Monológok a mosolygó Holdhoz írta: semdan

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Remus Lupin zavartan pislogott körbe. A város idegen, és mégis ismerős volt. A házak óvón hajoltak fölé, körülölelték őt, falaikról az utca aszfaltjára csorgott le az ezüstös fény. Ahogy a ragyogás erősödött vagy halványult, mintha lélegeztek volna. Remus még a hangjukat is hallani vélte. Beszív, kifúj. Ő is követte saját lélegzetével a házak szuszogását. Lassan felemelte a fejét, és a kerek hold sebhelyes arcába bámult.
– Tudod, régen mennyire szerettelek téged, te hold? Nem, nyilván fogalmad sincs. Ez még akkor volt, amikor nem ismertük egymást igazán. Amikor csak a fényedet láttam, mint valami ragyogó kristályt a falakon. Olyan szép volt… Akkor azt hittem, a barátom vagy, hogy mosolyogva nézel le rám odafentről. Akkor még csak a te arcodat borították sebhelyek, az enyémet nem…
Remus legyintett. Miért beszél megint a holdhoz, mint gyerekkorában? Úgysem hallgatja meg. Hiszen sosem hallgatta meg, amikor könyörgött neki, könyörgött, hogy várjon még, hogy ne tegye ezt vele. A hold pedig csak gúnyosan vigyorgott rá. És nem foglalkozott a kéréseivel. De hát hogy is foglalkozhatna? Hiszen olyan messze van, hogy, még ha érdekelné is, amit mond, a hangja sosem juthat el odáig.
– Már akkor sem hallgattál rám, igaz? – kérdezte keserűen.
Elindult, nem tudta, merre megy, csak azt tudta, hogy mennie kell valamerre. Talán hogy elmeneküljön az odafentről rámosolygó arc elől. De a hold társául szegődött, talán úgy döntött, hogy vele tart, ha kell, az út végéig, még ha egyikük sem tudta, hová tart ez az út. Mentek hát, kézen fogva, és Remus, más választása nem lévén, rábízta magát a holdra.

A házak békésen aludtak az út mentén. Minden olyan csendes volt, mintha a világon nem lenne rossz, csak végtelen nyugalom. Remus lassan elmosolyodott. Mindig ilyennek szerette volna látni a világot. Szeretett volna lassan táncolni a holdfényben. De ez nem adatott meg neki már nagyon régóta. Könnyedebbre fogta hát a lépteit, szökellni kezdett, a holdfény a hóna alá nyúlt, és magasba emelte. Ő kacagott, boldogsággal eltelve.
Az egyik ház ablakából a szülei integettek felé. Ő mosolyogva integetett vissza. A szülei… A szülei szerették, mindig, feltétlenül. És ő is szerette őket. De olyan hamar elmentek… Nem bírták a terhet, hogy a fiukból az lett, ami. De még akkor is mellette álltak. Remus a holdhoz fordult, és beszélni kezdett.
– A szüleim… A szüleim csak mosolyogtak rajta, hogy mennyire szeretlek. Édesapám kivitt a fényedbe, és a magasba emelt, én pedig nevetve nyúltam ki feléd, azt hittem, hogy elérhetlek, hogy végigsimíthatom az arcodat, hiszen az olyan sokat szenvedett… De persze nem érhettelek el, mintha hátráltál volna előttem. Azt hittem, csak játszol velem, és nekem nagyon tetszett ez a játék.
A hold barátságosan mosolygott rá, mintha bíztatná, hogy próbálja meg elérni őt, hiszen semmi nem lehetetlen. Remus kinyúlt, lehunyta a szemét, és érezte az ujjai alatt a sebek szaggatta bőrt. Aztán kinyitotta a szemét, és rájött, hogy saját arcát érinti. Elmosolyodott.
– Hát igen, nagyon sokban hasonlítunk egymásra…
A szülei lassan elmaradtak mögötte. De ő csak ment tovább, rábízva magát a holdra, az egyetlenre, akit igazán ismert a világon. Kicsit fájt ugyan, hogy a szülei nem tartottak vele, de elengedte őket. Azért megkérdezte a holdat.
– Ők miért nem jöhetnek velem? Persze, nem fogsz válaszolni. Hogyan is válaszolhatnál? Soha nem válaszoltál. De hát jól tudom, hogy nem tarthatnak velem… Soha senki nem tarthat velem. Keskeny ez az út két embernek… Csak én és te maradunk végig…

