Háborúban, szerelemben mindent szabad írta: Morgan

[Kritikák - 14]

+++ betűméret ---
<< >>


A vacsora mindig nagy esemény ebben a házban. Ilyenkor gyűlik össze a Rend apraja-nagyja, hogy kellemesen elbeszélgessenek, egyenek, és megvitassák a nap fontos eseményeit.
Ez a nap még különlegesebbnek hatott, mert majdnem mindenki jelen volt, még azok is, akik egyébként nem a házban laktak.

Arthur és Molly Harryék mellé ültek le, s az asszony egy kis tálkából etette Andyt, aki a székében ült, és csodálkozó arccal nézte a rengeteg embert. Molly nevetett, és finoman rákoppintott az orrára.

- A nagyi pici gyönyörűsége, hát mi olyan érdekes a bácsikon és a néniken? - gügyögte a kisfiúnak, aki erre még nagyobbra meresztette a szemeit, s gyöngyözően felkacagott.

Ginny vágott egy pofát. Nem szerette, ha mindenféle gagyogással fárasztották a gyereket. A végén még nem tanul meg rendesen beszélni, hangoztatta. Ám most nem szólt egy szót sem. Dumbledore-t vártuk mindannyian. A feszültség tapintható volt, s nem csak az újabb eltűnések miatt. Halálszag érződött az utcákon, s a félelem beitta magát az emberek bőrébe is.

Féltünk mindannyian, féltettük a családunkat, a barátainkat, de legfőképp féltettük Harryt és Dumbledore-t, akik nélkül minden bizonnyal itt a világvége. Szánalmas hozzáállás, tudom, de úgy éreztem, addig van esélyünk a túlélésre, amíg ők itt vannak nekünk.

Az igazgató sem volt a régi. Egyre gyakrabban kaptam rajta, hogy maga elé mered, s bár nem volt hajlandó beismerni, tudtam, gondterhelt. Általában viccekkel próbálta elcsapni a feszültséget, és jobbára sikerült is neki. De azt nem tagadhatta, hogy felette is eljár lassan az idő.

Léptek zaja hallatszott az előszoba felől, s hamarosan az idős mágus állt a konyha ajtajában.
Végignézett az ijedt, fáradt, elgyötört arcokon, s elmosolyodott.

- Ugyan már, emberek, mi ez a búskomorság?

- Ha nem hallotta volna, Dumbledore, a halálfalók ismét lecsaptak - ezúttal Camberley közelében - Remus hangja fáradtan csengett, s Tonks megcirógatta a karját.

- Hallottam, és voltam is a helyszínen - bólintott az igazgató - De perpillanat nem tehetünk semmit. Sem a halálfalók ellen, se az áldozatokért.

Leült az asztalfőre, mire mindenki visszatért eddigi elfoglaltságához. Csak én láttam, mennyire maga alatt van. Székemmel arrébb csúszva mellé kerültem.

- Albus - suttogtam. - Mi történt?

Felemelte a fejét, s égszínkék szemeiben meghatározhatatlan keserűséget láttam.

- Segítségre lesz szükségünk - motyogta. - Segítséget kell hívnunk…

- Kikre gondol, professzor? - kérdeztem gyorsan, halkan.

Megrázta a fejét, szakálla csak úgy repkedett mindenfelé. Úgy tűnt, mint aki nincs teljesen magánál.

- Harry… - kezdtem óvatosan, ahogy láttam, mind gyorsabban és gyorsabban rázza a fejét.

Elkapta a kezemet, s magához rántott, mire sikkantottam egyet. - Harry!

A barátom felpattant a székről, Siriusszal egyetemben, és elkapták Dumbledore lehanyatló karjait. Még mielőtt elájult volna, rám nézett, mintha üzenni akarna, olyasmit, amit nem mondhat ki hangosan.

- Segítséget… kérni… tőle…

Harry a félájult férfi alá nyúlt, hogy megemelje, míg Sirius és Lupin a másik oldalról támogatták. Molly arrébb vitte Andyt, Ginny pedig elszaladt, hogy vizes rongyot hozzon.
Arthur az ajtó mellett állt, és gyanakodva nézte, mi történik.

- Igen, uram, segítünk magán - nyugtatta Harry, de az öreg ismét felém kapott.

- Szólj neki… - hörögte, mielőtt elájult volna.

Dermedten álltam a konyha közepén, egyik karomat még mindig kinyújtva, ahogy én is őt próbáltam tartani, de a férfiak addigra elindultak vele az emeletre.

- Ez mi volt? - kérdezte Tonks remegő szájszéllel.

Nem feleltem. Nem voltam benne biztos, hogy arra gondolt az igazgató, amire én. Csak remélni mertem, hogy nem…

Nagy levegőt vettem, s sebes léptekkel a labor felé indultam. Magamra csuktam az ajtót, majd sóhajtva dőltem neki. A szívem hevesen dobogott, verte ijedt ritmusát.

Dumbledore azt akarja, keressem meg Pitont?

***

- Hogy van?

Remus felnézett rám, majd vállat vont.

- Őszintén? Nem tudom. Semmiféle magyarázat nincs erre a hirtelen sokkra. Csak elájult, de túl hosszú ideje nem tér magához ahhoz, hogy egyszerű rosszullét legyen.

Arrébb léptem az ajtótól, s komor tekintettel méregettem az igazgató sápadt arcát.

- Bekómálhatott? - kérdeztem halkan, de igyekezetem hiábavalónak bizonyult, hisz a beteg úgysem hall semmit.

