Az utolsó néhány óra írta: Matiasz

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Locsogott az eső. Little Hangleton lakói ki sem mozdultak otthonaikból. A Denem-kúria fenségesen és magányosan állt a szürke esőfátyolba vont dombtetőn. Elisabeth Denem a kertben ült kedvenc fája alatt. Csurom vizes volt, de az őt nem zavarta. Elázott fürtjei az arcába omlottak, ruhájából folyt a víz. Az eső egyenletes és nyugtató kopogásán kívül semmit nem lehetett hallani. Vagy mégis. A tompa zuhogáshoz halk zokogás vegyült. Elisabeth zokogott. Könnyei az esőcseppekkel keveredve csurogtak le arcán. Kezében egy kis tárgyat szorongatott, melyet legkedvesebb barátjától kapott a Roxfortban.


Hirtelen halk puffanás hallatszott. Valaki átugrott a sövényfalon, mely a kúria udvarát választotta el a külvilágtól. A léptek egyre közeledtek, majd abbamaradtak. Az az ember Elisabeth mellett állt. A lány felnézett rá.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte a fiú, de nem kapott választ. – Miért itt kint ülsz az esőben?
- Miért?! Ezt én is kérdezhetném! Miért kellett kiengedned azt a fránya baziliszkuszt?! Miért, Tom? – s a lány még hangosabban sírt. A fiú kereste a szavakat, hogy mit mondjon.
- Hát azért, mert a sárvérűek elárasztanák az iskolát. Nem hagyhatjuk, hogy…
- Mi a bajod neked a sárvérűekkel?! Ők is ugyanolyan emberek mint a többiek. És különben is mielőtt elfelejtenéd, te sem aranyvérű varázsló vagy.
- De hát…
- Most hogy valakitől azt hallottad, hogy Mardekár Malazár utódja vagy, nem kell egyből úgy viselkedni! – kiáltotta lány, majd elszaladt.
- Elisabeth! Várj! – kiáltott utána Tom, de a lány csak szaladt. Egészen a házig futott. Feltépte annak ajtaját, berohant rajta, majd becsapta maga mögött. Öccse csak állt a kertben és az eső őt is teljesen átáztatta. Egy darabig még állt odakint, majd visszasétált a sövényhez és eltűnt mögötte.



A kúriában már jó pár éve nem járt senki, Elisabethen kívül. Mindenhol pókhálók lógtak és vastag por borított mindent. Sötét volt, ám a lány tudta, hogy hova tart. Már teljesen beleivódtak a lépések, ösztönösen indult el fel a lépcsőn és fordult be balra. Ott végigment egy folyosón és a folyosó végén bement egy szobába. Itt világosabb volt, mint bárhol másutt a házban. A hatalmas, kerek ablakot a lány rendszeresen tisztította, így azon jutott be némi a kinti tompa fényből. A helységben egy ágy volt és egy kis asztal. Elisabeth ledobta magát az ágyra és csak bámulta a plafont. Mindenféle kérdések és gondolatok kavarogtak a fejében.
- Miért kell ilyennek lennie? Miért nem bírja elviselni azokat, akik nem olyanok, mint ő? – gondolkozott a lány. Gondolataiba szépen lassan beúsztak Myrtle képei…
- Mi az nővérkém?
A lány hirtelen felkapta a fejét. Körülnézett, de nem látott senkit, ezért visszafeküdt.
- Mi az? Hát már észre sem veszel?
- Hol vagy te szerencsétlen? – pattant fel az ágyról.
- Hát itt vagyok. Pontosan mögötted – mondta Tom. Nővére hirtelen megfordult és felsikított, de rájött, hogy csak saját magát látta a tükörben.
- Gyere már elő! Ne játssz velem! – mondta kétségbeesetten a lány.
- Majd előjövök ha akarok – nevetett a hang.
- De hol vagy?
- Nézzük csak mi van itt – mondta gúnyosan Rowle. Elisabeth felsikított, majd a földre esett.


