Harry Potter és a Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 24]

+++ betűméret ---
<< >>


20. fejezet
Három fordítás

Tarajos hullámok csapkodták a partot ott, ahol a hófehér márvány sír feküdt magányosan a hatalmas kastély tornyainak árnyékában. Hideg esőcseppek bombázták a sima felületet, melyen nem fogott sem a természet ereje, sem az idő, sem pedig a varázslat. Albus Dumbledore sírja a legvédettebb helynek számított az egész országban, s ez nem kis mértékben volt betudható a két méter magas, oroszlánszerű vadállatnak, mely, mint egy öleb, úgy feküdt a sír tövében. Az ember azt gondolhatná, a roppant állat az elhunythoz tartozott, s azért vigyázza a koporsó nyugalmát – de nem így volt: a sírban valami sokkal fontosabb és veszélyesebb feküdt, mint egy nagy varázsló porladó földi maradványai.
Harry ujjai végigsimítottak a rideg márványon, kirajzolta vele a felületbe vésett díszes, semmitmondó cirádát, s a kőlap tetején olvasható feliratot – mintha egy római császár feküdt volna a tömör koporsóban, selyemlepelbe csavarva…
A sírőrző bestia lustán felemelte a fejét, de már messziről tudta, hogy a fekete taláros férfi nem ártó szándékkal érkezett. Most felkelt, és hangtalan léptekkel odacammogott hozzá, irdatlan fejét lehajtva Harry vállának dörzsölte, aki elengedte ujjaival a koporsót, és megvakargatta a törpenundu füle tövét. Az állat jólesően dorombolt, mint egy nagyra nőtt házimacska, Harry pedig érezte az ujjai alatt a lüktető mágiát, a bestia bőrének melegét, mely élt, lélegzett, s annyival jobb volt érinteni, mint a rideg, halott követ.
Az utóbbi években szinte régi ismerősként köszöntötte a halált, s kezdte úgy érezni néha, hogy az egész élet csak egy illúziú. Azonban az ilyen dolgok, mint ez az állat is, arra emlékeztette, hogy az élet az, ami számít, és a halál csak másodrendű, ami az életen élősködik, és nem tud létezni nélküle.
Katie Bell temetése megrázta; évek óta semmi nem rázta meg ennyire. Alig ismerte a lányt, igaz, öt év kviddiccsel eltöltött idő egy csapattá kovácsolta őket a pályán, de a való életben szinte semmit sem tudott róla. Mégis, mikor a koporsó a mély gödörbe ereszkedett, valami borzalmas, elnyomó érzés telepedett rá, és nem bírt tovább ott maradni. Elengedte Ginnyt, akinek a kezét fogta a búcsúszertartás alatt, és egyszerűen hátat fordítva a temetésnek, elsétált, és dehoppanált. Fogalma sem volt hová indul, s ő maga lepődött meg a legjobban, mikor a Roxfort kapuja előtt találta magát a sáros úton. A kastélyban halt meg a legtöbb barátja, s már egyáltalán nem úgy érzett a hely iránt, mint gyerekkorában: csak fájdalmat és gyászos emlékeket talált volna a komor falak között. Mégis bement a kapun, és ment, amerre a lába vitte, el a legmagasabb torony mellett, le a tópartra, Dumbledore sírjához.
- Ilyen lenne a Halál igazi ura, professzor? – motyogta keserűen Harry a kőkoporsóra meredve.
Fázott, szinte didergett, fekete talárja már teljesen átázott, de ő észre sem vette. Úgy járkált, mint egy holdkóros, és a bűntudat és önmarcangolás pillanatait időről-időre félbeszakította a benne fellángoló iszonyatos harag. Ölni akart, el akarta takarítani a világból azt a rémséget. A gyűlölete egyedül Mariusra irányult, és néha olyan mértékű volt, hogy Harry szinte úgy érezte, mintha pusztán ezzel összeroppanthatná.
- Most nem vagyok túl méltó rá, igaz? – suttogta, de a kőtől nem várhatott választ. Aki alatta feküdt, nem hallhatott és nem láthatott semmit, nem tudhatta, hogy Harry ott áll a színe előtt, és próbál rendet rakni a káoszban, mely a lelkében kavargott.
Néha azt érezte, egyszerűen megadja magát a káosznak, és hagyja, hogy az indulatai elsodorják, hogy elszabaduljon, és azt tegye, amire a dühe bíztatja – de mindig időben megfogta a gyeplőt. Visszatartotta magát akkor is, mikor Sirius feküdt a pálcája előtt, mikor számtalan halálfalóra sujthatott volna le halálos erővel, mégsem tette.

„De hisz gyilkos vagy” – súgta egy hang a fülében. Voldemort a keze által halt, ahogy meg volt jósolva. Mégsem érezte magát gyilkosnak; még az utolsó pillanatban sem eresztette szabadjára a haragját, sőt, épp akkor érezte a legnagyobb nyugalmat és bizonyosságot önmagában. Miért nem érzi hát most ugyanezt? Miért felejtett el ennyi mindent az utóbbi másfél évben? Már nem érezte méltónak magát az ereklyékre, melyek közül kettőről önszántából mondott le.
Megrázkódott a hidegben, és köhögni kezdett – egy pillanatra elfogta az ijedtség, hogy Marius talán megint megátkozta a Métellyel, de a pánik hamar elmúlt, és rájött, hogy egyszerűen megfázhatott. A zsebébe nyúlt hát, hogy előhúzza pálcáját, és felmelengesse magát, megszárítsa talárját, és vízállóvá tegye, ahogyan azt minden normális varázsló tenné, ha eleredt az eső. De abban a pillanatban, hogy ujjai a pálca markolatát tapintották, mintha áram futott volna keresztül a testén. Megrándult, felkiáltott, és térdre esett a sírkő előtt; a nundu felmordult, nem értette, mi lelte a varázslót, s fogait villogtatva hátrébb húzódott tőle. Harry a kezét markolta, görcsbe rándult ujjait tornáztatta, és halkan káromkodott.