- Talán - sóhajtott Lupin. - De hogy mitől… Az emberek nem szoktak csak úgy bekómálni. Dumbledore ráadásul egészséges. Nem a legfiatalabb, de eddig hasfájásnál komolyabb tünete nem volt, az is csak akkor, mikor felkelt az éjszaka közepén csokit enni.

Arrébb toltam a takarót, és én is odaültem mellé. Remus kutatóan fürkészte az arcomat.

- Hermione… Tudod, mire vonatkozott az utolsó mondata? Tudod, kinek kell szólnod?

- Nem. - Talán túl gyorsan vágtam rá, mert Remus furcsán nézett rám. - Fogalmam sincs.

Összehúzta a szemeit, látszott, hogy nem hisz nekem.

- Leváltasz? - kérdezte végül.

Bólintottam. Mióta behoztuk Dumbledore-t a Mungóba, háromóránként váltottuk egymást. Valakinek mindig lennie kellett vele, nehogy a halálfalók kihasználva a helyzetet, csak úgy besétáljanak, és meggyilkolják.

Két nap. Ennyi telt el azóta. Fogalmunk se volt, mi történt. Aggódtam, és nem csak én. Dumbledore nem halt meg, de ez a felállás sem volt jobb. Nem hagyott támpontot, utasítást. A többiek legalábbis ezt hitték.

Egész idő alatt azon gondolkodtam, miért kéne felkeresnem Perselust. Nem vonatkozhatott másra a figyelmeztetés. Már az is eszembe jutott, hogy az igazgató lázállapotában félrebeszélt csupán.

Valamiért nem tudtam elhinni ezt a lehetőséget.

Végigsimítottam az idős arcon, gyengéden, szeretettel. Félelmetesen hideg, és sápadt volt. Mintha nem is élne…

- Miért? - suttogtam. - Miért, Albus? - Hangom egyre kétségbeesettebbnek hatott. - Miért pont őt?

Olyan volt, mintha mosolyogna. Még ebben a helyzetben is. Örök optimista. Egy jobb helyen volt, és én irigyeltem érte. Távol Voldemort mocskától…

Mégis kétségbeejtő a helyzet. Megsokszoroztuk a készültséget - őrök állnak mind a Mungó, mind a Roxfort bejáratainál. Az Abszol-utat pálcafelismerő rendszer védi: ha a pálcával sötét varázslatot hajtottak végre, a kapu nem engedi be a tulajdonosát. Mindemellett a Foltozott Üstöt is védelem alá vonták, főként az esetleges bosszankodók végett.

Az ajtó nyikorgása térített magamhoz. Dumbledore gyógyítója lépett be, kezében a kórlappal, arcán jóindulatú mosollyal. Magas, harmincas férfi volt, fekete hajjal, és égkék szemekkel.

- Ms. Granger! Azt hittem, Mr. Lupin van szolgálatban.

- Jónapot, Mr. Carminton. Remus megkért, hogy váltsam le. Elment, hogy elintézzen pár dolgot.

- Samuel.

Egy pillanatra meghökkentem.

- Parancsol?

- Kérem, szólítson Samuelnek.

Jaj. Ez kellemetlen volt. Egy kicsit elpirultam.

- Rendben. Én pedig Hermione vagyok.

- Nagyszerű. Most, hogy így összeismerkedtünk, beszéljünk a professzor állapotáról.

Bólintottam, és felálltam Dumbledore mellől.

Samuel belepillantott a kórlapba, s a zsebéből elővett pálcával pennát varázsolt elő. Apró bejegyzést firkantott a lapra, közben a homlokát ráncolta. Most, hogy így alaposabban megnéztem, meg kellett állapítanom, hogy egészen helyes fiatalember.

Sóhajtva eresztette le a kezét, s komor tekintetét az enyémbe fúrta.

- Nézze, Hermione, rengeteget gondolkodtam ezen az eseten. Be kell vallanom, szíven ütött, mikor megláttam a professzort ilyen állapotban. Őnélküle azt hiszem, sokan elhagyatottnak érezzük magunkat.

Enyhén megdöbbentem, hogy ezt mondja. Nem tűnt annak a lelkizős alkatnak. Kicsit tolakodónak éreztem a pillantását, és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kapjam el a fejem.

- Jutott valamire? - kérdeztem.

Egyik kezét a zsebébe csúsztatta, a másikban lévő fémhátlapú kórlappal pedig halkan ütögette az ágy vasrácsát.

- Betegség. Azt nem tudom, milyen lehet, de biztosan semmi mágikus eredetű. Dumbledore már nem fiatal, Hermione - tette hozzá, mikor meglátta, hogy a szemem fátyolos lesz a könnyektől.

- De… az nem lehet… tud rajta segíteni, nem?

Megrázta a fejét.

- Sajnos nem hiszem. Talán itt az ideje.

A szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem nem elsírni magam. Dumbledore haldoklik?

- Semmilyen ötlete sincs, mi lehet ez?

- Talán valamilyen akkut fertőzés - tárta szét a karjait. - Ilyen korban egy sima influenza is végzetes lehet.

Behunytam a szemem, és éreztem, hogy elgyöngülök.

- Jól van, Hermione?

Vettem egy nagy levegőt, és bólintottam.

- Persze, semmi, csak… kicsit megrázott. Jól vagyok - ismételtem, mikor láttam az aggódást a szemeiben. - Magamra hagyna, kérem?

Bólintott, és kiment a kórteremből.

Magamra hagyott a szinte élettelen Dumbledore-ral és a saját kétségbeesésemmel.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)