Visszatérés írta: semdan

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---


Az utazás véget ért, előtűnt a semmiből, de a fullasztó érzés nem akart múlni. A torkához kapott, küzdött a levegőért, de minden hiába. A tüdejébe mintha jéghideg vizet öntöttek volna. Forogni kezdett vele a világ, szemei még egyszer befogták a képet, majd minden elsötétült. Még érezte, hogy a földre roskad, aztán vége volt. Vége volt a szenvedésnek, és tudta, hogy minden rendben van. Tudta, hogy megtette, amit meg kellett tennie. Mégis elég erős volt, hiába mondta ő, hogy nem lesz…

vissza


Harry Potter próbált keresztüljutni a tömegen. Nem volt könnyű dolga, a járókelők lökdösték, ahogy a dolguk után siettek. De hát ez a hátránya annak, hogy a muglik között kell járnia. Mert nem mehet varázslók közé, az túl veszélyes lenne. Akkor akár egyenesen Voldemorthoz is sétálhatna, és feladhatná magát. Még így is inkább az arca elé húzta a kabátját, hogy minél kevesebb ember pillanthassa meg.
– James!
Az emberek zavartan forgolódni kezdtek. Keresték a kiáltás forrását, azt az embert, aki valamiért megtörte a természetes életvitelüket, aki fel merte rúgni az utcán közlekedés szabályait, és hangosabb volt a kelleténél. Harry is a környező embereket kezdte pásztázni, de egészen más okból. Minden, ami szokatlan, az az ő világához tartozik. És az ő világa veszélyt jelent rá.
– James!
Újabb kiáltás, immáron egész közelről. Harry megpördült a sarkán, és előrántotta a pálcáját, de már túl későn ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a kiabáló – egy nő, akire csak egy futó pillantást tudott vetni – nekirontson, és átkarolja. A nő beszélni kezdett, gyorsan, hadarva.
– Jaj, James, én annyira megijedtem, azt álmodtam, hogy eljött hozzánk, aztán mindenféle történt, de jó, hogy nem igaz, hiszen itt vagy…
Harry óvatosan kibontakozott az ölelésből, és a vörös hajú nőre nézett, aki nyilván felfedezte a tévedését, mert hátrébb lépett, és rémülten nézett Harry arcába. Két zöld szempár találkozott, és Harry valahogy biztos volt benne, hogy látta már valahol a nőt. Végül a nő törte meg a csendet.
– Te nem James vagy…
– Sajnálom, nem. Azt hiszem, összekeversz valakivel. Az én nevem Harry. Harry Potter.
Harry kezdte egyre furcsábban érezni magát. Hol látta ezt az arcot? Talán egy régi fénykép… De nem volt ideje gondolkozni, mert a nő ismét a nyakába ugrott, és zokogni kezdett.
– Harry, drágám… Akkor mégis igaz… De…
Harrynek most nem kellett lefejtenie a karjait, mert a nő lépett el tőle, és szomorúan nézett rá.
– Sajnálom… – szólalt meg végül. – Sajnálok mindent.
Harry barátságosan rámosolygott.

– Ugyan, nem tesz semmit. Én sajnálom, hogy nem az vagyok, akit keresel. – Harry elbizonytalanodott. – De várj csak. Hogy értetted azt, hogy Harry drágám?
A nőt megrendítették a szavak.
– Hát egy fényképed sem maradt rólunk? – kérdezte szomorúan.
És akkor Harrynek eszébe jutott. Egy fénykép. Egy kép, amiről hárman nevetnek rá huszonkét év, és egy világ távlatából. Az édesapja a szélen, Sirius középen, és az édesanyja a túloldalon. Az édesanyja, aki most, húsz hosszú, fájdalommal teli év után itt áll előtte. Harry próbált megszólalni, de nem sikerült. Az édesanyja félreértette, ezért bemutatkozott.
– A nevem Lily. Lily Potter. Én vagyok az…
– …édesanyám – fejezte be a mondatot Harry.
Lilyből ismét kitört a zokogás. Most Harry volt az, aki átölelte, és próbálta megnyugtatni. Sokáig álltak az utcán, az első találkozás sokkoló örömével küzdve, míg végül kibontakoztak egymás karjaiból, és mindketten a másikat kezdték fürkészni, ahogy a régi ismerősök szokták, akik hosszú idő után találkoznak, és ők igazán régen nem látták egymást.
Harryt megdöbbentette az édesanyja fiatalsága. Pontosan olyan idős volt, mint aznap, amikor utoljára találkoztak. Amikor ő az életét adta érte. De valóban ez történt? Úgy tűnik, nem. De nincs más magyarázat, hiszen hogyan maradhatott volna fiatal, ha túléli a találkozást? És talán pont ezért nem ismerte fel a képről. Ott a saját édesanyját látta, és sosem gondolt bele, hogy a fényképen éppen olyan idős, mint ő most.
– Felnőttél – jelentette ki Lily.
– Hogy kerültél ide? – Harry inkább rögtön a lényegre tért. – Te…
– …meghaltam. – Lily szemében mély fájdalom jelent meg. – Igen, azt hiszem, meghaltam.
– De akkor hogyan…
– Nem tudom. – Az édesanyja elfordult, nem nézett a szemébe, nyilván küzdött az emlékekkel, amik megrohanták. – Fogalmam sincs, hogy kerültem ide.

