Háborúban, szerelemben mindent szabad írta: Morgan

[Kritikák - 13]

+++ betűméret ---
<< >>


Nem sokkal messzebb tűntem fel, mint ahol az ominózus események történtek. Egy pillanatra megdermedtem, mikor felfogtam, hova is jöttem, de a fa tövében nem láttam a holttestet. A Minisztérium emberei minden bizonnyal már elszállították.

Csillagfénybe vonva lépkedtem a sűrű, vizes, aszott avarban, s igyekeztem felidézni, mit is mondott Bimba annak idején a girlon gombáról. Arra emlékszem, hogy a tanárnő szerint bárki felfedezheti, hiszen gyakorlatilag mutogatja magát éjszaka.

Egy percig úgy tűnt, mintha állna valaki a fák között. Egy tekintetet éreztem magamon, nem először az utóbbi időben. Mire azonban egyet pislantottam, már csak a szél lengedezett azon a helyen.

Lehajoltam, hogy jobban lássam a földet a holdfényben. Centiről centire haladtam, tüzetesen átvizsgáltam mindent, sorban széthajtva a leveleket utamból. Pár lépéssel arrébb megleltem, amiért jöttem.

Egy apró kis gomba, barna kalappal és fehér tönkkel. Teljesen hétköznapinak tűnt. Annyiban különbözött a többitől, hogy ezüstös aura lengte körül, ezzel hívva fel a figyelmet varázserejére.

Fellélegeztem. Ezüst tőrömmel elválasztottam a gyökerétől, s belehelyeztem a kis erszényembe.

Halk neszt hallottam, amolyan talársuhogás félét, de megfordulni nem volt időm, már hallottam is egy selymes hangot a hátam mögül.

- Stupor!

***

Madárcsiripelés.
Lassan nyitottam ki a szememet. Hunyorognom kellett, annyira világos volt. Egy hatalmas ablakon tódult be a fény, ami mögött egy gyönyörű kert terült el.
Megremegtem egy pillanatra, ahogy megmozdítottam elmacskásodott tagjaimat. Még éreztem testemben az átok nyomait, ami órákra eszméletlenné tett. Csak tippelni tudtam, mennyi időre, de úgy tűnt, egész éjszakán át tartott.

Megemeltem a fejemet, hogy körbenézzek a helyiségben. Kovácsoltvas ágyon feküdtem, alattam sötétzöld ágytakaróval. Hátam mögé valaki krémszínű párnákat tett, félig ülő helyzetbe támasztva.

- Örülök, hogy látlak, Hermione.

Jobbra kaptam a fejem, s a sarokban, egy zöld fotelban az a férfi ült, akit immár öt éve nem láttam.
Letettem a lábaimat a cseresznyefa parkettára, egy percre sem szakítva meg a szemkontaktust.

- Perselus… Én is örülök. Bár megvallom, nem pontosan értem, mi az apropója ennek a találkának. - A hangomba enyhe rosszallás vegyült, mire felcsillant a szeme. Nem tudtam, mennyire bosszanthatom fel.

- Lényegre törő, mint mindig - biccentett, és keresztbe tette a lábait, arcára töprengő kifejezés ült ki.

- Ezt most bóknak veszem - feleltem óvatosan, majd lassan felemelkedtem ültőmből.

Még mindig engem nézett, s hosszú másodpercekig úgy tűnt, nem kívánja megtörni a csendet.

- Megváltoztál - mondta végül halkan, végignézve rajtam. Tekintete elidőzött vállig érő, szelíd hullámokban tekeredő hajamon, arcomon, testemen, egészen a lábamig.
Majdnem olyan volt, mintha gusztálna.

Köhintettem, mire újra az arcomra kapta pillantását.

- Te is más lettél - jegyeztem meg, s valóban. Haja rövidebb volt, mint régen, s szemei körül apró ráncok gyülekeztek. A halántékán megpillantottam pár ősz hajszálat.

- Én nem változtam, Hermione - ingatta a fejét. - Én öregedtem. - Érces hangon felnevetett, mire összerezzentem.

