Harry Potter és a Negyedik Torony írta: Parselmouth Lion

[Kritikák - 20]

+++ betűméret ---
<< >>


25. fejezet
Az egyetlen esély

Harryt az a fajta kábulat lengte körbe, ami kizárja a környező zajokat, és minden egyebet, s csak azt az egyetlen szót hagyta meg a fejében visszhangszerűen ismétlődni, amit az imént hallott.
Ursula Ulatov – a Névtelen. Ennél bizarrabbat el sem tudott volna képzelni, a világ hirtelenjében száznyolcvan fokos fordulatot vett, a feje tetejére állt minden: Moloh ártatlanságára fény derült, Eakle feje fölül a gyanú árnyéka is elúszott, s helyettük az apró igazgatóhelyettes asszony vált Harry minden haragjának célpontjává.
- Jól palira vettek minket… - dünnyögte mellette egy hang, mire oda fordította a fejét.
Ron keserű ábrázattal nézte, ahogy az álarcosok hajbókolnak Ulatov előtt, Harryt pedig egy pillanatra megdöbbentette, hogy sem Ron, sem Hermione arcán nem a saját mélységes megrökönyödését látja tükröződni. Aztán lassan eszébe jutott, hogy két barátjának nyilván semmit sem mond az, hogy az egyik maszkos halálfaló-utánzat Névtelennek szólította Ulatovot. Hát persze, hiszen Ron és Hermione nem hallhatták Denem és Marius történetét…

Ulatov most odalépett a földön térdeplő igazgatóhoz, aki vérző szájával rávicsorgott. Mondott neki valamit németül, amit Harry nem érthetett, de nem lehetett túl kedves, mert a boszorkány arcát düh pírja öntötte el. A következő pillanatban pálcájával homlokon döfte Molohot, aki vonaglott a földön a fájdalomtól.
- Hagyja abba! – szólt ki McGalagony professzor hangja a tömegből, és pálcáját előre szegezve bátran kilépett az emberek közül.
- Professzor, ne! – kiáltott rá Viktor Krum, aki olyan arcot vágott, mintha egy világ omlott volna össze benne.
Ulatov McGalagony felé fordította arcát, mely többé nem az a kedves, jóravaló öreg hölgyé volt, amit a világnak mutatott, s közben mégis ugyanaz maradt: apró fekete szeme vészesen hunyorgott, vértelen ajkai gúnyos fintorra húzódtak, s mindig szigorú kontyba csavart haja kibomlott, és az enyhe széltől szálldosott körülötte, amitől egy holdkóros őrült benyomását keltette.
- Fölöslegesen töri magát Minerva… - szólalt meg váratlanul Moloh, hatalmas kezét hatalmas homlokára szorítva. – A drága igazgatóhelyettesem a belső kör tagja…
Elképedt hangokkal telt meg a stadion arénája, a fejük felett lebegő dementor pedig élvezettel szívta be a heves érzelemhullámot, mely olyan lehetett számára, mint egy lakoma. Páran sikoltozni kezdtek a félelemtől, néhányan bátorságot erőltettek magukra, és patrónusokat bűvöltek, melyek fényt sugározva köröztek körülöttük. A dementor abbahagyta a hörgést.
- Belső kör? – szólt Ulatov megvetően. – Milyen szánalmas maga, Maude! Semmit sem tud rólunk, semmit sem tud a Negyedik Toronyról.
Harry és két barátja összenézett.
- Maga nem a Negyedik Torony tagja! – förmedt Ulatovra egy másik boszorkány, s Harry odapillantva látta, hogy a misztériumügyi Mrs Parker kiabál a tömegből. – Semmi köze sincs a mi társaságunkhoz!
Harry egyik döbbenetből a másikba esett, mellette Hermione és Ron is elakadt lélegzettel kapkodták ide-oda a fejüket.
- Hát mégis igaz? – szólt most Göthe Salmander, csatlakozva Mrs Parkerhez. Tétován tett egy lépést Ulatovék felé. – Maguk is a Negyedik Toronynak nevezik magukat? Hát Grindelwald mégis megtartotta azt a nevet?
Ulatov fensőbbséges pillantást vetett rá.
- Mi vagyunk a Negyedik Torony igazi Köre – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Albus Dumbledore elárulta a Halálmestert, és a tervet, amit együtt eszeltek ki. Maguk az ő árulásának folytatása, Dumbledore gyávaságának bizonyítékai. Dumbledore Köre egy szánalmas próbálkozás csupán!
- Miféle árulásról beszél maga? – ripakodott rá McGalagony professzor.
Ulatov visszafordult felé, s vele együtt Harry, Ron és Hermione is. Harry látta a csuklyás fiút McGalagony mögött fönt, a lelátó tetején; a varázsló kényelmesen a korlátnak támaszkodott, úgy hallgatta az eseményeket, s eközben – Harry szíve kihagyott egy dobbanást – orra hegye és állának alsó íve kilátszott a kámzsa árnyékából. Olyan rémítően ismerős az az orr… gondolta Harry.
- Arról az égbekiáltó árulásról, amit Dumbledore követett el Grindelwaldon! – válaszolta meg szenvedélytől fűtve Ulatov McGalagony kérdését. – Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald két hónapos barátságuk alatt lefektették egy új varázsvilág alapjait. Ezt nevezték el Negyedik Toronynak a Dumbledore-ok családi címere után, a házról, ahol találkoztak. És Grindelwald még Dumbledore árulása után is megtartotta ezt a nevet, remélve, hogy ha majd a mozgalom erősödik, és a Kör kiterjed minden boszorkányra és varázslóra, akik osztják az ő nagyszerű nézeteiket, Dumbledore visszatér majd hozzá…

