Háborúban, szerelemben mindent szabad írta: Morgan

[Kritikák - 20]

+++ betűméret ---
<< >>


Arra ébredtem, hogy valaki szelíden rázza a vállam, és azt mondogatja, sürgősen fel kéne kelnem, mert valamit halaszthatatlanul látnom kell. Résnyire nyitott szemmel megállapíthattam, hogy a ház urának hálószobájában vagyok, s Perselus fekete szemei bámulnak vissza rám, furcsa kifejezéssel.

- Gyere, Hermione, mutatok valamit.

Rémlett, hogy hajnaltájt felkelt mellőlem, majd halk léptekkel elhagyta a helyiséget. Arra már nem emlékeztem, visszajött-e, de most teljes harci díszben (értsd: fekete talárban) állt az ágy mellett. Hagytam, hogy felhúzzon, majd levonszoljon a konyhába, ahol a kandalló felé rántson. Még tele volt álommal a szemem, s a férfi keze olyan erősen fonódott a csuklómra, hogy még ha akarok se tudok szabadulni.

Mielőtt azonban beléphettünk volna a lángok közé, azok zöldre váltak, és legnagyobb meglepetésemre egy másik Perselus lépett ki közülük. Tátott szájjal bámultam a jelenséget. Az, amelyik az én kezemet tartotta, megtorpant, majd visszanyerve a lélekjelenlétét, rám szólt:

- Menj hátrébb, Hermione.

Az újonnan érkezett Piton összehúzott szemmel és beharapott ajkakkal állt, mozdulatlanul.

Tanácstalanul néztem egyikről a másikra. Az egyik meg akar ölni. De melyik?

A hozzám közelebb álló pálcát rántott, és a másikra szegezte.

- Engedj el minket, és nem esik senkinek sem bántódása.

- Ó, hát persze - húzta el a száját az. - Ha azt hiszed, simán hagyom, hogy fogd Grangert, aztán lelépj, borzasztó ostobának képzelhetsz engem.

- Na várjunk el pillanatot - emeltem fel a kezem. - Az egyikőtök - mutattam a hozzám közelebb állóra. - Perselus. A másik meg valószínűleg egy halálfaló. Malfoyra tippelnék, ha nem tudnám, hogy soha nem alázkodna meg ennyire.

A kandallós Piton megforgatta a szemeit, majd levetette magát a legközelebbi székre. Hűvös tekintettel méregette hasonmását.

- Ez olyan ostoba húzás volt a részetekről - jegyezte meg lustán.

- Teljes mértékben egyetértek az előttem szólóval - morogtam bosszúsan.

A mellettem álló Piton horkantott, és magasabbra emelte a pálcáját.

- Hermionénak nem eshet bántódása. A Nagyúr nem fogja őt megkaparintani, hiába küldött ide téged.

- Persze, persze - legyintett a másik. - Most elmondasz minden hülye közhelyt, adod az ártatlant Grangernek, mikor megkérdi, milyen személyes dolgot tudsz elmondani, azt feleled, fél a sötétben, vagy kiskorában leesett egy bicikliről, szóval, minden olyat, amit el lehet mondani egy átlagos mugliszármazású boszorkányról… satöbbi, satöbbi…

A halántékomhoz szorítottam az ujjaimat, majd dörzsölni kezdtem.

- Komolyan mondom, hülyét kapok Voldemorttól és az ostoba módszereitől.

- Ne mondd ki a nevét - sziszegték egyszerre.

- Jó, oké, persze… bocsánat - szóltam szarkasztikusan.

A pálca hegye továbbra is a kandallónál ülő férfira mutatott, akit láthatóan ez nem különösebben zavart.

- Tedd azt le, és engedd el Grangert.

- Még mit nem - válaszolta a másik. - Hogy fuss vele a Nagyúrhoz, és megölesd? Na nem, abból nem eszel.

- Nem látom be, miért hiszed, hogy nem én ölném meg őt, és azzal fáradoznék, hogy elvigyem innen.

- Merlin se igazodik ki a tökkelütött logikádon, de mindegy is. Nem fogok itt magyarázkodni neked, azok után pláne nem, hogy belebújtál a bőrömbe.

Úgy gondoltam, éppen itt az ideje, hogy véget vessek ennek a komédiának.
Előkaptam a saját pálcámat, és a békésen üldögélő Pitonra szegeztem. Elkerekedett szemmel nézett rám, de nem emelte fel a kezeit.

- Most megölsz, Granger?

Gúnyosan felvontam a szemöldököm, majd megkérdeztem:

- Nem ezt kéne tennem? Elvégre meg akarsz ölni engem, nemde? Akkor miért hagynálak életben?

Azzal szólásra nyitottam a számat, és láttam, ahogy megrökönyödve eltátja a száját. Abban a pillanatban megfordultam, s az ártás a másik hasonmást érte, aki ájultan terült el a földön.

Perselus szaggatottan fújta ki a levegőt a hátam mögött.

- Már komolyan azt hittem, végzel velem…

Hátrapillantva megállapíthattam, hogy megkönnyebbült mosoly játszik az ajka körül.

- Megijedtél, mi?

- Inkább meglepődtem. Egyrészt, hogy nem ismersz annyira, hogy tudd, én vagyok az, másrészt, hogy ha tudod is, akkor is megölsz.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam. Nem hittem el, hogy félt tőlem. Egy percig se. Ezt bizonyítandó, vigyorogva jött közelebb hozzám, hogy átöleljen, s csókot nyomjon a nyakamra.

- Egyvalamit szabad tudnom?

- Arra vagy kíváncsi, honnan tudtam, hogy te vagy az.

Bólintott.

- Onnan, hogy te nem vagy ennyire kedves velem, mint az a másik - feleltem egyszerűen, mire méltatlankodva felhúzta a szemöldökét.

- Még hogy nem bánok veled kedvesen… Ez most rosszul érintett, Granger.

Rámosolyogtam, és könnyedén megjegyeztem:

- Példának okáért leszokhatnál erről az állandó Grangerezésről, Piton - hangsúlyoztam ki gúnyosan a nevet.

Sóhajtott.

- Rendben igyekezni fogok. - Közelebb hajolt hozzám, az orra hozzáért a bőrömhöz, és halkan megjegyezte: - Aztán majd alkalomadtán megmutatom, milyen kedves tudok lenni, ha már nem emlékszel rá…

Mélyen elpirultam, s hogy zavarom leplezzem, rekedten megszólaltam:

- Most inkább derítsük ki, ki az a valaki a te képeddel.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)