Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


2. fejezet: Kimondva és kimondatlanul

Harry kibámult az ablakon a felhőtlen nyári égboltra, és arra gondolt, bárcsak Dursley-éknél töltené a szünidőt. Lehet, hogy nyomorultul bánnának vele, de legalább kimehetne a házból. Áhítozott egy sétára a friss, meleg levegőn, és már több alkalommal majdhogynem könyörgött Remusnak, hogy legalább pár percre engedje, hogy kimenjen a szabadba. Remus együttérző volt, de határozott. Dumbledore egyértelműen közölte, hogy Harrynek a házban kell maradnia. Ennek eredményeképpen Harry azóta nem járt kint, hogy két hete megérkezett a Grimmauld térre, és kezdte úgy érezni magát, mint aki be van börtönözve. Nem értette, Sirius hogy volt képes ezt egy évig elviselni.

Ron, Hermione és Ginny is szörnyen hiányzott neki, és ezen cseppet sem segített, hogy ők remekül érezték magukat Charlie-val, ami nyilvánvaló volt, bárhogy is próbálták gyakori leveleikben elleplezni ezt a tényt. Talán nem lett volna olyan rossz, ha Harrynek lett volna társasága, de a Főnix Rendje tele volt tennivalóval, így senkinek nem volt sok szabadideje. Még Remus sem nagyon tudott időt szakítani rá. Úgy tűnt azonban, létezik egy ember, akinek korlátlan idő áll rendelkezésére, hogy minden mozdulatát szemmel tartsa.

– Potter, szándékodban áll még ma elkészíteni azt a bájitalt, vagy az egész napot álmodozással szeretnéd tölteni?

Piton dorgálása félbeszakította Harry ábrándozását. Ingerülten pillantott a férfira, aki tőle jó pár méternyire egy munkaasztal fölé hajolt, majd felsóhajtott, és visszafordult a saját asztalához, amelyen katonás rendben bájital hozzávalók sorakoztak. Ez sem segített a hangulatán.

Harryben felmerült, hogy talán kevésbé érezné magát bebörtönözve, ha nem kellene ideje nagy részét Piton rögtönzött bájital laborjában töltenie. Beigazolódtak félelmei, miszerint a Pitontól kapott ijesztő mennyiségű házi feladat hatalmas terhet ró majd rá. Úgy tűnt, mintha a tanár elhatározta volna, hogy a teljes hetedéves bájitaltan tananyagot belesűríti a nyári szünidő két hónapjába, így Harry arra jutott, hogy még ha meg is engednék, hogy elhagyja a házat, valószínűleg nem lenne rá ideje. Szinte egész délelőtt egyetlen bájitalon, a pergamen-helyreállító főzeten dolgozott, és még a hozzávalók előkészítését sem fejezte be. Homlokráncolva vette szemügyre a könyv utasításait, és minden lelkesedés nélkül nyúlt a következő hozzávalóért, a gőtefarokért.

– Potter, remélem, elolvastad a feladatot – szólalt meg Piton olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy nem igazán hiszi, hogy tényleg így történt.

Harry ismét a férfira pillantott.

– Persze, hogy elolvastam – méltatlankodott, habár tudta, hogy helyesebb lenne az „átfutotta” kifejezést használni rá. Ezt azonban nem fogja Piton előtt elismerni.

– Akkor áruld el, hogy miért akarsz szárított gőtefarkat használni egy olyan bájitalban, amelyhez egyértelműen pácoltra van szükség.

Harry még egyszer lepillantott az utasításokra.

– Nem írja sem azt, hogy pácolt, sem azt, hogy szárított kellene.

Piton odalépett Harry asztalához, és visszalapozott vagy tíz oldalt, míg egy hosszú esszéhez ért, amely a bájital történetéről, tulajdonságairól és felhasználási módjairól szólt. Egy, az oldal közepén található bekezdésre mutatott.

– Olvasd. Hangosan.

– Kulcsfontosságú, hogy pácolt gőtefarkat használjunk, a szárított gőtefaroknak ugyanis szárító hatása van, és emiatt az ezzel kezelt pergamen szétporlad, ahelyett, hogy visszanyerné ruganyosságát. – Harry elhallgatott, és úgy meredt a könyvre, mintha az szánt szándékkal becsapta volna. – Miért kell egy ilyen fontos dolgot egy hülye esszé közepére elrejteniük?

