Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Köszönet Zizikének, amiért átnézte és javította.

15. fejezet: Következmények

Három nap telt el azóta, hogy Voldemort majdnem megölte Piton professzort, és az élet tökéletes nyugalomban zajlott a Roxfortban. Harry azonban nem tudta elhessegetni egyre növekvő nyugtalanságát. Habár víziói megszűntek, egyetlen éjszaka sem telt el anélkül, hogy ne riadt volna fel hideg verítékben fürödve. Rémálmaiban régi félelmei kísértették, melyek egyre rosszabbá váltak, napközben pedig a növekvő aggodalom nem hagyta nyugodni.

Még a bájitaltan órák elmaradása sem vidította fel. Csak emlékeztette arra a tortúrára, amit Pitonnak kellett elszenvednie, és arra a tényre, hogy még mindig nem tudta, mit mondjon a tanárnak, mikor az kikerül a gyengélkedőről, és azt még kevésbé, hogy vajon Piton mit mond majd neki. Talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen mindketten elsiklanának afelett, hogy milyen szerepet is játszott Piton életének megmentésében.

Harry sivár gondolatait Seamus szakította félbe a Reggeli Próféta címoldalának szokás szerinti összefoglalójával.

- Múlt éjjel meggyilkoltak egy négytagú családot Bristolban – jelentette be tényszerűen.

- Megnézhetem? – kérdezte Harry.

Seamus beleegyezése jeléül megvonta a vállát, és átnyújtotta Harrynek az újságot. Harry nagy odafigyeléssel olvasta el a cikket, és furcsa mód közönyösnek érezte magát. A Reggeli Próféta szerint a legutóbbi támadás különösen kegyetlen volt, de Harryt leginkább az ragadta meg, hogy teljes meglepetésként érte. Nyár óta ez volt az első halálfaló támadás, amit nem nézett végig a víziói során, és furcsa érzés volt, hogy ezúttal nem volt személyes élménye a gyilkosságokról. Persze nem mintha sajnálta volna.

- Nem tudtál róla? – kérdezte Ron, miközben fejével az újság felé intett.

- Nem – felelte Harry. – Volt egy rémálmom tegnap éjjel, de szó sem volt benne erről.

- Harry, ez nagyszerű! – mondta izgatottan Hermione. – Akkor valóban megtanultad, hogyan legyél úrrá a vízióidon!

- Azt hiszem – értett egyet vele Harry lényegesen kevesebb lelkesedéssel.

- Most mi a baj? – kérdezte Ron bosszúsan, miközben újabb adag véreshurkát szedett a tányérjára. – Egész évben ebben reménykedtél. Ezért tanultál olyan sokat Pitonnal. Ugrálnod kéne örömödben.

- Azt hiszem, még nem tudom teljesen elhinni – mondta Harry. – Végül is ez még csak egy támadás.

- Nos, akár egy, akár húsz, szerintem ezt meg kell ünnepelnünk!

Harry Ronra mosolygott, de közel sem érezte magát olyan mámoros hangulatban, mint kellett volna. Valójában kissé becsapottnak érezte magát. Még ha igaz is volt, hogy megtanulta teljesen elfojtani a víziókat, ez most nem tűnt olyan borzasztóan fontos dolognak. Az a bristoli család így is, úgy is halott volt.

Harry kényelmetlenül fészkelődött a székén, és visszaadta az újságot Seamusnak.

- Jól vagy, Harry? – kérdezte Hermione.

- Igen, persze – válaszolt Harry, de legbelül tudta, hogy ez nem teljesen igaz.

---

Harry még akkor is nyugtalan volt, amikor megérkezett a tóhoz SVK-órára, de kényszerítette magát, hogy ne bámulja dühös tekintettel Ryant, miközben a férfi a szokásos túláradó energikussággal üdvözölte a griffendéleseket és a mardekárosokat. Miután pár nappal ezelőtt beszélgetett erről Ronnal, Harry elszánta magát arra, hogy tisztességesen álljon az SVK-tanárhoz, és bár nem kedvelte Ryant, azt el kellett ismernie, hogy remek tanár volt. Az összes diák hatalmasat fejlődött, hiszen az év elején a legtöbben ügyetlenül, bizonytalanul harcoltak, most pedig az osztályból szinte mindenki megállta volna a helyét egy komoly párbajban.

Azonban továbbra is Harry volt az osztály legjobb párbajozója, és mindig könnyedén legyőzte az ellenfeleit. Ryan most is párokba osztotta őket, és a délelőtt előrehaladtával Harry egyik ellenfelét a másik után győzte le, függetlenül attól, hogy griffendélessel vagy mardekárossal került szembe.

- Malfoy, Potter, maguk következnek – mondta Ryan, ahogyan kijelölte a következő párosokat.

- Igen, professzor – mosolygott Malfoy Ryanre, és udvariasan bólintott, mikor csatlakozott Harryhez. Mivel Malfoy általában képtelen volt szájhúzogatás nélkül Ryanre nézni, ez a reakció meglepő volt, és Harry kérdően húzta fel a szemöldökét, miközben Malfoy és ő elfoglalták a helyüket.

- Mióta vagy te kedves Ryannel? – kérdezte Harry, miközben felemelte a pálcáját. – Azt hittem, utálod. Spicula! – Ezüst nyilak röppentek ki a pálcájából.

- Protego! – kiáltotta Malfoy, arra kényszerítve Harryt, hogy félre kelljen ugrania a visszacsapódó átok elől. – Ne hidd, hogy annyira odavagyok Ryanért, de az nem árthat, ha együttműködöm az új házvezető tanárommal. Reducto!

- Muras! – Harry pajzsbűbája könnyedén visszaverte Malfoy átkát. – Úgy érted, az ideiglenes házvezető tanároddal? Mi lesz, amikor Piton visszajön, és azt látja, hogy behízelegted magad a vetélytársához?Onis!

- Turbo! – Erős szél támadt, mely szétszórta a közeledő jégszilánkokat, és megtántorította Harryt. Malfoy önelégülten vigyorgott. – Ki mondta, hogy vissza fog jönni?

- Inflictum! – kiáltotta Harry, és Malfoy hátrarepült, majd a földbe csapódott. – Például Dumbledore.

Malfoy feltápászkodott, és vigyora még rosszindulatúbbá vált. – Dumbledore bolond. Spicula!

- Declino! – legyintett válaszul Harry a pálcájával, és az ezüst nyilak kettéváltak, és ártalmatlanul suhantak el a két oldalán. – Ő nevezi ki a házvezető tanárokat.

- Olyan okosnak hiszed magad, Potter, de nem tudsz semmit. – Malfoy körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, senki nem figyel rájuk, majd suttogóra fogta.

- Dumbledore nem akarja, hogy bárki rájöjjön az igazságra, de én mindent tudok Piton betegségéről, és hogy nem egy megfázás döntötte le a lábáról.

Harry érezte, hogy összeszorul a torka, de sikerült közönyös arckifejezést erőltetnie magára. – Miről beszélsz? – kérdezte, és reménykedett, hogy hangjában megfelelő arányban keveredik a türelmetlenség és az enyhe kíváncsiság.

- Mondjuk egyszerűen úgy, hogy jó esély van arra, hogy Piton nem fog visszatérni házvezető tanárként – felelte Malfoy önelégülten fontoskodva. Relashio!

- Protego! – védekezett erőtlenül Harry. – Mitől vagy ebben annyira biztos?

Malfoy könnyedén kivédte a visszacsapódó átkot, és a mosolyától Harrynek végigfutott a hátán a hideg. – Majd meglátod. – Inflictum!

- Muras! – Harry az utolsó pillanatban idézte meg a pajzsot, és Malfoy átkának erejétől hátratántorodott.

Malfoy közelebb lépett hozzá. – De te biztos nem fogsz szomorkodni, amiért jövő félévben új bájitaltan tanárunk lesz, ugye, Potter? – Turbo!

A forgószél messzire repítette Harryt, még mielőtt egyáltalán kimondta volna a pajzsbűbájt létrehozó varázsigét.

- Capitulatus!

Harry pálcája kiröppent a kezéből, miközben Malfoy elégedetten vigyorgott rá.

- Szép munka, Mr Malfoy! – mondta Ryan, mikor odaért hozzájuk.

Malfoynak dagadt a melle a büszkeségtől. – Köszönöm, uram.

- Ennyi elég lesz mára, uraim – folytatta Ryan. – Az órának vége, elmehetnek.

Malfoy leereszkedően biccentett Harrynek, és elsétált. Harry felállt, és miközben a pálcájáért ballagott, lesöpörte a piszkot a talárjáról.

