Csak dalolj! írta: semdan

[Kritikák - 17]

+++ betűméret ---


Norabel Piton a környék legmenőbb klubjában üldögélt a bárpultnál. Várta, hogy Jim visszajöjjön, és végre elmondja azt a nagyon fontos dolgot, amit megemlített, mielőtt elszaladt a mosdóba. Norabel lustán kalimpált a lábával a bárszék alatt, és próbált úgy fordulni, hogy a tömeg még véletlenül se pillanthassa meg az arcát. Élvezte a zajt, a zenét, a könnyű koktélokat, a könnyű életet. De most mégsem akarta, hogy felismerjék. Valahogy nem vágyott rá.
A szám véget ért, a tömeg megmerevedett egy pillanatra, majd szinte felrobbant, ahogy egy fuvola lágy dallama töltötte be a termet. Szinte alig lehetett hallani a hasonlóan lágy énekhangot, ahogy életről és a mindent betöltő varázslatról dalol. A pultos lány Norabelhez fordult.
– Hiába hagytad itt a helyet, még mindig csípik, amit csinálsz – jelentette ki.
– Tudom – bólintott Norabel.
– Ami azt illeti, én is – jegyezte meg a lány.
– Kösz, Amanda.
– De most komolyan, nem akarsz visszajönni ide? – kérdezte Amanda. – Ha nem is állandóra, mint régen, de legalább egyszer-egyszer felléphetnél…
– Nem megy – jelentette ki Norabel. – Teljesen be vagyok táblázva. Szerintem Jim már azt is fejből tudja, hol leszek ugyanezen a napon öt év múlva.
– Bizony, hogy tudom – jelentette ki mosolyogva Jim, aki éppen akkor tért vissza. – A Hírességek Csarnokában, ha továbbra is rám hallgatsz.
Norabel mosolygott, majd megkérdezte.

– Na de mi volt az a nagyon fontos, amit mondani akartál, mielőtt leléptél?
Jim váratlanul elkomorodott.
– Tudod, meg kell beszélnünk pár dolgot. A jövődről.
– Mi van vele? – kérdezte Norabel. – A jövőm jól van, köszöni szépen.
– Nem, nincs jól – jelentette ki Jim. – Nagyon nincs jól. Nem nézegeted mostanában a statisztikákat, amiket az asztalodra pakolok?
– Hát, nem igazán – pirult el Norabel. – Azt hittem, a te dolgod, hogy hülye grafikonokat nézegess, az enyém meg az, hogy énekeljek. Vagy talán tévednék?
– Nem, teljesen igazad van, az én dolgom, hogy a statisztikákkal foglalkozzam – bólintott Jim. – És ezt teszem egész álló nap, immáron két hónapja. És riasztó dolgokat veszek észre benne.
– Mégpedig? – kérdezte Norabel.
– Tudtad, hogy a második albumod még aranylemez sem lett? – kérdezett vissza Jim. – Harmadannyi sem ment el belőle, mint az elsőből. És kevesebb póló, kitűző, hátizsák, toll, miegyéb megy el a te neveddel, mint régebben.
– És az kit érdekel? – kérdezte Norabel. – Énekes vagyok, nem divatszaküzlet. És a koncerteken a tömeg énekli a számaimat. Nem csak az első lemezeseket, hanem az újakat is. Akkor meg mi a gond? Lazíts már egy kicsit, teljesen becsavarodsz a számoktól!
– Norabel, azt hiszem, nem figyelsz rám – jelentette ki Jim. – Az emberek már nem vevők arra, amit csinálsz. Nem vevők rád. Az első lemez meg a név elvisz, de pár hónap, és a rendezvényszervezők rájönnek, hogy már nem vagy olyan menő, mint voltál. És nem teleszel a főprodukció, hanem beraknak valaki más elé előénekesnek. A közönséged meg inkább elmegy sörözni, minthogy a számaidat énekelje a színpad előtt.
– Ugyan már, amíg nyomatják a cuccot a rádióban meg a tévében, addig nem lehet nagy gond – legyintett Norabel.
– Addig – válaszolt Jim. – De aztán? Értsd már meg, a közönségnek már nem az kell, amit csinálsz! Lehet, hogy két éve még bejött, hogy tündérekről meg sárkányokról meg tudomisén, miről énekeltél, de a közönséged közben felnőtt! Át kell gondolnod a mondanivalódat!
– Ember, mikor énekeltem én tündérekről? – vágott vissza Norabel. – Varázslókról esetleg.
Jim legyintett.

– Varázslók vagy tündérek, oly mindegy, baromság mind a kettő. Nőj már fel végre! Döntsd el, hány éves vagy, tizenöt vagy huszonöt. Énekelj menő dolgokról, ami a mostani fiataloknak kell! Bulizásról, meg pasizásról vagy bármiről, csak ne erről!
– Miért, mi baj van ezzel? – kérdezett vissza ingerülten Norabel. – Szerintem épp ezért kaptak fel, mert nem arról énekeltem, mint a többiek. És különben is, ha ez nem tetszik, nézd meg az új számomat. Mutattam, nem? Abban semmi ilyesmi nincs.
– Ne akard meglovagolni az emo-vonalat, Nora, mert a nyár végére az egész össze fog omlani, és eltűnik az összes sztárocskájával együtt – jelentette ki Jim. – És különben is, az nem a te világod. Tizenéves, szenvedő kislányok hallgatják, nem azok, akik téged szeretnek. És, megmondom neked őszintén, szerintem az a szám valami borzasztóan gyenge.
– Szerintem nagyon szép, szomorú szám – jelentette ki Amanda, aki eddig távolabbról hallgatta őket. – Olyan jól elmondja, mit érez egy magányos ember…
– Amy szívem, te ne bölcselkedjél, inkább hozzál nekünk egy-egy vodka-narancsot – szólt rá Jim.
– Nekem nem kell narancs – szólt közbe Norabel, miközben sötét pillantást vetett Jimre. – Csak tisztán.
Amanda ingatta a fejét, de kitöltötte Norabelnek az italt, amit ő azonnal felhúzott.
– Ne igyál, árt a hangszálaidnak – figyelmezette Jim, majd témát váltott. – Egyébként előre gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Hogy erről szeretsz írni, meg hogy ezt csípik benned az emberek. Különben meg nem hiszem, hogy bármi másról tudnál írni. Ezért megbeszéltem egy találkát valakivel.
– Kivel? – kérdezett vissza Norabel, majd Amandához fordult. – Amy, tölts újra!
– Egy barátommal – jelentette ki Jim. – Profi szövegíró, és megígérte, hogy meggondolja, mit tehet érted. Szerintem lesz majd pár ötlete, amit átbeszélhettek együtt. És megmondtam, hogy ne igyál.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit ne csináljak! – rivallt rá Norabel. – És nem érdekel a szövegíró haverod. Megmondtam már az elején, én írom a dalokat. Örülj, hogy abba belementem, hogy a zenét ne én írjam, és abba is csak azért, mert a zenekar vérprofi.
Jim a fejét ingatva nézte, ahogy Norabel lehúzza az újabb felest, és lecsapja a poharat az asztalra.

