A túloldalról szeretettel írta: semdan

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---


– Mi a fene van ezzel?
Rángatom az ajtót, de nem akar csukódni. Már éppen megkérdezném újra, amikor egyszerűen a képembe vágódik, és Gregory Monstro ölébe lök. Ő persze üvölteni kezd, hogy szálljak le róla, és közben olyan hevesen kapálózik, hogy teljesen lehetetlenné teszi a dolgot. Persze erre én is az arcába kiáltom, hogy akkor maradjon végre nyugton, és végül sikerül visszaverekednem magam a helyemre. Próbálom megtartani a maradék méltóságomat, kevés sikerrel.
Végignézek a többieken. Draco két ülésen hever végig, a harmadikat csak azért nem foglalja el, mert kegyesen megengedte, hogy Pansy a haját simogassa. Beképzelt liba. Azt hiszi, csak azért, mert Draco menő, még ő is az lesz, ha minden percet vele tölt. Meg itt van még Vincent Crak és Gregory Monstro. Két agyatlan gorilla, esküszöm. Nem is értem, mit akar tőlük Draco.
Miért nem vagyunk mi ketten a normális évfolyamtársainkkal, Theóval meg Daphnéval meg a többiekkel? Most komolyan, méltók ezek arra, hogy egy levegőt szívjunk velük? Bár, Vincent legalább megtanult olvasni a nyáron, ahogy nézem… Képregényekkel már elboldogul, bár az arcára van írva, hogy keményen szenved minden szóval.
– Na mi volt, Zambini? – érdeklődik Draco. – Mit akart Lumpsluck?
– Próbálja begyűjteni azokat az embereket, akiknek jó kapcsolataik vannak – magyarázom, közben a rend kedvéért vetek még egy sötét pillantást Gregoryra, aki hasonlóval válaszol. – De nem talált túl sokat.
– Kik voltak még ott?
Nocsak, féltékeny vagy, Draco?

– McLaggen, az a griffendéles… – kezdek bele a felsorolásba, de ő máris félbeszakít.
– Ja igen, a nagybátyja fejes a minisztériumban.
–… valami Belby a Hollóhátból… – idézem fel magamban a megjelenteket, de most Pansy pofázik közbe, ami tőle sokkal kevésbé elnézendő, mint Dracótól.
– Nehogy már, az a hülye?
–… meg Longbottom, Potter és az a Weasley csaj. – Mármint Ginny, fejezem be gondolatban.
Malfoy úgy pattan fel, mintha valami égetné a hátát.
– Meghívta Longbottomot?
– Gondolom, igen, mert hogy ott volt – vonom meg a vállam gondolatban, de felé természetesen ilyen gesztust nem küldenék, mégiscsak Malfoy…
– Mi a fenét akart tőle?
Meggondoltam magam, a vállvonogatás mégis megengedhető vele szemben.
– Az oké, hogy meg akarta nézni magának a drágalátos Pottert, a kiválasztottat. – Most meg úgy fintorog, mintha valami büdöset szagolna, esküszöm, tiszta anyja, bár ezt sem fogom megmondani neki. – De a Weasley csajban mi érdekes van?
Megszólalnék, de szerencsére Pansy megelőz.
– Egy csomó srácnak tetszik – csacsogja. – Még szerinted is jól néz ki, nem igaz, Blaise? Pedig tudjuk, hogy te milyen finnyás vagy.
Az arcom megrándul. Na ez meg honnan tudja ezt? Végül sikerül kemény küzdelem árán visszarendezni a vonásaimat, és unott gőggel válaszolni.
– Nem érdekel a mocskos kis véráruló, akárhogy néz ki!
Na, most kapni fogok… Ha ezt nem vették észre, akkor vagy vakok, vagy tényleg annyira hülyék, mint amennyire annak látszanak. Persze Dracót leszámítva, de ő most el van foglalva a sértettségével. És igen! Tényleg ennyire sötétek! De akkor is… Honnan tudta? Persze, miért ne tudhatná? Draco nem csinált titkot belőle…