- Mi a fene… Ez nem igaz… Mi bajod van?! – köhögte dühösen, és egy gyors mozdulattal kirántotta a zsebéből a varázspálcát. Az úgy vibrált és ugrált nyitott tenyerén, mint valamiféle izgatott élőlény. Harry zihált; a nundu villogó szemei a koporsó takarásából figyelték őt.
A Pálcák Urát csak egy márványlap választotta el saját főnixpálcájától. Ez lehet az oka annak, hogy rendetlenkedik? Érzi, hogy itt van az, ami megjavította őt, ami újra eggyé olvasztotta a törött részeket? Harry emlékezett rá, mi történt a Durmstrang közelében, ahol Grindelwald elbukott; s arra is emlékezett, hogy bizsergett a pálca Dumbledore házában – pontosan akkor, mikor Aberforth a sötét varázslóról beszélt. Akkor nem volt a közelben a Pálcák Ura. Ez is érthetetlen volt, mint rengeteg más…
A pálca lassan megnyugodott, abbahagyta a remegést, a vibrálást, Harry pedig felkelt a sárból, letisztította magát, és elvégezte a varázslatokat. Az állat a márvány síron nyugtatta óriási fejét; Harry még egyszer megsimogatta a bestiát, aztán hátat fordított neki és Dumbledore-nak, s cseppet sem könnyedebb szívvel, válaszok nélkül indult vissza a sáros úton. A tóparton haladt az erdő felé, ahol még dolga volt, elment Hagrid kunyhója mellett, s útközben benézett az ablakán. A vadőr nem volt otthon, pedig Harry szeretett volna beszélni vele. Továbbment, s szinte ösztönösen megtalálta a kis ösvényt, melyen annyiszor haladt már végig, s melyről jól tudta, hol végződik.
Az eső zaja lassan elcsendesedett, ahogy a terebélyes esernyőként szétterülő lombkoronák összefüggővé váltak, miközben Harry egyre mélyebbre hatolt a fák közé. Lehúzta fejéről a csuklyát, és eltűrte homlokából vizes hajfürtjeit. Pálcáján kis lángot gyújtott, s annak fényénél gyalogolt. A pókhálók sűrűsödtek, furcsa, fehér gömbök lógtak le a fák ágairól, jelezve a betévedőnek, hogy kinek a birtoka felé tart éppen. Harryt nem zavarta különösebben, hogy az akromantulák fészkébe megy; a legkevésbé sem félt tőlük, sem az erdő más rémségeitől, melyek sokakat elrisztottak innen. Harry tudta, mi lakik az erdőben, nem tartott ismertelen veszélyektől, öles fatörzsek mögött osonó vadállatoktól. Egyszer régen már ráébredt, hogy a halál is ilyen: csak az ismeretlen, a megfoghatatlan okozza a félelmet…
És mégis, Katie halála visszarántotta valami fölényes közönyből, amit talán Dumbledore szavai ültettek el benne. Közönyös lenne az a félelem nélküliség, amire a professzor tanította? Hogy ne rettenjen meg a haláltól, hanem fogadja el azt, ne harcoljon ellene, és így válhat annak urává, legyőzőjévé… A halál kaszája a félelem, és ha nem félünk tőle, már nem is tűnik olyan riasztó ellenségnek, aminek Voldemort gondolta – ezt tanította Dumbledore.
És ő talán nem fél tőle? Saját végzetétől már nem tartott nagyon rég, de akkor is rémisztő maradt még a halál – másokon keresztül ugyanúgy belémarhat. Ha azok a vaktában cikázó smaragdzöld villámok nem Katie Bellt, hanem Ront vagy Hermionét vagy Ginnyt érik el, Dumbledore szavai egy pillanat alatt eltűntek volna a semmiben. Nem úr hát még mindig a halál fölötte?
Vastag farönk feküdt keresztben az ösvény fölött, s Harrynek le kellett hajolnia, hogy átbújjon alatta. Undok pókháló és nyálka tapadt a talárjára, melyet egy türelmetlen mozdulattal letakarított. Még néhány lépés, és bent volt az akromantulák fészkében. A kocsiméretű pókok máris mászni kezdtek felé üregeikből, vékony fonálon ereszkedtek lefelé a magasból, Harry azonban megpöccintette pálcáját. Hangos durranás és vakító villanás lövelt ki a végéből, hullámként terjedve szét a fészekben, s a szörnyetegek visszavonultak az árnyékba. A talaj kemény volt, és dohos – „Már megint ez a szag!” –, Harry lépései úgy kopogtak, mintha kőlapon járt volna.
Valahol itt kell lennie… Égő pálcájával pásztázta végig a fészket, hátha meglátja valahol a fekete csillanást, de nem találta. A halálfalók talán beletaposták a földbe, s eltemetődött…
- Invito Feltámsztás Köve! – szólt hangosan Harry, pálcáját a magasba tartva. Nem hitt igazán a varázslat sikerében, hiszen soha egyetlen horcruxot sem tudott magához hívni ilyen könnyedén.

S mégis, pár lépésre tőle halk puffanással röppent ki a föld alól egy apró, törött, fekete kavics, egyenesen gazdája kezébe. A Feltámasztás Köve ott pihent újra Harry tenyerében.
Biztonságosabb helyre kell rejtenie – futott át az agyán. Túl nagyképűen bánt az elrejtett kincseivel, akárcsak Voldemort. Azt hitte, senki nem jön rá a köpenye titkára, s ez máris egy ember életébe került. Nem hagyhatja, hogy ez a Kővel is megtörténjen…
Még egyszer durrantott a pálcájával, hogy eltakarítsa a kijárat közeléből az emberhúsra éhező nyolclábúakat, majd visszasétált ugyanazon az útvonalon, amerre jött. Fél órán belül kint találta magát az erdőből, az eső is elállt, a fekete fellegek tovább vonultak, s csak szürke pamacsok maradtak az égen, eltakarva a napot. Olyan szürkének tűnt az ég, mint a látomásaiban, mint mikor a halott bükkfa alatt feküdt, vagy a nagy háznál, mikor először találkozott a csuklyás idegennel. Most már tudta, hogy a bükkfa alatt kezdődött minden, tudta, hogy akkor is elnyomta az álom egy röpke pillanatra, és oda került, ahol a csuklyás volt, de olyan hamar felriadt, hogy nem látott mást, csak a szürke eget, és a halott fát.
