INTERNélET írta: semdan

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Az ápolónő egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt belépett a fiú szobájába. Ilyenkor mindig kellemetlen érzés fogta el. A szánalom, az undor és a félelem keveréke. Hiába a hosszú idő, amit beteg emberek közelében eltöltött, a fiút képtelen volt megszokni. Valamiért borsódzott tőle a háta. Ahogy az ránézett, elernyedt, fókuszálatlan szemeivel, amik mintha a semmibe meredtek volna, ahogy egyetlen pislogás nélkül követték a mozgását, mint üvegből öntött, ragyogó gömbök.
Végül erőt vett magán, és belépett a szobába. Ahogyan azt várta, a fiú ott ült, pókszerű tagjait összefonva, törökülésben az ágya közepén, és csak bámult rá, vagy a semmibe, ahol ki tudja, mit látott. Lassan dülöngélt előre-hátra. Az ápolónő mosolyt erőltetett az arcára, és megszólalt, hangjában hamis vidámság csengett.
– Szervusz!
A fiú lassú ingadozása nem tört meg, arcának kontrolvesztett, ernyedt izmai nem rándultak meg, szemei, mintha nem valódiak lennének, vakon meredtek a semmibe. Furcsa látványt nyújtott így, a laptopja nélkül, ami mögött általában rejtőzött. Az ápolónő hirtelen megundorodott magától. Hogyan vehette el tőle az egyetlen tárgyat, amit a fiú szeret, már ha szeretetnek lehet nevezni azt a ragaszkodást, amit a számítógép iránt mutatott.
Az ápolónő sosem értette, miért kell neki az ósdi, tízéves masina. Hiába van rajta tucatnyi játék, Internet-kapcsolat és ki tudja még, micsoda, a fiú valószínűleg semmit nem fog fel belőle. Mindig, amikor az ápolónő a képernyőre nézett, ugyanazt az egyetlen képet látta rajta, ami az elejétől fogva háttérképként volt beállítva. Fekete háttér előtt egy üvegből való kéz üvegrózsát tartott. Valamiért még a képtől is kirázta a hideg. Nem értette, hogy lehetett hagyni, hogy a fiú ezt bámulja éveken keresztül. Nem is csoda, hogy egyre romlott az állapota.
De az orvosok mindenképpen látni akarták a számítógépet. Tudni akarták, mit csinál vele a fiú. Márpedig a fiú, ha akart még egyáltalán valamit, ha volt benne valami, ami még képes volt akarni, ezt nem akarta. Tettek már be kamerát a szobájába, de ő úgy ült le, hogy az ne láthassa, mit csinál. És a kezei jártak, jártak a billentyűzeten. Soha senki nem jött rá, mit ír olyankor. Az ápolónő, és az orvosok többsége biztos volt benne, hogy csak vaktában gépel, olyan kényszeres cselekedetként, mint ahogy most dülöngél, vagy ahogy a mozgó alakokat követi tekintetével.

– Kiviszem az ágyneműdet, és adok újat – szólt csevegő stílusban az ápolónő, de a fiú nem mozdult.
Gyakorlatilag önellátó volt, az ágynemű most is ott feküdt gondosan összehajtogatva az ágya végén. Kényszeres cselekedet, ahogy minden más is. Az ápolónő biztos volt benne, hogy ha van ember, akinek nincsen lelke, akkor ez a fiú az.
Persze ez nem volt mindig így. Tíz éve, amikor először jelent meg itt a fiú a szüleivel, még majdnem emberinek tűnt. Egy gyerek erős kommunikációs zavarokkal. Gátak, amik arra vártak, hogy az orvosok ledöntsék őket, és a normális gyereket visszaadják a társadalomnak. De minden hiába. A fiú egyre jobban magába zárkózott a kórházban. Senki nem volt képes vele szót érteni. Nem reagált semmire. Egy idő után úgy tűnt, megsüketült. Mintha egyáltalán nem is érzékelte volna, hogy beszélnek hozzá. Aztán már az arcokat sem ismerte fel.
Az ápolónő sajnálta a fiú szüleit, talán még magánál a fiúnál is jobban. Szörnyű lehet látni, ahogy az ember gyermeke lassan teljesen leépül szellemileg, és már a saját édesanyját sem ismeri fel. A nő gyakorlatilag beleroppant a gyászba. Gyászolta a kisfiát, aki testileg élőnek tűnik ugyan, de valójában nincs sehol.
A szülők először még itt ültek az ágya szélén nap mint nap. Aztán már csak hetente párszor jöttek, majd a hetek hónapokká nyúltak, végül lassan teljesen elmaradtak a látogatások. A szülők házassága tönkrement, nem bírták elviselni a terhet. Mindketten megpróbáltak új életet kezdeni. Idén még csak a fiú születésnapján voltak itt. Ültek egy kicsit az ágy szélén, nézték a magatehetetlen arcot, majd távoztak. Nem bírták.
Az ápolónő azon gondolkodott, hogy mi értelme lehet a fiú életének. Teljesen felesleges, gépies létezés volt. Talán neki is jobb lenne, ha távozhatna ebből a világból. Ha eldobhatná az értéktelen ember értéktelen életét. Ha ő tudná, hogy valaha ilyen állapotba fog kerülni, biztosan könyörögne, hogy ne engedjék. Inkább vessenek véget a szenvedésének.

