Holdvilágos éjszakán írta: Morgan

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Holdvilágos éjszakán…

… miről álmodik a lány?

A nyár egyik legforróbb napja köszöntött a Grimmauld-téri ház lakóira. A Varázsszem-rádió ígérete szerint a páratartalom az egekbe szökik, de az enyhülést hozó csapadék a hét végéig várat magára.
Molly Weasley elhallgattatta a készüléket, s a fejét csóválva látott neki több liternyi limonádé elkészítésének, hogy az élelmezésügyileg rábízott embersereg enyhülést találjon a forróságban.
Alig múlt el nyolc óra, de a hőmérséklet máris elviselhetetlennek tetszett abban a második emeleti szobában, amiben Hermione Grangert szállásolták el a szünidő nagyobbik részére.
A lány takarója a földön hevert - éjszaka türelmetlenül lerúgta magáról, mikor már úgy érezte, megfullad, ha bármi is a bőréhez ér. Hermione a hátán feküdt, félig lehunyt szemmel, tikkadtan. Csak egy ujjatlan pólót és szép, csipkés alsóneműt viselt.
Még ezzel a szobával is jobban járt, mint barátai a szemköztivel. Az ő ablakát öles diófa árnyékolta, míg a Harrynek és Ronnak kiutalt helyiség, az utcára nézve, ki volt téve a törpecsillag úri kényének-kedvének. A hozzá menekített Puli és Hedvig bágyadtan csipogtak párat, majd szomjukat oltották a vizes edényből.
Bármit megadnék egy ventillátorért, gondolta Hermione. Vagy ha legalább már elmúltam volna tizenhét…
Még két hét, bíztatta magát. Két hét, és vizet köpő szörnyeket is varázsolhat magának az ágya fölé, ha úgy tartja kedve. Megtehette volna, hogy szól valakinek, de ugyan ki volt az, akinek ideje volt ilyesmire? Mrs. Weasley egész álló nap főzött, mosott, takarított, a többi rendtag meg persze, amikor a házban voltak, folyton üléseztek.
Nagy erőt vett magán, és felkelt az ágyból. A lepedő csuromvizes volt alatta. Hamarosan meghallotta Molly Weasley reggelizni szólító hangját.

Az ebédlőben összeverődött tömeg azt jelezte, hogy senki sem képes már aludni. Tonks haja barnán omlott a vállára, mintha azzal sem lenne kedve törődni, milyen színű az üstöke. Harry Sirius régi helyére ült, az asztalfőre, amit Piton, mint azt Hermione megállapította, egyáltalán nem vett jó néven. Egyébként az említett férfin, a lány őszinte csodálkozására, csak egy rövid ujjú, pamut póló volt, vászonnadrággal.
Hogyan került a házba Piton? Egyik reggel szó szerint az ajtóban találták, véresen, legyengülve. A felnőttek ugyan nem mondták, mégis nyílt titok volt, hogy valami kémmunka közben sérült meg. McGalagony szíve megesett rajta, és nem engedte vissza a Roxfortba, amit Piton nem volt hajlandó szívességként elkönyvelni. Meg volt róla győződve, hogy a Griffendél házvezetője ilyesformán próbálja őt valahogyan szabotálni. Az első héten rengeteget hisztizett emiatt, aztán elcsendesült. Talán a meleg miatt…
Piton savanyú ábrázattal nézett körbe az asztalnál ülőkön. Néhány percig turkálta a rántottát, amit Molly elé tett, majd kijelentette, hogy nem éhes, és egyik kezét a nadrágja bal zsebére szorítva elhagyta az étkezőt.
A nyomott hangulatot alátámasztandó, senkinek sem volt kedve ronda pofákat vágni, vagy kinyilvánítani távozása felett érzett örömét. Harry lopva letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról, majd a limonádéba kortyolva hűtött magán. Ron feltűnően sokat nézett az asztal túlsó vége felé, ahol Hermione ült, de akárhányszor a lány viszonozta volna a pillantását, a fiú elkapta a fejét. A lányt borzasztóan idegesítette éretlensége.
- Hermione drágám - szólalt meg Mrs. Weasley reggeli után. - Kérlek, ürítsd ki a kardigánod zsebeit, mert szeretném kimosni. Mostanában úgysem lesz szükséged rá, így nyugodtan elteheted a ládádba.
A lány bólintott, s kiment az előszobába, ahol egy fogason ott lógott egyszerű, barna pulcsija. Belenyúlt a zsebébe, hogy kiszedjen egy marék cukorkapapírt, egy könyvtári kölcsönzőjegyet, s néhány blokkot. Már éppen azon volt, hogy az olvasójegyen kívül mindent a szemetesbe dobjon, mikor a számlák között megpillantott egy fecnit, amin pár szót vélt felfedezni. Homlokát ráncolva indult fel az emeletre, hogy jobban szemügyre vehesse a cetlit.