– A barátom is vérprofi. Hidd el, vele együtt kilábalhatunk ebből az apró kis hullámvölgyből, és minden egyenesbe jönne. Újra lenne bevétel…
– Ahá, tehát téged csak a bevétel érdekel! – kiáltott fel Norabel. – Hát erre megy ki az egész! Hogy pénzt csinálj magadnak, és leszarod, hogy én nem azért csinálom! Én el akarom mondani az embereknek, ami belül van!
– Ahogy nézem, most csak egy deci vodka van belül, de az is elég hangosan beszél belőled – jelentette ki Jim. – Hidd el, én csak a javadat akarom!
– A javaimat, inkább – vetette oda Norabel. – Hát vidd! Vigyél el mindent, nekem nem kell! Én csak énekelni akarok, és hogy az emberek hallják, amit dalolok nekik!
– Higgadj le, Nora! – nyugtatta Jim. – Részeg vagy. Most hazamész, alszol egy nagyot, és holnapra rájössz, hogy beszélned kell azzal a szövegíróval. Na, indulás!
– Ne parancsolgass nekem! – üvöltött rá Norabel olyan hangerővel, hogy a közelebb állók összerezzentek. – A menedzserem vagy, nem az apám! És nem fogok elmenni semmiféle szövegíróhoz! Szóval szállj le rólam!
Jim felpattant a székéből.
– Rendben, ha ezt akarod! Nem kell a segítségem? És akkor sem kellett volna, amikor elvittelek innen, és sztárt csináltam belőled? Már bánom, hogy belevágtam! Buta, önfejű liba vagy, és most ugyanolyan középszerű senki leszel, mint amilyen lenned kellett volna eddig! Mert én nem csinálom ezt tovább! Elegem van belőled.
Norabel ülve maradt, és higgadtan bámult a férfi dühös arcába.
– Az érzés kölcsönös. Tűnj el a szemem elől. Amy, tölts!
Jim kirohant a klubból.

– Egy órával később a közönség lassan elkezdett kifelé szivárogni, elvégre közelgett a reggel, ami minden partinak véget vet. Már senki nem rendelt semmit, Amanda a poharakat törölgette. A pultnál már csak Norabel üldögélt, szemével bűvölve az előtte álló pohár vodkát, szám szerint az ötödiket. Végül a pultra roskadt, és kifakadt.
– Elszúrtam! Mindent elszúrtam!
– Ugyan már! – jelentette ki Amanda. – Részeg voltál, ezt Jim is meg fogja érteni. Holnap majd találkoztok, megbeszélitek, aztán dolgoztok együtt tovább.
– Jim? – nézett fel zavaros tekintettel Norabel, majd megvilágosodott. – Jim… leszarom Jimet… Nem… Elszúrtam…
– Dehogy szúrtad el! – vigasztalta Amanda. – Minden rendben van.
– Semmi nincs rendben! – kiáltott fel Norabel. – Egyedül… vagyok. Nincs senki…
– Ki nincs? – kérdezte Amanda. – Mindig van valakid! Ugyan már, hiszen az lehet a tiéd, akit csak akarsz!
– De nem… – nyögte Norabel. – A… a barátaim…
– A barátaid vagyunk, Nora – nézett a szemébe Amanda. – Mi itt mind a barátaid vagyunk. Ránk számíthatsz. Csak mondd, mi kell, és mi segítünk. De most menj haza, és józanodj ki. Aztán majd lesz időd gondolkozni, mit akarsz kezdeni. És hozzám bármikor jöhetsz, ha egy barátra van szükséged.
– Igen… kijózanodni… – jelentette ki Norabel, és mikor Amanda egy pillanatra elfordult, hogy egy utolsó körére váró társasággal foglalkozzon, egy vékony fapálcát húzott elő a zsebéből, a homlokára szegezte, és motyogott valamit.
A zúgás a fejében megszakadt, mintha rossz rádiót kapcsoltak volna le. Kellemes hűvösség futott végig a testén, kissé meg is borzongott tőle, ahogy visszalökte a pálcáját a zsebébe. Gyorsan körülnézett, hogy nem volt-e véletlenül valaki, aki látta a felelőtlen akcióját, de szerencsére senki nem figyelt rá. Végül megszólalt.
– Így már mindjárt jobb.
– Csak tudnám, hogy tudsz ilyen gyorsan kijózanodni – jegyezte meg Amanda, aki éppen akkor tért vissza. – Szinte félelmetes.
– Akaraterő kérdése – jelentette ki egy erőltetett mosollyal Norabel, remélve, hogy Amy teljes értékű, magabiztos vigyornak fogja értékelni. – De most azt hiszem, megyek…
– Rendben – bólintott Amanda. – Jó éjt. De biztosan jól vagy, ne kísérjen el valaki?
– Nem, semmi szükség rá – jelentette ki Norabel, majd kitámolygott a klubból, miközben remélte, hogy Amanda senkit nem küld utána, látva bizonytalan járását.

