Nem volt más út... írta: semdan

[Kritikák - 13]

+++ betűméret ---


Ginny idegesen járkált fel-le a lakásban. Ront várta. Fél órája beszéltek, és a testvére megígérte, hogy jön, amint tud. De Ginny valójában nem is őt várta, hanem Harryt. Harryt, akivel régóta szeretik egymást, akivel lassan két éve élnek együtt, akivel Ginny szeretne összeházasodni, és aki két napja nyomtalanul eltűnt. Ginny feszült volt, és nagyon félt. Félt attól, ami esetleg történhetett. Félt, hogy már soha nem fogja viszontlátni a szerelmét.
Harry még sosem késett, nemhogy egyik este ne jöjjön haza. Hiába, nem sok dolga volt a minisztériumban. Látszatpozíció egy látszatdemokráciában. De Ginny most attól tartott, hogy a hatalomnak elege lett a látszatból, és megszabadult attól, aki a legveszélyesebb rájuk. Mikor ehhez a ponthoz ért gondolatban, leroskadt az egyik székre, és könnyekkel küszködve az ajtót nézte. Mi lenne, ha Harry egyszerűen besétálna, és mosolyogva közölné, hogy minden rendben? Miért ne lehetne így? Miért kellene máshogy lennie?
Kopogtak. Ginny felpattant, reménykedve indult az ajtó felé, de azon nem Harry, hanem Ron lépett be. Ginny, bár ő maga hívta Ront, keserű csalódottságot érzett. Harrynek kellett volna jönnie. Ron is megérezte Ginny hangulatát, mert az asztalhoz sétált, és leült mellé, némán nézve a húgára. Ginny visszatért az asztalhoz, és leült, majd megszólalt.
– Ron, én annyira félek… Harry eltűnt, és fogalmam sincs, hova mehetett… Azt hiszem…
– Én tudom, hol van – jelentette ki sötéten Ron, miközben egy újságot húzott elő, és lecsapta az asztalra. – Itt van.

Ginny döbbenten nézte a Próféta aznapi számát. A címlapjáról Harry nézett fel rájuk, a kép felett öles betűk hirdették: „Harry Potter megnősül!” Ginny döbbenten kezdte olvasni a cikket.
– A miniszterhelyettes megtalálta élete párját! A szerencsés hölgy, Hermione Granger…
A cikk még hosszan folytatódott, de Ginny már csak két nevet látott az egész oldalon. Harry – Hermione. De hát ez képtelenség! Teljes képtelenség! Mindkettejüket jól ismerte, és sosem gondolta volna, hogy bármit éreznek egymás iránt. Tudta volna. Egyszerűen nem lehet, hogy ne vette volna észre! Vagy elvakította volna a szerelem, és nem jött rá, hogy Harry mást szeret?
– Ez nem lehet… – nyögte döbbenten.
– Pedig igaz – jelentette ki Ron. – Ha a Próféta megírja…
– De hát… Én mindig azt hittem, hogy Hermione téged szeret! – jelentette ki Ginny.
– Harry pedig téged – válaszolt Ron. – De úgy tűnik, mind a ketten tévedtünk. Vagy megtévesztettek minket.
– Harry sosem tenne ilyet! – kiáltott Ginny. – Ő megmondta volna!
– Az a Harry, akit mi ismerünk, talán – válaszolt Ron. – De már nem vagyok biztos benne, hogy valaha ismertük.
– Én ismerem őt! – jelentette ki határozottan Ginny. – És nem hiszem el, amit itt írnak. Ez csak hazugság lehet!
– Bár hazugság lenne… – válaszolt Ron. – De nem az. Utánanéztem. Tényleg ki van tűzve az esküvő, meg minden.
– De hát… – tiltakozott Ginny, észre sem véve az arcán lecsorgó, és Harry mogorva fényképarcába hulló könnyeket, az arcba, amelyet Ginny annyiszor látott ilyennek az évek során, és sosem gondolt rá, hogy talán miatta nem mosolyog.

