Senkinek sem kellesz! írta: LanaSwan

[Kritikák - 18]

+++ betűméret ---
<< >>


Ebéd Knightéknál. Ez egy újabb dolog, amit soha nem akartam kipróbálni. Habár sokkal inkább egy újabb kínos kihallgatás lett belőle. Engem ültettek az asztalfőre!
A sminket sikeresen eltávolítottam és a hajam is rendbe szedtem valamennyire. Szépen megterített asztalhoz ültünk le, mindannyian, sajnos Gemmát is beleértve. Az első fogás valami leves volt. Utálom a leveseket, sosem értettem, hogy miért kell valami meleg, sós lével megtölteni a hasunkat a főétel előtt. Persze ez elit hely, ráadásul a szakácsnő mert mindenkinek, mint valami királyi fogadáson. Majdnem kiröhögtem őket ekkora sznobságért.

Mellettem Michelle és Michael ültek. Michelle épp azt mondta, hogy ebéd után el kell mennie, mert nem ér vissza az iskolájába. Mrs. Knight viszi, és ha akarom, hazavisznek. Michael viszont felajánlotta, hogy maradhatnék még délutánra is és én hülye elfogadtam. Reméltem, hogy Matt elmegy otthonról a nőjével és akkor el tudom lopni Cicát. Nélküle nem megyek el, ha ennyit kibírtam, akár éjszakára is maradok, csak legyen meg. Gondoltam később Szöszit is beavatom a tervbe, hátha tud segíteni.

Alig tettem a számba az első kanál levest Mrs. Knight megszólalt.
- Mondd Emily, mi a terved iskola utánra?
- Szeretnék bekerülni valami főiskolára – mondtam. Hány kanálnyi ez a leves? Hányni fogok, ha túl sokat kell ennem!
- Hova?
- Még nem tudom, de mindenképp szeretnék továbbtanulni – Újabb kanál leves. Fúj, valami izé is van benne!
- Azt hittem, szeretsz pincérkedni – jegyezte meg Gemma. – Mindig olyan lelkes arccal csináltad. – Ja, amíg ki nem rúgattatok.
- Nem szeretnék örökre pincérnő maradni – válaszoltam ugyanolyan kedvesen, ahogy Gemma szólt hozzám. – Csak átmeneti munka volt, mert kell a pénz.

- Ha akarod, beajánllak egy ismerősömnél. Helyes kis kocsmája van, a 82-es út mentén. Biztos szüksége lenne egy ügyes pincérlányra.
Habár tudtam, hogy csak leégetésből mondja, megint mosolyogtam.
- Tök jó lenne, nagyon rendes vagy!
- Emily, kedvesem – aggodalmaskodott a mit sem sejtő Mrs. Knight –, gondolod, hogy ez jó ötlet? Egy kocsmába csupa rosszarcú alak járkál.
- A munka, az munka – vontam vállat. – Mivel nem akarom úgy megkeresni a pénzem, ahogy egyesek állítják, muszáj csinálnom. Különben is, rosszarcú, kötekedős alakok a családiasabb helyeken is vannak – rámosolyogtam Mattre, aki gyorsan elvette rólam a szemét. Ez betalált!

Háromkanálnyi idő után Gemma újra próbálkozott.
- Mi van a fiúkkal? Van most pasid? Vagy tetszik valaki? Tudom, hogy Deannel nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy számítottál rá, az a szemét Samantha lecsapta a kezedről.
- Dean és én csak barátok vagyunk. – Félek, hogy egyszer az arcomra fagy ez a mosoly. – Samantha is nagyon kedves lány. Különben is van barátom.
Szöszi kezéből kiesett a kanál és nagyot csattant a terítőn, Michelle is felkapta a fejét, Gemma megdöbbent képet vágott és Matt is furán nézett.
- Kicsoda? – kérdezte Szöszi.
- Adrian – jelentettem.
- Az a tegnapi pasi? – lelkendezett Michelle. – Amelyik lefogott?
- Igen – bólintottam.
- Tökre olyan, mint Johnny Depp! Mióta jártok? Miért nem mondtad? – mondjuk azért, mert csak egy napja ismerjük egymást.

