Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


17. fejezet: A bájitaltan tanár - 2. rész

Szerda reggel még mindig nyilvánvaló volt a mardekárosok között tátongó szakadék. Nem volt elég, hogy a két csoport egész reggeli alatt nem szólt egymáshoz, de amikor Harry megérkezett Ryan SVK-órájára, a hatodéves mardekárosok két klikkje a lehető legtávolabb állt egymástól, és igyekezett tudomást sem venni a másik csoportról.

- Érdekes óra lesz – súgta Ron Harrynek és Hermionénak.

Megérkezett Ryan, túláradóan, mint mindig, és úgy tűnt, egy cseppet sem aggasztja a Mardekár berkeiben érezhető feszültség. Harry úgy látta, hogy ha valamit, akkor derültséget érez ezzel kapcsolatban.

- Ma kettes csapatokban fogunk párbajozni. Mindenki válasszon magának partnert.

Ron azonnal Hermionéhoz fordult, aki azonban már el is indult a mardekárosok felé. Odalépett Millicent Bullstrode-hoz.

- Leszel a párom? – kérdezte a döbbent lányt. Mindenki megállt, és őket nézte. Habár Ryan időről időre utasította őket, hogy a másik házból válasszanak társat, ha lehetőségük volt rá, mindig a saját háztársaikkal álltak párba, így Hermione tette sokkoló volt.

Millicent bizonytalanul nézett végig a meglepett arcokon, aki mind őket bámulták, de Hermione kitartó volt.

- Mindig nyerni szoktunk – mondta cinkos mosollyal.

Millicent lassan viszonozta a mosolyt. – Igen, így van. Rendben, miért ne?

Miután ezt eldöntötték, a többiek is elkezdtek párt keresni maguknak. Malfoy és társai szigorúan maguk között maradtak, még a saját házuk többi tagjával sem méltóztattak együtt dolgozni, ami még inkább megnehezítette a párok kialakulását. A folyamat kétszer annyi időt vett igénybe, mint általában, de úgy tűnt, Ryant nem zavarja a várakozás.

Végül négy Griffendél-Mardekár vegyespáros alakult ki, akik sokkal jobban szerepeltek, mint azok a csapatok, ahol mindkét fél ugyanabból a házból került ki. Hermionénak igaza volt; Millicenttel az összes párbajukat megnyerték, bár Ront és Harryt csak egy hajszállal híján győzték le, és Harry panaszkodott, hogy csak amiatt veszítettek, mert Ron nem tudta rávenni magát, hogy megátkozza Hermionét, míg a lány lelkiismeretfurdalás nélkül megátkozta barátját.

- Nem tehetek róla, Harry – szabadkozott Ron, miközben a bejárati csarnokba vezető lépcsőkön sétáltak. – Ő Hermione.

Harry undorodva rázta a fejét, amikor megérkeztek ebédelni, de nem tett több megjegyzést. Ron szerencsétlenségére Hermione közel sem volt ilyen tapintatos, és lelkesen ecsetelte a párbaj legizgalmasabb részeit Ginnynek, aki vigyorogva nézett a bátyjára.

- Csak várj, amíg elmondom Frednek és George-nak.

Ron elfintorodott, és lejjebb csúszott a székén. Szerencsére megérkeztek azok a diákok, akiknek délelőtt bájitaltan órájuk volt, és a beszélgetés Pitonra terelődött. Mindenki megkönnyebbült, amikor azt hallották, hogy a bájitaltan tanár most sem volt rosszabb, mint máskor, annak ellenére, hogy valószínűleg bármelyik pillanatban megkaphatta volna a felmondását. Persze ez nem jelentett túl sokat, de a semminél több volt, és épp elég ahhoz, hogy meggyőzze Harryt, hogy az időpont alkalmas arra, hogy a gondjaival Pitonhoz forduljon.

Piton nem jelent meg a reggelinél, és mindeddig az ebédnél sem tűnt fel, így Harry gyorsan befalta az ételt, és a pince felé vette az irányt. Azonban amikor megérkezett Piton irodájához, az ajtót zárva találta, és odabentről hangok szűrődtek ki. Harry habozott, nem tudta, mit tegyen. Eszébe sem jutott, hogy Piton esetleg egy másik diákkal lehet elfoglalva, de miközben hezitált, kinyílt az ajtó, és egy nagydarab hetedéves mardekáros lépett ki rajta. A fiú gyanakodva mérte végig Harryt, de egy szó nélkül elbaktatott a folyosón.

- Potter, mit csinálsz te itt? – kérdezte az ajtónál álló Piton szemöldökráncolva.

- Beszélnem kell magával, professzor – felelte Harry.

- Akkor várnia kell, Mr Potter, most dolgom van – mondta Piton, és elfordult.

- De uram…

- Azt mondtam, várnia kell – csattant fel Piton hideg, parancsoló hangon. – Menjen vissza oda, ahová tartozik. – Azzal Piton becsapta az ajtót, ismét magára hagyva Harryt.

Harrynek nem volt más választása, mint hogy elhagyja a pincét. Dühös volt Pitonra, és az egész mágiatörténet órát duzzogással töltötte, újra és újra eljátszva magában, mit fog mondani Pitonnak, amikor legközelebb találkoznak. Csak akkor terelődött el a figyelme a szűkszavú bájitaltan tanárról, amikor megérkeztek gyógynövénytanra. Az üvegház közepén álló asztalon Neville növénye várta őket.

- Megkértem Mr Longbottomot, hogy olvassa fel azt a remek dolgozatot, amit a Mimbulus Mimbeltoniájáról írt – jelentette ki Bimba professzor az osztálynak.

Bátorítóan Neville-re mosolygott, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt rosszul lenne. Láthatóan remegett, amikor felállt, és az osztálytársai felé fordult, és elsőre alig lehetett meghallani a hangját. Pár perc elteltével azonban kezdett megnyugodni. Nyilvánvalóan örömmel beszélt a növényéről, és teljesen fellelkesült, főleg amikor néhány diák még kérdéseket is tett fel. A végére egy meglepően jó tanóra kerekedett ki az előadásból, és visszafelé úton a kastélyba mindenki gratulált Neville-nek.