Ulatov lendületesen beszélt, hallgatósága pedig csendben figyelt. Hirtelenjében senkit sem érdekelt az a száz felfegyverzett álarcos a stadion bejáratánál, sem az éhesen várakozó dementor.
- És Dumbledore vissza is jött, de nem azért, amit Grindelwald hitt. Dumbledore majdnem tönkre tette a mozgalmat. De a nurmengardi ostrom után néhányan megmaradtunk, és folytattuk a Kör bővítését. Bevezettünk néhány tehetséges ifjút a fekete mágia rejtelmeibe… Néhányan engedelmesek voltak, páran a saját útjukat járták… Ugye mondanom sem kell, ki volt közülük a legtehetségesebb?
A kérdés megválaszolatlanul lógott a levegőben, de nem is volt szükség válaszra. Harry nagyon jól emlékezett rá, mit mesélt Denem az utazásaikról Mariusszal és Aletheával.
Ulatov megköszörülte a torkát.
- Elég volt a múltból. Maude remek alibi volt számomra, néhány jellemhibájának és mérhetetlen modortalanságának köszönhetően. Kissé sajnálom is, hogy ennek most vége, de holnapra már ő és Ursula Ulatov is a múlté lesz. Kénytelen leszek búcsút mondani a Durmstrang nyújtotta kényelemnek, és átadni az iskolát a Negyedik Toronynak. Sőt mi több… - fordult most McGalagony felé. – Magának hála hamarosan a Roxfort is követni fogja a Durmstrangot, Minerva! Köszönettel tartozom magának és Madame Maxime-nak: ha maguk nem ágálnak olyan kitartóan, a Trimágus Tusára nem itt került volna sor. De így még az is lehet, hogy három legyet ütünk egy csapásra… És a Toronyban mindenki tudni fogja, hogy a Névtelen volt az, aki megszerezte a Roxfortot a mozgalomnak!
Közelebb ment McGalagonyhoz, mígnem már csak pár centi választotta el, úgy bámult föl a magasabb boszorkány arcába.
- Azt hiszem, maga lesz az új arcom és nevem. Jó lesz visszatérni a jó öreg Roxfortba, mint Minerva McGalagony igazgatónő.
- Vissza? – hökkent meg valaki a hátrébb állók között. Ulatov rá se hederített, csak bámult föl McGalagonyra – és Harrynek egyáltalán nem tetszett a tekintete.
- Egyszer régen tanár voltam a Roxfortban, tudta? – mondta halkan Ulatov, de valahogy mégis mindenki tisztán hallotta a szavait. – De buta vagyok, hát honnan tudhatta volna? Akkoriban másik arcot és nevet használtam, amire ma már senki sem emlékszik. De már akkor is ugyanazzal a céllal mentem oda, mint most… Csak akkor sokkalta szívélyesebben fogadtak – színpadiasan sóhajtott egyet. – Phineas Nigellus igazgató nem zárkózott el annyira a Negyedik Torony Köre elől. Támogatólag fogadta az ötleteimet néhány változtatásról… Egy-két bővítésről… Pár átépítésről…
- Az építkezés! – suttogta Hermione döbbenten.
Harrynek is eszébe jutott a Rita Vitrol könyvében olvasott roxforti építkezés, melyet az idegesítő firkász Dumbledore számlájára írt.
- Most majd befejezzük azt a tornyot, és a Roxfortban is mi leszünk az úr! A Roxfort lesz a fekete mágia legszebb sarokköve… Számomra külön öröm, hogy mindezt a maga nevében, és arca mögé bújva vihetem majd végbe, Minerva – járkálta körül a professzort, mintha valami vásárban lenne, és épp egy vonzó árut vizsgálgatna.
- Hozzám ne érjen! – rántotta el a kezét McGalagony, mikor Ulatov ujjai a talárja szélén simítottak végig. Arcán mélységes undor tükröződött.
Ulatov furcsa pillantást vetett rá, mintha megbántottnak érezné magát. A kezét visszahúzta, de úgy, hogy még futólag hozzáért McGalagony bőréhez. Ez után hirtelen megfordult, és faképnél hagyva a zavarodott professzort és a sebesült Molohot, visszatért a hideg-elegáns Mr Prince-hez. Hermione, figyelve a rengeteg álarcosra, odament McGalagonyhoz, és suttogva beszélgetni kezdett vele. Harry és Ron figyelmét azonban az előttük lejátszódó rövid társalgás kötötte le.

- Nos hát, remélem elegendő lesz Gellert Grindelwald teljes vagyona, drága fösvény barátom… - szólt csípőre tett kézzel Ulatov a férfihoz.
Ő fel se vette a megjegyzést, csak elégedetten bólogatott.
- Nagyon is megfelelő, mint már mondtam. Engem és a testvéremet nem érdekli, kié volt a pénz, amíg elég sok van belőle – mondta nevetve Octavius Prince. – Nevezzen, aminek akar, úrnő, de a Sötét Nagyúr mellett megtanultam, hogy nem ajánlatos elérhetetlen vágyakat üldözni. Halhatatlanság… legyőzhetetlenség… Én megelégszem csupán az arany nyújtotta hétköznapibb előnyökkel.
- Csináljon, amit akar a pénzzel, de a pallost megtartom, ha meglelem. És elvárom, hogy mindenben az én utasításaimat kövesse, a Toronyban és azon kívül is – szögezte le Ulatov. – Nem akarom, hogy egy újabb istenverte feltörekvő tehetség foglalja el a Voldemort nagyúr halálával megüresedett székeket…
Harry hallotta, amint Ron elfojt egy döbbent nyögést, és önkéntelenül feléje fordult. Barátja leesett állal hallgatta a beszélgetést, a McGalagony mellett álló Hermione viszont olyan komolyan figyelt, mintha Ulatov és Mr Prince minden egyes szavát a memóriájába akarná vésni, ami bizonyára – gondolta Harry – nem állt távol a valóságtól.
- Nem fogunk csalódást okozni, úrnő – hajlongott Prince.
- Remélem is! Most pedig… – a boszorkány a zsebébe nyúlt, és kivette annak a kis tükörnek a szakasztott mását, ami a kék bőrű embernél is lapult, és az arca elé emelte. – Ideje idehívni a fiát, Mr Prince, hogy elvégezze a feladatát.
Octavius arcáról lerítt, hogy nincs odáig az ötletért. Arcáról eltűnt az a kapzsi, önelégült vigyor, ami azóta terpeszkedett rajta, mióta a ládából kiömlött a rengeteg pénz.
Ulatov Mariust szólította a tükrön át, és nem is kellett soká várnia a kék bőrű varázsló visszatérésére. Suhogás hallatszott, melytől többen behúzták a nyakukat, mintha szárnyaktól tartanának. Aztán akár egy bizarr denevér, Marius alászállt, csizmája puhán huppant az aréna közepén, fekete köpenye vitorla módjára dagadt a szélben, s Harry képzeletében egy pillanatra Pitont idézte fel… Hermione ijedten nyikkant egyet, s a tömeg nyugtalanul fészkelődni kezdett, de nem csupán a csapdába esett túszok, de még az álarcosok sorai közt is érezni lehetett a feszültséget.

