Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


A bétázásért ismét köszönet Zizikének és Theatressnek.


17. fejezet: A bájitaltan tanár - 1. rész

Harry teljesen elkedvetlenedve ment le ebédelni. Mélységesen elítélte, hogy a Felügyelőbizottság pusztán a pánikkeltés miatt, és a rosszindulatú gyanúsítgatásra alapozva szándékozik kirúgni Pitont, és dühítette, hogy senki nem tud tenni ellene semmit.

Leült az asztalhoz, és egy szendvicsért nyúlt. Minden lelkesedés nélkül majszolni kezdte, és közben fél füllel a körülötte folyó beszélgetéseket hallgatta. Ingerülten vette észre, hogy senki sem említi a bájitaltan tanár küszöbön álló elbocsátását.

McGalagony lépett be a terembe, és megállt a tanári asztalnál. – Kérhetném egy percre a figyelmüket? – szólította meg a diákokat, akik azonnal elcsendesedtek. – Piton professzor ma reggel elhagyta a gyengélkedőt. Mától újra ő a Mardekár házvezető tanára, és holnap reggeltől újraindulnak a bájitaltan órák. – Az utóbbi hír egyöntetű felhördülést váltott ki a diákseregből. McGalagony felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

- Nem tudom elhinni, hogy Dumbledore engedi Pitont tanítani – jegyezte meg Lavender. – Úgy értem, a jelen körülmények között… - Elhallgatott, mire Ron szólalt meg.

- Nos, azt hiszem, vagy tanít, vagy ölbe tett kézzel várja, hogy lesújtson a bárd.

- Legalább egy óránál többet nem kell majd elviselnünk vele – jelentette ki Dean. – Kizárt, hogy kihúzza a hétvégéig.

Harry töltött magának egy pohár sütőtöklevet, és úgy döntött, hogy inkább nem figyel arra, hogy miket mondanak az osztálytársai Pitonról, majd észrevette magát Pitont is, amint az egyik oldalajtón belép a terembe. Még annál is mogorvábbnak tűnt, mint amilyennek Harry Dumbledore irodájában látta, és láthatóan máshol jártak a gondolatai. Nem vett tudomást sem a kollégáiról, sem arról, hogy a diákok nyíltan bámulták.

Harry a poharát forgatta, és a szeme sarkából figyelte a bájitaltan tanárt, de az felé sem pillantott, ami Harryt még ingerültebbé tette. A férfi pár nap múlva alighanem elmegy, és Harry nem tudta, egyáltalán lesz-e lehetősége elköszönni tőle, arról nem is szólva, hogy szívesen megvitatta volna vele a félelmeit is.

Piton befejezte az ebédet, és éppen úgy szó nélkül hagyta el a termet, mint ahogyan megérkezett. Harry is felállt, és a Griffendél-torony felé indult. Nyomott hangulatán egy cseppet sem javított, mikor a portrélyukon átbújva megpillantott egy hatalmas dobozt, melyet a gyengélkedőn kapott üdvözlőlapok és édességek töltöttek meg. Harry a felé irányuló túláradó csodálat és aggódás eme látványos bizonyítékára meredt.

- Nahát, Harry, ez meg micsoda? – kérdezte Neville, ahogyan átmászott a portrélyukon, nyomában a többi griffendélessel.

- Ezeket küldték az emberek a gyengélkedőre? – kérdezte Dean, miközben vigyorogva szemügyre vette a dobozt. – Hűha, szép kis mennyiség, nem igaz?

- Azért majd minket is megkínálsz, ugye, Harry? – kérdezte Seamus reménykedve, miközben a kártyák alól kikandikáló csokoládét bámulta.

- Persze – felelte Harry. – Tessék, az egész a tiétek. – Megfordult, és felsietett a hálótermébe, maga mögött hagyva meglepett osztálytársait. Megragadta a seprűjét, és a kviddicspályára indult.

A kviddicsbalesete óta először ült seprűre, de mégsem aggódott. A repülés épp olyan természetes volt számára, mint a légzés. Elrugaszkodott a földtől, és felreppent. Élvezte, ahogyan a repülés szabadsága felvidítja, és átjárja a megszokott öröm. Összevissza száguldozott a stadionban, a célkarikákat kerülgette. Egyre gyorsabban repült, és hagyta, hogy a jókedve félresöpörje az aggodalmait.