- Tudod, Neville, tényleg fontolóra kellene venned, hogy esetleg lehetnél tanár – mondta neki Hermione.

- Én, tanár? – kérdezte Neville hitetlenkedve.

- Miért ne? – jegyezte meg Ron. – Ahhoz csak egy dologban kell jónak lenned, és te szuper vagy gyógynövénytanból.

Neville kissé összeráncolta a szemöldökét, miközben fölfelé másztak a bejárati csarnok lépcsőin. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy Ron dicséretnek vagy sértésnek szánta-e a megjegyzését.

- Harry, hová mész? – kérdezte Ron, amikor Harry elvált az osztálytársaitól, és a pince felé indult.

- Mindjárt utánatok megyek – felelte Harry, majd lesietett a lépcsőkön, még mielőtt valaki további kérdéseket tehetett volna fel neki. Ismét Piton irodája felé vette az irányt, elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja, hogy a férfi lerázza, és bekopogott.

- Szabad – jött az azonnali válasz Pitontól, de amikor meglátta Harryt, azonnal összeráncolta a homlokát. – Potter, nincs jobb dolgod, mint hogy engem zaklass?

- Tényleg beszélnem kell magával, professzor – felelte Harry határozottan, és becsukta maga mögött az ajtót.

Piton türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem érek rá most veled foglalkozni.

- Ebédnél is ugyanezt mondta.

- Így van, Mr Potter, és még mindig nem érek rá magával foglalkozni.

- De ez fontos – bizonygatta Harry.

Piton nyilvánvaló rosszallással biggyesztette le az ajkát. – Gondjaid vannak a vízióiddal?

- Nem, nem arról van szó – kezdte Harry, de Piton azonnal félbeszakította.

- Akkor semmi okod arra, hogy itt legyél.

Mielőtt Harry tiltakozhatott volna, kopogás hallatszott az ajtó felől.

- Szabad – szólt ki Piton, mire Faye Morgan lépett be. Mikor meglátta Harryt, megtorpant, és kérdőn nézett a fiúra.

- Minden rendben, Morgan kisasszony – mondta a tanár, és szigorú pillantást vetett Harryre. – Mr Potter épp távozni készült.

Nyilvánvalóan nem volt értelme vitatkozni, így Harry elhagyta Piton irodáját, és még csalódottabban ment vissza a Griffendél-toronyba.

- Harry, mi volt az 1723-as Vámpír Nagygyűlés eredménye? – szegezte neki a kérdést Ron, alighogy belépett a klubhelyiségbe.

- Ron! – kiáltott fel Hermione.

- Hermione nem akarja elárulni – tette hozzá Ron.

- Benne van a szövegben! – mondta Hermione ingerülten. – Nem tudnád egyszerűen elolvasni?

Ron úgy nézett Hermionéra, mintha sosem hallott volna ennél nevetségesebb javaslatot, majd visszafordult Harryhez. – Gyerünk Harry, segítesz nekem, vagy sem?

Harry ledobta magát a kanapéra. – Nem tudom, mi volt a Vámpír Nagygyűlés eredménye, és nem is érdekel.

- Mi a baj? – kérdezte Ron.

- Beszélnem kell Piton professzorral, de valahányszor megpróbálom, mindig valaki mással van elfoglalva.

- Ha Pitonnal akarsz beszélni, sorszámot kell húznod – jegyezte meg Ginny.

- Mióta ilyen népszerű Piton? – kérdezte Ron.

- Tegnap este óta, mióta összehívta a mardekárosokat. Úgy hallottam, mindannyiukat halálra rémisztette, és most sokan keresik fel tanácsért, hogy hogyan kerülhetnék el a Voldemorthoz való csatlakozást anélkül, hogy nyíltan szembeszállnának vele. Nem egyszerű helyzet.

Harry a szemét forgatta. – Remek – mondta, majd felállt, és elkezdett el-alá járkálni.

- Miért akarsz beszélni Pitonnal? – kérdezte Ron olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy mennyire visszataszítónak találja a gondolatot.

- Egyszerűen csak beszélnem kell vele – felelte Harry türelmetlenül.

- Jól vagy? – kérdezte Hermione, mire Harry megpördült, és majd felnyársalta a tekintetével,

- Igen, jól vagyok! – kiabálta. – Megtennéd, hogy nem kérdezgeted egyfolytában ezt?

- Nincs okod kiabálni Hermionéval – mondta Ron felháborodottan.

Harry először Ron dühös, majd Hermione megbántott arcára nézett, és hirtelen elöntötte a bűntudat. – Sajnálom – mondta szerencsétlenül. Visszahuppant a kanapéra, és a kezébe hajtotta a fejét, majd felnézett, amikor érezte, hogy Hermione leül mellé.

- Harry, mi a baj? – kérdezte komolyan a lány. – A barátaid vagyunk. Bármi is aggaszt, nekünk elmondhatod.

Ron is közelebb lépett, és Ginny is átható tekintettel figyelte. Mindannyian együttérzően és aggódva néztek rá, és Harry hálás volt, amiért ilyen jó barátai vannak. Egy pillanatig habozott, majd mély levegőt vett, és kibökte.

- Csak annyi, hogy valahányszor újabb halálfaló-támadásról olvasok, bűntudatom támad, mintha az én hibám lenne.

- Harry, ez nevetséges! – tiltakozott Hermione. – Nem a te hibád.

- Tudom, de úgy érzem, mintha az lenne. Voldemortot meg kell állítani, és én vagyok az, akinek meg kell őt állítani.

- Micsoda? – kiáltott fel Ginny érezhető elszörnyedéssel. – Harry, mi az ördögért gondolod ezt?

- Majd én megmondom: az egész a Reggeli Próféta hibája – jelentette ki Ron mérgesen. – Egyetlen hét sem telik el úgy, hogy ne jelenne meg egy cikk arról, hogy te vagy „A Kis Túlélő”, és te fogod legyőzni Voldemortot, és megmenteni mindannyiunkat. De ez butaság, Harry! Ezt te is tudod.