Az utóbbi pár napban mást se csináltam, csak az RBF-ekre készültem. Mit ne mondjak, mágiatörténetet tanulni a világ legunalmasabb tevékenysége. Ideje végre kiszórakoznom magam. És mi lenne alkalmasabb szórakozás, mint a főinspektori különítmény őrjárata Dracóval? Már csak néhány griffendéles kellene… Á, már meg is van, Potter, és a díszes udvartartása, a sárvérű, meg a véráruló.
De nem erre jönnek, nyilván megláttak minket. Befordultak valami mellékjáratba. Draco utánuk veti magát, mint vadászkutya a vadnak, de nekem elvonja valami a figyelmem. Corner, a Hollóhátból, vagy még inkább az aktuális barátnője, akinek van alkalmam részletekbe menően megfigyelni a csípőmozgását, miután elhaladtak mellettünk. És hát nem mondhatnám, hogy nem tetszik, amit látok. Olyannyira nem, hogy elismerően füttyentek magamban.
– Mi van, Blaise, tetszik a kis véráruló? – kérdezi kaján vigyorral Draco.
– Nem mondom, Cornernek van ízlése, legalábbis esztétikai szempontból… – válaszolok.
– Nem mindegy, hogy néz ki, ha egyszer véráruló? – háborodik fel.
– Bizonyos szempontból mindegy – válaszolok. – De nem is akarnám feleségül venni…
Draco felröhög, tetszik neki a válaszom. Nekem viszont, lehet akár százszorosan véráruló, a Weasley lány tetszik. Már pusztán esztétikai szempontból…

– És akkor beletapostam az arcába, azért ilyen véres a képe… Aztán rádobtam a köpenyét, reméltem, hogy nem találják meg, de ezért a látványért bőven megérte, hogy mégis előkerítették…
Az élménybeszámoló hangos röhögésbe fúl, ahogy Draco részletesen beavatja őket a Potterrel való találkozásának eseményeibe. Megérdemelte, amit kapott, a nagyképű majom, de engem most ez valahogy nem tud feldobni. Jobban izgat, hogy mit látott átsuhanni az arcomon, amikor Pansy megjegyzést tett Ginnyre. Mert hát ő, legyen bármennyire ellenszenves, se nem hülye, se nem vak. És ha ő rájött, és esetleg továbbadja Ginnynek, akkor nekem végem… Vagy ő öl meg, vagy a drága háztársaim.
De nem! Nem láthatta! Nyilván oka volt annak, hogy bejött, ki akarta hallgatni Draco beszámolóját az állítólagos nagy feladatról, amit a Nagyúr bízott rá. Nem értem, miért volt olyan fontos neki előadni ezt a jelenetet, amikor tudja, hogy már csak a származása miatt is felnézünk rá. Néha úgy érzem, fejébe szállt a dicsőség. Jó fej, meg minden, de mostanában néha túlzásokba esik.

A következő pár napban megnéztem magamnak a lányt. És hát lehet bármennyire véráruló, meg még csak negyedéves, de akkor is jól néz ki! Istenem, mért kell itt mindenkinek talárban járkálnia? Jó, hogy hagyomány, ami alapvetően szép dolog, de miért ne viselhetnének a lányok valamit, ami többet mutat? Mondjuk, bikinit, legalább néha…
De mindegy is, így is elég sokszor siklik rajta fel-le a tekintetem. Mi lenne még itt, ha valami mást viselne? Különben is, hogy lehet ilyen gyökér családja? Az apja a minisztériumban dolgozik már ki tudja, hány éve, és még mindig nem gazdagodott meg?
Kit érdekel most az apja? Blaise, térj már magadhoz! Szánalmas, amit csinálsz! Bámulod valaki másnak a barátnőjét, várod, hogy rámosolyogjon a szerelmére, vagy nevessen valami viccen! Azért ez már kicsit túlmegy az esztétikai élményen, nem gondolod?
De igen, gondolom. És gondolok én még sok mást is, leginkább, hogy de szeretnék én most Corner helyében lenni. Hogy lehet valakinek ennyire szép, kedves, aranyos barátnője? De hát honnan tudom én egyáltalán, hogy kedves? Nem tudom, csak úgy látszik az arcán…