Persze, már nem volt részeg. Csak fáradt. Irtózatosan fáradt, mintha egy egész éve nem aludt volna. Bár tény, az elmúlt évben az állandó koncertezés, a lemezfelvétel, az interjúk és kötelező partilátogatások mellett nem sok ideje maradt az alvásra. A klub kijárata mellett körülnézett, és mikor látta, hogy senki nem figyeli, dehoppanált.
Pontosan a háza ajtaja elé érkezett. Nem akart mást, csak aludni. Nem akart gondolni semmire. Megérintette a kilincset, hogy lenyomja, és egyenesen bezuhanjon a házba. De mikor végre befejezte a mozdulatot, úgy kapta el a kezét, mintha a kilincs megégette volna. A pillanat elűzte a fáradtságát. Ő most nem akart bemenni oda. A hideg, üres lakásba, ahol nem várja senki. A magányba. Ellökte magát az ajtótól, és meg a mozdulat közben célirányosan belezuhant a semmibe.
Egy másik ház ajtaja elé érkezett, de nem volt alakalma végigmérni, hová jutott, mert megtántorodott, és elzuhant. Szerencsére fű volt körülötte kő helyett, így nem ütötte meg magát. Feltápászkodott, majd megközelítette a házat. Úgy tűnt, egyenesen a lezárt terület határára érkezett. Közben egy név ugrott az elméjébe. Longbottom. Neville lakása előtt állt. Megtorpant az ajtó előtt, megkereste a csengőt, és rátenyerelt.
Egy pillanattal később hangokat hallott bentről, rohanó lépteket, majd egy kiáltást.
– Jövök már, jövök, csak vedd le a mancsod az átkozott csengőről!
Az ajtó kinyílt, és Neville állt mögötte, pizsamában, haragos tekintetét egy pillanat alatt a döbbenet váltotta fel. Nem szólt semmit, csak felnyögött.
– Szervusz – szólt Norabel. – Szeretnék beszélgetni veled…
– Öh… helló, Nora – válaszolt Neville. – Most? Nincs ehhez kicsit későn… izé korán?
– Sajnálom, valakivel beszélnem kell… – jelentette ki Nora. – Azt hiszem, veled…
– Drágám, ki az? – kérdezte egy hang a ház belsejéből, majd egy pillanattal később egy nő jelent meg Neville mellett.
– Drágám, ki ez a nő? – kérdezte rosszallóan.
– Oh… egy régi barátom – jelentette ki Neville. – Biztosan emlékszel még rá a suliból, velem járt egy házba. Tudod, Norabel…
– Norabel Piton? – kérdezte a nő. – Tényleg te vagy az? Emlékszel még rám? Hannah vagyok! Tudod, Hannah Abbot! A Hugrabugba jártam, egy évben veletek.
Nora elmosolyodott.

– Persze, hogy emlékszem, Hannah – jelentette ki.
Gyere be, nem álldogálhatsz odakint… – szólt Hannah, de a mondatot egy apró gyerek szakította félbe, aki odarohant hozzá, és a lábába kapaszkodott.
– Anya, ki ez a néni? – kérdezte rémülten bámulva Norabelre.
– Ő Norabel Piton – magyarázta Hannah. – Tudod, az a néni, aki olyan nagyon szépen szokott énekelni a rádióban.
Ezután Norabelhez fordult.
– Nagy rajongóid vagyunk a kisfiammal… Na de gyere be, nem álldogálhatsz odakint…
– Ti… összeházasodtatok? – kérdezte zavartan Norabel. – Nem is tudtam…
– Pedig küldtünk meghívót az esküvőre – jelentette ki fagyosan Neville. – Sőt, még válaszoltál is, hogy sajnos nem érsz rá, de a jókívánságaidat küldöd. Tudod, olyan sablonszöveg…
– Igen? – kérdezte Norabel, miközben érezte, hogy elpirul. – Sajnálom, már rég nem én olvasom a postámat. Sok meghívást kapok, biztosan nem tudták, hogy ez most komoly, ezért nem adták oda.
– Értem – bólintott Neville, de nem lett barátságosabb. – Sajnálhatod, tényleg szép szertartás volt.
– Valóban… sajnálom – bólintott Norabel, majd zavartan folytatta. – De most már mennem kell. Elnézést, hogy ilyenkor zavartalak benneteket. Csak erre jártam, és gondoltam, beköszönök.
Neville egy pillanatra döbbenten nézett rá, de aztán megértette. Legalábbis Norabel ezt látta a tekintetéből, ahogy búcsút intett. Neville már érti, hogy ő miatta jött ide. Hogy kellett volna neki valaki, akivel beszélhet. Hogy segítséget várt. De mindketten tudták, hogy a férfi nem segíthet. Nem vigasztalhatja meg őt. Neki már családja van, nem fogadhat egy szinte vadidegen nőt a házában az éjszaka közepén, hogy a lelkére beszéljen. Norabel távozott, elhárítva Hannah ismételt hívását.
Az ajtó lassan becsukódott mögötte, Norabel pedig nézte, ahogy a fény eltűnik a lába alól. Egy percig némán, vakon sétált, majd megállt egy idegen ház előtt. Kitört belőle az elkeseredés. Egyáltalán hogyan jutott az eszébe, hogy Neville-hez rohanjon? Talán abban reménykedett, hogy ő még mindig egyedül van, arra várva, hogy ő végre kimondja, amit annyi éven át nem mondott ki, amíg az iskolában voltak? Honnan kellett volna tudnia, hogy Norabel mindig jobban kedvelte őt, mint a többieket? De hát Norabel nagyon jól megtanulta elleplezni az érzelmeit, eleget bántották azok a gyerekek, akikkel az apja próbálta összebarátkoztatni, és akik mind a Mardekárba kerültek, becsületes varázslóhoz vagy boszorkányhoz méltóan.
Talán senki nem vette észre a dolgot, nemhogy Neville. Még Hermione sem, akinek pedig volt szeme ezekhez a dolgokhoz. Természetesen az a Hermione, az utolsó évben, nem az a másik, aki még egy „Szeretlek, Hermione Granger!” feliratú táblát sem látott volna meg. De hát Norabel Piton érzéseit senki nem láthatta. Ő mindig védte magát. Norabel elkeseredetten felüvöltött, és felrúgta a kapu mellett álló kukát. A házban azonnal fények gyúltak, ő pedig dehoppanált, mielőtt a szemetes gazdája megérkezett volna.