- Az, hogy Voldemort meg akar ölni téged, nem jelenti azt, hogy a te feladatod legyőzni őt – bizonygatta Ginny. – Éppen hogy távol kell tartanod magadat tőle, Harry!

Hermione a legjózanabb hangján nyilvánította ki egyetértését. – Ginnynek igaza van, abba kell hagynod azt, hogy hőst játszol. Voldemort a valaha élt leghatalmasabb sötét varázsló. Még Dumbledore sem volt képes megállítani, és ha ő nem volt rá képes, neked esélyed sincs ellene. Ez egyszerűen őrültség.

Harry nagyot nyelt, majd félrenézett. – Igen, tudom – mondta csendesen, majd felállt, és a portrélyuk felé indult.

- Most hová mész? – kérdezte Ron.

- Szükségem van egy kis friss levegőre.

Harry elhagyta a Griffendél-tornyot, és a harmadik emelet felé vette az útját. Már hetek óta nem érezte úgy, hogy vissza kellene vonulnia a kis búvóhelyére, de pillanatnyilag sehol máshol nem találta a helyét. A toronyszobába érve lerogyott az ablakpárkányra, térdét az állához húzta, és karjával szorosan átölelte. Csendesen ringatózott, de a gyomrát összeszorító görcs nem akart oldódni. Ehelyett terjedni kezdett, és a mellkasát is birtokba vette. De a fizikai fájdalom semmiség volt a mélységes reménytelenséghez képest, amely elborította.

A barátainak igaza volt; nevetséges volt azt gondolnia, hogy le tudja győzni a valaha élt leghatalmasabb gonosz varázslót, amikor még Dumbledore sem volt rá képes. Hogyan hihette valaha, hogy meg tudná állni a helyét Voldemorttal szemben? Harry gúnyosan elhúzta a száját saját butaságára gondolva. Most még az okklumencia és legilimencia tanulmányai is értelmetlennek tűntek.

Keményen dolgozott, rengeteg időt és energiát áldozott arra, hogy megtanulja megvédeni az elméjét Voldemort elől, és sikerrel járt. De mi haszna? Az oly nehezen elért személyes győzelem, hogy megtanulta uralni a vízióit, egyre kevésbé tűnt fontosnak, miközben nap mint nap a szemébe nevetett a Reggeli Próféta szörnyű főcíme, mely újabb halálfaló-támadásról, újabb kioltott ártatlan életről számolt be. Harry gyomra ismét vonaglani kezdett, de összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy szembenézzen az igazsággal. Egy lépéssel sem jutott közelebb ahhoz, hogy módot találjon Voldemort legyőzésére. Valójában mindössze annyit ért el, hogy hat hónapig elterelte a saját figyelmét az elkerülhetetlenről. Most azonban nem volt semmi, ami elfeledtette volna a jéghideg tényt: Voldemort meg fogja ölni, és ő semmit sem tehet ellene.

De ha ez az igazság, ha nincs remény, akkor miért jelölte meg a jóslat úgy, mint az egyetlent, aki le tudja győzni Voldemortot? Az nem lehet, hogy ez csupán egy kegyetlen tréfa; Piton azt mondta, hogy a halála nem lehet előre eldöntött következmény. Harry belekapaszkodott ebbe a biztosítékba, de fogalma sem volt róla, hogy ez hogyan fogja őt segíteni. Semmi értelme nem volt; tudta, hogy sosem lenne képes Voldemortot párbajban legyőzni.

Lüktetni kezdett a feje, ezért lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és felelevenítette mentális tudását, hogy könnyítsen az elméjére nehezedő nyomáson, és megszabaduljon a fájdalomtól. Hirtelen tágra nyílt a szeme. Az elméje. Lehetséges lenne, hogy végső soron mégsem volt hiábavaló megtanulnia az okklumenciát és a legilimenciát? Hiszen egyszer már belenyúlt Voldemort elméjébe, hogy megszerezzen egy bizonyos információt. Talán arra is felhasználhatná a kapcsolatukat, hogy közvetlenül megtámadja Voldemortot? Harry emlékezett a gyilkos dühre, amit aznap este érzett, amikor megtámadta Pitont. Visszahőkölt az emléktől, de már tudta, hogy tud olyan fokú gyűlöletet érezni, ami akár ölni is képes. Meg tudná ölni Voldemortot? Harry megborzongott a gondolatra, hogy megadja magát ennek a fajta gyűlöletnek, de nem látott más megoldást arra, hogy legyőzze ellenségét.

Harry hátradőlt, és kibámult az udvarra, melyet beragyogott az aranyló délutáni napsütés, figyelte a mászkáló diákokat, amint azok nagyokat kacagtak egymás viccein, vagy barátaik után kiabáltak. Gondtalan életre vágyott, amelyben a bájitaltan vizsga a legrosszabb dolog, amivel szembe kell néznie, de erre esélye sem volt. Vagy meg fog halni, vagy olyannyira kitölti majd a gyűlölet, mint az ellenségét, akit meg akar ölni. Zsákutcába jutott, és nem tudott menekülni a végzete elől.

Harry mély levegőt vett, és ismét megpróbálta elcsendesíteni az elméjét. Csak részben sikerült; egyszerűen túl sok minden járt a fejében, és újra elöntötte a már ismert elkeseredettség, hogy senkivel nem tudja ezeket megbeszélni. A barátai előtt nem merte még egyszer felhozni a témát, Piton pedig egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy nem akarja látni Harryt. Nem mintha ez meglepő lett volna, gondolta Harry keserűen. Már előbb is rá kellett volna jönnie, hogy Piton kerülni fogja a társaságát. Hiszen mi más módja lett volna annak, hogy a legkevésbé vegyen tudomást arról, hogy Harry megmentette az életét? Megrázta a fejét, épp olyan dühösen gondolva a saját naivitására, mint a bájitaltan tanárra. Több esze is lehetett volna, mint hogy azt gondolja, meg tudja majd beszélni a dolgot Pitonnal, és még saját magának sem szívesen ismerte be, mennyire bántotta a tanár elutasítása.