- Látom, megtanultál repülni – jegyezte meg Ulatov fejcsóválva.
- Csak idő kérdése volt – hangzott a semmitmondó válasz, s közben a parázsló kék szempár végigvonult a jelenlévők arcán, majd megállapodott Harryén. Csak nézett rá hunyorogva, de nem mondott semmit.
A lelátókon eddig kényelmesen könyöklő csuklyás fiú azonban most felélénkülni látszott. Kiegyenesedett, és nyugtalanul dülöngélt egyik lábáról a másikra, karjait mereven tartva maga mellett. Harry felpillantott rá, s Marius alighanem észrevette ezt, mert hátrasandított a válla fölött. Semmi jel nem utalt rá, hogy látott volna bárkit is a lelátókon.
Ulatov közelebb lépett, Octavius azonban a legapróbb jelét sem adta, hogy bármennyire is érdekelné kék bőrű ivadéka jelenléte, helyette utasításokat hadart egy csapat házimanónak, akik elkezdték a kincsek elszállítását.
- Érdekelne valami! Hogyan törted meg a kőládát védő bűbájt? – kérdezte Ulatov, akit viszont az aranyhegy hagyott hidegen.
- Nem nekem sikerült – válaszolta Marius, és hosszú ujjával Hermionéra mutatott (Ron nyomban barátnője mellett termett, és védekezőleg elé lépett). – Az a leány csinált valamit, amitől megtört a bűbáj.
Ulatov felvonta a szemöldökét, nem is titkolva meglepődését.
- Pont ő? Arra számítottam, hogy Potter jár majd sikerrel – mondta, hogy minden jelenlévő egész biztosan jól hallhatta.
- Nem, a kölyöknek nem nyílt ki a láda… - miközben ezt mondta, Marius végig a vörös szakállú törpe képében feszengő Harryt nézte, s ez elég is volt ahhoz, hogy McGalagony professzor döbbenten felkiáltson.
- Potter?! Harry Potter? – nézett úgy képzelt beosztottjára, mintha most látná igazán először.
Ulatov előre csoszogott kényelmes papucsában, s közben derűsen bólogatott. Arcát ugyanolyan bestiális vonásokkal ruházta fel a mosolygás, mint a fiatal Tom Denemét.

- Bizony, kedves Minerva – mondta a boszorkány. – Harry Potter idáig eljött a köpenye után. Fenemód ragaszkodik a tulajdonához, majdnem úgy… - nézett egyenest Harry szemébe –… akár egy mardekáros.
Harry remegett a dühtől. Méghogy ő lenne olyan, mint egy mardekáros?!
- A láthatatlanná tévő köpenyéért képes volt kockára tenni a barátai életét is. Mr Weasleyét… - biccentett a boszorkány a Percy képében ácsorgó fiú felé –… és Miss Grangerét – bökött az orrával a szőke hajzuhatag tulajdonosa felé, aki olyan kicsire próbálta összehúzni magát, amennyire csak tudta.
McGalagony döbbenten hápogva nézett körbe rajtuk, s ugyanígy tett a tömegből kilépő Dawlish is, a „Hermijjóne” nevét rebegő Viktor Krumról nem is beszélve. A három jó barát pedig ott sütkérezett a sokkolt pillantások kereszttüzében, leleplezve, sarokba szorítva.
- Bizony, bizony barátaim – nézett hátra a válla fölött Ulatov a felsorakozott álarcosokra. – Mind a hárman eljöttek közénk! Ugyan már, érezzük magunkat megtisztelve – hiszen mégiscsak a három legnagyobb varázslóról és boszorkányról beszélhetünk!
Az álarcosok nevettek, de úgy, ahogy Harry még soha sem hallott embereket nevetni: az egyik pillanatban még kukán álltak, a következőben pedig már önfeledten hahotáztak, mintha gombnyomásra működött volna. Bámulatosan nem emberi volt a viselkedésük.
- Nagyon vicces… - hallotta Harry Ron morgását, amit megint valaki másénak hitt Percy hangja miatt. – Mégis mire volt jó ez az egész?! Ha maga valami… kincsvadász, vagy mi, miért nem kért segítséget?
Ulatov abbahagyta a nevetést, s vele együtt az emberei is egy pillanat alatt „komoly-üzemmódba” váltottak.
- Ifjú Weasley, olyan sokat nem tudsz! De nem bánom, elmondom… – sóhajtotta a boszorkány színpadiasan.
Marius nagyot szusszant türelmetlenségében.
- Úrnő, nem hagyhatnánk ezt későbbre? – kérdezte, s parázsló szeme fáradtan csillant.
- Nem rohanunk sehová, gyermekem. Különben is, az ifjonti kíváncsiságot ki kell elégíteni, hisz így tanulnak a fiatalok, nemde? – duruzsolta mézes-mázosan Ulatov, de megváltozott, rikácsoló hangjától egyáltalán nem olyan bizalomgerjesztően hangzott, mint régen. Harryékhez fordult, egyedül nekik intézve szavait, mintha a túszok a világon se lennének. – Tudod, a kincs már évtizedek óta itt van eltemetve a kastély alatt, ahogy azt mindenki nagyon jól tudja közülünk… Nem csak rengeteg arany, de valóban sok különleges mágikus eszköz van közte. Hogy ezeket megvédje, Grindelwald azt hazudta Dumbledore-nak – méltán hírhedt párbajuk előtt –, hogy a ládában szörnyűséges átkokat rejtett el. Így akarta biztosítani, hogy Dumbledore ne nyissa ki a ládát, s ne vesszen el a mesés vagyon. Arra számított, hogy később majd kinyithatja a ládát, ha megszabadult áruló barátjától… Mint tudjuk, nem így történt. De a láda érintetlenül maradt, Dumbledore lezárta a Pálcák Urát használva, s olyan bűbájt helyezett el rajta, amit nem tudtunk kinyitni…

