Karácsonyi ének írta: Morgan

[Kritikák - 16]

+++ betűméret ---


A roxforti folyosókon csend honolt. A havas eső fáradhatatlanul dobolt az ablakpárkányokon, és Frics a kviddicsedzésről érkező griffendélesek által behordott sarat takarította, habzó szájjal, nyomában hű árnyékával, Mrs. Norrisszal.
Karácsony zimankós, jégvirágos, nyüzsgő napjai köszöntöttek a kastély lakóira.

Perselus Piton az íróasztalánál ült, és a fenti tények vajmi kevéssé érintették kicsi, sötét, ablaktalan dolgozószobájában. Tekintetét az előtte fekvő pergamenre szegezte, de már rég nem látta - a leírt szavak fekete tengerré olvadtak szeme előtt. Napok óta szétszórt volt, amit bizalmasa, Dumbledore ki is használt. Éppen az imént történt, hogy egy, az igazgatóval folytatott zavaros beszélgetés után rádöbbent, hogy az életében fennálló helyzet már nem tartható sokáig. Perselus Piton, a Roxfort bájitaltan professzora viszonyba kezdett egyik tanítványával. Hermione Granger, Griffendél. Maga a férfi sem gondolta volna, de képes lett emberien közeledni a lány felé, anélkül, hogy elijesztette volna. Mindehhez persze szükség volt Hermione végtelen türelmére, empátiájára és segítő szándékára. Egy külön projekt tervezésénél kerültek közelebb egymáshoz, és mindketten azonnal belátták, hogy a legfőbb probléma az lesz, miként tartsák titokban a kapcsolatot. Persze egyiküknek sem voltak illúzióik a Roxfort-beli hétpecsétes titkokkal kapcsolatban, mindkettejüknek el kellett már szenvednie legalább egyet a diáksereg rosszmájú vicceiből, pletykáiból. Piton merőn remélte, hogy a tanévből fennmaradó három hónap botránymentesen fog eltelni - ezt látszott erősíteni a tény, miszerint Perselus kém volt. Mégpedig a legjobbak egyike. Pár hétig úgy tűnt, minden simán fog menni: semmi estre sem hagytak támadási felületet maguk ellen, jobbára az iskola területén kívül, Roxmortsban, vagy a parkban találkoztak, legrosszabb esetben pedig a kastély egy olyan pontján, amit a diákok és tanárok semmi esetre sem látogatnak egy bizonyos napszakban.

Ám két hét után beütött a ménkő: Perselus elkövette azt a hibát, hogy nem számolt az évszázad két legnagyobb mágusával: Albus Dumbledore-ral és Lord Voldemorttal. Utóbbi ugyan csak egy hónap elteltével lett figyelmes kémje ritkuló látogatásaira, mondván biztos csak Dumbledore nem engedi. Így nem is mérgelődött sokat, éppen csak a fogyatkozó információk dühítették. Ezért a tanárnak muszáj volt hetente kétszer felkeresnie, hogy mindenféle lényegtelen hírrel untassa. Az igazgatónak viszont kevesebb, mint egy hétbe telt kiismerni Perselus és Hermione kapcsolatának részleteit. Bosszantó volt úgy felmenni az irodájába eligazításra, hogy Dumbledore teli arccal vigyorog az ember képébe. Rendszerint ajtócsapkodva hagyta ott az idős mágust, mivel az nem volt hajlandó úgy tenni, mintha tudna bármit is, de kérdezni sem kérdezett. Így Perselus nem tudta meg a véleményét, bár azt gyanította, hogy nem igazán lehet mérges érte, ha egyszer nem rója fel neki az első adandó alkalommal.

Most azonban… Perselus feje zsongott. Amikor pár órával ezelőtt felment Dumbledore-hoz, tágra nyílt szemmel hallgatta végig a férfit, aki új világrendről, magányos időkről és biztos támaszokról beszélt. Az igazgató addig csűrte-csavarta a szót, mígnem sikerült tökéletesen összezavarnia kollegáját. Piton zsongó fejjel vonult vissza a szobájába, abban a reményben, hogy sikerül nem végiggondolnia idős barátja mondanivalóját, ha beletemetkezik a harmadévesek év végi szintfelmérő tesztjeibe. Nem sikerült kiszorítania Dumbledore-t az elméjéből. Ahogy igyekezett zöldágra vergődni a rázúdított bölcsességekkel kapcsolatban, egyre-másra Hermione képe jelent meg lelki szemei előtt.