– Azért, mert úgy gondolták, hogy elolvasod azt a hülye esszét, Potter. Vagy talán azt hitted, csak azért van ott, hogy kitöltse a helyet? A bájitalkészítés művészete nagy odafigyelést igényel. Nem lehet puszta találgatással átevickélni rajta. A részletek, bármilyen unalmasnak is találod őket, életbevágóan fontosak, és nem hagyhatod őket figyelmen kívül pusztán azért, mert nincs kedved foglalkozni velük.

Harry felsóhajtott.

– Sajnálom, uram – mondta, de egy cseppnyi sajnálat sem érződött a hangjában, és ez nem is zavarta.

Piton ismét a könyvre bökött.

– Olvasd el az egészet, figyelmesen. Aztán szedd össze a megfelelő hozzávalókat, és készítsd el rendesen a bájitalt. – Azzal egy felháborodott fejrázás kíséretében visszalépett a saját üstjéhez.

Harry kelletlenül a lecke elejére lapozott, és neheztelő pillantást vetett Pitonra, aki újfent belemerült a saját munkájába. Piton két bájitalt főzött egyszerre. Harry tudta, hogy a sarokban bugyborékoló a farkasölőfű-főzet, arról azonban fogalma sem volt, hogy a másik mi lehet. Semmi közöd hozzá, Potter – ennyi volt Piton kurta válasza, amikor rákérdezett. Harry azt gyanította, hogy valamiféle kísérlet lehet, mivel Piton egyfolytában terjedelmes jegyzeteket készített róla. Ez volt a harmadik dolog, amit Piton csinált. Harry azonban a jegyzetek ellenére sem tudta elképzelni, hogyan tartja rendben Piton a különböző bájitalokhoz tartozó hozzávalókat. Ugyanis bármennyire hajtogatta Piton, hogy a bájitalfőzéshez precizitás szükséges, ő maga nem is lehetett volna kevésbé precíz.

Miután Harry két hete figyelte a férfit munka közben, rájött, hogy hatalmas különbség van aközött, ahogyan Piton a diákjait tanította bájitalkeverésre, és aközött, ahogyan ő maga csinálta. Úgy tűnt, soha nem méri le a dolgokat, és csak ritkán nézett utána bármilyen leírásnak. Mégis, az alatt a rövid idő alatt, amit a Grimmauld téren töltött, hihetetlen mennyiségű bájitalt sikerült előállítania – főként gyógyító célúakat, mint például a kalapkúra bájital. Harry először arra gondolt, hogy egyrészt Piton olyan sokszor készítette már el ezeket az egyszerű bájitalokat, hogy már kívülről tudja őket, másrészt ezek biztosan nem igényelnek tökéletes előkészítést.

Ez az elmélete aznap reggel dőlt meg, amikor arra ért be a laborba, hogy Piton épp a farkasölőfű-főzet hozzávalóit készíti elő. Harry tudta, hogy ezt a bájitalt borzasztóan bonyolult elkészíteni. Csupán egy maroknyi varázsló rendelkezett a szükséges képességekkel. Következésképpen Harry egyre növekvő riadalommal figyelte, ahogy Piton szokásos hanyag stílusában hajigálta össze a hozzávalókat. Annyira aggódni kezdett a férfi látszólagos óvatlansága miatt, hogy képes volt megkérdezni Pitont, biztos-e benne, hogy jól csinálja. Nem fogja egyhamar elfelejteni a kapott vasvillapillantást és a csípős választ. Egy vérfarkassal kell egy házban laknom, Potter. Komolyan gondolod, hogy olyan kevésre becsülöm az életem, hogy hibát kövessek el?

Ettől kezdve Harry csendben maradt, de továbbra is figyelemmel kísérte, ahogy Piton beleszórt az üstbe egy csipetnyit ebből, egy szemernyit abból, majd beleszimatolt a felszálló gőzbe, és gyakorlott szemmel figyelte az üstben fortyogó masszát. Úgy tűnt, Piton az ösztöneire hagyatkozik bájitalfőzés közben, és Harrynek egyszer csak eszébe jutottak a tanár szavai, melyek a legelső roxforti bájitaltan óráján hangzottak el. Piton akkor „a bájitalkészítés művészetéről” beszélt, és Harry most először érezte úgy, hogy érti, mit akart ezzel mondani a tanár. Egy mester kezében a bájitalkészítés csakugyan inkább művészet, mint tudomány.