Harry és mindenki más figyelmesen hallgatta a szavait, egyedül Marius vágott unatkozó képet a dologhoz – csak állt, karba tett kézzel, néha egy-egy pillantást váltva a túszokat sakkban tartó dementorral.
- De a második próba után minden megváltozott – folytatta Ulatov, kényelmesen járkálva előttük fel-alá. – Valaki életre keltette a ládát védő bűbájt… Arra is rájöttem, hogy volt ott még két ember láthatatlanná tévő köpeny alatt. Nem telt sok időbe rájönnöm, hogy az egyik ereklye közelségét érezte meg a bűbáj, mely már ettől is kezdett foszladozni a ládáról. Kölcsönvettem hát Mr Pottertől… - mosolygott Harryre önelégülten.
Harrynek ökölbe szorult a keze, varázspálcájából szikrák hullottak alá. Marius rápillantott, de nem tett fenyegető mozdulatot. Úgy tűnt, mintha ő lenne a felelős a törékeny vén boszorkány testi épségéért, s ezért szemmel tartotta a foglyokat, míg úrnője belemerült a mesélésbe.
- Természetesen rögtön ki szándékoztam nyitni a ládát, hogy ezzel végre kielégíthessem Mr Prince elképzelhetetlen mértékű aranyimádatát – de nem jártam sikerrel. – Ulatov a fejét csóválta, így nézett az Ronba kapaszkodó Hermionéra. – Érthetetlen volt számomra, miért nem működik… Aztán eszembe jutott történetetek egy érdekes részlete a Megemlékezés Napjáról. Dumbledore valóban éles elméjű trükkje, amivel Voldemort nagyurat próbálta távol tartani a Bölcsek Kövétől: csak az juthat hozzá, akinek nincs célja vele. Gondoltam, megtaláltam a titok nyitját… Hamar körvonalazódott a terv, hogy a tusa egyik bajnokát használjam fel a ládanyitásra. Kék bőrű barátomnak az volt a feladata… - veregette vállon vigyorogva a mellette szobrozó Mariust –, hogy rábírja a bajnokokat a kincs megszerzésére. Nekik nem volt vele céljuk…
- De nem működött – szólt közbe Hermione tisztán csengő hangon. – Dennis nem tudta kinyitni a ládát. Akkor történt, mikor… mikor…
- Mikor a kezedbe vetted a köpenyt – fejezte be helyette Marius, majd Ulatovra nézett, aki széttárta a karjait.
- Bevallom, nem értem én magam sem. Bizonyos voltam benne, hogy ez volt Dumbledore trükkje… Úgy tűnik mégis valami más volt. – Ulatov megköszörülte a torkát, és végre abbahagyta a járkálást. – De ez már nem számít. Elértem, amit akartam, hála nektek, de félek, hogy még nem végeztünk egymással…
A boszorkány egy hosszú pillanatig a Harry zsebéből kilógó köpenyre meredt. Harry visszatömködte a ruhadarabot, és farkasszemet nézett Ulatovval. Arra számított, a nő mindjárt követelni fogja a köpenyt, de nem így történt. Helyette közelebb jött hozzá, olyan közel, hogy Hermione felnyikkant ijedtében, Ron és McGalagony pedig rászegezték a pálcáikat. Ulatov nem törődött velük, csak bizalmas közelségbe hajolt Harryhez.
- Mi történt, mikor egyesítetted őket? – kérdezte suttogva. – Megváltozott valami? Halhatatlan lettél? Vagy parancsolni tudsz a dementoroknak? Mi változott, mikor te lettél az ereklyék ura?
Harry hasonlóan suttogva válaszolt:
- Megmondjam mi változott? – kérdezte lassan. – Semmi.
Ulatov elvicsorodott, és egy percig kutatva nézett a szemébe – Harry biztosra vette, hogy legilimentálni próbálja –, aztán hátraarcot csinált, és visszament emberei elé. Ron és Hermione őt bámulták, Harry szinte le tudta olvasni a kérdést az arcukról: „Mit csináljunk?” Harrynek egy fia ötlete sem volt, túl sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Megint a lelátó tetején nézelődő csuklyásra nézett; a fiú lassan csóválta a fejét. Harry próbálta megfejteni, vajon mit üzenhet mindezzel, de aztán ismét Ulatov vonta magára a figyelmét.
- Ne húzzuk tovább az időt! – rikácsolta jó hangosan. – Ideje elvégezni, amiért jöttünk, hiszen hamarosan pirkad…
A boszorkány odaállt a térdeplő Moloh elé, és így pont egymagasságba kerültek.
- Drága igazgató úr – folytatta Ulatov. – Mikor a Nemzetközi Felügyelőbizottság megérkezik, azt látják majd, hogy maga felnyitotta a ládát, amiben Grindelwald rettenetes és rémisztő öröksége lapult, de sajnos, nem mérte fel kellőképpen a helyzet súlyosságát, és a sötét tárgyak a halálát okozták… Marius, kérlek!

A kék bőrű ember átvette Ulatov helyét, s egyik kezével megragadta Moloh torkát. Az igazgató fuldokolva hörgött.
- Ulatoff… ne! Várhjon… - prüszkölte fuldokolva az óriás.
- Sajnálom, Maude – károgta az igazgatóhelyettes asszony. – Semmi személyes…
Marius arca közeledett Molohéhoz; a tanárok kiabálni kezdtek. A viking dementor izgatott szörcsögésbe kezdett.
- NE! – sikította Hermione. – Ne csináld! Ő nem az, akinek gondolod!
De nem volt mit tenni. Marius száját az igazgatóéra tapasztotta; előrehulló fekete haja eltakarta Harry szeme elől a történteket, csak azt látta már, amikor a kék bőrű dolga végeztével hátra lépett, az óriás igazgató pedig előrebukott a porba. Csak testének apró remegése árulkodott róla, hogy még életben van, de már öntudat nélkül…
A durmstrangos tanárok is sikoltozásban törtek ki, néhány boszorkány zokogott, pedig Harry biztos volt benne, hogy egészen eddig a napig ki nem állhatták zsarnok igazgatójukat, akit fekete mágusnak hittek.
- Miért csinálta? – sírta Hermione holtra vált arccal; mellette Ron le se tudta volna vakarni az arcáról az undor kifejezését.
- Már megint kezdik… - sóhajtotta Marius.
- Moloh nem volt halálfaló! – mondta kitartóan Hermione. – Mi ismertük a halálfalókat, és neki semmi köze nem volt hozzájuk!
- Becsaptak téged! A halálfalók itt vannak közöttük, nézd meg! – kiabálta Ron teli torokból, mintha így megértethetné Mariusszal, amit Hermione szép szóval nem tudott.
A kék bőrű ember Ulatov és a három jó barát között járatta a tekintetét. Sokáig bámult a boszorkányra, de annak a szeme se rebbent, csak mosolygott lenézően, ahogy eddig is.
- Badarság – szólt lefitymálóan Ulatov. – Te tudhatnád a legjobban, hogy a Negyedik Torony Köre kitagadta Voldemort nagyurat, mikor irányíthatatlanná vált…
Szavait egy kiáltás és egy hangos csattanás szakította félbe:
- MORSMORDE! – szólt váratlanul Hermione, s pálcájából zöld ragyogás tört elő, épp úgy, mint a Borgin & Burkes üzletben. A fények a magasba emelkedtek, s az aréna fölött egy kígyónyelvű koponyát mintáztak.
Szinte mindenki a jelenséget nézte, ki megrökönyödéssel, ki rémülettel, néhányan azonban egész másként reagáltak: három álarcos maszkja mögül hangos jajgatás hallatszott, és látványosan a bal alkarjukhoz kaptak…
Aztán villám hasította át az eget, félbe szelve a zöld fényből szőtt rémálomszerű koponyát – a Sötét Jegy elhalványult, majd teljesen eltűnt az éjszakai égről. Ursula Ulatov leeresztette varázspálcáját, és Mariusra nézett. Nem tudta elrejteni az arcára kiülő nyugtalanságot.

