B - A névtelen ember írta: semdan

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---


Harry aznapra végzett a hivatalban. Ismét unalmas napjuk volt. Öt évvel Voldemort bukása után az egykori halálfalók többsége az Azkabanban volt, a dementorokat és Voldemort egyéb sötét lényeit szinte egytől egyig lemészárolták, vagy elűzték az országból. Nem maradt más ellenség, mint néhány vámpír, aki elég gyenge vagy ostoba volt, hogy hagyta magát észrevenni és az a maroknyi vérfarkas, akik nem voltak hajlandók minisztériumi ellenőrzés és gyógykezelés alá vetni magukat.
Nem aurornak való kor volt ez. A katonák nem találták a helyüket a békességben. Harry egész háborúban született generációja a helyét kereste. De a világ lassan fellélegzett. Harry is. Ő személy szerint élvezte a békeéveket, és azt remélte, a világnak nagyon sokáig nem lesz szüksége rá és a hozzá hasonlókra. Hogy ők már nem érik meg a következő háborút.
Minden túlélő nemzedék ilyen. Mind reméli, hogy a jó végérvényesen győzedelmeskedett a gonosz felett. Hogy nem lesz több háború. És mind téved. Többnyire még annyira sem szerencsések, hogy ne éljék meg a következő háborút.
Ez történt a kilencszázasok nemzedékével, akik tizennégy és húsz között vívták a maguk csatáit. És felnőtt fejjel látták harminckilenc-negyvenötöt. A húszasok, akik Grindelwald ellen harcoltak, többnyire még megélték Voldemort első felemelkedését. A hatvanasok, akik nyolcvanegyben Harry Pottert dicsőítették, kilencvenötben már újabb harcot vívtak, ezúttal Harry vezetésével.
Az ő generációja sem fogja elkerülni a sorsát. De azok az idők még messze vannak. Addig lehet reménykedni. Harry ezt tette. Bízott a jövőben, hogy aztán később oly keserűen megcsalatkozzon. De ez a történet nem a jövőről szól. Ez a történet egy találkozással kezdődik.

Harrynek nem volt kedve azonnal otthon lenni. Persze minden otthon töltött perc boldogságot jelentett neki, mint minden fiatal házasembernek. De a mai nap valahogy más volt. Kilépve a telefonfülkéből, amely a minisztérium vendégbejáratát rejtette, az árnyékban a levegő csípősen hűvös volt, de a Nap még kellemes langyos sugarakkal kényeztette az arcát. Sétára való idő.
Gyalog indult hazafelé. A minisztérium környéke szépnek egyáltalán nem volt mondható, a kihalt sikátorokkal és a szeméttel, de ahogy néhány perc múlva kiér majd a belvárosból, minden sokkal szebb lesz. A külváros, ahol laktak, a kis parkokkal és barátságos régi templomokkal igazán a megfelelő hely erre az estére. Harry elindult.
Mielőtt kiért volna a szemetes belvárosi utcákról, egy hajléktalannal találkozott. A férfi a földön ült kopott, koszlott ruhákban, haja és szakálla szinte teljesen eltakarta az arcát. Mellette kis tábla hirdette, hogy segítséget vár az utca arctalan emberétől, aki általában közönnyel és néma undorral elsétál mellette, rosszabb esetben belérúg.
Harry azon az estén jókedvű volt, ezért összekotorta a zsebében lévő mugli aprópénzt, és a férfi mellett álló papírpohárba ejtette. Elhibázta a mozdulatot, az aprópénz csörömpölve gurult szét a földön. A koldus erre felriadt, és elkezdte összekapkodni apró vagyonát. Harry lehajolt, és segített neki. A férfi felnézett, és tekintete egy pillanatra megpihent Harry homlokán.
– Harry Potter…
Harry döbbenten megállt mozdulat közben. Felkapta a fejét, és a férfi arcába nézett. Meglepve konstatálta magában, hogy tévedett. Nem igazán férfi. Szinte gyerek még. Fiatalabb nála, bár ápolatlan külseje miatt ez elsőre nem látszik. Harry zavartan nézte, kereste az ismerős vonásokat az ismeretlen arcon, de egyet sem talált.