Egy éles kanyar után ismét végigszáguldott a pályán a karikákat kerülgetve. A bal oldalán felvillant az első karika. Azonnal balra fordult, miközben a második karika súrolta a jobb karját. A harmadik pontosan előtte volt. Teljes súlyával jobbra dőlt, és a seprűjére nehézkedett. Csupán centiméterekkel kerülte el a karikát, majd hagyta, hogy a seprűje lelassuljon, és a pálya közepén lebegjen. Ezúttal minden repülési képességére szüksége volt; szakadt róla a veríték, és hevesen vert a szíve, de nagyszerűen érezte magát.

- Harry!

Neve hallatán hátrapillantott a válla felett, és a felé repülő Ginnyt pillantotta meg.

- Megőrültél? – kiabálta a lány, amint melléért. – Még csak ma reggel kerültél ki a gyengélkedőről, és máris megpróbálod kitörni a nyakadat!

Harryt meglepte Ginny dühödt aggódása. – Csak gyakoroltam.

Ginny összeszorította a száját, amiből látszott, hogy cseppet sem enyhült meg, majd a föld felé indult. Harry követte.

- Komolyan, Harry! – kezdte a lány, amikor mindketten leszálltak a seprűjükről. – Nem tudnál egy kicsit kevésbé vakmerően viselkedni?

Harry megvonta a vállát. – Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

Ginny felhorkant, majd rámeredt. – Aggódsz Piton professzor miatt, ugye?

Harry meglepődött, és immár nem először töprengett el azon, vajon hogy lehet, hogy Ginny láthatóan mindig tudja, hogy éppen mi bántja. – Úgy gondolod, nincs rá okom?

Ginny felsóhajtott. – Harry, tudom, hogy aggódsz, de te is tudod, hogy Dumbledore nem hagyja, hogy megöljék. Bizonyára van valami terve.

- Nem erről van szó – mondta Harry. A kastély felé indult, és Ginny követte.

- Akkor miről?

Harry elgondolkozott. – Egyszerűen csak úgy tűnik, mintha így vagy úgy, de szinte mindenkit elveszítenék – mondta elkeseredetten.

Pár pillanatig csendben sétáltak, majd Ginny halkan megszólalt.

- Sokat jelent neked, ugye?

Harry éles tekintettel nézett a lányra. Ha bárki más kérdezte volna tőle ezt, gondolkodás nélkül tiltakozni kezdett volna. De Ginny arcán őszinte kifejezés ült, nem látszott rajta semmiféle helytelenítést, és ez őt is őszinte válaszra késztette.

- Igen – felelte. – Azt hiszem, nagy hatással volt rám, hogy végignéztem, mit tesz vele Voldemort.

- Ez természetes! Látni azt, hogy valaki majdnem meghal… - Ginny elkapta a tekintetét, és az ajkába harapott. – Az a baj, hogy sokszor nem is vesszük észre, milyen fontos nekünk valaki, egészen addig, míg csaknem elveszítjük.

- Meglehet – felelte Harry komoran. – De biztos vagyok benne, hogy ő nem törődik velem, szóval én miért törődöm mégis vele?

- Nem választhatjuk meg, hogy ki a fontos nekünk, Harry – válaszolt Ginny, még mindig az ajkát harapdálva. – Előfordul, hogy bármennyire is próbáljuk, nem tudjuk elnyomni magunkban a törődést a másik iránt, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ő nem érez ugyanúgy irántunk.

- Ennek nem sok értelme van, nem igaz? – jegyezte meg Harry, akit bosszantott a saját érzelgőssége.

- Az érzelmeknek nem kell, hogy értelmük legyen, Harry.

Harry Ginnyre mosolygott. – Azt hiszem, igazad van – mondta. – Figyelj, köszönöm, hogy utánam jöttél. Jólesik valakivel beszélgetni.

- Velem bármikor beszélgethetsz, Harry.

Harry ismét elmosolyodott, majd kissé összeráncolta a szemöldökét. Ginny arckifejezésében volt valami szomorúság a mosoly mögött, amit Harry nem tudott pontosan beazonosítani.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, hogy jól vagyok – felelte Ginny, és a kastély felé pillantott. – De, ööö, most fel kell készülnöm az órámra, szóval majd később találkozunk, rendben, Harry?