- Kedves fiú? – kérdezte Mrs. Knight.
- Igen – bólintottam.
- Miért nem mondtad? – hüledezett még mindig Szöszi.
- Féltékeny vagy? – ugratta Michelle.
- Még nem volt idő rá – vontam vállat. – Csak szerdán beszéltük meg a dolgot.
Végül is annyira ideges voltam, hogy nem is értem rá a leves miatt pánikolni. Simán lement, még az ízét sem éreztem.
- Melyik gimnáziumba jár? – kérdezte Mrs. Knight.
- Nem jár gimibe – mondtam.
- Az a pincér srác az? – kérdezte Gemma.
- Nem pincér – ráztam meg a fejem. – Csak az apjáé a hely és bejár segíteni.
- Az a csóró mexikói?! – kiáltott fel meglepetten Matt.

Lecsaptam a kanalamat.
- Adrian nem csóró! – csattantam fel. – Egyetemre jár és építésznek tanul és igen, vállal munkát is, hogy ki tudja fizetni a tandíját, de ettől még nem csóró! Mi bajod van a mexikóiakkal? Ne legyél már ekkora sznob! Nem mindenkinek raknak kastélyt a segge alá! – azzal elegem lett az ebédből és otthagytam a francba mindenkit.
Csóró mexikói? Hogy lehet, így megbántani valakit?
Alig értem a bejárati ajtóig, máris hárman voltak a nyomomban. Szöszi, Michelle és Mrs. Knight.
- Emily, kedvesem – kezdett bele –, ne haragudj Mattre! Csak beszél össze-vissza, nem is gondolkozik.
- Elnézést kérek, amiért udvariatlan voltam! – hadartam. – Köszönöm az ebédet, de jobb, ha megyek!
- Ne csináld, Emily! – rángatta meg a karom Michelle. – Akarod, hogy szájba vágjam?
- Megígérted, hogy maradsz! – emlékeztetett Szöszi, nekem meg eszembe jutott, hogy miért is ígértem maradást.
Mrs. Knight visszavezetett az ebédlőbe én meg hagytam magam. Egy csomószor elviseltem már hasonló megaláztatásokat is a semmiért. Cicáért megéri.

Matt a tányérjába bámult és a kusza bozót a feje tetejéről a szemébe hullott. Gemma sem nézett rám, de ő vigyorgott az orra alatt.
Visszaültem. Szerencsére a szakácsnő elvette a levesestányérokat és kettesével, művészien megformált húsokat hozott mintás szélű tányérokban. A hús mellett zöldségek és tört krumpli. Elgondolkodtam azon, hogy vajon ezek minden nap így esznek-e vagy egy csak a kedvemért van. Szöszi súgott valamit a szakácsnőnek, aki bólintott és eltűnt megint.
- Az a krapek az, akit Matt laposra vert a múltkor? – kérdezte meg Peter visszatérve az Adrian témára. Gondolom Matt eldicsekedett itthon a hősies tettével.

- Igen – hagytam rá –, és üzeni, hogy elfogadja a bocsánatkérést – amit Matt igazán megtehetett volna.
Szerencsére Meghan elterelte a témát, elmesélve milyen vicces volt, mikor a hercegnőt játszottam. Ja, persze, humoristának kellene mennem. Közben a szakácsnő visszatért valami szószos tállal, amit egyenesen elém helyezett le.
- Tessék, drágám! – mondta.
- Ketchup – súgott Szöszi –, hogy valami édes is legyen a tányérodon.
Ez rendes volt meg minden, de annyira elkezdtem nevetni, hogy alig tudtam abbahagyni. Ez milyen abszurd! ketchup a szószos tálban? Szegény szakácsnővel kinyomatták az egészet a tubusból, mert egy hülye az asztalnál jobb szereti az édes dolgokat?