– Elnézést, ismerjük egymást?
– Hogy ismerjük-e? Nem, nem hinném…
A koldus felnevetett, de a nevetés csúnya, tüdőbajos köhögésbe fordult. Sokáig köhögött, fulladozni kezdett. Harry segíteni akart rajta, de nem tudta mit tegyen. Mire azonban bármi eszébe jutott volna, a fiatal férfi abbahagyta a köhögést, és folytatta.
– Legalábbis te nem ismersz engem. Én persze mindent tudok rólad. A fene ebbe az apróba…
A koldus vékony fapálcát húzott elő a kabátja ujjából, és a földre szegezve intett vele egyet maga felé. A fémpénzek erre csörögve visszagurultak hozzá, a különböző érmék érték szerint szétválogatták magukat, és szabályos oszlopokba rendeződtek.
– Négy font hetvenöt. Egész szép. Ebből te adtál vagy három fontot. Rendes fickó vagy, halod-e. Örök hála.
Harry szóhoz sem jutott a döbbenettől. Ez az utcán üldögélő koldus olyan hanyag eleganciával hajtott végre egy bonyolult nonverbális varázslatot, amire valószínűleg még ő sem lett volna képes. Értetlenül nézett a férfi arcába. Hogy kerül egy ilyen tehetséges fiatal varázsló ilyen helyzetbe?
– Te… te varázsló vagy?
– Jó hogy rájöttél. De hát, bölcsesség és bátorság a nagy harcos ismérve, nem az intelligencia. Ennek a kettőnek pedig nem vagy híján, ha jól hallottam.
– Honnan ismersz te engem ennyire?
– Téged? Mutass egy boszorkányt vagy varázslót, aki nem ismer téged ezen az istenverte szigeten, Harry Potter!
Ebben volt igazság. Harryt nem csak a Brit szigeten, de szinte egész Európában, ha nem az egész világon ismerte minden varázshatalommal bíró ember. Hiszen ő volt a gonosz elleni harc jelképe a sötét években, amiből végül ő vezette ki a varázsvilágot.
– Tudok neked segíteni? A minisztériumban dolgozom…
– Épp eleget segítettél azzal, hogy meghívtál egy szendvicsre. Hacsak a világot nem tudod megváltoztatni…
– Ezt meg hogy érted?
– Aki a sötétben nőtt föl, annak a fény bántja a szemét. Csak azok tudnak kilépni a világosságba, akik tudják, hova akarnak menni benne. Akiknek van céljuk. Neked volt ilyened. Nekem nem.
Harry egyre furcsábbnak találta a koldust. Úgy tűnt, a férfi azért jobban ismeri őt, mint az utca átlag varázslója. És az ember sehogyan sem vár ilyen bölcselkedéseket egy szinte magatehetetlen szerencsétlentől, aki koszos sikátorokban tengeti napjait.
– Ezzel most mit akarsz mondani?
– Nézd, neked van otthonod, szép feleséged…
– Ezt meg honnan tudod?
– Benne volt az újságokban. A Kiválasztott Megnősül! Én meg itt vagyok. Célok nélkül. Esély nélkül. Voldemort halálával minden, amiért éltem, odalett.

Harry rémülten nézett a férfira. Egyik egykori ellenségével, egy Halálfalóval beszélgetne? Megmarkolta a zsebében a pálcáját, de a férfi egyetlen mozdulata sem tűnt fenyegetőnek. Sőt, mintha észrevette volna Harry önkéntelen mozdulatát, és épp csak láthatóan elmosolyodott.
– Tehát Voldemort szolgálatára kötelezted el magad?
– Voldemortot szolgálni?
A férfi megint felnevetett, és a nevetés az előzőhöz hasonlóan ismét köhögési rohamba fulladt, de ez most rövid ideig tartott.
– Nem, nem szolgálni… megölni…
– Megölni? Hogy érted?
– Szó szerint. Ez volt létezésem egyetlen célja. Ugyanúgy, mint a tiéd.