Fekszem az ágyamon, és bámulom a plafont. Két hónap telt el, amióta felfigyeltem Ginnyre, és a képe azóta is beúszik néha a szemem elé. Pedig már három hete nem találkoztunk. Az év utolsó heteiben próbáltam valahogy a közelében lenni. Nehezen megvalósítható, tekintve, hogy én mardekáros vagyok, ő meg csak griffendéles, de azért én csak hallgattam, ahogy a barátaival beszélget.
Reméltem, hogy észrevesz. Néha, amikor felém pillantott, rámosolyogtam, mire ő egy megvető fintort küldött vissza, amit én egy hasonlóval háláltam meg. És kerestem az alkalmat, hogy beszélhessek vele, hogy hallhassam a hangját, még ha sértéseket vág is a fejemhez. Hát, ez legalább sikerült néha.
És most fura, de hiányzik. Pedig igazán nem mondhatom, hogy az utóbbi hónapokban hozzászoktam volna a jelenlétéhez. De akkor is, zavar, hogy nincs a közelemben, zavar, hogy most valaki mással tölti az idejét. A francba is, azt hiszem, beleszerettem! Ez nem lehet igaz!
De hát hogyan lehetnék én szerelmes belé? Egy vérárulóba? Akit csak azért bámultam meg néha, mert jól néz ki, különben nem érdekel? Meg mert annyira édes, amikor mosolyog, meg olyan vicces, amikor valamelyik tanárt parodizálja a folyosón, vagy ahogy beszél, egyszerűen jó hallani a hangját… Na, ez már tényleg túlzás!
És hiányzik, a fenébe is, veszettül hiányzik, pedig egész évben öt szónál többet nem váltottunk, és az is sértegetés volt! De akkor mi hiányzik belőle? Miért érzem úgy, hogy a jelenléte nélkül szürkébbek a színek? Miért? Valaki mondja meg, mi van velem!
Ez a rohadt lámpa a szemembe világít, kiégeti a retinámat! Lekapom az éjjeliszekrényről, és a következő pillanatban csörömpölve zúzódik szét a szemközti falon. Most majd magyarázkodhatok… Mindegy, levertem, véletlenül… De ha nem ez, akkor mi égeti a szemeimet? Szánalmas vagyok… De most már késő, nem akarok sírni, de mégis kell, nem bírom ki máshogy… Zokogva borulok a párnára.
Meg kellene mondanom neki… Megmondani, hogy nem érdekel a származása, mert nem bírok nélküle létezni. De nem, nem viselném el a megvető pillantását… Nem tudom, mit csináljak. Én, a mardekáros, a nagyszerű Blaise Zambini, nem tudom, mit kellene tennem…

Szinte remegve várom a ma esti partit. Az előzőn egész jól szórakoztunk, sikerült tűzszünetet kötnünk, hiába vannak ott minden házból emberek, mégis elég jól éreztük magunkat egymás társaságában. Az egyik tréfámon még ő is nevetett, aztán olyan édes volt, ahogy próbált komolyságot erőltetni magára, nehogy véletlenül bárki azt higgye, hogy ő tud együtt nevetni egy mardekárossal.
De ma este nem jött el. Itt ülök a sarokban, és nézem a társaságot. Itt van McLaggen, meg a sárvérű Granger is, de ő nincs sehol. Meg Potter se. Lehet, hogy edzésük van? Elképzelhető, végül is… Remélem, azért a következőre eljön. Persze, nem Potter, ő maradhat ott, ahol akar, csak a közelemben ne legyen.
De nem jön. Nem jön el a következőre, meg az az utánira, meg eddig egyikre sem. És én szeretném tudni, hogy miért nem. Nagyon szeretném tudni, hogy miért kerüli az egyetlen alkalmat, amikor láthatnám őt. Remélem, nem miattam.
Meg kellene kérdeznem Grangert… Elvégre ők jó barátnők, vagy mifene… Egyébként nem értem, miért méltatja Ginny figyelemre ezt a lányt. Hiszen sárvérű, ő pedig hiába véráruló, akkor is aranyvérű boszorkány! Persze, el kell ismerni, Granger félelmetesen intelligens, de ez kit érdekel, ha semmit nem ért a mi világunkból, ha egyszerűen nem közénk való?
Akkor is meg fogom kérdezni… Persze, nem úgy, hogy megértse. Már tudom is, mit fogok mondani neki…
– Hé, Granger! – Ez egész jó volt, ha sárvérűt mondtam volna, össze lehetett volna téveszteni Dracóval. – Már megint magadra hagytak a barátaid? Csak nem kerülnek mostanában?
Döbbenten néz rám, és közben keresi a szavakat. Ez az, most mindjárt magyarázkodni fog, még mielőtt eszébe jutna, hogy inkább egy jól irányzott sértéssel üsse el a dolgot.
– Hát, nem tudtak jönni, mert kviddicsedzésük van, mint mindig… – hebegi, majd észbe kap, vet rám egy sötét pillantást, és elfordul.
Tehát ezért. Ginny, vagy még inkább Potter, nem akar jönni, és edzést szerveznek az összejövetelek időpontjára. Hát, ez kellemetlen…