- Potter, egy szóra – intett Ryan Harrynek, miközben az osztály többi tagja szétszéledt. – Az imént Malfoynak sikerült magát összezavarnia. Valami nyugtalanítja?

- Nem, uram – hazudta Harry. – Azt hiszem, csak nem figyeltem eléggé.

Ryan vesébe látó tekintettel vizslatta Harryt. – Mr Malfoynak különös tehetsége van hozzá, hogy megtörje az ellenfelei figyelmét. Azt hittem, maga megtanulta, hogy ne engedje magát ilyen könnyen manipulálni.

- Sajnálom, uram.

- A sajnálkozás nem fogja életben tartani. Ha hagyja, hogy az ellenfele manipulálja az érzelmeit, azzal komoly fegyvert ad a kezébe, szóval ha auror szeretne lenni, akkor vastagabb bőrre lesz szüksége. Egy auror nem engedheti meg magának, hogy az érzelmei eltereljék a figyelmét. Csak veszítse el a fejét egy halálfalóval vívott csatában, és halott lesz, mire egyáltalán belegondolhatna a hibájába.

- Honnan tudja? – kérdezte ingerülten Harry, mivel képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy szembeszálljon Ryan nyugodt magabiztosságával. Harcolt már halálfalókkal. Valamint az év jó részében a vízióin keresztül tanúja volt a támadásaiknak. Bízott önmagában annyira, hogy legalább annyit tud a velük való harcról, mint Ryan, aki Voldemort előző rémuralmának nagy részét a kontinensen való csavargással töltötte.

- Jó pár olyan dolgot tudok, amire nem is gondolnál, Potter – felelte Ryan barátságosan. Egyáltalán nem dühítette fel Harry tiszteletlensége. – Például tudom, hogy sokkal jobban járnál, ha más emberek problémái helyett a sajátjaid miatt aggódnál.

Ryan mindentudó arckifejezéssel nézett Harryre. – Dumbledore professzor természetesen tájékoztatta a tanári kart Piton professzor lábadozásának valódi okáról. Megértem, hogy aggódik, de ez bármilyen csodálatra méltó is, semmit sem tehet érte. Piton annak idején meghozta a döntését, és tisztában volt a kockázattal. Most viselnie kell a következményeket.

- Ez mit akar jelenteni?

- Azt jelenti, hogy abba kell hagynia a miatta való aggódást, és el kell kezdenie saját magával törődni.

- Hát persze, ez a mardekáros módszer, ugye? – kérdezte Harry ingerülten. – Foglalkozz saját magaddal, és ne törődj senki mással.

- Majdnem jó, Potter – felelte Ryan, aki továbbra sem izgatta magát Harry szemtelensége miatt. – Mi a saját érdekeinkkel törődünk, és nem aggódunk olyan dolgok miatt, amiken nem tudunk változtatni.

- Nos, én nem vagyok mardekáros!

- Nem, maga ízig-vérig griffendéles – mondta Ryan, és enyhe csalódottsággal megrázta a fejét. – Azonban, ha esetleg elkerülte volna a figyelmét, Piton professzor mardekáros. Egy percig is azt hiszi, hogy értékelné a törődését?

Harry félrenézett, és csendesen így szólt: - Nem, biztos vagyok benne, hogy nem értékelné.

- Akkor miért aggasztja magát? Talán nincsenek saját gondjai?

- Olyan, ami ellen tehetnék valamit, nincsen – válaszolt Harry keserűen.

- Nos, azt hiszem, ebben igaza van – értett egyet Ryan. – Csak ne feledkezzen meg arról, hogy nem Piton az egyetlen ember, akinek Voldemort a halálát akarja.

- Erről nem nagyon tudnék elfeledkezni – morogta Harry.

- Remélem is. Megvan a helye a maga griffendéles elveinek is, és a mardekáros gyakorlatiasságnak is, csak tudni kell, mikor melyikre van szükség.

Azzal Ryan otthagyta, Harry pedig dühösen nézett utána, majd az ellenkező irányba indult. Nem ment fel a kastélyba ebédelni, hanem a kviddics pályára tartott, hogy gyakoroljon a csapattársaival.

Séta közben elgondolkozott azokon, amiket Malfoy és Ryan mondott neki. Az SVK-tanárnak természetesen igaza volt; butaság volt, hogy hagyta magát összezavarni, figyelnie kell majd arra, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Azonban bármit is mondott Ryan, Malfoy fenyegetőzése továbbra is aggasztotta Harryt. Ha lett volna elég lélekjelenléte ahhoz, hogy legilimenciát alkalmazzon a mardekároson, akkor most legalább tudná, hogy Malfoy komolyan gondolta-e, amit mondott, de persze ez csak akkor jutott eszébe, mikor már túl késő volt. Harry nagyot sóhajtott, csóválta fejét, hogy lehetett ilyen hülye, és megszaporázta a lépteit.

Mikor megérkezett a kviddicspályához, Katie már ott volt. Hamarosan megérkezett a többi griffendéles is, és pár perc múlva Harry már a magasban repdesett, gurkók elől menekült, és üldözte a cikeszt. Ezekre a manőverekre teljes erejéből kellett összpontosítania, így minden Malfoyjal kapcsolatos gondot ki kellett söpörnie a fejéből. Azonban amint véget ért az edzés, a nyugtalanság ismét felszínre bukkant.

Hermione lejött a pályához, hogy megnézze a kviddics edzést, így miközben Ronnal hármasban sétáltak vissza a kastélyhoz, Harry megragadta az alkalmat, hogy beszámoljon nekik Malfoy fenyegetőzéséről. Azonban Harry megrökönyödésére úgy tűnt, barátait nem aggasztják különösebben Malfoy gúnyos szavai.

- Malfoynak csak a szája nagy, Harry – közölte Ron hanyagul. – Szerintem Ryannek igaza van. Az a kis szemét csak fel akart idegesíteni.

- De mi van, ha ennél többről van szó?

Hermione válaszolt. – Még ha komolyan is gondolta, teljesen esélytelen, hogy Voldemort vagy valamelyik halálfalója képes lenne bántani Piton professzort itt a Roxfortban. Ha képesek lennének rá, akkor már rég elkaptak volna téged, Harry.

Ebben Hermionénak igaza volt, de Harry még mindig nem tudta lezárni a témát. – De honnan tudott Malfoy Pitonról?

- Ryan szerint Dumbledore elmondta a tanároknak, mi történt – felelte Ron. - Lehet, hogy Malfoy meghallotta, mikor erről beszéltek.

- Lehet – mondta Harry meggyőződés nélkül.

- Ryan professzor hallotta, mit mondott Malfoy? – kérdezte Hermione.

Harry elgondolkozott. – Egy részét biztosan. Mindenesetre leesett neki, miről van szó.

- Nos, akkor nem kell aggódnunk – vonta meg a vállát Ron. – Ryan a sötét varázslatok kivédése tanár. Biztosan képes kezelni bármit, amit Malfoy forral.

Harry a szemöldökét ráncolta. – Nem igazán bízom abban, hogy Ryan minden erejét latba vetve védelmezné Pitont. Az a benyomásom, hogy nem törné össze, ha véglegesítenék a Mardekár házvezető tanáraként.

- Az, hogy nem jönnek ki túl jól Pitonnal, még nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyna egy tényleges fenyegetést, Harry – állhatatoskodott Hermione.

- És nem mintha Ryan lenne az egyetlen, aki nem sajnálná különösebben, ha történne valami Pitonnal – tette hozzá ingerülten Ron.

- Ron! – figyelmeztette Hermione a fiút.

- Ez az igazság, Hermione. Mi értelme lenne úgy tenni, mintha nem így lenne? Az emberek többsége utálja Pitont. – Ron Harryre meredt. – Harry, ha emlékszel, régebben te is utáltad. Úgyhogy egy kicsit túlzás bizalmatlannak lenni Ryannel csak azért, mert ő sem kedveli. Őszintén szólva én akkor lennék bizalmatlan iránta, ha kedvelné.

