Rising Sun - Felkelő Nap írta: orsi16

[Kritikák - 26]

+++ betűméret ---






A legszörnyűbb rémálom.


A családom azt gondolta, hogy teljesen megőrültem. Nem értették miért szeretem nézni, ahogy alszik. Hisz veszélyes volt számomra. A vére énekelt nekem. Jobban kívántam, mint bármi mást "életem" során. Emmett azt mondta megértené az elragadtatásomat, ha Bella meztelenül aludna. Minden éjszakát a szobájában töltöttem s néztem, ahogy alszik.

Megpróbáltam megmagyarázni ennek az okát, de végül abbahagytam, hisz beláttam, hogy én magam sem tudom a választ. Nem hallottam mire gondol, mikor néztem őt megpróbáltam megfejteni, mi járhat a fejében. Néha, álmában a nevemet suttogta, máskor pedig, hogy szeret. A szívverése, és ahogy lélegzett megnyugtatott engem. Soha nem éreztem magam ilyen békésnek, mint szobájának négy fala között. A karjaimban tartani őt, számomra ez volt az egyetlen elképzelhető mennyország. Nem tudtam távol tartani magam tőle. Mikor megtudta mi vagyok, nem félt tőlem. Feltétel nélkül bízott bennem és én már akkor tudtam, hogy nélküle semmi vagyok, ha nem lenne velem elveszett lelkem még elveszettebb lenne.

Mostanában még több okom volt arra, hogy mellette töltsem az éjjeleket. Victoria még mindig szabad volt, és Bellának minden éjszaka rémálmai voltak. Nem tudtam mi az, ami a legjobban aggasztott engem. Az, hogy Victoria még mindig oda kint volt, a rémálmai, vagy... talán a véres Volturi bankett - ahol látta a szörnyet, ami mindannyiunkban lakozik. Hiába. Tudtam, hogy őt nem ezek a képek vagy elméletek gyötrik, sokkal inkább én. Én voltam a rémálmai forrása, újra és újra látta, ahogy elhagyom. Ez volt a legnagyobb félelme.

Ironikus nem igaz? A karjaimban feküdt közel hozzám és nem attól félt, hogy nem bírok parancsolni a szomjúságomnak vagy az ösztöneimnek, hanem attól, hogy elhagyom. Úgy tűnt, soha nem azoktól a dolgoktól fél, amik igazán veszélyt jelentenek rá.

Minden éjjel összekuporodott mellettem, s én felébresztettem, mikor a rémálmok már közel jártak. Bűntudatom volt. Ő nem hibáztatott, de nem érdekes, helyette is hibáztattam magam. Csak azt akartam, hogy neki jobb legyen és akkor meggyőződésem volt, hogy jobb lesz neki nélkülem. De csak megsebeztem őt, egyedül hagytam kitéve a veszélynek.

Soha nem untam meg, hogy nézzem, ahogy alszik, de azt kívántam, bárcsak leállíthatnám ezeket a rémálmokat. Annyira küzdött, amikor közeledtek. Teste megfeszült, a szíve gyorsabban vert, majd kiabált. - Edward, Edward, kérlek ne hagyj el.

Ilyenkor szorosan átöleltem és a fülébe suttogtam: - Bella, édesem itt vagyok.

Amint kinyitotta a szemét, ujjai végig villantak az arcomon miközben megérintett, mintha csak azt vizsgálná, hogy valódi vagyok-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem csak egy álom vagyok, megharapta az ajkát, s levegőért zihált.

- Biztonságban vagy - mondta a szavakat, s megkönnyebbült. - Edward ez volt a legszörnyűbb rémálmom - sóhajtott.

- Mit álmodtál? - kérdeztem, majd még szorosabban vontam magamhoz, s közben azon gondolkodtam, hogyan vigasztalhatnám meg.

A zihálása felfedte, hogy milyen izgatott. - Azt, hogy már túl késő.

Nem értettem. - Túl késő, mihez Bella? - tudakoltam, ahogy simogattam a haját, hogy lecsendesítsem őt. Vajon mi rémíthette meg őt ennyire?

- Túl késő neked. Elkéstem, te beléptél a napfénybe. És ők megöltek téged Edward, én pedig nem tehettem semmit, hogy megmentselek. - Fejét a mellkasomba fúrta. - Ez még annál is rosszabb volt, mint mikor elmentél, mert most örökre elvesztettelek. - Az egész testét rázta a zokogás. - Láttam, ahogy megölnek és tudtam, hogy soha többé nem térhetsz vissza. Ez volt a legszörnyűbb rémálmom, amit valaha álmodtam.

Legalább most tudta, hogy az álom, tényleg csak egy álom volt. Itt voltam mellette, szorosan öleltem. De az én fejemben még mindig csak egy gondolat cikázott, valahogy mindig sikerül benne lennem a legszörnyűbb rémálmában.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)