Itt ülök a könyvtárban, és két nagyobb halom könyv között bámulok ki. Mostanában ez vált a törzshelyemmé. A többiek ugyan furcsán néznek rám egy kicsit, de ők is nagyon jól tudják, hogy mindig is jó tanuló voltam, hát készülnöm kell a vizsgákra. Elvégre már alig van hátra pár hét. Még Pansy is simán elhiszi, hogy én csak egy kiválóra hajtok átváltoztatástanból.
Persze, nem az év végi vizsgák miatt vagyok itt, illetve nem a sajátjaim miatt. Ami ideköt engem mostanában, az az RBF. Mert hát emiatt töltik az ötödévesek szinte minden idejüket a könyvtárban. Köztük Ginny is. Ezek a szombat délelőttök az egyetlen időpontok a héten, amiket egyedül tölt. Potter nélkül. Azt hiszem, utálom azt a srácot, még jobban, mint korábban.
Ginny éppen egy könyvet olvas, és olyan édes, ahogy szinte megfeszül a koncentrációtól… Mellette Granger ül, valamit ír, eszeveszett sebességgel, mint mindig. Aztán Ginny felnéz, a barátnője felé fordul, és megkérdezi.
– Hermione, tudnál segíteni nekem egy pillanatra?
– Jaj, bocsi, Ginny, de most nem megy – válaszol Granger, aki épp az előbb pattant fel a helyéről. – Még húsz perc, és befejezem ezt, de most el kell rohannom, fent hagytam egy könyvet a szobában… Majd utána, jó?
Ezzel kisiet a könyvtárból, Ginny csalódottan néz utána. A tekintetem a kezében lévő könyv címlapjára téved. Nocsak, átváltoztatástan? Abban én elég jó vagyok. Akár segíthetnék is neki…

Igazából tök jó lenne, ha csak úgy odamennék, és felajánlanám, hogy elmagyarázom neki a dolgot. Ő pedig mosolyogva elfogadná, és együtt töltenénk azt a húsz percet, közben remekül szórakoznánk, és talán a végére rájönne, hogy én sokkal jobb fej vagyok, mint Potter…
Persze, Blaise, álmodozz csak… Inkább dühösen elküldene a fenébe, vagy azonnal tudná, hogy mit akarok, és lesajnálóan mosolyogna rám… Szerencsétlen mardekáros, beleszeretett egy griffendélesbe, ráadásul pont Potter barátnőjébe…
De most már késő, a lábaim önállósították magukat, mielőtt észrevettem volna. Hosszú, magabiztosnak tűnő léptekkel sétálok az asztalához, és megszólalok.
– Véletlenül hallottam, hogy segítségre van szükséged… Ha gondolod, én elmagyarázhatom…
Döbbenten néz fel rám.
– Te? – kérdezi végül. – Pont te akarsz nekem segíteni? Na ne szórakozz velem.
– Miért ne? – kérdezek vissza. – Hiszen mindketten benne vagyunk az öreg Lumpsluck klubjában…
– Miféle klub? – kérdezi gyanakvó pillantással. – Ezer éve nem volt egyetlen összejövetel sem…
– Attól még a klub megvan – jelentem ki. – És hát azért indult az egész, hogy mi, sokra hivatott emberek segítsünk egymásnak…
Egy ideig bámul rám, értetlenül, próbálja kitalálni, hogy mit akarok, aztán megvonja a vállát.
– Végül is… Elmagyarázhatod, ha gondolod…
És én gondolom, sőt, teszem. Magyarázok neki, és az arca lassan felderül, ahogy megérti a témát, amit eddig különösen nehéznek tartott. Hiába, na, tudok én magyarázni… És végig emberszámba vesz! Sőt, amikor végzünk, még meg is köszöni, bár kissé kelletlenül. Én biccentek neki, és távozom a könyvtárból. Szinte szökellni tudnék örömömben. Beszéltem vele!