Ingerülten tolta el maga elől a dolgozatokat, hogy aztán hosszú percekig kifejezéstelenül bámuljon a semmibe. Új világrend. Magányos idők. Biztos támaszok? Pár pillanatig elgondolkodva dobolt az asztalon, majd egy hirtelen elhatározással új lapot húzott maga elé. Szépen lassan, magában elhatározva, hogy kiadja magából érzéseit, megmártotta pennáját. Egy szempillantás múltán már nagy lendülettel írt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A szavak szinte öntudatlan tolultak az agyába, onnan a kezébe, hogy aztán a penna nyomán végül kusza, zavaros mondatokba rendeződjenek. Igyekezett leírni mindent, s a papíron feltűnő szöveg legalább olyan csavaros lett, mint a gondolatai. Mikor kiadta magából minden gátlását, félelmét, zavarát és reményét, fújva dőlt hátra székében. Végigsimított a pergamenen, majd gyorsan átfutotta a sorokat. Fél szemöldökét felhúzva konstatálta, hogy egy konkrét lánykérést fogalmazott meg. Arca sorról-sorra mindinkább elborult, ahogy a saját szavai mögött Dumbledore gondolatait vélte felfedezni. Hát erre ment ki a játék! Dumbledore pszichológiai trükkjei évről-évre sokasodtak, csiszolódtak. Perselus mérgesen gondolkodott, mikor ért el arra a szintre, hogy elsőre észre sem veszi az öreg mágus mesterkedéseit.

Nem tudta pontosan, miért mérges egyáltalán. Azért, mert az igazgató manipulálta a szándékait, vagy mert egyáltalán eszébe jutott olyan képtelen ötlet, mint a házasodás. Mert miközben írt, fel sem fogta, mennyire abszurd a helyzet, amibe belecsöppent. Mintha transzban lett volna, csak akkor fogta fel a szaval értelmét, mikor már leírta őket. Addig rendben van a dolog, hogy ő és Hermione együtt múlatják az időt, ez az egész csak arról szól, hogy két értelmes ember kiéli egymáson testi és szellemi szükségleteit. Minden az adrenalin dübörgésén alapul. Mert mi is várna rájuk lelki síkon?

Érezte, hogy valami nem jut eszébe, valami, ami pedig fontos lehet a későbbiekben. A nyelvén volt már nem egyszer, viszonylag gyakran gondolt rá, anélkül, hogy nevet adott volna neki. Valami, ami nagyon fontos volt, valami, ami megoldást nyújtott volna a problémájára. Mégsem tudott rájönni, mi az. Mint amikor az ember erősen keres egy bájital-hozzávalót az emlékezetében, és a sisakvirág helyett mindig a szurokfű jut eszébe.

Rápillantott az órájára, ami délután fél ötöt mutatott. Alaposan elszaladt az idő - amikor lejött Dumbledore-tól, még csak dél után járt pár perccel. Feltápászkodott az asztaltól, pár gyors mozdulattal elrámolta íróeszközeit, s a dolgozatokat egy laza lökéssel a fiók mélyére száműzte. Ezen az estén képtelen volt dolgozni.

Ahogy betolta a fiókot, egyszerre tüzes fénycsóva ragyogott fel mellette. Egykedvűen kapta el még röptében az igazgató üzenetét, és gyanakodva bontogatni kezdte a pecsétnél.

" Kedves Perselus,
Vélhetően a mai napra már pont elege van belőlem, mégis bátorkodok egy szívességet kérni Öntől - a köz érdekében. "


A tanár rossz előérzete beigazolódni látszott. Dumbledore-nak igaza volt: több, mint elég volt ennyi egy napra.