Valaki kopogott az ajtón. Az ápolónő meglepődött. Az orvosoknak ma nem kellett jönniük, és nem számított arra, hogy a szülők ilyen hamar visszajönnek. Egyáltalán, hogy jönnek még valaha. Odasétált, és kinyitotta az ajtót, de odakint nem valamelyik szülő állt, hanem egy fiatal nő. A nő elmosolyodott, és vastag szemüvege mögül barátságosan nézett az ápolóra.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Miért szeretne bejönni? – értetlenkedett az ápoló. – Biztos, hogy ezt a szobát keresi?
– Hát, ha ez a tizenhármas szoba, akkor ezt – válaszolt derűsen a nő. – A főorvos úr ide irányított. Látogatóba jöttem.
– Ki maga? – kérdezte az ápolónő, miközben beengedte az ismeretlent a szobába. – Valami pszichológus? Nem hiszem, hogy lenne értelme, de azért próbálkozhat…
– Nem, nem pszichológus vagyok, csak egy barát – szólt a nő, miközben szembefordult a fiúval, majd felnyögött. – Ó, istenkém… mindig ilyen? Nem gondoltam volna…
– Régóta nem látta? – kérdezte az ápolónő. – Még gyerekkorában volt a barátja?
– Nem, csak pár éve ismerkedtünk meg – válaszolt a nő.
– Akkor rossz helyen jár, a fiú senkivel nem találkozott az utóbbi nyolc évben a szülein kívül.
– Nem, határozottan azt hiszem, hogy jó helyen járok – válaszolt a nő.
– Ahogy gondolja. Akkor megmondom neki, hogy itt van. Bár valószínűleg nem fog reagálni, de talán felfogja, amit mondunk neki. Nem tudjuk, mit ért meg a külvilágból – szólt az ápolónő, majd a fiúhoz fordult. – Ez a kedves hölgy látogatóba jött hozzád. Azt mondja, ismer.
A fiú monoton mozdulataiban semmiféle változás nem állt be. A nő egy kissé elszontyolodott, de aztán az ápolóhoz fordult.

– Elnézést, tudna adni egy tollat és egy darab papírt?
– Természetesen – válaszolt az ápoló a zsebeiben matatva. – De biztos vagyok benne, hogy azzal sem fog semmit elérni. Semmire nem reagál szegényke. Nincs tudatában a körülötte lévő dolgoknak.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy reagálni fog valahogy – válaszolt a nő, miközben egy mondatot firkantott a papírra.
Az ápolónő vetett egy pillantást a lapra, de azon csak két szó állt. Üdv, Angyalom!
– Ez igazán kedves, de miért nevezi angyalomnak? – érdeklődött.
– Mindig így hívom – válaszolt mosolyogva a nő, miközben átnyújtotta a lapot a fiúnak. – Ezen a néven ismerem.
Az ápolónő arra számított, hogy a fiú a lapra ugyanúgy nem fog reagálni, mint bármi másra, de amit látott, egészen döbbenetes volt. A fiú szeme, évek óta először fókuszált. A lapra szegezte a tekintetét. Aztán megmozdult. Lassan, nehézkesen. A fejét el sem fordítva a rövid üzenetről, előrenyújtotta a jobbját. A nő mosolyogva átadta neki a tollat. A fiú a bal kézfejére fektette a papírt, és írni kezdett, mire az ápolónő döbbenten felnyögött. Aztán a fiú végzett, és visszaadta a lapot. Az ápoló és a fiatal nő együtt olvasták az üzenetét, ami akár a túlvilágról is érkezhetett volna.
Szervusz, happee! Örülök, hogy látlak :). Légy oly jó, és mondd meg nekik, hogy adják vissza a laptopomat. Ez így igazán nem állapot.
Az ápolónő döbbenten meredt a sorokra, amelyek nemhogy jelentést hordoztak, de határozottan egy értelmes és ép elmére utaltak. Nem tudta visszatartani az ajkára toluló kérdést.
– Mi az a happee? És mi az a firka a látlak után?
– Ja, az a nickem – válaszolt a nő. – Ezen a néven ismert meg. Az pedig egy smiley. Így, most látszik.
Ezzel elfordította a lapot, és az ápolónő felismerte a stilizált mosolyt, az első érzelemkifejezést, még ha elég esetlent is, amit a fiútól látott az évek során.