- Persze – felelte Harry, Ginny pedig szaladni kezdett a kastély felé. Harry összehúzott szemöldökkel nézett utána, és elgondolkozott, vajon ő mondott-e valamit, amivel felidegesítette a lányt, de semmi ilyesmi nem jutott eszébe.

Ő is a kastély felé sétált, és sokkal jobban érezte magát, mint korábban. A bejárati csarnokban hatalmas nyüzsgés fogadta, ahogyan a diákok ebéd után özönlöttek ki a Nagyteremből, és indultak az órájukra. Megpillantotta Malfoyt, amint az Crak és Monstro által közrefogva parádézik a folyosón. Sajnos Malfoy is észrevette őt.

- Még mindig életben vagy, Potter? – kérdezte színlelt meglepetéssel. – Kár.

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Hallom, hogy ráadásul megint Piton professzor a házvezető tanárod, szóval azt hiszem, ez nem a te napod.

- Nem tudom elhinni, hogy Dumbledore visszahelyezte Pitont – húzta el a száját Malfoy. – Mi értelme volt, mikor pár napon belül úgyis eltűnik?

- A Felügyelőbizottság még nem döntött.

Malfoy felnevetett, mire Crak és Monstro is csatlakoztak hozzá.

- Reménykedsz a csodában, Potter? – viccelődött Malfoy.

- Potternek igaza van, Mr Malfoy – szólt közbe a melléjük érő Ryan. – Amíg a Felügyelőbizottság nem dönt, nem lehetünk biztosak a végeredményben. Szóval ha esetleg van véleménye, akkor nem lenne eltékozolt idő azt nyilvánosságra hozni. – A három mardekáros felé biccentett. – Tekintve, hogy a bizottság elsődlegesen a diákok biztonságát tartja szem előtt, biztos vagyok benne, hogy a magukfajta fiatalemberektől kapott őszinte beszámoló segítene meghozni a helyes döntést.

Ryan Malfoyra és társaira kacsintott, majd folytatta útját a kastély felé, anélkül, hogy Harryre pillantott volna.

- Ez nem is rossz ötlet – jegyezte meg Malfoy széles vigyorral, és oldalba bökte Craket. – Írhatnánk a Felügyelőbizottságnak egy levelet, hogy állandó rettegésben élünk, és éjszakánként nem merünk elaludni, mert attól félünk, hogy a halálfalók betörnek a kastélyba, és álmunkban legyilkolnak minket.

- Te egy halálfaló mocskos, hazudozós fia vagy, Malfoy – közölte dühösen Harry. – A Felügyelőbizottság sosem hallgatna rád!

Malfoy megbántottságot színlelt. – De hiszen én csupán egy sajnálatra méltó áldozat vagyok, akinek az apja bemocskolta az ősi, tiszteletre méltó családja nevét azzal, hogy tragikus módon hagyta magát elcsábítani Tudjukki által. – Malfoy nyílt arckifejezését öntelt mosoly váltotta fel. – Azok a bolondok a bizottságban imádják az ilyesmit. – Ismét undok kacajt hallatott, majd társaival együtt távozott, félrelökve Harryt.

Harry egy pillanatig utánuk bámult, majd magában füstölögve folytatta útját a Griffendél-torony felé. A Felügyelőbizottság tagjainak bizonyára több eszük van annál, mintsem hogy Malfoyra hallgassanak. Másrészt viszont hallgattak Pembroke-ra, ami meglehetősen rossz előjel. Harry a homlokát ráncolta, miközben átmászott a portrélyukon. Az egész Ryan hibája! Nyilvánvalóan azért igyekezett rávenni Malfoyt és a többieket, hogy levelet írjanak a bizottságnak, hogy Pitont biztosan kirúgják, és ő legyen a végleges házvezető tanár.