Harry azonban nem volt mester, és nem is szerepelt a céljai között, hogy azzá váljon. Természetesen ösztönös megérzései sem voltak bájitalfőzés közben. Valójában Harry egyetlen dolgot tanult meg nagyon jól a nyáron, mégpedig azt, hogy gyűlöli a bájitaltant. Persze már az iskolában is utálta, de az Piton miatt volt. Mostanra azonban már magát a tárgyat gyűlölte. Kezdetben tényleg mindent megpróbált. Az első pár napban hatalmas igyekezettel látott munkához, mondván, úgysincs jobb dolga. De ezek haladó szintű bájitalok voltak, amelyek minden apró részletre kiterjedő figyelmet igényeltek, és Pitonnak igaza volt: egyszerűen nem volt ehhez türelme.

Harry beletörődő pillantást vetett a tankönyvre. A pergamen-helyreállító főzet különösen idegesítő bájital volt. Egy hihetetlenül összetett és misztikus keverék, amelynek az az egyetlen célja, hogy az ősi, törékeny pergameneket olyan állapotba állítsa vissza, hogy ne porladjanak szét egy könnyed érintéstől. Dicséretes cél, de csakugyan 37 hozzávalóra van ehhez szükség? Harry lapozott egyet, pedig szinte rá sem nézett az előző oldalra.

Hogyan várhatják el tőle, hogy ilyen lényegtelen dologgal töltse az idejét, amikor Voldemort napról napra egyre nagyobb hatalomra tesz szert, és az ő feladata, hogy megállítsa? Erre kellene összpontosítania, nem pedig gőtefarkakra. Harry tudta, hogy főként Voldemort miatt érzi olyan idegesítőnek, hogy be van zárva a Grimmauld téri házba. Az, hogy tudomást szerzett a jóslatról, hatalmas terhet rótt a vállára, és az azóta eltelt év nagy részét afeletti kétségbeeséssel töltötte, hogy vajon képes lesz-e valaha is legyőzni a gonosz varázslót.

Ironikus módon éppen a rettenetes látomások vezettek el a felismeréshez, hogy hogyan győzheti le ellenségét – természetesen annak segítségével, hogy Piton ismét elkezdte okklumenciára és legilimenciára oktatni. Harry tisztában volt vele, hogy egy valódi párbajban képtelen lenne legyőzni Voldemortot, de jó esély volt arra, hogy a közöttük lévő különleges mentális kapcsolatot használja fel Voldemort elméjének megtámadására. Vagy legalábbis ez volt Harry meglehetősen hozzávetőleges terve. Pár héttel ezelőtt ez ragyogó ötletnek tűnt, most azonban el kellett ismernie, hogy a tervnek volt egy igen nyilvánvalóan gyenge pontja – elképzelése sem volt arról, milyen is lehet egy mentális hadviselés. Az ugyan már megtörtént, hogy információszerzés céljából beférkőzött Voldemort elméjébe, de azt nem lehet összehasonlítani egy igazi küzdelemmel.

Harry nyugtalanul fészkelődött a székén, majd még egyet lapozott, anélkül, hogy egy szót is felfogott volna a leírtakból, majd ismét Pitonra pillantott. A belehasító neheztelésnek ezúttal semmi köze nem volt a bájitaltanhoz. Piton mindenki másnál jobban tudta, mivel kell Harrynek szembenéznie, ennek ellenére amióta csak megérkezett a Grimmauld térre, állhatatosan került mindenféle beszélgetést Voldemortról, okklumenciáról, legilimenciáról, és tulajdonképpen minden témáról, a bájitaltant kivéve.

Persze Harry tisztában volt vele, hogy miért. Kicsit több, mint egy hónap telt el a Roxmortsi Diadal óta – így nevezte el a Reggeli Próféta azt a szombatot, amikor Voldemort és halálfalói megtámadták a falut. Senki nem szenvedett komolyabb sérülést, mivel Voldemort egyetlen célja Harry megölése volt, a jó hírekben hiányt szenvedő Minisztérium pedig megragadta a lehetőséget, hogy fokozza a közhangulatot. A Roxmortsi Diadalt úgy mutatták be, mintha minden az aurorok ügyességén múlt volna, és az elszántságukon, hogy legyőzik a halálfalókat. Mint egy reménysugár a háborúban.