A Piton iránti dühe legalább segített eloszlatni az aggodalmait. Otthagyta a harmadik emeleti folyosót, és lement vacsorázni, ahol a nyüzsgés és a beszélgetés még inkább kiverte a fejéből a gondokat. Az este hátralévő része meglehetősen kellemesen telt, bár éjszaka Harrynek újabb rettenetes rémálma volt, amely még a másnapi reggelinél is kísértette.

---

- Jól vagy, Harry? – kérdezte Neville, miközben lekvárt kent a pirítósára.

Harry összeszorította a fogát, de sikerült kiegyensúlyozott hangon válaszolnia: - Igen, csak egy kicsit fáradt vagyok.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Seamus, és a reggeli újságra meredt. – A Felügyelőbizottság megszavazta, hogy Piton a helyén maradjon.

- Micsoda? – hitetlenkedett Ron. – Te viccelsz!

- Bárcsak viccelnék – felelte Seamus mély átéléssel.

Dean közelebb hajolt, hogy vethessen egy pillantást a főcímre, majd undorodva megrázta a fejét. – És mi még azt hittük, hogy végre megszabadulunk tőle.

- Miért tartották meg? – kérdezte Ron, láthatóan idegesen. – Azt hittem, egészen biztos, hogy kirúgják.

Seamus nem válaszolt. – A vezércikket olvasta, meglehetősen döbbent arckifejezéssel.

- Seamus? – szólongatta Dean.

- Öö… Azt írják, Harry beszélte rá őket, hogy tartsák a helyén.

- Micsoda? – tört ki Harry, aki még próbálta megemészteni a hírt, hogy Pitont mégsem bocsátják el. – Természetesen nem tettem ilyet!

Hermione elvette az újságot Seamustól, és átfutotta a cikket. Harryre nézett. – Itt azt írják, hogy levelet küldtél a Felügyelőbizottságnak.

Harry pislogott. Már el is feledkezett arról a levélről, de hát annak nyilván nem lehetett ilyen nagy hatása. Meg aztán, ha a Reggeli Próféta említette…

- Hadd nézzem. – Harry elvette az újságot, és olvasni kezdte, miközben az osztálytársai köré gyűltek, és átkukucskáltak a válla felett.

„Tegnap a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Felügyelőbizottsága egyhangúan úgy döntött, hogy a nemrégiben ellene irányuló halálfaló-támadás dacára megtartják állásában Perselus Pitont, az iskola bájitaltan tanárát. A bizottságra nagy hatást tett az a szenvedélyes védőbeszéd, melyet Harry Potter, az iskola hatodéves tanulója fogalmazott meg a bizottsághoz írt levelében. Potter Piton bátorságát dicsérte, melynek segítségével szembe mert szállni Tudjukkivel, és hangsúlyozta, hogy Piton többször nyújtott számára támogatást ahhoz, hogy meghiúsítsa Tudjukki terveit…”

Harry lehunyta a szemét. Hányingere volt, és képtelen volt tovább olvasni.

- Nahát Harry – szólalt meg Dean, sokkal inkább undorral, mint csodálattal. – Tényleg ezeket írtad?

- Azt hiszem – felelte Harry, miközben visszaadta az újságot Seamusnak. – Meg akartam győzni a bizottságot, hogy ne rúgják ki.

- Miért?

Harry az osztálytársaira nézett. Dean tette fel a kérdést, de nyilvánvalóan szinte mindenkinek ugyanez járt a fejében. Miért akarná pont ő, hogy Piton a Roxfortban maradjon? Harrynek fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon; összevissza kavarogtak az érzelmei. Szerencsére Hermione közbeszólt.

- Szerintetek milyen érzés, ha valakit megkínoz Voldemort, alig éli túl, és aztán azt mondják neki, hogy ki van rúgva a Roxfortból, mert veszélyt jelent az iskolára? Nem számít, milyen szörnyű Piton, nem ezt érdemli. – Harryhez fordult. – Szerintem nagyszerű dolgot tettél! Senki más nem lett volna képes meggyőzni a bizottságot arról, hogy ne bocsássák el Piton professzort.

- Erről nem vagyok meggyőződve – felelte Harry szerényen.

- Nem olvasod eleget az újságokat – jegyezte meg Seamus. – Hermionénak igaza van. Amekkora felzúdulás volt Piton ellen, senki másnak a véleménye nem számított volna. De te Harry Potter vagy. Ha te azt mondod, hogy Piton rendben van, és a Roxfortban kellene maradnia, akkor itt marad.

- Nincs ekkora befolyásom – tiltakozott Harry.

- Dehogynem, pajtás, itt áll feketén-fehéren – bizonygatta Seamus, és meglobogtatta az újságot. – Tegnap minden cikk azt harsogta, hogy az iskola biztonsága miatt Pitont ki kell rúgni. Ma nem győzik dicsérni.

- Mit ír Pembroke? – kérdezte Hermione.

Seamus átlapozott még egy pár oldalt. – Semmit. Ma egyetlen cikket sem írt.

Hermione elégedetten elmosolyodott, de Harryt határozottan kényelmetlenül érintette az az elképzelés, hogy ilyen egyszerűen befolyásolni tudná a politikát és a közvéleményt.

- Nos, legalább talán Pitonnak jó kedve lesz a ma reggeli bájitaltanon – jegyezte meg Dean.

Harry felnézett a tanári asztalra, de Piton most sem volt ott. Azonban Deannek igaza volt; Piton biztosan elégedett lesz a bizottság döntésével. De bárhogyan próbálta Harry meggyőzni magát erről, nem tudta kiverni a fejéből a kétségeket. Valahogy azt gyanította, hogy Piton nem fog annyira örülni.

---

Piton nem ment fel reggelizni. Nem érdekelte, hogy aznap reggel éppen mit írt róla Pembroke az újságban, és még kevésbé volt kedve a diákok sutyorgásához és lopva rávetett pillantásaihoz. Emellett igen elfoglalt volt. Piton osztotta azt az általános nézetet, hogy a hét végére megkapja a felmondását, és bár aszketikus életet élt, tizenöt év alatt elég sok irata és könyve összegyűlt, amelyeket most rendszereznie kellett, és összepakolnia. Pillanatnyilag ezek nagy része a nappalijában kupacokba halmozva állt.