A bükkfa ott magasodott tőle pár méterre, a tó közelében. Válaszokat akart, segítséget, hogy megtalálja Mariust, és… Nem, akkor sem tudná megölni. A keze az utolsó pillanatban megdermedne. Képtelen lenne rá, még akkor is képtelen volt, mikor Sirius átesett a függönyön, mikor Dumbledore lezuhant a torony tetejéről…
Odament az öles törzsű fához, megérintette a kérgét, behunyta a szemét, hátha történik valami, de nem tudta, mégis mire számítson. Leült a tövébe a legvastagabb kiálló gyökérre, felhúzta a lábát, hátát a törzsnek vetette, és ismét becsukta a szemét.
Órák teltek el, Harryt pedig lassan elnyomta az álom. Sűrűn változó képeket látott álmában, arcok derengtek fel a múltból, Dumbledore, a szülei, Sirius, Lupin és Tonks és Fred és Dobby és Cedric, mindazok, akiknek a halálával számolnia kellett, akiket meggyászolt, akik erőt adtak neki, hogy legyőzze Voldemortot.
Mikor felébredt, az eső újra szemerkélni kezdett, és csalódottan állapította meg, hogy nem látta Marius rejtélyes ellenségét.
- Hé, maga! – kiáltotta valaki, s Harry álmosan felemelte a fejét. – Mr Potter?! Ó, elnézést, a kicsik azt mondták, egy betolakodó van a parkban.
John Eakle professzor volt az, a griffendél házvezető tanára, kivont varázspálcával. A vörös szakállú törpe varázsló mögött három kisdiák kuporgott egy méretes esernyő alatt, csodálkozó szemekkel pislogtak Harryre.
- Betolakodó vagyok, professzor – válaszolta Harry, bár maga sem tudta, mi mondatta vele ezt. – Igazuk van, semmi keresnivalóm itt…
- Ugyan már, Mr Potter, a Roxfort mindig szívesen látja magát! – legyintett a tanár, és eltette pálcáját. – De ne kuporogjon itt a fa alatt, jöjjön be, legyen a vendégünk vacsorára! Egyáltalán, mi lelte magát, hogy elalszik egy fa alatt ilyen átokverte időben?
Harry sóhajtott egyet.
- Csak… csak leültem, nézni a tavat, és elnyomott az álom… - hazudta. – Sajnálom, hogy ráijesztettem a gyerekekre. Már megyek is…
- Ne butáskodjon, Mr Potter, jöjjön be, melegedjen meg! – győzködte kitartóan Eakle, de Harry elhárította az invitálást, és elköszönt tőlük. Eakle professzor és a gyerekek tekintetét érezte a hátán, amíg a kapuhoz nem ért, és kilépve rajta dehoppanált.

Az Odú kertjébe érkezett, és letisztítva a sarat edzőcipőjéről, belépett a konyhába. Mrs Weasely tevékenykedett a mosogatónál, férje az étkezőasztalnál ült, és pipáztak, fia, Charlie épp ekkor tömte meg saját füstölőjét. Ront Hermione és Ginny fogta közre, mindkét lány szomorúan a vállának dőlve bámult a kandalló táncoló tüzébe, s Hermione néha szipogott egyet. Percy úgy ült mellettük, mint a cövek, Harry azt hitte, sóbálvány átkot szórtak rá. Gyanította, hogy egyetlen szó sem hangzott el köztük azóta, hogy hazaértek a temetésről. Mikor belépett, felpillantottak rá, és köszöntek, de nem kérdezték meg, merre járt.
- Mr Weasley – szólt Harry. – Hol van George?
A férfi nyelt egyet, és fejével a lépcső felé intett.
- A szobájában van, Harry. De nem hiszem, hogy most látni akarna bárkit.
- Azért megpróbálom…
Charlie letette a pipáját.
- Miért? – kérdezte éles hangon. – Mit akarsz tőle?
Harry már a lépcsőn volt, mikor megtorpant, és hátranézett Charlie-ra. Egy pillanatig tétovázott, mit is mondjon.
- Beszélek vele – felelte csendesen.
Charlie csikorogva hátra tolta a széket, és felállt.
- Azzal nem segítesz neki, ha azt hajtogatod, hogy a te hibád! – dörrent rá Harryre, Mr Weasley azonban csillapítóan megfogta fia karját.
- Charlie! – mordult figyelmeztetően Ron, de senki sem foglalkozott vele.
Mrs Weasley szipogott egyet a mosogatónál, továbbra is háttal állva nekik.
- Marius hibája – mondta Harry egyszerűen, és felment a lépcsőn.
Fekete talárja suhogott mögötte, ökölbe szorított kezében tartotta a pici követ. A szoba még mindig Fred és George rezidenciája volt a kiszögelt, csálé tábla szerint. Harry bekopogott, és egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy nem érkezik válasz. Lenyomta a kilincset, és benyitott a szobába, mely most is tele volt dobozokkal, a Weasley Varázsvicc Vállalat kipróbálatlan termékeivel. George az egyik dobozon gubbasztott, mint egy galamb, és háttal az ajtónak, kifelé bámult az ablakon.
- George? – szólította meg halkan.
A fiú hátrasandított.
- Harry? – Hangjából enyhe csodálkozás szűrődött ki. Alighanem arra számított, az anyja vagy az apja próbálkozik újra beszélgetést kezdeményezni, ahogy az az elmúlt egy héten történt. Harry azonban azóta kerülte őt, szinte menekült előle, és halogatta, hogy újra a szemébe kelljen néznie.
A bükkfa alatt eltöltött órák egy valamire jók voltak: ráébresztették, hogy elvégzendő dolga van, ami sokkal fontosabb, mint Marius felkutatása – az csak az után következhet, hogy elvégzett valami annál lényegesebbet, mint a bosszú. A halál megint köztük járt, és számolni kell vele, és ebben ő talán tud segíteni.