Marius szemezett vele egy darabig, aztán nagy léptekkel odament az egyik karját markolászó álarcoshoz – a többiek úgy húzódtak el az útjából, mintha pestist terjesztene. Elkapta a varázsló karját, és felrántotta rajta a talár ujját. Harry csak a hátát látta, nem tudhatta milyen képet vág, csak azt látta, amint vészjósló tekintettel Ulatov felé fordul.
- A vérüket ígérted… - susogta. – Azt ígérted, az összes meglakol. Denem összes szolgáját nekem ígérted.
Se Ulatov, se az emberei nem szóltak egy árva szót sem, csak bámultak Mariusra, s mindegyikük szorosan markolta a pálcáját.
- Hazudtál nekem, Névtelen!
Harry tudta, mi fog következni, ezért gyorsan megbökte Ron vállát, és intett neki. Minél gyorsabban el kell tűnniük innen, mielőtt elszabadul a pokol.
- Nem hazudtam neked – próbálta menteni a helyzetet Ulatov, s közben iszonyú tekintettel nézett Hermionéra.
McGalagony ösztönösen a háta mögé parancsolta a lányt, ami ellen Hermione megpróbált tiltakozni, a professzor azonban nem engedett. Némán biccentett Ronnak, aki karon ragadta a lányt, és bevonszolta maga után a túszok közé. Harry ott maradt McGalagony mellett, s közben kereste a leggyengébb pontot a kitörésre…
- Add át nekem a halálfalókat, boszorkány! – dörögte Marius, s hangjára mintha megdördült volna az ég is felettük. Az álarcosok egy emberként rezzentek össze.
- Sajnálom, szükségem van rájuk – válaszolta Ulatov.
- Tudod, hogy mindennél jobban az árulást gyűlölöm!
- Nem árultalak el…
- HAZUG!
Marius nem szaporította tovább a szót, megsuhintotta pálcáját, s ekkor egyszerre több dolog történt. Minden egyes ember az arénában, akik eddig egy helyben álltak, mozogni kezdtek, s pillanatok alatt kavargó embertömeggé változott a stadion. Marius egyetlen csapással megölte a két legközelebbi halálfalót, s velük együtt még több másik álarcost is a halálba küldött – Harry csak a szétrepülő testeket látta a szeme sarkából, és az éktelen sikítozást hallotta. Pálcája ezután a másik megmaradt halálfaló felé pördült:
- Adava Kedavra!
- Invito! – A halálfaló bűbája beröptette a gyilkos átok útjába a hatalmas kincs egy nagyobb, kerek darabját. Olyan zaj hallatszott, mintha ezer harangot húztak volna meg, a rezonáló hang hullámszerűen terjedt szét, és a fejekben visszhangzott tovább; Harrynek be kellett fognia a fülét, mert azt hitte, menten széthasad a feje. Alighanem az utolsó halálfaló is így érezte, mert szabad kezével gyorsan lekapta az arcáról a nehéz maszkot. Harry felismerte megint: Draco Malfoy volt, s a százfűlé-főzet hatása már kezdett lekopni róla – arca már visszanyerte eredeti formáját, de haja még fekete volt.

A zöld villám semmivé vált, a Draco életét megóvó kincs pedig – egy nagy, kerek, rúnákkal és vésetekkel díszített aranypajzs, mely nagyon ismerős volt Harrynek – a fiú kezében landolt. Még maga Ulatov is meglepődött rajta, miféle varázstárgy került az egyik embere kezébe.
Marius újra támadott; Ulatov mellett felsorakoztak maszkos szolgái, és maga Mr Prince is. A viking dementor viszont úgy tűnt, Mariusnak szándékozik segíteni: a túszokra ügyet sem vetve leereszkedett a magasból, s ezzel együtt egy fekete, jéghideg árnyék borította be az arénát. Harry még hallotta, ahogy Ulatov is elordítja magát (valamilyen pallost kiáltott), s Harry még épp időben húzta le a fejét egy pörögve repülő kard útjából, mely a hatalmas rakás kincs közül suhant ki. Szemével követte a fegyver útját: az a boszorkány kezében kötött ki, aki abban a pillanatban keresztüldöfte vele a kék bőrű embert. A kard kijött hátán, és vörös vércseppek hulltak az aréna porába…
A túszok mindegyike egyszerre cselekedett, mintha megbeszélték volna: Göthe Salmander vezényszavára megcélozták a stadion oldalát, és átkaikkal hatalmas lyukat robbantottak benne. Még földet sem értek a szanaszét potyogó fadarabok, mikor az első emberek Viktor Krum vezetésével már kisurrantak a fekete éjszakába. Ulatov parancsszavakat kiabált, s az álarcosok a szökevények nyomába eredtek. Harry, aki McGalagonnyal eddig legelöl állt, most leghátulra kerültek, így nekik jutott a feladat, hogy feltartóztassák a támadókat.
- Protego! – ordították mindketten egyszerre, de Harry pajzsbűbája olyan hatalmasra sikerült, hogy egyszerűen magába olvasztotta McGalagonyét, és a legközelebbi ellenfeleket lelökte a lábukról. Harry meglátta a stadion ép felén álldogáló csuklyás fiút, aki, mintha csak egy színi előadást nézne, megtapsolta Harry mutatványát. Egyedül ő volt az, aki a csetepaté kezdete óta meg se moccant.
- Harry, jöjjön! – kiáltott rá McGalagony, s húzni kezdte őt a talárjánál fogva.
Kirohantak a stadionból, de odakint is álarcosok százait látták, a Durmstrang faragásokkal ékesített tornyának tövében, a lépcsőkön, a bejárati ajtó mögötti csarnokban, mindenhol díszes talárok és drágakövekkel kirakott maszkok tengere állt.

