Harry Potter és a Belső Ellenség írta: hetszinvirag

[Kritikák - 15]

+++ betűméret ---
<<


Köszönet Zizikének, amiért ezt a fejezetet is átnézte, és kijavította. :)

19. fejezet: A befejezés

Késő délutánra járt, amikor Harry lassan visszasétált a Griffendél-toronyba. A folyosón elhaladt egy csapat diák mellett, akik a roxmortsi támadásról beszélgettek, amin elsőre megdöbbent. Úgy tűnt, mintha egy emberöltő telt volna el a csata óta. Úgy érezte, mintha egy egészen más ember lenne, mint néhány órával ezelőtt. Akkor végtelen gyűlöletet érzett, amely megrémítette, és amely erőt adott volna neki ahhoz, hogy öljön. De talált magában valami mást is, ami sokkal nagyobb hatalommal bírt.

Visszatekintve teljesen logikusnak tűnt. Benne olyan erő lakik, amelyet a Sötét Nagyúr nem ismer… Harryt korábban mindig elkeserítette a jóslatnak ez a sora; Voldemort volt a valaha élt leghatalmasabb gonosz varázsló. De semmit sem tudott a könyörületről és a megbocsátásról, és Harry valami miatt biztos volt benne, hogy ez lesz a legyőzésének a kulcsa. Ahogyan ott állt Dumbledore irodájában, és szembesült azzal, mekkora fájdalmat és tragédiát okozott a gyűlölet, hirtelen rátört a felismerés, és egyszerűen tudta, megmagyarázhatatlan módon, de kétségek nélkül. Most olyan békét érzett magában, amilyet azelőtt soha. Akár túléli, akár belehal, legalább nem kell szörnyeteggé válnia, hogy legyőzhesse Voldemortot. Ennek tudatában szembe tud nézni azzal, ami előtte áll, bármi is legyen az.

Amikor megérkezett a Griffendél-toronyba, egyenesen a hálótermébe ment. Kinyitotta az ajtót, és meglepetten látta, hogy Ron, Hermione, Neville és Ginny ott várnak rá.

- Harry! – kiáltott fel Neville, miközben talpra ugrott.

- Hol az ördögben voltál? – kérdezte Ron számonkérően, és szintén felugrott az ágyról. – Mindenütt kerestünk.

- Mi történt? – kérdezte Hermione. – Ahogy elszaladtál…

- Valami köze volt Mrs Lestrange-hez, ugye? – vágott közbe Neville.

- Piton professzor megtalált? – kérdezte Ginny. – Vagy Dumbledore professzor? Mind a ketten a keresésedre indultak.

Harry végignézett a várakozással teli arcokon, amelyek mind őt figyelték, és tétovázott. Épp az imént látta, hogy mit tett Pitonnal tizenöt évnyi titkolózás, és szeretett volna mindent őszintén elmondani a barátainak, de ez a titok nem az övé volt, nem volt joga megosztani. Egy napon talán majd megteheti, de most nem; időre volt szükség, hogy a seb begyógyuljon. Harry mély lélegzetet vett, és óvatosan választotta meg a szavait.

- Sajnálom, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. Csak ideges voltam, ez minden. Bellatrix Lestrange mondott néhány dolgot, amire nem kellett volna odafigyelnem. Hagytam, hogy elkapjon, és ez butaság volt. Nem is akarok arra gondolni, mi történt volna, ha te nem kábítod el, Neville.

Neville elvörösödött Harry dicsérete hallatán, Harry pedig megkönnyebbülve látta, hogy barátai szemében az aggodalmat együttérzés és megértés váltja fel.

- Nos, az aurorok őrizetbe vették – közölte Hermione elégedetten. – Elvileg a Minisztérium új biztonsági intézkedéseket léptetett életbe az Azkabanban, így remélhetőleg nem fogjuk többet viszontlátni.

- Mi történt a városban? – kérdezte Harry, aki nagyon szeretett volna témát váltani, de ugyanakkor tényleg érdekelte is a válasz.

Ginny válaszolt. – Nos, először is Jeremy és Walter felfordulást csináltak az utcán, hogy eltereljék a figyelmet. Elhajították az egyik Zonko-féle Ütős Bombát. Nagyon okos ötlet volt – tette hozzá, és nyomatékos pillantást vetett a bátyjára.

Ron elfintorodott. – Már mondtam, hogy rendben volt a dolog. Miért kell mindig az orrom alá dörgölnöd?

Hermione folytatta a történetet, még mielőtt Ron és Ginny belemerülhetett volna a láthatóan régebb óta folyó vitába. – Persze teljes volt a káosz. Mindenki sikoltozott, és futni próbált. A halálfalók fele utánad rohant, de még így is épp elegen maradtak hátra, és még mindig ott volt Voldemort. Ki tudja, mi történt volna, ha nem tűnik fel Dumbledore.

- Még sosem láttam ilyen dühösnek – jegyezte meg Ron elragadtatottan. – Meg kell hagyni, Voldemort sem maradt sokáig. Egyetlen pillantást vetett Dumbledore-ra, és eliszkolt.

- Persze a halálfalóit meglehetősen rázós helyzetben hagyta – vigyorgott boldogan Ginny.

Ismét Hermione vette át az elbeszélést. – Addigra megérkeztek a tanárok és az aurorok, és hatalmas csata alakult ki, de McGalagony professzor megparancsolta a diákoknak, hogy a boltokban keressenek fedezéket, így a nagy részéről lemaradtunk.

- Viszont láttam Ryant élesben harcolni – újságolta lelkesen Ron. – Hihetetlenül jól párbajozik! Volt olyan, hogy egyedül kiütött egyszerre három halálfalót!

Hermione folytatta: - Amikor minden elcsendesedett, ismét kimerészkedtünk, és akkor állított meg minket Piton professzor, és megkérdezte, hogy hol vagy. Elküldött, hogy keressünk meg téged, a többit meg már tudod.

- És senki nem sérült meg? – kérdezte Harry, aki el sem merte hinni, hogy ilyen szerencsések voltak.

- Néhány diákot megsebesített egy-egy eltévedt átok – felelte Neville. – De senki nem halt meg.

- De nem értem, miért támadta meg Voldemort Roxmortsot – tűnődött Hermione, és elgondolkozva harapdálta az alsó ajkát.

- Egyszerűen megint mindenkit rettegésben akart tartani – válaszolt Ginny, de Hermione a fejét rázta.

- Egy dolog az éjszaka közepén kirabolni a Gringottsot, vagy rávenni Draco Malfoyt, hogy idézze meg a Morsmordét az iskolában. Ezek nem jelentettek veszélyt Voldemortra. De fényes nappal idehozni azt a rengeteg halálfalót Roxmortsba, amikor tudnia kellett, hogy hamarosan fel fog tűnni Dumbledore és az aurorok – ezzel hatalmas kockázatot vállalt, és nem is ért el semmit.

- Úgy tűnt, egyedül az érdekli, hogy veled végezzen, Harry – jegyezte meg Neville.

- De miért? – tette fel a kérdést Ginny.

Négy szempár szegeződött Harryre, aki kényelmetlenül fészkelődött.

- A múltban mindig volt valami oka, amiért el akart kapni, Harry – mondta Hermione. – Van valami ötleted, hogy ezúttal mit akarhatott?

Harry nyelt egyet. Íme a legsötétebb titka, amelyet egész évben rejtegetett. Érezte, hogy felgyorsul a szívverése, de tudta, hogy eljött az ideje, hogy elmondja az igazságot.

- Igen, tudom, miért akart elkapni – jelentette ki Harry. – Van valami, amit el kell mondanom nektek, de azt hiszem, jobb lesz, ha leültök.

A barátai nyugtalanul pillantottak egymásra, de leültek, Harry pedig beszélni kezdett.

- Emlékeztek arra a jóslatra, amit Voldemort tavaly meg akart szerezni? Amit összetörtél, Neville.

- Nem igazán tudnánk elfelejteni – felelte Ron, a többiek pedig bólintottak.

- Dumbledore tudja, mi volt a jóslat tartalma – folytatta Harry. – Közvetlenül Sirius halála után elmondta nekem.

- Azt akarod mondani, hogy te végig tudtad? – kérdezte meglepetten Hermione.

Harry bólintott.

- Miért nem mondtad el nekünk? – érdeklődött Ginny.

Harry megvonta a vállát. – Sosem tűnt megfelelőnek hozzá az időpont.