Nem fog neki sikerülni! – gondolta Harry eltökélten. Nem Malfoy az egyetlen, aki a Felügyelőbizottsághoz fordulhat. Felsietett a hálótermébe, átkutatta a ládáját penna és pergamen után, és írni kezdett. Meglepő könnyedséggel áradtak a gondolatai, és azzal próbált nyomást gyakorolni a bizottság tagjaira, hogy kifejtette, mennyire igazságtalan lenne hisztérikus pletykákra alapozva elbocsátani Pitont. Szilárdan állította, hogy a Roxfortnál nincsen biztonságosabb hely, és kiállt Piton mellett, azon kevés emberek egyikének nevezve, akinek volt bátorsága szembeszállni Voldemorttal. Hogyan büntethetnék meg ezért?

Mire befejezte, sokkal jobban érezte magát. Ha mást nem is ért el, de legalább megkönnyebbülést hozott, hogy kiírta magából a gondolatait. Hedviget útjára bocsátotta a levéllel, majd nekilátott a kórházi tartózkodása során elmulasztott házi feladatoknak. Mire háztársai visszaértek az órák után, éppen végzett az utolsó feladattal. Amikor lement a klubhelyiségbe, hogy találkozzon a barátaival, egy izgatott beszélgetésbe csöppent.

- Mi történt? – lépett oda a többiekhez.

- Piton összehívta az összes mardekáros diákot – mondta Neville. – Vacsora előtt az egész ház a klubhelyiségükben gyülekezik.

- Miért? – kérdezte Harry.

- Hát ez az – felelte Dean. – Senki sem tudja. Teljes rejtély.

---

Piton sötét hangulatban vágott át a pincén. Azóta, hogy reggel megjelent az ágya mellett McGalagony, és átnyújtotta a Reggeli Próféta előző heti számait, egyre csak rosszabb lett a napja, ami nem kis teljesítmény. Úgy érezte, egy lépést sem tehet a kastélyban anélkül, hogy mindenki megbámulná, és összesúgnának a háta mögött. Megpróbált félrevonulni a szobájába, de amint egyedül maradt, olyannyira kézzelfoghatóvá vált helyzetének reménytelen volta, hogy az még zavaróbb volt, mint a folyosón utánaforduló tekintetek.

Most pedig az a kevéssé vonzó feladat áll előtte, hogy megkísérelje meggyőzni a mardekárosait, hogy tagadják meg a Sötét Nagyurat. Ez a legjobb esetben is kétséges kimenetelű vállalkozás volt, de Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy beszámoljon a diákjainak a Sötét Nagyúr valódi személyiségéről, és ő végül vonakodva beleegyezett. Azonban mivel személyes élményeit sosem osztotta meg senkivel, borzasztóan visszataszítónak találta a gondolatot. Legalább gyors lesz, gondolta; amit mondani akar, ahhoz nincs szükség sok időre.

Megszokott tiszteletet parancsoló modorában érkezett a klubhelyiségbe. – Remélem, mindenki jelen van! – mondta, miközben csupán futólag pillantott a prefektusaira.

- Igen – felelte Malfoy mogorván, mellőzve a szokásos alázatosságot. Piton tudomást sem vett róla, és körbenézett a zsúfolásig megtelt klubhelyiségben. A diákok elcsendesedtek, és várakozóan néztek házvezető tanárukra.

Piton kigombolta a bal ingujját, majd feltűrte, és karját a magasba tartotta, hogy mindenki láthassa a bőrén kirajzolódó Sötét Jegyet.

- Természetesen mindannyian tudjátok, hogy mi ez.

Néhány diákon izgatottság látszódott, sokan mások idegesen pillantottak a társaikra. Senki nem tűnt meglepettnek.

- Én azonban azt mondom nektek, egyikőtök sem érti, hogy mit jelent.

- Amint azt már bizonyára tudjátok, többé nem állok a Sötét Nagyúr szolgálatában. Az igazat megvallva már jó ideje minden tőlem telhető módon ellene dolgozom. De ez nem volt mindig így. Volt idő, amikor lelkesen követtem, épp olyan lelkesen, mint most sokan közületek.

- Tizenhét éves voltam, amikor megkaptam a Jegyet, még a Roxfort diákjaként. Nem én voltam az egyetlen az osztálytársaim között. Tisztában vagyok vele, hogy néhányan közületek szintén erre az útra léptek. Nagy a csábítás.