Itt ülünk a vonaton, pont, mint tavaly. Bár, azóta sok minden megváltozott. Sőt, szinte minden megváltozott. Vincent és Gregory, akik tavaly ilyenkor bambán bámultak, most magabiztosan pislognak körbe. Pansy szinte remeg az izgalomtól, hogy újra a Roxfortban lehet, ráadásul az iskola pontosan olyan, amilyennek mindig is szerette volna.
Én is izgatott vagyok. Persze, egészen más okokból, mint Pansy. Újra láthatom őt. Az, hogy tavaly majdnem negyed órán keresztül normálisan beszéltünk egymással, az egekig fokozta az optimizmusomat. Ráadásul szakított Potterrel, még a tavaly év végén. Ott voltam, majdnem közvetlenül mögöttük, és hallgattam őket. És boldog voltam, bár egy kicsit fájt, hogy szomorúnak kell látnom Ginnyt.
Gyorsan körbenézek, nem látta-e meg valaki az arcomon az üdvözült vigyort. De nem, mással vannak elfoglalva. Pansy meg a két idióta azzal, hogy fensőbbséges pillantásokat vessenek egymásra és mindenkire, aki elhalad a folyosón, Malfoy pedig azzal, hogy megsemmisülten bámuljon ki az ablakon.
Hát igen, talán ő változott a legtöbbet a nyáron. Szerencsétlen, kapott rendesen az után az akció után, állítólag elszúrt valamit. Kellett neki beállnia a halálfalók közé… Ha nem teszi, most ő is vidáman utazhatna a sárvérűektől megtisztított iskolába.
Jó lenne, ha Lumpsluck idén is tartana összejöveteleket. Persze, nem fog, és ha mégis, egy vérárulót végképp nem fog meghívni. Kár, nem hinném, hogy nagyon lesz más alkalmam látni őt. Ha belegondolok, igazából nem is szabadna keresnem az alkalmat, hogy lássam. El kellene felejtenem. De ha egyszer másfél éve próbálom, és nem megy?

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet ennyire felelőtlen? Ez biztosan Longbottom ötlete volt, annak van doxitojás az agya helyén… Betörni Piton irodájába? Nem normális, komolyan. És egyáltalán minek csinálták? És főleg, miért kellett Ginnyt belerángatni? Most kint vannak az erdőben azzal a félember vadőrrel, és ki tudja, milyen rémségek történhetnek velük…
Végre, visszajöttek… Úgy tűnik, mind túlélték… Szerencsére… Bár, Longbottom kit érdekel? És Lovegood… Nem, azért ő mégiscsak hollóhátas, az egy fokkal jobb, mintha griffendéles lenne. De Ginnynek nem lett semmi baja, legalábbis úgy tűnik. De tudnom kell… Tudnom kell, mi történt!
Követem őket egész addig, amíg Lovegood elbúcsúzik tőlük, és eltűnik az egyik folyosón. Ők ketten pedig csak állnak, és… Nem igaz! Ginnynek tényleg remeg a lába, vagy csak én látom így? Kilépek az árnyékból, és egyenesen hozzájuk sétálok.
– Beszélni akarok veled, Weasley – jelentem ki. – Longbottom, tűnj el!
– Inkább tűnj el te, Zambini – veti oda dühösen, de én csak elvigyorodok.
– Ne feledd, hogy én mardekáros vagyok, te meg nem – világosítom fel mosolyogva. – Nem lenne ildomos párbajoznod velem…
Longbottom kérdőn néz Ginnyre, aki magabiztosan bólint. Nyilván úgy értékeli, hogy egyedül is elbánik velem, ha kell. Őszintén, nem lennék meglepve, ha igaza lenne. Láttam már tőle ijesztő dolgokat…