- George, én…
- Ne fáradj, Harry – szakította félbe a fiú. – Nem a te hibád volt. És nem kell elmondanod, mennyire sajnálod, mert ez olyan unalmas, mint Percy jelentése a… mittudomén miről… - Tenyerével a térdére csapott, és rövid, nevetésre hajazó szuszogást hallatott.
- Más hozott ide – vallotta be Harry. – De igazad van, azért kerültelek eddig, mert úgy érzem, hogy…
- Mondom, hogy ne mondd ki, hogy a te hibád! – csattant fel George, de nem volt indulat a hangjában. – Merlinre, rosszabb vagy, mint anya! Ha csak rámnéz, elsírja magát… Komolyan kezdem azt hinni, hogy dementor vagyok.
Harry csak bámult; még sohasem látta, hogy valaki így dolgozta volna fel egy szeretett ember halálát. Jobban megnézte magának a fiút, és észrevette, hogy a kezében egy kicsi füzetszerű könyvet tart; mikor George is meglátta, hogy Harry azt nézi, összecsukta és felmutatta a fedelét. 101 kviblivicc – ez volt rárajzolva színváltós, cirkalmas betűkkel.
- Katie-től kaptam – szólalt meg újra George. – Van benne néhány jó, de szerintem a többsége elég száraz… - Lapozott egyet a kis könyvben. – Á, itt az egyik kedvencem: Három varázsló szőlőt szüretel. Melyikük a kvibli? Amelyiknek savanyú.
George csalódottan látta, hogy Harry még csak el sem mosolyodott.
- Na tessék, már megnevettetni sem tudlak – vonta le a következtetést. – Ez már a vég.
Harry kezdte azt hinni, ez túl nagy falat neki, mégis muszáj volt tovább próbálkoznia, megtudnia, hogy érez a fiú, mielőtt megpróbálna segíteni rajta.
- George…
- El akartam venni, tudtad? – vágott a szavába ismét.
- Nem, nem tudtam – felelte Harry, és észrevette, hogy George hangjából eltűnt az erőltetett lazaság. Ennek ellenére továbbra is hihetetlenül könnyed hangon beszélt.
- Pedig régen hogy utáltam ezt a csajt! – nevetett fel gyengén. – Folyton piszkált engem, meg Fredet, és leste az alkalmat, hogy beárulhasson Fricsnek. Egyszer még le is gurkóztam, annyira felmérgesített, azért vesztettük el azt a Hollóhát elleni meccset, mikor te a gyengélkedőn voltál. Harmadéves voltam – ő másodikos… Nagyon meg akarta nyerni azt a meccset, hiába mondtuk neki, hogy fogó nélkül semmi esélye. Emlékszem, meg akarta mérgezni Terry Bootot valami összekotyvasztott hashajtóval, hogy növelje az esélyünket… – George most már vigyorgott, Harry pedig elképedve hallgatta a szóáradatot. – De véletlenül Fred itta meg… nem is emlékszem már, hogy került hozzá a kupa. Oliver ordítozott Katie-vel… de ő a sarkára állt. Életemben nem találkoztam még egy ilyen idegesítő kis libával!
Hirtelen elhallgatott, és olyan képet vágott, mintha valami nagy igazságra lelt volna a padlón.
- El akartam venni… - ismételte, szinte alig hallhatóan.
Dühösen kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
- De utálom az önsajnálatot, ember… - nézett fel Harryre. – Mindig ilyen pocsék?
Harry bólogatott.
- Az – válaszolta. – És sosem fog teljesen megszűnni. Néha elfelejted… olyankor jó.
George megrázta a fejét.
- Nem akarok felejteni, Harry. Fredet sem tudom elfelejteni… elég, ha belenézek a tükörbe… A francba, már arra is gondoltam, hogy szakállat növesztek, csak hogy ne őt lássam folyton. De mindig azon kapom magam, hogy látni akarom…
Igen, Harry pontosan tudta, hogy így érez. Ő is folyton vágyakozott Sirius és a szülei után, nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy milyen lenne, ha most is élnének, mellette volnának, támogatnák.
George-ból csak úgy ömlöttek a szavak:
- Katie mellett meg tudtam feledkezni róla… Ő olyan… Nem pótolta Fredet, inkább más volt. Megtanított rá, hogy hogyan legyek egymagamban újra teljes. Fred nélkül sokáig csak félember voltam…
- És most megint úgy érzed? – kérdezte Harry, megerőltetve magát, hogy a gombóc eltűnjön a torkából.
A fiú egy darabig hallgatott, összeráncolt homlokkal bámult a cipőjére, minthe erősen kellene gondolkoznia valamin.
- Nem – mondta végül. – Nem. Amit adott nekem, az… sokkal többet ér annál, hogy máris üresnek érezzem magam, vagy… félembernek… - hirtelen felnézett Harryre. – Ülj már le, ne csak ácsorogj ott, mint valami halál angyala!
Harry egy kicsit megdöbbent ettől a hasonlattól, de rögtön helyet foglalt George-dzsal szemben, egy másik doboz tetején.
- Most nem érzem magam félembernek – ismételte. – Freddel egyek voltunk, mindig így emlegettek minket, mint Fred és George, a Weasley-ikrek, vagy „az a két semmirekellő csirkefogó…” Külön-külön nem voltunk egészek. De Katie az volt. Nem azért voltunk együtt, mert én voltam az ő másik fele, vagy hasonló romantikus baromságok… Hanem mert tetszettem neki… egyszerűen csak ennyi. Ő mindig meg tudott minket különböztetni, tudtad? – pillantott fel megint Harryre, aki megrázta a fejét. – Bizony, ő volt az egyetlen, aki tudta, melyikőnk Fred és melyikőnk George.
Megint elhallgatott, és egy darabig nem is szólalt meg újra. Harry elámult rajta, mennyi erő van ebben a fiúban; ő sosem tudta így kibeszélni az érzéseit, magában tartotta őket, belülről emésztette, és volt, hogy kirobbant belőle. George ellenben nyugodt volt, nem lángolt semmi a szemében, ami arra várt volna, hogy kitörhessen.