Egy nagy udvaron volt, amit hó borított. Mindenfele lábnyomok voltak a hóban. Éppen Hisztis Myrtle-lel ült egy padon. Myrtle a lány kezébe nyomott egy kis csomagot.
- Boldog karácsonyt – mondta.
- Neked is boldog karácsonyt – szólt Elisabeth és átadott a lánynak egy kis ajándéktáskát.
- Milyen szánalmas – szólt Tom a hátuk mögül. – Mindjárt hányok – gúnyolódott.


Elisabeth hirtelen megint a szobában találta magát, még mindig a padlón feküdt. Újra sírni kezdett.
- Hagyj békén! – zokogott. – Kérlek, hagyj békén!
- Nem hagylak, míg bocsánatot nem kérsz! – hangzott a válasz.
- Nem fogok bocsánatot kérni! – ellenkezett a lány.
- Akkor lássuk csak, mi van még itt.



- Jahj, ezt nem mondhatod komolyan! – nevetett fel Hagrid.
- De komolyan mondom – kuncogott Elisabeth. – Myrtle tényleg szeret téged.
- Akkor sem hiszem el – mosolygott a fiú.
- Hát pedig csak hidd el. Ma akarja elmondani.
- Hogy tudja szeretni valaki ezt a behemótot? – nevetett fel Tom fennhangon.
- Tűnj el a gondolataimból! – kérlelte öccsét a lány.



Most Elisabeth egy asztalnál ült. Nem lehetett több öt évesnél.
- Anya? Szeretsz engem? – kérdezte a kislány.
- Hát hogyne szeretnélek – mondta Merope. – Mindig szeretni foglak. Gyere ide, te kis manó – mondta mosolyogva a nő. A kislány felállt és odament anyukájához, aki felemelte az ölébe és szorosan átölelte.
- Látod nővérkém. Ez az, amiből nekem soha nem jutott. Az anyai szeretet, vagy annak valami formája.
- De hát én erről nem tehetek! – sírdogált a lány. – Anyánk akkor halt meg, mikor téged hozott a világra. Hát mi ez, ha nem szeretet?


Kopogtattak az ajtón. A kis Elisabeth rohant, hogy kinyissa.
- Anya! – kiáltotta. Ám az ajtóban nem édesanyja állt, hanem egy idegen nő, két férfival.
- Szervusz kicsim! – mondta az idős hölgy. – Mi édesanyád barátai vagyunk, nem kell tőlünk félned. Most velünk kell hogy gyere.
- De én nem akarok – ellenkezett a lány. – Hol van anya?
- Kicsim. Jól figyelj rám. Anyukád nem jöhet hozzád többé. Itt pedig nem maradhatsz egyedül, ebben a nagy házban.
- De miért nem jöhet? – pityeredett el a kislány.
- Édesanyád, meghalt – mondta ki a nő. Erre a kicsi hatalmas zokogásban tört ki.



- Milyen szánalmas – hallatszott a legifjabb Denem hangja.
- Miért kínzol engem? Miért kell ezeket a fájdalmas emlékeket előhoznod? Te legalább nem ismerted anyánkat. Nem tudod milyen érzés, ha ott állsz ötévesen mindenki nélkül, épp mikor a legnagyobb szükséged lenne rá. Reggel elment és soha többé nem jött vissza! – a lány sírógörcsöt kapott.
- Te viszont azt nem tudod, hogy milyen érzés, ha nem is ismerted anyádat!



A Griffendél klubhelyiségében Elisabeth a kandalló előtt csücsült, nézte a tűz melengető lángjainak táncát. Kinyílt a Kövér Dáma portréja és McGalagony professzor lépett be rajta.
- Ms. Denem. Beszélnem kell önnel – mondta komolyan az asszony.
- Igen, professzorasszony? – kérdezte a lány.
- Jöjjön velem, kérem – szólt a nő. Elisabeth felállt és követte házvezetőjét. McGalagony egy lánywchez vezette.
- Ms. Denem. Szörnyű látvány fogja fogadni odabent. Biztosan felkészült?
- Igen – felelte némi habozás után. A hangjában bizonytalanság és félelem vegyes keveréke volt. Minerva kinyitotta Elisabeth előtt az ajtót. Ami a lány szeme elé tárult, borzalmas volt. Legjobb barátnője, Myrtle, ott feküdt a mosdó padlóján, holtan. Elisabeth odarohant hozzá, levetette magát mellé a földre és szólongatta.
- Myrtle! Myrtle! Ébredj fel! – sírta a lány, mindhiába. – Ki tette ezt vele? – kérdezte elkeseredetten McGalagonytól.
- Sajnos nem tudjuk – válaszolta a hölgy.