– De hogy ismerték meg egymást? – kérdezte az ápolónő, miközben a vendég újabb sort írt.
– Az interneten, természetesen – jelentette ki a nő, közben átnyújtva a lapot a fiúnak a Hogy vagy? üzenettel. – Olvasom a blogját.
– A mit?
– A blogját – magyarázta a nő. – Internetes napló. Olyan, mint az igazi, csak bárki elolvashatja. Igazándiból azért írják az ilyet, hogy mások is olvassák. És az övé nagyon jó. Olyan különös nézőpontja van. Mintha kívülről nézné a világot. Azt hiszem, most már értem, miért.
Eközben a fiú végzett a válasszal, és visszaadta a cetlit. Rajta az újabb üzenet: Köszönöm, soha jobban. És te?
– De hát hogy lehet, hogy ő ilyen naplót ír? – értetlenkedett az ápoló. – És egyáltalán, maga hogy találta meg?
– Egyszerűen – jelentette ki a nő. – Megkérdeztem, hol lakik, mire ő megírta, hogy egy elmegyógyintézetben, és leírta a nevét. Ez alapján elég hamar megtaláltam.
– És mit várt ettől a találkozástól? – érdeklődött tovább az ápolónő. – Valami ilyesmit?
– Őszintén, azt hittem, könnyebb lesz – jelentette ki a nő. – De csak tudni akartam, kicsoda valójában angel_tormented. És így talán visszakapja a laptopját, és újra megoszthatja a gondolatait a világgal. Mert a gondolatai értékesek. Ő egy értékes ember, higgye el nekem. Remélem, vigyáznak rá.

Az orvosok remegve ültek a számítógép előtt az irodában. Két képernyő ragyogott velük szemben, az egyiken a fiú szobája volt látható. A fiú éppen lelkesen gépelt valamit. A másikon angel_tormented blogja volt nyitva egy böngészőben, és ők tűkön ülve várták a következő frissítést. Végül a fiú befejezte a munkát, és még egy utolsót kattintott, majd megállt, mintha lekapcsolták volna. Az orvosok vártak pár másodpercet, majd az egyikük ráklikkelt az oldal frissítése gombra. A képernyőn új szöveg jelent meg. Azonnal olvasni kezdték.

A világ bezárult körülöttem. Valaki bezárt engem a saját koponyámba, és nem akar szabadon engedni. Börtönöm falai eltakarták előlem a világot.
Először a szavak tűntek el. Nem maradt utánuk más, csak a vágy, hogy újra halljam őket, és a zaj, amit az emberek adtak ki magukból. Vége lett a beszédnek, ami értelmet hordozott. A zaj mindent elnyomott. Kiáltottam volna, hogy beszéljenek, de nekem sem volt hangom, amin rájuk szólhattam volna. A beszéd ideje véget ért.
Aztán eltűntek a szemek. Nem maradt más a helyükön, csak üres, vak, fehér foltok. Nem néztek rám, nem néztek egymásra, csak bámultak a semmibe. Lelkük tükre elhomályosult és beomlott. Kerestem volna a szemüket a tekintetemmel, de nem maradt tekintet, amivel nézhettem volna. A lélek ideje véget ért.
Végül ködbe mosódtak az arcok. Mindenki végleg egyformává vált, mintha mind álarcban lennének. Megszűntek a különbségek, az egyéniségek, győzedelmeskedett az egyenlőség. Kerestem volna a változatosságot, a személyiséget, de már nekem sem volt arcom, amihez hasonlíthattam volna őket. Az egyéniség ideje véget ért.
Így élek már hosszú ideje. Nincs hangom, nincs tekintetem, nincs arcom, nincs semmim. Egy apró, kerek nullácskává váltam. Egy pici, hangtalan nemmé. Egy kurta kis egyessé lettem. Egy jelentéktelen, elsuttogott igenné. Hát eljöttem az egyesek és nullák végtelen világába. Ahol még vannak arcok, még ha nem is valódiak, de nevetnek, sírnak, szeretnek és gyűlölnek. Ahol vannak szemek, akik az emberre néznek. Ahol vannak hangok, akik hozzád szólnak.
Nagyon régóta élek így, és higgyétek el, nem jó érzés. Nem tehettem semmit. Elveszítettem mindent. De számotokra még van remény. Ne akarjatok olyanok lenni, mint én. Menjetek ki az utcára, és kiabáljátok bele minden szembejövő arcába, amit én is kiabálnék. Hogy légy! Legyél!
Legyen arcod! Legyen hozzá személyiséged, amiket a vonásaid kifejeznek! Légy! Legyenek szemeid! Legyen, amivel nézel, és legyen, amit nézel! Légy! Legyen hangod! Legyenek hozzá szavaid, amiket kimondhatsz! Légy! Légy ember!
Így élek, már évek óta. Távol mindenkitől, kábelfényévnyi távolságban, amit a digitális hullámok semmi idő alatt tesznek meg, de ami valójában elválaszt, nem összeköt. Már nem vagyok ember. Angyal vagyok, megkínzott angyal. Ti ne akarjatok olyanok lenni, mint én! Ne akarjatok eltávolodni, ahogy én eltávolodtam! Hát menjetek közel egymáshoz!
Lassan mindent elvszítettem, ami összeköt a világgal. Nem tudom, mikor zárul be előttem ez az utolsó kapu is, ami még nyitva áll, a digitális világ kapuja. De addig is maradok őszinte hívetek: angel_tormented.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)