Öt perc boldogság írta: Milasnape

[Kritikák - 9]

+++ betűméret ---


Öt perc boldogság


Későre járt az idő, amikor a könyvtárból jövet, egyedül haladtam a klubhelyiség felé. Ma is zárásig ott voltam. Ha így folytatom, hogy minden szabadidőmet a könyvtárban töltöm, vége a magánéletemnek. Viszont nem szeretném megismételni azt az egy héttel ezelőtti estét, mikor Perselus eljött a klubhelyiségünk elé bocsánatot kérni. Szerencsére tanultam tőle annyit, hogy sikerült nem kimutatnom az érzelmeimet. Undok, elutasító voltam vele, pedig nem érdemelte meg. Vagy mégis? Nem tudom.

Már abban sem vagyok biztos, hogy jogos a felháborodásom, de azon az 1975-ös júniusi napon, mikor azt a borzalmas szót használta, tudtam, hogy vége, örökre elveszítettem. Megszakítottam vele minden kapcsolatot, hogy ne tudjon még több bánatot okozni. Fájt a tudat, hogy pont őt vesztem el, aki a legfontosabb volt a számomra.

Csendben haladtam a kihalt folyosón, lassú lépteim visszhangot vertek a hideg falakon. Gondolataimba mélyedve róttam az utat, aminek az lett a következménye, hogy mikor befordultam a Kövér Dáma folyójára, belementem valakibe, s az összes könyvem kiesett a kezemből.

– Ne haragudj – mentegetőztem szemlesütve a fekete cipőknek. Tudtam, hogy ő az, megismertem az illatáról. Nem mertem ránézni, mert ha ez megtörtént volna, biztos, hogy újra elveszek abban a gyönyörű, sötét szempárban. Egyszerre hajoltunk le, hogy összeszedjük az leejtett könyveket, s összeért a kezünk. Mintha áramütés ért volna, rántottam el hirtelen, de ő teljes nyugalommal befejezte a mozdulatot, majd átnyújtotta a könyveimet. – Köszönöm – suttogtam a padlónak, amin épp egy kis pók futott.
– Hozzád jöttem – mondta halkan, mire felnéztem. Rögtön megbántam, mikor belenéztem a mindig érzelemmentes szemekbe, amik most csupa bűnbánatot tükröztek. – Kérlek, hallgass végig...
– Már múlt héten is megmondtam, Perselus, nincs miről beszélnünk. Mindketten tudjuk, hogy minek gondolsz, ezen nincs mit megmagyarázni! – mondtam keményen, de belül fájtak a saját szavaim. Tudtam, hogy muszáj erősnek lennem, nem szabad újra közel engednem magamhoz, hisz óriási csalódás érhet.
– De... – kezdte, mire újra a szavába vágtam.
– Nincs szükségem a magyarázatodra, nem tudsz olyat mondani, amivel meghatnál! Elegem van abból, hogy folyton próbálkozol! Mikor fogod fel végre, hogy vége a barátságunknak? Mikor? – kérdeztem, s hangomon már hallatszódott a kétségbeesés. Az arcomon útjára indult egy könnycsepp, amit egy dühös mozdulattal letöröltem, és Perselust kikerülve a klubhelyiség felé vettem az irányt.

– Szeretlek – hallottam suttogását, mire rögtön megfordultam.
– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül, pedig nagyon jól hallottam, hogy mit mondott.

– Szeretlek, Lily! Attól a perctől kezdve, mikor kiskoromban megláttalak a játszótéren a nővéreddel játszani – felelte, bár ne tette volna!
Én is szeretlek – akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Csak álltam ott, és sután néztem rá, fürkésztem a szemeit, az arcát, a mozdulatait, hátha kibírok belőlük olvasni valamit, de nem sikerült. Felöltötte szokásos, érzelemmentes álarcát, amit régen, olykor levetett előttem.

Tétlenségemet látva egyre közelebb jött hozzám. Lassú, megfontolt lépésekkel. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor megéreztem kezét, amint végigsimított az arcomon. Belefektettem arcom a tenyerébe, lehunytam a szemem, s útjára indítottam eddig gyülekező könnyeimet. Vége. Elvesztem.

Arcomat tartó kezével végigsimította az utat az államig, majd megemelte azt, hogy felnézzek rá. Kinyitottam könnytől csillogó szemeim, s belenéztem az engem fürkésző, sötét pillantásába. Lassan közelített felém, míg orrunk összeért, s számon éreztem forró leheletét. Ajkai elérték az enyémet, először csak finoman, puhatolózóan, várva a visszautasítást, de helyette szenvedélyes viszonzást kapott. Éreztem könnyeim sós ízét, amik nemrég még patakokban folytak.