- Még nem tudják. De várjanak csak míg Hagridra terelem a gyanút. Amúgy is megérdemelte az a mocskos kis sárvérű – vihogott Tom.
- Hogy lehetsz ilyen? – kérdezte nővére. A kíntól már lassan sírni sem volt ereje. – Miért kellett azt a vadállatot rászabadítanod a legjobb barátomra? És miért sároztad be szegény Hagridot?
- Te csak hallgass! Ha nem fenyegetlek meg, elmondod annak az idióta Dumbledore-nak, hogy én nyitottam ki a Kamrát és én engedtem rá a diákokra azt a szörnyet.



Elisabeth abban a lánywcben sírdogált, ahol barátnőjét megölték. Nem bírta abbahagyni a zokogást. Egyszercsak meghallott egy kis vékony hangot. Hirtelen úgy hallotta, mintha Myrtleé lett volna, de elkönyvelte magában, hogy biztosan csak képzelődött. Ám megint hallotta. Kinyitotta a kabin ajtaját ahol üldögélt és meglátta Myrtle szellemét.
- Myrtle? – kérdezte szepegve.
- Igen – felelte a kísértet.
- És..és…hogyan? – kérdezte a lány.



- Biztos a trauma teszi. Ehhez a helyhez köti élete legnagyobb emléke – nevetett Tom.
- Tűnj már el! – könyörgött Elisabeth.
- Nem fogok eltűnni. Azt felejtsd el.
- Kérlek – sírta a lány. Fejében gondolatok kezdtek kavarogni. Dumbledore arca újra meg újra felderengett. Az ötlött újra és újra a fejébe, hogy elmondja az igazgatónak testvére tettét.



- Professzor úr! Professzor! Dumbledore professzor! – kiáltotta Dumbledore után.
- Igen, Ms. Denem? – kérdezte Albus.
- Professzor úr. Én tudom, hogy ki nyitotta ki a Titkok Kamráját.
- Igen? – csodálkozott Dumbledore. – És ki volt az? – érdeklődött.
- Ezt verdd is ki a fejedből! – ripakodott rá Tom.
- Nem verem! El fogom mondani Dumbledore-nak, hogy te vagy Mardekár Malazár utódja! – kiabálta a lány.



- Ezen szavak után, már nem érezte öccsét. Nem is hallotta. Hamarosan kezdett megnyugodni. Felült a földről az ágynak támasztva a hátát. Lassan lélegzett. Ám ekkor hirtelen egy nagy pukkanás hallatszott és Tom állt előtte.
- Te, nővérkém, soha nem fogsz beszélni senkinek arról a kis incidensről – mondta a fiú.
- Te hogy kerülsz ide? És mit akarsz tenni? – rémült meg a lány.
- Hoppanáltam.
- De hát azt csak tizenhét éves kortól tanítják!
- Voltak külön tanáraim a nyári szünet alatt.
- De sajnos most … - mondta Tom, miközben előhúzta varázspálcáját nadrágjából.
- M-m-mit akarsz tenni? – sápadt el testvére. – E-e-ezt nem teheted!
- Miért is ne? Soha nem fogsz beszélni erről senkinek.
- De keresni fognak!
- Ki keresne téged, te kis…
- Az iskolából! McGalagony is kereshet! És az árvaház ahol lakunk…
- Az árvaház sajnálattal közli a tisztelt igazgatóval, hogy növendékük egy szörnyű baleset folytán elhunyt.
- Ezt nem teheted! – zokogta a lány.
- Búcsúzz el ettől a világtól. Nemsokára láthatod anyádat!
- Neee! – sikította Elisabeth.
- Avada Kedavra! – mondta ki a halálos átkot Tom. Zöld fény villant és nővére tompa puffanással zuhant a földre. Meghalt. Teljesen elfehéredett, arcán megfagyott a félelem.
- Viszlát, nővérkém – mondta Tom, majd kacagva dehoppanált.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)