- A Sötét Nagyúr sokat ígér a követőinek: hatalmat, gazdagságot, elismerést; és halált azok számára, akik dacolnak vele. Ez erőteljes érv. De figyelmeztetlek titeket, a halálfaló-élet nem mindenkinek tetszik. Ha valaki azért akar csatlakozni a Nagyúrhoz, mert azt hiszi, hogy az hatalmassá teszi, ha megtiszteltetésnek érzi, vagy egyszerűen csak azért, mert a családja ezt várja tőle, akkor az gondolja át újra. Mint ahogyan ez sok minden mással is így van az életben, az ígéretek nem teljesen fedik, hogy milyen halálfalónak lenni. Én ezt legnagyobb sajnálatomra csak nem sokkal azután fedeztem fel, hogy megkaptam a Jegyet.

- A Sötét Nagyúr szolgáiként több kegyetlenséggel találkoztok majd, mint amennyit el tudtok képzelni. Kimondhatatlan dolgoknak lesztek a szemtanúi. Felnőtt embereket láttam kínok között sikoltozni, és gyors halálért könyörögni. Részesítettem másokat ilyen kínokban, és én magam is elszenvedtem őket. Egyik élményt sem kívánom senkinek közületek. Azonban egészen bizonyos, hogy aki a szolgálatába lép, az mindkettőt átéli majd, mert ő kegyetlen mester.

- Meglehet, hogy azt gondoljátok, a halálfalóknak nagy hatalom van a kezükben. Némelyeknek közülük valóban, de a legtöbbjüknek nem, és a hatalom csupán illúzió. Uralkodhattok az egész világon, előtte mégis meg kell alázkodnotok. Nem tűr meg mást, csak nyomorult szolgaságot, ezért ha nem vagytok hajlandóak térden csúszni előtte, akkor gondoljátok át. Tulajdonképpen ha a leghalványabb kétségetek is van a döntésetek felől, ha nem emészt el titeket a vágy, hogy a szolgálatába álljatok, akkor semmiféle körülmények között ne csatlakozzatok hozzá!

- Ez nem elvek kérdése. Nem rajongok a mugliszületésűekért, vagy azokért, akik támogatják őket. De a Sötét Nagyúrnak nem csupán az a szándéka, hogy megtisztítsa a világunkat. Le akarja igázni, és veletek fogja kezdeni. Ez a Jegy nem csupán a hűség szimbóluma. Ez a szolgaság jele, amit soha többé nem lehet letörölni. Onnantól, hogy nekiadjátok magatokat, egész életre az övéi vagytok. Az egyetlen kiút a halál.

Elfojtott kiáltás szakította félbe Pitont. Tekintete ingerülten állapodott meg a kis csoportosuláson, mely egy ötödéves lány körül gyülekezett, aki nagyon rosszul nézett ki. Faye Morgan halálsápadt volt, Lucy Worster pedig aggódva markolta a vállát.

- De uram – mondta Lucy, és barátnőjéről Pitonra nézett. – Épp az imént mondta, hogy többé már nem szolgálja Tudjukkit, és mégis életben van.

- Az, hogy egyszer túléltem gyengéd bánásmódját, maga a csoda. Nincsenek olyan illúzióim, hogy a következő alkalommal is így lesz.

- A következő alkalommal?

- Azt hiszitek, a Sötét Nagyúr hagyja elkóborolni a követőit? Nem hagy árulást büntetés nélkül, legyen az bármilyen csekély is, és az enyém hatalmas volt. Talán el tudjátok képzelni, milyen lehetett az a büntetés, mely után olyan hosszú időre volt szükségem a felépüléshez, de biztosíthatlak titeket, hogy az ő szemében nem volt elégséges. Ő sosem felejt és sosem bocsát meg.

- Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyen sors vár rám, de semmit sem bánok. Kevés ember döntött volna úgy, ahogyan én döntöttem. Még kevesebb lett volna képes a döntése szerint cselekedni. De én inkább szabad emberként halok meg, mint hogy más szolgájaként éljek.

Faye minden előjel nélkül, és Piton nagy rémületére könnyekben tört ki.

- Faye, szedd össze magad – intette barátnőjét Lucy. – Minden rendben van.

- De Thomas, tudod, hogy…

- Nem tudok semmit, és te sem tudsz – szakította félbe Lucy hevesen, és ijedten pislogott Malfoy felé.