Harry elgondolkozott rajta, vajon a fiú ugyanígy megnyílt volna valamelyik testvérének, vagy a szüleinek? Meglehet, hogy igen, ha azok nem néznek rá akkora szánalommal, sajnálattal, és Harry értette, miért zavarja ez a Weasley-fiút: ő és a testvére voltak az utolsók, akiket fénykorukban bárki szánalomra méltatott volna.
- Tudod, mi a röhejes? – horkantott fel George hosszú hallgatás után. – Egy nyamvadt képem sincs Katie-ről. Csak ez a könyv. Semmi más… - sóhajtott szomorúan, és újra felnézett. – Hiányzik, Harry, rettenetesen… Mindent megadnék, hogy újra láthassam, csak egy pillanatra…
Harry erre várt. Bizonyosságot akart, hogy helyesen cselekedne, nem akarta addig felkínálni a lehetőséget, amíg nem tudta, hogy okozna-e vele valamilyen helyrehozhatatlan kárt, még több fájdalmat, helytelen ragaszkodást. Gyógyítani akart, nem tovább gyötörni a fiút.
- Ebben segíthetek.
Úgy tűnt egy darabig, mintha George nem hallotta volna, amit mond, vagy nem fogta fel a mondat értelmét, mert csak ült vele szemben, térdére támaszkodva. Aztán lassan felemelte a fejét, és Harry szemébe nézett.
- Miről beszélsz? – motyogta megzavarodva.
Harry előrenyújtotta ökölbe szorított kezét, majd kinyitotta. A kis fekete kő a tenyerében csillogott porosan. George elvette tőle.
- Három fordítás. Gondolj őrá, és itt lesz. De utána el kell engedned!
Nem mondott többet, felállt, és az ajtóhoz lépett.
- Ez az a…? – szólt utána George hitetlenkedve, de ő nem válaszolt; kiment, becsukta maga mögött a szoba ajtaját, és lement a konyhába.
Fél óra is eltelt, mire hallotta, hogy az ajtó nyílik. A konyhában azóta sem hangzott el egyetlen szó sem, Harry némán ült Ginny és Percy között, és néha összenéztek Hermionéval. Harry még mindig nem öltőzött át, mert tudta, hogy ha George visszaadja a követ, el kell tüntetnie azt egy olyan helyen, ahol senki sem találhat rá. Egyelőre nem gondolkozott jó rejtekhelyen, csak ült, és néha belekortyolt egy pohár sütőtöklébe.
George érkezésére aztán mindenki felkapta a fejét, Mrs Weasley tett néhány lépést a lépcső felé, és onnan nézett föl fiára. George elsétált mellette, rá se hederített, ahogy könnyes szemmel a nevét rebegte, és Harryhez ment, aki nem mozdult.
- Köszönöm – mondta, és kezet nyújtott felé. Kézfogás közben észrevétlenül átadta neki a Feltámasztás Kövét. Harry a zsebébe csúsztatta, és felkelt az asztaltól – ekkor vette észre, hogy minden jelenlévő őt bámulja.
- Anya, korog a gyomrom – fordult George Mrs Weasleyhez. – Megmelegítenéd a levest?
Mielőtt kilépett a hátsó ajtón, Harry még hallotta, ahogy Mrs Weasley zokogva a fiára veti magát, és szoros ölelésbe zárja.

El kell tüntetni a követ – kezdett el morfondírozni Harry, de még az összetákolt fakerítést sem érte el, mikor kicsapódott az ajtó mögötte, és Hermione loholt ki rajta, nyomában Ronnal és Ginnyvel.
- Odaadtad neki a Követ? – szegezte neki a kérdést Hermione.
- Mit? Milyen…? – értetlenkedett Ron, Harry pedig felmutatta neki a kis kavicsot. – A Feltámasztás Köve?! Azt hittem, az az erdőben maradt!
Harry megvonta a vállát.
- Elhoztam onnan.
Ginny a fejét ingatta, Hermione pedig rosszallóan ciccegett, Ron ellenben olyan áhitattal meredt a Kőre, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.
- Ez most azt jelenti, hogy Katie… - fogalmazott óvatosan Ginny, de nem merte befejezni, mintha valami illetlent akart volna mondani.
- Elmagyaráztam a szabályokat George-nak. Csak elbúcsúzott tőle. A Kő erre való – szögezte le Harry.
- Azt ígérted Dumbledore-nak, hogy nem használod a Követ! – emlékeztette Hermione, s Harry látta, hogy a lány még véletlenül sem vet egy pillantást sem a tenyerében pihenő kavicsra. Gyorsan visszatette a zsebébe.
- A Kő nem gonosz, Hermione – vette a védelmébe Harry. – Ne vedd egy kalap alá a sötét tárgyakkal, légy szíves!
Harry tudta, hogy helyesen cselekedett. Dumbledore körültekintően adta át neki, nehogy letérítse az útról, és ő ugyanilyen óvatosan járt el vele George esetében is.
- És most mit akarsz csinálni vele? – kérdezte Hermione.
- Elrejtem, és nem használjuk többé – felelte Harry kertelés nélkül. – Csak még nem tudom hová…
- Tedd oda, ahová Voldemort rejtette azt a nyaklánc-horcruxot – javasolta Ron, mintha valami magától értetődő dolog lenne.
- És kivel itatod meg a mérget, nagyokos? – szólt közbe Ginny.
- Ja… igaz… tényleg – Ron füle elvörösödött, Harrynek azonban ötletet adott.
- Ha a barlang nem is jó hely, de a tenger…
Hermione nagyot nézett.
- Bele akarod dobni a tengerbe? – kérdezte meglepetten.
- Miért ne? Az örökre elrejti. Sosem találjuk meg újra.
- Na és ha megint akarod használni? – tette fel ártatlanul a kérdést Ron. Harry látta, hogy Hermione olyan szúrósan néz a szemébe, mintha valami helytelenre készülne.
- Nem akarom használni.