Harry hideg tekintettel meredt Ronra, de szerencsére épp megérkeztek Binns osztályterméhez, és Hermione a helyükre hessegette őket, így Harrynek nem volt alkalma kifejteni, hogy pontosan mit gondol Ryanről. Egész gyógynövénytanórán is forrt benne a düh, és egy szót sem szólt Ronhoz. Ron is ugyanolyan mérgesnek tűnt, de amikor végül visszaértek a klubhelyiségbe, Hermione elővarázsolt egy hatalmas tálcányi házi készítésű karamellás-sütőtökös süteményt, melyet Rose néni, Ron nagynénje küldött, és úgy tűnt, ez mindkét oldalon elsimítja a felborzolt kedélyeket. Hármasban leültek házi feladatot írni, és hamarosan helyre állt közöttük a bajtársias hangulat. Harry az ötödik süteményt majszolta, amikor kinyílt a portrélyuk, és Neville bújt be rajta. Óra után Bimba professzor megkérte, hogy maradjon, és most kicsit kábának tűnt.

- Neville, jól vagy? – kérdezte Hermione a fiút, aki lerogyott a mellettük álló székre.

- Tessék? Ó, igen.

- Miért tartott ott Bimba professzor óra után? – kérdezte Ron tele szájjal.

- Beszélni akart velem a Mimbulus Mimbeltoniámmal kapcsolatos kutatásaimról – felelte Neville enyhén elpirulva.

Ron, Harry és Hermione váltottak egymással egy gyors pillantást. – Minden rendben van vele? – kérdezte Hermione.

Neville ünnepélyesen bólintott. – Azt mondta, ez az egyik legjobb dolgozat, amit valaha látott, és ha így haladok, egész biztos kiválót fogok kapni a RAVASZ-on.

- Neville, ez csodálatos! – kiáltott fel Hermione őszinte izgalommal.

A többi griffendéles is odagyűlt a klubhelyiségből, hogy gratuláljanak Neville-nek. Úgy tűnt, Neville-t meglepte az osztálytársai reakciója, és szégyenlősen mosolygott. Harry is mosolygott. Örült Neville sikerének, különösen azután, hogy a fiú annyi energiát fordított a munkára, és persze Neville önbizalmának sem ártott egy kis erősítés. Hermione már el is halmozta Neville-t Harry számára érthetetlen kérdésekkel, így inkább visszatért a bűbájtan házi feladatához, és egy újabb süteményért nyúlt.

---

A délutánt felváltotta az este; a házi feladatot a sakk és a robbantós snapszli, és Harry barátai egymás után elindultak lefeküdni. Végül Harry is felment a hálóterembe. A szobatársai már aludtak, ő pedig csendben levetkőzött, és ágyba bújt. Átvette azokat a mentális gyakorlatokat, amelyek lezárják az elméjét a behatolás elől. Ez már teljesen rutinszerűvé vált számára. Azután összpontosított, ahogyan a gyengélkedőn is, és megnyugtatásképpen mély lélegzetet vett, bízva abban, hogy arra az éjszakára is kizárta a víziókat. Azt kívánta, bárcsak lenne valamilyen mód, hogy a rémálmokat is megszüntesse.

Annak ellenére, hogy milyen szép előrelépést tett okklumencia és legilimencia tanulmányai során, Harry még mindig ébren hevert az ágyában, rettegve az elalvástól. Sajnos nem maradhatott egész éjszaka ébren. Sóhajtott, és lehunyta a szemét, reménykedve, hogy valami kellemeset fog álmodni.

---

Harry Bellatrix Lestrange-t üldözte a Mágiaügyi Minisztériumban. Az átriumban a nő megtorpant, és szembefordult vele.

- Crucio! – kiáltotta Harry, de az átok hatástalan maradt. – Adava Kedavra! – üvöltötte végső elkeseredésében, de Bellatrix csak nevetett.

- Szegény kicsi Harry. Fogalmad sincs róla, mit jelent szembeszállni velem.

- Hagyja békén Harryt! – kiáltotta Neville, miközben odarohant, hogy segítsen, de mielőtt kimondhatott volna egy varázsigét, Bellatrix már felemelte a pálcáját.

- Crucio!

Neville kínoktól sikoltozva esett össze, és Bellatrix kegyetlenül nevetett. A nevetés átváltott Voldemort éles kacajára, és Harry egyszer csak szemtől szemben találta magát a gonosz varázslóval. Voldemort felemelte a pálcáját.

- Adava Kedavra!

A pálcából zöld fénynyaláb lövellt ki, de a baloldalt álló aranyszínű varázslószobor Harry elé ugrott. Az átok szétzúzta a szobor jobb lábát. Az összetört, repedezett szobor Harry lába elé zuhant. Azonban már nem szobor volt, hanem Piton.

- Harry, erre gyere! – kiáltotta Remus, és egy boltíves folyosó felé intett. Harry futni kezdett, és egyszer csak egyedül találta magát a Misztériumügyi Főosztály egyik folyosóján. Még gyorsabban szaladt, de Voldemort kegyetlen nevetése követte, mindenhol visszhangzott.

- Nem menekülhetsz előlem, Harry.

A folyosó hirtelen véget ért, és körben ismerős ajtók sorakoztak. Harry egymás után megpróbálta őket kinyitni, de mind zárva volt.

- Harry, muszáj átjutnod – szólt hozzá sürgetően Hermione, de akárhogy próbálkozott, egyik ajtót sem tudta kinyitni. Nem tudta, mit tehetne.

- Komolyan úgy gondolod, hogy legyőzhetsz engem, Harry? – kérdezte gyűlölködve Voldemort.

Harry megpördült, hogy szembenézzen Voldemorttal.

- Adava Kedavra! – kiáltotta Voldemort.

Mielőtt Harry bármit tehetett volna, Ron eléugrott. Az átok telibe találta, és a fiú a földre rogyott. Hermione felsikoltott, és Ron felé szaladt, de Voldemort intett egyet a pálcájával, és Hermione hatalmas erővel repült hátra. Mikor a falnak csapódott, lehetett hallani a szilánkokra zúzódó csontok hangját.

Harry most Voldemortra fogta a pálcáját, és az összes gyűlöletét és dühét beleadta az átokba. – Adava Kedavra!

Zöld fény tört elő Harry pálcájának hegyéből, de Voldemort felemelte a kezét, és kitérítette útjából a fénynyalábot. Az Ginnyt találta el, aki meglepett arckifejezéssel zuhant a földre.

-Neeem! – sikoltotta Harry.

- Senki nem maradt, aki meghalna érted, Harry – mondta Voldemort, és diadalmasan mosolygott, miközben ismét felemelte a pálcáját. Harryt elborította a gyász és a reménytelenség, és meg sem próbált menekülni vagy harcolni.

Voldemort nevetett. – Adava Kedavra!


Harry levegőért kapkodva riadt fel, elméjében még mindig Voldemort éles nevetése visszhangzott. Lassan tudatára ébredt a környezetének – az ágyat körülölelő baldachinnak, a közelben alvó osztálytársai csendes szuszogásának -, és rájött, hogy csak álmodott. Visszahajtotta a fejét a párnájára, és igyekezett lecsendesíteni szaporán dobogó szívét. Ez volt a legszörnyűbb rémálma.

Megfordult, és magához szorította a párnáját. Igyekezett felidézni magában az elsajátított mentális tanokat, hogy megnyugtassa az elméjét, de hiába. Képtelen volt elűzni a tehetetlen rettenetet, és keserűen arra gondolt, vajon miért van az, hogy amint végre sikerült kezelnie a víziókat, a rémálmai ennyire élethűvé váltak. Bizonyára van valami oka, és valami mód arra, hogy távol tartsa magától ezeket a szörnyű álmokat.

Önkéntelenül az jutott eszébe, hogy bárcsak beszélhetne Pitonnal, mire összeráncolta a homlokát. Az utóbbi napokban túlságosan gyakran kapta magát azon, hogy ez a kívánság fogalmazódik meg benne. Megrázta a fejét, mintha a gondolat egy idegesítő bogár lenne, amit el lehet hessegetni. De az nem tűnt el, és ahogy Harry egyedül hevert a néma sötétben, semmi nem tudta elterelni róla a figyelmét, vagy az igazságról, amire lassan kezdett ráébredni. Hiányzott neki a tanár. Persze ezt sosem mondaná el Pitonnak, vagy ami azt illeti, bárki másnak. De a sötétben, csupán a saját gondolatai társaságában végre beismerheti önmagának. Nem csupán arról volt szó, hogy szüksége volt Piton segítségére; a férfi tanácsát akarta.