A mondatát azonban kopogás szakította félbe. Ginny nem kelt fel, csak várta, hogy kinyíljon az ajtó, és jöjjön valaki, aki tudja, mi történik, aki meg tudja magyarázni, aki tudja a választ a kínzó kérdésre, miért? Miért változott meg hirtelen minden? Miért kell összetörnie a boldog képnek, amiben eddig élt? Ami képessé tette rá, hogy túllépjen minden gyászon, minden fájdalmon, ami az elmúlt években érte.
Az ajtó lassan kinyílt, és Harry állt mögötte. Ginny fel akart pattanni, odarohanni hozzá, átölelni, várni, hogy ő megvigasztalja, mint annyiszor régebben, de az újság, ami az asztalon hevert, mintha béklyóba fogná a lábait, nem engedte mozdulni. Csak a szemével könyörgött Harrynek, hogy mondja, mondja ki végre, hogy nem igaz, hogy csak szörnyű tévedés, amit vissza lehet csinálni, hogy minden újra jóra fordulhat. De Harry csak állt ott, és nézte őket. Aztán, erőt véve magán, beljebb lépett, becsukta az ajtót, és megszólalt.
– Mind a ketten itt vagytok? Jó. Így könnyebb lesz. Hermione elment hozzád, Ron, de örülök, hogy nem fog ott találni… – magyarázta zavartan, aztán meglátta az asztalon nyugvó újságot, és megakadt. – Ó. Hát tudjátok.
– Igen, tudjuk – válaszolt nyugodtan Ron, de hangja remegett a belső feszültségtől. – Tudjuk, és magyarázatot várunk.
Harry hozzájuk sétált, és leült az asztalhoz. Egy ideig az újságra bámult, mintha maga sem értené, amit lát rajta, majd megszólalt.
– Sajnálom.
– Mit sajnálsz? – csattant fel Ron. – Sajnálod, hogy így alakult, hogy nem tehettél ellene semmit, hogy nem tudtál ellentmondani az érzelmeidnek? Nem kérünk ebből a sajnálatból, köszönöm. Sajnálod, hogy átvágtál engem, aki a legjobb barátjának tartott, hogy elvetted a nőt, akit mindig szerettem? Sajnálod, hogy játszottál Ginnyvel, elhitetted vele, hogy szereted, hogy kihasználtad őt?
– Sosem játszottam vele… – szólt fájdalommal teli hangon Harry. – Ti ezt nem értitek…
– Nem értjük!? – kiáltott Ron. – Azt mondod, nem értjük!? Nagyon is jól értjük! Értjük, hogy az orrunknál fogva vezettetek minket, hogy talán még jókat is nevettetek rajtunk a hátunk mögött! Csak azt nem értjük, mitől lettetek ilyenek. Én nem ilyennek ismertelek meg téged, Harry. Azt hittem, hogy a barátom vagy, és mondjuk elém állsz, és a képembe mondod, hogy mi a helyzet, ahelyett, hogy az újságban kellene olvasnom!
– Pontosan ezt akartam tenni – válaszolt Harry. – Nem tudtam, hogy azonnal megírják. De meg kell értenetek, nem volt más választásom!
– Jaj szegény, nem volt más választása! – gúnyolódott Ron. – Biztos nagyon kellett kényszeríteni, hogy ezt csináld!
– Mindent megmagyaráznék, ha hagynád! – fakadt ki Harry.
– Nincs ezen mit magyarázni – szólt halkan Ginny. – Menj el innen. Menj vissza Hermionéhoz. Ne is foglalkozz velünk. Majd csak elleszünk valahogy.
Harry arca megrándult, mintha pofon ütötték volna.