Piton szobájában kevés bútor volt, és látszott, hogy olyan férfi lakja, aki nagyobb hangsúlyt fektet a praktikumra, mint a szép kinézetre. A szoba közepén egy hosszú, fekete bőrkanapé állt, mely egy, a kandallóval átellenes fal melletti munkaasztalra nézett. Piton számtalan hosszú éjszakát töltött el azon bóbiskolva, miközben valami bonyolult főzet elkészültére várt. A kandalló közelében hasonló stílusú fotel állt, előtte egy szőnyeg, az egyetlen betolakodó a szobában, mely elfedte a hideg, szürke követ. A falakon nem voltak sem képek, sem egyéb dísztárgyak. Nagy részüket könyvespolc borította, és néhány szekrény, mely a legritkább és legveszélyesebb bájital hozzávalókat rejtette. A mennyezet meglepően magasan volt, habár sötétségbe burkolózott. Valójában az ablakok látható hiányának köszönhetően az egész szoba sötét volt, muszáj volt lámpát gyújtani. Azonban a bejárattal szemközti falat padlótól plafonig sötétkék bársonyfüggöny borította. De az szorosan össze volt húzva, és sejtetni sem engedte, mi rejtőzhet mögötte. A függöny előtt egy öt láb hosszú mahagóni asztal és egy szék állt.

Piton az asztalnál ült, melyet pillanatnyilag pergamenkötegek borítottak. A Farkasölőfű-főzetről szóló jegyzeteit egy kézmozdulattal átlebegtette a szobán, és egy nyitott dobozba helyezte őket. Egy másik köteg pergament a papírkosárba repített, ami azonban már színültig tele volt, így a pergamenek egy pillanatig bizonytalanul lebegtek, majd lepottyantak mellé a földre. Piton a homlokát ráncolta, és kézbe vette a pálcáját.

- Evaporates – mondta, és a papírkosár aznap délelőtt másodszor is kiürült.

Az ajtó felől kopogás hallatszott. – Mi az? – szólt ki fáradtan Piton.

Az ajtó kinyílt, és Dumbledore lépett be, az arcán jóságos mosollyal.

- Jó reggelt, Perselus – köszöntötte Pitont, miközben átvágott a dobozok és könyvek között. Mikor a bájitaltan tanároz ért, az felállt, hogy üdvözölje az igazgatót. – Látom, igen szorgalmas volt.

- Miben segíthetek, Albus? – kérdezte Piton, aki túlságosan türelmetlennek érezte magát az udvariaskodáshoz.

- Semmiben – felelte Dumbledore. – Azonban úgy gondoltam, ezt látnia kell. – Előhúzta a zsebéből a Reggeli Próféta egyik számát, és átnyújtotta Pitonnak, aki csak egy pillanatig habozott, mielőtt elvette.

Mogorva arccal széthajtogatta az újságot, a címlapra pillantott, majd döbbenten vissza Dumbledore-ra. – Úgy döntöttek, hogy meghagynak az állásomban?

Dumbledore szeme szikrázott. – Egyhangúan amellett szavaztak, hogy meghagyják az állásában.

- És maga még úgy gondolta, hogy nem volt rájuk hatással az igyekezete – jegyezte meg Piton öntelt mosollyal.

- Az enyém nem is.

Piton értetlenül ráncolta a homlokát, de Dumbledore csak mosolygott, és az újság felé biccentett. Piton óvatosan elkezdte olvasni a főcímhez tartozó cikket, és érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra. Újra Dumbledore kifejezéstelen arcára emelte a tekintetét.

- A fiú levelet írt a Felügyelőbizottságnak? – kérdezte őszinte megbotránkozással.

- Úgy tűnik – felelte Dumbledore, láthatóan jól mulatva. – És a jelek szerint meglehetősen eredményes volt a levele.

- Ez megalázó!

- Úgy gondolja, Perselus? Én sosem találtam megalázónak a diákjaim tiszteletét és hűségét, épp ellenkezőleg. Azonban, amennyiben úgy gondolja, hogy a Felügyelőbizottság hibás döntést hozott, természetesen benyújthatja a felmondását.

Piton haragosan nézett Dumbledore-ra, de lenyelte a kikívánkozó gúnyos megjegyzését.

- Mindenesetre ennek fényében – folytatta Dumbledore – azt javaslom, lásson hozzá a kicsomagoláshoz. – Azzal az idős varázsló az ajtó felé indult, de megtorpant. – És Perselus, igazán nem kellene állandóan elhúzva tartania a függönyt. Tapasztalataink szerint az, ha beengedünk egy kevéske fényt, csodát tesz a látásunkkal. – Dumbledore intett a kezével, mire a nehéz bársonyfüggöny engedelmesen szétvált, és egy egész falnyi, padlótól a plafonig érő ablakot fedett fel.

Megdöbbentő volt ekkora ablakfelületet látni a pincében, de a látvány maga lenyűgöző volt. A kastélynak ez az oldala egy hegyfokra épült, és az ablakok a meredély felett nyíltak, így csodálatos panoráma tárult az ember szeme elé. A reggeli napsütés elárasztotta a szobát, elhalványítva a feleslegessé vált lámpásokat.

Dumbledore elmosolyodott. – Így már sokkal jobb. – Ezzel eltűnt.

Piton egy pillanatig az igazgató után meredt, majd lassan leereszkedett az íróasztal mellett álló székre. Még csak nem is pillantott a háta mögött lévő ablakokra, ehelyett savanyú arccal bámulta a Reggeli Prófétát. Még egyszer elolvasta a cikket, lassan, körültekintően, majd felsóhajtott. Csinálnia kell valamit Potterrel.

Az elmúlt napokban túlságosan lefoglalták a mardekárosaival való találkozók, és hogy elrendezze az ügyeit, így nem volt ideje a fiún gondolkodni. Vagy inkább épp elég elfoglalt volt ahhoz, hogy képes volt kiverni a fejéből. Azonban most, hogy a Roxfortban marad, nem folytathatja tovább azt a taktikát, miszerint nem vesz tudomást Potterről, és reménykedik benn, hogy békén hagyja. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú elhatározta, hogy Piton személyes őre és ügyvédje lesz, ami Pitont borzasztóan zavarta.