Harry megragadta az édesanyja karját, és elindult vele az utcán. Közben halkan magyarázkodott.
– Mozognunk kell, különben kiszúrnak minket. Nem biztonságos most felhívni magunkra a figyelmet. Voldemortnak mindenhol vannak kémjei, és keresnek engem. Elviszlek egy biztonságos helyre.
– Hová? – érdeklődött Lily.
– A Főnix Rendjének főhadiszállására. Sirius házába. Legalábbis az övé volt, mielőtt…
– …maghalt. Tudom.
– Honnan? – értetlenkedett Harry.
– Onnan, hogy én is halott voltam. – Lily hangja színtelen volt, mintha ismét sírással küszködne. – Hosszú ideig.
– De ha egyszer halott voltál, akkor hogy lehet, hogy most itt vagy? – kérdezte Harry. – Én úgy tudtam, hogy nincs varázslat, ami visszahozhatna valakit a halálból.
– Erre sajnos nem választhatok. – Lily kezdett zavarba jönni. – Egyébként mennyi az idő?
– Reggel hét óra – válaszolt Harry. – Miért fontos ez?
– Nem tudom, csak úgy eszembe jutott.
– Értem.
Harry bevezette az édesanyját a sikátorba, és dehoppanált vele. Egyenesen a Grimmauld térre érkeztek, ahol a Rend ismét berendezkedett, immár Harryvel, mint titokgazda. Harry halkan, hogy csak a mellette álló hallhassa, megszólalt.
– A Főnix Rendjének főhadiszállása a Grimmauld tér tizenkettőben van.
Végignézték, ahogy a ház előtűnik a semmiből, majd beléptek. Harry egyenesen a konyhába vezette az édesanyját, ahol most csak McGalagony tartózkodott. Az egykori professzor felemelkedett a székből, hogy üdvözölje Harryt, de Lily láttán visszazuhant.

– Maga…
– Igen, én vagyok az – válaszolt Lily. – Lily Potter.
Harry eközben előhúzta a pálcáját, és egy legyintésére az összes ajtó és ablak bezárult. Lily rémülten húzta össze magát a zaj hallatán, majd kérdőn nézett Harryre, aki megpróbált közömbös maradni.
– Sajnálom, de nem bízhatunk benned. – Rossz volt ugyan édesanyja könnyes arcát látnia, de ezen túl kellett esniük. – Meg kell győződnünk róla, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad. Igazán sajnálom.
Ezzel Harry egy apró, áttetsző fiolát húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta Lilynek.
– Kérlek, idd meg ezt.
– Veritaserum? – kérdezte rémülten Lily. – Kérlek…
– Nincs más választásunk – erősítette meg Harryt McGalagony. – A mostani helyzet túl veszélyes. A legjobb barátainkban sem bízunk, ha váratlanul jelennek meg, nemhogy valakiben, aki csak úgy visszatér a halálból. Igya meg, és ha az, akinek mondja magát, gyorsan túl leszünk a dolgon.
Lily még egy könyörgő pillantást vetett Harry felé, majd mikor látta, hogy a fiú nem fog visszakozni, kiitta a fiola tartalmát. Utána az asztalhoz sétált, és az egyik székre roskadt.
– Kérdezzetek.
– Mi a neved? – kezdte meg a vallatást Harry.
– Lily Potter, született Evans – válaszolt Lily. – Ennyi elég lesz?
– Sajnos nem – szólt McGalagony, majd kérdezett. – Tervezed, hogy ártasz Harrynek?
– Nem! – Lily rémülten nézett rájuk. – Sosem ártanék neki!
– Tervezed, hogy ártasz bárki másnak a Rendből? – kérdezett tovább Harry, a szokásos eljárás szerint.
– Nem, én is tag voltam régen, nem akarok ártani senkinek! – Lily szemei könnyekkel teltek meg. – Kérlek, hagyjátok abba…