Karjaimat összekulcsoltam a nyaka körül, míg ő a hátamat simogatta. Az ölelésünk mind szorosabb, s szorosabb lett, mintha nem létezne semmi, ami az utunkba állhatna, semmi, ami elválaszthatna minket. Ölelésében éreztem, ahogy minden gyötrődésem, félelmem elenyészik, és a semmivel lesz egyenlő. Csak ő számít, s az, hogy itt van velem és szeret.
Én is szeretem, igen! Már teljesen biztos vagyok benne! Attól a perctől kezdve, mikor először megszólított, kötődtem hozzá, s ez a kötődés az évek múlásával egyre csak erősödött.
Milyen vak voltam! Szerettem, sőt, most is szeretem őt, ezért fájt az, amit akkor mondott. Tudom, hogy minden hozzám hasonlót lenéz, de engem nem. Engem szeret, és csak ez a fontos.

Pihegve váltunk el egymástól, de az ölelés szorításából egyikünk sem engedett. Csillogó szemmel rámosolyogtam, s ő kedvesen viszonozta azt. Mellkasára hajtottam a fejem, hisz jóval magasabb volt nálam. Hallgattam szívének egyenletes dobogását, s élveztem kezei finom simogatását a hátamon.

– Mondanom kell valamit – törte meg a jóleső csendet. Felemelt fejem, hogy a szemébe nézhessek. Arca, mint mindig, komor, kifürkészhetetlen volt. – Kérlek, ne haragudj... – kezdte komolyan.
– Megijesztesz, Perselus – mondtam, s hangomon is hallatszott az ijedtség. Kibontakoztam az öleléséből, s arcát fürkészve hátráltam egy lépést.
– Nyáron beléptem a halálfalók közé – szavait alig hallhatóan ejtette ki, nekem mégis olyan volt, mintha ordibált volna. Minden egyes szó egy-egy tőrként fúródott a szívembe.
– Micsoda? – kiáltottam fel. Eddig tartott volna? Öt perc boldogság? Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt? Könnyeim újra utat törtek maguknak, s az eddigieknél keservesebb táncot lejtettek arcomon. – Hogy tehetted? – suttogtam kétségbeesetten.
– Nem volt más választásom.
– Mi az, hogy nem volt más választásod? – kérdeztem vissza dühtől és sírástól remegő hangon.
– Senkim sem volt. Anyám meghalt, apám utál, még te is utáltál, az összes többi barátom pedig halálfaló lett, szerinted mégis mit tehettem volna? – kiabálta.
– Szóval te a barátaidnak nevezet azokat a szörnyeket?
– Bocsáss meg – kérlelt.
– Elvesztetted a bizalmamat, Perselus – sóhajtottam szomorúan. – Kinyitottál egy ajtót, amitől közelebb kerültünk egymáshoz, de te abban a pillanatban hagytad is bezáródni. Soha többé nem akarlak látni – zokogtam, majd sarkon fordultam, s elszaladtam a Kövér Dámához. Otthagytam életem szerelmét, aki csak leforrázva állt, s nézte távolodó alakom.

Megtette. Beállt azok közé, akik megölik az olyanokat, mint én. Mégis hogy bízhatnék benne ezek után?

Elmotyogtam a jelszót, s beszaladtam a klubhelyiségbe. A lányok hálókörlete felé vettem az irányt.

– Lily – kiáltott rám Potter. Elkaptam a karom, s maga felé fordított. – Mi történt? – kérdezte, miközben könnytől csillogó arcomat fürkészte.
– Semmi – válaszoltam sírva, s a vállára hajtottam a fejem, ő pedig óvatosan simogatni kezdte a hátamat.
– Mit tegyek, hogy megnyugodj? – kérdezte kedvesen.
– Adj valamit, amiben hihetek – suttogtam a vállába, miközben könnyeimmel áztattam bordó ingét. Az állam alá nyúlt, felemelte a fejem, s lágyan megcsókolt. Nem vad, erőszakos, követelőző csók volt, hanem kedves, finom, nyugtató.

Akkor döntöttem el, hogy adok Jamesnek egy esélyt. Megérdemli, de sajnos az érzéseimet nem tudtam befolyásolni. Nem tudtam úgy érezni iránta, mint Perselus iránt. Sokszor próbáltam elérni, hogy elmúljanak a fiú iránti érzelmeim, és csak Jamest szeressem, de sosem sikerült igazán. Jamest is megszerettem, viszont Perselus maradt nekem az igazi, nagy szerelem.
Még, ha öt perc szerelmes boldogság is jutott csak nekünk...





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)