Már nem látta a házat, melyből szülei tekintettek le rá. A város ismét kiürült. Egyedül volt, egyetlen emberként az üres utcákon, ahová csak a mosolygó hold követte. Egyedül érezte magát, félve tekintgetett a háta mögé. Aztán meglátta. Ott volt, egy saroknyira mögötte. Mocskosan, szakadtan. Felemelte a fejét, és rávigyorgott. Remus rémülten felkiáltott, és futni kezdett.
Néhány sarokkal később megállt, térdére támaszkodva lihegett. Körülnézett, de sehol nem látta. Talán sikerült leráznia. Nyugodtabban indult el. De nem. A rémség tudott egy rövidebb utat, és most, hogy ő éppen az utca közepén járt, kilépett a következő sarok mögül. Remus megfordult, és visszafelé indult, de a következő pillanatban a szörnyeteg az előtte lévő sarkon jelent meg. Remus könyörögve nézett fel a holdra.
– Kérlek, segíts! Nem akarok találkozni vele! Könyörgöm, én félek tőle… – Zokogva a földre roskadt. – Kérlek, én gyűlölöm őt! És látom, hogy ő is gyűlöl engem! Bántani fog! Ne engedd, hogy bántson! Kérlek, könyörgöm, ne tedd ezt velem!
De a hold csak vigyorgott rá, gúnyosan. Ahogy mindig is. Hiszen megvetette őt, a gyenge kisfiút, aki hozzá kiáltott, amikor félt, amikor boldog volt, amikor szomorkodott, amikor kacagott. És most nem fog segíteni. Sosem segített. Csak követi őt, ragyogó árnyékként. Remus nyelt egyet, és továbbindult, egyenesen a szörnyeteg felé, mely mintha rémálmaiból lépett volna elő.

Mikor mellé ért, tudta, hogy valami szörnyűség fog történni. Hiszen a rémség és a hold kegyetlen tekintettel bámultak rá. De amikor odaért, a gonosz nem vetette rá magát. Csak, épp, mikor a legközelebb voltak egymáshoz, kinyúlt érte, megérintette a vállát, s ő érezte, hogy maga is mocskossá válik. Felüvöltött a rettenettől, ahogy ő is olyanná vált, mint a szörnyeteg. De az csak nevetett, hangosan, beteges gonoszsággal.
Remus felsikoltott, és elrohant. Futott, amíg a lába bírta, de a hold, melyben a szörnyeteg arcát, a saját arcát látta, kitartóan követte, és tudta, soha nem hagyhatja le őt. Hiszen a hold itt volt, mielőtt ő megérkezett, és itt lesz még évezredekkel azután is, hogy ő távozik. Odakiáltott hát neki.
– Miért követsz engem? Mit akarsz tőlem? Hagyj engem békén! Tűnj el! Már nem akarlak látni! Nem akarok többet játszani veled! – Térdre roskadt, a kezébe temette az arcát, majd felüvöltött. – Gyűlöllek, hallod? Gyűlöllek! Takarodj a szemem elől!
De a hold maradt, és csak nevetett az arcába. Remus elkeseredetten zokogni kezdett. Miért? Miért vele történik mindez? De hát kivel mással? Nem várhatja senkitől, hogy átvegye tőle ezt az életet. Felemelkedett hát a földről, a vállára vette a holdat, és cipelte magával az úton. Pedig ő nem akarta ezt a terhet. Semmi szüksége nem volt rá, hogy ezt kelljen élnie.