Longbottom végre felfogja, hogy senkinek nincs szüksége a jelenlétére a továbbiakban, úgyhogy távozik. Persze, nem lennék meglepve, ha a következő sarkon hallgatózna, úgyhogy Ginnyhez fordulok, és halkan megszólalok.
– Gyere velem.
Most tényleg sikerült megrémítenem, riadt szemekkel bámul rám.
– Melyik tanár hívatott?
– Egyik sem – válaszolok, miközben végigsietünk a folyosón, majd több másikon is, amíg úgy nem érzem, hogy elég messze vagyunk Longbottomtól.
– Akkor meg mit akarsz? – kérdezi.
– Csak tudni, hogy minden rendben van-e.
Döbbenten néz rám, mintha nem értette volna, amit mondtam. Aztán összeszedi magát, és válaszol.
– Mit érdekel az téged? Egyébként, ha annyira tudni akarod, egyáltalán nem vagyok jól! Megtámadott egy csapat kentaur, és csak Hagridnak köszönhetjük, hogy még élünk!
Most én rémülök meg a szavaira.
– Nem sérültél meg, ugye?
– Komolyan, úgy beszélsz, mintha érdekelne, mi van velem – veti oda ingerülten.
– Mert érdekel – jelentem ki. – Nagyon is érdekel…
– Ugyan miért?
– Hát nem érted? – fakadok ki. – Nem látod már régóta? Szeretlek, Ginny! Szeretlek, már évek óta, és aggódom érted!
Egy ideig tátott szájjal bámul rám, aztán egyszerűen felnevet.
– Neked elment az eszed, Zambini! – válaszol kacagva. – Hogy te szeretsz, engem? Nem vagy normális…
– Sajnálom… – Szomorúan nézek rá. – Nem kellett volna elmondanom. Csak… csak vigyázz magadra…
Ő abbahagyja a nevetést, és a szemembe néz. Én pedig látom a szemeiben, hogy végre megértette, igazat beszélek.
– Kérlek, ne beszélj erről senkinek… – nyögöm ki nagy nehezen, majd elrohanok. A hátam közepén érzem a tekintetét, szinte átégeti a taláromat.

Távolról figyelem Ginny szóváltását Amycus Carrowval. Igazán beadhatná már a derekát, mielőtt nagyobb baj lesz belőle. De nem, ő kitart, ha utána egy életre megbánja is. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy meg fogja bánni. A tanár kezében már ott van a pálca, lustán pörgeti, még nem szegezi Ginnyre. Aztán észreveszi, hogy ott állok mögöttük pár lépésnyire. Felém fordul, és vigyorogva magához int. Én félve megyek oda, sejtem, mit akar.
– Hé, Zambini! – szól, amikor odaérek hozzájuk. – A vérárulónak fegyelmezésre van szüksége. És úgy érzem, az óráimon nem sikerült eléggé elsajátítanod a Cruciatus-átkot. Itt a lehetőség, hogy gyakorolj…
– Nem hiszem, hogy sikerülne, professzor – hebegem, közben rémülten pillantok Ginnyre. – Még soha nem jött össze igazán…
– Mert sajnos nem mindig van alkalmunk ilyen nagyszerű alanyokon gyakorolni. – Carrow hangosan felnevet. – Állatok iránt nehéz őszinte gyűlöletet érezni. Na, próbáld csak meg!
– Nem tudom… – szólok, és könyörögve nézek rá, ő pedig lassan rám szegezi a pálcáját.
– Ne ellenkezz velem! Azt mondtam, próbáld meg!
Én is felemelem a pálcámat, és Ginny felé fordítom. Nem… nem akarom ezt, de nem merek ellentmondani Carrownak… Talán, ha látja, hogy nem megy, elenged, és legfeljebb büntetőmunkára küld. Mardekárosokat nem szoktak kínozni. Megpróbálom minden sajnálatomat egyetlen pillantásba sűríteni, és kimondom az átkot.