Harry reménykedve McGalagonyra nézett, de ő folytatta.
– Tervezed, hogy elárulsz bárkinek bármit a Rendről?
– Nem! – tiltakozott egyre elkeseredettebben Lily. – Megmondtam, hogy semmi rosszat nem akarok csinálni! A Rend mellett állok!
– Rendben – bólintott McGalagony. – Akkor már csak egy kérdés. Hogyan került vissza?
Lily szemei rémülten elkerekedtek, és megrázta a fejét.
– Kérlek, Harry, erre a kérdésre nem akarok válaszolni. Nem szabad válaszolnom! Ha elmondom, bajod esik! Kérlek…
Lily remegni kezdett, erőnek erejével küzdött a bájital ellen, ami válaszra kényszerítette volna. Harry előrelépett, és egy újabb fiolát húzott elő a zsebéből. McGalagony figyelmeztette.
– Ne csináld, Harry!
– Elég! – Harry teljesen kikelt magából, és kiabálni kezdett McGalagonnyal. – Nem látja, hogy szenved? Nem érti, hogy nem válaszolhat, mert azzal ártana nekem? Ne kínozzuk tovább, és ne kényszerítsük olyanra, amit nem akar megtenni!
Lily időközben átvette és kiitta az ellenszert tartalmazó fiolát, és most hálásan nézett Harryre.
– Köszönöm.
Harry lenézett Lilyre. A tekintetük egymásba fúródott, és lassan a két smaragdzöld szempár könnyekkel telt meg. Végül Harry térdre roskadt, az édesanyja ölébe hajtotta a fejét, és zokogni kezdett.

– Annyira hiányoztál… Nem tudom elmondani… Mennyire rossz volt nélküled… Csak a fényképek… Ennyi maradt… Szeretlek, anya…
Lily Harry haját simogatta, és bár ő maga is zokogott, megpróbálta megnyugtatni a fiát.
– Tudom, hogy rossz volt, de most már minden rendben van. Ne sírj, kérlek. Most már minden jó lesz. Végre találkozhattunk…
Harry felemelt a fejét, és bár a szemei még mindig könnyesek voltak, az édesanyjára mosolygott. Megpróbált egyetlen mosolyba, egyetlen tekintetbe sűríteni minden szeretetet, amit az elveszített és most újra megtalált édesanyja iránt érzett, minden fájdalmat, hogy oly sokáig nélkülöznie kellett őt, és minden boldogságot, hogy végre visszakapta. Most, annyi keserves év után újra képes volt hinni abban, hogy az élet igazságos.
Lily arca egy pillanat alatt elkomorodott. Harry nem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást, nem akarta szomorúnak látni az édesanyját. Megkérdezte volna, hogy mi a baj, de Lily megelőzte.
– McGalagony professzor, szeretnék négyszemközt beszélni Harryvel.
McGalagony még egy gyanakvó pillantást vetett rá, majd bólintott, és távozott. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Lily megszólalt.
– Harry, el kell mondanom neked valamit.
– Mi az? – kérdezte rémülten Harry.
– Tudod, most visszatértem, de ez nem természetes dolog. – Lily hangja fájdalmasan csengett. – A világ rendje ellen való. Nem maradhatok itt. Csak egy rövid időre jöttem, hogy láthassalak, hogy beszélhessek veled.
Harry döbbenten felnyögött.

