, kit fog Dumbledore kinevezni? Binnst?

- Nem, természetesen nem.

- Akkor hagyd békén Ryant.

Harry tudta, hogy Ronnak igaza van, senki más nem volt alkalmas. Lehet, hogy igazságtalan volt Ryanhez.

- Rendben, igazad van – adta meg magát. – Valakinek rajta kell tartania a szemét Malfoyon és a bandáján. Azt hiszem, erre nincs Ryannél alkalmasabb személy.

Ron elégedetten elvigyorodott, majd a Chudley Csúzlikról kezdett beszélni, akiknek sikerült megnyerniük a legutóbbi meccsüket. Ron lelkesedése ragadós volt, és Harry boldogan hagyta, hogy barátja részletes beszámolója a Csúzlik játékáról kiűzze fejéből a Ryan iránti fenntartásait és a Pitonnal kapcsolatos aggodalmakat.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)