Harry és McGalagony a menekülők után iramodtak, minél messzebb kerülve a túlerőtől, be a fák közé. Harry csak az egyre tompuló kiabálást hallotta a háta mögül; fények világították be az éjszakát, piros, kék, zöld, lila villanások festettek hosszú, színes árnyjátékot a sima kövekre…
Harryék egy tisztáson érték utol a többieket, Hermione rögtön a nyakába ugrott, és megszorongatta, McGalagony csatlakozott a zilált külsejű Salmanderhez.
- Nem tudunk hoppanálni! – mondta valaki.
- Újra visszatették a biztonsági bűbájokat…
- Ezért nem rohantak utánunk! – találgatott Mrs Parker.
Sokan Harryre bámultak, aki először nem értette miért, de aztán rohamosan rövidülő nadrágszárából és ingujjából rájött, hogy kezdi visszanyerni eredeti alakját. Szakálla eltűnt, látása újra elhomályosult. Szemüvegét visszabiggyesztette az orrára, és látta, hogy Ron és Hermione is visszanyerték eredeti alakjukat.
Az emberek leplezetlenül bámulták őket, s csak McGalagony határozott hangjára lettek újra figyelmesek:
- El kell érnünk a zsupszkulcsokhoz. Nincsenek messze, csak pár méter… - Ez után Harryékhez fordult, és lehalkította a hangját. – Maguk hárman vegyék fel a láthatatlanná tévő köpenyt. Ne vitatkozzanak! – tette hozzá, mikor mindhárman tiltakozni akartak.
Harryéknek nem volt idejük vitába szállni vele, mert a kis csapat már el is indult futva az ösvényen. Harry két barátja vállára kanyarította a köpenyt, és elindultak utánuk – épp, mielőtt meghallották volna a kiabálást. Üldözőik közeledtek abban a biztos tudatban, hogy a dehoppanálásgátló bűbáj megakadályozza őket a menekülésben.
- Ezek mindjárt ideérnek! – rémüldözött Hermione.
Ron, aki szorosan fogta a kezét, és rángatta maga után, zihálásával kis híján elnyomta az üldözők zaját.
Végigrohantak az ösvényen, nem törődve vele, hogy a láthatatlanná tévő köpeny alól kilátszik a lábuk. Többször elbotlottak, Ron egyszer hasra is esett, s Harry és Hermione rángatta föl kapkodva. Végül a menekülők kiértek az újabb tisztásra, és ekkor megálltak.
- Mindenki fogjon meg egy zsupszkulcsot! – ordította McGalagony, de szavai belevesztek a felhangzó durranásokba, melyek nyomán vakító zöld fénysugarak szakították át a bozótost.
Hat átok rögtön célba talált – az áldozatok összecsuklottak, mint a marionettbábuk, és nem mozdultak többé. Hermione sikított, de senki sem hallhatta, mert mindenki rémült ordítozásba kezdett. Göthe Salmander bátran visszatámadott, McGalagonnyal és Madame Maxime-mal együtt. Az egyik álarcos átka eltalálta a híres varázslót, és ő is a földre hullott, közvetlenül Mrs Parker holtteste mellé.
- Mindenkit megölnek! – üvöltötte Ron dühödten, közben Harryvel és Hermionéval folyamatosan mozgásban voltak, és a láthatatlanná tévő köpeny alól támadták az álarcosokat, akik végeérhetetlenül bukkantak ki egymás után a fák közül.

