Háborúban, szerelemben mindent szabad írta: Morgan

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---
<< >>


A nyolc óra hamar elérkezett, mint ahogy Samuel is - óramű pontossággal. Míg a szobában szöszmötöltem, Ginny ajtót nyitott neki. Mikor elindultam lefelé, megütötte a fülem a beszélgetésük:

- A laborban lesztek? - kérdezte a barátnőm.

- Nem - válaszolta lassan Samuel. Szinte láttam, ahogy a homlokát ráncolja. - A farkasölő-fű főzet hozzávalóját megyünk megkeresni. Szerintem érdemes a fagyönggyel próbálkozni. Azt pedig találunk az erdőben is. Hozunk még pár gombát is…

- Azt hittem, a méreg ellenszerén dolgoztok - jegyezte meg rosszallóan Ginny.

- Milyen méreg? - Samuel hangja furcsán szólt, kicsit fáradtan, de kicsit érdeklődve is.

- Hermione meggyőződése, hogy Dumbledore-t mérgezik. Azt hittem, neked is mondta…

- Említette - felelte kitérően a férfi.

Ekkor léptem le a lépcsőn, még mielőtt Ginny teljesen felhúzta volna a ma esti munkatársam.

- Á, Hermione - Samuel felém nyújtotta a kezét, ami jéghideg volt, és erősen maga felé húzott. - Mehetünk?

- Hova megyünk? - érdeklődtem mosolyogva.

- Az erdőbe. Mivelhogy hozzávalókat keresünk, nemde?

Nyeltem egyet a hangja nyersességétől. Ebben a pillanatban erősen emlékeztetett valakire…
Végül bólintottam, felkaptam a köpenyem, majd a nyomában elhagytam a főhadiszállást.

Hoppanálás után egy tisztáson találtam magam, amit nem ismertem fel, biztos voltam benne, hogy nem a közelben vagyunk. Torkomat köszörültem, keresve a hangom.

- Mit keresünk? - kérdeztem végül.

Nem jött válasz. Egy pillanatra megijedtem, mert nem láttam sehol Samuelt. Szent Merlin, csak nem ért földet hamarabb?

- Samuel! - szóltam fennhangon.

Csend.

- Samuel, hol vagy?

- Itt - felelt egy hang a hátam mögül. Nagyon csendes volt minden, mintha a szél is elhallgatott volna egy pillanatra.

Sóhajtva fordultam meg.

- Samuel, ez nem volt vi… -Elakadtam a mondatban, mikor megláttam. A tisztás közepén állt, engem nézett, kezében pálca volt, amit… nos… rám szegezett.

- Mi akar ez lenni? Az április elseje egy kicsit később lesz. - Viccelődni próbáltam, de a hangom remegett.

Közelebb lépett, a pálcát még mindig felém tartva, aminek a hegye pont a szívemre mutatott. Összeszűkült szemmel figyelt rám, mintha keresett volna valami árulkodó nyomot. Amit valószínűleg nem talált meg, mert elmosolyodott.

- Hát ennyi volt - szólalt meg hirtelen.

- Ennyire elviselhetetlen lennék? - tűnődtem szarkasztikusan. A szívem össze-vissza kalapált. Nagyon berezeltem.

- Ugyan, szivi - vigyorgott. Meghökkentő volt egy ilyen szót hallani pont az ő szájából. A mindig fess Samuel Carminton, a kifogástalan úriember… lám, mit nem tesz egy jó, vagy épp rossz cél… vagy egy-két illemtanóra. - Nem untalak meg, sőt, egészen szívesen játszadoznék még veled egy darabig… - Nem különösebben érdekelte a gúnyos grimasz az arcomon. - De sajnos elkezdtél túl sokat fecsegni.

- Kivédhetetlen probléma - tártam szét a karom. Még magamat is megleptem a hidegvéremmel. Mármint azzal, hogy sikerült nem remegtetnem a hangom. Már csak egyvalamire voltam kíváncsi…

- Ki vagy? Ugye nem…

- Ugye nem ki? - A mosolya még inkább felragyogott, mint aki egy aranyos kiscicát lát éppen. - Azt hiszed, én vagyok a te professzorod?

Arculcsapásként ért a kérdés, holott pont erre gondoltam abban a pillanatban. A nyersessége, a jeges pillantás… De Perselus soha nem mondaná azt, hogy szivi.

- Nos, nem, neki legalább van stílusa, ellenben veled, anyuci kedvenc fiacskája.

A válasz rövid volt, és egyszerű:

- Crucio!

Felordítottam a fájdalomtól, és a földre roskadtam. Erre nem számítottam. Az utolsó előtti pillanatig azt hittem, élve kellek neki. Aztán rájöttem, hogy nem.