Egy kis falu utcáján állt. Azonnal felismerte Godric’s Hollowt. Tehát a tudatalattija Harryt választotta következőnek. Felemelte a tekintetét, és megkereste a Potter-házat, ahol annyi boldog napot töltött el. Az ajtóhoz sétált, és bekopogott. Nem sokat kellett várnia, hogy az ajtó kinyíljon, és meglássa Lily Potter arcát. Mikor a nő felismerte őt, elmosolyodott.
– Nocsak, Nora drágám, rég nem láttalak. Gyere be!
Norabel úgy érezte, ennek a meghívásnak most eleget kell tennie. Itt tényleg szívesen látják őt, nem csak a nevét. Besétált hát a házba, Lily hellyel kínálta, majd elindult felfelé a lépcsőn.
– Egy pillanat és szólok a gerlepárnak, hogy jöjjenek le, és üdvözöljenek…
– Ugyan, hagyd csak, hagy aludjanak Harryék… – tiltakozott Nora.
– Harryék? – kacagott fel Lily. – Harry már régen nem lakik itt. Azt hittem, tudod. Összeköltöztek Ginnyvel, és nemrég megtartották az esküvőt is. Hamarosan megszületik az első kisunokám… Furcsa érzés ilyen fiatalon nagymamának lenni…
– Ha nem Harryék, akkor ki? – kérdezte meglepetten Nora. – Iris és…
– Természetesen Iris – jelentette ki Lily. – Mostanában nagyon sok időt töltenek együtt Colinnal, biztosan emlékszel rá, egy évvel járt alattatok…
– Colin Creevey? – kérdezte meglepetten Norabel. – Persze, hogy emlékszem rá. De nem kell őket felkelteni…
– Ugyan, biztosan látni akarnak téged – szólt vissza Lily a lépcsőről. – És különben is, már majdnem hat óra, nyugodtan felkelhetnek.
Norabelnek nem kellett sokáig üldögélnie egyedül, mert hamarosan rohanó lépteket hallott a lépcső felől, és pár pillanattal később Iris robbant be a szobába, hosszú vörös haja lobogva szállt mögötte. Aztán pár lépésre tőle, mikor látta, hogy Norabel nem fog felpattanni, hogy üdvözölje őt, Iris zavartan megtorpant.
– Öh… szia.
– Hello, Iris – válaszolt mosolyogva Norabel. – Rég nem láttalak.
Lassan felemelkedett a székből, és megállt a lánnyal szemben. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, majd Iris átölelte őt.
– Hiányoztál… Régen nem néztél felénk…
– Sajnálom – válaszolt zavartan Norabel. – Többet nem fordul elő.
Iris elengedte, és mosolyogva húzni kezdte az emelet felé. Norabel szabadkozott.

– Nem hinném, hogy jó ötlet… nem akarok zavarni… Tényleg, csak benéztem, már megyek is.
– Nem mész te sehová – jelentette ki Iris. – Itt maradsz, és végigbeszélgetjük a maradék éjszakát. Legalább négy éve nem találkoztunk, és csak a rádióból tudtuk, hogy megvagy még egyáltalán.
– Sajnálom… – szólt bűnbánón Norabel, miközben belépett a szobába, ahol Colin várta őket.
– Tehát igaz – jelentette ki a fiú. – A nagy Norabel Piton itt van a házban. Nagyon jók a dalaid.
– Nem szeretnék erről beszélni – mondta Norabel, miközben leroskadt a franciaágyra, ami a szoba nagyobbik részét uralta. – Egyáltalán nem szeretnék a zenéről beszélni.
Iris és Colin egymásra néztek, és Norabel látta a szemükben, hogy ha nem is tudják, micsoda, de azt sejtik, hogy baj van. Hogy segítségre szorul. Szeretett volna hálásan rájuk mosolyogni, de nem ment. Rátört a fáradtság.
– Te jó ég, mióta vagy talpon egyfolytában? – kérdezte Colin. – Aludtál te egyáltalán?
Norabel csak a fejét rázta, és érezte, hogy egyre nehezebb tartania magát.
– Akkor aludj – mondta határozottan Colin. – Iris majd itt marad veled. Rendben, szerelmem?
– Ne, nem kell elmenned miattam. Nem akarlak benneteket zavarni – tiltakozott Norabel, miközben megpróbált felkelni az ágyból, de Iris visszanyomta. – Tényleg, mennem kell.
– Nem mégy sehová – jelentette ki Iris. – Elég nagy ez az ágy, elférünk hárman, Colinnak sem kell elmennie. Rendben van ez így?
Norabel bólintott volna, de már nem ment. Fáradt volt. Aludni akart. Az ágyra hanyatlott, és mielőtt elnyomta volna az álom, még hallotta Iris hangját.
– Most már minden rendben lesz. Jó helyen vagy.
Norabel végre elmosolyodott.

Másnap – vagy még aznap, csak jóval később – Norabel arra ébredt, hogy Iris ül mellette, és őt nézi. Norabel kinyújtóztatta a tagjait, és köszöntötte a lányt.
– Jó reggelt!
– Reggelt? – nevetett fel Iris. – Délután három van. Jó sokáig aludtál. Mit csináltál tegnap egész éjjel?
– Hát, rájöttem, hogy tönkretettem az életemet, berúgtam, aztán kijózanodtam, és elmentem keresni valakit, akivel beszélhetek.
– Értem – bólintott Iris. – És még mindig szeretnél beszélni valakivel? Mert mi itt vagyunk, ha szükséged van rá.
– Igen, azt hiszem, ha nem gond – egyezett bele Norabel.
– Nem, egyáltalán nem gond – válaszolt Iris.
– Jó reggelt! – szólalt meg Colin Norabel háta mögött, mire ő rémülten nézett hátra.
– Jaj, bocsánat, nem akartalak megijeszteni – szólt Colin. – Szeretnéd, hogy kimenjek? Ha beszélgetni akartok…
– Nem, maradj csak nyugodtan – válaszolt Norabel.
Iris és Colin leültek vele szemben az ágyra, és várták, hogy végre belekezdjen. De neki nehezére esett megszólalni. Nem tudta, hogyan kezdjen bele. Irisék látták a zavarát.
– Ha nem szeretnél beszélni róla, én megértem – jelentette ki Iris. – Nem kötelező…
– De, tényleg szeretnék, csak olyan nehéz – kezdett bele Norabel, majd hirtelen rátört a zokogás. – Sajnálom… Sajnálom, amit csináltam… Szörnyen viselkedtem, tudom. Csak a karrieremmel foglalkoztam, és elfelejtettem azokat, akik tényleg fontosak voltak nekem. Sajnálom, hogy felétek sem néztem az utóbbi három évben… Mindennel foglalkoztam, csak azzal nem, amivel kellett volna. Sajnálom. Mindent sajnálok.