Persze mindezt magának köszönhette. Túlságosan elnézően kezelte a fiú iránti együttérzését – Piton nem mert kötődésként gondolni rá -, és ezzel megengedte Potternek, hogy átlépje a tanár és diák között húzódó választóvonalat. Ez azonban nem mehet így tovább. Bármit is mondott Dumbledore arról, hogy ne lökje el magától Pottert, a fiú túlságosan közel került, és Piton úgy érezte, helyre kell állítani közöttük a megfelelő falakat.

Megcsendült a kandallópárkányon álló óra; itt volt a hatodéves bájitaltan óra ideje. Piton félretette a kezében tartott pergament, a mögötte lévő függöny felé intett. Az csendesen összezárult, ismét sötétségbe borítva a szobát, és miközben Piton felállt, és elhagyta a szobát, ismét felpislákolt a lámpafény.

---

- Na mi van, Potter, tanárok ölebe? – Harry épp csak elfoglalta a helyét a bájitaltan tanteremben, és felnézett, amikor meghallotta Malfoy aljas megjegyzését. A mardekáros fiú undorral vegyes rosszindulattal meredt rá.

- Ó, Piton professzor az én hősöm! - adta elő Malfoy melodramatikusan. Esdekelve nézett Harryre. – Nem rúghatják ki! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle!

Többfelől kuncogás hallatszott, és Malfoy gúnyosan felnevetett. Harry érezte, hogy elvörösödik, de Hermione megérintette a karját. – Ne figyelj rá! – mondta határozottan, és dühös pillantást vetett Malfoyra.

Harry megúszta a további gúnyolódást, ugyanis felpattant az ajtó, és Piton vonult be a terembe.

- A múlt heti házi feladataik csapnivalóak voltak – vicsorgott. – Feltételezem, hogy van maguk közt olyan, aki le szeretné tenni a bájitaltan RAVASZT, és nem csupán a szórakozás kedvéért van itt. Nos, azoknak sokkal jobban kell teljesíteniük. Tegyék el a könyveiket, és írjanak egy esszét hat hétköznapi bájitalról, amely fehérürmöt tartalmaz. Fejtsék ki, milyen szerepet tölt be az egyes bájitalokban, és hogy hogyan változtatja meg a hatását a többi összetevő, valamint az előkészítés módja.

Senki nem mozdult. A diákok mindössze döbbenten meredtek Pitonra. A tanár válaszul gúnyosan elhúzta a száját.

- Persze lehet, hogy inkább mindannyian büntetőmunkát szeretnének, és egy nagy nullát a napi munkájukra – jegyezte meg vontatott hangon.

Abban a szempillantásban mindenki elkezdett penna és pergamen után kutatni, majd dühödt írásba fogtak. Piton fel-alá járkált közöttük, néha undorodva felmordult, a fejét rázogatta, és teljesen elbátortalanította a diákokat. Amikor Harry asztalához ért, megvető pillantással értékelte a fiú meglehetősen minimálisnak mondható erőfeszítéseit.

- Kár, hogy a bájitaltan tudása a közelébe sem ér a meggyőzőerejének. Sajnos a hírnév nem egyenlíti ki az ügyetlenséget. Ha ez a legtöbb, amire képes, biztosíthatom, hogy jövőre nem fog az osztályomba járni.

Azzal Piton elfordult, és otthagyta az esszéje fölé görnyedő Harryt. A fiú arca égett a megaláztatástól, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a többi diák pillantását.

Végre valahára megszólalt az óra végét jelző csengő. Harry vonakodva adta be a dolgozatát. Pitonnak természetesen igaza volt; retteneteset alkotott. Azután összeszedte a könyveit, és csatlakozott a teremből kiözönlő tömeghez.

- Azt hiszem, a hírnév a butaságot sem egyenlíti ki – állította meg a folyosón Malfoy. – Megmondtam, hogy Piton utál téged, Potter! Tényleg azt hitted, hogy ha írsz egy hízelkedő levelet a Felügyelőbizottságnak, akkor ez megváltozik? Tehetsz nekünk egy szívességet: ne tegyél neki több szívességet.

Malfoy elviharzott, és a többiek mogorva pillantásokat vetettek Harryre.

- Harry, nem a te hibád, hogy Piton professzor mindenkivel olyan borzasztóan viselkedik – mondta Hermione, miközben fölfelé kaptattak a lépcsőn.

Harry a szemét forgatta. – Számít ez valamit? Úgy is mind engem hibáztatnak.

- Majd túljutnak rajta. Te helyesen cselekedtél, amikor megvédted Pitont a bizottság előtt, ezt te is tudod.

- Úgy tűnik, Piton nem így gondolja. Nyilvánvaló, hogy haragszik rám.

Hermione felsóhajtott. – Ő ilyen.

- Igen, hát nekem meg elegem van belőle! – Harry megtorpant a bejárati csarnokban, és nem állt messze a kiabálástól. – Belefáradtam abba, hogy állandóan le akarja harapni a fejemet, minden ok nélkül. Nem hajlandó beszélni velem. Valószínűleg még örült is volna, ha kirúgják, mert akkor távolabb lehetne tőlem! Malfoynak igaza van: utál engem, és ezt semmi nem tudja megváltoztatni.

- Mr Potter?

Amikor Harry megfordult, látta, hogy Ryan áll a háta mögött. Vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. – Igen, uram?

Most, hogy felépült a kviddicsbalesetéből, eszembe jutott, hogy még mindig tartozom magának egy büntetőmunkával a múlt hétről – jelentette ki Ryan túlzott örömmel.

Harry sóhajtott, és összeszorította a fogát. – Igen, uram.

- Ma este vacsora után jelenjen meg a bájitaltan tanteremben.

Harry a homlokát ráncolta. – A bájitaltan tanteremben? Miért?