- Szóval, mi áll benne? – tette fel a kérdést Neville.

- Így szól: Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik.

Egy pillanatra csend ült a szobára, miközben a többiek emésztették a hallottakat.

Végül Neville óvatosan megszólalt. – Ez mit jelent?

- Azt jelenti, hogy Harry az egyetlen, aki képes legyőzni Voldemortot – válaszolt Hermione alig hallhatóan. Harryre nézett. – Azt jelenti, hogy meg kell ölnöd Voldemortot, máskülönben ő öl meg téged. Igazam van, Harry?

Harry bólintott. – Igen, azt jelenti.

Hosszú csend következett, mialatt barátai csupán döbbenten bámultak Harryre.

- És nem jutott eszedbe, hogy ezt megemlítsd nekünk? – kérdezte végül Ron fojtott hangon.

Harry felsóhajtott. – Képtelen voltam elmondani nektek, mert nem tudtam volna elviselni, hogy mindannyian úgy bámultok rám, mint most. Mintha halálos beteg lennék, és bármelyik pillanatban holtan eshetnék össze.

Ron, Hermione és Neville zavartan elkapták a pillantásukat, de Ginny továbbra is megfejthetetlen arckifejezéssel meredt Harryre. – Akkor most miért mondod l nekünk?

- Mert most már tudom, hogy képes vagyok legyőzni – felelte Harry.

- Legyőzni Voldemortot? – kérdezte Ron hitetlenkedve. – Hogyan?

- Nem vagyok biztos benne – ismerte el Harry. – De azt tudom, hogy képes vagyok rá.

Úgy tűnt, ez egyáltalán nem nyugtatta meg a barátait, sőt mintha még nyugtalanabbak lettek volna.

- Nézzétek, tudom, hogy őrültségnek hangzik, de nehéz elmagyarázni. Az egésznek a kulcsa a Voldemort és köztem lévő mentális kapcsolat, csak épp még nem tudom, hogyan használjam ki.

- De hát az hogyan segíthet? – kérdezte Neville.

Harry nem tudta, hogyan magyarázza el, Hermione tekintete viszont kitisztult, és az arcán látható aggodalmat a felismerés fénye váltotta fel.

- A legilimencia nem csak arra jó, hogy olvassunk más emberek elméjében – mondta izgatottan. – Egyfajta támadásként is fel lehet használni. Az az igazság, hogy egy kiemelkedően tehetséges legilimens csupán az elméje segítségével is képes ölni.

- Akkor tehát amiatt, hogy olyan szoros kapcsolatban állsz Voldemorttal, képes lehetsz arra, hogy megtámadd az elméjét. Erről van szó, igaz? – kérdezte Ginny Harryt.

- Igen, pontosan.

- Vegyük át még egyszer – kezdte Ron lassan. – Meg kell küzdened minden idők leghatalmasabb gonosz varázslójával valamiféle mentális párbajban, és bár még nem tudod, hogy hogyan, de biztos vagy benne, hogy győzni fogsz.

Ez persze így nevetségesen hangzott, de Harrynek sikerült elérnie, hogy arckifejezése több önbizalmat tükrözzön, mint amennyit valójában érzett, és nyugodtan állta Ron kétkedő tekintetét. – Igen, nagyjából erről van szó. – Farkasszemet nézett barátjával, míg végül Ron látszólag elégedetten bólintott.

- Nos, ha biztos vagy benne. Épp elégszer túljártál már az eszén, gondolom, valahogy ezúttal is sikerülni fog.

- És ami a legfontosabb, most már tudjuk, hogy le lehet győzni Voldemortot – jegyezte meg Hermione elgondolkodva. – Nem mindenható.

- Ez igaz! – helyeselt Neville derültebb hangulatban. – Azelőtt ebben sosem lehettünk biztosak. Most legalább komoly reményünk van.

A többiek mind egyetértően bólogattak, és Harryt elképesztette, hogy barátai reménykeltőnek találják a jóslatot, miközben őt annyira elkeserítette. Megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy ők nem érzik terhének a súlyát.

- Akkor mit szólnátok egy vacsorához? – vetette fel Ron. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok. A halálfalókkal való harc meghozza az ember étvágyát.

A Nagyterem zsúfolásig tele volt, amikor Harry és barátai megérkeztek. Harry gyomra követelőzően megkordult, amikor megérezte a Griffendél asztalán elhelyezett tálakból felszálló ínycsiklandó illatot, így gyorsan szedett az ételből a tányérjára. Amikor nekilátott az evésnek, megpillantotta a belépő Dumbledore-t és Pitont. Úgy tűnt, a bájitaltan tanár teljesen gondolataiba mélyed. Még csak nem is pillantott a Griffendél asztala felé, azonban Harry most nem őt nézte. Ezúttal Dumbledore ragadta meg a figyelmét.

Úgy tűnt, mintha az igazgató teljesen megváltozott volna. Nyoma sem volt a kimerültségnek, mely egész évben beárnyékolta a vonásait, és évekkel fiatalabbnak nézett ki, mint akár csak néhány órával ezelőtt. Arcát valamiféle komoly öröm derítette fel, és diadalmasan Harryre mosolygott, ami ráébresztette a fiút, hogy Voldemort visszatérése óta milyen ritkán látta igazán boldognak az idősebb férfit. Dumbledore Harryre kacsintott, Harry pedig viszonozta a mosolyt, majd visszatért a vacsorájához.

Amikor végeztek a desszerttel, Ginny közelebb hajolt Harryhez. – Lenne kedved sétálni egyet? – kérdezte.

- Remek ötlet – egyezett bele Harry. Nem igazán volt kedve a klubhelyiségben üldögélni, és robbantós snapszlit játszani vagy kviddicsről beszélgetni.

Otthagyták a Nagytermet, és kimentek a szabadba, ahol a délutáni nap már alacsonyan járt az égen. Pár percig csendben sétáltak, majd megálltak, hogy gyönyörködjenek a tó látványában. Ginny szokatlanul csendes volt, és arcán merengő kifejezés ült.

- Mi jár az eszedben? – kérdezte Harry.

Ginny a fiúra nézett. – Mióta tudod, hogy képes vagy legyőzni Voldemortot?

Harry habozott, és egy pillanatig fontolóra vette, hogy kikerüli a kérdést, de úgy tűnt, Ginny mindig olyan hatással van rá, hogy képtelen eltitkolni az igazságot. Megeresztett felé egy félmosolyt. – Nagyjából két órája.

Ginny bólintott, mintha Harry megerősített volna valamit, amit már eddig is tudott.

- Nem is vagy meglepve? – kérdezte Harry.

- Nem – felelte Ginny. – Egész évben olyan szétszórt voltál. Még azután is, hogy megtanultad uralni a vízióidat, mindig aggódónak és távolinak tűntél. De ma délután, amikor visszajöttél a hálóterembe, valami megváltozott rajtad. Úgy tűnt, mintha olyan békesség töltött volna el, mint már időtlen idők óta nem.

Harry meglepetten bámul Ginnyre. – Ezt hogy csinálod?

Ginny értetlenül ráncolta a szemöldökét. – Micsodát?

- Szinte egész évben okklumenciát tanultam, mégis úgy tűnik, mintha te mindig tudnád, hogy mit gondolok és érzek.

Ginny huncutul elmosolyodott. – Nem tudok olvasni a gondolataidban, Harry, de ismerlek, és tudom, mi lakik itt. – Kezét Harry szíve fölé simította, és meleg barna szemeivel mintha egyenesen a lelkébe nézett volna. – Mindig tudtam, hogy te fogod legyőzni Voldemortot.

Ginny nyugodt bizonyossággal beszélt, és Harry érezte, amint valami borzongás fut végig a gerince mellett. Lehet, hogy csak az hívta fel rá a figyelmét, hogy a lány keze a mellkasán hevert, de érezte, hogy hevesen ver a szíve, és úgy bámult Ginnyre, mintha most látta volna életében először. A lány szemében az erő és eltökéltség mellett együttérzés és megértés csillogott. Mindazok után, amiken aznap délután keresztülment, Harry úgy érezte, mintha láthatatlan erő húzná, és elméjével akaratlanul is kinyúlt a lány felé. A következő pillanatban pislogott egyet, és megszakította a kapcsolatot. Zavarában elvörösödött – egyrészt amiatt, amit tett, másrészt amiatt, amit Ginny elméjében pillantott meg.

Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre? A lány egész évben mellette állt, mindig felvidította, és elterelte a figyelmét a gondjairól. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat, és ami még fontosabb, mindig tudta, hogy miről ne beszéljen, milyen témákat ne erőltessen. Harry hálás volt az állandó támogatásáért és barátságáért, de túlságosan lefoglalták a saját félelmei ahhoz, hogy észrevegye, milyen mélyek Ginny érzései. Nem értette, hogy lehet, hogy a lánynak még mindig fontos maradt, annak ellenére, hogy ő olyan vak volt.

Harry nyelt egyet. A nap már lebukott a látóhatár mögött, és talárjukat könnyű szellő lebegtette meg. Harry tudta, hogy vissza kellene menniük a klubhelyiségbe, ahelyett, hogy itt állnak egymás tekintetébe veszve, de nem tudta rávenni magát, hogy másfelé nézzen. Ehelyett megfogta Ginny kezét, és megszorította. Ginny válaszul gyengéden végigsimított rajta, mire Harry közelebb húzódott hozzá.

- Ginny, figyelj rám – kezdte Harry sürgető hangon. – Szembe kell néznem Voldemorttal. Meg kell ölnöm, vagy ő fog megölni engem. Azt hiszem, tudom, hogyan győzhetem le, de nincs rá garancia, hogy igazam van, és valljuk be, nem túl jók az esélyeim. Tisztában kell lenned azzal, hogy jó esélyem van rá, hogy meg fogok halni.

Ginny összeráncolta a szemöldökét, meglepte Harry hirtelen kitárulkozása. Harry megsimogatta a kezét, és a tekintetébe mélyedt. Arra koncentrált, hogy a lány megértse, mit kér tőle. Úgy tűnt, működik. Ginny szeme elkerekedett meglepetésében, majd az ajkába harapott, és még jobban szorította Harry kezét.

- Sosincs garancia, Harry – jelentette ki Ginny komoran. – Bármelyikünk meghalhat. Ezt megtanultam aznap éjjel, amikor anyát megölték. Emiatt még élnem kell tovább az életemet, és neked is. Egyszerűen csak mindenből, ami történik, ki kell hoznunk a legjobbat.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Harry.

Ginny tekintetébe visszatért a csintalan szikra. – Persze, hogy biztos vagyok. Veled kapcsolatban mindig is biztos voltam, Harry.

Harry nem tudta, melyikük tette meg az első mozdulatot, de a csók semmi eddigi érzéshez nem hasonlított, és a legkevésbé sem emlékeztetett arra a félszeg, merev csókra, amit Chótól kapott a múlt évben. Az ijesztő volt. Ez egyszerűen… jó.

Amikor ajkaik elváltak egymástól, Ginny ragyogó mosolyt villantott Harryre, aki egyszerre úgy érezte, hogy ő a világ legszerencsésebb embere.

- Hol voltatok? – nézett fel Ron a házi feladatából, amikor Harry és Ginny bemásztak a portrélyukon a klubhelyiségbe.

- Csak sétáltunk egyet – felelte Ginny meglepően rezzenéstelen arccal. Harry még arra is képtelen volt, hogy Ron szemébe nézzen, és biztos volt benne, hogy lerí az arcáról a bűntudat.

- Hermione, lenne egy kis időd, hogy segíts a bájitaltanban? – kérdezte Ginny. – Nagyon szeretnék kiválót kapni az RBF-emre.

- Ugye nem tervezed, hogy jövőre felveszed Piton óráját? – kérdezte Ron elszörnyedve.

- Akár az is lehet – mosolygott Ginny a bátyjára. – Legalábbis szeretném nyitva hagyni a lehetőséget.

- Persze, hogy segítek neked tanulni – mondta Hermione. – Gyere, menjünk fel a hálótermembe. – Becsukta a Rúnaismeret könyvét, amit addig olvasott, és mindketten eltűntek az emeletre vezető lépcsőkön.

Harry utánuk bámult, és kicsit émelygett. Biztos volt benne, hogy Ginny beszámol Hermionénak a sétájukról.

- Mit szólnál egy parti sakkhoz? – vetette fel Ron, aki kihasználva Hermione távollétét már félre is tolta az előtte heverő mágiatörténet jegyzeteket.

- Öö, rendben – egyezett bele Harry. Leült az asztal mellé, és miközben Ron felállította a bábukat, lázasan gondolkozott. Hogyan fog reagálni Hermione arra a hírre, hogy csókolóztak Ginnyvel? Vajon elmondja Ronnak? Vagy lehet, hogy Ginny azt várja tőle, hogy ő mondja el Ronnak, amíg a lányok távol vannak?

- Te jössz – szólt Ron.

Harry a barátjára nézett, majd a sakktáblára, és látta, hogy Ron már lépett az egyik gyalogjával. Harry is előretolta az egyik bábuját, és ismét a lányok hálótermébe vezető lépcsőre nézett.

- Szerinted mihez kezdenek a roxmortsi támadással? – kérdezte Ron játék közben. – McGalagony azt mondta, hogy Dumbledore már előzőleg is helyezett el védő és figyelmeztető bűbájokat, de azok láthatóan nem sokat értek. Gondolod, hogy aurorok fognak járőrözni a faluban?

- Nem tudom. – Harry oda sem figyelve lépett egy másik gyaloggal, és fontolóra vette, hogy amikor a lányok visszajönnek, megpróbálja kifaggatni őket, vagy legalábbis Ginnyt, hogy miről beszélgettek. Elgondolkozott; lehet, hogy ez gyanúsnak tűnne.

Ron átlósan előretolta a királynőjét. – Azért remélem, nem dönt úgy Dumbledore, hogy törli a jövő évi roxmortsi hétvégéket. Az borzasztó lenne!

Harry automatikusan lépett még egy gyaloggal. – Igen, igazad van.

Ron szemöldökráncolva nézett a táblára, majd Harryre. A tábla másik oldalára lépett a királynőjével.

- Sakk-matt.

Harry meglepődve nézett a táblára, kissé későn véve észre, hogy a királya csapdába esett.

- Harry, jól érzed magad? – kérdezte Ron, és látható aggodalommal nézett barátjára. – Nem szoktál ennyire pocsékul játszani.

Harry bűntudatosan fészkelődött a székén. Vannak dolgok, amiket elhallgathat Ron elől, de a Ginny iránti érzései nem ilyenek. Körbenézett, hogy biztosan nem figyel-e rájuk senki, majd közelebb hajolt Ronhoz, és suttogva megszólalt.

- Jól vagyok. Csak… - Harry nem tudta, hogyan fogalmazza meg a dolgot.

Ron homloka még inkább ráncba szaladt, és úgy tűnt, komolyan aggódik. – Harry, bármi is az, nekem elmondhatod.

Harry legjobb barátja szemébe nézett, mély levegőt vett, és összeszedte a bátorságát. – Tetszik nekem Ginny.

Ron meglepetten pislogott. – Micsoda? – Nyilvánvalóan nem erre számított.

- Tetszik nekem Ginny, és én is tetszem neki, és… hát együtt járunk.

Ron egy végeérhetetlen pillanatig csak szó nélkül bámult rá.

- Szóval végre rájöttél, igaz? – kérdezte végül. – Elég sokáig tartott.

- Micsoda? – Most Harryn volt a meglepett pislogás sora.

Hermione hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett, hogy ez be fog következni – felelte Ron, és morcosan megrázta a fejét.

- Ó – mondta Harry, és elgondolkozott, hogy vajon Hermione honnan tudta. – Öö… akkor… részedről rendben?

- Igen, túlélem. – Ron arckifejezése furcsa elegye volt a kényelmetlenségnek és az elégedettségnek. – Csak ne csókolózzatok az orrom előtt, vagy ilyesmi, oké?

Harry elszörnyedve nézett rá. – Ron, megőrültél? Hát persze, hogy nem! Na, akkor játsszunk még egy parti sakkot.

Gyorsan közeledett az év utolsó kviddics mérkőzése. A Hollóhát nem ígérkezett könnyű falatnak, amire Katie folyton-folyvást emlékeztette is a csapattársait, így hétfő délben a griffendélesek a Roxmorts elleni támadás ellenére már keményen edzettek a pályán. Harry még sosem tudott ilyen erősen összpontosítani, és csúcsformában volt, ami ámulatba ejtette a csapattársait, akik láthatóan úgy gondolták, hogy ha az embert kis híján megöli Voldemort, annak pont az ellenkező hatást kellene kiváltania. Még Ron is meglepettnek tűnt, Ginny azonban csak Harryre vigyorgott, és kacsintott egyet.