Gemma villámló szemekkel nézte, ahogy nevetek nekem meg eszembe jutott, amit mondani szoktak. Annyira más vagy, amikor nevetsz! Igaz, mostanában sokszor nevetek, de az nem olyan szívből jövő, mint amit a ketchup váltott ki. Utálom, mikor így néznek rám, ezért gyorsan abbahagytam. Az embernek elveszik a kedvét a nevetéstől is!
Közben Meghan befejezte a mesélést Mrs. Knightnak és hozzám fordult.
- Azért nem csókoltad meg Michaelt, mert nem ő a herceged?
- Igen – mondtam némi tétovázás után.
- Az a fiú a herceged? Akit Matt megvert? – milyen lényegre látó kérdések!
- Még nem tudom – vontam vállat. – Több idő kell, hogy kiderítsem.

- Addig meg sem fogod csókolni? – kérdezte Sarah. Istenem, ilyen kis hülyéket!
- Meg fogom – biztosítottam –, de nem úgy, ahogy az igazi herceget szokás.
- Hogy szokás az igazi herceget? – ámult el Meghan.
- Majd meglátod, ha találkozol a tiéddel – mondtam sejtelmesen. Hogy a fenébe tanítsa az ember jóra a gyerekeket, ha mindenbe belekötnek? Nem vagyok nagy mesemondó.
- De azt mondtad, hogy csak az igazi hercegeket szabad megcsókolni – szólalt meg James. Nem is mondtam ilyet. Na jó, csak utaltam rá. Egyáltalán minek figyelnek ilyen mesékre a fiúk? Ez abszolút lánypárti dolog.
- Igen, csak őket szabad – hagytam rá.
- Akkor miért…
- Mert én nem vagyok igazi hercegnő – vontam vállat. – Igazi hercegek nem csak igazi hercegnőknek jutnak, néha egyszerű parasztlányoknak is, mint én – akik nem tartják be a hercegnő szabályokat, persze ez a befejezés csak a levegőben lógott.
- Tehát te parasztlány vagy? – röhögött ki Michelle.

Oké, már kezdtem belezavarodni a saját magyarázatomba. Gemma gúnyosan vigyorgott, ellenben Mrs. Knight arcán egy jóságosabb fajta mosoly ült.
- Hát végül is az vagyok, nem? Csak a parasztlány, aki keresgéli az igazi hercegét.
- És ez melyik mesében van? – kérdezte Michelle szkeptikusan.
- Olyan vagy, mint Pocahontas – jelentette ki Sarah. – Az első részben még John Smithbe szerelmes, a másodikban meg már a másik Johnba – ezt megint nem értettem. Miből következik, hogy én vagyok Pocahontas?
- Mi? – kérdeztem vissza. – Nem láttam a Pocahontast, csak olvastam róla.

Erről eszükbe jutott, hogy én a Szépségre is hasonlítok, úgyhogy azt is magyarázni kezdték Mrs. Knightnak. Jó volt, hogy ők dumáltak, mert legalább elterelődött a figyelem a hülyeségemről, és foglalkozhattam a kajámmal.
- Nem értem, hogy miért nem tartod magad hercegnőnek – súgta oda nekem Szöszi. – Te jó ember vagy!
- Ez nem olyan – súgtam vissza –, hogy lehetnék hercegnő, mikor életem nagy részét egy koszos kis lukban fogom eltölteni? Harminc leszek, mire befejezek valami normális sulit, aztán még öt év, mire viszem is valamire.
- Melyik egyetemen tartanak ott harminc éves korodig? – kérdezte Szöszi.
- Ne légy nevetséges! – csóváltam meg a fejem. – Érettségi után dolgoznom kell pár évet, hogy legyen pénzem tandíjra.