Harry felsóhajtott, és nem értette, hogy lehet, hogy ilyen hosszú időbe telt, míg erre rájött. Valószínűleg az, hogy rá volt kényszerítve, hogy az órái során olyan sok időt töltsön Pitonnal, egyszerűen elfedte azt a tényt, hogy őszintén becsülte a tanárral töltött időt. Piton sosem szépítgette a tényeket, és mindig tudta, hogyan ragadja meg a dolgok lényegét, egészen addig, hogy az néha már kegyetlenül nyers volt. De mindig őszinte volt, és mintha mindig megtalálta volna a megfelelő szavakat, hogy lecsillapítsa Harry háborgó érzelmeit. Harry biztos volt benne, hogy a bájitaltan tanár most is pontosan tudná, hogyan nyugtassa meg, és elkeseredetten vágyott a megnyugtatásra, bár nem igazán tudta, hogy miért. Egyedül azt tudta biztosan, hogy nyugtalansága napról napra növekszik. Azon túl nem igazán akart alábukni a benne kavargó érzelmek sötét tengerébe. Egyedül nem.

Harry felült az ágyában, és az órára nézett. Majdnem öt óra volt, nem olyan nagyon korán ahhoz, hogy felkeljen, és amúgy is képtelen volt tovább ágyban maradni, és gondolkozni. Felkelt, gyorsan felöltözött, majd megragadta a seprűjét, és a kviddicspálya felé indult.

---

A nap már kikukucskált a látóhatár mögül, mire Harry visszatért a kastélyba. Lerakta a seprűjét a hálóteremben, majd elindult reggelizni, anélkül, hogy megvárta volna a barátait, akik még épp csak ébredeztek. Éhes volt, és amúgy sem volt túlzottan beszélgetős kedve. Azonban a bejárati csarnokban megpillantotta Draco Malfoyt, aki a pincéből jött fel. Szokatlanul önelégültnek tűnt, és Harrynek hirtelen eszébe jutott a mardekáros előző napi rejtélyes fenyegetőzése. Sötét varázslatok kivédése órán elszalasztotta a lehetőséget, hogy kiderítse, vajon igazat mondott-e Malfoy, de most nem hagyja veszni az alkalmat. Előrelépett, pont Malfoy útjába.

- Vidámnak tűnsz ma reggel, Draco. Talán meghalt valaki? – kérdezte barátságosan.

Malfoy dühösen nézett Harryre, majd önelégülten elmosolyodott. – Még nem. – Megpróbált ellépni Harry mellett, aki azonban útját állta a mardekáros fiúnak.

- Én is mindent tudok Piton professzor betegségéről – közölte, és átható tekintettel bámulta Malfoyt. – És bolond vagy, ha azt hiszed, hogy bárki keresztbe tehet Dumbledore-nak.

Malfoy szeme alattomosan összeszűkült, majd elmosolyodott, és Harrybe belehasított a rettenet.

- Megvan a módja annak, hogy az ember elbánjon az árulókkal, Potter, és te vagy bolond, ha azt hiszed, hogy Dumbledore képes megvédeni. Ígérem, a gyáva féreg megkapja, ami jár neki.

Harry érezte, amint fehéren izzó düh járja át. Mielőtt egyáltalán ráébredt volna, hogy mit tesz, már a falnak lökte Malfoyt, és a torkának szorította a pálcáját.

- Soha többet ne nevezd gyávának! – vicsorogta, és egyre mélyebbre nyomta a pálcáját a döbbent mardekáros torkába. – Fogalmad sincs arról, hogy mi a bátorság, de benne egyedül több van, mint azokban a csúszómászókban összesen, akik Voldemort előtt hajlonganak.

- Te őt véded, Potter? – kérdezte Malfoy hitetlenkedő, és meglehetősen ideges nevetéssel. – Ez elég szánalomra méltó, tekintettel arra, hogy mennyire utál téged.

- Voldemortot még jobban utálja, és nekem egyedül ez számít – felelte Harry.

- Akkor hajrá, védd, amennyire csak tudod – vicsorogta Malfoy bátorságot merítve a dühéből. – De nem fogsz győzni, mert a Sötét Nagyúr sosem adja fel. Piton nem rejtőzködhet örökké. Hidd el, Potter, ő halott ember. Csak idő kérdése.

Harry érezte, amint haragja tiszta, nyugodt dühvé kristályosodik. Erősen markolta a pálcáját, de abban a pillanatban egy kéz ragadta meg, és megpenderítette.

- Húsz pont a Griffendéltől, Potter! – csattant fel Ryan. És tegye el a pálcáját, mielőtt büntetőmunkát is adok magának! – Malfoyra pillantott. – Menjen reggelizni, most!

Malfoy megigazította a talárját, vetett még egy gyűlölködő pillantást Harryre, majd elvonult a Nagyterem felé.

Ryan visszafordult Harryhez. – Azt mondtam, tegye el a pálcáját, Potter.

Harry a zsebébe süllyesztette még mindig szorosan markolta a pálcáját.

- Jöjjön velem – mondta Ryan, majd megfordult, és elindult kifelé a bejárati csarnokból. Harry a homlokát ráncolta, de követte az SVK-tanárt. Csendben haladtak végig a folyosókon, míg megérkeztek Ryan irodájához, egy nem túl tágas, gyakorlatiasan berendezett helyiséghez, mely azt a benyomást keltette, mintha használaton kívül lenne. Alaposabban körülnézve azonban Harry észrevette, hogy bár az iroda csaknem kopár, azért kétségtelenül észrevehető, hogy van lakója.

Habár a legtöbb könyvespolc üres volt, azért némelyiken állt egy pár tárgy. Észrevett például egy gyanuszkópot, nem sokkal nagyobbat annál, mint amit Rontól kapott ajándékba harmadévben. De Harryétől eltérően Ryan gyanuszkópja alaposan kidolgozott, és nyilvánvalóan drága darab volt. Egy polcon állt, nem messze egy bonyolult mintázatú faragott fadoboztól, melynek oldalán halványan látható cirill betűk futottak körbe. Egy másik polcon egy kicsi, kopottas bőrtáska hevert, mely mintha bájital hozzávalókkal teli fiolákat rejtett volna. Az íróasztalon egy adag osztályozásra váró házi feladat, valamint néhány könyv sorakozott rendezetten egymásra rakva. Harry automatikusan a kupac tetején álló könyvre pillantott, egy szamárfüles kötetre, melynek francia címét nem tudta elolvasni.

Volt még néhány tárgy, amit Harry nem tudott azonosítani, de annak ellenére, hogy minden kiváló minőségűnek tűnt, semmi dekoratív nem volt a szobában. Láthatóan mindennek valami gyakorlatias célja volt, és a legtöbb tárgyon már meglátszott a használat.

- Nos, Mr Potter – kezdte Ryan, miközben leült a székére, és feltette a lábát az asztalra. – Megmagyarázná a viselkedését?

Harry megvonta a vállát. – Volt egy vitánk Malfoyjal.

Ryan szemöldöke kissé megemelkedett. – Ez még nem jogosítja fel magát arra, hogy megátkozza.

- Nem átkoztam meg – tiltakozott Harry.

- Épp azon volt – nézett Ryan Harry szemébe, várva, hogy a diákja ellentmondjon neki. Harry félrenézett.

Ryan felsóhajtott. – Mit tegyek magával, Potter?

- Adjon büntetőmunkát – mondta Harry hűvösen.

- Én nem a büntetéséről beszélek. Semmit nem értett meg abból, amit tegnap mondtam? Meg kell tanulnia uralkodni az érzelmein, bármi is rágja magát belülről. Ha ezt nem teszi meg, nem fogja túlélni a háborút.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, uram – felelte Harry mereven.

Ryan ismét felsóhajtott. – Rendben, Potter, ezúttal elmehet. De meg fogja kapni a büntetőmunkát, amint kigondoltam a megfelelő büntetést. Addig is tartsa magát távol Malfoytól.

- Igen, uram. – Harry az ajtó felé fordult, majd megtorpant, és visszanézett Ryanre. - Malfoy komolyan gondolta, amikor Piton professzort fenyegette. Nem csak szájhősködött.

Ryan elismerően nézett Harry aggodalommal teli szemébe, és Harry úgy látta, mintha egy jókedvű szikra villanna át a férfi tekintetén.

- Fenyegetőzni könnyű, Mr Potter. Még könnyebb elhinni őket. De megvalósítani azokat? – Ryan ravaszul elmosolyodott. – Az egészen más dolog. Most menjen reggelizni.

Harry teljesen összezavarodva hagyta el Ryan irodáját. Fogalma sem volt, mit gondoljon az SVK-tanárról. Talán Hermionénak és Ronnak igaza van; talán Ryan megvédené Pitont. De Harry még mindig nem bízott a férfiban, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Ryan titkol valamit.

