Senkinek sem kellesz! írta: LanaSwan

[Kritikák - 42]

+++ betűméret ---
<< >>


Eredeti úti célomon az orvosi szobában tértem magamhoz. Egy ráncos ápolónő törölgette valami vizes izével az arcomat. Hirtelen mozdulattal ültem fel.
- Emily! – Michael hangja ijedtnek tűnt.
- Maradj fekve, kedveském! – az ápolónő megpróbált visszanyomni. Nem hagytam magam.
- Mi történt? – a hangom rekedt volt. Beugrott mitől. Rekedtre sikítoztam magam.
- Elájultál – tájékoztatott Szöszi és közelebb furakodott. – Matt bezárt téged.
- Emlékszem – jegyeztem meg szárazon. Kis részletek beugrottak, de az egész nem állt össze.
- Maradj fekve! – utasított az ápolónő.
- Nem! – visítottam rá. – Hazamegyek!

Egyébként is túl sötét volt itt is. Valami napos, világos helyre kell mennem, hogy megnyugodjak. Felkeltem, picit szédültem, de amúgy semmi extra.
- Pihenned kell…
- Nem, köszönöm – a táskám ott volt a közelben, azt felkaptam a földről. Mindkét kezem remegett, de nem törődtem vele.
- Emily, talán tényleg pihenned kéne egy kicsit – Michael tétován lépett oda hozzám. A szemei vörösek voltak, mintha sírt volna.
- Mennyi ideje vagyok itt? – kérdeztem rekedten.
- Most múlott három – mondta óvatosan Szöszi. Szuper, tehát vagy négy órát voltam a sötétben. Nem csoda, hogy így érzem magam.
- Ki kell mennem – közöltem és elindultam az ajtó felé. Túl gyorsan mentem és megszédültem. Majdnem elestem, de Michael megtartott.
- Segítek – mondta, így belé kapaszkodva végre kinyitottam az ajtót.

Nem lett volna semmi bajom, ha zökkenőmentesen kijutok ebből a rohadt iskolából csakhogy ott voltak a többiek. Egy csomó tanár és diák, akik mind kérdezgették, hogy jól vagyok-e, mikor nyilvánvaló tanúi voltak a kiborulásomnak. Csak mentem egyenesen előre és markoltam Szöszi vállát, de egy idő után megakasztott a tömeg. Egész testemben reszkettem és tudtam, hogy sírni fogok, már nem lehet megállítani.
- Kérlek! – suttogtam Michael fülébe. – Vigyél ki!
Így szó nélkül félrelökdöste az embereket és engem átkarolva vonszolt magával. Igyekeztem nem törődni az emberekkel. Utálom, ha sírni látnak, még inkább, ha vigasztalni próbálnak.
És akkor megláttam Mattet. Ott volt ő is és volt pofája megszólítani.

- Emily, ne haragudj! – őszintének tűnt a hangja, de tudtam, hogy csak megjátssza.
- Hogy csinálhattad ezt? – kiabálni akartam, de csak suttogásra telt. – Megesküdtél, hogy soha nem bántasz! Vérszerződést kötöttünk!
- Én nem tudtam, hogy…
- De igen! – vágtam közbe. – Nagyon jól tudtad! Ott voltál, amikor történt! Nagyon jól tudtad, hogy miért nem szeretem a sötét helyeket! – szerintem ebből semmit nem értett, mert úgy nyüszítettem, mint egy hülye. Annyi mindent akartam a fejéhez vágni, de inkább hallgattam.
Húsz perccel később a parkban voltunk Szöszivel. A suli előtt fogott egy taxit és ide hozatott bennünket. Még mindig sírtam, nagyobb részt az ő vállán. Matt sokkal kegyetlenebb, mint gondoltam. Michael elmondta mi is volt valójában.