A koldus elhallgatott. Lehunyta a szemét. Egy pillanatra Harry végtelen fájdalmat és fáradtságot látott átsuhanni a fiatal arcon.
– De hát Voldemort meghalt. Most már új életet kezdhetnél.
– Te könnyen beszélsz. Neked volt lehetőséged új életet kezdeni. Benned megvoltak az alapok, amire új házat építhettél, amikor a régi végre ledőlt. Nekem nem volt ilyen alapom.
Harry szánakozva nézte a férfit. Sok emberről tudott, akinek a háború tönkretette az életét. Sokan nem tudnak túllépni rajta. De ilyent, mint ez a férfi, még nem látott. Nincs senki, aki ilyen közönnyel tudna beszélni a saját sorsáról.
– Talán tudok segíteni. Meséld el! Mondd el, mi történt veled, és együtt helyrehozhatjuk!
– Pont, mint amilyen régen voltál, nemde, Harry Potter? Hermione Granger nagyon jó szót talált erre. Hogy is mondta? Megmentési kényszer?
– Ezt meg honnan tudod?
– Megmondtam. Nagyon sokat tudok rólad.
– Tehát nem akarod elmesélni a történeted?
– Elmesélni? Nem is tudom. Ma nem. Ma fáradt vagyok. Talán holnap. Igen, a holnap jó lesz. Holnap gyere vissza ide. Nekem úgysincs hová mennem. Akár itt is megvárhatlak.
– Rendben, holnap visszajövök. Hogyan szólíthatlak?
– Hogyan szólíthatsz? Hívj B-nek. Igen. Ez kifejezi a lényeget.
– Rendben. Akkor viszlát holnap, B.
– Viszlát holnap, Harry Potter. És kösz az aprót.

Harry elgondolkozva tette meg a maradék utat hazafelé. Kár, hogy ilyen tehetséges emberek ilyen tragikus helyzetbe kerülhetnek. De ilyen a háború. Nem tehettek ellene semmit. Sokaknak kellett szenvednie, és sokak nem érték meg azt a napot, amikor végre vége volt. De azért igazán kár. Mindenesetre kíváncsi volt a koldus történetére.
Mikor hazaért, Ginny terített asztallal várta. Harry soha nem kérte és soha nem várta el tőle ezt, de mindig hálás volt érte. Ginny szerelmük első gyümölcsét hordta a szíve alatt. Nem régóta, a felületes szemlélőnek talán fel sem tűnt volna, de Harry, aki jól ismerte felesége minden egyes porcikáját, már látta a különbéget. Néhány ív lágyabban görbült, mint korábban, még csak ennyi volt az egész.
Harry üdvözlésképpen megcsókolta Ginnyt, de nem szólt semmit. Gondolatai még a szerencsétlen koldus körül forogtak. Szótlanul ettek, Harrynek már rég nem volt mit mondania a munkájáról, és mivel ő ragaszkodott hozzá, hogy Ginny a terhessége alatt ne járjon dolgozni (professzionális kviddicsjátékosként ez nem lett volna jó ötlet), neki sem volt sok mondanivalója. De már nem volt szükségük szavakra. Elég volt egymás jelenléte.
Mikor végeztek, Harry Ginny tiltakozása ellenére lerámolta az asztalt és elmosogatott. Mégsem járja, hogy a felesége mindent elvégezzen helyette, ha egyszer ugyanazt csinálták, csak két külön helyen. Mindketten ültek egy fotelben, Ginny otthon, Harry az irodában, és olvasgattak vagy egyszerűen bámultak ki az ablakon.
Mikor már minden edény tisztán csillogott, a házaspár leült a nappaliban a kanapéra, Ginny pálcájával két kötőtűt vezérelt a levegőben bonyolult mozgásuk közben (babaruha készült éppen), Harry átölelte felesége vállát, és szótlanul nézett maga elé.
– Mi van veled? Olyan furcsa vagy ma.
– Semmi. Csak elgondolkoztam.
Harry nem tudta, folytassa-e, de a szavak szinte maguktól jöttek elő.