– De… de miért nem? Miért kell elmenned? Én… Én nem akarom, hogy elmenj! Azt akarom, hogy itt maradj velem örökre!
– Nem lehet, Harry. Nem megy. Csak huszonnégy órám van.
– Huszonnégy… – nyögte Harry. – De… De miért nem mondtad ezt korábban?! Miért hagytad, hogy azt higgyem, visszakaphatlak? Miért mondtad, hogy minden rendben van?! Miért hazudtál?
Lily szemei könnyekkel teltek meg.
– Kérlek, Harry, értsd meg… Nem tehetek semmit, ennyi időt kaptam, hogy veled lehessek.
– De miért nem mondtad korábban?! – Harry már üvöltött, de amikor meglátta édesanyja szenvedő arcát, ismét leroskadt mellé, és zokogni kezdett. – Jaj, anya, annyira sajnálom, nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg… Csak azt hittem, visszakaphatlak…
– Semmi baj, kicsim, hidd el, ez a dolgok rendje. Nem kaphatjuk vissza azokat, akik elmentek. És másnak még annyi sem adatik meg, hogy elbúcsúzhasson. Örüljünk annak, amit kaptunk.
– Igazad van… – Harry visszanyelte az utolsó könnyeit. – Sajnálom.
– Ne sajnáld – válaszolt Lily. – Megértem, hogy dühös voltál. Teljesen igazad van. Szólnom kellett volna.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Harry. – Alig egy napunk van, amit együtt tölthetünk. Úristen, mennyire kevés tud lenni egy nap…
– Beszélgessünk – válaszolt Lily. – Ismerjük meg egymást. Mesélj az életedről! Nem láthattalak felnőni. Kérlek, mondd el, mi történt veled.
Harry sóhajtott.

– Nem tudom, hol kezdjem.
– Kezdd az elején! Mi történt veled, miután… – Lily nem folytatta a mondatot, de mindketten tudták, mit akar mondani.
– Hát jó – egyezett bele Harry. – Voldemort engem is meg akart ölni, de nem sikerült neki, mert te az életedet adtad értem. És nem tudom, hogyan köszönhetném ezt meg neked…
– Ugyan, én csak teszem, amit kell – válaszolt Lily, bár kissé sápadtabb volt, mint korábban. – Akkor kötelességem volt ezt tenni.
– Nem, nem lett volna kötelességed – válaszolt Harry. – Megmondta, hogy állj félre. Te megtehetted volna.
– Egy anya inkább meghal, minthogy lássa a gyerekét elveszni – jelentette ki határozottan Lily. – De most ne erről beszéljünk. Mondd el, mi történt azután, hogy túlélted.
– Voldemort eltűnt – válaszolt Harry. – A saját halálos átka csapódott vissza rá.
– De akkor hogy maradhatott életben? – kérdezte Lily, majd látva a fia döbbent tekintetét, folytatta. – Te mondtad, hogy Voldemortnak mindenütt vannak kémjei!
– Ja, igen. – Harry megnyugodott. – Úgy, hogy horcruxokat készített. Olyan tárgyakat, amikbe a lelke egyes darabjait rázta. Ezek életben tartják, még ha a teste el is pusztul.
– Értem. – Lily tűnődve nézett maga elé. – De veled mi történt? Ott maradtál egyedül a házban, ahová senki nem jöhetett be…
– A ház romba dőlt a visszacsapódó átoktól – válaszolt Harry. – a varázslók látták, és azonnal tudták, hogy mi történik. Dumbledore elküldte értem Hagridot, és elvittek Petunia nénihez…
Lily döbbenten felkiáltott.

– Petuniához? A nővéremhez? De hát ő mindig gyűlölt minket!
– Tudom, engem is – jelentette ki Harry. – De Dumbledore tudta, mit csinál. A védelem, amit tőled kaptam, megvédett engem az egyetlen rokonod házában, amíg az otthonomnak neveztem a helyet. Nem mintha valaha igazán az otthonom lett volna…
– De hát miért kellett a védelem? – Lily értetlenül nézett Harryre. – Ha egyszer Voldemort eltűnt…
– Mert Dumbledore tudta, hogy Voldemort egyszer visszatér, és akkor vadászni fog rám – magyarázta Harry. – Hiszen mindig is meg akart ölni. A jóslat miatt. Már akkor is azért ment hozzátok…
– Milyen jóslat? – kérdezte rémülten Lily. – Volt valami jóslat kettőtökről?
– Igen. Egy jóslat arról, hogy csak én győzhetem le őt.
– Akkor azért akart téged ennyire… – Lily hirtelen megvilágosodott. – Mert úgy gondolta, hogy ha téged kiiktat, akkor már senki nem állhat az útjába.
– Lényegben ezért – bólintott Harry. – De nem járt sikerrel. És mostanra nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük. Már csak egyetlen horcruxa maradt. És ha elkaptuk a kígyót, utána végre végezhetünk vele.
Lily elmosolyodott.
– Végre egy jó hír. De milyen volt Petuniával lakni?
– Nem igazán szeretnék beszélni róla – válaszolt Harry. – Nem volt túl könnyű.
– Jaj, kicsim, annyira sajnálom… – Lily szomorúan nézett rá. – Minden a mi hibánk. Ha megbízunk Siriusban, most minden másképp lehetne…
– Ugyan, nem a ti hibátok, hanem Féregfarké, és főleg Voldemorté – nyugtatta Harry. – Ti mindig jót akartatok nekem.
– Köszönöm, Harry… – szipogta Lily. – Sokat jelent nekem, hogy nem gyűlölsz minket, amiért elhagytunk…
– Nem ti tehettek róla – jelentette ki Harry.
Lily hálásan nézett rá, majd tovább kérdezett.