Az edzés végén Harrynek rendkívül jó kedve volt. A csapattársaival nevetett valamin, amikor földet értek, és fel sem tűnt neki a magányos alak, aki a lelátóknál várakozott. Ginny vette észre először.

- Lupin professzor! – kiáltott fel, és odaszaladt Remushoz. A többiek követték, és mindenki örömmel üdvözölte volt tanárukat.

- Mit csinál itt? - kérdezte Ron.

- Csak erre volt dolgom, és gondoltam, beugrom megnézni, milyen a kviddics csapat – felelte Remus könnyedén. – Az alapján, amit láttam, biztos megveritek a Hollóhátat!

Mindenki vigyorgott.

- Harry – jegyezte meg Remus mintegy mellékesen -, arra gondoltam, válthatnánk pár szót, ha már itt vagyok.

- Rendben – felelte Harry, és furdalta a kíváncsiság, vajon miről akar vele beszélni Remus.

A férfi már búcsúzkodott is a többi diáktól. – Sok szerencsét szombatra, bár amilyen jól repültetek ma, nem lesz rá szükségetek. – Még egyszer rájuk mosolygott, és integetett, majd Harryvel a másik irányba indultak. Remus kedélyesen csevegett tovább a kviddicsről, míg elértek a tóhoz.

- Tavasszal mindig olyan gyönyörű itt – mondta, amikor megálltak, hogy szemügyre vegyék a tájat. – Olyan sok emléket idéz fel.

Remus tekintetébe búskomorság költözött, és Harry nem tudta tovább kordában tartani a kíváncsiságát. – Remus, miért akartál találkozni velem?

Remus Harry felé fordult. – Az imént beszéltem Piton professzorral – közölte, és Harry érezte, hogy a szíve kihagy egy dobbanásnyit. – Tegnap megkért, hogy jöjjek ide. Azt mondta, van valami, amiről sürgősen beszélni szeretne velem.

Harry Remusra meredt, és bár tudta, hogy ez az igazság, nem akarta elhinni.

- Elmondta neked – suttogta.

- Igen – felelte Remus szomorúan.

Harry elfordult. Képtelen volt elviselni az oly nyilvánvaló fájdalmat Remus szemében.

- Tudta, hogy ha ő nem mondja el, akkor előbb-utóbb te fogod – folytatta Remus. – Azt hiszem, meg akart téged kímélni ettől. Mindenesetre úgy gondolta, hogy jobb lenne hamarabb túlesni rajta. Azt is mondta… - Remusnak elakadt a hangja, és nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna. – Azt mondta, hogy megbocsátottál neki. Ez igaz?

Harry bólintott, és visszafordult apja régi barátja felé. Kétségbeesetten remélte, hogy a férfi megérti. – Muszáj volt, Remus. Nem akarta, hogy így történjen, és már annyit szenvedett. Képtelen vagyok gyűlölni. Képtelen vagyok…

- Harry, nem kell magyarázkodnod – vágott közbe Remus megnyugtató hangon. – Ez a te döntésed. A te szüleidről van szó.

- És a te barátaidról – tiltakozott Harry.

Remus közelebb lépett hozzá, és megmarkolta a vállát. – Harry, helyesen cselekedtél. Igazad van, Perselus épp eleget szenvedett. Mint mindannyian. Legfőbb ideje, hogy begyógyítsuk ezeket a sebeket. – Ismét elmosolyodott, és bár szeme könnyes volt, megcsillant benne a boldogság szikrája is. – Sosem voltam még ennyire büszke rád.

Harry megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ez nagyon sokat jelent nekem, Remus. Köszönöm.

Remus arca kipirult az örömtől, és másra terelte a szót. – Ha már itt vagyok, a nyári terveidről is szerettem volna érdeklődni.

- Nem igazán gondolkoztam még rajta – ismerte el Harry. – Biztonságos lenne visszamennem a nagynénémhez és a nagybátyámhoz?

- Természetesen felállíthatunk elegendő őrszemet, és elhelyezhetünk olyan bűbájokat a ház körül, hogy biztonságos legyen, ha náluk szeretnéd tölteni a szünidőt, Harry, de ha nem, idén nyáron nem vagy rákényszerítve.

- Tényleg? – kérdezte Harry reménykedve. – Az igazat megvallva bárhová máshova szívesebben mennék.

- Nos, biztos vagyok benne, hogy Ron meg fog hívni hozzájuk, de Arthur ritkán van otthon, és az Odút nagyon nehéz lenne megfelelően biztonságossá tenni. A legjobb megoldás az lenne, amennyiben hajlandó vagy rá, ha a Grimmauld téren laknál. Ott Voldemort egész biztosan nem férhet hozzád, és valaki mindig jár arra, úgyhogy biztos, hogy nem unatkoznál túlzottan. És valamikor Ron, Hermione és Ginny is átmehetne.

Remus udvariasan kifejezéstelen arccal nézett Harryre, aki azonban a nyugodt felszín alatt egyből észrevette az izgatott reménykedést. Rámosolygott a férfira. – Remus, nagyon szívesen laknék veled.

Remus ismét elpirult, és arcát elöntötte az öröm. – Nos, akkor ezt megbeszéltük. Nem is tartalak fel tovább, nehogy elkéss az órádról.

Harry boldogan vigyorgott, ahogy lassan felfogta, hogy nem kell visszamennie Dursleyékhoz. – Minden jót, Remus. Pár hét múlva találkozunk.

- Viszlát, Harry.

Harry visszasietett a Griffendél-toronyba, ahol elújságolta a barátainak, hogy Remusnál fogja tölteni a nyarat. Ők is el voltak ragadtatva, hogy Harrynek nem kell visszamennie a rettenetes Dursley-családhoz, és máris elkezdtek szünidei terveket kovácsolni. Harry csak vigyorgott, miközben Ron, Hermione és Ginny megvitatták, hogy hová mennek majd, és miket fognak csinálni. Egy teljes Dursleyék nélkül töltött nyár Londonban maga volt a megvalósult álom. Sokáig alhat majd, együtt lehet a barátaival, és naphosszat kóborolhat a városban. Élete legjobb nyarának ígérkezett.

Amikor azonban véget értek a délutáni órák, Harry elkezdett a többi dolgon gondolkodni, amiről Remusszal beszélgettek. Szombat délután óta nem látta Pitont. A bájitaltan tanár egész hétvégére bezárkózott a szobájába, Harry pedig nem kereste. A Remusszal való beszélgetés fényében azonban úgy döntött, hogy ideje látogatást tenni a pincében. Sajnos mielőtt elérte volna Piton irodáját, Draco Malfoyba botlott.

- Potter, te meg mit keresel itt? – kérdezte Malfoy gúnyos vigyorral.

-Semmi közöd hozzá, Malfoy – felelte Harry anélkül, hogy lassított volna.

Malfoy Harry elé lépett, így arra kényszerítette, hogy megálljon. – Menj vissza a sárvérűekhez, Potter. Te nem tartozol ide.

- Tűnj el az utamból – mondta Harry.

- Prefektus vagyok, Potter, te pedig nem, így én mondhatom neked, hogy tűnj el innen.

- És mit csinálsz, ha nem engedelmeskedem, jelented Piton professzornak? - vigyorgott rá Harry. – Éppen hozzá tartok, csatlakozhatsz, ha szeretnél.

Malfoy szemében fellángolt a gyűlölet, és megcsikordult a foga. – Hát persze, tudhattam volna, hogy hozzá mész. Jól jegyezd meg, Potter, meg fogja bánni, hogy elárulta a Sötét Nagyurat.

Harry szeme összeszűkült haragjában, de mielőtt válaszolhatott volna, Piton ingerült hangja szólalt meg.

- Mr Potter, Mr Malfoy, biztos van jobb dolguk is, mint a folyosón állni, és dühösen meredni egymásra. Ha mégsem, akkor biztos vagyok benne, hogy találok valamit, amivel lefoglalhatják magukat.

Piton melléjük ért, keresztbe fonta a karját, és a legleereszkedőbb arckifejezéssel szemlélte a diákokat. – Nos?

- Igen uram – mormolták egyszerre.

- Mr Malfoy, azt javaslom, vacsoráig térjen vissza a hálótermébe – folytatta Piton olyan hangon, amely egyértelművé tette, hogy a megjegyzés nem csupán javaslat volt.