---

Harry osztálytársai már mind reggeliztek, amikor megérkezett, és Seamus épp az előző éjszakai halálfaló támadás részleteit ecsetelte. Harry úgy érezte, a rémálma után sok lenne neki végighallgatni a Reggeli Próféta híreit is, így csak felkapott egy pirítóst, és gyorsan távozott.

A nap többi része meglehetősen nyugodtan telt, bár Harry nem sok lelkesedést tudott összekaparni az óráira. Azon járt az esze, vajon meddig marad még Piton a gyengélkedőn, és mire véget ért a vacsora, a türelmetlenkedés már teljesen kimerítette. Amikor a többi hatodéves visszatért a Griffendél-toronyba, Harry a gyengélkedőre indult, hogy ellenőrizze Piton állapotát.

Mikor megérkezett, a gyengélkedő elhagyatott volt. Épp nem voltak betegek, és Madam Pomfrey sem volt ott. Harry a privát kórterem felé indult, hogy megkeresse a javasasszonyt, de mikor az ajtóhoz ért, ismerős hangok ütötték meg a fülét.

- Biztos vagy benne, hogy él? – kérdezte egy elég ideges hangú Crak.

- Persze, hogy él, te idióta – felelte Malfoy türelmetlenül. – Hiszen lélegzik.

- Nem néz ki túl jól. – Ez Monstro hangja volt.

- Te sem néznél ki túl jól, ha addig kínoztak volna, amíg már csak egy hajszál választ el a haláltól. Gyerünk, eleget láttam, tűnjünk el innét.

Harry hallotta, ahogy közelednek a léptek, és gyorsan elrejtőzött a legközelebbi ágy függönye mögött.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Piton áruló lett – mondta Monstro.

- Ne aggódj, meg fog fizetni az árulásért – biztosította társait Malfoy, és hamarosan eltűntek.

Harry félretolta a függönyt a búvóhelye elől. Ez ma már a második alkalom volt, hogy hallotta, amint Malfoy megfenyegeti Pitont, és Ryan reggel hallott könnyed érvei egyáltalán nem győzték meg. A gyengélkedő nem volt biztonságos. A kastélyból bárki besétálhatott, és Piton nyilvánvalóan nincs olyan állapotban, hogy megvédje magát. Sajnos, bár biztos volt benne, hogy Malfoy tervez valamit, fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az, és puszta megérzésekkel nem mehet oda a tanárokhoz; Ryan egyszer már félresöpörte az aggodalmát. Egyszerűen rajta kell tartani a szemét Malfoyon, amíg Piton a gyengélkedőn van, vagy amíg a mardekáros meg nem égeti a kezét.

---

Majdnem éjfélre járt az idő, és a legtöbb griffendéles már régen ágyban volt. A klubhelyiségben félhomály volt. Hermione a kanapén ült, és pálcafénynél olvasott, Ron pedig mellette, és álmosan meredt az előtte heverő pergamenre. Harry a hideg kandalló mellett ült egy széken, könyökét a térdén nyugtatta, és állát az egyik kezébe hajtotta.

- Nos? – kérdezte már talán századszorra.

Ron rosszkedvűen nézett fel a Tekergők Térképéről. – Már majdnem egy óra eltelt, és Malfoy nem csinál egyebet, mint fel-alá járkál a szobájában.

Harry a szemét forgatta, majd felállt, és ő is elkezdett fel-alá járkálni. Miután délután a gyengélkedőn kihallgatta Malfoyt, rábeszélte Ront és Hermionét, hogy segítsenek neki szemmel tartani a mardekárost, és megegyeztek abban, hogy ezt a Tekergők Térképe segítségével tudják a legkönnyebben megtenni. De arra nem számítottak, hogy Malfoy álmatlanságtól szenved.

- Harry, nem ülhetünk itt egész éjszaka – jelentette ki Ron panaszosan.

- Én még mindig nem hiszem, hogy Malfoy veszélyt jelenthetne Piton professzorra – nézett fel a könyvéből Hermione. – Úgy értem, nem tudom elhinni, hogy megpróbálná megölni Pitont. Azt nem olyan könnyű megtenni. Még ha képes is kiszórni az Adava Kedavrát, ha a saját pálcáját használja, túlságosan könnyű lefülelni, és biztos vagyok benne, hogy máséval meg nem tudja megtenni. Az nagyon nehéz varázslat. Valószínűleg inkább valami mérget használna, de az meg alighanem azt jelentené, hogy be kellene törnie Piton személyes raktárába.

- Ki akar betörni Piton személyes raktárába? – kérdezte Ginny ásítva, miközben lejött a lépcsőn.

- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte a húgát Ron. A lány Harry otthagyott székébe gömbölyödött.

- Felkeltem, hogy kimenjek vécére, és hallottam, hogy beszéltek. Mit forgattok a fejetekben?

- Harry azt hiszi, hogy Malfoy megpróbálja megölni Pitont – jelentette ki Ron tényszerűen.

Ginny pislogott, és teljesen éberré vált. – Micsoda?

- Nem pont ezt mondtam, de biztos vagyok benne, hogy rosszban sántikál – mondta Harry.

Ginny még mindig hitetlenkedve meredt rájuk, így Harry, Ron és Hermione röviden összefoglalták Ginnynek, hogyan kínozta meg Voldemort Pitont, és Malfoy kendőzetlen fenyegetéseit.

- Milyen borzasztó! – kiáltott fel Ginny, láthatóan együttérezve a bájitaltan tanárral. – És ha arra gondolok, hogy tréfát űztünk belőle! De nem gondolod komolyan, hogy Malfoy megpróbálná megölni, ugye, Harry?

Harry végighordozta a tekintetét barátai szkeptikus arckifejezésén. – Nem, valószínűleg nem – ismerte el -, de akkor is tudni szeretném, hogy mit csinál.

Szemöldökráncolva meredt a térképre, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Együtt figyelték, amint a „Draco Malfoy” feliratú kis pöttyöcske körbe-körbe mászkál a hálótermében.

Ron szólalt meg. – Nyilvánvalóan lyukat próbál taposni a szőnyegbe. Ha engem kérdezel, el kéne mennünk aludni, és hagyni, hadd csinálja.

Ginny továbbra is elgondolkozva figyelte a térképet. – Olyan, mintha várna valamire.

- Vagy valakire – tette hozzá Hermione, és mindannyian újra fellobbanó aggodalommal néztek egymásra.

Ron kényelmetlenül fészkelődött. – Ugye, nem arra gondoltok, hogy Malfoy arra vár, hogy beengedjen valakit a kastélyba?

Hermione az alsó ajkát harapdálta, az összpontosítástól összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. – Túlságosan kockázatos lenne. Még ha az illető Százfűlé-főzetet is használ, túl könnyen elkaphatnák, ha éjszaka a kastélyban kóborol; és a főzet hatása csak egy órán keresztül tart. Nem hiszem, hogy Voldemort bármelyik halálfalója megpróbálna beosonni a Roxfortba, még Malfoy segítségével sem. Az iskola területén nem lehet hoppanálni, és a kastélyt mindenféle bűbájok védik. Nem sétálhatnak be egyszerűen a főbejáraton.

- Sirius megtette – vetette közbe Ginny, és a többiek mind ránéztek. – Nem mintha ő veszélyes lett volna – tette hozzá gyorsan. De sikerült bejutnia a kastélyba, annak ellenére, hogy dementorok őrizték.

- Csak azért, mert ő animágus volt – legyintett Hermione.

Harry meghökkent, majd hirtelen felismeréssel nézett Hermionéra. – Egy animágus! – Felkapta a Tekergők Térképét, és a pincéről a gyengélkedőre fordította a figyelmét. Épp a gyengélkedő bejáratánál pillantotta meg a lassan araszoló nevet, amitől tartott: Peter Pettigrew.

Harry káromkodott, és kirohant a portrélyukon, szorosan a nyomában Ronnal és Hermionéval. Miközben végigrohant a folyosókon, egyetlen gondolat járt a fejében; nem fognak időben odaérni. Harry berobbant a gyengélkedőre, és lélekszakadva futott a hátsó szoba felé, de az összetörő üveg zajára megtorpant, így Ron és Hermione nekiütközött. Dühös bömbölés hallatszott, és valami zörögve a padlóra zuhant. A három griffendéles aggódó pillantást váltott, és közelebb lopóztak.

Harry kinyitotta a különszoba ajtaját, és mind eltátották a szájukat a szemük elé táruló látvány hatására. A padlót törött üvegcserepek és apró tárgyak borították; az ágy függönye cafatokban lógott, és egy hatalmas, dühösen köpködő narancsszínű szőrcsomó kergetett körbe-körbe egy sokkal kisebb szürke pamacsot.