– Találkoztam egy koldussal.
– Igen, mostanában elég sok van a minisztérium környékén.
– Fiatalabb volt nálam. És varázsló.
– Varázsló koldus?
– Igen, úgy tűnik. Holnap találkozom vele. Azt mondta, elmeséli az életét. Furcsa volt, mintha ismerne engem. Olyan dolgokat tudott, amit nem hiszem, hogy bárkinek elmondtam volna. Legalábbis újságoknak biztosan nem.
– Akkor holnap későn jössz?
– Igen, azt hiszem.
– Rendben, akkor este átugrom Lunáékhoz. Úgyis rég találkoztam vele.
– Oké, csak vigyázz magadra. Nem tudom, most hogy van vele, de régen voltak dolgok a házukban, amik hajlamosak voltak felrobbanni.
Ginny kérdőn nézett rá.

Harry másnap visszament a sikátorba, ahol B-vel találkozott. A férfi látszólag aludt. Harry letett mellé egy zacskót, amiben két hamburger, egy üveg ásványvíz és néhány fánk volt. Az egyik közeli gyorsétteremben szerezte be ezeket a dolgokat. A férfi, úgy tűnik, észrevette őt, mivel még mindig csukott szemmel megszólalt.
– Köszönöm. Foglalj helyet.
Harry nem akart leülni a földre, de mire egyet pislogott, máris egy asztal mellett állt, és egy kényelmes szék érintette meg a lábát. Meglepetten leült, míg B felkelt a földről, elfoglalta a vele szemben lévő széket, és kipakolta maga elé az ételt, amit Harry hozott neki.
– Nem zavar, ha előbb eszem, ugye?
– Csak nyugodtan. De ha tudsz ilyent varázsolni, akkor miért…
– Hogy miért ülök a földön? Mi értelme lenne egy ilyen széken, vagy bárhol máshol ülni, ha csak ül az ember? Arra jó a föld is. Hogy miért kéregetek? Kaját nem tudok varázsolni. Gondolom, az iskolában is tanítják Gamp elemi átváltoztatási törvényét.
B nekilátott a hamburgernek. Most, hogy a széken ült az asztal mellett, a külsejétől eltekintve a viselkedése egészen elegáns volt. Már amennyire lehet hamburgert elegánsan enni. Evés közben megkérdezte Harryt.
– És, milyen napod volt? Izgalmasan telik a munka az Auror Parancsnokságon?
– Nem igazán. Mostanában nem sok dolgunk van. A háborúnak vége, nincs már kit elfogni.
– Látod, ezért vagyok én itt és nem ott. Ott már nincs semmi, amiért élhetnék. Pedig én is feketemágus-vadász lennék. Talán még jobb is, mint az aurorok többsége. És most egyáltalán nem akarok nagyképűnek tűnni, de tényleg. Hiszen Dumbledore mindig csak a legjobbat fogadta el…
Harry régi igazgatója említésére eléggé meglepődött. Nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna B-t a Roxfortban. Akkor meg honnan ismeri Dumbledore-t?
– Most gondolom meglepődtél. Igen, ismertem Dumbledore-t, talán még nálad is jobban. Akárcsak te, én is az ő teremtménye vagyok. Csak te ki tudtál lépni az árnyékából.
B úgy mondta ezeket, hogy fel sem nézett a fánkról, amit éppen evett, és Harry úgy érezte, a férfi belenézett az agyába anélkül, hogy ő észrevette volna. Megpróbálta lezárni az elméjét, bár ez sosem volt az erőssége. B ezt is észrevette.
– Sosem voltál nagy okklumentor, amennyire tudom. De látom zavar. Bocsánat, többet nem fordul elő.
– Rendben. Hogy érted, hogy Dumbledore teremtménye vagy?
– Hosszú történet, ha gondolod, elmesélem. De előbb még befejezem ezt.
Harry hátradőlt a székben, és türelmesen várt. Közben elképzelte, milyen látványt nyújthatnak kívülről. Egy sötét, szemetes sikátor közepén egy elegáns mahagóni asztal, mellette egy fekete taláros alak és egy hajléktalan egymással szemben. Végül B befejezte az evést, és felnézett Harryre.