– Semmi baj – nyugtatta Iris, miközben átült Norabel mellé, és átkarolta a vállát. – Most már minden jó. Itt vagy, és örülünk, hogy visszajöttél.
– Nem akarom tovább csinálni – közölte még mindig zokogva Norabel. – Elegem van. Elegem van, hogy mások mondják meg, hogyan éljek. Hogy hová menjek, hogy kikkel találkozzam. Nem szabadott volna eladnom az életemet a sikerért. Abba akarom hagyni az éneklést.
Norabel szerencsére nem látta Colin megbotránkozott tekintetét, és ahogy Iris leintette őt, mielőtt megszólal. Csak a lány hangját hallotta, ahogy a fülébe suttogja.
– Nem kell, hogy azt tedd, amit mondanak. Semmi nem kötelező. Éld az életed, ne foglalkozz azzal, mit várnak tőled. És énekelj, ha akarsz. Énekelj azoknak, akiknek azt akarod, hogy hallják. Te csak dalolj, Norabel! Szabadon, ahogy régen. Emlékszel még, milyen volt régen, amikor ott ültünk a klubhelyiségben, és te énekeltél nekem? Az első estém a kastélyban. Amikor anya a legjobban hiányzott. És te énekeltél nekem, amíg el nem aludtam.
Norabel bólogatott, szeméből még mindig potyogtak a könnyek.
– Igazad van, Iris – szólt. – Hülye voltam. Nem szabadott volna a mugli világba mennem. De tudod, milyen érzés, ha tízezrek hallgatnak téged? Ennyi varázsló összesen nem él az országban. Ez volt az én kábítószerem, ami miatt mindent elhagytam. Csak a sikert akartam. Sajnálom. Ostoba voltam. Nagyravágyó.
– Mi az a kábítószer? – kérdezte zavartan Iris.
– Bonyolult – jelentette ki Colin. – Olyan szerek, amitől jobban érzi magát az ember.
– Gyógyszerek? – kérdezte zavartan a lány. – Tanultam a gyógyszerekről, amit a muglik varázslat helyett használnak.
– Nem gyógyszerek – jelentette ki Norabel. – Mérgek. Mérgek, amik elkábítanak, boldognak érzed magad tőlük. Közben pedig lassan megölnek. Nagyon sokakat láttam tőle elsorvadni a szakmában. Mert nem bírták, nem tudták feldolgozni, hogy nincs többé magánéletük. És nekik nem volt senki, akihez futhattak volna, mint én hozzátok.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet énekesnek lenni – jelentette ki Colin.
– Hát igen, én sem gondoltam volna, mielőtt magával ragadott az üzlet – szólt Norabel.
– Mégis, valahogy nehéz felfogni…
– Kérdezd meg Ginnyt – szólt Iris. – Pedig ő kviddicsjátékos, úgyhogy csak a varázslók ismerik. És mégis arról panaszkodik, hogy állandóan megállítják az utcán. Most képzeld el, hogy minden mugli felismer.
– Hát igen – sóhajtott Norabel. – Ezért is akarom abbahagyni. Elegem van a hírnévből. Újra a barátaimmal akarok lenni.
– Akkor jó helyre jöttél – jelentette ki mosolyogva Iris. – Mi a barátaid vagyunk.
– Köszönöm – suttogta Norabel. – Köszönöm, hogy meg tudtok bocsátani…
– Ugyan, semmiség – válaszolt Iris. – Hiányoztál.
– Köszönöm, köszönök mindent, amit értem tettetek – szólt Norabel, miközben felemelkedett az ágyról. – De most mennem kell.
– Hová sietsz? – kérdezte Iris.
– Későre jár – válaszolt Norabel. – És nekem még sok helyen kell bocsánatot kérnem. Tényleg, meg tudjátok mondani Harryék címét?

Norabel egy külvárosi ház előtt álldogált, és zavartan bámulta. Nem igazán tudta, hogyan fogjon hozzá a dologhoz. Irisnél könnyen ment, de kérdés, hogy fog reagálni Harry vagy Ginny, ha meglátják. Még emlékezett Neville fagyos tekintetére, amikor közölte, hogy nem volt ott az esküvőjükön. És Harryékére sem ment el. Fogalma sem volt, hogy összeházasodtak. Igazából eszébe sem jutottak, már évek óta.
Az ajtó kinyílt, és Ginny lépett ki rajta. Ginny Potter. Norabel próbált hozzászokni magában a gondolathoz, hogy most már így hívják a lányt, akit régen ismert, és közben elfelejtette, hogy ott áll az utca közepén, maga elé bámulva. Ginny, mikor éppen visszafordult volna, hogy becsukja az ajtót, észrevette őt, és megállt a mozdulat közben. Pár másodpercig döbbenten bámultak egymásra, majd Ginny becsukta maga mögött az ajtót, és határozott léptekkel kisétált az utcára. Megállt két méterre Norától, dühös tekintettel bámult rá, majd megkérdezte.
– Mi van, eszedbe jutottunk végre, vagy csak véletlenül tévedtél erre?
Norabel bánatosan hajtotta le a fejét. Pontosan, amire számított. Pontosan, amit érdemelt.
– Beszélni szeretnék veletek – szólt halkan, még mindig a földet bámulva. – Azért jöttem, hogy beszéljek veletek.
– Valóban? – kérdezte Ginny. – És mi olyan fontos, hogy otthagyd miatta a munkádat? Ha már az esküvőnkre sem voltál képes eljönni…
– Sajnálom… – szólt Norabel, és végre felemelte a tekintetét, de Ginnyt már csak elmosódottan látta a hirtelen rátörő könnyektől. – Harry itt van? Mindkettőtökkel szeretnék beszélni…
Harry neve hallatán Ginny megpördült a sarkán, éppen abban a pillanatban, amikor a kapun belül a semmiből előtűnt a férfi. Harry egy pillanatra megállt, megigazította a ruháját, majd elindult a ház felé. Nem vette észre őket. Kinyitotta az ajtót, és bekiabált.
– Megjöttem!
– Harry… – szólt bizonytalanul Ginny, mire Harry megfordult, és döbbenten bámult rájuk.