Miért ilyen nagyok a házak? Mért nőtt minden ilyen óriásira? Hiszen nem voltak ekkorák! Az út nem volt akkora, hogy az egész világ elfért volna közte és a túloldalon álló házak között! Miért magasodnak fölé a házak, sötét tekintettel bámulva le rá? De hát teljesen jogos, hogy gyűlölik őt. Hiszen ki ne gyűlölné? Ő gyűlöli magát, hát gyűlölje őt az egész világ!
Vagy nem is a házak nagyok, hanem ő kicsi? Ő húzza össze magát remegve, félve a távolságoktól, ami elválasztja őt a világtól? Valóban, ő egészen aprócska, a távolságok pedig végtelenek. És ha elindulna valami felé, az gúnyosan kacagva, vagy éppen borzadva futna el előle. Meg akarta kérdezni a házakat, az utat, bármit, ami körülötte van, hogy mi bajuk vele, de semmi nem válaszolt. Kérdezte hát a holdat, amit eddig a vállán vitt, inkább a háta mögött, minthogy látnia kelljen.
– Mi történik velem? Miért utál minden? Miért futnak előlem? Miért nincsenek itt emberek? De hát sosem voltak körülöttem emberek. Jó, tudom, hogy ott voltak, méterekre, de akkor sem közel hozzám. – Remus fájdalmasan felkacagott. – Hiszen ha tudták volna, mi vagyok, üvöltve futottak volna el. Magányos voltam, mindig! De hát hogyan segíthettem volna ezen? Álltam volna eléjük, és mondtam volna el, mi vagyok? Hogy aztán elmeneküljenek, vagy még inkább próbáltak volna meg engem elüldözni?
A hold csak nevetett rajta. Persze, hiszen ő is benne volt az összeesküvésben. Ő űzte el előle az embereket. Ő tágította végtelenre a távolságokat a jéghideg fényével. Fénnyel, mely fagyával égette a lábát, ahogy rálépett. Próbált árnyékba menekülni, de a házak undorral kőarcukon húzódtak el tőle, utat engedve a fénynek.

Tovább indult hát, elkeseredetten, reménytelenül, a fagyott holdfény ropogott a talpa alatt, apró szilánkok fúródtak a bőrébe, mindegyik vágás régi sebhellyé változott, mintha mindig is ott lett volna. Ő pedig csak ment, és magában átkozta önmagát, a holdat, és az embereket, akik nincsenek sehol, amikor neki szüksége lenne rájuk. Hiszen ő mindig segítséget kért, könyörgött a szemével, de hát ki érthette volna.
– Persze, te érted – jegyezte meg, és a hold felé pillantott, aki csak egyetlen gúnyos pillantásra méltatta. – Hogy is ne értenéd? Te tehetsz mindenről…
Ahogy befordult az egyik sarkon, embereket pillantott meg a távolban. Négy alakot, akik mosolyogtak felé. Érezte, hogy futni, rohanni szeretett volna feléjük, de jól tudta, hogy ők is távolodni fognak, mint minden, ami felé elindult. Lassan, rövideket lépve ment hát, hogy ne lássa azonnal, hogy megnyúlik a távolság.
De semmi ilyesmi nem történt. Magabiztosabban, hosszabbakat lépve folytatta hát az útját. De pár méternyire megállt, és bizonytalanul pislogott a négy alakra. Azok hívogatón mosolyogtak rá. Odalépett hát hozzájuk, és megállt előttük.
Lily megsimogatta a karját, bátorítón, és ő érezte, hogy egy kicsit megtisztul a mocsoktól, ami átjárja. Hogy visszatér a hite önmagában. James megfogta a két vállát, és a szemébe nézett. És ő érezte, hogy visszatér a hite, hogy van, aki szereti. Sirius átölelte, és ő érezte, hogy visszatér a bátorsága, hogy az emberek elé merjen állni.
Peter kicsit hátrébb álldogált, kikerülve a hold ragyogó fényéből, az árnyékban. Remus felé lépett, de ő csak távolodott. Remus, jobb ötlete nem lévén, kinyújtotta felé a kezét. Peter sajnálkozón elmosolyodott, és felmutatta karjának csonkját, ahonnan hiányzott a kézfej. Aztán Remusra tekintett, szemében könyörgés izzott, és kinyújtotta a másik, még ép kezét. Remus megragadta, kezeik éppen a fény és árnyék határán találkozott. Aztán elengedték egymást, és Peter még egyszer hálásan rámosolygott.