– Crucio!
Nem történik semmi, Ginnynek a szeme se rebben. Jó, ennek örülök. De Carrow nem elégedett.
– Újra!
– Crucio!
Ne… Nem akartam… Könyörgöm, ne… De semmi komoly nem történt, csak éppen megrándult az arca. Valamit érzett, de annyira nem erősen, hogy igazán fájjon neki. Vagy csak nem mutatja.
– Ennyi sikerül, tanár úr… – Újra könyörgő pillantást vetek rá. – Nem megy…
– Ez igazán sajnálatos, Zambini – jelenti ki. – Úgy tűnik, nem figyeltél rám eléggé, amikor órán szemléltettem a dolgot. Azt hiszem, meg kell mutatnom újra…
Ez nem igaz, nem lehet, hogy rájött! Képtelenség! Gyorsan félbeszakítom, mielőtt még kimondaná az átkot.
– Azért megpróbálnám még egyszer…
Ő bólint, én meg lassan Ginny felé fordítom a pálcám. Igen, így a legjobb. Ha most sikerül, az én átkom biztos nem lesz olyan erős, mint Carrowé. És talán nem is kínozza tovább, hanem hagyja elmenni. Még egyszer Ginnyre nézek, mindkettőnk szemében könnyek csillognak, ahogy kimondom az átkot.
– Crucio!
Ginny sikoltva térdre hull, a tenyerével letámaszkodik a földre, aztán az oldalára dől, és a hasára szorított kézzel vonaglani kezd. Én nem bírom nézni, feloldom az átkot. Nem… Nem akartam bántani… Miért? Miért kellett ez?
– Látod, Zambini, megy ez – jelenti ki vigyorogva Carrow, én pedig legszívesebben ellene fordítanám az átkot, amiért annyira lelkesedik.
De legalább távozik, szabadon engedi Ginnyt, aki felkel, és eltűnik a folyosó végén. Mikor már senki nem láthat, utána rohanok.

– Ginny, sajnálom…
– Nem érdekel a sajnálatod – veti oda dühösen.
– Én… én nem akartam… – magyarázkodom. – Azt hittem, nem fog sikerülni, azt hittem, egy idő után megunja, és elenged téged…
– Persze, és ezt el is higgyem?
– Könyörgök, Ginny, bocsáss meg! – kitörnek belőlem a könnyek. – Nem akartalak bántani! Én nem…
– Akkor miért tetted? – kiált rám, már neki is könnybe lábadtak a szemei. – Nem fogod fel, hogy fájt? Rettenetesen fájt!
– Sajnálom… – válaszolok nagy nehezen. – De ha nem teszem, ha nem engedelmeskedem nekik, engem megölnek! Mardekáros vagyok, ha én elárulom őket, sokkal rosszabbul járok, mint ti!
– Tűnj el a szemem elől! – A hangja most furcsán halk az előző kiabálás után. – Nem akarlak még egyszer látni.
– Ginny, én annyira sajnálom… – mondom még egyszer, de ő elfordul, és otthagy a folyosó közepén.
Megsemmisülten állok, és bámulok utána. Én nem akartam…