– Szentséges ég… – nyögte Harry hosszú hallgatás után. – Norabel?
Norabel bólintott, Harry pedig hozzájuk sietett, és megállt Ginny mellett. Ő sem jött közelebb.
– Hát, ez… Hogyhogy? – kérdezte zavartan. – Hogyhogy idejöttél? Azt hittük, elfelejtettél minket…
– Én is azt hittem – szólt szomorúan Norabel. – De tévedtem. És szeretnék beszélni veletek.
Harry bólintott.
– Rendben, gyere be.
Mindhárman besétáltak a házba. Odabent Harry egy kellemesen berendezett nappaliba vezette Norabelt, és leültette egy fotelbe, ő pedig Ginny oldalán foglalt helyet a vele szemben álló kanapén. Norabelnek most volt ideje először végigmérni őket, és magában megjegyezte, hogy Lilynek igaza volt. Ginny tényleg mindennapos terhes. Aztán Harry felé fordult a tekintete. A férfi eléggé megkomolyodott az eltelt években, valahogy úrrá lett a kezelhetetlen tincsein, ami miatt sokat veszített a csibészességéből, ami régen megvolt benne. És most éppen kérdőn bámult rá a szemüvege mögül.
– Tehát, miről akartál beszélni velünk?
– Harry, Ginny, én úgy sajnálom, amit az elmúlt három évben csináltam… – kezdett bele Norabel. – Sajnálom, hogy eltűntem, hogy nem kerestem veletek a kapcsolatot.
– Vagy inkább teljesen megszakítottad – vetette közbe Ginny. – Tudod, meddig kerestünk az esküvő előtt? És sehogy nem tudtunk a közeledbe jutni! A testőreid elküldtek minket! Hagyjuk békén a művésznőt, nem ér rá a rajongóival foglalkozni…
– Sajnálom… – szólt szomorúan Norabel. – Ha tudtam volna, hogy ott vagytok, biztosan nem ez lett volna.
– De eszedbe sem jutott, hogy keress minket, ha jól gondolom – jegyezte meg Harry. – Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt lakunk? Bár, gondolom, anyáéknál kerestél, és ők igazítottak útba…
– Igen – erősítette meg Norabel. – Beszéltem Irisékkel. Ők mondták meg, hová menjek.
Harry csak bólintott.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom – mondta újra Norabel. – Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Meg tudtok nekem bocsátani?
– Persze, hogy aztán megint eltűnj, és évekig ne halljunk rólad… – vetette oda Ginny.
– Ígérem, ez nem fog megtörténni – jelentette ki Norabel. – Abbahagytam. Kiszálltam. Vége. Soha többet nem fogok énekelni. Közönség előtt legalábbis. Keresek magamnak valami igazi munkát.
Harryék döbbenten bámultak rá.

– Azért ez igazán nem kellene… – szólalt meg végül Harry. – Miért hagynál abba valamit, amiben ennyire tehetséges vagy?
– Mert nem bírom – válaszolt Norabel. – Nem bírom elviselni, hogy annyi ember között egyedül vagyok. Szeretnék visszatérni ebbe a világba. A saját világomba.
– Helyes – bólintott Harry. – De attól az éneklést még nem kell feladnod. Van itt is rádió, ha gondolod…
– Lehet – egyezett bele Norabel. – De nem most. Talán egyszer. Most elegem van. Pihennem kell.
– Megértem. És nincs semmi baj. Örülök, hogy visszajöttél, Nora.
– Köszönöm, Ágas.
Harry elmosolyodott régi beceneve hallatán.
– Nincs mit, Kétnyelv.
– És te, Ginny? – fordult a nőhöz Norabel. – Meg tudsz nekem bocsátani valaha? Meg tudod bocsátani, hogy nem voltam ott az esküvőtökön? Egyáltalán, hogy nem voltam itt?
– Hát, talán egyszer… – elmélkedett Ginny. – Na jó, rendben. De mostantól csak jót halljak rólad. És minden nap jössz. Nem szeretnék egész nap egyedül lenni itthon a babával. Jó lenne, ha valaki meglátogatna.
– Rendben – mosolygott Norabel. – Köszönöm. Köszönöm, hogy meg tudtok bocsátani. Annyira hülye voltam…
– Hát, az biztos – erősítette meg Ginny.
– Tudom. Tudom, hogy nagyon elszálltam. Túl sokat hittem magamról. Nagyképű lettem. Szeretnék mindent jóvátenni…
– Az első lépést már megtetted – jelentette ki Harry.
– Köszönöm. De most mennem kell.
– Máris elmész? – kérdezte sértődötten Ginny.
– Sajnálom, de még sok dolgom van – szólt Norabel, miközben felkelt a fotelből. – Túl sok embert felejtettem el az elmúlt években, és most mindenkitől bocsánatot kell kérnem. Nem állhatok meg most.
– Értem – bólintott Harry. – És most, hová? Neville-hez? Vagy Ronékhoz?
– Ronhoz – válaszolt Norabel. – Neville-nél már voltam, de még beszélnem kell vele… Akkor nem tudtam. Éjszaka volt, felébresztettem őket, és ráadásul fogalmam sem volt, hogy megnősült azóta. Úgy tűnik, mindenki talált magának valakit, csak én nem…
– Hát, úgy tudom, Seamus még szabad – nevetett fel Harry. – Ha gondolod, összehozhatok neked egy találkát vele. És ha jól tudom, Malfoynak sincs éppen senkije…
– Te tartod a kapcsolatot Malfoyjal? – kérdezte meglepetten Norabel.
– Természetesen, nála fogok szülni – válaszolt Harry helyett Ginny. – Irisnek más a szakterülete… Te tudtad egyébként, hogy Malfoy gyógyító lett?
– Fogalmam sem volt. De most már tényleg indulok… Viszlát! Hamarosan találkozunk. Megmondanátok Ron címét?

Norabel ismét egy vadidegen ház előtt állt. Megint azt érezte, mint Harryéknél. Össze kellett szednie a bátorságát, hogy oda tudjon menni. Bár most már valamivel jobban érezte magát. Talán most könnyebb lesz. De nem lett könnyebb. Várt még egy percig, hátha itt is szerencséje lesz, kijön valaki, és észreveszi, de mikor semmi ilyesmi nem történt, mély lélegzetet vett, az ajtóhoz lépett, és bekopogott.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és egy nő állt mögötte. Norabelnek beletelt pár másodpercbe, amíg felismerte Hermionét. Nem számított rá, hogy őt is itt találja, de végül is nem lepődött meg igazán. Hermione viszont azonnal tudta, ki ő.
– Norabel! Hát eljöttél végre? Egy évvel korábbra vártalak, de sebaj…
– Mi van? – értetlenkedett Norabel. – Hogy érted, hogy egy évvel korábbra vártál?
– Ugyan, láttam, mit csinálsz magaddal – magyarázta Hermione, miközben beinvitálta őt a lakásba. – Én, a többiekkel ellentétben, nézek mugli tévét. És láttam a riportokat veled. Láttam, hogy fáradt vagy. Tudtam, hogy egyszer eleged lesz, és visszajössz.
– Mindig átláttál rajtam, igaz? – kérdezte mosolyogva Norabel. – Túl jó emberismerő vagy…
– Hát igen, az első év sok mindenre megtanított – jelentette ki Hermione. – Emlékszel még, ugye?
– Persze, hogy emlékszem – bólintott Norabel. – Elvégre neked köszönhetem az életem, ha csak közvetve is…
– Mégsem tartottad be az ígéreted – jegyezte meg Hermione. – Azt mondtad, hetente jössz majd.
Norabel válaszolt volna, de félbeszakították.
– Ki van itt, Hermione? – érkezett egy hang a lakás belsejéből, és nem sokkal utána a gazdája, Ron Weasley is követte, de a szobába lépve megtorpant. – Norabel?
– Szervusz, Ron – köszöntötte Norabel. – Visszajöttem.
– Remek – válaszolt kevés lelkesedéssel Ron. – Most mit fogsz felrobbantani? Vagy az csak Potteréknél megy?
Norabel, látva a Ron arcán megjelenő mosolyt, megnyugodott.