Remus felnézett a holdra. Tekintetével próbált könyörögni, de a hold mintha nem látta volna, csak mosolygott odafent. Végül Remus nem bírta tovább, és megszólalt.
– Könyörgöm, legalább ők jöhessenek velem! Legalább egyikük! Nem akarok egyedül menni! Félek egyedül menni! – Remus szemébe könnyek szöktek. – Nem tudok egyedül menni! Kérlek, hagy legyen valaki, aki segít az úton! Hagy legyen valaki, aki segít téged elviselni!
De a hold mintha megrázta volna a fejét. Nem. Nem lehet. Nem jöhetnek. Az út keskeny két embernek. Hiszen már mondta. Egyedül. Mindig egyedül. Így kell járnia rajta.
Visszanézett a barátaira. Próbálta szavak nélkül elmondani nekik a fájdalmát. Neki tovább kell mennie. Nem maradhat itt velük. Nem lehet velük. Egyszemélyes út, amin jár. És nem állhat meg, amíg el nem ér a végéig. És ők visszamosolyogtak rá. Lily előrenyúlt, és tenyerét Remus mellkasára fektette, éppen a szíve felett. James és Sirius követték a példáját. Itt leszünk, mondta a tekintetük. Mindig itt leszünk. Remus Peter felé fordult. Ő szomorúan intett neki. Vannak dolgok, amiket megbocsátani lehet, de jóvátenni nem. Remus még egyszer átölelte a barátait, majd továbbindult. Néha visszanézett rájuk, de már tudta, hogy mindig vele vannak, odabent, amíg a szeretet megmarad.

De mégis egyedül érezte magát, ahogy rótta a holdfénybe fagyott utcákat. Nem szabadott volna továbbmennie. Nem szabadott volna otthagynia őket. Ki fog így segíteni neki? Hiszen ő nem bírja egyedül. Nem jó egyedül. De őt mindenki megveti. Csak ők négyen voltak, akik elfogadták annak, aki, és nem gyűlölték azért, ami. Sőt, segítettek neki lemosni a ráragadt mocsok egy részét. De még így is túl sok maradt.
– Kérlek! – fordult vissza a holdhoz. – Kérlek, egyedül vagyok nélkülük! Vezess valakit az utamba! Bárkit, csak jöjjön már egy ember! Egy ember, aki megért, aki hisz bennem, akit nem érdekel más, csak hogy milyen ember vagyok! Akit nem érdekli, hogy valójában nem vagyok ember! Bárkit, kérlek! Könyörgöm!
A hold rámosolygott az égből. De nem válaszolt, hiszen soha nem válaszolhatott neki. Csak követte az úton, örök barátként, engesztelhetetlen ellenségként, régi ismerősként. Nem szabadulhat meg tőle, hiszen ő maga a hold, egyek a kezdettől, csak ez lehet az oka annak, hogy vele tarthat az úton, amin csak egyetlen ember járhat.
De a hold meghallgatta a kérését. Elévezetett egy fiút, a rég elvesztett barátja fiát. Harry az egyik ajtón lépett ki, közvetlenül mellette, amikor már nem hitte, hogy bárki is jöhet. Megálltak egymással szemben, és Harry mosolyogva nézett fel rá. Remus bátorítón átölelte. Hiszen most Harrynek nagyok a házak, ahogy neki voltak egykoron. Most Harry magányos, neki van szüksége útmutatásra.
És Remusról a mocsok újabb rétege vált le. Már tudta, hogy ő is képes segíteni másnak. Harry még megszorította a kezét, és visszasétált a házba. Ez még nem az ő világa. Neki még máshol van a helye. Remus mosolyogva indult tovább. Már tudta, hogy csak hívnia kell, és Harry jönni fog. Mert szereti őt, őszintén, ahogy fiú szereti azt, aki apja helyett apja lett, ha csak egy évre is.