- De ő nem akar…

- Faye, fogd be!

Úgy tűnt, Faye végre tudatára ébred barátnője sürgető hangjának, és végignézett az őt bámuló diákokon. Amikor meglátta Malfoyt, annyira elsápadt, hogy Piton attól tartott, el fog ájulni.

- Mr Malfoy, távozzon, a barátaival együtt – parancsolta Piton.

Malfoy nem mozdult. – Azt hiszem, inkább maradnánk.

Piton Malfoyra nézett. Tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, de ajka vészjósló mosolyra rándult. – Mr Malfoy – kezdte halk, bársonyos hangon, cseppet sem zavartatva magát Malfoy szemtelenségétől -, a Roxfortban töltött napjaim alighanem meg vannak számlálva, így meglehet, hogy az a buta gondolata támadt, hogy eltűröm a diákjaimtól a tiszteletlenséget. Biztosíthatom, hogy nem így van. Tartsa észben, hogy amint nem leszek ennek az iskolának a tanára, megszűnik az a kötelességem, hogy védelmezzem a diákjait. Szálljon szembe velem, és nagy örömömet lelem majd abban, hogy megbizonyosodjam arról, megbánja a tettét. Most pedig fogja a barátait, és tűnjenek el a szemem elől.

Malfoy hősködését nem is lehetett Piton baljóslatú fellépéséhez hasonlítani. Senki nem kételkedett abban, hogy a tanár komolyan beszél. Malfoy kényelmetlenül fészkelődött, és a barátaira pillantott. Végül vetett még egy pillantást Pitonra, majd az ajtó felé kapta a fejét, és bandájával együtt kivonult a klubhelyiségből.

Piton visszafordult Faye Morganhez.

- Kérem, professzor – tört ki a lányból. – A bátyámról van szó, Thomasról. Biztosan emlékszik rá, tavaly végzett a Roxfortban. Találkozott néhány emberrel, és arra jutott, hogy csatlakozik Voldemorthoz, de most úgy gondolom, hogy ez hiba volt.

Piton elgondolkozott. Igen, emlékezett Thomas Morganre: a fiú túlzottan magabiztos volt, magasra tört, és semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett az élet kemény realitásaival kapcsolatban. Teljesen jól el tudta képzelni, hogy magán kívül van az örömtől, amiért a Sötét Nagyúr szolgálatába léphetett. Sajnos semmit sem tudott tenni a fiatalemberért, és a húga siránkozása csak ronthat a helyzetén.

- Morgan kisasszony – figyelmeztette szigorú hangon a lányt. – Nem tudhat semmi biztosat a bátyja helyzetéről, és lehetséges, hogy rosszul ítéli meg. Én a magam részéről nem hiszem, hogy elégedetlen lenne a pozíciójával, és nem a maga dolga, hogy helyette gondolkozzon. Soha. Megértette?

Faye Morgan elrettenve nézett rá, de nem volt buta lány; megértette. Némi erőfeszítéssel visszanyerte az önuralmát, és megtörölte a szemét.

- Igen, professzor – mondta. – Természetesen igaza van.

Piton végignézett a többi diákon. Bámulatra méltó volt, milyen gyorsan félrecsúszott az öntelt magabiztosság álarca, és ha nem tűntek volna olyan rémültnek és elveszettnek, Piton gúnyosan mosolygott volna rajtuk. De a legrosszabb az volt, amikor rátört az émelyítő felismerés, hogy mind ugyanolyan várakozó arckifejezéssel néznek rá, mint előző este a gyengélkedőn Potter. Piton kissé összeráncolta a homlokát. Ő elmondta, amit tudott, ezzel megtette a dolgát. Mit akarnak még tőle?

- Tényleg igaz a hír, hogy elmegy, uram? – kérdezte Jeremy Banks.

- Igen, nagyon valószínű.

Majd a Banks mellett álló Walter Sutton szólalt meg. – Akkor mit kellene tennünk?

- Tessék?

- Az apám kitagad, ha nem leszek halálfaló – mondta reményvesztetten egy hetedéves fiú. – Azt mondja, tartozik neki, és csak úgy tudja visszafizetni, ha én csatlakozom hozzá.