Ulatov is megjelent köztük; a boszorkány és Marius párbaja véget ért, s az Ulatov kezében szorongatott véres penge arra utalt, hogy a kék bőrű ember elvesztette a csatát.
- Adava Kedavra! Adava Kedavra! – hangzottak el újra és újra a gyilkos szavak.
Egyetlen ember sem menekülhetett, az átkok eltalálták őket, és élettelenül rogytak össze. Hermione szívszaggatóan felsikoltott, mikor látta, hogy Viktor Krumot felrepíti az egyik halálos átok, és testét egy öles fa törzsének vágja. Az átkot maga Ulatov szórta ki, aki korábban olyan nagy büszkeséggel beszélt a fiúról.
Madame Maxime kitartóan küzdött McGalagonnyal együtt, de ő sem kerülhette el a véget: Ulatov egyik emberének átka az arcán találta el.
Dawlish fedezékbe akart ugrani, de a kőszikla, amit kiválasztott, a következő pillanatban porszemekre robbant egy varázslattól, s ő elterült a földön. Harry nem tudta megállapítani, él-e még. Ő és két barátja nem mertek tovább a pusztító varázslatok előtt szlalomozni, bemenekültek a fák közé – Ront úgy kellett kiráncigálni a tisztásról, mert minden áron bosszút akart állni a lemészárolt emberekért.
Látták, ahogy az utolsó állva maradt túsz, McGalagony végül menekülőre fogja, és magához röpteti az egyik zsupszkulcsot…
- Adava Kedavra!
Harry szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy meglátta az Ulatov rikácsoló hangjára elővillanó fénynyalábot, mely fülsüketítő dübörgéssel csapódott bele egyenesen a zsupszkulcsba. Harry látta a felrobbanó boros üveget, de a következő pillanatban McGalagony nyomtalanul eltűnt a mágikus eszköz darabjaival együtt egy kék villanással kísérve.
Hermione sikítása térítette észre a kábulatból. A lány hisztérikus sírásban tört ki, Harry minden erejével próbálta féken tartani őt, nehogy berohanjon a pálcák elé, de Ront már nem tudta visszafogni.
- MEGÖLLEK, TE KURVA! – bömbölte a fiú teli torokkal, és őrjöngve kirontott a köpeny rejteke alól.
- Ron gyere vissza! – kiáltott utána Harry, de nem volt értelme: Ron rátámadott Ulatovra, aki azonban játszi könnyedséggel kivédte minden próbálkozását. A szerteszét röppenő fénycsóvák kövekbe és fatörzsekbe csapódtak, pozdorjává zúzva azokat. A harc pillanatok alatt eldőlt: Ron pálcája kirepült a kezéből, egy átok ereje a földre lökte, orrából ömlött a vér.
- Gyertek elő mind a ketten! – hallatszott Ulatov hangja. – Akkor életben hagylak titeket!
Hermione abbahagyta a sírást, de úgy zihált, hogy Harry azt hitte, mindjárt rosszul lesz és elájul. A lány azonban lassan próbálta lenyugtatni magát, félrelökte Harry segítő kezét, és ujjaival belemarkolt a saját hajába. Harry attól tartva, hogy a lány is összeomlott, kétségbeesetten próbált gondolkozni, hogyan szabadulhatnának ebből a szorult helyzetből.
- Harry… Harry! – rázta meg Hermione a vállát, hogy rá figyeljen. A lány abbahagyta a hajtépést, és tekintete meglepően józan volt.
- Mi az? – kérdezte tőle felocsúdva.
Hermione egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna, mintha erősen gondolkozna valamin.
- Egyetlen esélyünk maradt – jelentette be.
Harry a maga részéről úgy érezte, már semmi esélyük sincs.
- Bízol bennem? – kérdezte Hermione, mire a fiú rögtön bólintott.
- Persze…
A lány erre Harry fejének szegezte a pálcáját, mire ő majdnem hátraugrott a meglepődéstől. Hermione szemét összeszorítva koncentrált, majd kimondta a varázsigét: - Exmemoriam! Harry érezte, ahogy a varázslat ereje a pálcából a homlokának csapódik, majd végigszalad a fején, belül, agyának minden kis zegzugán és hajlatán, s olyan érzés volt, mintha jeges víz csörgedezne keresztül a fején. A furcsa jelenség a tarkóján át távozott, amitől a haja az égnek meredezett, s önkéntelenül is odakapott a kezével.
- POTTER! – ordította Ulatov.
Hermione a szakértő érdeklődő szemével vizslatta Harry arcát, amit ő rendkívül zavarónak talált. Gyors leltárt készített a fejében az emlékeiről, kezdve a legalapvetőbb dolgokkal, mint mi a neve, mikor született, kik a szülei, majd gyorsan számba vette barátai arcát és nevét… Elsőre úgy érezte, semmi sem hiányzik a fejéből.
- Mit töröltél ki? – kérdezte, kissé félve a választól.
- Semmi olyasmit, amire emlékezned kellene – sietett a válasszal Hermione, s ekkor már a saját fejének szegezte a pálcáját. Harry megütközve nézte, ahogy koncentrál, kicsit még tovább, mint az előbb. – Exmemoriam – suttogta megint, s most vele is ugyanaz történt, mint az előbb Harryvel.
- POTTER!! – rikácsolta újra Ulatov türelmetlenül. – Elfogyott a türelmem! Gyere ki, vagy megölöm a vöröst!
- Jaj istenem – motyogta Hermione borzongva, s Harry látta, hogy nyel egy nagyot. Ez után minden előzetes bejelentés nélkül felpattant, és kilépett a köpeny alól.
- Hermione! – szólt utána Harry, és ő is gyorsan láthatóvá vált.
A tisztáson mindenütt holttestek hevertek, s az ismerős arcok úgy meredtek üveges szemeikkel az ég felé, mintha Harryt bámulnák… Göthe Salmander, Viktor Krum, Madame Maxime, Mrs Parker…
Ulatov a grabancánál fogta a félig földön térdeplő Ront, meglepő erőről téve tanúságot – Ron orrából még szivárgott a vér, és a lábaiból mintha kifutott volna minden erő, de ettől eltekintve nem esett más baja; dühtől villogó szemekkel nézett fel legyőzőjére.
Mögöttük és mellettük a fekete talárosok sorfala állt, elzárva minden menekülési útvonalat. Harrynek fogalma sem volt, mit tervez Hermione.
- Na, Potter… - kezdte Ulatov.
- Exmemoriam! – kiáltotta Hermione teketóriázás nélkül, megsuhintva pálcáját.
Ulatov azonnal elengedte Ront, és pajzsbűbájt varázsolt maga köré, de a varázslat nem őt érte – Hermione a fiút vette célba, aki most bágyadtan feküdt a földön.