A szürke pamacs az ajtó felé igyekezett, majd úgy tűnt, észrevette a három útjában álló diákot. A patkány rémületében felvisított, útirányt változtatott, és berohant egy közeli ágy alá. A macska dühösen fújt, és utánavetette magát, közben lelökve egy fémtálcát az éjjeliszekrényről. A tálca hatalmas csattanással zuhant a földre, miközben a patkány kiugrott az ablakon. A macska fogai már csak a hűlt helyén záródtak össze. Pettigrew elmenekült, Csámpás pedig az ablakpárkányon ült, mély morgás tört elő a torkából, és dühösen csapkodott a farkával.

Harry és Hermione egyszerre reagáltak. Harry Piton ágyához sietett, ahol nagy megkönnyebbülésére azt látta, hogy a bájitaltan tanár mélyen alszik, és láthatóan sértetlen.

Ezalatt Hermione a karjába kapta a macskáját, és szorosan átölelte. – Ó, ügyes fiú vagy, Csámpás! Elzavartad azt a szörnyű patkányt! Csodálatos voltál!

- Iszonyú jól csinálta! – lépett oda Ron Hermione mellé. – Szép munka, Csámpás!

A macska fensőbbségesen szemrevételezte Ront, majd az ágyra ugrott. Lassan odasétált Ronhoz, majd az elképedt fiú kezéhez dörgölőzött. Ron engedelmesen megsimogatta a macskát, és Hermionéra vigyorgott. – Kedvel engem!

- Csámpás nagyon okos macska – szólalt meg az ajtóban álló Dumbledore. Nyugodt, de figyelmes tekintettel nézett végig a gyengélkedő romjain, és Harrynek hirtelen az jutott eszébe, hogy egyáltalán alszik-e valamikor a férfi.

- Nem mi voltunk, professzor! – mondta Ron sietve, és a körülöttük levő rombolásra intett. – A patkány volt. Piton professzort akarta megölni.

- Peter Pettigrew volt – pontosított Harry, miközben Dumbledore beljebb lépett, Piton ágya mellé. - Csámpás megakadályozta, de sikerült kijutnia az ablakon.

- Értem – felelte Dumbledore, de úgy látszott, nem izgatta fel a hír. – És ti hárman vajon hogy kerültetek ide?

- Azt én magam is szeretném tudni.

McGalagony professzor érkezett meg Ginnyvel az oldalán. Skótkockás köntöst viselt, és hosszú hajfonata a hátát verdeste, de miközben szigorú tekintettel szemügyre vette a diákjait, épp olyan fejedelmi és ijesztő volt, mint bármikor.

Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- A mai napon kétszer hallottam, hogy Malfoy Piton professzort fenyegeti – válaszolt Harry. – Először szóltam Ryan professzornak, de úgy tűnt, nem veszi komolyan, így másodszorra már nem vesztegettem ezzel az időt. Ehelyett úgy döntöttünk, hogy rajta tartjuk a szemünket Malfoyon.

- Így van, csak éppen az egész éjszakát a hálótermében töltötte – tette hozzá Ron.

- Úgy gondoltuk, hogy Malfoy vár valakire – mondta Hermione. – De a Roxfortba egyedül úgy lehet bejutni, ha a behatoló animágus. Akkor eszünkbe jutott Pettigrew, és idejöttünk.

- Csak éppen Csámpás előbb ért ide – folytatta Ron. – Ami nagy szerencse, mert ha ő nem lett volna…

Ron befejezetlen gondolata még egy pillanatig a levegőben lógott, majd McGalagony szólalt meg dühösen remegő orrcimpával.

- Szerencsére Granger kisasszony macskájának több esze van, mint maguknak! Mr Potter, haladéktalanul jelenteni kell, ha egy diákot vagy tanárt fenyegetés ér, különösen, ha a fenyegetés Lucius Malfoy fiának a szájából hangzik el! Meg vagyok döbbenve, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy egy ilyen komoly dologgal hozzám forduljon!

- Az én hibám – mondta Harry keserűen. – Egyből rá kellett volna jönnöm, hogy Pettigrew-ról van szó.

- Harry, ezt nem kellett tudnod – tiltakozott Ginny.

Harry felsóhajtott. – De igen. Azon az éjjelen, amikor Voldemort magához hívta Piton professzort, Pettigrew bevallotta, hogy rendszeresen belopakodott a Roxfortba, hogy kémkedjen utánunk. Így tudta meg, hogy Piton elárulta Voldemortot.

- Micsoda?

Harry összerándult Hermione elszörnyedt kiáltása hallatán, és bocsánatkérően nézett végig a döbbent, hitetlenkedő arcokon. Úgy tűnt, csak Dumbledore-t hagyja hidegen a hír.

- Ez sok mindent megmagyaráz – mondta elgondolkozva.

- Potter, ha tudta, hogy Pettigrew képes bejutni a kastélyba, mégis mi az ördögért nem mondta el nekünk? – kérdezte McGalagony.

Harry szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Elfelejtettem.

Dumbledore és McGalagony összenéztek, amitől Harrynek görcsbe rándult a gyomra, majd ismét Dumbledore szólalt meg.

- Ez igazán nem csoda, Harry – mondta kedvesen. – Úgy emlékszem, meglehetősen eseménydús éjszaka volt. De ne aggódj, semmi baj nem történt. A ma éjszakai Csámpással való kalandja után biztos vagyok benne, hogy Pettigrew nem fog visszatérni, de ha esetleg mégis, a mi nagyra becsült négylábú őrszemünk kiválóan megoldja a helyzetet. – Dumbledore Csámpásra kacsintott, akinek csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől.

- Őrszem? – kérdezte Hermione.

- Ki lenne megfelelőbb arra, hogy elkapjon egy patkányt, Granger kisasszony?

- Várjunk csak egy percet – szólt közbe Ron. – Úgy érti, Csámpás nem véletlenül volt itt? Tudta, hogy Pettigrew megpróbál majd bejutni a kastélyba?

- Semmi bizonyosat nem tudtam – felelte Dumbledore. – Csupán egy lehetőség volt, amelyre fel kellett készülnünk. Végtére is Peter Pettigrew nem az első animágus, aki bejutott a Roxfortba. Bizonyára nem gondoltátok, hogy nem teszek meg minden szükséges óvintézkedést Piton professzor egészsége érdekében? – Dumbledore félreérthetetlenül Harryre nézett, aki kényelmetlenül fészkelődött.

- Bár az aggódásotok csodálatra méltó – folytatta Dumbledore elnéző mosollyal, ezúttal mindannyiuknak címezve mondanivalóját -, személyesen gondoskodtam ennek a szobának a biztonságáról, és nincs szükség semmiféle griffendéles hősködésre. Most pedig elég későre jár, és reggel órára kell mennetek. Így aztán azt javaslom, hogy bújjatok ágyba.

A griffendélesek bólintottak, és elindultak vissza a klubhelyiségükbe. Egyikük sem szólalt meg, de Harryt különösen bosszantotta a kudarc. Hogyan feledkezhetett el Pettigrew-ról? Dumbledore ígérete azonban hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára, hiszen tudta, hogy ha az igazgató vigyáz Pitonra, akkor semmi baj nem érheti a tanárt.

Hamarosan megérkeztek a Griffendél-toronyhoz, és bemásztak a portrélyukon. Harry felvette a Tekergők Térképét az asztalról, ahol hagyták. Még egy pillantást vetett a pincére, ahol a térkép szerint Malfoy már ágyban volt. Miközben lassan felsétált a hálóterembe, azon gondolkozott, vajon mennyit tudott valójában a mardekáros, és honnan szerezte az információit. Ron már ágyban volt, és el volt húzva a függöny is. Harry levetkőzött, ő is ágyba bújt, és hamarosan elnyomta az álom.

---

Harry ásított, és kedvetlenül turkálta a zabpelyhét.

- Szedd össze magad, Potter! – mondta Katie, aki reggelinél szokás szerint körbejárta a kviddics csapat tagjait. – Holnap lesz a Hugrabug elleni meccsünk, lássunk egy kis lelkesedést.

- Ne aggódj, Katie, leverjük őket a pályáról! – mondta Ron nagy átéléssel.

- Ez a beszéd, Weasley! – dicsérte meg Katie. Továbbment az asztal mellett, és Ron is eleresztett egy hatalmas ásítást.

- Nincs több éjféli kalandozás, Harry, azt hiszem, kiöregedtünk az ilyesmiből.