Találkozzunk éjfélkor a kerti diófa alatt. Már nagyon régóta vágyom rá, hogy beszéljünk. Tudom, hogy te is akarod.

Ez állt a papíron.
Hermione egy kicsit megsértődött. Csak ennyi? Oh, Ronald Weasley, ennyire még te sem lehetsz udvarlási analfabéta!
Elhatározta, hogy csak azért is odamegy éjfélre, hogy alaposan leteremtse az ifjú Weasleyt, és a kezébe nyomjon egy, a lányokról szóló kis könyvet.
Így aztán új papírt vett elő, s ráfirkantotta:

Ám legyen. Nekem is van mondanivalóm a számodra.

Összetekerte a cédulát, s elindult vele lefelé, hogy Ron talárzsebébe rejthesse. Az ajtóban összeütközött Tonksszal, aki éppen három hatalmas tekercset cipelt lefelé.
A cukorpapírok és a tekercsek összekeveredtek, a két lány pedig egyszerre hajolt le értük, így alaposan összefejeltek.
- Á! - közölte Tonks, és a lendülettől fenékre ült.
- Pontosan - vigyorgott Hermione, és a papírjai után kezdett kutatni. Összeszedte őket, felsegítette Tonksot, és a kezébe nyomta a tekercseket. - Hova ilyen nagy sebbel-lobbal?
Tonks megborzongott.
- Ezeket a tekercseket még Sirius írta, egyfajta könyvelés a gyűlésekről. - Unokatestvére nevének említésére kissé sápadtabb lett a szokásosnál. - Piton megkért, hogy szedjem össze őket, mert akkoriban sok ülésről lemaradt, mint mondta, halaszthatatlan elfoglaltságai miatt. - Itt beszúrt egy fitymáló grimaszt, csak olyan "Pitonról van szó"-féle vicsort. Sóhajtott egyet, és szomorúan mosolygott.
- Bevigyem helyetted? - kérdezte Hermione segítőkészen.
- Dehogy - legyintett Tonks mosolytalan arccal. - A végén még azt hiszi, megijedtem tőle. Jövő ősztől együtt fogunk dolgozni a Roxfortban, nem akarok a gúnyolódásai céltáblájává válni.
- Olyan jó, hogy te leszel az új SVK tanárunk - ragyogott fel Mione arca. - Piton professzor pedig nem olyan rémes, mint mindenki gondolja, csak egy tanácsot kell megfogadni vele kapcsolatban: kerüld el a lehető legmesszebbről.
Tonks arca elernyedt, és nevetett. Intett a lánynak, majd elindult a pince felé.
Hermione a nélkül dugta be a cukorkapapírt Ron talárjába, hogy megnézte volna, mit tart a kezében.

Tonks pedig nagy levegőt vett, és bekopogott a Pitonnak kialakított kis labor ajtaján.
- Nyitva van - jött a vontatott válasz.
A fiatal nő lélegzet-visszafojtva lépett be a férfihoz, aki egy asztalnál ült, s látszólag mélyen elmerült az előtte fekvő vaskos könyvben.
- Itt van, amit kértél - mondta Tonks halkan.
Lepakolta a tekercseket az asztalra, s már indult is volna, amikor Piton megszólalt:
- Várj egy percet.
A megdermedt nőt látva Perselus elmosolyodott. Felállt, és odament hozzá, egészen közel.
- Csak nem félsz tőlem?
Ó, dehogynem, gondolta Tonks. Kiver tőled a frász.
- Nem - szegte fel büszkén a fejét a boszorkány, bár az összhatást némileg rontotta az űzött vad tekintete és sápadt színe.
- Ezt vad örömmel hallom - suttogta Perselus, bár nem vadan, de azért érezni lehetett, mit értett vad öröm alatt.
Tonks megrökönyödve bámult fel rá, s a férfi ajkai vigyorra húzódtak.
- Most, hogy ezt tisztáztuk, és sikerült boldoggá tennem téged, akár mehetnék is, nem?
Piton fancsali képet vágott, majd intett egyet az ajtó felé.
- Hát persze. Úgyis találkozunk még. - Furcsa arcot vágott, amikor ezt mondta, Tonks arra gondolt, talán érdemes lenne megfontolni Hermione tanácsát, és messzire elkerülni ezt a sötét figurát.
Ahogy kihátrált a helyiségből, Piton kiengedte a levegőt. Tiszta időpocsékolás Tonksot fűzni. Tényleg ennyire elkeseredett lenne, hogy már egy Black-leszármazottal is beérné?
Valahol mélyen tudta, hogy ezzel Sirius Black emlékét akarja meggyalázni. De ehhez tényleg szüksége van egy nőre, aki minden bizonnyal fél tőle?
Oh, igen…
Ekkor észrevett valamit a padlón, ott, ahol az előbb még Tonks állt. Egy kis cetlit, amelyen pár szó állt, kecses, nőies kézírással. Valahonnan ismerősek neki ezek a szépen hurkolt betűk…
Elhessegette a gondolatot, s mikor elolvasta a cetlit, tudta, hogy a nap meg van koronázva. Ebben a pillanatban egy emelettel feljebb Ron döbbenten vett ki egy üres, mugli édességes papírt a talárzsebéből.