- Kaphatsz ösztöndíjat is – mondta.
- Mekkora az esélye? – kérdeztem. – Nem számíthatok olyan dolgokra, amik nem biztosak. Már most mihamarabb állást kell találnom, mert egyre csak fogy a pénzem.
Elmeséltem Szöszinek, hogy Lauren mit tett az új ruháimmal és hogyan ütöttem meg. Tényleg halkan beszéltem, közel hajolva Michael arcához, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy totális csend van az asztalnál és mindenki hallja a szavaim. Gyorsan elhallgattam és elhúzódtam Szöszitől.
Vajon mennyit hallottak?
- Tényleg így szemétkedik veled? – kérdezte Michelle. Hát ez szuper, én és a nagy pofám!
- Csak gyerekes ugratás – vontam vállat és könnyedén felnevettem. Az asztal alatt meg belerúgtam Szöszi lábába, hogy meg ne szólaljon.
- Hogy tönkretette az új ruháid? – nézett rám szkeptikusan a lány.
Az egész asztaltársaság engem bámult, nem volt más választásom, ellentámadásba kellett lendülnöm.
- Sokkal rosszabbakat is átéltem mostanában, nem? – és így szerencsésen másfelé terelődött a beszélgetés.

Persze rám, de más irányba.
- Azt hallottam szeretsz olvasni – vetette fel Mrs. Knight.
- Igen – mondtam egyszerűen, mert mit ragozzam.
- Melyik a kedvenc könyved?
- Robinson Crusoe – mondtam gyorsan. Matt egy pillanatra felnézett, ebből leszűrtem, hogy neki is még mindig, ezért, hogy ne legyen ilyen feltűnő, hogy ez egy közös vonásunk gyorsan folytattam. – De szeretem Jack London állatos könyveit és Robert Merle regényeit is.
- Nahát! – csodálkozott Mrs. Knight. – Pontosan, mint Matt. Melyik a kedvenc Merle regényed?
Ez nem lehet igaz! Ugyanazt olvassa, mint én? Nekem az Állati elmék és a Malevil a kedvencem, de azért sem ezeket fogom mondani.
- A Majomábécé – mondtam végül. – Érdekes hasonlóságok vannak benne, nem igaz? – itt Mattre néztem. Szívesen megmondtam volna, hogy tökre ráillik a majom karaktere. Egyáltalán egy majmot hívhatunk karakternek? Mindegy.
- Én az Állati elméket élvezetesebbnek találtam – felelte. Ilyen nincs! Neki is az Állati elmék?

Inkább gyorsan témát váltottam.
- Michael, mi a tiéd?
Mint kiderült ő Dan Brown rajongó. Teljesen kiakadt, mikor mondtam, hogy egy könyvét sem olvastam. Mert lássuk be a Da Vinci-kód sikere után az összes könyvtári példányra éves várakozólista van, megvenni, pedig nem tudom, bármennyire is kíváncsi vagyok rá. Ahogy ezt kifejtettem mindenki úgy bámult rám, mintha sajnálnának. Persze nem akartam, hogy sajnáljanak, inkább dühös voltam, hogy ezt csinálják.
Udvariasan megkérdeztem a gyerekeket is, egységesen Harry Pottert vallották kedvencüknek, bár alapvetően nem szoktak olvasni (James még csak most tanult meg). Pechemre megkérdezték, hogy Harry Potterből hányat olvastam el. Kiböktem, hogy az első kettőt.

Szóval, az ebéd végéig Szöszi könyveket sorolt, amit muszáj elolvasnom, és amiket nyugodtan vigyek haza innen. Persze bólogattam, de magamban eldöntöttem, hogy én ugyan nem. Nem kell innen semmi, kivéve a mackómat.
Az ebéd befejeztével mindenki felállt és ki-ki a dolgára ment. Mrs. Knight Michelle-t sürgette, hogy mielőbb indulhassanak, a gyerekek visszahúztak a nappaliba, Matt és Gemma felszívódtak. Én hátramaradtam, Szöszivel és rengeteg mosatlan el nem pakolt tányérral. Szinte azonnal bejött a szakácsnő és elkezdte leszedni az asztalt.