– És a Roxfort? Griffendéles voltál, ugye?
Harry elmosolyodott.
– A Roxfort volt talán az első hely, ahol boldog voltam – válaszolt. – Előtte soha nem voltak barátaim. Ott végre találkoztam olyanokkal, akik szívesen barátkoztak velem. Bár néhányan kicsit túl szívesen… Mindenki ismerte a nevemet. Nyomasztó érzés volt.
– És kikkel barátkoztál? – kérdezte Lily. – Talán ismerem a szüleiket…
– Lehet. Ron Weasley és Hermione Granger lettek az első barátaim. Hermione szüleit biztosan nem ismered, ők varázstalanok, de talán Weasleyéket…
– Csak látásból – válaszolt Lily. – Ilyen vörös hajú család, ugye?
– Igen, és sok gyerekük van. – Harry örült, hogy végre vidám témát találtak. – És a szüleik nagyon kedvesek. Amikor náluk voltam…
Harry hirtelen elhallgatott, de Lily befejezte a mondatát.
– …az olyan volt, mintha neked is lenne családod. Értem, mire gondolsz.
– Sajnálom. – Harry a földet bámulta. – Nehéz ilyesmiről beszélni.
– Semmi baj – nyugtatta Lily. – Nekem mindent elmondhatsz.
– Köszönöm…
– De milyen volt az iskolában? –érdeklődött Lily. – Mesélj már egy kicsit vidám dolgokról…
– Nagyon jó volt – válaszolt mosolyogva Harry. – Bár kicsit zűrös. Nem volt olyan év, hogy ne történt volna valami váratlan. Kétszer meg kellett akadályozni, hogy Voldemort visszatérjen, egyszer meg Siriust kellett megmenteni a dementoroktól…
Lily rémülten a szája elé kapta a kezét.

– De mi dolga volt Siriusnak a dementorokkal?
– Miután ti… – Harry kereste a szavakat. – Szóval, miután Voldemort eljött hozzánk, Sirius bosszút akart állni Pettigrew-n. Megkereste és sarokba szorította, de ő megölt egy csomó muglit, utána patkánnyá változott, és eltűnt. Csak egyetlen ujját hagyta hátra, ami miatt Sirius az Azkabanba zárták.
– Úristen… – Lily alig bírt megszólalni. – És hogy került ki onnan? Nyilván megszökött, különben nem üldözték volna dementorok…
– Igen, megszökött – magyarázta Harry. – És megpróbálta elfogni Petert, aki patkányként élt tizenhárom éve Ron családjánál. De nem sikerült neki, Pettigrew megint megszökött, és…
– És, mi történt utána?
– Utána segített Voldemortnak visszatérni – nyögte ki végül Harry.
– Szóval így tért vissza végül. És utána mi történt?
– A következő két év szörnyű volt. – Harry csak nehezen tudta rávenni magát, hogy beszéljen. – Először senki nem hitt nekem. Pedig én láttam visszatérni! Azt mondták, hazudok. Megírták minden újságban. Megpróbáltak kirúgatni a suliból. Odaküldtek egy hivatalnokot, hogy tanítson Sötét Varázslatok kivédését, és ő megpróbálta megkeseríteni az életem. Végül is sikerrel járt. Ezt kaptam tőle.
Harry felemelte az öklét, amin fehéren izzott fel a régi sebhely. „Hazudni bűn.” Lily döbbenten bámult rá. Harry folytatta a beszámolót.
– Aztán év végén el kellett mennünk a minisztériumba. Voldemort elhitette velem, hogy elfogta, és kínozta Siriust. Én meg egyenesen odarohantam, pedig csak arra kellettem neki, hogy megszerezhesse a jóslatot… Veszélybe sodortam a barátaimat, és miattam halt meg Sirius!
– Ugyan, dehogy miattad – jelentette ki Lily. – Nem te tehetsz róla, hogy Voldemort megtévesztett. Mindig ezzel a módszerrel dolgozott.
– De én tehettem volna ellene valamit! Piton tanított okklumenciára, de én nem vettem komolyan! Dumbledore megmondta, hogy ne foglalkozzak a látomásokkal, de én mégis rohantam, amikor azt láttam a fejemben, hogy Voldemort Siriust kínozza! Ostoba voltam!
Lily nyugatón simogatni kezdte.