- Otthagyott téged – magyarázta a hátamat simogatva. – De az ebédszünetben visszament megnézni, hogy mi van veled. Akkor már énekeltél és azt gondolta biztos jól vagy. Aggódtam, mikor nem jöttél órákra, de aztán eszembe jutott, hogy elmentél az orvoshoz és talán hazaküldött a csuklód miatt. Ebédnél elmeséltem a dolgot Dorie-nak, de ő is azt mondta, hogy ez nem valószínű, de azért telefonáltunk hozzátok és Mrs. Sullivan megmondta, hogy nem mentél haza. A többiek azt mondták, lehet, hogy csak lógsz vagy elmentél az új pasiddal, de én nem hittem el, úgyhogy kérdezgettem mindenkit, míg végül az egyik lány azt mondta, hogy ő látott téged Mattel beszélgetni. Ez eleve gyanús volt és megkérdeztem tőle. Letagadta az egészet, aztán addig nyaggattam, amíg el nem mesélte, hogy nincs semmi bajod, csak ott vagy, ahol lenned kell.

Itt tartott egy kis szünetet, mert már annyira kész voltam, hogy le kellett fejtenie magáról a kezeimet. Lent ültünk a fűben, azt hiszem az ő dzsekijén. Gondoltam, hogy zavaró lehet neki, hogy ennyire rá akaszkodok, de nem volt az. Ő rakta át a kezeim a nyaka köré, a karját a hátam mögé csúsztatta és a mellkasához szorítva pár puszit nyomott a fejemre. Ami még lehetetlenebb, hogy annyira megnyugtató volt.

- Amikor végre elárulta, hogy hol vagy, akkora már sikítoztál is.
- Mit? – kérdeztem szipogva és rosszat sejtve.
- Mattie-t hívtad és valami cicát – suttogta –, és azt kiabáltad, hogy el fognak kapni. Erre már Matt is megijedt és kinyitotta az ajtót.
Megint tartott egy kis szünetet és gondoltam, hogy most jön a legrosszabb rész, amire jobb is, hogy nem emlékszem.

- Sokkos állapotban voltál, nem ismertél fel minket és össze-vissza hadonásztál, meg sikítottál – még szorosabban ölelt. – Matt felkapott téged és el akart vinni az orvoshoz. Végig összefüggéstelenül beszéltél és nyöszörögtél. Kérted, hogy hívjuk ide Mattie-t. Addig kapálóztál, amíg Matt le nem eresztett egy kicsit a földre. És akkor Mattie-nek szólítottál engem és átöleltél. Könyörögtél, hogy többet ne hagyjalak el és védjelek meg. Aztán Matt közelebb jött és te megint sikítozni kezdtél és egyszer csak összeestél. Egy pillanatra azt hittem meghaltál.
Újabb erővel kezdtem bőgni. Szánalmas, mi? Megmondtam előre, hogy ha egyszer kitör, az nem mostanában áll el. Ritkán sírok, de ha minden összejön, akkor az, nálam több órás elfoglaltságnak számít. Azért végül is lecsendesedtem annyira, hogy legalább nem vertem fel a parkot az idióta nyüszítéseimmel, de Michaelt azért szorongattam, mint valami mentőövet, ami segít, hogy ne süllyedjek még jobban az önsajnálat mocsarába. Szerintem, ha valaki látott minket, azon kezdett tűnődni, hogy melyikünk haldoklik.

- Mindenki látta azt a jelenetet? – kérdeztem végül. – Amikor félrebeszéltem?
- Nem mindenki.
- De sokan – inkább kijelentettem, mint kérdeztem és mivel Michael semmit nem fűzött hozzá, tudtam, hogy igazam van. A fél iskola látta, hogy őrültként viselkedem és képzeletbeli szörnyek elől menekülök! Szánalmas életem újabb szánalmas mozzanata. Hogy utálom én ezt!
- Mi történt veled? – kérdezte pár újabb puszit osztva. Komolyan úgy éreztem magam, mintha még kislány lennék, de most nem zavart. Halkan elmeséltem, hogyan estem a lyukba, hogyan énekeltem megmentésre várva és hogyan hatalmasodott el rajtam a hisztéria.
- Cica a régi plüssmedvém volt – magyaráztam. – Már régen nem hiányzott úgy, mint most. Úgy érzem magam, mint egy gyerek.
- Jó név egy mackónak – jegyezte meg –, és az a dal? Mit énekeltél?

- A Katona dala. Matt tanította meg nekem, még régen. Elég nagy hülyeség.
- Elénekeled?
- Nincs valami jó hangom.
- Nem baj.
Végül is miért ne? Halkan énekelni kezdtem.