Harry a szemét forgatta, de mielőtt válaszolhatott volna, Seamus halkan füttyentett.

- Merlin! – kiáltott fel, és döbbenten meredt az imént kézbesített Reggeli Próféta címoldalára.

Harry elhúzta a száját. Semmi szüksége nem volt arra, hogy egy újabb halálfaló támadásról halljon, de Seamus következő szavai meglepetésként érték.

- A cikk szerint – mondta Seamus hitetlenkedve – Pitont szombat éjjel majdnem megölték a halálfalók.

- Micsoda? – Harry is csatlakozott a többi osztálytársához, akik Seamus körül tömörültek, és tátott szájjal bámulták az újság címlapját. A vastag betűkkel szedett főcím így hangzott: A roxforti tanár elleni támadás megkérdőjelezi az iskola biztonságát! és a főcím alatt egy kép volt Pitonról.

- Gondoljátok, hogy ez igaz? – kérdezte Lavender.

- Miért ne lenne? – kérdezett vissza Seamus. – Szerintem a többi támadásról sem hazudtak. És azt nem mondhatjuk, hogy nincs elég, ezért a fantáziájukra kell hagyatkozniuk.

Parvati a szemöldökét ráncolta. – Akkor Dumbledore miért nem mondta el nekünk?

- Szerintem nem akarta, hogy mindenki halálra rémüljön – mondta Dean. – Persze ez megmagyarázná, hogy miért van Piton a gyengélkedőn.

Neville szemmel láthatóan megremegett. – De miért akarnák a halálfalók megölni Pitont?

- Azt nem írja Pembroke – felelte Seamus.

- Kicsoda? – kérdezte Harry élesen.

Seamus felpillantott. – Averill Pembroke. Ő írta a cikket.

Harry kikapta az újságot Seamus kezéből, és átfutotta a cikket. Rövid, tényszerű beszámoló volt Piton megtámadásáról.

Múlt pénteken halálfalók támadták meg Perselus Pitont, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanárát. Bár Piton túlélte a támadást, állapota kritikus.

Névtelen fenyegetés érkezett, miszerint további támadásokra lehet számítani a férfi ellen, akit Ő Akit Nem Nevezünk Nevén halálra szánt, és azt beszélik, hogy a halálfalók már meg is kíséreltek bejutni a Roxfortba, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Albus Dumbledore igazgató azonban nem hajlandó tudomást venni a diákokra leselkedő veszélyről.

Jelen körülmények között a legteljesebb felelőtlenség engedélyezni, hogy Piton a Roxfortban maradjon, és reméljük, hogy az iskola Felügyelőbizottsága lépéseket tesz annak érdekében, hogy Pitont eltávolítsák, mielőtt tragédia éri a gyerekeket.


Harry undorában felmordult. Pembroke tollából ez úgy hangzott, mintha egy seregnyi halálfaló állna ugrásra készen, és bármelyik pillanatban megtámadhatnák az iskolát. A cikk nyilvánvalóan azzal a szándékkal íródott, hogy pánikot keltsen, és Harrynek elszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy alighanem sikerrel is járt.

- Kérhetném egy percre a figyelmüket? – hallatszott Dumbledore hangja a tanári asztaltól. – Most, hogy mindannyiótoknak lehetősége volt elolvasni a ma reggeli újságot, arra kérnélek titeket, hogy ne higgyetek el mindent, amit olvastatok. A Reggeli Prófétában megjelent cikk messze nem ad teljes képet arról, hogyan került Piton professzor a gyengélkedőre, és biztosíthatlak titeket, hogy Piton professzor jelenléte a Roxfortban az iskola egyetlen diákja számára sem jelent veszélyt. Most pedig, mivel pár perc múlva kezdődnek az órák, azt javaslom, hogy fejezzétek be a reggelit, hogy el ne késsetek.

Úgy tűnt, sok diák volt, akiket Dumbledore ígérete nem nyugtatott meg. Ők bizalmatlan pillantásokat váltottak, miközben kelletlenül félretették az újságot, lenyelték a reggelijük maradékát, és összeszedték az óráikhoz szükséges holmikat.

- Nem értem, hogy mondhatja Dumbledore, hogy a halálfalók nem jelentenek veszélyt – mondta Lavender aggodalmasan.

- Nos, én meg vagyok róla győződve, hogy ide a Roxfortba nem tudják követni Pitont – állította Neville, bár nem nézett ki teljesen meggyőzöttnek.

- Nos, egy dolog biztos – jegyezte meg Ron. – Még mielőtt leszáll a nap, több száz bagoly érkezik majd a szülőktől, akik tudni akarják, mi történik, és jobb lesz, ha valakinek lesznek megfelelő válaszai.

---

Mint kiderült, Ron nagyon alábecsülte az érkező baglyok számát. Ebédre menet Harry látott egy hetedéves prefektust McGalagonyhoz sietni, hogy jelentse neki, a bagolyház megtelt.

- Elkezdtek letelepedni a Csillagvizsgáló és a Jóslástan tornyokon – mondta a lány McGalagonynak. – Trelawney professzor arról panaszkodik, hogy megzavarják a Belső Szemét.

McGalagony professzor mormogott valamit az orra alatt, amit Harry nem értett, de tudta, hogy nem túl kedves dolog, majd a prefektussal együtt elsietett, habár Harry el sem tudta képzelni, hogyan talál majd helyet annyi bagolynak, arról nem is szólva, hogy hogyan lesz ideje az összes levelet megválaszolni. A prefektus bizonyára túlzott. Azonban akármikor kinézett az ablakon, mindig újabb és újabb baglyokat látott megérkezni. És nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt. A többi diák is gyakran pillantott ki hitetlenkedve az ablakon, és Harry azon gondolkodott, vajon hány ember írhat levelet az iskolába. Azonban csak akkor látta át teljesen a bagolyinvázió komolyságát, amikor kilépett a kastélyból, hogy a többi hatodéves griffendélessel legendás lények gondozása órára menjen.

Minden lehetséges helyen baglyok ültek. Padokon ülve borzolták a tollukat, és a fákról huhogtak. Harry és barátai kényelmetlenül pillantottak egymásra, és Hagrid kunyhójához siettek, ahol szerencsére nem voltak baglyok.

Harry a szokásosnál nagyobb lelkesedéssel kezdte etetni az acsarkáját, és minden jól ment, egészen addig, míg egyszer csak egy sikoly fel nem hangzott. Neville az egyik kezét szorította, miközben az acsarkája sértődötten rohant be Hagrid kertjébe. A fiú kétségbeesetten nézett fel, mikor a félóriás megjelent mellette.

- Nem akartam bántani – mondta elkeseredetten.

- Ne is törődj vele – vigasztalta Hagrid, miközben megvizsgálta Neville kezét. – Csúnya harapás, legjobb, ha megkeresed Madam Pomfreyt.

- De mi lesz az acsarkámmal? – kérdezte Neville. Mindenki hallotta, hogy a teremtmény a kertben randalírozik.

- Ne aggódj miatta – mondta Hagrid könnyedén, és noszogatta Neville-t, hogy induljon. – Majd elkapjuk.

A kertből dühös morgás hallatszott, és Harry sejtette, hogy az acsarka elkapása alighanem nehezebb feladat, mint azt Hagrid szavai sejteni engedték.

- Harry, Ron! – szólalt meg Hagrid mosolyogva. – Segítenétek?

Harry és Ron fájdalmasan összenéztek, de követték Hagridot a kertbe. Az óra hátralévő részét azzal töltötték, hogy igyekeztek becserkészni a sündisznószerű állatot, és a kert egyre rosszabbul nézett ki, de Hagrid nem keseredett el.

- Bátor kis pajtás – mondta boldogan, amikor visszarakta az acsarkát a ketrecébe, és befejezte az órát.

Miközben sétáltak vissza a kastélyba, Ron mély undorral ingatta a fejét. – Tudnék még egy pár találó nevet annak a lénynek! – morogta sötéten. Harry elvigyorodott, de mielőtt megszólalhatott volna, döbbent kiáltást hallott. Megtorpant, és Hermione felé fordult, aki az ösvényen állva meredten bámulta a kastélyt. A többi diák is megállt, és bámulni kezdett. Harry követte a tekintetüket, és leesett az álla.

- Ez rengeteg bagoly – suttogta Dean elragadtatottan.

Mindenütt ott voltak. Most még több bagoly volt, mint amikor elhagyták a kastélyt. Úgy tűnt, mintha minden ablak peremén, minden tornyocskán és oromzaton tollak nőttek volna, és Harryt borzasztóan rossz előérzet kerítette hatalmába.