A sötétség olyan hirtelen szállt alá, mintha legalábbis tél lett volna. Fél tízre a szürkület feketébe váltott, a csillagok fénye pedig csak apró világosságot nyújtottak a föld számára. A hold ezüst köntösként burkolódzott a felhőkbe, kísértetiessé téve az éjszakát, ahogy elő-elővillant, hogy gyér megvilágítást nyújtson a néma csendbe meredt utcáknak.
Hermione fel s alá járkált a szobájában. Az idő csigalassúsággal haladt. Körülbelül öt percenként pillantott az órára, s mikor az végre kegyeskedett tizenegy óra ötvenöt percet mutatni, a lány felpattant, hogy kinézzen az ablakon, ami alatt az a bizonyos diófa állt.
Ron már várta. A padon ült, ami a fa alatt állt, és láthatóan az eget kémlelte.

Hermione hamarosan a sötét kertben találta magát, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a levegő hőmérséklete elviselhető szintre csökkent. Kezében a "Hogyan hódítsuk meg szívünk hölgyét?" c. könyvecske lapult. Olyan mérges volt romantikátlan barátjára, hogy mindenféle udvariaskodás nélkül a képébe vágta a keményfedeles kiadványt.
Azzal a lendülettel fordult is vissza, hogy a sértődött királylányt játszva eltűnjön "tornyában", amikor elfojtott kiáltást hallott a háta mögül.
A gyomra hirtelen a torkába ugrott, amikor rádöbbent, nem Ron Weasleyt vágta kupán a könyvvel.
Olyan lassan fordult meg, mint a romantikus lányregényekben dívik, és érezte, hogy a szíve kétszer gyorsabban ver a szokásosnál.
- Piton professzor! - nyögte kétségbeesetten, amikor azonosította késő esti randipartnerét.
- Ms. Granger? - kérdezte sötéten a férfi. - Mindjárt gondolhattam volna.
- Megsérült, uram?
- Nem - hangzott a velős válasz. - És remélem, ez így is marad. Van még magánál könyv?
- Nincs - cincogta a lány lesújtva.
- Ez meglepő pont magától. De azért jó tudni.
Hosszan néztek egymásra. Piton összeszűkült szemmel fikszírozta a lányt, és hirtelen feltűnésén tűnődött. Végül úgy döntött, hangot ad balsejtelmeinek.
- Mondja, Granger, miért jött ide? Esetleg Ms. Tonks küldte?
- Tonks? - kérdezett vissza Hermione értetlenül. - Miért küldött volna ide pont ő? Esetleg… - Elpirult a gondolatra, de szerencséjére, ez nem látszott a sötétben. - Esetleg találkozójuk lett volna?
Piton fancsali képet vágott.
- Ez egy érdekes kérdés, kisasszony. Tudja, a maga felbukkanásáig meg voltam győződve róla, hogy a válasz igen.
Furcsa volt a tanárt éppen egy elmaradt randi után látni, és a lány maga is meghökkent, milyen természetességgel jöttek ajkára a szavak.
- Megengedi, hogy… - Rámutatott a padra, s Piton morgott egyet, amit ő beleegyezésnek vélve helyet foglalt a férfi mellett.
- Sajnálom - mondta Pitonnak. - Maga… izé… és Tonks?
- Nem! - hördült fel Perselus. - Dehogy. Én csak… Á, csak gondoltam… Olyan szörnyű ide bezárva lenni!
- Ezzel tökéletesen egyetértek. - Hermione sóhajtott. Nem tartotta fair dolognak megkérdezni Pitontól, hogy most már együtt érez-e Siriusszal, de nagyon a nyelve hegyén volt a kérdés.
- Ha megkérdezhetem - szólalt meg Perselus -, magát mi űzte ki az ágyából ilyen késői órán? Olvasáshoz túl sötét van, és egyébként sem hiszem, hogy a fejemhez vágta volna ezt a… - Pálcája fényénél kisilabizálta a címet, és szélesen elvigyorodott. -… ezt a roppant magasröptű könyvet, ha esetleg a későbbiekben még olvasni szerette volna.
Hermione másodszor adott hálát a sötétségnek, amiért elrejti zavara nyilvánvaló jeleit.
- Én… nos… hm.
- Minden világos - gúnyolódott Piton. - De szerintem kihagyott a történetből egy izét.