Egy másik fiú is bólintott. – Az én családom legutóbb kimaradt belőle, és ezt több ősi család rossz szemmel nézte. Ezúttal nem akarnak ellenségeket.

- Az apám közéjük tartozik. A nagybátyám is. Hogy tudnék nekik nemet mondani? – kérdezte egy harmadik.

Piton nem tudott válaszolni. Végignézett a diákjain. Néhányukon rémület, másokon elkeseredett beletörődés látszott, de hirtelen mindannyian rettenetesen fiatalnak tűntek. Ezek gyerekek voltak. Fogalmuk sem volt róla, hogyan álljanak meg a saját lábukon, és senkihez sem tudtak fordulni segítségért. A családjára a legtöbbjük nem számíthatott, az iskola többi tagja kiközösítette őket, és még egymásban sem bízhattak, hiszen Malfoy és bandája mindenkit megfélemlített.

Dumbledore-nak igaza volt, nagy szükségük volt az útmutatásra, és Piton most először érzett őszinte neheztelést, amiért távoznia kell a Roxfortból. Senki nem ismerte ezeket a diákokat és a családjukat olyan jól, mint ő. Tudta, hogy hasznosabb tanácsokat tudna nekik adni, mint bárki más, de most, hogy végre őszintén beszélhetett volna velük, már nem volt rá idő.

Pitont elöntötte a harag, és ajka keskeny vonallá húzódott.

- Nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtöket is akarata ellenére a Sötét Nagyúr szolgálatába kényszerítsék. Ameddig a Roxfortban vagytok, addig nincs mitől félnetek.

- De mi lesz akkor, ha befejezzük az iskolát? – kiáltott egy diák.

- És mi lesz a családjainkkal? – kérdezte egy másik.

- Mind az iskola falain belül, mind azokon kívül rengeteg segítséget kaphatnak azok, akik tudják, hová forduljanak – felelte Piton. – Gondoskodom arról, hogy minden szükséges forrás rendelkezésetekre álljon, akár itt vagyok, akár nem. A szavamat adom rá. Most figyeljetek rám, elmondom, mit kell tennetek.

---

A vacsora jelentős késésben volt. A Nagyterem asztalai, melyek ilyenkor már rendszerint roskadoztak az ételtől, most üresen álltak. Meglepő módon az összegyűlt diákok nem emiatt aggódtak leginkább. A beszélgetések egyetlen téma körül összpontosultak: mindenütt a Mardekár gyanúsan üres asztaláról volt szó. A Mardekár ház gyűlésének a híre gyorsan bejárta az iskolát; azonban a gyűlés okát senki sem tudta, és az nyilvánvalóan jóval hosszabbra nyúlt, mint amire számítottak, táptalajt adva a vad találgatásoknak.

Ron felsóhajtott. – Már egy órája bent vannak. Mit csinál Piton?

- Gondolod, hogy búcsúbeszédet tart? – kérdezte Seamus.

- Nem lehetetlen – mondta Dean. – Semmi más okra nem tudok gondolni, ami miatt összehívná az egész házát.

Ron a szemöldökét ráncolta. – Mennyi ideig tart, amíg az ember istenhozzádot mond?

- Lehet, hogy Voldemortról beszél nekik – jegyezte meg Ginny elgondolkodva.

- Nos, ha így van, remélem, nem tart majd egész éjszaka – közölte Ron. – Farkaséhes vagyok.

Hermione megrovóan nézett barátjára. – Hogyan tudsz az evésre gondolni, mikor Piton professzor ilyen dolgokon megy keresztül?

- Ha úgy gondolnám, hogy segít rajta, ha kihagyom a vacsorát, akkor fontolóra venném, de nem hiszem, hogy így van.

- Nos, úgy tűnik, valami történik – szólalt meg reménykedve Neville.

A többiek követték a tekintetét, mely a tanári asztal melletti kis ajtóra szegeződött. Megérkeztek a tanárok, habár Piton természetesen nem volt köztük. Utolsóként Dumbledore lépett be a terembe, és a diákok felé fordult, akik azon nyomban elcsendesedtek.