- A kérdésedre válaszolva, drága Hermioném, a nevem tényleg Samuel Carminton. - mondta - És valóban gyógyító vagyok.

- Akkor miért? - kérdeztem suttogva, miután a zsigereimből kiszállt a gyötrő fájdalom. Eszelős vigyor ült ki az arcára.

- Azt kérded, miért? - A hangja gúnyos volt, s nevetésbe fulladt. Felém nyújtotta kezét, miután kigombolta az ingje ujját. Alkarján ott éktelenkedett a Sötét Jegy.

- Hát persze - motyogtam. - Mi más lenne az ok? Egyike vagy Voldemort ölebeinek, és megmérgezed Dumbledore-t, hogy…

Türelmetlenül legyintett.

- Persze, persze - mondta. - Tényleg én mérgeztem az öreget, de nem ő volt a fő célpont, kedvesem. Hanem te. A Sötét Nagyúr utánad küldött, nem Dumbledore után. Mikor megtudta, hogy ismét Londonban vagy…

- Apropó, miért pont én?

Samuel elvigyorodott.

- Ennél azért okosabbnak hittelek.

Azt hiszem, ezt nem bóknak szánta, de fogalmam sem volt, miért kellhetek Voldemortnak azon túl, hogy Harry barátja vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, annak idején ez elég indok volt, hogy lelépjek a városból.

- Harry miatt?

Nevetett. Ez aztán bármit jelenthet.

- Dehogy, buta kislány! - Azért rendes tőle, hogy nem hagyott kétségek közt vergődni. - Ennek most semmi köze Potterhez. Csakis rólad. De mindegy is, ha nem tudod, miért kell meghalnod, akkor nem is lehet olyan fontos, nem? - kérdezte gonoszan. - A terv az volt, hogy belépek a Rendbe, és végzek veled. De aztán jött ez a kis ötlet, hogy mi lenne, ha két legyet egy csapásra… A méreg az angyaltrombita nedvéből készült. Az a sárga folyadék, amit ma délelőtt nyelettem le vele, a te segítségeddel. Milyen ironikus, nem?

Azt ismételgettem magamban, hogy "nem megyek neki, nem megyek neki, nem megyek neki", és végül nem is mentem. Jó pont az önfegyelemért.
Elég kilátástalan helyzetben voltam. A földön ülve néztem fel Samuelre, s keserűen megjegyeztem:

- Ez esetben gratulálok a fantasztikus alakításhoz. "Ti nem féltek tőle?" Zseniális volt, minden elismerésem.

Megremegett a szája széle, ezt pontosan láttam a holdfényben. Míg egy pillanatig nem rám látszott figyelni, én elkezdtem azon gondolkodni, hogyan is mászhatnék ki szorult helyzetemből.

- Azt nem játszottam meg - felelte végül halkan. - Tényleg furcsa volt, hogy nem tartotok tőle. Minden normális ember fél a Nagyúrtól.

- Ha még a csatlósai is így gondolják, akkor az már diktatúra, nem? - kérdeztem csevegő hangon. - Bár el tudom képzelni, miket csinál veletek… Egy visszabeszélés egy Crucio, vagy hogy megy nálatok?

Arca eltorzult a gyűlölettől, s azt hittem, menten darabokra átkoz. Vagy kapok egy maflást. De nem volt jobb ötletem a hergelésnél.

- A Nagyúr kiszűri a gyengéket és végez velük! Selejtes katona meggyengíti az egész hadsereget!

- Pont így beszél egy fanatikus - állapítottam meg rosszmájúan, mire most már tényleg kaptam egy pofont. Végignyeklettem a hó alól frissen kikerült avarban, s egy fa tövénél állapodtam meg. Pislogtam egy kicsit, hogy a föld, meg hasonló zavaró tényezők kirepüljenek a szememből, mert gyakorlatilag a csillagokon kívül nem sok mindent láttam.

Mikor ismét többet felfogtam a körülöttem zajló dolgokból, mint a szél susogása, ijedten konstatáltam, hogy egy pálca lóg az arcomba.

- Rendben, azt hiszem, ennyi elég is volt - mondta, nyugalmat erőltetve a hangjára. - Viszlát, Hermione.

Volt még egy utolsó lehetőségem arra, hogy védjem az életemet. Előkaptam a pálcámat, s rá kellett döbbennem, hogy teljes mértékben be vagyok pánikolva, és egyetlen átok sem jut eszembe. Úgyhogy sorban végig próbálgattam mindegyiket, amelyik eszembe jutott.

- Vingardium Leviosa! - Oké, hülye próbálkozás volt… - Obstructo! - Samuel hárította az ártást, s gonosz mosollyal felém küldte a halálos átkot. - Expecto Patronum!