Nem jött vissza… Mindenki megérkezett a vonattal, akik odakint töltötték a tavaszi szünetet, csak ő nem. Nem lehet… Nem hiszem el, hogy valami szörnyűség történt… Nem, erre nem szabad gondolnom! Biztosan csak elege lett, és nem akart visszajönni. Meg tudom érteni.
De Longbottom itt van, a barátai nélkül, magányosan. Ő biztosan tudja, mi történt. De nem hiszem, hogy elmondaná nekem… Azért egy próbát megér. Mindenképpen tudnom kell! Longbottomhoz sétálok, és megállok előtte.
– Hol van Weasley? – kérdezem, próbálok keménységet erőltetni a hangomra.
Felém fordul, és megvető pillantással illet.
– Ne nézz hülyének, ha tudnám, se mondanám meg neked, hogy aztán rohanhass a halálfaló barátaidhoz…
Elveszítem a fejemet, előrelendülök, és mielőtt reagálhatna, a falhoz lököm, és a pálcám máris a torkához szorul.
– Ide figyelj, engem nem érdekel, hol van – sziszegem az arcába. – Csak azt akarom tudni, hogy biztonságban van-e. Nem fogták el, ugye?
– Mit érdekel az téged? – kérdezi dühösen. – Neked kell a dicsőség, hogy elfoghatod?
– Válaszolj! – üvöltöm az arcába. – Igen, vagy nem?
– Nem fogom megmondani, soha! – kiált vissza.
A szemeim könnyekkel telnek meg. Már könyörgök neki.
– Kérlek… Tudnom kell… Tudnom kell, hogy nem esett-e baja!
Egy pillanatig döbbenten bámul rám, majd halkan megszólal.
– Nem, biztonságos helyre vitték.
– Köszönöm. – Hálásan rámosolygok. – Exmemoriam!
A szeme lecsukódik egy pillanatra, és mikor újra kinyitja, zavartan pislog körbe. Én addigra jó messze álldogálok tőle.

Istenem, nekem teljesen elment az eszem! A seggemen kellett volna maradnom, az iskolában, ahelyett, hogy kijövök a többiekkel! De azok után, hogy az a hülye liba visítozni kezdett, biztosan elhajtottak volna. Vagy ha nem is, a háztársaim biztosan megmondják, hogy maradtam, és most mindenki rám vadászna. Nem tudom, melyik a jobb, ha a halálfalók üldöznek, vagy ha arra kényszerítenek, hogy az oldalukon harcoljak. Bár, a tanárok meg a többiek legalább nem fognak kinyírni. A francba is, csak éljem túl valahogy ezt a napot…
Nem… Ez képtelenség! Mit keres ő itt? Teljesen megőrült? Vagy mindenki más őrült meg, hogy engedik harcolni? Nem hiszem el! Hátranézek, és még látom, ahogy az egyik halálfaló – nem tudom, kicsoda, maszk van rajta – ráemeli a pálcáját, és egy átkot kiált. Zöldes fénycsóva robban ki belőle. Nem… Nem akarom, hogy meghaljon!
Emlékek pörögnek végig rajtam. Ahogy ülünk a fülkében, és róla beszélgetünk… Aztán, amikor először pillantottam meg. Megint hatodév, amikor megtudom, hogy Potter látott minket. A nyár, amikor a falhoz vágtam a lámpát miatta. Lumpsluck partijai, amikre nem jött el. Aztán a könyvtárban… Nem is tudom, voltam-e olyan boldog valaha. Hetedév. Amikor kijöttek az erdőből. Amikor bántottam. – Nem akartam bántani! Nem akarom, hogy bántsák! – Amikor nem jött vissza húsvétkor. És egy levél, amit néhány napja írtam, és soha nem küldtem el…

Kedves Ginny!

Remélem, minden rendben van veled. Sajnálom, hogy nem jöttél vissza, az utóbbi egy évben csak az adott értelmet az életemnek, hogy téged láthattalak. És fáj, hogy megvontad tőlem ezt. De tudom, hogy ezt kellett tenned, nem maradhattál tovább.
Csak azért írok, hogy még egyszer elmondjam, mennyire sajnálom. Sajnálom, amit tettem. Őszintén remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani egyszer. Remélem, egyszer vége lesz ennek az őrületnek, a szerelmed visszatér hozzád, és te boldog lehetsz mellette. Kérlek, legyél nagyon boldog!

A frontvonal túloldaláról őszinte szeretettel: Blaise Zambini


Ösztönösen cselekszem, anélkül, hogy felfognám, mit is teszek. Egyetlen ugrással az átok előtt termek, a saját testemmel védelmezem őt. Közben a nevét kiáltom. – Ginny! – Látnia kell! Nem azt, hogy feláldozom érte az életem, kit érdekel az most? Látnia kell a veszélyt, észre kell vennie a támadót, hogy védekezhessen a következő átok ellen…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)