- Azt próbáltam bevallani - küldött egy lesújtó pillantást a férfi felé Hermione. - Hogy nekem is találkozóm lett volna.
- Valóban? - kérdezte a férfi. - Melyik tökkelütöttel?
Hermione sóhajtott, és csúnyán nézett a férfira.
- Szerintem Ron volt az, mert a pulcsim zsebében találtam egy cetlit, ami a lehető legkevésbé sem volt romantikus, sőt, egészen elvette az ember kedvét mindenféle holdfényes andalgástól.
Perselus arcából az a kevéske szín is kifutott, ami volt neki, Hermione pedig befejezte a történetet:
- Így aztán dacból fogtam magam, idejöttem, hogy jól beolvassak neki, és adjak egy jó tanácsot a lányokkal kapcsolatban, a többit pedig… - idegesen nevetett egyet. - A többit pedig már Ön is tudja.
- Miért volt olyan kiábrándító az a levél?
- Milyen levél? - nevetett fel a lány. - Az csak egy cetli, macskakaparással, amit még elolvasni is művészet volt. Csupán egy felszólítás volt benne, hogy jöjjek ide éjfélre.
Perselus magában átkozta a sok rohadtul egyforma női ruhát, majd önbecsülése romjait összekapargatva szólalt meg legközelebb:
- Minek kellett volna lennie abban a levélben, ami valóban úgymond… csábítóan hatott volna magára?
A lány elgondolkodva nézett a tanárra.
- Mondjuk, fejtse ki, milyen szépnek tart, és mennyire várja, hogy találkozzunk, és velem lehessen. Egy kis fantáziával gyönyörű szerelmes levelet lehet írni…
Perselus hümmögött.
- Egészen könnyűnek hangzik…
Hermione kérdőn nézett rá.
- Mármint… úgy értem… Nem lehet nehezebb, mint létrehozni egy transzformációs bűbájt, vagy megfőzni egy mesterfokozatú bájitalt.
A lány hümmögött egy sort. Aztán elvigyorodott a gondolatra, milyen mókás is itt beszélgetni Perselus Pitonnal, ráadásul ilyen témáról.
- Úgy gondolja, nem menne nekem? - kérdezte fagyosan a férfi, félreértve a mosolyt.
- Én nem mondtam… - kezdte a lány tétován. Majd viccesen megjegyezte: - Talán bizonyítsa be! - nevetett.
A férfi összehúzta a szemöldökét.
- Na várjon csak!
Felpattant a padról és Hermione fölé magasodott. Egy pillanatig habozni látszott, és megvakarta az állát, amin borosta feketéllett. A lánynak eszébe jutott, hogy még soha nem látta borostával. Meg kellett állapítania, hogy kifejezetten jól áll neki.
- Jó, várok - egyezett bele készségesen.
Mikor Piton két perc elteltével is csak nézte őt, ismét megszólalt:
- Elég ügyesen tudok várni, de ne most vizsgáztasson belőle, mert frászt kapok, ha így néz rám.
Legnagyobb ijedségére a férfi egy pillanat alatt térdre vetette magát előtte, és sötét szemei szinte belefúródtak az övébe.
- Merlinre, mit csinál, tanár úr? - Hermione hangja valahonnan nagyon mélyről szakadt fel. Majd felfogta, mit akar a férfi. Rendez neki egy szerelmi vallomást. Éppen tiltakozni akart, amikor Piton belefojtotta a szót.
- Hermione - szólalt meg Perselus halkan, selymes hangon. - Mióta két éve, a karácsonyi bálon láttalak, abban a zöld ruhában, amint Krum oldalán suhansz végig a parketten, tudtam, el vagyok veszve. A mosolyod édessége, a tekinteted lágysága azonnal elvarázsolt, olyan üdeséget és kecsességet fedeztem fel benned, amit azelőtt egyszer sem láttam meg. Aztán tavaly, amikor a fél nyarat itt töltötted, s szinte minden nap láttalak, majd' eszemet vesztettem, hogy nem szólhatok hozzád, nem érinthetlek meg…