- MIT JELENTSEN EZ?! – visította a boszorkány fülsértően éles hangon. Szavai túlharsogták a Hermione tette nyomán felzúgó általános hangoskodást – mindenki suttogva beszélgetett a mellette állóval, és csak tessék-lássék fogták pálcájukat a maradék három ellenfélre.
- Nem fogja bántani! – ordította bele a hangzavarba Hermione, mire hirtelen csönd zuhant a tisztásra. – Egy újjal sem nyúlhat hozzá, különben soha sem kapja meg a második ereklyét!
Ulatov elsápadt. Az álarcosok szinte vezényszóra megint zúgolódni kezdtek, de most idegesítően suttogva, mintegy aláfestve a vezérük arcán lejátszódó változásokat.
- Mit fecsegsz össze, te lány? – kérdezte Ulatov, és tett feléjük egy lépést.
- A második ereklye, a Feltámasztás Köve! – felelte Hermione még mindig kiabálva, talán hogy remegő hangja magabiztosabbnak tűnjön. – Csak nem hitte, hogy tényleg nem működik azután, hogy Dumbledore eltörte?
Ulatov nem szólt semmit, ajkait összepréselve nézett mereven Hermionéra, ahogy McGalagony is szokott, de az ő szemében mohó hatalomvágy izzott.
- Csak mi hárman tudjuk együtt megmondani, hogy hol van a Feltámasztás Köve! – folytatta Hermione magára, Ronra, és Harryre mutatva. – De mindhármunk emlékeiből kitöröltem néhány fontos részletet arról, hogy hová rejtettük végül a Követ. Ha meg akarja kapni a második ereklyét, mindannyiunkra szüksége lesz!
Harry összeráncolt homlokkal gondolkozott. Próbálta felidézni, hová rejtette a Követ, de csak arra emlékezett, hogy teljes erőből elhajítja azt, miután megidézte vele Denem szellemét. Nem látta, hová esett a kis kavics, csak magára a mozdulatra emlékezett… Egyáltalán hogy lehetett olyan ostoba, hogy csak úgy egyszerűen eldobta? – morfondírozott Harry. Gondoskodnia kellett volna a megfelelő elrejtéséről, bűbájokkal levédeni, ahogy Denem tette… Vagy pont ezért nem rejtette el úgy?
Zavaros gondolataiból Hermione hangja rángatta vissza a valóság talajára.
- Megpróbálhatja visszafordítani az emléktörlő bűbájt mind a hármunkon, de tudja, fennáll a veszélye, hogy hibbantak leszünk… - kocogtatta meg a mutatóujjával saját homlokát a lány, s hozzá örömtelen hangon kissé hisztérikus nevetést hallatott. – És akkor búcsút mondhat az ereklyék egyesítésének! Mert ez az, amit akar, nem? Befejezni, amit Grindelwald elkezdett!
Ulatov brutális arckifejezéssel nézett a nevető lányra, s Harry minden pillanatban azt hitte, hogy a boszorkány keze meglendül, és megátkozza Hermionét, megkínozza, hogy feltörje az emlékmódosító bűbájt. A fekvő, ziháló Ron ijedt tekintete is erről árulkodott, s közben észrevétlenül próbált közelebb araszolni a pálcájához, mialatt Ulatov figyelmét Hermione gúnyolódása kötötte le. Balszerencséjére nem csak Harry vette észre igyekezetét: az egyik maszkos, kinek fémálarcát szikrázó rubintok ékesítették, kilépett az Ulatov mögötti emberfalból, és belerúgott Ronba, majd egy jól irányzott átokkal kettétörte a varázspálcát. Ron káromkodott tehetetlen dühében, az álarcos pedig még egyet belerúgott.
Ulatov lustán figyelte a jelenetet, Hermione sem nevetett már, mindannyian lélegzetvisszafojtva vártak. A boszorkány szemei Ron törött pálcáján függtek, majd hirtelen visszafordult Hermionéhoz.
- Akkor nem lesz szükségem rátok, ha enyém lesz a Pálcák Ura – szólt kimért hangon. – Talán nem tudjátok, de az, aki a Halálvessző jogos birtokosa, magához tudja hívni a másik két ereklyét is.
Ulatov elégedetten vigyorgott, s Harry tudta, hogy igaza van. Játszi könnyedséggel megszerezheti a Feltámasztás Kövét, és akkor összegyűjtheti mindhárom ereklyét.
- Így hát nincs más dolgom, mint lefegyverezni Pottert, aztán felnyitni Albus Dumbledore koporsóját, és már hívhatom is a Követ, nemde? – Most Ulatovon volt a sor, hogy nevessen. – Milyen szerencse, hogy első kézből hallgathattam végig azt a lélekölően unalmas locsogásotokat az évfordulón…
Harry Hermione arcára nézett; a lány egészen sápadt volt, és fújtatva lélegzett, szemei kipirosodtak a sírástól. Harry szinte hallotta, ahogy jár az agya, próbál kiötölni valamilyen mentő ötletet, de úgy tűnt, Ulatov ezúttal kifogott Hermione eszén. Még Dumbledore se tudta megőrizni a Pálcák Urát, hiába tervezte el, hogy a halálával megszűnjön az ereje, mert hiba csúszott a számításaiba…

Dumbledore!
Harryt váratlanul érte a fejébe villanó ötlet. Kikereste a rá szegeződő pálcák mögötti arcok tömegben az egyetlen ismerőset. Gyorsan meg is találta – egyszerűbb volt, mint képzelte: Draco Malfoy időközben teljesen visszaváltozott tejfölszőke, hegyes állú régi önmagává. Szemei idegességét tükrözték, pont ugyanúgy, mint akkor éjszaka a csillagászati toronyban, mikor elnyerte Dumbledore-tól a Pálcák Urát.
- Még mindig te vagy a Halálvessző birtokosa, igazam van? – rikácsolta Harrynek Ulatov magabiztos vigyorral kísérve. Se Harry, se két barátja nem szólt egy szót sem, s ezt a boszorkány bizonyára helyeslő válasznak vette, mert eddig Hermionéra szegeződő pálcája lassan Harry felé fordult…
Harry egy pillanatig sem tétovázott, fejét felszegve intett Malfoynak.
- Draco, kapd el! – szólt fennhangon, majd odadobta neki a varázspálcáját, épp egy röpke pillanattal azelőtt, hogy Ulatov lefegyverző bűbája célba talált volna…
A meglepett Malfoy reflexből elkapta szabad kezével az ajándékot, és csak mélységes döbbenettel bámult felváltva a pálcára és Harryre. Mindenki felhördült, Ulatov felvisított, majd elnémult, aztán artikulálatlan ordítozásba kezdett, miután egy pillantást váltott Harryvel.
- Senkié se lesz a Pálcák Ura – kiáltotta a fiú. – Ölj meg nyugodtan, és a Halál ereklyéinek az ereje is sírba száll velem.
- NEM! Nem, visszaveszed a pálcád, Potter! Visszaveszed, vagy lenyúzom a bőrt a hátadról! Crucio! – károgta, s Harry már érezte is a pokoli fájdalmat, mely olyan volt, mintha baltát vágtak volna a hasába. Odakapott, összegörnyedt, és a földön kötött ki, mint Ron. Hermione sírva könyörgött Ulatovnak, hogy hagyja abba, de Harry ebből semmit sem hallott, mert a dobhártyája úgy lüktetett a fejében, mintha belülről akarna felrobbanni…
A kínzás nem tartott sokáig, Ulatov csak kiadta dühének első hullámát.
Harry és Ron egymásra néztek a földön fekve.
- Mi a frászt… műveltél? – hörögte neki a fiú, törött karját markolászva.
Harry már épp válaszolni akart, mikor egy másik hang vegyült az általános értetlen duruzsolásba, és Ulatov éktelen lármájába – valaki tapsolt és nevetett. Harry felemelte a fejét, és meglátta a csuklyás fiút, nyakában a Halál ereklyéinek jelével, alig pár lépésre a dühöngő Ulatovtól.
- Ezt nevezem! – szólt az elismerő, vidám hang a kámzsa sötétje mögül. – Bravó! Micsoda remek ötlet! Most aztán törheti a fejét a vén nyanya!

-------------------------------
A befejező fejezet címe: Harry és a Halálmester



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)