- Az elmúlt két napban Piton professzornak rengeteg dolga volt a mardekáros diákokkal, és ez előreláthatólag folytatódni is fog. Sajnos ez azt jelenti, hogy nagyon kevés ideje marad arra, hogy előkészítse az óráihoz szükséges bájital hozzávalókat. Mivel maga gondoskodott róla, hogy ez a helyzet jó ideig ne változzon, tisztességesnek tűnik, hogy maga segítsen neki.

Egy nappal korábban Harry még boldog lett volna, ha ilyen büntetőmunkát kap, de most csak elrettentette a gondolat. – Nem lehetne, hogy inkább kifényesítem a díjakat a trófeateremben, vagy kitakarítom a mosdókat?

Ryan fogai kivillantak, miközben ajka ragadozószerű mosolyra húzódott. – Szó sem lehet róla, Mr Potter.

---

A bájitaltan tanterem ajtaja félig nyitva volt, amikor Harry este megérkezett. Nem vesztegette az idejét kopogtatással, csak belépett. Piton az egyik munkaasztalnál állt, és egy mozsárban őrölt valamit. Egy doboz, valamint több kis üres tégely is állt a munkaasztalon. A többi munkaasztalon is hasonló dobozok és tégelyek álltak; nyilvánvalóan bájitaltan hozzávalók, amelyeket elő kellett készíteni a következő órára.

- Professzor?

Piton felnézett, és elfintorodott. – Potter, mit csinálsz itt?

- Büntetőmunkára jöttem – közölte Harry barátságtalanul, és közelebb lépett.

Piton homlokán elmélyedtek a ráncok. – Büntetőmunka? És ki adta?

- Ryan. Azt mondta, hogy magának segítségre van szüksége a bájitaltan hozzávalók előkészítéséhez.

- Ryannek nincs joga ahhoz, hogy hozzám küldje a diákjait büntetőmunkára – jegyezte meg Piton ingerülten, miközben a mozsár tartalmát ez egyik tégelybe öntötte, és újabb adag bogarat lapátolt a dobozból a mozsárba. – És természetesen nincs szükségem a te segítségedre.

Harry sértődötten válaszolt: - Lehet, hogy nem tartozom a legjobb diákjai közé, de azt hiszem, azért képes vagyok bogarakat porítani.

Piton olyan tekintettel méregette Harryt, mintha erről nem lenne teljesen meggyőződve.

- Vagy ha úgy jobban tetszik, egyszerűen elengedheti a büntetőmunkámat – tette hozzá Harry.

- Aligha – húzta el a száját Piton. – Rendben van, Mr Potter, helyezze magát kényelembe. – Azzal letette a mozsarat és a mozsártörőt, és a munkaasztal felé intett. – Negyven tégely durvára őrölt bogárra van szükségem.

Piton a következő munkaasztalhoz lépett, kézbe vett egy darab bikornisszarvat, és elkezdte finom porrá reszelni. Harry ide-oda nézett Piton és a bogarak között.

- Kicsit fürgébben, Potter, hacsak nem akarod itt tölteni az egész éjszakát – jegyezte meg Piton.

Harry a szemét forgatta, de előrébb lépett, felkapta a mozsarat, és őrölni kezdte a bogarakat. Pitonnal együtt csendben dolgoztak. Úgy tűnt, Pitont teljességgel leköti a porított bikornisszarv elkészítése, és nem figyelt Harryre. Harry viszont egyfolytában a tanár felé tekintgetett, és érezte, hogy egyre növekszik benne az elkeseredettség, amiért a férfi tudomást sem vesz róla.

Harry megtöltött még egy tégelyt, és tizedszerre is felsóhajtott.

- Túlságosan megerőltetőnek tartod a bogarak őrlését, Potter? – kérdezte Piton leplezetlen ingerültséggel.

Harry megvonta a vállát, és további bogarakat söpört a mozsárba. – Jobb, mintha aludni próbálnék.

Piton kissé összeráncolta a homlokát, és Harryre nézett. – Azt mondtad, már nincsenek vízióid.

- Azok nincsenek, de ezen a héten minden éjjel rémálmaim voltak, és mindegyik rosszabb, mint az előző volt. Szóval bármi jobb, mint lefeküdni, még az is, ha bájital hozzávalókat készítek elő magával.

Piton még egy pillanatig Harryn tartotta a szemét, majd folytatta a bikornisszarv porítását. Harry megint sóhajtott egy hatalmasat.

- Potter, ha mondani akarsz valamit, akkor bökd ki! – csattant fel Piton ingerülten.

- Belehalna, ha beszélgetne velem? – vágott vissza Harry.

- Nem hiszek a könnyed csevegésben, Potter, és nincs semmi mondanivalóm számodra.

- Tényleg? – kérdezte Harry gúnytól csöpögő hangon. – Nos, én tudnék javasolni egy pár dolgot. Például elmagyarázhatná, hogy miért kerül, vagy miért viselkedett velem olyan dühösen a ma reggeli órán?

- Mit vártál, hogy hálálkodni fogok?

- Nem, professzor, annál jobban ismerem magát – felelte Harry keserűen.

- Helyes.

Egymásra meredtek, és ismét barátságtalan csend ereszkedett közéjük, de pár másodperc múlva Harry újra megszólalt.

- Professzor, kérdezhetek valamit? – Harry nagyon ügyelt arra, hogy a hangja visszafogott legyen, de nem lehetett nem hallani benne a dühöt és a neheztelést.

Most Pitonon volt a sor, hogy felsóhajtson. – Bármit kérdezhetsz. Aztán vagy válaszolok, vagy nem.

- Miért gyűlöl engem annyira?

- Nem gyűlöllek, egyszerűen csak nem vagyok hajlandó az időmet vesztegetni. Megmondtam, Potter, megtanultál mindent, amit én tanítani tudok neked.

- Azt is mondta, hogy felkereshetem, ha a segítségére van szükségem – emlékeztette Harry a tanárát.

- Mire van szükséged? – kérdezte Piton bosszúsan.

- Arra van szükségem, hogy lehetőségem legyen beszélgetni magával.

- Miért? Nem tudsz valaki mással beszélgetni? Épp elég barátod van!

- Megpróbáltam beszélgetni velük. Nem megy.