Felment a katona a hegyre
Ott várja őt a kedvese
Hogy ne fulladjanak a vágyba
Beugrottak a bokorba

Sok nap telik el hetyegve
Nem járt arra farkas, se medve
Nincs, amiért a katona aggódna
Míg nem hívják a háborúba

A kedvese sajnos nem várta őt
Könnyű elcsábítani a nőt
Így amikor a katona visszatért hát
Senkit nem talált, ki őreá várt

Felment a katona a hegyre
Nem várja őt a kedvese
Felvisz magával sok újabb lányt
De egyik sem pótolja be a hiányt

Felment a katona a hegyre
Készen rá, hogy magát levesse
Nem élvez már, nőt sem piát
Ezért döntött, hogy leugrik hát

Néz le a katona a hegyről
De meg is gondolja magát egyből
Meglát ugyanis egy gyönyörű lányt
Akit magához méltónak lát

Felment a katona a hegyre
Most már van újabb kedvese
Tudja jól, hogy a szerelme
Nem hagyja már el sohase

Már nem olyan, mint a pokolban
Kiélik vágyukat a bokorban
És a katona nem aggódna
Ha nem hívnák újra a háborúba.

- Tudom, hogy értelmetlen hülyeség – szipogtam Michael vállába. – Régebben nem is értettem igazán, hogy miről szól, és hogy anya miért nem szerette, ha ezt énekeljük Mattel.
- Te Emily, ez nagyon édes volt ám – felnéztem az arcába, szélesen vigyorgott.
- Mi volt ebben az édes? Ez egy tök pajzán, undorító dal.
- Igaz, de ahogy énekelted, az nagyon tetszett. Énekeld el még egyszer!
- Hagyjál! Te tiszta hülye vagy!
- Na, hallani akarom, még egyszer! – kuncsorgott.
- Menj a francba! – végül addig könyörgött, amíg el nem énekeltem újra. Nem tudom miért, de halálra nevette magát rajta. Végül már az én sírásom is elállt és mosolyogtam rajta.
- Hány éves voltál, mikor ezt tanította neked? – kérdezte.
- Nem tudom, öt vagy hat. Azt mondta, hogy majd apa születésnapjára énekeljem el. Elénekeltem és apa is kiröhögött, majd megszidták Mattet. Most már nem csodálom.

- Nagyon megviselt, amikor anyukád elvitt, ugye? – pár szóban vázoltam, hogyan verte át anyám Mattie-t és hagytuk ott Cicával együtt. – Azóta nem volt egy barátom se – merengtem el a dolgon, Michael látványosan elkámpicsorodott. – Úgy értem, rajtad kívül!

Mert mi ez, ha nem barátság? Aggódott értem, kiszedte Mattből, hogy hol vagyok, még az őrültségben is mellettem volt. Ki tesz ilyet? A barátom. Nem is hangzott olyan rosszul.
Ezt a tökéletes pillanatot tette tönkre a mobilja csörgése. Elhúzódtam tőle, hogy elő tudja venni a nadrágja zsebéből.
- Anyukám – közölte bocsánatkérő arccal és feltápászkodott. – Tessék? Nem itt, vagyok a parkban Emilyvel. Nem hiszem, nem anya… jó – rátette a kezét a mobilra és hozzám fordult. – Anyukám kérdezi, hogy megenged-e, hogy hazavigyen. Szeretne találkozni veled, benne vagy?
Rábólintottam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az anyja. Milyen lehet a nő, aki egy ilyen jólelkű és kedves fiút nevelt fel? Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy semmit nem tudok a családjáról. Kérdeznem kellett volna.

Végül Michael letette a mobilt és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Mire odaérünk ő is ott lesz – közölte és elindultunk az úton.
- Mesélj a családodról! – kértem. – Egyáltalán mi a vezetékneved? Hol laksz? Vannak testvéreid? Vagy háziállatod? Szóval, mindent mondj el!
- A szüleim rendesek, szerintem meg kéne ismerkedned velük. Elég messze lakunk és van egy nővérem. Háziállat nincs.
- Ez nagyon bőbeszédű volt – nevettem el magam. – Milyen az anyukád? És a nővéred?
- A nővérem szőke és kék szemű, nagyon hasonlít rám. Csak hétvégén jár haza az iskolából.
- Főiskolás? Vagy egyetemista? – tudakozódtam, feltűnt, hogy tényleg nem akar a családjáról beszélni.
- Nem, még középiskolás. Művészetet tanul egy speciális iskolában,
- Mit takar pontosan a speciális szó? Talán valami… hm, baj van vele? – gondoltam hátha ezért nem akar dumálni róla.