Malfoy dühösen nézett Pitonra, de nem mert ellenkezni vele. Vetett még egy haragos pillantást Harryre, és megfordult.

- És Mr Malfoy – állította meg Piton vontatott, bársonyos hangja. A fiú visszafordult, dac és óvatosság egyenlő arányú elegyével az arcán, Piton pedig folytatta.

- Egyetlen dolog van, ami miatt roppant sajnálatosnak érzem, hogy a Sötét Nagyúr felfedezte áruló mivoltomat. Mégpedig az, hogy így nem lesz alkalmam végignézni, amint maga megkapja a Sötét Jegyet. Pedig ez olyasmi, aminek nagy örömmel lennék tanúja.

Malfoy láthatóan nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a megjegyzéssel, és bár sikerült egy pimasz mosolyt erőltetnie az arcára, az nem tudta elrejteni a szemében a tökéletes értetlenséget. Egyik sem tartott sokáig. A Piton által felé villantott mindentudó és borzasztóan undok mosoly mindkettőt hamar letörölte. Malfoy idegesen hátat fordított, és elsietett a Mardekár klubhelyisége felé.

Más körülmények között Harry el lett volna ragadtatva Malfoy kényelmetlen helyzete láttán. Azonban hála a Pitonnal való óráinak, Harry nagyon tisztán emlékezett arra, hogy milyen érzés megkapni a Sötét Jegyet, így csupán elszörnyedéssel nézett a távozó Malfoy után. Biztos volt benne, hogy a mardekárosnak fogalma sincs arról, hogy mi vár rá. Azt még Draco sem érdemli – ébredt rá Harry, egész más fényben látva ellenségét.

Anélkül, hogy belegondolt volna, megdörzsölte a bal alkarját, és félrenézett. Pillantása Piton átható, elgondolkodó tekintetével találkozott.

- Potter, mit csinálsz itt?

- Felkeresett Remus – mondta Harry, ahogy sikerült a gondolatait visszaterelni az eredeti céljához.

- Valóban? – felelte Piton anélkül, hogy hangja bármilyen érzelemről árulkodott volna. Megfordult, és elindult az irodája felé, Harry pedig követte.

- Miért mondta el neki? – kérdezte, Piton pedig hasonlóan óvatos hangon válaszolt.

- Sosem szerettem elodázni a kellemetlen feladatokat. Tudnom kellett, hogy hogyan reagál Lupin.

Elérték Piton irodáját. Piton kinyitotta az ajtót, és belépett, Harry pedig utána.

- Nem hittem volna, hogy törődik a véleményével – jegyezte meg Harry, és becsukta maga mögött az ajtót.

Piton felé fordult. – Én nem is, de te igen.

- Ez mit akar jelenteni? – kérdezte Harry értetlenül.

Piton kifürkészhetetlen arccal nézett Harryre. – Tudni akartam, hogy megpróbálja-e majd megváltoztatni a véleményedet.

Harry meglepődött. – Remus sosem tenne ilyet, de még ha meg is próbálta volna, nem lett volna értelme.

- Ez nemes kijelentés, Harry, de komolyan azt hiszed, hogy apád utolsó, legjobb barátjának a véleménye nem befolyásolta volna az érzéseidet?

- Igen – felelte Harry habozás nélkül.

Piton szemöldöke felszaladt meglepetésében Harry eltökélt válasza hallatán. Harry lassan kiengedte a levegőt, és csendesen folytatta: - Megértene, ha valaha is belenézett volna Voldemort elméjébe úgy, mint én.

Harry félrenézett, ahogyan eszébe jutott az a rettenetes hidegség, amivel Voldemort elméjében találkozott aznap éjjel, amikor Piton kis híján meghalt. – Ragaszkodik minden sérelméhez, minden múltbeli igazságtalansághoz, és nem bocsát meg semmit. Elemészti a bosszúvágy és a gyűlölet. De tudja, mi a legrosszabb?

Harry visszanézett Pitonra. – Nem gondolja magáról, hogy ő gonosz. Úgy érzi, hogy ő egy áldozat, aki jogos elégtételt vesz mindazért a rosszért, amit vele tettek, és a helyes útra tereli a dolgokat a világban. Az elméjében minden alól, amit tesz, legyen bármilyen borzalmas is, felmentést ad, hogy ő ezzel bosszút áll. Ezt teszi az emberrel a gyűlölet és a mások hibáztatása. Kiforgatja az ember gondolkodását.

Piton gondterhelt arccal nézett Harryre, majd elkapta a tekintetét. – Alighanem igazad van – jegyezte meg halkan.

Harry arca megrándult, ahogyan rájött, hogy minden, amit az imént Voldemortról mondott, Pitonra is igaz volt. Mennyi ideig hagyta Piton, hogy a gyűlölet és a bosszúvágy irányítsák az életét?

- Professzor… - kezdte Harry, aki nem tudta, hogy megpróbáljon-e elnézést kérni a férfitól, de amikor Piton felnézett, látszott rajta, hogy idegesíti Harry aggódó arckifejezése.

- Potter, kímélj meg az aggodalmaskodásodtól – csattant fel türelmetlenül. – Nem olyan könnyű megsebezni az érzékeny lelkemet. Nem szokásom kímélni mások érzéseit, és tőled sem tűrök meg ilyesfajta érzelgősséget.

- Igen, uram – mondta Harry megkönnyebbülten.

Piton kemény, átható tekintettel fürkészte Harryt. – Még mindig meggyőződésed, hogy a Sötét Nagyúr legyőzésének titka a köztetek lévő mentális kapcsolatban keresendő?

- Igen, biztos vagyok benne.

Piton bólintott. – Már említettem az ötletet az igazgató úrnak, és úgy tűnt, ő is elképzelhetőnek tartja. Remélem, arra is lesz valami ötlete, hogyan lehetne ezt a meglehetősen provokatív elképzelésedet átültetni a gyakorlatba. Nekem személyesen nincs tapasztalatom abban, hogyan kell valakit kedvességgel megölni.

Harry a szemét forgatta, miközben Piton tovább beszélt.

- Most pedig, Mr Potter, majdnem vacsoraidő van, így azt javaslom, menjen vissza a társaihoz.

- Igen, uram. - Harry hátat fordított, majd visszanézett Pitonra. – Professzor, tudom, hogy bizonyára borzasztóan elfoglalt most, hogy mindjárt évvége…

Találkozott a tekintetük, és Piton ajka halvány mosolyra görbült. – Nem annyira elfoglalt, hogy ne fogadnám örömmel, ha egy kicsit később kell szembesülnöm azzal, hogy milyen kevés tudást sajátítottak el idén a diákjaim.

Harry bólintott, és ő is halványan elmosolyodott, majd minden további szó nélkül elhagyta az irodát.

A következő két hét egyre gyorsabban telt, ahogy közeledett az évvége. Harry ideje nagy részét Ginnyvel töltötte. Többnyire kviddicseztek, vagy segített a lánynak felkészülni az RBF-vizsgákra, de néha azért sikerült elszökniük Ron árgus tekintete elől, és kettesben tölteni egy kis időt.

A Griffendél-Hollóhát meccs üdítően balesetmentesen folyt le, és a Griffendél győzelmével végződött, akik így megnyerték a kviddicskupát is. A vizsgák azonban gyorsan elsöpörték a győzelem felett érzett örömöt. Harry a legtöbb tantárgyában elég jól teljesített, de a bájitaltan reménytelen volt. Persze számíthatott volna rá. Esélytelen volt, hogy pár hét alatt be tudja hozni az egész éves lemaradást, megtanulni az összes anyagot, amelyet akkor épp csak átfutott, vagy teljes egészében kihagyott. Pillanatnyilag épp a bájitaltan vizsgáján ült, és tudta, hogy bajban van. Az írásbeli rész pokolian részletes volt, a tárgy olyan pontos ismeretét igényelte, amellyel Harry egyszerűen nem rendelkezett. A gyakorlati rész pedig még rosszabb volt.

Harry nem tudta, hogy az időzítése volt-e rossz, vagy nem pörkölte meg eléggé az aszúfüge-aszfodélusz keveréket, de egyszerűen nem sikerült megfőznie a Bábel-bájitalt. Amíg a többiek a bájitaluk megkóstolása után képesek voltak különféle nyelveken társalogni, a franciától az oroszon át a kínaiig, addig Harry bájitala mindössze arra volt jó, hogy savanykás utóízt hagyott a szájában. És határozottan levendulaszínű volt kék helyett.