- Akkor menj az igazgatóhoz.

- Miért nem beszélhetnék egyszerűen magával? – kérdezte Harry növekvő elkeseredettségével arányos hangerővel.

- Azért, mert én nem tudok neked segíteni! – kiabálta Piton, ahogyan rajta is eluralkodott az elkeseredettség. – Mit akarsz, Potter? Vigasztalást? Együttérzést? Én nem tudom ezeket megadni neked! Keress valakit, aki képes rá!

Harry észrevette, hogy Piton a szükségesnél jóval nagyobb erővel folytatta a bikornisszarv porítását. Harry ímmel-ámmal őrölte a bogarakat, de fél szemmel Pitont figyelte. A férfi láthatóan nagyon dühös volt, és Harry hirtelen megértette, hogy nem rá haragszik, vagy legalábbis nem csak rá.

- Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy meggyilkoltam az összes barátomat – szólalt meg Harry halkan, minden bevezető nélkül. Piton megdermedt, és élesen nézett rá, miközben Harry folytatta. – Könyörögtek, hogy ne tegyem, esdekeltek, de én csak nevettem, és egyesével megöltem őket. Élveztem. Élveztem a hatalmat, éppen úgy, mint a vízióimban. – Piton szemébe nézett. – Mit javasol, ezt kinek meséljem el?

Egy hosszú percig mindketten szó nélkül meredtek egymásra.

- Van valami elképzelésed, hogy miért álmodtad ezt? – kérdezte Piton csendesen.

Harry félrenézett, és bólintott. - Emlékszik arra az estére, amikor megtámadtam magát? Akkor volt az első óránk, és azt mondta, hogy azért tudtam megtenni, mert az elméink annyira egymásra vannak hangolódva.

- Természetesen.

- Az ő elméjével még szorosabb kapcsolatban van az elmém, szóval arra gondoltam… Az jutott eszembe, hogy képes lehetnék-e esetleg valamilyen módon megtámadni?

- Micsoda? – kérdezte Piton döbbenten.

Harry a tanárára nézett. – Harcban nem tudom őt legyőzni, professzor. Túlságosan erős, és ahhoz én sosem leszek elég jó. Emellett, ha egyszerűen le kellene őt győzni egy párbajban, azt bárki megtehetné. De ha én vagyok az egyetlen, aki legyőzheti őt, akkor kell lennie valaminek, amiben én különbözöm, valaminek, amit én meg tudok tenni, de senki más nem.

Piton megértette Harry érvelését. – Például az, hogy képes vagy belenyúlni az elméjébe.

- Pontosan! – felelte Harry. – Az az egyetlen hely, ahol kiszolgáltatottá válik velem szemben.

- Potter, az, hogy egyszer képes voltál behatolni az elméjébe, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatott lenne. Akkor ütöttél rajta, amikor… másra összpontosított, így képes voltál észrevétlenül besurranni. Ha megtámadnád, más lenne a helyzet. Harcolna veled, és sokkal több tapasztalata van, mint neked.

Harry elgondolkozva bólintott. – Tudom, de ez az egyetlen esélyem. Higgye el, ha azt gondolnám, hogy van más lehetőség, akkor fontolóra sem venném. Tudom, mekkora gyűlöletet kell majd éreznem, és mennyire vágynom kell majd arra, hogy ölhessek, annak érdekében, hogy áttörjem az elméje védelmét. – Harry az ajkába harapott, és félrenézett. – Ezért álmodtam azt a dolgot tegnap éjjel. Rettegéssel tölt el, hogy mivé kell válnom, hogy legyőzhessem őt.

Hosszú csend következett, amit végül Piton tört meg elgondolkozó, csaknem vigasztaló hangon. – A belső ellenséggel a legnehezebb szembenézni – mondta halkan. - De nincs okod arra, hogy elkeseredj, Potter. Hidd el, megjártam már sötétebb utakat is, mint ami előtted áll.

Harry visszanézett Pitonra. – Tudom. Ezért van szükségem a segítségére. Nem együttérzésre vagy vigasztalásra van szükségem, és nem azt várom, hogy megoldja az összes problémámat, professzor. Tudom, hogy arra nem képes. De szükségem van a tanácsaira, mert vannak olyan dolgok, amiket magán kívül senki nem ért meg.

Piton egy pillanatig komoly tekintettel figyelte Harryt, majd megadóan bólintott. – Rendben van, Mr Potter. Ha tényleg ezt akarja, akkor szakítok majd magára időt, amikor csak meg akarja vitatni, ami a fejében jár.

- Köszönöm, professzor – felelte Harry őszinte megkönnyebbüléssel.

- Azonban van egy feltételem – tette hozzá Piton. – Hagyd abba, hogy igyekszel megvédeni minden vélt vagy valós fenyegetéssel, sértéssel és igazságtalansággal szemben, ami csak a tudomásodra jut. Már jóval a születésed előtt is képes voltam vigyázni magamra, nincs szükségem arra, hogy ezentúl te tedd meg helyettem.

- Ezt nem szemrehányásként mondom, Potter – tette hozzá Piton Harry arcára nézve. – Ez mindössze egy tény, és neked már így is épp elég teendőd van.

Harry habozott, de tudta, hogy Pitonnak igaza van, és érezte, hogy legördül egy kő a szívéről. Tényleg nincs szüksége arra, hogy mindennek a tetejébe még Piton miatt is aggódjon. – Rendben, professzor, megkötöttük az üzletet.

- Most pedig, Mr Potter, azt hiszem, ma estére mindkettőnknek elég volt a büntetőmunkából. Elmehet.

- Igen, uram – Harry félretette a mozsarat és a mozsártörőt, majd sarkon fordult, de Piton megállította.

- Szükséged van esetleg egy adag Álomtalan Álom főzetre?

Harry fontolóra vette, de az elkeseredett rettegés, amely már két hete nyomasztotta, eltűnt. Nyugodt elszántság foglalta el a helyét. – Azt hiszem, ma éjszaka nem lesz gond, uram. Köszönöm.

- Akkor hát jó éjszakát, Mr Potter.

- Jó éjszakát, professzor.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)