– Ugyan, mindenki ezt tette volna. Nem lehet az ilyet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Mindenki rohant volna, ahogy te is rohantál. És nem a te hibád.
– Köszönöm… – Harry lassan összeszedte magát. – Mindenki azt mondja, hogy nem az én hibám, de tudom, hogy nincs igazuk. Részben biztosan én tehetek róla. De ne beszéljünk erről. Régen volt…
– Igaz – bólogatott Lily. – És mi történt utána?
– Dumbledore megmutatta a jóslatot – válaszolt Harry. – Aztán hatodévben elkezdett beavatni a harcba. Megmutatta, amit megtudott a horcruxokról, és sok mindent elmondott, amit tudnom kellett. És az év végén elmentünk megkeresni az egyik horcruxot. De nem találtuk ott, Dumbledore csak feleslegesen gyengítette le magát. Ezért halt meg!
Harry csak kiáltva tudta kimondani az utolsó mondatot, majd az asztalra roskadt. Lily bátorítólag megszorította a kezét.
– Ő volt az egyetlen ember, aki segíteni tudott nekem – folytatta nagyon halkan Harry. – és meghalt, egy ostobaság miatt. Pedig annyi mindent kellett volna még elmondania… Annyi mindent tudnom kellett volna még, amire szükségem lett volna a harcban.
– Ugyan, nélküle is nagyon jól boldogultok. – Lily Harry fülébe suttogta a szavakat. – És biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke arra, amit elértetek. Én büszke vagyok rád, Harry. Nagyon büszke.
Harry erőt vett magán, és felemelkedett az asztalról.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm…

– Ugyan, teljesen komolyan mondom – mosolygott rá Lily. – De mihez kezdtetek ezután?
– Nem mentünk vissza az iskolába – válaszolt Harry. – Elindultunk Ronnal, Hermionéval is Ginnyvel, Ron húgával. Először nagyon nem akartam, hogy ő jöjjön, de nélküle biztos megőrültem volna…
– Szereted őt? – kérdezte Lily.
– Igen. – Harry sóhajtott. – Aztán egyre többen csatlakoztak hozzánk. És amikor már elég sokan voltunk, és olyan nagy tudású boszorkányok és varázslók tartottak velünk, mint McGalagony, elkezdtek jönni az eredmények. Lassan levadásztuk a horcruxokat. És mostanra csak Voldemort kígyója maradt. Éppen azt tervezzük, hogyan végezhetnénk azzal is. Pár nap, és véget vetünk a háborúnak. Örökre.
Lily Harryre mosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok. Nagyon bátrak voltatok. Tényleg büszke vagyok rád.
– Köszönöm…
Harry nem tudta, mit mondjon. Hiszen nem volt tovább, elértek a történet végére. Ezernyi kérdést szeretett volna feltenni, de fogalma sem volt, hol kezdje. Végül azonban semmit nem kellett mondania, ugyanis az ajtó kinyílt. Harry odafordult, azt hitte, McGalagony tért vissza valamiért, de tévedett. Az ajtóban ugyanis Ron állt.
– Szia, Harry, McGalagony mondta, hogy itt vagy… – szólt, miközben besétált a szobába, láthatóvá téve a mögötte álló Ginnyt és Hermionét. – Ö… Ő meg kicsoda?
Lily felkelt a székből, és Ronékhoz sétált.
– Szervusztok! Te biztosan Ron vagy. Ti pedig Hermione és Ginny, ugye? Én Lily vagyok. Lily Potter. Harry édesanyja.
Ron eltátotta a száját.