Harry megrökönyödve bámulta az üstjében fortyogó keveréket, és összerezzent, amikor látta, hogy Piton közeledik a munkaasztala felé. Piton épp csak belepillantott Harry üstjébe, majd nyilvánvaló undorral nézett fel a fiúra. De egy szót sem szólt. Csupán kedvetlenül felsóhajtott, megrázta a fejét, és elsétált. Harry utánabámult. Az elmúlt évek alatt Piton annyi sértést vágott már a fejéhez, de Harry soha egyiket sem érezte ilyen mélyen megszégyenítőnek, mint most tanára csendes csalódottságát, és a vizsga után rettenetesen érezte magát.

Kedvetlenül ballagott a Nagyterembe ebédelni. Lehuppant a Griffendél asztalához, ahol Dean ült le mellé.

- Ez volt az eddigi legrémesebb vizsgánk – jelentette ki Dean kissé döbbenten. – Gondolod, hogy a RAVASZ is ilyen nehéz lesz?

- Nem, szerintem Piton csak élvezi, ha kínozhat minket – felelte Harry kimerülten.

- Nem volt könnyű, de azért nem volt olyan vészes sem – jegyezte meg Hermione, miközben leült velük szemben, és szedett magának krumplit és húst.

A fiúk szótlanul meredtek rá, majd sötét pillantásokat váltottak. Megérkezett Ron is, és leült Hermione mellé. Még levertebbnek tűnt, mint amilyennek Harry érezte magát. El is gondolkozott rajta, hogy vajon mi lehet az, ami még Piton vizsgájánál is rosszabb, és így elrontotta Ron kedvét.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Ryan elmegy – közölte Ron. – Ginny mondta, aki Walter Suttontól hallotta. Megkérdeztem McGalagony professzort, és tényleg így van. Felmondott.

Az összes griffendéles sajnálkozni kezdett a hír hallatán, még Harry is.

- Micsoda balszerencse – jegyezte meg Dean. – Van valami ötletetek, hogy miért megy el?

- Ez is Piton hibája – dörmögte Ron gondolkodás nélkül.

- Ez nem igaz – tiltakozott Harry ingerülten.

Ron dühösen nézett rá. – Piton az első perctől kezdve piszkálja Ryant.

- Lehet, de Ryan is piszkálja Pitont – vágott vissza Harry.

- Igen, és mindenki tudja, hogy te kinek az oldalán állsz – felelte Ron, és undorodva forgatta a szemét.

- Nem kell egyetértened velem, Ron – csattant fel Harry. – De kedves lenne, ha legalább tiszteletben tartanád a véleményem.

- Miért? Te sem tartod tiszteletben az enyémet – válaszolt Ron. – Ryan többet tanított nekünk ebben az évben sötét varázslatok kivédéséből, mint az összes többi tanárunk együttvéve. Az egyetlen ok, amiért nem szereted, az, hogy pont olyan szemét módon kezeli Pitont, mint ahogy megérdemli.

A két barát dühösen meredt egymásra, és mindketten azt várták, hogy a másik meghátráljon. Néhány másodperc múlva Harry felállt, és a tányérjára dobta a szalvétáját. – Dolgom van – közölte, és távozott.

Harry a folyosókon kóborolt, és azon töprengett, vajon Ronnak igaza volt-e. Azért nem kedvelte Ryant, mert a férfi pikkelt Pitonra? Ezt leszámítva mit lehet felhozni ellene? Való igaz, hogy Ryan volt az eddigi legjobb sötét varázslatok kivédése tanáruk, még Remusnál is jobb, ami azért már jelent valamit, és mindig jól bánt a diákjaival. Harry megtorpant. Nem szívesen ismerte el, hogy igazságtalanul ítélte meg a férfit, de rájött, hogy így volt. Személyes ellenszenv miatt nem bízott meg Ryanben, ugyanúgy, ahogy régebben Pitonban sem. Elfintorodott, és továbbindult a folyosón, ezúttal azonban már céltudatosan.

Amikor Harry közelebb ért Ryan irodájához, halk zenét hallott. Megállt, és bekukucskált a félig nyitott ajtón. A varázslórádióból élénk dallam szólt, és Ryan dudorászott, miközben egy bőröndbe pakolta a személyes holmijait. Ahhoz képest, hogy éppen most mondott fel, úgy tűnt, nagyszerű hangulatban van. Felpillantott, és észrevette Harryt.

- Potter! Gyere be, ne ácsorogj a folyosón! – invitálta be barátságosan.

Harry tétován belépett, és körülnézett. – Maga csomagol.

Ryan szemöldöke vidáman szaladt a magasba. – Ügyes megfigyelés, Potter. Látom, rengeteget tanult tőlem.

Harry elvörösödött, részben zavarában, részben mert bosszantotta Ryan ugratása. – Hallottam, hogy felmondott. Miért?

Ryan megvonta a vállát. – Ideje továbblépni.

- Azért, mert Dumbledore nem nevezte ki a Mardekár házvezető tanárának? – kérdezte Harry, aki mintegy megerősítést várt, hogy helyes volt a Ryanről alkotott véleménye.

- Merlinre, dehogy! – felelte Ryan nyájasan. – Sosem lennék házvezető tanár. Túl nagy felelősséggel jár. Amúgy sem szeretem a kötöttségeket.

Harry értetlenül ráncolta a homlokát. – De mindenki azt mondta… Úgy értem, úgy viselkedett, mintha…

Ryan szokatlanul komoly tekintettel vizsgálgatta Harryt. – A mardekárosoknak már így is a lehető legjobb házvezető tanáruk van, amilyenre csak szükségük lehet ezekben a nehéz időkben. Csak kellett neki egy kis lökés, hogy ő is ráébredjen.

Harry pislogott egyet, és egy pillanatra elgondolkozott, vajon kire célozhat Ryan, mielőtt leesett volna neki a válasz. – Úgy érti, Piton professzor? De hát egész évben borzasztóan viselkedett vele! – mondta Harry, akiben zavarodottság és megbotránkozás keveredett.

Ryan vállat vont. – Gondoltam, minden segítségre szüksége van, amit csak kaphat.

Harry teljes értetlenséggel meredt Ryanre. – Micsoda?

Ryan abbahagyta a pakolást, és enyhe csalódottsággal nézett Harryre.

- Rendes srác vagy, Potter, de nem ártana szert tenned pár mardekáros tulajdonságra. Tényleg nem látod, miért vált Piton javára, hogy minden lehetséges alkalommal, mindenki füle hallatára megvádoltam azzal, hogy halálfaló?

Harrynek elkerekedett a szeme, ahogyan megértette. – Maga tudta, hogy Voldemortnak kémkedik? – kérdezte hitetlenkedve.

- Úgy van, Potter.

- De honnan?

- Mit gondolsz? – kérdezett vissza Ryan öntelt mosollyal.

Harry szeme kétkedően összeszűkült. – Dumbledore elmondta magának?

- Ismét jó válasz.

- Nem hiszem el – jelentette ki Harry szkeptikusan. – Ezt Dumbledore sosem mondta volna el magának.

- Húsz éve dolgozom Dumbledore-nak, Mr Potter. Remélem, mostanra már eléggé bízik bennem.

Harrynek leesett az álla. – Húsz éve? És mit csinál?

- Ezt is, azt is – vigyorgott Ryan, aki láthatóan jól szórakozott Harry döbbenetét látva. De egy pillanat múlva ismét elkomolyodott.

- Sosem támogattam Voldemortot – mondta Ryan. – Mindig is túlságosan a magam ura voltam ahhoz, hogy más előtt hajlongjak. Amikor először hatalomra került, én auror voltam. Ne nézz olyan döbbenten. Soha senki nem gondol arra, hogy egy mardekáros auror lehetne, pedig mi másra van szüksége egy aurornak, mint ravaszságra? És persze egy kis egészséges életösztön sem árt. Ráadásul jó auror voltam, jó néhány halálfalót elkaptam a kezdeti évek során.

- Egy napon a felettesem behívatott az irodájába, és megkérdezte, hogy érdekelne-e egy különleges, nagyon titkos megbízatás. Ez azzal járna, hogy külföldre kellene mennem, és többé nem dolgoznék közvetlenül a Minisztériumnak. Ehelyett egy nemhivatalos csoporthoz tartoznék, amely Voldemort ellen dolgozik.