- Nem, semmi ilyesmi. Ő nagyon tehetséges művész, ösztöndíjat kapott abban a suliban és már két éve oda jár. Legfőképp fest, de gyönyörű szobrokat is csinál.
- Tényleg? – hihetetlen, hogy eddig erről nem beszélt. – Hány éves pontosan? Mi a neve?
- Tizenhat lesz és Michelle-nek hívják.
- Ikrek vagytok? – döbbentem meg és tényleg, mintha már hallottam volna. Michael és Michelle, az ikrek. Szerintem Dorothy említhette.
Ebben a pillanatban megláttam egy fehér kocsit, amit nem más, mint Mrs. Knight vezetett.
- Ne mondd, hogy… – nem folytattam, csak elugrottam Michael mellől. „Matt a legidősebb, van két fiatalabb, egy fiú Michael és egy lány Michelle. Ők ikrek, velünk egyidősek”, ezt mondta Dorothy rögtön a megérkezésem napján. Borzadva hátráltam.

- Emily…
- Te hazudtál nekem! – csattantam fel. – Miért nem mondtad el?
Mekkora hülye vagyok! Vasárnap, amikor eljött hozzánk a nevelő anyjával érkezett, aki Mrs. Knight. És amikor őt szidtam előtte, akkor valójában az anyját szidtam! És ő telefonált aznap is, amikor a parkban voltunk.
- Emily, ne haragudj! – próbált közelebb jönni, de én tovább hátráltam. – Nem akartam, hogy…
- Mi a vezetékneved? – csattantam rá.
- Knight – ismerte be –, de ne gondold, hogy…
Szánalmasan újra bőgni kezdtem.
- A barátok nem hazudnak egymásnak! Az is hazugság volt? – hirtelen új gondolat ötlött a fejembe. – Vagy ezt az egészet Matt tervelte ki? Ő mondta, hogy barátkozz velem, hogy utána röhöghessetek rajtam?

- Dehogyis, Emily, Matt csak…
- Nem akarom hallani! Egy rohadt áruló vagy! Ne merj többet a közelembe jönni! – és őrült iramban, gyerekként bőgve elrohantam az ellenkező irányba.
És miközben futottam beugrottak a részletek. Ezt az egészet Mattel, a testvérével! tervelte ki. Azt, hogy összebarátkozunk. Na persze, az a karamellás-fahéjas mogyoró volt a csali, Matt tudta, hogy mennyire szeretem az édességet és, hogy ennek a szövegnek be fogok dőlni „amikor kicsi voltam mindig azt kívántam, hogy legyen egy olyan barátom, aki legalább annyira szereti a karamellás-fahéjas mogyorót, mint én.”

A francba, milyen ökör vagyok! És persze azért tudott a tegnapi bunyóról is, mert az anyja tájékoztatta. Biztos ott volt mellette, ahogy Matt is, aki addigra hazaért és együtt röhögtek rajtam. A hülye Emily Sullivan, aki simán bevette, hogy valaki a legjobb barátjának akarja. Az a sok történet, amit meséltem neki magamról, biztos megnevettette a gyerekhadsereget ott a nagy házban. És Mattel az élen gúnyolódtak rajtam.

Elég őrülten nézhettem ki, ahogy zokogva rohantam keresztül a parkon. Nem volt hova mennem, aztán végül úgy döntöttem, hogy a ház lesz a legmegfelelőbb, csakhogy láttam az az ocsmány fehér kocsit a házunk előtt. Mi a frászért jöttek ide? Újabb leégetést terveznek?
Körbementem és a léckerítésen átugorva a nagy fa mellett jutottam ki. Bebújtam mögé és hagytam, hogy elárasszanak a könnyek, ma már másodszorra. Egy idő után hallottam, hogy az autó elmegy. Nem akartam kijönni a fa mögül, amíg nem áll el a sírásom, viszont az egész éjszakát sem akartam ott tölteni.