- Félsz tőlem? - kérdezte fürkészve, a reakcióimat lesve.

Előre léptem pár lépést.

- Nem félek tőled - válaszoltam. - Csak nem értelek. Nem tudom, miért hurcoltál magaddal, és ez elbizonytalanít.

Aprót bólintott.

- Szóval nem félsz, hanem bizonytalan vagy. Dicséretes, felettébb dicséretes.

Kinézett a kertre, ahol egy öles diófa alatt faragott márványpad körül verebek csipegettek.

- Félnem kellene talán? - kérdeztem halkan, a tőlem telhető legsemlegesebb hangon.

Nem nézett rám, figyelmét teljesen lekötötték az apró madarak. Meg kellett hagyni, jól álltak neki az évek. A nők az idő múlásával öregszenek, ráncosodnak. Megcsúnyulnak. A férfiaknál más a helyzet. Az ő arcuk, koruk előrehaladtával markánsabbá, vonzóbbá válik. Perselus úgy hitte, megöregedett, s ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? Addig jó, míg nem tudja: jóképűbb, mint valaha.

- Az attól függ…

Nem fejezte be a mondatot, bennem pedig megkondult a vészharang. Felvontam a szemöldököm.

- Mégis mitől függ?

Felemelkedett a fotelból, és elém lépett. Felpillantottam az arcára, ami hideg volt, mint mindig, és kiismerhetetlen.

- Nézd, Hermione, nem kertelek. A Nagyúr parancsára vagy itt.

Éreztem, ahogy az arcomra kiül a döbbenet. Meredten bámultam rá, mintha arra várnék, mindjárt elneveti magát, és bevallja, csak vicc volt az egész. Ez nem következett be. Elkezdtem a mellkasát nézni, az könnyebb volt.

Gyengéden felemelte az államat. A tekintete ellágyult egy pillanatra, ahogy végignézte a reakciómat.

- Csalódtál bennem, Granger?

Költői kérdés volt, nem várt rá választ, bennem meg össze-vissza kavarogtak az érzések. Nem egyszer hangoztattam az évek során, mennyire biztos vagyok benne, hogy Voldemort mellé állt, elfordulva a Jó oldaltól. Legbelül azonban soha nem hittem komolyan. Vagy inkább reménykedtem. Felnéztem rá, tömény gyűlölettel, mire rögtön elkomorult.

Nem tett úgy, mintha nem erre számított volna, inkább csak beletörődöttnek tűnt. Mint mikor felkészülsz a legrosszabbra, ami be is következik.

Távolabb lépett tőlem, én viszont utána kaptam, megmarkolva hófehér ingét. Még ez is! Hogy merészeli ezt a színt viselni? Miért nincs feketében? Aljas képmutató!
Magamhoz rántottam, és az arcába sziszegtem.

- Egy utolsó áruló vagy, Piton! Hát te vetted át Carminton helyét? Te vagy az új öleb, akit a meggyilkolásomra küldtek? Stílusos, mit ne mondjak! Nem szarakszol becserkészéssel, puhítással, mint az elődöd… Nem, te elrabolsz! Tudod, mi vagy te? Egy mocskos, undorító féreg, aki…

Letépte magáról a kezemet, és az ágyra lökött, olyan erővel, hogy nyekkentem a matracon.
Aztán szó nélkül kiment a szobából.

Összekuporodva ültem a gyönyörű ágytakarón, térdeimet ölelve, s folytak a könnyeim. Nem is az fájt, hogy elrabolt, vagy hogy durván viselkedett velem… hanem az, hogy rájöttem: pont olyan disznó, mint amilyennek mindenki tartja.

***

Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta, hogy magamra hagyott, ugyanis óra nem volt a szobában. Jobb híján a madarak csiripelését hallgattam, ahogy a szabadságról daloltak.
A Nap útját is szemmel tartottam, ahogy magasan fenn járt az égen, majd alkonyba borult a kert, s vele együtt a madarak is eltűntek.