– Mi… mi van? Hogy érted, hogy az édesanyja vagy? Az nem lehet…
– Pedig igaz – szólalt meg McGalagony, aki éppen akkor jelent meg az ajtóban a lányok mellett. – Veritaserum hatása alatt is megerősítette. És itt lenne az ideje, hogy elmagyarázzon pár dolgot.
– Sajnálom, de azt nem mondhatom el, hogyan tértem vissza – válaszolt Lily. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem Harryt, aztán vissza kell mennem. Huszonnégy órát kaptam.
Mindenki döbbenten nézett rá.
– Ezt… ezt nem említette a legutóbb – szólalt meg végül McGalagony.
– Nem kérdezték – válaszolt mosolyogva Lily.
Ginny Lilyhez lépett, és megszólalt.
– Izé, szeretném megköszönni, hogy… Szóval… Ez olyan fura! Hogyan szólítsalak? Elvileg ugye Mrs. Potter vagy, Harry anyukája, de hát egyidősnek nézünk ki…
– Igen, azt hiszem, kábé egyidősek vagyunk – válaszolt Lily. – És kérlek, szólíts egyszerűen Lilynek.
– Rendben. – Ginny végleg összezavarodott. – És csak azt akartam… Szóval szerettem volna megköszönni, amit Harryért tettél… Nélküled most nem lehetne itt, és akkor…
– Csak azt tettem, amit tennem kellett – jelentette ki határozottan Lily. – Biztos vagyok benne, hogy te is ugyanezt tennéd a ti gyermeketekért. És nagyon remélem, hogy sosem kell megtenned. És örülök, hogy van valaki Harry mellett. Azt hiszem, nekem kellene megköszönnöm, hogy vigyázol a fiamra.
Ginny elpirult, és zavartan magyarázkodni kezdett, de Harry sértődött kiáltása félbeszakította.
– Hé, tudok én vigyázni magamra!
Lily felnevetett.

– Mondták már, hogy hasonlítasz Jamesre?
– Igen, sokszor – mosolyodott el Harry.
– Mert tényleg – jelentette ki Lily, majd Ronékhoz lépett. – Azt hiszem, nektek is hálával tartozom. Nagyon sokat segítettetek Harrynek.
– Megtettünk mindent. – Hermione most éppen olyan vörös volt, mint Ginny az előbb. – De Harry talán még többet tett értünk…
Erre Harry is elpirult, és McGalagony elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a kölcsönös hálálkodásnak.
– Szerintem lassan ebédidő van – jelentette ki, majd intett a pálcájával, mire az asztal megterítette magát, a konyhai eszközök pedig mozgásba lendültek, és öt percen beül pompás ebéd kerekedett.
– Foglaljatok helyet…
– Mindig így szoktak ebédelni? – érdeklődött Lily. – Így ötösben?
– Többnyire – válaszolt McGalagony. – Én itt vagyok, az iskolába nem mehetek vissza. Hát próbálok segíteni Harrynek, amiben lehet. És lassan úgy tűnik, sikerre járunk.
– Köszönöm, professzor. Köszönök mindent, amit Harryért tett…
– Ugyan, semmiség – legyintett McGalagony. – Igazán elbűvölő gyerek… Mint a többiek is…
Harry köhintett, McGalagony pedig kijavította magát.
– Persze, most már nem gyerekek…

Az ebéd vidáman telt, és utána is az étkezőben maradtak, hogy estig beszélgessenek. Ekkor McGalagony bejelentette, hogy fáradt, és aludni tér. Harryék is felvonultak a szobába, és felkészültek egy végigbeszélgetett éjszakára. Harry boldogabb volt, mint talán bármikor az utóbbi időben. Rengeteg mindent megtudott a családjáról, hiszen most Lilyn volt a mesélés sora.
De egyszer minden jó véget ér. Lassan közeledett a reggel hét óra, és Lily bejelentette, hogy nemsokára indulnia kell. Mindenki nagyon sajnálta, hogy el kell mennie, de nem volt mit tenni. Lily felemelkedett az ágyról, ahol eddig ült, és Ron elé lépett.
– Ronald, köszönöm, hogy felkaroltad Harryt, amikor egyedül volt. Hidd el, nagyon sokat jelentett ez neki. Én már csak tudom, hiszen hasonló helyzetben voltam régen, mint ő.
Ron csak hümmögött, Lily pedig Hermionéhoz fordult.
– Hermione, örülök, hogy megismerhettelek. Azt hiszem, nagyon sokban hasonlítunk egymásra. És köszönöm, hogy a fiam jobbik esze vagy…
Hermione halkan felnevetett, és elbúcsúzott Lilytől. Lily folytatta a búcsúzkodást, ezúttal Ginnyvel.
– Ginny, örülök, hogy Harry téged választott. Remélem, nagyon boldogok lesztek együtt…
– Abban biztos vagyok – jelentette ki Ginny, és Harryre mosolygott, de ő komor maradt.
– Harry, kicsim… – szólt Lily. – Szeretném, ha tudnád, hogy mi apáddal nagyon szerettünk téged. És jó volt látni, hogy minden rendben van veled. Örülök, hogy végre találkozhattunk.
– Biztosan el kell menned? – nyögte Harry.
– Igen, sajnálom. – Lily még egyszer intett nekik. – Most mennem kell. De találkozunk még. Tudom. Én már tudom.
Ezzel kisétált az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn.
– Várj!