Hatalmas puffanást hallottam magam mellett és először tökre azt hittem, hogy már teljesen begolyóztam. Felnéztem és megláttam Mattet. Az igazit! Úgy értem a normális mai Mattet, nem a kisfiút, akiről álmodozni szoktam.
- Mi a francot csinálsz itt? – kiabáltam rá magamból kikelve.
- Bocsánatot szeretnék kérni tőled – mondta halkan. – Hallottam, hogy sírsz és…
- Ez magánterület! – üvöltöttem, miközben felálltam nagy nehezen, nehogy már ülve küldjem el a fenébe. – És nehogy azt hidd, hogy ezután beetethetsz! Húzzál vissza a puccos kis villádba és hagyj békén! Nem volt elég? – szünetet kellett hagynom, hogy elfojtsam az előtörő szipogást.
- Ez most komoly! – bizonygatta. – Tudom, hogy szemét voltam veled és tényleg nagyon sajnálom! Kérlek, Em…

- Soha többet ne merj így nevezni! – visítottam és végre sikerült kimásznom a fa mögül, sőt jó nagy ívben el is kerültem Mattet. – Amikor visszajöttem, azt hittem, hogy barátok lehetünk, te elutasítottál és elfogadtam ezt. Aztán csesztetni kezdtél, gúnyt űztél belőlem, a családomból, a munkámból. És elismerem sok mindenben igazad van. A munkám szar volt, de veled ellentétben, nekem meg kell keresnem a pénzt! Meg kellett, amíg ki nem rúgattál! A családom sem ép, tudom, anyám nem volt egy szent, de erről azt hiszem, nem tehetek, hasonlítsuk csak össze a te apáddal, az én anyám, legalább nem vert engem!

- És abban is igazad van, hogy szánalmas vagyok, mert ennyi idő után is reménykedtem benne, hogy a barátom leszel, de te kigúnyoltál, azt mondtad nem ismerjük egymást! Tudod mit? Én szerettelek és mindig gondoltam rád! Egyedül miattad jöttem ide vissza, ahol mindenki utál! Amikor ezeket csináltad, akkor voltál szemét! – vettem egy újabb mély levegőt, hogy folytatni tudjam. – De amit tegnap és ma csináltál, az már gonoszság volt! Bebizonyítottad, mennyire megvetsz és utálsz engem! Hallottad, hogy a dalt éneklem, ugye?

Egész elsápadva bólintott egyet.
- Mert, amikor kicsi voltam, megígérted, hogy visszaérsz a végére! Újra és újra elénekeltem, de nem jöttél. Aztán befejeztem, mert elvesztettem a reményt. Remélem jót nevettél rajtam. Vicces lehetett, ha az történt, amit Michael elmondott. További jó szórakozást kívánok a játékaitokhoz, de most tűnj el innen! – azzal megfordultam, hogy bemenjek a házba.

Kicsit meglepődtem, mikor megláttam ott Clarát és apámat, de még jobban, mikor Matt megragadta a kezem.
- Emily, annyira sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem! – Hibáztat valaki, hogy ha egy szavát sem hiszem?
- Most mit akarsz tőlem? – kérdeztem halkan, hogy a bámulók ne hallják. – Betuszkolsz a lépcső alatti gardróbba? Vagy a menő kocsid csomagtartójába? Várj, tudok egy jobbat, megtaláltad azt a régi gödröt és vissza akarsz dobni oda!
- Nem, Emily, kérlek. Tudom, hogy egy óriási barom vagyok, ne haragudj, kérlek! – megcsóváltam a fejem.
- Oké, meg van bocsájtva, de most húzd el innen a beled!
- Emily…
- Mondom, nem haragszom! – kihúztam a kezem a bazi lapáttenyeréből. – Cserébe kérek valamit. Ne csesztess többet, csúfolhatsz, ha akarsz, aggathatsz rám gúnyneveket, de soha, semmilyen körülmények között ne gyere a közelembe! És a rokonaidat is tartsd távol tőlem!

- De…
- Mit akarsz még? Ha lehetne, az kérném, hogy soha többet ne kelljen látnom téged, mert eddig csak a külsődtől hánytam, most viszont a belsőd az, ami annyira taszít, hogy legszívesebben kiszúrnám a saját szememet! Gyűlöllek, jobban, mint bármi mást a világon és inkább rohadok egy sötét lyukban életem végéig, mint, hogy még egyszer megérints! Takarodj az apám udvaráról!