– Tehát, ha még mindig érdekel a történetem, elmesélhetem.
– Természetesen. Ezért jöttem.
B is hátradőlt a székében, összefonta az ujjat, kezét az asztalra támasztotta, és beszélni kezdett.

– Az egész 1981-ben kezdődött. Neked is, és nekem is. Nem sokkal az előtt, hogy Voldemort elment érted Godric’s Hollowba, meglátogatott minket. Megölte a szüleimet, de engem nem talált ott. Elrejtettek, amikor megtudták, hogy jön. Később Dumbledore elhozott a ház romjai közül. És ezzel véget is ér a kettőnk közti hasonlóság.
Dumbledore magához vett engem. Lényegében ő nevelt fel, már ha nevelésnek lehet nevezni, amit velem csinált. Nem tudom. Lehet, hogy a kiképzés jobb szó lenne. Elég hamar elkezdtem produkálni a mágia első jeleit. Talán négy éves voltam. Onnantól Dumbledore arra tanított, hogyan irányítsam a bennem rejlő erőt. Mire először pálcát fogtam a kezembe, már nagyon sok mindenre képes voltam. Akárcsak Voldemort a maga idejében.
Kilenc éves voltam, mikor megkaptam a pálcámat. Onnantól kezdődött az igazi tanulás. Mivel Dumbledore-nak egyedül velem kellett foglalkoznia, míg a tanárok általában több diák között kell megosszák a figyelmüket, nagyon gyorsan haladtam. Csak napi négy-öt órát töltöttem konkrét tanulással, de ennyi idő alatt jóval több mindent el tudtam érni, mint egy átlag diák. Valószínűleg tehetséges is voltam. Nem tudom. Soha nem ismertem a fiatal varázslókat, hogy fel tudjam mérni, mennyire.
A tanuláson kívül sok dolgom nem volt. Általában Roxmorts utcáit jártam, vagy valami könyvet olvastam. Sok könyvem volt. Mindet Dumbledore választotta. Mindegyik „hasznos” volt. Tankönyvek, tudományos könyvek. Jobb híján ezeket olvastam. Persze, ki is próbálgattam a bennük lévő varázslatokat.
Mire tizennégy lettem, többet tudtam a mágiáról, mint a legtöbb Roxfortból kikerülő diák. Ezt onnan tudom, hogy minden tankönyvet olvastam. És még sokkal de sokkal többet. A defenzív mágia magasiskolája. Átkok és ellenátkok. Hogyan győzd le a leghatalmasabb feketemágust. Hogyan pusztíts el egy horcruxot.
Látom, meglepődtél. Természetesen tudom, mi az a horcrux. Egy olyan tárgy, amibe a varázsló lelke egy darabját zárja. Egy tárgy, amely az élők világához köti a lelkét akkor is, ha a teste valami folytán elpusztulna. Ezt nekem nagyon jól tudnom kellett. Fel voltam készítve bármire.
Képes is voltam bármire. Jól ismertem a fekete mágiát. Használni tudtam volna, ha kell, a főbenjáró átkokat. Használtam is őket. Sokszor. Sosem embereken. Kivéve az Imperiust. Azt embereken is. Hogy rossz dolog volt? Lehet. Dumbledore ezt soha nem mondta. Meg kellett tanulnom. Fel kellett készülnöm.
Egy idő után sokat hallottam rólad. Dumbledore gyakran elmesélte, mi van veled. Hogy hogyan fejlődsz, érsz egyre erősebb varázslóvá. Hogy hogyan küzdesz a külső és belső démonaiddal. Hogy hogyan készülsz a feladatra. A feladatra, ami az enyém is.
Voldemort feltámadt. Ott voltál, láttad. Dumbledore már régóta várta azt a napot. Tudta, hogy el fog jönni. Mikor megtudta, hogy Voldemort a véredet használta a feltámadáshoz, szinte táncolt örömében. Ez azt jelentette, hogy túlélheted a harcot. Én annyira nem voltam boldog. Ez azt jelenthette, hogy rám soha nem lesz szükség.