" Flitwick professzor urat csúnya baleset érte a félév utolsó mardekáros bűbájtanóráján, így nincs olyan állapotban, hogy fel tudja díszíteni a Nagytermet. Ezért kérem meg Önt, mint a balesetet okozó ház fejét, hogy vegye át tőle ezt a feladatot. Igazán szívesen megtenném én magam, de sajnos nem vagyok már olyan mozgékony, mint régen, és a derekam is elég reumás. Poppy ajánlott is rá egy remek kenőcsöt, talán már hallott róla… "

Perselus nem érzett magában elég lelkierőt, hogy elolvassa Dumbledore egészségügyi problémáinak ecsetelését. Másrészt viszont biztos volt benne, hogy az igazgató a lehető legjobb egészségnek örvend. Érdekes módon akkor nem fáj a dereka, amikor hajnali háromkor lelépcsőzik a konyhába a harmadik forró csokoládéért. Egyértelmű, mire megy ki a játék: senkinek nem fűlik hozzá a foga, így hát őt küldik, akit mindig elő lehet rángatni a kalapból.

Összeszorított ajkakkal ugrott át ezen a bekezdésen, hogy végigrágja magát az igazgató üres bocsánatkérésein és hamis sajnálkozásán, amiért megzavarta délutáni elfoglaltságai közben. Levágta az asztalra a papírt, s már indult is volna, hogy valami halálos átok képében végigsuhanjon az iskolán, amikor megakadt a szeme egy másik, összetekert pergamenen.

Bár az engedély nélkül senki sem léphetett be a magánlakosztályába, elrakta a lánykérés szövegét. Meg aztán ki tudja? Dumbledore-ból azt is kinézte, hogy belopódzik a szobájába, és ellopja. Minek kockáztasson? Kidobni nem volt szíve, de Hermionénak sem akarta megmutatni. Talán később. Furcsamód erre a gondolatra kissé megnyugodott. A papírral a zsebében, kifejezéstelen arccal ment fel a Nagyterembe. Tekintetét a földre szegezve lépett be a hatalmas ajtón, majd felpillantott, hogy felmérje a rá váró feladat nagyságát.

Megdöbbenve vette észre, hogy a tizenkét hatalmas fenyő előtt már áll valaki, kezében egy aranyszín boával.
Hermione és Perselus tekintete összekapcsolódott. A lány még a száját is eltátotta csodálkozásában. A férfi nem tett ilyet, de csak mert nem volt a stílusa, azt azonban egyikük sem tudta, ki rökönyödött meg jobban.

Mindenfelé papírdobozok álltak a fényesre suvickolt kőpadlón, és a lány arcát lágy derengésbe vonta a gyertyák által árasztott fény. Perselus hihetetlenül szépnek látta. Megint eszébe jutott a szó, így rájött, hogy Hermionéval kapcsolatos az is. Ahogy alaposabban megnézte, látta, hogy a lány már régebb óta itt lehet, mert pulcsiját szinte teljesen beborították a tűlevelek.

- Szia - nyögte ki Hermione, amikor végre felocsúdott meglepetéséből.
- Szia - viszonozta a köszöntést Perselus, majd a lány kérdő arcát látva gyorsan észbekapott, és közelebb lépett hozzá. Kezébe fogta az arcát és könnyű csókot hintett az ajkaira. Hermione legszívesebben azonnal hozzábújt volna, de a tanár elhúzódott. Teljesen össze volt zavarodva.

- Te hogy kerülsz ide? Hogy-hogy nem Potterékkel sütögetsz mályvacukrot a klubhelyiségben?
- Harry és Ron az Odúba utaztak a karácsonyi szünetre. Illetve nem pontosan ez történt. Remus megígérte nekik, hogy részt vehetnek a rend gyűlésein, nekem viszont kereken megtiltotta, hogy beleavatkozzak. Így inkább itt maradtam, mert nem garantáltam, hogy képes leszek egy légtérben tartózkodni Remussal.

Piton finoman elmosolyodott. Milyen jellemző ez Hermionéra!