Ezzel már végképp befejezettnek nyilvánítottam a társalgást és újabb cikis nyüszítések keretében berohantam a házba. Még hallottam, hogy apám ráordít Mattre, hogy hívja a rendőrséget, de aztán már a szobában is voltam.
Sajnos Dorothy is ott volt, de nem akadályozott benne, hogy hasra vessem magam az ágyamon és ott bőgjek tovább.
- Emily, nincs semmi bajod? – kérdezte aggódva. – Úgy sajnálom, hogy nem kerestelek előbb.
- Te tudtad, hogy Michael Mattel lakik? Miért nem mondtad?
- Én azt hittem, tudod – hökkent meg.
- Hát nem tudtam! – szipogtam őrülten. – Az egy rohadék, végig hazudott nekem, összejátszott Mattel, biztos a bezárást is együtt találták ki.

- Figyelj, én nem hiszem, hogy Michael is benne lett volna, egyébként sincsenek jóban Mattel.
- De egy házban laknak! Gondolod nem mondta vissza az anyjának, mikor őt szidtam? És azt a sok hülyeséget, amit Mattről mondtam neki. Szerintem vacsora közben rajtam szoktak gúnyolódni és a másnapi megalázó poénokat tervezik. De tudod mi a legrosszabb, annyira hülye vagyok! Én teljesen elhittem, hogy Michael tényleg barátkozni akar velem. Pedig még te is mondtad, hogy nem vagyunk egymáshoz illők. Mert én ugye nem vagyok, olyan, mint te!

Ebben a pillanatban értettem meg, hogy mennyire irigylem Dorothyt. Olyan akarok lenni, mint ő. Olyan kedves és tiszta. Ha én is itt nőttem volna fel, én is teljesen ilyen lennék. Nem ez a vörös hajú kurva, hanem egy jó lány, aki zenét tanul és mindig nevet. És nincsenek pénzproblémái, sem egyéb problémái. Könnyű az élete, mindenki szereti. Én is akarom ezeket! És egy szerető anyát, meg apát. Azokat, amik nekem sosem voltak. Hát akkora bűn ez?
Igen, leesett, hogy milyen szánalmas vagyok. Ott bőgtem, most már olyasvalami miatt, amin úgy sem tudok változtatni. Nekem nem adattak meg ezek a feltételek, tehát abból kellett gazdálkodnom, amim volt.

Késő estére végre befejeztem a bőgést. Végül is nem volt miért sírnom. Csalódtam emberekben, ez máskor is megesett már, leégettem magam, ez sem ritkaság. Még hülye is vagyok, hogy ilyesmi miatt bőgök.
Clara és apám visszavonultak már, eddig itt sündörögtek körülöttem, de mivel nem beszéltem hozzájuk elmentek. Egyedül Dorothy volt jelen.
- Nagyon sajnálom, hogy kiborultam. Remélem nem lesz nagyon égő a suliban. Már biztos elterjedt, hogy őrült van a családban.

- Miért hiszed mindig azt, hogy fontosabbak nekünk a pletykák, mint te magad? Te is a családhoz tartozol és nem fogunk kidobni, azért, mert mondanak rólad dolgokat. Egyébként is mindenki tudja, hogy nem igaz. Órákat töltöttél bezárva, szerinted mást nem viselt volna meg? Ne aggódj, Emily, melletted vagyunk! – ez szép beszéd volt, de fogalmam sem volt, hogy a többes szám kiket jelent. Őt és? Laurent és Clarát biztos nem. Apámról meg inkább nem gondolkodom. Annyira puncsol, hogy akármiben mellém állna.

- Haza akarok menni! – mondtam gyerekesen.
- Nem szeretsz velünk lakni?
- Ez nem szeretés kérdése, mindenkinek jobb lenne, ha elhúznék a fenébe. Te is tudod. Nem értem, hogy apa miért nem enged el.
- Mert szeret téged, Emily! – csattant fel. – Nem látod, mennyire? Már rég megbánta, hogy hagyott máshol felnőni. Itt kellett volna lenned velünk.
- Anyukád biztos nagyon örült volna – mondtam gúnyosan.
- Nem szerettél volna inkább itt felnőni? – Nem is tudta mennyire fájt ez a kérdés.
- Nem – hazudtam mogorván. – Inkább aludjunk!




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)