- Elnézéseteket szeretném kérni a vacsora késlekedése miatt. Mint bizonyára már tudjátok, Piton professzor megbeszélést tart a mardekáros diákokkal. Hamarosan csatlakozni fognak hozzánk. – Dumbledore szünetet tartott, és szomorúan hordozta körbe tekintetét a termen.

- Sötét időket élünk. De nem Voldemort nagyúr az egyetlen ellenség közöttünk, sőt merem állítani, hogy nem is a legveszélyesebb. A legveszélyesebb ellenség ott lakozik mindannyiunkban. A félelem, a reményvesztettség, a közöny. Mindazok az előítéletek, melyek megosztanak minket. Amikor az ember a könnyű utat választja a helyes út helyett.

Dumbledore Harryre nézett. – Szomorú igazság, hogy azok, akik a legnehezebb terhet cipelik, sokszor magányosan és titokban teszik azt. De nem csupán a kiválasztottak feladata, hogy megtisztítsák a világunkat a gonosztól, hanem mindannyiunk kötelessége. Félre kell tennünk a félelmeinket, és összefognunk az igazságtalanság ellen, vagy sosem szabadulunk meg a világunkat fenyegető gonosztól.

Abban a pillanatban kitárult a bejárati csarnokból nyíló ajtó, és Draco Malfoy érkezett meg a kíséretével. Nem néztek senkire, miközben a Mardekár asztalához viharzottak, és minden mozdulatukból sütött a leplezetlen harag. Pár pillanattal azután, hogy elfoglalták a helyüket, megérkezett a Mardekár többi része is, meggyötört és elszánt kinézettel. A fiatalabb diákok mind aggódónak és rémültnek tűntek, de közel sem annyira, mint egyik-másik idősebb, aki úgy néztek ki, mintha az ájulás szélén járnának. Egy pár lányon könnyek nyomai látszottak.

A Nagyteremben néma csend volt, és mindenki a mardekárosokat figyelte, de úgy tűnt, mintha az újonnan érkezők ezt észre sem vennék. Minden figyelmük a saját asztaluk felé irányult, melynek egyik végén Malfoy és barátai ültek, szúrós pillantásokkal méregetve háztársaikat. Úgy látszott, senkinek nem akaródzik leülni.

Végül Millicent Bullstrode átverekedte magát a többi őrlődő diákon. Viszonozta Malfoy szúrós pillantását, majd határozott léptekkel az asztal másik végéhez ment. Leült, és kihívóan nézett maga elé. A többi mardekáros diák az asztal egyik végéről a másikra nézett, és mindenki döntésre jutott. Néhány diák leült Malfoyék mellé, de a többség Millicenthez csatlakozott. Egyik társaság sem vett tudomást a másikról, és egyetlen mardekáros sem szólalt meg. Mint ahogy senki más sem.

A természetellenes csendet az ismét kinyíló ajtó hangja törte meg. Piton lépett be, és a teremben mindenki felé fordult. Fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek Harry valaha látta, de merev testtartása és határozott léptei csendes eltökéltséget mutattak. A tanári asztal felé tartott, és nem nézett a diákokra. Léptei egyenletesen visszhangoztak a csendben. Mindenki őt bámulta, néhányan aggodalommal, a legtöbben őszinte kíváncsisággal. Harry örömmel látta, hogy Malfoy és haverjai összébb húzták magukat, miközben Piton elhaladt mellettük, bár a háta mögül rosszindulatú pillantásokat vetettek rá. A többi mardekáros velük ellentétben hódolattal határos tisztelettel bámulta Pitont. Bármit is mondott nekik a férfi, láthatóan megvolt a hatása.

Piton elfoglalta helyét a tanári asztalnál, és továbbra sem vett tudomást a diákok vizslató tekintetéről. Dumbledore-ra pillantott, aki viszonzásképp halványan elmosolyodott.

- Most, hogy mindannyian jelen vagyunk – szólalt meg az igazgató -, azt hiszem, itt a vacsora ideje. Az asztalokon étel jelent meg, és a nyomasztó csend lassan kezdett felszakadozni. Még a mardekárosok asztalánál is csökkent a feszültség, ahogyan a diákok között megindult a beszélgetés. Malfoy és bandája azonban továbbra is bosszúsan bámulták háztársaikat. Gyorsan megették a vacsorájukat, és távoztak.

---


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)