– Mit szeretnél, hogy felrobbantsak? – kérdezte.
– Ha lehet, semmit – vetette közbe gyorsan Hermione. – Még új a lakás, csak most rendezkedtünk be.
Mindhárman nevettek, majd Ronék beljebb hívták Norabelt az étkezőbe, ahol leültek az asztal köré, és Ron előhalászott valahonnan három üveg vajsört. Norabel a szájához emelte az üveget, és élvezte az ital kellemes lágyságát. Mostanában nem ilyenekkel élt, és most jól esett olyasmit inni, ami nem marja a torkát.
– Jó, hogy végre visszajöttél – jelentette ki Hermione. – Hiányoztál.
– Köszönöm. És sajnálom, amit csináltam. Sajnálom, hogy nem voltam itt. Hibáztam, amikor ellöktelek magamtól benneteket. Hülye voltam…
– Semmi gond, mindig is az voltál… – válaszolt Ron vigyorogva. – Már megszoktuk. De többet ne lépj le négy évre, jó?
– Természetesen – bólintott Norabel. – Nem fogok még egy ekkora hülyeséget elkövetni…
– Ennek örülök – válaszolt Hermione. – Azt tudod, hogy kihagytál két esküvőt?
– Igen. Körbejártam, voltam már mindenkinél…
– És azt is tudod, hogy a harmadikat már nem fogod megúszni, ugye? – kérdezte Ron.
– Összeházasodtok? – kérdezte meglepetten Norabel. – Most?
– Egy hónap múlva – válaszolt Hermione, miközben felkelt a székéről, és az egyik fiókban kezdett keresgélni, majd egy díszes levéllel tért vissza. – A meghívód. Örülök, hogy személyesen adhatom át.
– Már megírtátok a meghívókat? – lepődött meg ismét Norabel. – Egy hónappal előre?
– Ugyan, tudod, Hermione milyen, szeret előre dolgozni – jelentette ki Ron. – Igaz, Mio drágám?
– Szeretnéd te ezt az esküvőt, Ronald? – kérdezte Hermione. – Mert akkor gondold meg, hogyan nevezel.
– Bocsánat – hunyászkodott meg Ron. – Csak vicceltem.
Norabel felnevetett.
– Tiszta olyanok vagytok, mint évekkel ezelőtt… – jelentette ki.
– Hát, semmit nem változunk – válaszolt Hermione. – De eljössz, ugye?
– Eljövök – bólintott Norabel. – Semmi pénzért nem hagynám ki…

Norabel a legszebb dísztalárjában feszített. Nem volt rajta immár hét éve, a bankett óta. Kicsit furcsán érezte magát talárban. Valójában négy éve, azóta, hogy felfedezték, és elvitték a klubból, ahol addig énekelt, és üstököspályán elindították a sztárság felé, egyáltalán nem viselt talárt. De mostanra, hogy órák óta rajta volt, tudott természetesen viselkedni benne. Legalább már a többi vendég nem látta, hogy bizonytalanul mozog.
– Jé, Norabel!
Neville és Hannah álltak meg előtte. Éppen a táncparkett felől jöttek.
– Nem gondoltam volna, hogy eljössz – jelentette ki Neville.
– Van mit bepótolnom – válaszolt Norabel. – És szeretnék még egyszer bocsánatot kérni, hogy a tiéteken nem voltam ott.
– Ugyan, semmiség – legyintett Hannah. – Tudom, hogy ha a kezedbe kapod a levelet, eljössz.
Norabel bólintott, és megpróbálta elhinni, hogy elment volna.
– Sziasztok!
– Hello, Harry! – üdvözölték mindhárman a férfit.
– Nem jöttök oda hozzánk? – kérdezte Harry. – Ott ülünk, annál az asztalnál.
– Ginny is eljött? – kérdezte Norabel, miközben Harry az asztalhoz vezette őket. – Azt hittem, otthon marad a kicsivel.
– Elhoztuk őt is – mosolygott Harry. – Ezt semmiképpen nem lehetett kihagyni, de a baba sem maradhatott az anyukája nélkül.
– És nem zavarja a zaj? – kérdezte Hannah.
– Nem, disaudio-bűbájt küldtem rá, úgyhogy most nyugodtan alszik – magyarázta Harry, majd az értetlenül bámuló Norabelhez fordult. – Zúg tőle az ember füle, és lehalkítja a környezet zajait. Apád találmánya, ő ajánlotta, amikor megtudta, hogy gyerekem lesz. Azt mondta, enélkül egyetlen nyugodt éjszakája sem lett volna tőled.
– Szóval így bírta ki… – jegyezte meg Norabel. – Pedig hogy próbáltam zajongani, hogy kikészítsem…
Közben megérkeztek az asztalhoz, ahol Ginny üdvözölte őket. Norabel a babakocsi fölé hajolt, és nézte a békésen alvó babát.
– Szervusz, kicsi James – szólt, mire a kisbaba felnyitotta a szemét, és rámosolygott.
– Milyen édes… – jelentette ki Norabel, majd visszatért a többiekhez.