Voldemort visszatért, és egyre erősödött. Mikor kitört a nyílt háború, Dumbledore elengedett engem. Azért odafigyelt rám, de hagyta, hagy gyakoroljak a Halálfalókon. Egyetlen feltétele volt. Nem maradhat szemtanú. Én ebben soha nem okoztam csalódást neki. Ő pedig módosította néhány auror emlékeit, hogy azt higgyék, ők hagyták maguk után azt a valamit, ami a Halálfalókból megmaradt. Voldemort legalább tucatnyi szolgája veszett oda az én pálcám által.
Aztán Dumbledore keze megsérült az egyik horcrux miatt. Tudta, hogy már nem él sokáig. A seb halálos volt, Piton sem tudta megmenteni. Ezért megadta nekem az instrukciókat. Menjek, és ne tegyek semmit. Ne avatkozzam közbe. Csak figyeljem, mire jutsz. Aztán meghalt, ahogyan eltervezte. Én pedig mentem. Követtelek téged. Megvoltak rá az eszközeim.
Nem avatkoztam közbe. Láttam, ahogy hárman küzdötök a világ ellen. Nem hittem volna, hogy sikerrel jártok. De nem segíthettem, pedig képes lettem volna rá. Senkinek nem szabadott tudnia, hogy létezem. Neked főleg nem. Ha te tudod, Voldemort is tudja. Láttam, ahogy egyesével levadásszátok a horcruxokat. Mindent tudtam, amit te tudtál, sőt valamivel többet. És keményebb voltam, mint ti. Nem zavart, hogy a földön kell aludnom, hogy vadásznom kell az élelemért. Ezeket mind megtanultam.
Dumbledore-tól jó kiképzést kaptam. Jó katona voltam. Teljesítettem a parancsot. Bármi áron. Elpusztítani a hét horcruxot, ha te nem jársz sikerrel, és végezni Voldemorttal. Hogy csak hat horcrux volt? Te is tudod, hogy hét volt. A Hetedik te magad légy. Illetve vagy. Szeretem ezt a verset, te nyilván nem ismered. Nem angol, valami fura nyelvről fordították. Most, hogy nincs küldetésem, már van időm verseket olvasni.
Igen, a parancs így szólt. Elpusztítani a horcruxokat, és téged magadat is, ha te nem lennél rá képes. Ugyan, te magad sem hiszed el Dumbledore-ról, hogy ne lett volna képes rá. He, he, eh… – Köhögési roham. – Ismered őt. Most már megismerted. A Nagyobb Jóért. Bármit. És ha már nincs több horcrux, ha már a benned lévőtől is megszabadultunk így vagy úgy, megölni magát Voldemortot.
Én voltam számára a Halál Angyala. Valaki, akit még ő sem képes megállítani. Valaki, aki erősebb, gyorsabb és gonoszabb nála. Valaki, akinek hozzá hasonlóan nincs neve, nincs arca, nincs semmije. Aki csak azért él, hogy gyilkoljon.
Soha nem volt nevem. A szüleim biztos adtak nevet nekem, de Dumbledore nem mondta meg. Én voltam a B-Terv. Dumbledore soha nem helyezte minden titkát ugyanabba a kosárba. Főleg nem egy olyanba, amely összeköttetésben áll a Sötét Nagyúrral.
Végül sikerrel jártál. Képes voltál feláldozni magad, hogy megmentsd a világot. Mikor beléptél az erdőbe, néztelek. Tudtam, hogy sikerrel jársz. Dumbledore megmondta. Ha feláldozod az életed, túléled. Ha nem, meghalsz.
Volt egy hiba. A kígyó megmaradt. De egy barátod azt is elintézte. Néztelek, ahogyan megölöd Voldemortot. Láttam, ahogyan beteljesíted a végzetem. A tökéletes fegyver végigélte a háborút anélkül, hogy egyszer is kikerült volna a hüvelyéből.