- Nos, nem túlzok, ha azt mondom, hogy kíváncsivá tett, és mivel mindig is élveztem a titkos megbízatásokat, így igent mondtam. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy Dumbledore több, mint egy jószándékú igazgató, akire a roxfortos éveimből emlékeztem.

- Találkoztam Dumbledore-ral, aki felvilágosított, hogy Voldemort már a kontinensen is terjeszkedik. Szüksége volt valakire, aki információt gyűjt a társasága számára, lehetséges szövetségeseket kutat fel, és segít megszervezni a helyi ellenállást – mindezt természetesen rendkívül diszkréten. Elmondta, hogy nem lesz egy könnyű feladat. Évekig külföldön fogok élni, és nagyon kevés segítségre számíthatok otthonról, így a túléléshez és a sikerhez a saját eszemre és az általam szerzett szövetségesekre kell támaszkodnom. Megkérdezte, hogy úgy gondolom-e, hogy én vagyok a megfelelő ember erre a munkára, de szerintem nálam is biztosabb volt a válaszban. Még aznap éjjel Párizsba utaztam, és egy-két naptól eltekintve nem is jöttem haza. Húsz éve ez a Roxfortban töltött év volt az első alkalom, hogy Angliában éltem.

- De hát miért nem jött haza Voldemort eltűnése után? – kérdezte Harry.

Dumbledore biztos volt benne, hogy csak egy időre szabadultunk meg Voldemorttól. Megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e maradni, hogy ápoljam a nehezen kiépített kapcsolatainkat, és nyitva tartsam a fülemet. Addigra eléggé megkedveltem a külföldön való életet. A megbízható szövetségesek mellett néhány nagyon jó barátot is szereztem, így beleegyeztem.

- A következő hét-nyolc év igen jól telt. Pár évig a Beauxbatons-ban tanítottam, és számos cikket írtam az utazásaim során átélt különlegesebb tapasztalataimról. Szabadúszó aurorként is tevékenykedtem, így sokat utaztam délre, egészen Ankaráig, és keletre a Balkánra. Ott hallottam az első pletykákat egy sötét árnyról, egy névtelen lényről, aki az erdők mélyén ólálkodik.

- Először azt hittem, hogy ezek csak mesék, amivel a gyerekeket ijesztgetik, de a pletykák nem szűntek meg, sőt egyre aggasztóbbá váltak. Olyan hírek érkeztek, hogy több embert találtak, akik kábult állapotban kóboroltak mindentől távol eső területeken, és rémisztő történeteket meséltek arról, hogy megszállta őket egy gonosz szellem. Természetesen jelentést tettem erről Dumbledore-nak, és mindketten attól tartottunk, hogy a sejtése végül is beigazolódott, vagyis Voldemort valamilyen módon életben maradt, és a Balkánon rejtőzik.

- Félretettem minden egyéb elkötelezettségemet, és a pletykák nyomába eredtem. Hamarosan meggyőződtem arról, hogy igazunk volt. Különböző forrásokból érkező híreim riasztóak voltak, és Dumbledore megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy felkészüljünk Voldemort és követői újjáéledésére. Aztán 1991 elején elért hozzám egy név. Nem maga a gonosz, de egy olyan név, amely kapcsolódott hozzá: Nicholas Flamel.

- Nyilvánvaló volt a veszély, és nyár elejére Dumbledore felvette a kapcsolatot Flamellel, és megszervezte, hogy a felügyelete alá kerüljön a legendás bölcsek köve. Nem sokkal azután megszűntek a pletykák arról a valamiről, ami véleményem szerint Voldemort lehetett, de csupán azért, hogy újra felbukkanjanak, ezúttal Angliában. Nyilván tudod, hogy mi történt ezután.

- De ha csakugyan egész idő alatt Dumbledore külföldi hálózatát irányította, akkor mit keres most a Roxfortban?

Ryan vállat volt. – Dumbledore-nak szüksége volt egy sötét varázslatok kivédése tanárra. Úgy vettem ki, hogy az elmúlt néhány évben nehézséget okozott neki, hogy hozzáértő tanárt találjon, és úgy döntött, hogy nem engedhet meg még egy évnyi középszerűséget.

- Szüksége volt továbbá valakire, aki fedezi Pitont. Mivel Draco Malfoy és bandája itt szaglászott, Dumbledore úgy érezte, hogy nem árthat meg, ha van egy plusz szeme és füle a Roxfortban. Ráadásul én képes voltam bizonyos dolgokat sugallni, amelyek segítettek fenntartani Piton álcáját. Ez elengedhetetlenné vált, amikor nyilvánvaló lett, hogy mennyire megbízol Pitonban.

- Nem volt olyan nyilvánvaló – védekezett Harry.

Ryan felnevetett. – De Potter, egyszer-kétszer majdnem megátkoztad a saját háztársaidat, amiért sértegették. Én ezt nem nevezném körmönfontságnak. Szerencsére Mr Malfoy és barátai nem olyan jó megfigyelők, mint én.

- Akkor hát az egész csak színjáték volt? – kérdezte Harry kétkedően.

Ryan arcán ragadozószerű mosoly jelent meg. – Jól játszottam a szerepemet, nem igaz?

- És Piton professzor is be volt avatva?

- Merlinre, dehogy! – Úgy tűnt, Ryant még a gondolat is elborzasztja. – Akkor semmi móka nem lett volna az egészben!

- Móka? – hitetlenkedett Harry. – Gyakorlatilag kész volt megölni magát!

- Tudom – közölte Ryan vidáman. – Perselus Pitont gyötörni nehéz, de hatalmas sikerélményt nyújt.

Harry meg sem tudott szólalni a döbbenettől, de úgy tűnt, Ryan észre sem veszi.

- És ezzel el is érkeztünk a másik okhoz, amiért egész évben olyan kíméletlen voltam a bájitaltan tanárotokkal – folytatta Ryan, miközben becsukta a bőröndjét. – Az ember hajlamos arra, hogy önelégültté váljon. Amikor azt hiszi, hogy már nincs rá szüksége, akkor nem igyekszik többet. Egy kis fenékbe rúgás sosem árthat. Az önelégültség veszélyes dolog, Potter. Ez az, amit mindig kedveltem benned – hogy belőled ez teljesen hiányzik. Megtehetnéd, hogy csak ülsz a babérjaidon, és a hírnevedből élsz, de te nem teszed. Soha semmit nem tekintesz magától értetődőnek.

Harryt meglepte a dicséret, főként, mert ő viszont nyilvánvalóan rosszul ítélte meg Ryant.

- Professzor, nézze, én…

- Ne mentegetőzz, Potter. Én igyekeztem szembeszállni Pitonnal. Nem csoda, hogy támadásnak vetted. – Ryan elvigyorodott, és Harryre kacsintott. – Az igazat megvallva csalódtam volna, ha nem így reagálsz.

- Akkor hát miért megy el?

- Pitonnak rengeteg tennivalója van. Nincs szüksége rá, hogy én is a nyakán lógjak. Emellett itt már elértem a célomat, a kontinensen pedig szükség van rám. Jó volt itthon lenni, de megszoktam már, hogy külföldön élek, és szeretem azt a sejtelmes érzést, hogy nem tudom előre, hol kelek fel a jövő héten. Nem hagy ellustulni.

Harry komolyan bólintott, és Ryan felé nyújtotta a kezét. – Sok szerencsét, professzor. Rengeteget tanultam magától.

Ryan megszorította Harry kezét, és rávillantotta azt a meleg, jóindulatú mosolyát, ami miatt a diákok és a tanárok is első látásra megkedvelték. – Remélem, elég lesz.

- Elég lesz – biztosította Harry.

Miután kilépett Ryan irodájából, a Griffendél-toronyba indult. Ront a hálótermükben találta. Az ágyán feküdt, és búskomoran bámulta a plafont.

- Elmentem Ryanhez – közölte vele Harry bevezetés nélkül.

- Tényleg? Miért? – nézett rá Ron meglepetten.

- Tudni akartam, hogy igazad volt-e, hogy tényleg igazságtalanul ítéltem-e meg.

Ron felült, és védekezően nézett Harryre. – És?

- Igazad volt – ismerte el Harry. – Auror, és ráadásul húsz éve a Rend tagja.

- Micsoda?- kérdezte Ron, és szeme tágra nyílt a döbbenettől.