Már vagy fél órája beszélgettek, mikor Hermione jelent meg, és leroskadt az egyik székbe. Egyszerű szabású, mégis gyönyörű fehér ruhát viselt. Mélyen sóhajtott, majd kijelentette.
– Ha még egy számot végig kell táncolnom, leszakad a lábam.
– Pedig biztosan van még, akivel nem táncoltál… – jegyezte meg Harry.
– Nem hinném – válaszolt Hermione. – Még az is lehet, hogy voltak, akikkel többször. Ennyit nem lehet bírni!
– Á, hát itt vagy, drágám! – szólalt meg a hátuk mögött Ron. – Eddig kerestelek… Táncolunk?
– Nem akarsz inkább leülni? – kérdezte Hermione, és könyörögve nézett újdonsült férjére, aki végül megadta magát, és helyet foglalt.
– Kár…
– És milyen érzés házastársaknak lenni? – kérdezte Ginny.
– Nagyon jól tudod, ti már házasok vagytok egy ideje… – válaszolt Hermione.
– Valóban – bólintott Ginny. – Remélem, ti is annyira fogjátok élvezni, mint én…
De nem folytatta a magyarázkodást, hanem felpattant, eltűnt a tömegben, és egy pillanattal később tért vissza, a karjánál fogva húzva maga után Irist, aki viszont Colin karját nem akarta elengedni.
– Sziasztok – szólt Iris, majd végignézett a társaságon. – Jé, mindenki itt van?
– Most már igen – szólalt meg egy hang mögöttük, és a következő pillanatban Malfoy jelent meg a semmiből. – Hermione, téged kerestelek… Szerettelek volna felkérni egy táncra, de teljesen eltűntél.
Hermione elkeseredetten felnyögött.
– Nem lehetne várni vele egy kicsit? Csak egy pár percet, tényleg…
– Rendben – bólintott Malfoy, majd helyet foglalt köztük. – Tényleg, Hermione, elmondtad már a férjednek?
– Mit? – értetlenkedett egyszerre a fiatal pár.
– Hát azt… – szólt Malfoy, majd végignézett a többieken, olyanokat keresve, akik nincsenek beavatva abba, amire gondol. A tekintete megakadt Norabelen. – Jé, Piton…
– Szervusz, Malfoy…
– Szóval mit nem mondtál el nekem? – érdeklődött Ron.
– Drágám, mióta ismerjük egymást? – kérdezte Hermione.
– Hát, tizenegy éves korunk óta – elmélkedett Ron. – Az tizennégy év.
– Tévedsz – jelentette ki Hermione. – Csak nyolc éve. Az első hat évben én nem voltam itt. Emlékszel a levélre, amit hetedév előtti nyáron írtam neked?
– Amin annyira meglepődtem? – kérdezett vissza Ron. – Persze, hogy emlékszem, még meg is van valahol.
Hermione bólintott.

– Tudod, az volt az első találkozásunk. Mármint, nem volt igazi találkozás…
– Nem értem – rázta a fejét Ron.
– Az a lényeg, hogy én egy másik világban éltem addig. Egy olyan világban, ahol mi barátok voltunk. Te, Harry és én.
– De hát sosem voltunk barátok! – tiltakozott Ron. – Legalábbis hetedévig…
– Pont ezt magyarázom – válaszolt Hermione.
– De ha egy másik világban éltél, akkor hogyan kerültél ide?
– Visszamentem az időben – válaszolt Hermione. – Megölni egy sötét varázslót. A legsötétebbet. És amikor visszautaztam, ide érkeztem meg.
– De miért? – értetlenkedett Ron.
Norabel megpróbálta örökre az emlékezetébe vésni Ron arcát, ami a döbbenet és értetlenség olyan erős keverékét fejezte ki, hogy nem lehetett nem mosolyogni rajta.
– Mert háború volt. Dumbledore egy küldetést hagyott hármunkra. Egy nagyon veszélyes küldetést. És addigra sokan meghaltak. Nagyon sokan. Egyszerűen nem volt más választásom. Meg akartam menteni a világot. És sikerült. Csak én veszítettem el minden barátomat, és kellett egy évig küzdenem, hogy visszakapjam őket.
– És Hermione nélkül én nem születtem volna meg – jelentette ki Iris. – Az a mágus megölte volna a szüleimet.
– Én sem – erősítette Norabel.
– De hogyhogy ezt én nem tudom? – kérdezte értetlenül Ron. – Hogyhogy mindenki más tudja?
– Nem mertem elmondani, féltem, hogy úgy nem veszel feleségül… – válaszolt elpirulva Hermione.
– Ugyan már! – nevetett fel Ron. – Büszke vagyok rád. Nagyon bátor voltál. És hogy azt az évet végig tudtad csinálni velünk… Még most is szégyellem magam, ha arra gondolok, ahogy akkor viselkedtünk. Egyébként hívhatlak mostantól Én Hősömnek?
– Inkább ne – kérte Hermione. – Tökéletesen megfelel a Hermione is.
– Rendben, szívem – bólintott Ron. – Ahogy szeretnéd.
– Egyébként van rossz oldala is annak, hogy visszajöttem – jegyezte meg Hermione. – Például Bill és Fleur. Itt nem rendezték meg a Trimágus Tusát, úgyhogy sosem találkoztak.
– Fleur? – kérdezte Ginny. – Az a francia nő, akit Bill angolból korrepetál? Nagyon is találkoztak. Ide jött dolgozni a Gringottsba. Nem lepődnék meg, ha hamarosan újabb esküvőre kell majd mennünk…
Hermione elmosolyodott.

Még hosszú ideig beszélgettek, mikor Hermione váratlanul megszólalt.
– Tudod, Norabel, arra gondoltam, hogy énekelhetnél nekünk. Csak nekünk. Nem kell kiállnod a közönség elé.
– Hát, nem tudom – jelentette ki Norabel. – Nem tudom, hogy menne-e. Azóta nem csináltam, mióta otthagytam a szakmát.
– Nem kötelező, csak egy ötlet volt… – visszakozott zavartan Hermione.
– Na jó, megpróbálom – egyezett bele Norabel. – De szeretném, ha csak ti hallanátok.
Harry előhúzta a pálcáját, és legyintett vele.
– Most jó, már csak mi hallunk téged.
– Köszönöm – bólintott Norabel.
És énekelni kezdett. A szavak maguktól jöttek, egy olyan dalt énekelt, amit még soha előtte. Amit még meg sem írt. Egy dalt, ami az elmúlt egy hónapban született benne, amit magában százszor hallgatott. Egy dalt barátságról, szerelemről és életről. Arról, ami igazán fontos. A többiek gyönyörködve hallgatták.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)