Remus boldogan indult el az úton. Hiszen már nincs egyedül a holddal. Soha nem is lesz, mert már van mellette valaki, aki soha nem fogja a hátát fordítani felé. Mint a barátai voltak egykor. A barátai, akiket elveszített, és akiket egyetlen fiúban visszakapott. Lily és James fiában, Sirius keresztfiában.
Remus belépett egy utcára, és egy embert pillantott meg a túlsó végén. Egy nőt, aki, amikor meglátta, futni kezdett felé. Remus megrémült, és elfutott. Nem érheti utol őt! Hiszen ő csak bántaná a nőt, hiszen őbenne él a hold, ami megfagyasztja a szíveket! Nem érhetnek egymáshoz, mert akkor a nő örökre elveszne a szenvedésben, amit ő okoz neki! Remus rémülten a holdba nézett.
– Mit tegyek? Kérlek, mondd meg, mit tegyek most? Félek! Félek ettől a találkozástól! Tudom, hogy bántani fogod őt! Te gyűlölsz minden embert, különben itt lennének! Meg fogod égetni az örökös fagyoddal! – Remus egy falnak dőlt, és zokogni kezdett. – Pedig annyira szeretnék vele találkozni! Könyörgöm, mondd meg, mit tegyek?
Remus észre sem vette, hogy a lábai viszik előre. A házak szétnyíltak előtte, hogy egy apró teret öleljenek körbe. A téren a holdfény ezüst virágokká nyílt, ezüst cseppekben folyt szét. És a tér túloldalán ott állt a nő, kezében egy kisbabát tartott. Remus felmosolygott a holdra. Választ kapott a kérdésére.

Elindultak egymás felé, de néhány lépés után futni kezdtek, és mikor találkoztak, Remus átölelte a feleségét, vigyázva, hogy helyet hagyjon a fiának kettejük között. Nymphadora zokogni kezdett.
– Jaj, Remus, annyira féltem! Otthagytál egyedül! Láttam, ahogy a földre rogysz, és nem tehettem semmit! Nem tudtalak megvédeni! Miért hagytál ott? Miért nem maradtál velem?
– Sajnálom. – Remus felemelte a felesége arcát, és letörölte a könnycseppeket. – De most már minden jó lesz. Itt vagyunk egymásnak. Örökre.
– De mi lesz a kis Teddyvel? – kérdezte Nymphadora. – Ki fogja felnevelni, ha mi nem lehetünk vele?
– Ne aggódjatok érte – szólalt meg mellettük egy hang. – Majd én vigyázok rá.
Remus és Dora egyszerre fordították a hang irányába az arcukat. Harry ott állt mellettük, és szomorúan nézett rájuk.
– Sajnálom – szólalt meg végül. – Az én hibám, hogy nem lehettek vele.
– Harry, kérlek ne beszélj ostobaságokat – válaszolt Dora. – Nem tehetsz semmiről. Ne gondolj erre. Inkább vigyázz azokra, kik maradtak. Vigyázz Teddyre!
Dora átnyújtotta a kisdedet Harrynek, aki bólintott, még egyszer rájuk mosolygott, és eltűnt a fényben. Nymphadora felnézett az égre.
– Gyönyörű a hold ma este…
– Örülök, hogy tetszik – válaszolt mosolyogva Remus. – Neked hoztam el idáig.

Remus felnyúlt az égre, és megérintette a holdat. Mert miért is ne érhetné el? Hiszen csak egy darab önmagából. Végigsimított rajta, mire az felragyogott, a fénye elnyelt mindent körülöttük. Remus a feleségére mosolygott, ő pedig visszamosolygott rá. Megfogták egymás kezét, és beléptek a fénybe…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)