- Gyere, menjünk fel a szobámba! – ajánlotta Szöszi, de nem bírtam ki. Mekkora genyóság! Szegény asszony!
- Mindjárt – mondtam és nagy kupac tányért cipeltem át a konyhába. – Nagyon szépen köszönöm – mondtam a döbbent szakácsnőnek. – Minden nagyon finom volt – letettem a tányérokat és visszamentem egy újabb adag cuccért.
Egyik oldalon Szöszi bámult a másikon a szakácsnő. Kicsit idegesítő volt. Végül már mindent egyedül hordtam ki és szépen leszedtem a terítőt is, ugyanis ezek a kölykök disznómódra zabálnak.
Megint rám jött a takarítási láz, de elnyomtam magamban. A végén olyan leszek, mint Monica a Jóbarátokból. Vagy már olyan is vagyok? Á, nem, akkor sokkal jobban zavarna az a folt az ebédlőasztalon.
- Menjünk fel! – nyögtem ki gyorsan. Nagyon zavart! Kész hülye vagyok!

Követtem Michaelt az emeletre. Fenn épp vitáztak. Sarah és Meghan tévét akartak nézni, de Peter és James a videójátékkal akartak játszani. A bőség zavara, mi?
- Emily! – szaladt oda hozzám Meghan. – Nézzük meg a Pocahontast!
- Talán majd máskor – csóváltam meg a fejem.
- Ha meg akarod nézni, megengedem – ajánlotta Peter. Megengedi? Milyen rendes.
- Á, nem, veszekedjetek csak tovább!
Végül James is kijelentette, hogy nézzem meg, mert nem olyan rossz.
- Indiánok is vannak benne! – Ki hitte volna?
Tehát öt perc nyúzás után és miután Peter belevágott Szöszi gyomrába, hogy ő ugyan ne mondja meg, én mit akarok csinálni, kiegyeztem, hogy megnézem velük a Pocahontast. Végül is egyszer mindent látni kell, nem? És közben kitervelhetem a macimentő akciót is.

- Ne mondd, hogy annyira fáj! – suttogtam Szöszinek az első öt perc után, ugyanis még mindig a hasára szorította a kezét és fájdalmas grimaszt vágott.
- Nagyot tud ütni! – panaszkodott. Vandál kölykök!
- Hát miért nem ütsz vissza? – kérdeztem.
- Sssh! – szólt rám Sarah, aki a másik oldalamon ült. – Mindjárt jön Pocahontas!
A jön túlzás volt, valami bazi szikláról ugrott le, utána meg a mosómedvéje, amin a kislányok röhögtek. Tök jó!
Michelle nagy táskával a kezében rohant lefelé és indult vissza a sulijába. Meglepődtem, mikor odajött hozzám és adott egy puszit.
- Összefuthatnánk a következő hétvégén is – ajánlotta. – Egész jól elvoltunk, nem?
- Persze – hagytam rá.

Felőlem jöhet hozzánk, de hogy én ide többet be nem teszem a lában, az biztos.
Elmentek. Mire Pocahontas kibékítette a törzsét, meg a telepeseket én is készen álltam a tervvel. Beavatom Szöszit és megkérem, valahogy csalja ki Gemmát és Mattet. Besurranok, felkapom a macim és rohanás hazáig. Ha minden jól megy, nem fogja észrevenni. Mert mennyi az esélye, hogy bemászik az ágya alá, egy ki tudja mióta ott heverő maciért? Nem sok.

- Tetszett? – kérdezte Meghan, ahogy kikapcsolták végre.
- Persze. Kár, hogy azt nem szőtték bele, hogy az egész törzset és Pocahontas gyerekeit lemészárolták vagy pedig rabszolgaságba kényszerítették a későbbiek során. Nem értem, hogy lehetett így beállítani a dolgot. Az öregasszonyfa sem örülhetett túlságosan, mikor visszajöttek a telepesek és házat csináltak belőle maguknak.
- Tényleg megölték őket? – kérdezte James döbbenten. Hoppá!
- Csak viccelek – nyugtattam meg minden jelenlévőt. Szöszi magában vigyorgott.
- Van második rész is – mondta lelkesen Sarah és nagyokat pislogott rám a kék szemeivel.
- Most nem – ráztam a fejem. – Menjünk fel, Michael! Beszélni akarok veled!
Tehát megindult a macimentő akció. Mi lesz, ha nem élem túl? Ez nagyon is esélyes.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)