Hermione nyelt egyet, pupillája kitágult, úgy meredt a férfira. Már csak a száját nézte, ahogy a szavakat formázta, és arra gondolt, vajon honnan emlékszik Piton, hogy zöld ruha volt rajta a karácsonyi bálon. Meg akarta kérdezni, de a tanár mondandója egyszerűen megdelejezte. A jobbik esze tudta, ez most csak arra megy ki, hogy Piton egója erőre kapjon, de a másik felének legfőbb gondja az lett, hogy milyen íze lehet azoknak a pengevékony ajkaknak. Ő mentára tippelt…
- Az égő vágy nem csillapodott, de végre elérkezett a várva-várt pillanat, amikor elmondhatom, hogyan érzek irántad… - folytatta rendületlenül Perselus. - Szörnyen zavart, persze, hogy kik tartoznak a baráti körödbe, de az idő múlásával ez az érv eltörpülni látszott a tény mellett, hogy egyre inkább szükségem van rád. - Az ember azt hihetné, monoton hangon, szinte közönyösen adta elő szenvedélyes szavait, de nem: úgy tűnt, el is hiszi, amit mond, az arca kipirult, a szemei csillogtak, és keze görcsösen szorongatta Hermione kezét. A lány ámulva nézte az átváltozást.
- Mindig izgatott a kérdés, mihez kezdhetnénk egymással… Két, magánéletét a tudás oltárán feláldozó lélek egyesülése… - suttogta a férfi. - Valamilyen szinten ugyanolyan magányos vagy, mint én. Ugyanúgy nem értenek meg a hozzád közel állók, amiért ennyi időt szánsz ismereteid gyarapítására.
Pár pillanatig elmerengve figyelte Hermione vonásait.
- Tudtad, hogy a hajad szinte aranyszínben játszik, mikor rásüt a napfény? És azt, hogy a szemed nem csak egyfajta barna színű? Kívül olyan, mint az olvasztott karamella, lágy, édes és meleg… Aztán beljebb van egy sáv, ami már a csokoládé krémességébe fordul. A pupillád pedig fenyegető mélység, ami elnyel és rabul ejt, ha óvatlan nézek bele.
Hermione megremegett. Most már kicsit sok lesz, gondolta. Még egy szó…
- Szeretlek, Hermione - fejezte be a férfi. - Most pedig nézz a szemembe… és mondd, mit gondolsz?
- Perselus…
A lány megragadta az előtte térdelő férfi arcát, s magához húzta. Ajkait az övére szorította, és hosszan megcsókolta.
Hosszú másodpercekig nem történt semmi, aztán Perselus hirtelen kiesett a szerepéből. Idegesen húzódott el a boszorkánytól, és összezavarodottnak tűnt, mikor feltápászkodott a földről.
- Mégis mi a fészkes fenét művel, Granger?
Hermione kábán pislogott fel rá, és fogalma sem volt, mire céloz a férfi.
- Én csak…
- Hogy képzelte, hogy maga meg én… én nem komolyan… Merlinre…
Hermione a sírás küszöbén állt.
- Én nem akartam…
Perselus ingerülten ciccegett.
- Persze, akkor biztos csak az ellenállhatatlan vonzerőmnek köszönhető, nem?
Maró gúnyra végképp nem számított a lány. Egyszerűen eltört nála a mécses.
- Nem tudom, miért csókoltam meg, de ne aggódjon, én sem élveztem annyira, mint akartam! - kiabálta.
- Nagyszerű! - vágott vissza Piton.
Néhány percig mindketten csak pihegtek felindultságukban, majd a tanár nagyon lassan megszólalt:
- Rendben. A következő az ajánlatom: Maga elfelejti, amit mondtam, mert nem gondoltam komolyan… Én pedig cserébe elfelejtem ezt a kis… hibát. A témát lezártnak tekintem.
Hosszú léptekkel indult el az udvarra nyíló ajtó felé.
- Mert én sem gondoltam komolyan! - szólt utána a lány hidegen.
A férfi legyintett, majd eltűnt a házban.

Hermione sokáig ült még a padon. Körülbelül húsz perc múlva lépteket hallott közeledni a diófa felé.
Mikor felpillantott, Ron arcát látta maga előtt. A fiú leült mellé.
- Ginny mondta, hogy lejöttél… Valami baj van? Sírtál?
A lány a karjaiba vetette magát.
- Jaj, Ron, annyira szeretlek!

The End




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)