- Gyerünk – mondta zordan. – Menjünk be.

---

- Megközelítően annyit mondhatunk, hogy jóval több, mint ezer bagoly jelent meg – mondta Ron, miközben este, vacsora után a klubhelyiségben lerogyott a kanapé sarkára. McGalagony összehívta a prefektusokat, és biztosította őket, hogy megoldják a bagoly-problémát, habár azt nem említette, hogy hogyan.

- És nyilvánvalóan nem csak a diákok családjaitól érkeztek – folytatta. – Úgy tűnik, mindenki az iskola biztonsága miatt aggódik. – Megrázta a fejét. – Nem is gondolnánk, hogy milyen ijedősek az emberek.

- Azt meghiszem – jelentette ki Ginny, és leült a bátyja mellé. – Mindenki retteg Voldemorttól.

- Bárhogy is vélekedünk egyébként Pembroke-ról, azt el kell ismernünk, hogy nagyon ügyesen csinálja, amit csinál – fűzte hozzá Hermione, felpillantva a Reggeli Prófétából. Harry biztos volt benne, hogy a lány legalább tizedszerre olvasta el a Pitonról szóló cikket, és azon töprengett, vajon tudja-e már kívülről. Úgy tűnt továbbá, hogy komolyan aggasztja Pembroke írása, és ez Harryt is nyugtalanította.

- De mi a célja? – kérdezte Harry. – Mit akart elérni azzal a cikkel?

- Hát nem nyilvánvaló? Megpróbál bagolypotyadékba fojtani minket – felelte Ron.

- Talán mindenkit halálra akar rémíteni, mint a halálfalók azzal, hogy megtámadták a Gringottsot – vetette fel Neville.

Ginny felhorkant. – Akkor szerintem sikerült neki.

Harry csak hallgatta a barátai beszélgetését, majd Hermionéra pillantott, aki meglepő módon még nem állt elő semmilyen ötlettel. Ehelyett elgondolkozva ráncolta a homlokát, és az alsó ajkát harapdálta.

- Te mit gondolsz, Hermione? – kérdezte Harry, kizökkentve a lányt a gondolataiból.

- Igen. Igen, azt hiszem, az volt a célja – mondta kissé szétszórtan.

Harry tudta, hogy hazudik. Érezte az elméjében az aggodalmat, de a lány elkapta a tekintetét, mielőtt rájöhetett volna, hogy mi nyugtalanítja. Harry a többiekre nézett, hogy vajon valaki más is észrevette-e Hermione furcsa viselkedését, de úgy tűnt, mindenkit lekötnek a saját gondolataik.

---

Másnap reggelre az élet visszazökkent a normális kerékvágásba a Roxfortban. Az összes előző nap érkezett bagoly eltűnt, és nem röppent be a Nagyterembe a szokásosnál több. Pembroke cikke látszólag feledésbe merült, és mindenki az aznapi kviddics meccsről beszélt. Aztán megérkezett a Reggeli Próféta.

- A kutyafáját! Itt a következő – mondta Seamus.

- A következő mi? – kérdezte Ron, de Hermione már talpon volt, és Seamus válla felett áthajolva olvasta az újságot.

- Még mindig kérdéses a támadás mozgatórugója – idézte Hermione. Az osztálytársaira nézett. – Pitonról van szó.

Volt valami a hangjában, mitől Harry libabőrös lett. – Megnézhetem? – kérdezte.

Seamus megvonta a vállát, és odanyújtotta az újságot, amit Harry gyorsan átfutott. Egy rövid cikk volt a címoldal közepén. Az egyik bekezdés különösen megragadta a figyelmét.

Egyelőre csak azt tudjuk biztosan, hogy Piton régóta kapcsolatba hozható ismert vagy gyanított halálfalókkal, beleértve a hírhedt Lucius Malfoyt, aki tavaly nyáron vakmerően megszökött az Azkabanból, és azóta szabadlábon van. Lehetséges, hogy a támadás oka Pitonnak eme veszedelmes bűnözőkkel való kapcsolatában keresendő.

Harry a homlokát ráncolta, és átnyújtotta az újságot Ronnak. Pembroke egyértelműen azt sugallta, hogy Piton együtt dolgozott a halálfalókkal, és valószínűleg ő maga is az. Harry körülnézett a teremben, de ellentétben az előző reggellel, most egyetlen diák sem mutatott nagy érdeklődést a cikk iránt. Harry megkönnyebbült, de csak addig, amíg eszébe nem jutott, hogy ennek az lehet az oka, hogy a legtöbb diák már eddig is halálfalónak hitte Pitont, és semmi újat nem találtak Pembroke felfedezésében.

Visszafordult az osztálytársai felé, és észrevette, hogy Hermione pont olyan aggódó arcot vág, mint előző este.

- Nos, mi a véleményed? – kérdezte nyomatékosan.

Hermione felsóhajtott. – Az, hogy Pembroke remek propagandista. És tudod, az a legőrjítőbb, hogy tulajdonképpen mindaz, amit leír, igaz.

- Az nem a teljes igazság.

- Nem, kiválasztja azokat a részeket, amiket szükségesnek lát, és úgy csűri-csavarja őket, hogy az ő célját szolgálják.

- Az ő célját? – nézett fel Ron az újságból. – Mégis mi a célja, az, hogy lerombolja Piton jó hírét? Nem jut eszembe senki, aki kevésbé rendelkezne ilyesmivel.

- Ron, ne légy nevetséges! – csattant fel Hermione. – Hát nem látod? Megpróbálja kirúgatni Pitont!

- Kirúgatni? Miért? – kérdezte Neville.

- Azért, mert halálfaló – felelte Harry. – Mármint Pembroke, nem Piton – tette hozzá Neville értetlen pillantását látva.

- Pembroke halálfaló? – kérdezte Dean hitetlenkedve.

- Biztosan az – válaszolta Hermione az újságot lobogtatva. – Csak akkor van értelme ezeknek a Piton elleni támadásoknak.

- Még mindig nem értem, miért vesztegetné bárki arra az idejét, hogy kirúgassa Pitont – mondta Seamus.

- Azért, mert Voldemort holtan akarja látni Pitont, és tudja, hogy amíg itt van a Roxfortban, addig egy ujjal sem érhet hozzá – magyarázta Hermione, mire az osztálytársai összerándultak. – Ha azonban távozásra tudná kényszeríteni, akkor Piton kiszolgáltatottá válna.

Mindannyian fontolóra vették Hermione szavait.

- Hát tudjátok – szólalt meg végül Ron -, én nem vagyok oda Pitonért, de el kell ismernem, hogy most nem lennék a helyében. El tudjátok képzelni, milyen lehet, amikor halálfalók leselkednek rátok, és csak az alkalomra várnak, hogy óvatlanságon kapjanak, és megöljenek?

- Igen, micsoda szörnyű gondolat – mondta Harry szárazon.

Ron összerezzent, és bocsánatkérően nézett Harryre. – Sajnálom.

- De Dumbledore sosem rúgná ki Pitont – jegyezte meg Ginny.

- De a döntés nem csupán Dumbledore kezében van – mondta Hermione. – A Felügyelőbizottság kiveheti a kezéből a döntés jogát, és ha megint megjelenik az iskolában ezer bagoly, akkor esetleg meg is teszik. Nem tudom, mit tervez Pembroke, de kétlem, hogy utoljára hallottunk róla.

Harry ismét az ártalmatlan kinézetű írásra nézett. A szavak épp olyan veszélyesek lehetnek, mint az átkok, és Pembroke mesterien forgatta őket. Harry túlságosan is jól tudta, milyen nehéz védekezni az ilyen fajta támadás ellen, és érezte, hogy félelem szorítja össze a torkát. Ösztönösen a tanári asztal felé pillantott, de, mint ebben az évben oly gyakran, Dumbledore épp Londonban járt. Harry lassan körbehordozta tekintetét a Nagytermen, és egyszer csak lemerevedett. Malfoy őt bámulta, és amikor a pillantásuk találkozott, a mardekáros fiú diadalmas vigyorra húzta a száját.

- Készülődjetek, emberek – jelent meg Katie az asztal mellett, elterelve Harry figyelmét Malfoyról. – Tizenöt perc múlva játszunk. Ez az a nap, amire vártunk. Azt akarom, hogy a legjobbat nyújtsátok. Potter, kész vagy?

Harry visszanézett Malfoyra, majd még egyszer az újságra. Pillanatnyilag semmit nem tehetnek Pembroke-kal. Határozott arccal bólintott. – Igen, kész vagyok.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)