– Ginny, hidd el, én nem ezt akartam – szólt. – Én csak téged szeretlek…
– Hát akkor bizonyítsd be! – kiáltott rá hirtelen Ginny. – Állítsd le ezt az őrületet!
– Nem tehetem – szólt Harry szomorúan. – Kötelességem van. Meg kell védenem egy barátomat, és kész vagyok ezért feláldozni a saját boldogságomat.
– Ugyan kit kell megvédened? – érdeklődött sötéten Ron.
– Fogalmatok sincs… – kezdett bele Harry, majd hangja elcsuklott, de aztán erőt vett magán, és újra belekezdett. – …fogalmatok sincs, mi történik a minisztériumban. Hermionénak védelemre van szüksége, és ezt egyedül én adhatom meg neki.
– Lehet, hogy fogalmunk sincs, mi történik, de majd a miniszterhelyettes úr nyilván beavat minket – gúnyolódott Ron.
Harry fáradtan sóhajtott, és Ginny egy pillanatra meglátta benne azt, akit eddig még soha. Egy megtört, megnyomorított embert. Egy embert, aki már képtelen küzdeni. A látvány elviselhetetlen volt, inkább elfordította a fejét, és várta, hogy elhangozzék a magyarázat, ami végre értelmet ad az értelmetlennek. Végül meghallotta egykori szerelmese hangját.
– Tudod, hogy a rangom csak névleges. Semmiféle hatalmam nincs. Nincsen beleszólásom abba, hogy milyen törvények születnek. Márpedig éppen születik egy. Egy rendelet, ami mindenféle jogot megvon a mugli születésűektől. Nem alkalmazhatják őket sehol, nem lehet saját tulajdonuk, mindent kötelesek beszolgáltatni a minisztériumnak. Egyetlen engedmény van. Azok a mugli születésűek, akiknek a házastársa teljes jogú állampolgár, az ő felelősségvállalása ellenében megtarthatják a jogaik egy részét.
– Tudod mit, Harry? – szólt epésen Ron. – Azt hiszem, semmi szükség arra, hogy meghozd ezt a hatalmas áldozatot. Majd én átvállalom tőled a szörnyű terhet, és feleségül veszem Hermionét.
– Csakhogy te már nem vagy teljes jogú polgár. Már egy jó ideje – válaszolt Harry.
– Miért ne lennék? – kérdezett vissza sértődötten Ron. – Aranyvérű vagyok, ha elfelejtetted volna. Ezt még te sem mondhatod el magadról.
Harry fáradtan sóhajtott.

– Azok miatt nem vagy teljes jogú varázsló, akiket mi hősi halottakként tisztelünk – válaszolt. – Édesapád és Bill miatt. Akiket a rokonaikkal együtt minden előjoguktól megfosztottak. Most már ugyanolyan vagy, mint bármelyik félvér. Én viszont a minisztériumban dolgozom, ennél fogva teljes jogú vagyok. Mintha igazi aranyvérű lennék.
– És engem ki fog majd megvédeni? – kérdezte Ginny. – Ki fog megvédeni, ha a mi jogainkat is eltörlik?
– Ez soha nem fog megtörténni – jelentette ki Harry. – Ahhoz túl kevés az aranyvérű, hogy mindenki mástól elvegyék a jogaikat. Még a halálfalók közt is többségben vannak a félvérek, akik már a jelenlegi helyzetükkel sem elégedettek. Szerintem néhány év, legfeljebb évtized múlva ez a különbség megszűnik. De addigra lehet, hogy az összes sárvérűt munkatáborokba zárják.
Ginny könnyes szemekkel nézett Harryre.
– Harry, nem hagyhatsz itt! Biztosan van, aki átvállalja ezt tőled! Neked mellettem kell lenned! Gyermeket várok, Harry! A te gyermekedet!
Harry némán felemelkedett a székből, és kifelé indult. Ginny utána kiáltott.
– Mi van, nem is érdekel, amit mondtam? Nem érdekel a saját gyereked?!
Harry visszafordult az ajtóból, szeméből könnyek csorogtak, arcát eltorzította a fájdalom.
– Nem tudok tovább maradni, Ginny. Soha nem tudnék tükörbe nézni, ha nem tenném azt, amit tennem kell, és miattam baja esne Hermionénak. De ha maradok, és tovább hallgatlak, így is gyűlölni fogom magamat, még jobban, mint most. Viszlát, Ginny! Szeretném, ha tudnád, hogy te vagy az egyetlen, akit életemben szerettem.
Ezzel kilépett a lakásból, és lassan becsukódott mögötte az ajtó. Ginny zokogva borult az asztalra.

Harryék elkeseredetten küzdöttek, de a túlerő lassan visszaszorította őket. Egyetlen esélyük a szervezett visszavonulás volt, talán ha sikerül elmenniük erről az elátkozott helyről, még talpra állhatnak, és folytathatják a harcot máskor. Harry félelmetes tempóban szórta átkait az ellenség közé, de azok egyszerűen túl sokan voltak, szinte ellepték őket.
– Harry, elzárták a kiutat! Bekerítettek minket! Semmi esélyünk a…
Bill Weasley futva érkezett Harryhez, de a hírt, amit közölni akart, már sosem tudta befejezni. Egy átok találta el, mire térdre rogyott, és pillanatig még döbbenten bámult maga elé, majd elterült a földön. Harry felüvöltött, mint sebzett vadállat, és még dühösebben szórta átkait. Agya képtelen volt felfogni, hogy veszítettek. Nem. Az lehetetlen. Nem. Nem.
– ÁLLJ!
A rettenetes hang az egész csatateret átjárta, a halálfalók leeresztették a pálcájukat, és visszavonultak. Harry és maroknyi életben maradt barátja is megállt, várva, hogy mi következik. Aztán a halálfalók sorfala szétnyílt, és egy rémség sétált át közöttük. Voldemort Nagyúr személyesen. Egy emberi alak torz paródiája.
– Semmi esélyetek a győzelemre – jelentette ki a Nagyúr. – Bekerítettünk benneteket. Ha úgy akarjuk, egy percen belül mind halottak lesztek. Adjátok meg magatokat, és talán életben hagyjuk néhányatokat.
– Soha! – kiáltott egy hang Harry háta mögül.

