November Rose írta: semdan

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---


A fiú és a lány egymás mellett ültek a lépcsőn a kastély egyik titkos útján, a fiú baljával átkarolta a lány derekát, ő pedig a vállára hajtotta a fejét. Hosszú ideig nem beszéltek, a fiú teljesen alámerült a boldogságban, ami eltöltötte őt, mindig, amikor kettesben lehetett szerelmével. Boldog volt, hogy aznap már végeztek a tanulással, nem maradt semmi dolguk, itt lehetnek egymással, ha akarnak, akár órákig. Aztán egy gondolat szöget ütött a fejébe.

– Kíváncsi vagyok, mit szólnának a szüleid, ha most látnának minket – mosolygott a lányra, aki visszamosolygott rá.

– Nem tudom, szerintem inkább a saját szüleidtől kellene tartanod, az alapján, amit meséltél róluk… – szólt a lány, majd kíváncsian megkérdezte. –Tényleg a nagyapád választotta anyádat apád feleségének?

A fiú felnevetett.

– Rosszindulatú pletyka, semmi több! Apáméké igazi szerelmi házasság, nem is tudtak volna nem egymásba szeretni annyi idő alatt, amíg nagyapám összezárta őket apám szobájában. – Még mindig nevetve a térdére tette volna a kezét, de mellényúlt, és jobbja a lány térdén találta meg a helyét.

– Hé! Veszed le rólam a mancsod! – szólt rá nevetve a lány, és játékosan a fiú kezét kezdte csapkodni, aki erre elkapta a kezét, baljával gyengéden, de határozottan maga felé fordította a lányt, és a csapkodással nem törődve megcsókolta. Erre ő is abbahagyta a kapálódzást, és hosszú percekig ültek összefonódva, mintha ajkaik sosem akarnák elhagyni egymást.

Egyszer azonban a legnagyobb boldogságnak is vége szakad, ők is szétváltak, kissé kelletlenül, de mégis boldogan, és megint csak ültek egymás mellett, élvezve egymás testének melegét. Aztán a fiú folytatta a megkezdett témát, és bár tovább mosolygott, látszott, hogy még mindig zavarja valami.

– De hát mégis, apád azt mondta, amikor először találkoztunk, hogy nem akarja, hogy túl sokat barátkozz velem. Azt hiszem, amit most csinálunk, kimeríti a túl sok barátkozás fogalmát.

A lány felnevetett, látva a fiú aggódó tekintetét.

– Ugyan már, ne idegeskedj ezen! Apám nagyon vicces ember, szeret ilyen dolgokat mondani.

A lány tovább nevetett, de a fiú arca komor maradt, ezért a lány megfogta a kezét, és visszatette a térdére.

– Tessék, így jobb? Vegyük úgy, mintha nem is csaptam volna rá.

A fiú erre elmosolyodott, és visszahúzta a kezét.

– Nem ez a probléma, tényleg. Tudom, hogy nem volt komoly. – Megcsókolta a lány feje búbját, mire ő halkan kuncogni kezdett. – Csak, tudod, mostanában sokat gondolkoztam a dolgon, és igazából mi vagyunk az utolsó két ember, akiktől azt várnák, hogy összejönnek.

A lány erre olyan eltökélt arcot vágott, hogy a fiú önkéntelenül felnevetett, de ő fenyegetően összehúzta a szemét, ezért jobbnak látta abbahagyni.

– Naaa, ne nézz így rám, ilyenkor annyira ijesztő vagy – szólt tettetett rémülettel.

Erre végre a lány is elmosolyodott.

– Te annyira érzékeny fiú vagy, hogy talán jobb lennél lánynak, nem mondták még? Tényleg, ez jó ötlet! Lehetnél a legjobb barátnőm! Akkor mehetnénk együtt vásárolni, meg minden! És végre elmondhatnám valakinek, hogy olyan gyáva barátom van, hogy nem mer együtt mutatkozni velem nyilvános helyen! – szólt, mire mindketten felnevettek, és a fiú ismét maga felé fordította a lányt.

– Mégsem lenne jó, ha te lennél a legjobb barátnőm, akkor nem csinálhatnánk ezt – szólt halkan a lány, mielőtt ajkuk összeért, és még percekig nem vált el egymástól. Mikor ez megtörtént, ismét csendben ültek, átkarolva egymást, és a semmibe meredtek. Végül kivételesen a lány szólalt meg először.

– Tudod, arra gondoltam, hogy holnap kézen fogva kéne bevonulnunk reggelizni a nagyterembe. Hadd lásson minket együtt mindenki. Elegem van már abból, hogy mindig ilyen helyekre kell bújnunk, ha egymással akarunk lenni.

– Ugyan már, nagyon jó itt, nem? Ez a kellemes kis zug, a már-már romantikus pókhálókkal… – szólt széles mosollyal az arcán a fiú, de aztán komolyabban folytatta. – Mindenesetre nem hinném, hogy jó ötlet lenne mindenkinek megmutatni, hogy szeretjük egymást.