- De hát Mariust nem akarjuk megtalálni? – tárta szét a karjait Ron. – Semmit se tudunk róla! Mi lenne annál egyszerűbb, mint megkéredzni egy-két szellemet… ööö… Pitont, teszem azt! Piton volt az unokaöccse, biztos tudott róla egy-két dolgot!
- Ron, nem! – torkollta le Hermione, és Harry is hasonlóan gondolta. – Ezt nem szabad!
- Nem zavarhatjuk a halottakat a saját problémáink miatt – mondta Harry higgadtan, és Ron vállára tette a kezét. – Ezt nekünk kell megoldanunk.
Eszében sem volt Dumbledore-t vagy Pitont felkelteni, megzavarni a nyugalmukat, és ide rángatni a Kő erejével, mint holmi tanúkat a minisztériumba. Egyikükkel sem tudná ezt tenni.
Ron duzzogva megadta magát.
- Jól van, ti tudjátok! – legyintett beletörődően. – Csak hogy tudd, nem áll valami jól a szénánk. Dawlishnak ötlete sincs, hol keresse Mariust – és egyáltalán, ha meg is találná, mi a csudát kezdene vele?
Harry tudta, hogy így van, emlékezett rá, micsoda cirkusz volt az elmúlt héten az Auror Parancsnokságon. A Dawlish és Proudfoot vezette helyszínelő különítmény pincétől a padlásig felforgatta a Megfojtott Macskát, és jó időre lakat került az épületre. A vámpírokat kiköltöztették, de elfelejtettek számukra átmeneti lakást biztosítani. Egy nappal később jutott Hermione fülébe a hír, mikor már egy vámpír megégett a bágyadt tavaszi napon, és ő volt az, aki szállást keresett nekik. Végül a Black-házba költöztették be őket, amit Harry már jó ideje nem látogatott meg, és nem is állt szándékában használni, amíg marad egy hely számára bárhol másutt.
- Hogy fogjuk megtalálni Mariust, Harry? – kéredzte Ginny tanácstalanul, és Harrynek sem volt ötlete.
A többi idegen iskolába nem követhették, egyedül csak a Dursmtrangba, de oda aligha tér vissza Marius, miután már Moloh elfoglalta a helyét. Viszont tudta, hogy a kék bőrű ember még nem fejezte be a küldetését.
- Nem fogjuk megtalálni – mondta Harry. – Ő fog megtalálni minket, újra. El fog jönni a Köpenyért, kell neki a harmadik ereklye. És ha az meg van, talán a másik kettő is.
Látta barátai arcán a félelmet, és nem hibáztatta őket. Lehet, hogy Marius nem olyan nagy hatalmú varázsló, mint Voldemort, de úgy látszik, hasonlóan felvértezte magát a halál ellen, mint Denem, és sokkal eredményesebben sikerült az neki. Lehet, hogy ő megcsinálta a hat horcruxot, elérte, hogy hét felé szakítsa szét a lelkét, amire Voldemort vágyott, de sosem ért el? Harry nem tudta, de bízott benne, hogy nem így van.
- Behajítom a Követ az óceánba – határozta el magát, és kilépett barátai gyűrűjéből. – Az a legbiztosabb.
Ginny megállította.
- Mi mit csináljunk? – kérdezte szinte esdeklő arccal. Harry látta rajta, hogy semmit sem szeretne jobban, mint tenni valamit, megállítani Mariust, bosszút állni, megakadályozni, hogy mások is erre a sorsra jussanak. Ugyanaz a tűz égett a szemében, amit Harry annyira szeretett és becsült benne.
- Gyakoroljátok a patrónus bűbájt – mondta nekik. – Gyakoroljátok, mert kelleni fog.
Tett még néhány lépést, aztán elfordult a sarkán, bele a fekete semmibe, messze az Odútól, el egy kicsi falu mellett futó köves útra. Nem messze tőle három mugli férfi erős ír akcnetussal szidta egymást, miközben egy autó javításán fáradoztak. Harry kihalászta zsebéből a láthatatlanná tévő köpenyt, és magára terítette, így bandukolt tovább arra, ahonnan a tenger vad moraját hallotta. A falu csendes volt, és békés, szép zöld dombok között feküdt, mintha csak egy képeslapról varázsolták volna ide. Elhaladt a falu kocsmája mellett, ahol nyikorgó cégéren megkopott zöld festékkel mázolt lóhere virított, és rákanyarodott arra a földútra, mely egy tábla szerint a partra vezető turistaösvény volt.
Nem véletlenül jött erre a helyre – Denem árvaházából ide hozták ki a gyerekeket, hogy egy kis friss levegőt szívjanak és játszadozhassanak a szabadban, s a falu lakói nem is tudták, mit rejt a mélység alattuk. Harry még nem járt itt, csak innen mélyebben, egy sziklapárkányra hoppanáltak Dumbledore-ral, mikor a nyakláncért jöttek.
Ahogy rótta a métereket, a bozótos egyre sűrűbb lett, néhol áthatolhatatlan akadályt képezett, melyet Harry csak néhány taroló átokkal tudott eltakarítani az útjából. Csak képzelődött, vagy tényleg egyre több a tüskés növény? És némelyik tüske már-már abnormálisan nagyra nőtt, volt, amelyiknek a hossza meghaladta a gyűrűsujjáét. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, s mikor lenézett a lába alá, észrevette, hogy sok-sok tekergőző kukacon tapos a cipőjével.
Kezdte megérteni, hogy mi folyik itt, de patrónust nem mert bűvölni ilyen közel egy muglik lakta településhez. A barlangi tó, az a tömény fekete mágiával átitatott borzalmas hely pontosan alatta terült el. A romlottság és rosszindulat felszivárgott a földben, megmérgezte a talajt, a köveket, a csúszó-mászókat… Voldemort alighanem nem gondolt erre, vagy nem vette számításba, különben biztosan máshová rejtette volna a horcruxot, valahova, ahol nem hagy ilyen nyilvánvaló nyomot. Dumbledore is biztosan megsejtette, mi lakozott itt a mélyben. Harry szinte látta maga előtt az öreg varázslót, ahogy megérkezik ebbe a faluba, követvén Denemet végig élete ösvényén, ameddig nyomokat hagyott maga után, ide, ahol a legárulkodóbbat hagyta.