– Ahogy akarjátok – jelentette ki Voldemort. – Készüljetek hát a halálra. És miután veletek végeztünk, megkeressük és kiírtjuk a családjaitokat is. Nem akarunk még egy háborút.
– Nem! – kiáltott fel Harry. – Itt vagyok, engem akarsz! Hát ölj meg engem, és engedd el a többieket!
A Sötét Nagyúr elvigyorodott.
– Milyen nemes ajánlat – szólt. – Ostobán nemes, ahogy egy igazi griffendéleshez illik. De van egy jobb gondolatom. Ahogy mindenki jól járhat. A többségetek igazi varázsló. És így is túl kevesen vagyunk, minek hát a jó vért pazarolni? Életben hagyom minden barátodat, Harry Potter. És cserébe még az életedet sem kell adnod.
– Mondd, mit akarsz, és megkapod – jelentette ki Harry.
Voldemort előresétált, megállt Harry előtt, és úgy sziszegte, hogy csak ő hallja.
– Ezek az ostobák bíznak benned. És nem csak ők, hanem sok másik is, akik nem mertek eljönni ide, hogy harcoljanak. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha megmondanád nekik, hogy ne harcoljanak ellenem! Akkor megkímélhetnéd az országot a vérontástól, amely mindenképpen bekövetkezik, ha nem hódoltok be. Te pedig pozíciót kapnál tőlem. A szolgám lehetnél, és megvédhetnéd a népet a nagyobb szenvedéstől. Ők pedig tudnák, hogy a Kiválasztott értük dolgozik, és hajlandók lennének elfogadni az új rendet addig, amíg nem látszik a nagyszerű világ, amit mi, varázslók fogunk építeni. Remélem, megegyezhetünk.
Harry belenézett a rettenetes vörös szemekbe, a függőleges pupillákba, melyek őrá szegeződtek, majd lehajtotta a fejét.
– Igenis, Nagyuram. Azt teszem, amit parancsolsz.

Az esküvő rendben lezajlott. Hermione végig képes volt egyben tartani magát, nem mondani nemet, amikor igent kellett mondania. Gyűlölte azt, amit tesz, de Harrynek igaza volt. Nincs más lehetőségük. De akkor miért nem múlik el az érzés, hogy önzésből cselekedett? Próbálta meggyőzni magát, hogy Ronért is teszi, amit tesz. Jobb nekik külön, mint együtt, kitaszítottként. Ő csak fájdalmat okozott volna a férfinak. Ron sem kaphat olyan munkát, amiből elég pénzt tudna keresni kettőjüknek, Hermione pedig egyáltalán sehol nem dolgozhat. Nyomorban kellene élniük, és azt Ron nem bírta volna ki.
Ron nem volt ott az esküvőn. Hermione kereste a szemével, de sehol nem látta. Remélte, hogy ott lesz, hogy megérti, amit tesznek, de hiába. Ron nem jött el. Ginny viszont ott volt. Egy rövid ideig. Aztán, amikor Harry kimondta az igent, felkelt, és elment. Hermione meg tudta érteni. Azóta, amióta Harryvel eldöntötték, hogy ezt teszik, nem találkozott egykori barátnőjével. Képtelen lett volna a szemébe nézni. És most már soha nem is lesz képes. Ez után a találkozás után. Az után, hogy látta, Ginny gyermeket vár. Az után, hogy megtudta, egy szerető családot szakít szét puszta önzésből, egy gyerektől veszi el az édesapját.
Harry besétált, és leült mellé az ágyra. Szemeiben bánat égett. Egy ideig nem szóltak, csak néztek maguk elé, várva, hogy a másik mondjon valamit, valamit, amitől könnyebb lesz. Végül Hermione nem bírta tovább.
– Harry, nem lehet, hogy ez az egész csak névleges legyen? Megvan a papír, házasok vagyunk, most már nem mehetünk mindketten a magunk útján? Azt szeretném, ha visszamennél Ginnyhez.
Harry szomorúan nézett rá.
– Nem megy. A házasságtörést a hozzánk hasonló pároknál azonnal kényszerű elválasztással büntetik. Nem tehetünk semmit.
Hermione lehajtotta a fejét, és az egyszerű, fehér esküvői ruháját bámulta. Nem így képzelte el a napot, amikor férjhez megy. Ezen a napon semmi szép nem történt.
Harry átkarolta a vállát, de ő kibújt az öleléséből. Újdonsült férje szomorúan nézett rá.
– Hermione, együtt kell leélnünk az életünket. Meg kellene próbálnunk szeretni egymást.
– Tudom… – szólt, és lassan felszínre törtek a könnyei, amik egész nap égették a szemét. – De ne most… Még ne…
– Értem – bólintott Harry. – Szeretnél egyedül lenni?
– Nagyon – válaszolt Hermione.
Harry felkelt, és kiment a szobából. Hermione az ágyra borult, és sírni kezdett. Siratta az életet, amit élhetett volna valahol egy másik világban, ahol azt szeretheti, akit a szíve választott, nem azt, akit az elméje.