– Jaj, ne legyél már ilyen gyáva kukac! – vágta rá kacagva a szerelme. – Mennyivel jobb lenne most kinn a parkban, olyan szép idő van odakint, már mindjárt itt a nyár!

– Ne is említsd a nyarat… – komorodott el a fiú hirtelen.

– Mi bajod van a nyárral? – kérdezte meglepetten a lány. – Végre két hónap tanulás nélkül!

– Nem tudom, hogy fogok kibírni két hónapot nélküled. – szólt szomorúan, majd döbbenten bámult szerelme arcára, aki csilingelőn kacagni kezdett. – Most mit nevetsz?

– Néha olyan buta vagy! Aranyosan buta! – mentegetőzött, ahogy a fiú duzzogni kezdett, aki erre rögtön megenyhült. – Már mért ne találkozhatnánk a nyáron! Biztosan tele van a világ hm… romantikus pókhálós lépcsőkkel.

Erre már a fiú sem tudta visszafojtani a nevetést, hosszasan kacagtak a gondolaton, hogy a nyáron ilyen rejtett helyeken találkozgassanak. Aztán a fiú hirtelen abbahagyta a nevetést, és komolyan a lány szemébe nézett.

– Mégis azt mondom, hogy nem lenne jó ötlet kézen fogva sétálni a kastélyban.

– De miért nem? – értetlenkedett a lány. – Talán félsz?

– Nem – válaszolt határozottan a fiú. – Téged féltelek. Tudom, hogy bántanának, ha együtt látnának velem.

Erre a lány arca hirtelen elkomorodott.

– Te csak ne félts engem, édesem! Tudok én vigyázni magamra, elvégre a keresztanyám a rontások koronázatlan királynője, és én is tanultam tőle ezt-azt!

– Az egyszer biztos, hogy szeptember elsején szépen elbánt azzal a fickóval, aki gúnyolódott anyádékon. Mindenesetre a gazember vicces látványt nyújtott azokkal a denevérekkel – válaszolt vigyorogva a fiú, felidézve a szórakoztató emléket.

– Várj csak, amíg látod, én mit tudok! – mondta nevetve a lány.

– Jaj, ne ijesztgess, így is elég félelmetes vagy! – nevetett vissza a fiú, de ekkor a csuklóján lévő óra csengeni kezdett. Riadtan nézett a lányra, majd megszólalt.

– Hoppá, már ilyen későn van? Gyorsan telik az idő, amikor jól szórakozik az ember. Azt hiszem ideje visszaindulnunk, mielőtt bajba kerülünk.

Ezzel elővette a pálcáját, suhintott egyet, mire egy gyönyörű rózsa jelent meg a levegőben. Másik kezével elkapta, felszisszent, mivel egy tövis beleállt az ujjába, és átnyújtotta a lánynak.

– Egy rózsát az én legszebb rózsaszálamnak? – kérdezte színpadias hangnemben.

A lány felnevetett, átvette a virágot, majd gyors csókot lehelt a fiú ajkára.

– Ha megengeded, én most nem viszonoznám a kedvességedet. Nem biztos, hogy te ennyire örülnél egy hasonló szóviccnek. – Ezzel elmosolyodott, és elgondolkodva nézte a mélyvörös virágot. – Tudod, nem biztos, hogy ez jó ötlet. Ha úgy akarunk csinálni, mintha nem lenne köztünk semmi, elég sok kérdést vet majd fel, ha beállítok a klubhelységbe egy vörös rózsával, nem gondolod?

Mindketten gondolataikba merülve nézték a virágot a lány kezében, ajkuk önkéntelenül egymáséhoz közeledett, mikor a folyosót az avatatlan szemek elől elrejtő függöny megmozdult, mintha a szél egy pillanatra félrefújta volna, majd egy döbbent nyögést hallottak maguk előtt. A fiú erősen átkarolta a lányt, készen megvédeni az ismeretlen veszélytől, de ekkor a semmiből megjelent előttük egy döbbent arcú fiú, aki a Griffendél ház színeit viselte talárján, fekete haja pedig olyan kócos volt, minta épp egy seprűről szállt volna le. A kezében egy vízszerűen csillogó köpenyt tartott. Először csak annyit tudott kinyögni:

– Mija… Ti?

Ezután ajka gonosz vigyorra húzódott, megfordult, kirohant a folyosóról, a fiú és a lány még távolról hallották az üvöltését, ahogy minden szembejövővel közölte az örömhírt.

– Rose és Scorpius a titkos folyosón csókolóznak! Rose és Scorpius szerelmesek!

Scorpius Malfoy arcára kiült a harag.

– Egyszer még megfojtom ezt a James Pottert!

Rose Weasley szerelme arcát látva felnevetett.

– Ugyan már, legalább holnap megtudjuk, ki mit szól hozzánk. Emiatt sem kell többet aggódnod.

Erre Scorpius is elmosolyodott.

– Igazad van. És legalább te is elviheted a rózsát.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)