De Harry most nem ezért jött. Nem érdekelte már, mi rejtőzik a mélyben, Voldemortnak vége volt egyszer, s mindenkorra. Tovább ment, és a rövid emelkedő leküzdése után fantasztikus látvány tárult a szeme elé: alatta a feneketlen mélység, szinte függőlegesen, míg előtte a végtelen tenger, ameddig a szem ellátott. Az idő tiszta volt, a felhők, melyek az esőt ontották magukból, messzi pamacsoknak tűntek csupán a hegyeken túl. Vad szél tépte Harry köpenyét, ezért levette magáról, és a zsebébe gyűrte, miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van a parton.
Elővette a kis fekete követ, és a tenyerében tartotta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy szórhatna rá néhány bűbájt, láthatatlanná varázsolhatná, belezárhatná egy közönséges kavicsba, vagy átváltoztathatná. De gyorsan meggondolta magát, mert emlékezett Dumbledore szavaira: „…nem gondolt arra, hogy én egyszer keresni fogom a mágikus elrejtés nyomait.” Így hát változatlanul hagyta a követ, nem akart abba a hibába esni, mint Voldemort, aki talán még ma is élne és tombolna a világban, ha nem olyan gőgös, és egyszerűen elhajítja egy konzerves dobozba zárt lélekdarabját.
Harry nagy levegőt vett, és a szikla kiálló peremére lépett. Ökölbe zárt kezét hátrahúzta… de nem hajította el a Követ.
A keze lehanyatlott, és egy pillanatra átkozta magát azért az ostobaságért, ami az eszébe ötlött, ami visszatartotta, hogy megtegye azt, ami a leghelyesebb: megszabadulni végre ettől a dologtól.
Harry nyelt egyet. Meg merje tenni? – kérdezte önmagától. Meg szabad-e egyáltalán ezt tenni? Lelke háborgott, mint a hullámzó tenger; ahogy a hullám megemelkedett, úgy öntötte el őt a késztető, bíztató erő, hogy igenis, tegye meg, mert ez az egyetlen módja, hogy megtudja, hogyan lehet legyőzni Mariust. Mindennél jobban akarta tudni, de az ár, amit fizetni kell érte, egy olyan bűnös cselekedet lenne, amitől kiverte a víz, és érezte, hogy ökölbe szorított keze remegni kezd.
Csak egy pár percről van szó…
Nem az számít, mennyi ideig.
Segítségre van szükséged…
De nem az övére!
Ő az egyetlen, aki segíthet…
Harry visszalépett a meredélytől, mert félt, hogy beleszédül a szakadékba attól, amit tenni fog. Keze engedett a szorításából, és tenyeréből lassan a mutató- és hüvelykujja közé csúszott a Kő. A szíve olyan vadul zakatolt, mintha ki akarna ugrani a mellkasából… Talán jobb is lenne, az megakadályozná azt, amire készül…
Fordított egyet a kövön… aztán még egyet… és még egyet. Egy pillanatra azt hitte, nem sikerült a varázslat, de aztán irtózatos, nyüszítő hang ütötte meg a fülét, és jobbra nézett.
Be kellett hunyia a szemét egy pillanatra attól, amit látott.

A bokorban egy apró, megfeketedett nyúzott kisgyermekre emlékeztető lény kuporgott, lábait felhúzva, magzati pózba görnyedve, két vézna kezével az arcát takarta el Harry szemei elől, mintha valami rettenetes, félelmetes hatalom állna előtte.
- Ne… ne bánts! – nyöszörögte a lény. – Ne bánts, kérlek!
- Nem azért hívtalak ide, hogy megint megölhesselek – válaszolta csendesen Harry, és alig bírt ránézni a szörnyűséges alakra, melynek testén a bőrtelen hús közül fekete vér szivárgott ki, nyálkás-csillogó külsőt adva neki.
- Ne bánts… - hajtogatta egyre a lény, magas, sziszegő hangján. – Ne… ne…
Harry közelebb lépett hozzá, mire amaz addig húzódott hátra a nedves fűben, amíg a sűrű bozótos ágai engedték. A tüskék mélyen belevájtak a húsába, de ez láthatólag nem zavarta, csak Harrytől rettegett.
- Ne… kérlek, könyörgök…
- Hallgass! – szólt rá Harry, némi indulattal a hangjában. – Kérdeznem kell valamit. Ha válaszolsz rá, akkor nem bántalak.
- Ne bánts! Ne…
Leguggolt hozzá, és kényszerítette magát, hogy a szánalomra méltó lény szemébe bámuljon. A szemei véreresek voltak, írisze keskeny rés, akár egy hüllőé, pontosan olyan, amilyenre emlékezett. Meglepődött rajta, hogy már nem fél ezektől a szemektől, melyek hét éven át, amióta csak megismerte őket, mindig a halál ígéretét hordozták magukban.
- Válaszolj nekem – szólt Harry. – Ismersz egy Marius Prince nevű embert?
A teremtmény abbahagyta a rimánkodást, és leemelte vézna kezeit az arca elől, rút pofájával Harryre bámult.
- Marius… Prince?
- Igen. Ismered?
Rekedt nyüszítésre emlékezető hang szakadt fel a torkából, s lassan bólintott egyet szörnyfejével.
- Szóval ismered – nyugtázta Harry, aki már kezdett attól tartani, hogy a kínzott teremtmény teljesen megtébolyodott, és képtelen felfogni, amit beszél hozzá. – El tudod mondani, mi történt vele?
Harry szíve kalapácsként ütötte a mellkasát, és érezte, hogy ez az arcán is meglátszik.
- Igen… - válaszolta elnyújtottan. – Igen… tudom…
- Mondd el! – parancsolta Harry.
A lény nyöszörgött, de lassan előre billent, és négykézlábra emelkedett, úgy nézett fel Harryre továbbra is olyan félve, mintha minden pillanatban ütlegeléstől tartana. Harry soha nem látott még nála szánalomra méltóbbat.