Nagy tömeg gyűlt össze a minisztérium épülete előtt. Várták, hogy a Nagyúr végre beszéljen. Várták napok óta, amióta bejelentették, hogy szólni fog a néphez. Várták lelkesen a vezért, aki minden addiginál erősebb, boldogabb társadalmat épített, ahol senkinek nem kell nyomorognia, mindenki megkaphat mindent, amit akar. Jótékonyan elfelejtették, hogy boldogságuk az eltiport sárvérűek és szolgasorba hajtott muglik vagyonára épül.
A kapu kinyílt, és lassan kivonult rajta a fekete taláros menet. Elöl két auror érkezett, hogy garantálják a fontos emberek biztonságát. Nem mintha lenne itt bárki, aki ártani akarna nekik, és nem mintha lenne bárki az egész országban, aki képes lenne rá.
Mögöttük maga, a Nagyúr lépkedett. Büszkén felemelte kopasz fejét, és hanyagul intett egybegyűlt szolgáinak. A közönség tapsban tört ki a mozdulat láttán. Voldemort elvigyorodott, és az emelvény elejére sétált. A két auror engedelmesen utat nyitott neki.
A Sötét Nagyúr mögött közvetlenül a legmagasabb rangú szolgái jöttek. Elöl Malfoy miniszter, hosszú, néhol őszülő szőke haját a szél csapkodta a háta mögött. Aztán Lestrange következett, az aurorok főparancsnoka. Gőgösen nézett el a tömeg feje felett, sötét, halálos szépségként magasodott az aljanép fölé. Leghátul Harry Potter állt, szokásos merev arcával, semmibe révedő tekintetével. Mindig ilyennek látta a nyilvánosság. Közömbösnek, mintha semmi nem lenne képes áttörni a bensőjében épült falat. A legtöbben nem értették, miért nem bocsátották el már régen a minisztériumból.
Kicsit távolabb, a tömeg mögött egy egyszerű, kopott babakocsi állt. Egy vörös hajú, ragyogó zöld szemű kisfiú feküdt benne, és vidáman gügyögött az édesanyjának, aki mellette guggolt, hogy arcuk egy szintre kerüljön. Ginny Weasley az emelvény felé mutatott.
– Nézd, Billy, ott a papa! Az a fekete hajú bácsi!
A kis Billy kinyúlt édesanyja ujjáért, játszani szeretett volna, de Ginny már nem látta a mozdulatot. A babakocsi párnáiba temette arcát, közvetlenül a fia mellé, és hangtalanul zokogott. A kisfiú nem értette, mit csinál az anyukája, ezért a haját kezdte húzgálni apró kezeivel.
Odafönt az emelvényen Harry letérdelt, és megcsókolta a Nagyúr köpenyének szegélyét.