Az ablakból pont láttam a naplementét.

Pálcámat nem is kerestem, tudtam, hogy nincs nálam. Ennél azért jobban ismertem Perselust, mintsem hogy próbálkozzak.

Féltem, hogy mi fog következni. Sejtettem, hogy Voldemort a halálomat akarja, és azt is tudtam, nem egy udvariaskodó fajta. Ha arra jut, hogy a legnagyobb fájdalmat azzal okozza, ha a szerelmemet küldi a meggyilkolásomra, akkor nem fog teketóriázni. Egyszerűen ugrasztja az ő Pincebeli Rémét, aki szíves örömest elteszi láb alól a lányt, aki annyi fájdalmat okozott neki.

Rengeteget mondogattam magamnak, hogy nem az én hibám. Sirius is ezt a nézetet osztotta, Harryvel egyetemben. Nem én tehetek róla, hogy Perselus fogta magát, és lelépett. Gyógyerejű mantraként mondogattam estéről estére, mind hasztalan. A bűntudat megmaradt.

Hónapokig éreztem az illatot a ruháimon, nem számított, hányszor mostam ki őket. A szegfűszegillat végigkísérte a napjaimat, éjjeleimet, magányos perceimet… Fájt, na.

Nem tudtam, mire vár még. Ha meg akar ölni, miért ülök itt még mindig? Vagy Voldemort maga akar végezni velem? A gondolatra kirázott a hideg.
Valahol a távolban egészet ütött egy templom órája, s hosszan harangoztak.

Mire elhallgatott, kopogást hallottam az ajtó felől. Összerezzentem, és feljebb kúsztam az ágyon.

Ne légy ostoba, Hermione, Voldemort nem kopogna…

- Igen? - Büszke voltam, amiért nem remegett a hangom.

Egy manó nyitott be, kis kék kötényben, fehér kendővel a fején. Beljebb lépett, és pukedlizett felém.

- Kisasszony, a vacsora tálalva.

Döbbenten vontam fel a szemöldököm. - Vacsora?

- Az uram mondta, szóljak a kisasszonynak - bólintott a manó. - A professzor személyes kívánsága, hogy csatlakozzon hozzá. Kérem, fáradjon utánam.

Feltápászkodtam az ágyról, és elgémberedve elindultam utána.
Vacsora. Akkor most kivégzés lesz, vagy koktélparti?

- Hogy hívnak? - kérdeztem, mire hátra sem pillantva válaszolt:

- Mimynek, kisasszony.

- Hol vagyunk, Mimy?

- Uram nem adott felhatalmazást Mimynek, hogy elmondja.

Ingerülten biccentettem.

- Hát persze, hogy nem - morogtam. - Hülye kérdés volt…

Mimy levezetett a lépcsőn, ami egy szűk kis előszobába vezetett.

- Jobbra, kisasszony - intett a manó, én pedig jobb híján követtem.

Egy hosszú asztal állt az étkező közepén, első ránézésre diófa lehetett. Rajta aranyszín terítő, két terítékkel.
Perselus a legvégén, az asztalfőn ült. Lazán hátradőlt, egyik karját a szék háttámláján nyugtatva, s engem nézett.

- Megnyugodtál? - kérdezte hidegen.

Vetettem rá egy gyűlölködő pillantást, és nem moccantam. Legyintett egyet a vele szemben lévő teríték felé.

- Helyezd magad kényelembe.

Tovább álltam az ajtóban, mire bosszúsan horkantott.

- Merlinre, Granger, tedd le a segged.

Ez hatott. Kihúztam a székemet, és helyet foglaltam. Bizalmatlanul méregettem a kést és villát a tányér mellett. Ezen láthatóan jól szórakozott.

- Most arra vársz, hogy megbűvölöm a kést, az pedig a hátadba repül?

Mogorván néztem rá.

- Igazából a szívemre gondoltam.

Felemelte a ruhaszalvétáját, szétrázta, és eligazgatta az ölében.

- Mimy!

A kis manó belépett.