Harry rohant utána, de ő nem állt meg, hanem kisietett a házból, és csak odakint a téren hagyta, hogy a fia utolérje.
– Kérlek… ne menj el… Azt nem bírnám ki…
– Ugyan, Harry. – Lily megsimogatta a fia arcát. – Mondtam, hogy nincs választásom. Nem maradhatok. Örülök, hogy láttalak. És biztos vagyok benne, hogy ki fogod bírni. Emlékezz arra, hogy találkozhattunk. És higgy benne, hogy egyszer újra láthatjuk egymást. És kérlek… legyél nagyon nagyon boldog…
Még egyszer átölelte Harryt, megpuszilta az arcát, majd hátralépett, és belevetette magát a semmibe. Látta, hogy Harry kinyújtja felé a kezét, de nem érheti el őt…
Az utazás véget ért, előtűnt a semmiből, de a fullasztó érzés nem akart múlni…

vissza


Lily Potter tüdeje mintha jéghideg vízzel lett volna teli. Köhögni kezdett. Érezte, ahogy lassan újra lélegzethez jut, mélyet szippantott hát az éltető levegőből, és megpróbálta kinyitni a szemét. Persze, nem járt azonnal sikerrel. Aztán, amikor meghallotta a szörnyű hangot, már nem is próbálkozott…
– Lily Potter. – A hang, mint egy kígyóé, sziszegés volt, amitől mintha megfagyott volna a szíve. – Már ideje volt, hogy visszatérj.
Lily kitárta a szemét, pupillái kitágultak a rémülettől, ahogy a krétafehér arcba bámult.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegő hangon.
– A segítségedre van szükségem – szólt Voldemort Nagyúr. – Ezért is hoztalak vissza a halálból.
– Nem fogok neked segíteni! – kiáltott rémülten Lily. – Legutóbb sem álltam félre. Inkább ölj meg újra!
– Ugyan, buta lány. – Voldemort felkacagott, olyan hangon, amitől Lily ereiben megfagyott a vér. – Most sokkal jobbat kínálhatok, mint akkor.
– Tőled nem kell semmi – vetette oda dühösen Lily. – Megöltél engem, megölted a férjedet, megölted a fiamat!
– Tévedsz – jelentette ki Voldemort. – A fiad életben maradt. És vele kapcsolatban szól az ajánlatom.
– Nem fogom őt a kezedre adni! – sikoltotta Lily.
– Ugyan, nem is akarom, hogy ezt tedd – jelentette ki Voldemort. – Csak egy apróság. Győzd meg, hogy ne harcoljon ellenem. Győzd meg, hogy vonuljon vissza. Akkor visszahozom a férjedet, ahogy visszahoztalak téged is. És boldog családként élhettek.
– És hogyan tudod garantálni, hogy nem fogjuk folytatni a harcot? – érdeklődött Lily.
– Egyszerűen. Elveszem a varázserőtöket. Mugliként élhettek. Neked ez még nem is lenne olyan nagy újdonság – mosolyodott el.
– Nem vagyok hajlandó segíteni – jelentette ki Lily.
– Majd meglátjuk. – Voldemort ajak nélküli szája még gúnyosabb vigyorra húzódott. – Elküldelek hozzá. Lesz huszonnégy órád. Csak beszélj vele, és meglátod, képes leszel-e utána is így gondolkozni.
– Egyszer feláldoztam az életem érte – válaszolt Lily. – Ha kell, most újra megteszem.
– Majd meglátjuk – szólt Voldemort. – Majd meglátjuk.
Lily erős rántást érzett a köldökében, és a következő pillanatban egy utcán feküdt. Felnézett, és mintha Jamest látta volna a tömegben. Talán álmodta az egészet…

előre


James Potter tüdejét mintha vörösen izzó tűk járták volna át. Köhögni kezdett. Érezte, ahogy lassan újra lélegzethez jut, mélyet szippantott hát az éltető levegőből, és megpróbálta kinyitni a szemét. Persze, nem járt azonnal sikerrel. Aztán, amikor meghallotta a szörnyű hangot, már nem is próbálkozott…
– Egyikőtök úgyis túl gyenge lesz…
Voldemort felnevetett, mire James ereiben megfagyott a vér…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)