Hermione várta, hogy Harry végre hazaérjen a minisztériumból. Nem volt igazán dühös. Semmi joga nem volt dühösnek lenni. Általában semmi joga nem volt a férjével szemben, hiába tett Harry úgy minden erejével, mintha egyenlők lennének. De válaszokat akart. Mégpedig értelmes válaszokat.
Nyílt az ajtó, és Harry kiabált be a házba.
– Megjöttem!
Hermione nem kelt fel az asztaltól, megvárta, amíg Harry besétál a nappaliba. Végül ez is megtörtént, Harry bejött, és megállt előtte. Hermione felnézett rá, majd két újságot, a Próféta előző két számát vett elő, és az asztalra tette őket.
– Harry, szeretném tudni, hogy mik ezek – szólt közömbös hangon.
– Újságok – válaszolt Harry kurtán.
– Nem arra gondolok! – fakadt ki Hermione. – Arra, amit írnak benne. Rólad!
Harry lenézett a lapokra. Mindkettőnek a borítóján ő maga volt látható, az egyiken egy emelvényen szónokolva, felette a felirat. „Harry Potter kikelt a sárvérűtörvény bírálói ellen!” A másikon egy feltűnően csinos fiatal nőtől búcsúzik el éppen, a képhez tartozó cikk címe pedig „A miniszterhelyettes nem otthon keresi a szerelmet?” Hermione kérdőn nézett Harryre, de ő, ahelyett, hogy szégyenlősen elfordult volna, ahogy Hermione várta, határozottan nézett vissza. Végül megszólalt.
– Elegem lett. Le akarok lépni. Három elpazarolt év! – Harry most már kiabált. – Három év, amit elszúrtam az életemből miattad! De ennek most véget vetek.
Hermione döbbenten nézett rá, majd lehajtotta a fejét.

– Értem. Minden jogod megvan ehhez. Nem szabadott volna belemennem abba, hogy ezt tegyük. Önző voltam. Sajnálom. Nem azt, hogy vége, hanem azt, hogy már te is elhiszed azt az ostobaságot, amit a minisztérium hirdet. Sajnálom, hogy olyan lettél, mint ők.
– Most voltam a hivatalban – folytatta Harry, mintha nem is hallotta volna Hermione szavait. – Egyoldalúan felbontottam a házasságunkat. Csomagolj. Mindent elvihetsz, ami a tiéd.
Hermione döbbenten nézett rá.
– Kidobsz… máris?
– Minek várni? – kérdezett vissza Harry ingerülten. – Le akarom zárni ezt az ostoba fejezetet az életemben, egyszer és mindenkorra. Na, indulj!
Hermione felkelt, és elindult, hogy összeszedje a holmiját. Könnyei végigfolytak az arcán. Nem gondolta volna Harryről, hogy így fog megszabadulni tőle. Azt hitte, bármeddig képesek lesznek elviselni egymást. Hogy beletörődtek. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez fog történni.
Végül egyetlen sporttáskával a kezében állt meg az előszobában. Nem volt sok minden, amit magával akart vinni. Csak a ruhái, és néhány apróság. Az a pár ékszer, amit pénzzé tehet, hogy egy darabig megéljen belőle. Nem tudta, hová fog menni. Most, hogy Harry így elüldözte, még ahhoz sincs joga, hogy varázsoljon, így örülhet, ha valahogy életben marad az utcán. Bár, ki tudja, talán valaki befogadja majd. Nem volt ötlete sem, hogy kicsoda, de reménykedett. Halványan.
Harry bejött a szobába, megállt, és kinyitotta előtte az ajtót. Némán bámult rá, miközben ő kiment a házból. Odakint, néhány méterről még visszafordult, és Harry szemébe nézett, aztán elfordult. Nem volt értelme bármit is mondani.
Vaku villant mellette, éppen akkor, amikor az ajtó hangos dördüléssel bevágódott. Hermione a fotós felé fordult, és könnyektől vakon az arcába kiáltott.
– MI VAN?!
A fotós csak vigyorgott, és belevillantott az arcába. Jól fog fogyni másnap a Próféta. „A miniszterhelyettes kidobta sárvérű feleségét!”