Harry leült az ágyára, és mindent elismételt, amit Ryantől hallott.

- Szóval azt mondod, hogy valójában segíteni próbált Pitonnak? – kérdezte Ron hitetlenkedve.

- Igen. Nézd, Ron, sajnálom, hogy olyan szemét módon viselkedtem.

- Felejtsd el, Harry. Egy kicsit én is szemét voltam. Amellett azt hiszem, bizonyos értelemben mindkettőnknek igaza volt Ryannel kapcsolatban. Nem az volt, mint akinek mutatta magát. Azért remélem, valami normális SVK-tanárt kapunk jövőre.

Végül elérkezett a tanév utolsó napja is. A bőröndök összecsomagolva sorakoztak, a diákok pedig a bejárati csarnokban és odakint a füvön várták a tesztrálok vontatta fogatokat, amelyek a Roxfort Expresszhez szállítják őket. Harry, Ginny és Hermione együtt érkeztek le, és azt látták, hogy Ron Walter Suttonnal és Jeremy Banks-szel beszélget. Ron egy kis csomagot adott át nekik, mire a két mardekáros elragadtatottan vigyorgott, majd eltűntek a diákok tömegében.

- Mi volt az? – kérdezte Ginny, amikor Harryvel és Hermionéval Ron mellé értek.

- Mire gondolsz?

- Az a csomag, amit az előbb adtál oda Jeremynek és Walternek.

- Ó, hogy az. – Ron elutasítóan rázta a fejét. – Semmi.

Ginny keresztbe fonta a karját, és felhúzott szemöldökkel nézett a bátyjára.

Ron ingerülten forgatta a szemét. – Csak egy pár darab Fred és George legújabb találmányai közül. Tudod, hogy mindig keresnek valakit, aki tesztelné az új termékeiket. – Arrafelé biccentett, amerre Jeremy és Walter távozott. – Ezek ketten épp elég őrültek hozzá.

- Csak nem úgy érted, hogy mardekárosokkal barátkozol? – kérdezte Ginny megjátszott döbbenettel.

- Nem minden mardekáros halálfaló – felelte Ron.

Ginny válaszra nyitotta a száját, de nem volt lehetősége megszólalni.

- Potter!

Harry megfordult, és látta, hogy Piton siet felé.

- Igen, professzor?

- Tessék – mondta Piton, és egy pergament nyomott a kezébe. – Mivel az óráimon nyújtott teljesítményed idén is messze volt a ragyogótól, a nyár folyamán fel kell zárkóznod, ha jövőre is fel szeretnéd venni a bájitaltant.

Harry a pergamenre pillantott. Úgy tűnt, egy hosszú listát tart a kezében a nyár folyamán megírandó dolgozatokról.

- Ezt mind meg kell csinálnom? – kérdezte rémülten.

- Igen, Potter, kiegészítve a rendszeres gyakorlati munkával, amit a nyáron el kell végezned. És azt javaslom, hogy ha komolyan le akarod tenni a bájitaltan RAVASZ-t, akkor szorgalmasabban állj hozzá, mint általában a tanulmányaidhoz.

- Professzor, ezt képtelenség mind befejezni! – tiltakozott Harry reményvesztetten, miközben a pergament tanulmányozta.

- Ha nem bírod a munkát, akkor javaslom, hogy keress más karrierlehetőséget.

Harry dühösen nézett Pitonra. – Nem várhatja el, hogy ezt az összes bájitalt megfőzzem! Túl nehezek. A végén még felrobbantom a házat.

- Valószínűleg az is haladás lenne – jegyezte meg Piton fanyarul. – Azonban mivel azonos helyen töltjük a nyarat, majd gondoskodom róla, hogy ez ne fordulhasson elő.

Piton hátat fordított, hogy továbbmenjen, de Harry elkapta a karját.

- Micsoda?

Piton öntelten elmosolyodott Harry elszörnyedt arckifejezése láttán. – Senki nem mondta? Mivel Nagy-Britannia összes halálfalója a véremre szomjazik, le kellett mondanom a szokásos nyári terveimről. És mivel gyakorlatilag senki más nem marad az iskolában, az igazgató úr úgy érezte, hogy nem volna bölcs dolog, ha az egész nyarat egyedül tölteném a Roxfortban. Így csatlakozom hozzátok Lupin házában. Úgy tűnik, az a hely az elveszett lelkeknek van kitalálva. Ezen a hétvégén készülj fel az első leckéből, és hétfőn kezdünk.

Azzal Piton megfordult, és átvágott a bejárati csarnokon. A diákok sietősen utat engedtek neki. Harry hosszan nézett utána, ahogy eltűnt a pince felé, és magával vitte Harry tökéletes szünidei terveit.

- Túl késő ahhoz, hogy mégis inkább a nagynénédnél és a nagybátyádnál töltsd a nyarat? – kérdezte Ron.

A vonatút Londonba legyőzött hangulatban telt. Ron, Hermione és Ginny megpróbálták felvidítani Harryt, de csak részleges sikert értek el. Harry komoran böngészte a Pitontól kapott listát, és bárhogy is nézte, biztos volt benne, hogy az egész nyarat ki fogja tölteni.

Végül a Roxfort Expressz begördült a Kings Cross pályaudvarra, és a diákok kiözönlöttek. Remus és Arthur Weasley vártak rájuk.

- Harry, hogy vagy? – kérdezte Remus szeretetteljes mosollyal, miközben Harry és a többiek közeledtek.

Harry morcosan nézett rá. – Piton is velünk tölti a nyarat – mondta vádlóan, mire Remus arcáról lehervadt a mosoly.

- Á, igen, szóval elmondta neked.

- Remus, miért? – panaszkodott Harry. – Biztosan van valami más hely, ahová mehetne!

Remus a szemöldökét ráncolta. – Azt hittem, már jobban kijöttök egymással.

- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy azt szeretném, hogy egész nyáron a nyakamban lihegjen.

- Harry, nem lesz ez olyan rossz – mondta Remus megnyugtatóan.

- Még nem láttad azt a házi feladat listát, amit kaptam tőle. Szerencsém van, ha egyáltalán lesz egy szabad pillanatom, mielőtt elkezdődik az iskola. Nem mintha majd jól érezhetném magam, ha esetleg lesz. Piton nem is tudja, hogyan érezze jól magát, és biztosan úgy gondolja, hogy másnak sincs joga ilyesmihez. Vele a sarkamban az egész nyár kínszenvedés lesz!

Remus arckifejezése együttérző volt, de a hangja határozott maradt. – Harry, melyiknek örülnél jobban, ha Piton a Grimmauld téren töltené a nyarat, vagy ha Voldemort elkapná?

Ez Harrybe fojtotta a szót. – Nos, nem mintha nem szoktam volna meg a rettenetes nyarakat – mondta beletörődően.

- Ne aggódj, Harry – vigasztalta Hermione, miközben átölelte, és puszit adott az arcára. – Átjövök majd, mielőtt nagyon besokallnál.

- Ginny és én is jövünk majd, Harry – paskolta meg Ron részvétteljesen barátja vállát. – Nem hagyjuk, hogy egész nyáron egyedül kelljen elszenvedned Pitont.

- Biztos vagyok benne, hogy néha el tudunk majd egy kicsit szökni, hogy jól érezzük magunkat – mondta Ginny, és barna szeme pajkosan csillogott. Gyors, szemérmes puszit nyomott Harry arcára, mire a fiú elpirult.

Ron a szemét forgatta. – Na gyerünk – mondta Ginnynek. – Harry, nemsoká találkozunk.

Harry búcsút intett a barátainak, és Ginnyn felejtette a tekintetét, miközben a lány Ronnal, Hermionéval és Mr Weasley-vel együtt elhagyta a pályaudvart. Harry tudta, hogy a Grimmauld tér 12-es szám jókora ház, és Pitonnak biztosan jobb dolga is lesz annál, mint hogy minden percben őt figyelje. Találnak majd rá módot a barátaival, hogy legalább néha megszökjenek a bájitaltan tanár fürkész tekintete elől. Harry elmosolyodott. Végül is talán mégsem lesz olyan rossz ez a nyár.

Remus megkopogtatta Harry vállát. – Készen vagy, Harry?

- Igen, készen vagyok. – Harry elmosolyodott, és felkapta a bőröndjét, majd Remusszal együtt elhagyták a pályaudvart, és hazafelé indultak.

VÉGE



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)