A vidra alakú patrónusom kiröppent a pálcámból, s száját kitátva lenyelte a zöld csóvát. Samuel és én csak bámultunk. Szerencsére én tértem magamhoz előbb, és löktem rajta egyet, mire most ő került a földre. A pálcája kiesett a kezéből, s már kapott volna utána, mikor felemeltem a sajátomat.

- Adava Kedavra!

***
A főhadiszállás konyhájában ültem, egy széken, s magam elé meredtem. Molly a kezembe nyomott egy bögre teát, de még csak bele se szagoltam.

Remus föl-alá mászkált, és félhangosan motyogott:

- Ez nem semmi, ez az évszázad felfedezése… A patrónus-bűbáj a halálos átok ellen… Ez szenzációs…

Nem válaszoltam. Egyszerűen borzalmasan éreztem magam.

- Hermione! Tisztában vagy azzal, mit fedeztél fel?

Haragosan pillantottam fel rá, mire becsukta a száját.

- Igen, tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is, hogy megöltem egy embert!

Lágy tekintettel felém lépett, s megsimogatott.

- Tudom, mit érzel, és ne haragudj, ha most ez engem jobban foglalkoztat… De lásd be; mennyi volt ennek a valószínűsége?

Inkább nem válaszoltam. A végén olyat találtam volna mondani, amit később megbánok.

Sirius robogott be, kockás ingben és szakadt farmerban. Elém térdelt, megragadta a kezem, és csókot nyomott rá.

- Hermione, jól vagy? Minden rendben? Nem esett bajod?

Minden kérdésére ráztam a fejem, míg el nem szédültem. Ismét puszit nyomott a kézfejemre, míg én a háta mögött Remust láttam meg, amint magában motyog. Sirius a hüvelykujjával maga felé fordította az arcom.

- Mi történt?

- Megöltem - suttogtam. - Megöltem őt, Sirius. Egyszerűen csak… meggyilkoltam.

Beharapta az ajkát, én pedig eddig bírtam cérnával. Kitört belőlem a zokogás.

- Gyilkos lettem, Sirius! Olyan, mint ő maga! Jaj, szent Merlin, Sirius, megöltem egy embert!

Szorosan magához húzott, s megfogta a sírástól reszkető vállaimat. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, s felismerhetetlen hangon kiabáltam az ég felé kínomat. Belülről szorított valami, a szívemet fogta közre, s azt hittem, menten megfulladok. Sirius erősen tartott, azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy nem zuhantam a földre. A férfi arca legalább olyan könnyes volt, mint az enyém. Belefúrtam a vállába az arcom, hogy inkább a ruháját áztassam.

Valaki hátulról is átölelt, és az illatáról felismertem: Harry volt az. Ketten fogtak, tartottak, s itatták a könnyeim.

***

Talán elaludtam. Nem tudom biztosan. Mindenesetre mire feleszméltem, az ágyamon feküdtem, s fájó ürességet éreztem.

Megmozdultam, mire szinte rögtön beúszott a képbe Ginny arca.

- Minden oké?

- Ja. Marhára.

- Nem szabad magadat hibáztatnod, Mione.

- Aha.

- Ezt senki sem akarná. Egy rossz embertől szabadítottad meg a világot.

- Ez baromi jól hangzik így, de nem te voltál a pálca végén, hanem én.

Lehajtotta a fejét.

- Tisztában vagyok vele, hogy a közelébe sem érhetek a fájdalmadnak. De próbállak megérteni.

- Elvenni egy életet. Olyan, mintha magad is meghaltál volna.

Csendben voltunk egy ideig, s nekem volt időm egy kicsit gondolkodni. Felrémlettek előttem az este képei, s ökölbe szorult a kezem. Mintha diavetítést néztem volna, a képek közé egyszer csak Dumbledore arca kúszott be.

- Dumbledore! - Felpattantam az ágyról, s örültem, hogy közel járok a megoldáshoz.

- Hova mész? - kiáltott rám barátnőm, mikor felrántottam az ajtót.

- Megmentem Albust.

Leviharzottam a földszintre, s útközben találkoztam Ronnal és Harryvel.

- Angyaltrombita! - ziháltam feléjük. - A bezoár nem semlegesíti a hatását, egy különleges gombából főzött bájital segíthet csak!

- Mi van? - bámult rám Ron, s a karom után kapott, de elvétette, én pedig felkapta a kabátom, és az éjszakába vetettem magam. Felvillanyozva éreztem, magam, valami, amivel elfoglalom magam, s megmentem Dumbledore-t!

A közeli sikátorból hoppanáltam, mielőtt a fiúk utolérhettek volna.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)