Hermione nem tudta, merre menjen. Vaktában indult el az utcákon, céltalanul bolyongva. Magában zokogott. Nem azért, mert elveszített egy házasságot, és vele az élhető élet lehetőségét. Azért, mert elveszített egy barátot. Azért, mert életeket tett tönkre. Előbb Ginnyét és Ronét, majd Harryét is. És most Harry miatta veszített el minden emberit, ami még benne volt a háború után. Miatta állt be a gyűlölettel üvöltők hadába.
– Hermione!
Hermione megpördült a sarkán, és egy nőt látott maga mögött. Egy fáradt, sokat szenvedett nőt, és egy apró, két-három éves gyereket, akinek a kezét fogta. De a nő mégis mosolygott. Hermionéban csak lassan tudatosult, hogy Ginny Weasley-t, és a kisfiát látja maga előtt.
– Szervusz, Ginny – szólt. – Rég láttalak. Ő a kisfiad?
– Igen, a kis Billy – válaszolt Ginny. – Billy, köszönj szépen Hermione néninek.
– Cókojom! – szólt vidáman a kisfiú.
Hermione önkéntelenül elmosolyodott.
– Szervusz, Billy – üdvözölte a kisfiút, majd Ginny felé fordult. – Miért jöttél? Hogy megnézd, mi lett velem?
– Dehogy! – kiáltott fel sértődötten Ginny. – Na gyere, tűnjünk el innen, mielőtt valaki meglát. Ott a kocsi, szállj be!
Hermione a mögöttük parkoló autó felé fordult. Régi, lepukkant jármű volt, de alkalmasnak látszott arra, hogy utazni lehessen vele. Ginny kinyitotta a hátsó ajtót, és beszíjazta a kisfiát a gyerekülésbe, majd visszafordult Hermione felé.

– Na mi van, nem jössz? Tényleg szűkében vagyunk az időnek, úgyhogy ideje lenne beszállnod.
Hermione bizonytalanul elindult feléjük, Ginny előzékenyen kinyitotta a csomagtartót, és segített betenni a táskáját. Ezután beült a vezetőülésbe, és beszíjazta magát. Hermione zavartan beült mellé, és mire ő is bekötötte a biztonsági övét, már mentek is.
– Hová megyünk? – kérdezte Hermione zavartan.
– Ronaldhoz – válaszolt Ginny. – Meggyőzzük, hogy jöjjön velünk.
– Nem értem – ingatta a fejét Hermione. – Hová jöjjön velünk?
– Van négy repülőjegyem – válaszolt egyszerűen Ginny. – Ausztráliába.
– Micsoda?! – fakadt ki Hermione. – Ausztrália?
– Van bármi kifogásod a hely ellen? Biztosan ki tudjuk még cserélni másra, ha nagyon akarjuk – jelentette ki Ginny. – Vagy maradni szeretnél? Van bármi, ami még ideköt? Mert nekem nincs. És szerintem Ronnak sincs.
– Nem, semmi kifogásom ellene – válaszolt Hermione. – De miért akartok engem is magatokkal vinni? Én vagyok az, aki tönkretette az életeteket.
– Jaj, ne beszélj butaságokat! – fakadt ki Ginny. – Egyetlen ember tehet erről az egészről!
– Ne hibáztasd Harryt! – tiltakozott Hermione, mire Ginny felnevetett.
– Ugyan, miért hibáztatnám Harryt? Ő intézte el ezt az egészet! Ő szerezte a jegyeket, ő vette odaát a házat, ő szervezett meg mindent. Még marad pár napig, aztán jön ő is. Én speciel a Sötét Nagyúrra gondoltam.
– Mi van? – értetlenkedett Hermione. – Hogy Harry…
– Nem mondta, hogy le akar lépni, mielőtt kidobott? – kérdezte Ginny. – Nem ezzel kezdte? Pedig így beszéltük meg vele. Azt hittük, ebből rájössz, mi a helyzet.
– Túl sokat vártok tőlem – jelentette ki Hermione. – Fogalmam sem volt róla, hogy nem komoly ez az egész.

Hermione Ron karjaiban feküdt a fűben, és a ragyogóan kék eget nézték. Végre minden jó volt. Úgy, ahogy régen. Úgy, ahogy mindig is kellett volna. Hermione végre boldognak érezte magát. Billyt nézte, aki tőlük néhány lépésnyire játszadozott a réten. Mögöttük a ház, ahol már ötödik napja éltek négyesben, várva Harry érkezésére. Billy egyszerre csak felkapta a fejét.
– Jön vajaki!
Hermione követte a kisfiú kinyújtott karját a tekintetével, és meglátta a forróságtól kavargó levegő mögött a mozgó alakot. Felült, és már felpattant volna, de látta, hogy a ház ajtaja kivágódik, és Ginny rohan el az érkező felé. A két alak a távolban találkozott, Ginny a másik nyakába ugrott, és hosszú percekig álltak összeölelkezve. Végül szétváltak, és egyenesen hozzájuk sétáltak. Harry megállt felettük, és mosolyogva lenézett rájuk.
– Megjöttem – jelentette ki.
– Azt látom – válaszolt Ron, majd lassan feltápászkodott, és kezet nyújtott Harrynek. – Örülök, hogy egyben ideértél.
– Hát, mindent megtettem – válaszolt Harry, majd Hermione felé fordult, de valami elterelte a figyelmét. Lehajolt, és magasba emelte Billyt. – Szervusz, kisfiam! De nehéz vagy!
Billy nevetett, és Ginny is, miközben átvette a kisfiút Harrytől, aki visszafordult Hermionéhoz.
– Hermione…
– Harry – válaszolt Hermione, miközben ő is felkelt a földről.
– Hogy vagy? – kérdezte Harry.
– Jól – válaszolt Hermione. – Most már jól.
Harry bólintott.