- Marius… ő meghalt – vonyította a teremtmény. – Meg… öltem… őt.
Harry összeráncolta a homlokát, és közbe akart vágni, de aztán mégsem tette.
- Már réges… rég történt… ez. Még te nem is… éltél.
- Hogyan történt? – kérdezte Harry, mikor a szörny elhallgatott. – Hogyan ölted meg?
Azonban a lény ezúttal nem felelt. Harry percekig várt, hogy a folyamatos nyüszítésből végre motyogó, el-elakadozó szavak formálódjanak. De nem érkezett válasz, és ez kezdte dühíteni Harryt.
- Hogyan – ölted – meg – Mariust? – szótagolta a kérdést, és hogy nyomatékosítsa követelését, a lényre szegezte pálcáját. Döbbenten vette észre, hogy a varázseszköz ismét mocorogni kezdett, de ezúttal máshogy, mint a bodzafa pálca közelében: gyűlt a mágia a hegyében, ahogy a szörnyszerű arcra mutatott, mintha már várná, hogy mikor eresztheti szabadon a pusztító erőt.
A teremtmény végre újra megszólalt:
- Ha… elmondom, te… vissza… fogsz küldeni. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, de úgy remegett, hogy ha képes lett volna rá, bizonyosan könnyek potyognak a szeméből.
- Igen – felelte Harry, ujjai közt morzsolgatva a fekete követ. – Igen, visszaküldelek, mert most már oda tartozol.
A lény a lábai elé vetette magát, és nyöszörögni kezdett.
- Ne! Kérlek… kérlek, ne… ne küldj vissza! Könyörgök! – nyöszörögte.
Harry a fejét rázta.
- Ez nem vita tárgya – felelte. – Ha végeztünk, visszamész oda, ahol a helyed.
- A-akkor… nem… segítek.
Harry arca eltorzult a dühtől. Itt van a lábai előtt ez a nyomorult kis féreg, és követelőzik! Feléledő haragja elég volt hozzá, hogy a pálca végén aranyszínű láng jelenjen meg, mely ott táncolt rajta, várva, hogy pusztító ölelésébe fonhassa az eltorzult rémalakot, kettejük örök ellenségét. Harry visszafogta magát, visszaparancsolta indulatát, és az aranyláng kihúnyt.
- Ha elmondod, amit tudsz, megfontolom – hazudta Harry, de úgy tűnt, hogy a lényt nem tudja átverni – sohasem tudta.
- Nem! Vissza fogsz küldeni! Vissza… fogsz küldeni… oda! – visította keservesen.
Harry kiegyenesedett, és idegesen beletúrt a hajába. Ez a mozdulat is elég volt hozzá, hogy az elgyötört szörnyeteg rémülten összekuporodjon, mint valami megrugdosott állat.
Ez nem lehet igaz! – fortyogott magában Harry. Még így sem tud fölé kerekedni, még így is ki tud magának alkudni egy apró lehetőséget. Tegye meg neki, amit kér?
- Elmondok… mindent – nyögte a szörny, sípoló tüdővel. – Mindent… amit tudni… akarsz. Marius… ő nem olyan… halált halt… mint a többi.
Harry újra lepillantott rá. Mit tenne most Hermione? Ő meg se idézte volna ezt a rémséget. És Ron hogy döntene vajon? Addig rugdosná, amíg meg nem mondja a választ. Ginny valószínűleg Hermione véleményét osztaná, és helyben felpofozná Harryt azért, amit már eddig is tett, hát még, amire készül.
Felemelte a pálcát, és kis kört írt le vele a levegőben. Abban a pillanatban, hogy megmozdult, a teremtmény hatalmasat sikított páni rémületében, de Harry nem bántotta. A délelőtti esőtől meglazult föld és iszapos sár a bokrok tövéből lassan, nyúlósan folyni kezdett a lény felé, beburkolta sebes, csupasz lábait, felkúszott ziháló mellkasára, körbeölelte a fejét. Az alaktalan sár bőrként telepedett meg a testen, s lassan felvette egy vörös szempár, egy ajaktalan, résszerű száj és két apró, kígyószerű orrlyuk formáját, majd megszilárdult, mintha a nap égetett volna ki egy kontár által készített agyagedényt.
- Ennyit tehetek – közölte vele Harry. – Pár órát kaptál.
A teremtmény testet öltött, igazi, de groteszk, beteg testet, melyből Harry jól tudta, egy csepp mágiát sem fog tudni kifacsarni, és már most érezte, hogy folyamatosan gyengül a belézárt szellem súlya alatt, akárcsak a kicsi állati testek, melyekben ez a meghasadt lélek korábban rejtőzködött. Felállt Harry előtt, s bár továbbra is reszketett, bevérzett szemében megkönnyebbült nyugalom csillant, hogy egy pillanatra kiszabadult onnan, ahonnan nincs visszatérés.
Harry pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy ez volt élete eddigi legrosszabb, semmi korábbihoz nem mérhető döntése, melyet még ezerszer meg fog bánni, és melyről tudta, hogy soha, amíg csak él, egyetlen embernek sem fog beszélni. Hogy éppen ő, aki arra született, hogy megszabadítsa tőle a világot, ő hívja vissza a gonoszt, és köt vele fausti alkut, hogy egy másik, tán még rosszabb fenyegetésen kerekedhessen felül.
- Ez a test nem fog sokáig kitartani – szögezte le. – A varázslat rövidesen elmúlik belőle, akkor pedig újra meghalsz. Biztosan ezt akarod? Újra meghalnál néhány órányi életért, amikor annyira féltél a haláltól?
A lény rángatózó fejjel bólintott. Harry elfogadta válaszát, és eltette a pálcát, majd a tenger felé fordult. Izmait és varázserejét összeszedve olyan emsszire hajította a Feltámadás Kövét, hogy már nem is látta a csobbanást, ahol végül elmerült a sós, fagyos vízben.
Ez után visszafordult a teremtményhez.
- Most pedig, Denem – szólt neki ellentmondást nem tűrő hangon –, mindent elmondasz nekem Marius Prince-ről, amit tudni akarok!




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)