Ennyi az én történetem. Ez vagyok én. Egy gyilkos, akinek nincs neve, nincs célpontja. Valaki, akit létrehoztak egy célért, ami nélküle teljesült be. Ennyi az életem. Egyelőre.

Harry döbbenten hallgatta végig a férfi történetét. Sosem gondolta volna, hogy van még valaki, akire Dumbledore rábízta a küldetést. Még egy lehetőség a sikerre. De nem is tudhatta. Akkor nem küzdött volna ilyen keményen. Nem lett volna kész feláldozni az életét. De azt nem tudta volna elképzeli, hogy az igazgató kész lett volna feláldozni őt.
Persze, egy ideig azt hitte. De aztán Dumbledore elmondta neki, hogy tudta, túlélheti. Nem gondolta volna, hogy valóban képes lett volna megölni. A mostaniak fényében ebben már egyáltalán nem volt biztos. A hallottak igazán megrázták.
Tudta, hogy a férfi gondolkodás nélkül megölte volna őt, ha szükségesnek látta volna. Mégsem gyűlölte őt. Sajnálta a férfit, amiért nincs múltja, nincs jelene, nincs jövője. Nincs senkije és semmije. Egy tökéletes gyilkológép, egy olyan korban, amelynek nincs szüksége gyilkológépekre.
Megdöbbentette, hogy Dumbledore képes volt ezt tenni egy ártatlan és tehetetlen gyermekkel. De aztán rájött, hogy legbelül egyáltalán nincs meglepve. Ha Dumbledore helyébe képzelte magát, felidézte, hogyan gondolkozott az igazgató, tudta, hogy ez volt a leglogikusabb döntés. Ha a szeretet nem győzi le Voldemortot, majd legyőzi a hideg tudás és kegyetlenség. Szomorúan nézett a férfire.
– Tehetek érted valamit?
– Nem. Hacsak nem tudod előrehozni a háborút.
– Milyen háborút?
– Azt, ami jön. Túl sok ember kapott kegyelmet ahhoz, hogy ne legyen újabb háború a közeljövőben. És ha valaki tudhat erről a háborúról, akkor az én vagyok. Messziről megérzem a vér szagát.
Újabb nevetés, újabb köhögés. Harry egyáltalán nem volt biztos benne, hogy B megéli a következő háborút ilyen egészségügyi állapotban. Abban sem volt biztos, hogy megéli a holnap reggelt.
– Ó, értem ne aggódj. Keményebb vagyok, mint hiszed. De hát öt év idekint ezt teszi az emberrel. De majd rendbe jövök. Mostantól oda fogok figyelni az egészségemre. Értelmet adtál az életemnek. Ó, már megint a gondolataidban olvastam. Bocsánat. Nagyon hozzászoktam ehhez.
– Hogy érted, hogy értelmet adtam az életednek?
– Te jó ember vagy, Harry Potter. Segítettél egy szerencsétlen koldusnak. Erős benned a könyörület. Ilyen emberekkel a vezetésben, akik bíznak abban, hogy a gonosz képes megjavulni, már nem lehet messze az újabb háború. És akkor én ott leszek, hogy újra harcoljak a sötétség ellen. És most nem lesz más, hogy elvégezze helyettem a feladatot. Dumbledore-tól életre szóló küldetést kaptam. El kell pusztítanom a Gonoszt. Bármi áron. A Nagyobb Jóért.

B felemelkedett az asztaltól, és Harry követte a példáját. A férfi intett egyet a pálcájával, az asztal és a székek pedig eltűntek. Ezután B mélyen Harry szemébe nézett, és Harry megint érezte azt, amit Dumbledore jelenlétében egykoron, hogy röntgensugarak járnák át a testét.
– Viszlát, Harry Potter. Tudom, hogy találkozni fogunk még. Remélem, minél előbb. Te reméld, hogy minél később. Mert ha újra találkozunk, az azt jelenti, hogy háború van.
B még egyszer meghajolt Harry felé, majd egy halk pukkanással eltűnt. Semmi nem maradt utána, csak a zavar Harry fejében. Harry úgy sétált el a sikátorból, hogy még mindig a hallottakat próbálta megemészteni.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)