– Ennek örülök. Szeretnék bocsánatot kérni tőled. És tőletek is. Mindenkitől. Elszúrtam. Mindent elszúrtam.
– Ugyan, minden rendbejött – szólt mosolyogva Ginny. – Ne edd magad azokon, ami nem a te hibád.
– Persze, hogy megbocsátunk, haver – jelentette ki Ron.
Harry ismét Hermionéhoz fordult.
– És te, Hermione? Meg tudsz bocsátani nekem mindazért, amit tettem veled? Ahogy elküldtelek? Lehetünk újra azok, akik régen voltunk, igaz barátok?
– Nem tudom, Harry – válaszolt Hermione. – Túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak. Én is bocsánatkéréssel tartozom neked. De mindent meg fogok tenni, hogy újra úgy legyen. Csak azt mondd meg, minek kellett ez az egész? Minek kellett a színjáték?
– Úgy kellett eljönnöm, hogy azok, akik hittek bennem, csalódjanak. Hogy senki ne tekintse a szökésemet politikai állásfoglalásnak. Hogy válasszanak egy új arcot az ellenzék élére, aki átveszi a helyemet, és talán jobb munkát végezzen, mint én. Hogy ne legyen újra polgárháború. Be kellett mocskolnom a nevemet, hogy ne tűzhessék a szabadság tiszta zászlóira.
– Értem – válaszolt Hermione. – És akkor most minden más lesz? Minden jóra fordult?
– Igen – válaszolt Harry.
– Igen – erősítette meg Ron.
– Igen – csatlakozott Ginny is.
– Igen – szólt vékony hangján Billy, mire mind felnevettek.

A temetés után csak négyen maradtak a frissen elkészült sírdombnál. Ron valamivel hátrébb állt, Billy kezét fogva. Ginny zokogva borult a hideg földre, a földre, amely magába fogadta Harry James Potter testét. Hermione mellette térdelt, próbálta vigasztalni, de minden hiába. Ginny keservesen sírt, könnyeivel öntözve a majdan kisarjadó virágokat.
Billy megszorította Ron kezét, mire ő felé fordult. A fiú megszólalt.
– Miért bántották apát? – kérdezte.
Ron leguggolt a fiú elé, és a szemébe nézett. Egy pillanatra átjárta a fájdalom. Épp olyan szemei vannak, mint az édesapjának voltak. De erőt vett magán, és beszélni kezdett.
– William Harry Potter – szólt. – Az édesapád fontos ember volt. Fontos volt azoknak, akik hisznek a szabadságban. Az igazságban. Ezért azok, akik gyűlölik az igazságot, féltek tőle. Féltek, hogy visszatér, és újra ellenük vezeti az embereket. Ezért jöttek ide, és…
Nem bírta folytatni. Kitört belőle a fájdalom, amit azóta járta át a lelkét, hogy megtalálták Harry holttestét a ház előtt. Megpróbálta megakadályozni, hogy bejussanak. Kívülről zárt be minden ajtót és ablakot. Senki nem tudott bemenni. De neki nem maradt ideje a védekezésre.
– Ne félj, minden rendbe jön – szólt Billy, azzal a furcsa akcentussal, amit szinte azonnal átvett a helyi gyerekektől, amióta tavaly elkezdte az általános iskolát.
Ron belenézett az okosan csillogó zöld szemekbe, amikben fájdalom égett, és a vágy, hogy megvigasztalja őt. Nehézkesen elmosolyodott.
– Igen. Talán minden rendbe jön. Édesapád is ezt mondaná, ha itt lehetne.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)