- Tálalhatod az első fogást - szólt Piton, rá se nézve. Tudtam, hogy a rosszallásomat akarja kivívni, ezért nem szóltam.

- Igen, uram - hajolt meg Mimy, én pedig akaratlanul is elgondolkodtam rajta, vajon Perselus hogyan bánik a manójával. Vajon a kis lény fél tőle? Nem tűnt frusztráltnak a jelenlétében, de a szolgai alázat érezhető volt.

A levegőben egy palack bor jelent meg, s Perselus felém intett vele.

- Parancsolsz?

Vállat vontam. Igazából édes mindegy volt.
Felemelte a pálcáját. A palackra, majd a poharamra mutatott, s az ital megjelent előttem.

- Ügyes bűbáj - biccentettem, kezembe véve a poharat. Beleszagoltam a borba, a szakértő látszatát keltve, de valójában mérget kerestem. Ez persze a számára is nyilvánvaló volt.
A saját adagját is kitöltötte, és ráérősen belekortyolt, kiélvezve a zamatát. Meg-meglötykölte a nedűt, éreztetve, ő valóban ért hozzá.

- Helyi bor - magyarázta. - '92-es évjárat. Fantasztikus év volt. - Hangja merengően hatott, de tudtam, csak a gyanakvásom akarja elaltatni. - Kár, hogy ez az utolsó üveg, de megfogadtam, csak különleges alkalommal nyitom ki. Ennél alkalmasabbat nem is találhattam volna - húzta mosolyra a száját, én pedig nem győztem csodálkozni. Ennyi mosoly a régi Perselus Pitonnak kitartott volna minimum egy évig. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Természetemnél fogva keresem a dolgok okait, és ez most különösen izgatott. Vajon jó, vagy rossz jelentése van ennek az én életemre?

Nem hagyta, hogy tovább filozofáljak, mert rám emelte éjfélszín szemeit, és nekem minden gondolat kiröppent a fejemből. Biztos voltam benne, hogy belemászott az elmémbe.

- Kifelé - motyogtam elhalóan.

Elkapta a tekintetét, és letette a poharat.

- Nagy volt a kísértés. - Ez majdhogynem szabadkozásként hatott. - Nem lett volna szabad.

- Láttál valami érdekeset? - kérdeztem gúnyosan.

Megvakarta az orrát, én pedig sejtettem, most valami hazugság következik.

- Semmi olyat, amiért érdemes lenne még egyszer megreckíroznom. Megnyugodhatsz.

- Ezt az egyet ne kérdd tőlem, Perselus. Távolról sem vagyok olyan állapotban, hogy megnyugodjak.

Rándított egyet a vállán.

- Ez már a te egyéni problémád.

Mimy megjelent az ajtóban, egy nagy leveses tálat cipelve. Erős kísértést kezdtem érezni, hogy segítsek neki, de Perselus egyetlen pillantással eltántorított tervem végrehajtásától. Van, amikor az embernek fel kell adnia elveit.

A tál végül felkerült az asztalra, és egyetlen csepp sem csurgott ki belőle, ami szép teljesítménynek mondható, a manó és az asztal magasságának ismeretében.

A leves forró volt, és sűrű. Hagymakrémleves, zsemlekockákkal, magyarázta Mimy, mire Perselus aprót köhintett. Ránéztem, és azt mondta:

- Egy csodálatos helyi különlegesség, Hermione.

Idegesen behunytam a szemem.

- Öt percen belül másodszor utalsz rá, hol vagyunk, és mégsem mondod ki. Megkérhetlek, hogy ne húzd tovább az idegeim?

- Jó borok, hagymakrémleves… hol lehetünk, Hermione? Segítek, várj… Egy Szajna nevű folyó is folyik nem messze innen.

Nagyot nyeltem, és motyogni kezdtem.

- Hogy mondod? - érdeklődött Perselus.

- Franciaország - sóhajtottam fel leverten. Így, hogy külföldön vagyunk, holtbiztos, hogy nem találok haza.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)