- Szegény te - mondta gúnyosan, hogy véletlenül se vegye észre a lány, mennyire jól mulat.
- Bizony, szegény én - bólintott Hermione. Két apró szökkenéssel behozta a távolságot kettejük között. Egyik kezét gyorsan felcsúsztatta Perselus mellkasán, és közelebb hajolt hozzá, de a férfi kitért a csók elől.

- Mi a baj? - kérdezte csalódottan a lány. Piton intett, hogy semmi.
- Csak azt akarom, hogy gyorsan végezzünk a díszítéssel - magyarázta, persze az igazság nem ez volt, amivel Hermione is tökéletesen tisztában volt.
- Vagy úgy - mondta ridegen. - Rendben, akkor díszítsünk.

Pár személytelen szóban megbeszélték, melyik fának milyen színvilágot kölcsönöznek majd, aztán a sor két szélső fáját kezdték csinosítani, a lehető legmesszebb egymástól.
Hermione a könnyeit nyelte. Tudta, hogy Piton nem egy egyszerű eset, de azért nem gondolta, hogy ennyire hangulatember. Vagy talán így akarja közölni, hogy már nincs szüksége rá?

Óvatosan a tanár felé lesett, aki éppen egy új dobozt igyekezett az egyik asztal felé lökdösni. Ahogy térült-fordult, egyszerre csak egy papírlap hullott ki a talárja zsebéből. Hermione összehúzott szemmel nézte, s már éppen rá akart szólni, hogy elvesztett valamit, amikor jobb ötlete támadt. Érdekelte, milyen papírost hordozgat magával Piton. Esetleg pont a miatt a levél miatt ilyen ideges, gondolta. Talán egy másik nő…?

A férfi mögé óvakodott, és fürgén felkapta a pergament. Miközben szétcsavarta, hallotta, hogy Perselus félhangosan megkérdezi, miközben éppen a legmagasabb fenyő tetejére igyekszik felvarázsolni egy csúcsdíszt:

- Amúgy magadtól jöttél le? Ennyire unatkoztál egyedül?
- Nem - válaszolta szórakozottan a lány, miközben az első sorokat olvasta. Hamar megállapította, hogy nem Perselus kapta, mivel az ő írása volt. - Dumbledore küldött. Azt mondta, hogy alig maradt diák a kastélyban, de azért a magunk szórakoztatására is érdemes kicsinosítani a kastélyt, mivel a hagyomány erre kötelez. A többiek jobbára Roxmortsban vannak. - Kicsit akadozva beszélt, miközben olvasott, de úgy tűnt, a tanárnak ez nem tűnik fel. Hermione arca egyre inkább kipirosodott, szemöldökét felhúzta és száját enyhén eltátotta. Néhány perc múltán vett egy nagy levegőt, s kezében a pergamendarabbal megállt az utolsó fenyő előtt, közvetlenül Piton mellett.

- Igazán nem értem, mit akart ezzel Dumbledore - morgott Perselus sötéten, miközben egy újabb dobozt emelt az asztalra. Kartonpapír súrlódása hallatszott, majd megannyi arany és ezüstszínű gömb gurult szét a kőlapokon.
A férfi dünnyögött pár nem túl hízelgő szót Flitwickről, a díszeiről, meg a karácsonyról úgy általában, és pálcája apró mozdulatával helyükre varázsolta a szökevényeket.

- Perselus?

Piton kérdőn fordult a lány felé, majd elsápadt, amikor az felé mutatta a papírt. Nyelt egyet. Nehezére esett rendeznie vonásait.

- Lenne ehhez némi hozzáfűznivalóm - suttogta Hermione.
- Mégpedig? - Perselus hangja távolinak tűnt, és akármennyire akarta, nem sikerült a szokásos gúnyos hangnemet felvennie.

A lány apró kis félmosollyal zsebre tette a papírt. Mikor ránézett a férfira, a mosolya kiszélesedett.

- Csak egy szó a válaszom: Igen.

Perselus sóhajtott egyet. Hatalmas kő gördült le a szívéről. Már nem is tűnt olyan ostobaságnak a házasság ötlete. Hermionéhoz lépett, és átölelte.

- Azt hiszem, szeretlek - suttogta neki. Ez volt az a szó, amit hetek óta keresett.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)