De Harry és Piton egészen más emlékeket őrzött arról a napról, ugyanis Harry aznap tudta meg, hogy jórészt Piton felelős a szülei haláláért. Bellatrix Lestrange szörnyűséges kijelentése, és azt követően Piton elkínzott vallomása egyike volt Harry legfájdalmasabb élményeinek. Azonban rájött, hogy Pitont még rosszabbul érintette. A férfi őszintén és mélyen megbánta tettét, és habár Harry megbocsátotta neki akaratlan árulását, úgy tűnt, Piton képtelen megbocsátani önmagának, és Harry állandó jelenléte csak súlyosbítja a bűntudatát. Időnként szinte tapintható volt közöttük a feszültség, bár többnyire csak a felszín alatt lappangott, de ez olyasmi volt, amit sohasem hoztak szóba.

Őrjítő helyzet volt. Ahelyett, hogy együtt dolgoznának a Voldemort elleni küzdelem stratégiáján, itt ültek szótlanul nap nap után, s mindez azért, mert Piton képtelen volt túllépni egy olyan hibán, amit csaknem tizenhat éve követett el.

Harry átlapozott még két oldalt. Már nem is próbálta tettetni, hogy olvas. Ekkor azonban kopogtatás szakította félbe komor gondolatait, és Dobby feje jelent meg az ajtónyílásban.

– Piton professzort várják odalent. Dumbledore professzor van itt.

Piton felnézett.

– Mondd meg neki, hogy azonnal ott leszek.

Dobby eltűnt, Piton pedig eloltotta az üstje alatt lobogó tüzet, és visszahelyezte a fedelet az imént használt hozzávalók üvegeire.

– Potter, mire visszatérek, szeretném látni, hogy jutottál valamire a bájitallal – közölte Piton egy futó pillantást vetve Harryre, majd megfordult, és távozott. Nem várt választ, mint ahogy Harry nem is szándékozott válaszolni, csak dühösen meredt Piton távolodó alakjára. Lenézett az olvasatlan esszére és a gyűlölt bájital hozzávalókra, és érezte, ahogy a csalódottsága haragba fordul. Hangos csattanással becsapta a könyvét, felugrott, és Piton után rohant.

– Tanár úr! – kiáltotta Harry, miközben rohant lefelé a lépcsőn.

Piton az első emeletre érve megtorpant, és dühös tekintettel fordult Harry felé.

– Mi az?

– Beszélnem kell Dumbledore-ral – közölte Harry, amint a tanár elé ért.

– Dumbledore nagyon elfoglalt ember, Potter, nincs rád ideje.

– Maga mondta, hogy neki esetleg van néhány ötlete, hogyan győzhetném le Vol… őt.

– Dumbledore meg fogja ezt vitatni veled, ha itt lesz az ideje. Amikor beszélni akar veled, hívatni fog.

– Még nem hívatott.

– Ez azt sejteti, hogy nem akar beszélni veled. Kétlem, hogy elfeledkezett volna az ittlétedről.

– De nekem muszáj beszélnem vele – hajtogatta Harry. Azóta nem láttam, hogy…

Harry elhallgatott, de nem elég hamar. Az utolsó alkalom, amikor Harry Dumbledore-ral beszélt, a Roxmortsi Diadal utáni rettenetes délután volt. Ezt Piton is tudta, és most, ahogyan egymásra meredtek, Harry érezte, ahogy Piton ledermed az emlék hatására.
Szerencsére a feszült csendet nyíló ajtó zaja törte meg, majd hangok hallatszottak a földszintről. Harry lepillantott a korláton át a bejárati csarnokba.

– Mordon, neked üldözési mániád van! – jelentette ki Remus, ahogy kilépett a könyvtárból.

– Az, hogy üldözési mániám van, még nem jelenti azt, hogy tévedek – morogta Mordon, miközben átlépdelt a bejárati csarnokon, követve Remust az ebédlőbe.

Harry növekvő kíváncsisággal hajolt át a korláton, hogy minél többet elkapjon a párbeszédből. Érezte, hogy Piton válla az övét súrolja, miközben a férfi ugyanígy tett.

– A múlt éjszakaival együtt ez már három haláleset – folytatta Mordon, de úgy tűnt, ez nem hatja meg Remust. Amikor megszólalt, elgyötört hangja nyilvánvalóvá tette, hogy ez a beszélgetés nem első alkalommal hangzott el Mordon és őközötte.

– A Minisztérium helyzete…

– Hagyjuk a Minisztérium helyzetét! – Mordon két fürge lépéssel Remus előtt termett, és elállta az útját. Hegekkel tarkított arca haragosan megrándult a fiatalabb férfi közönyös tekintete láttán. – Lupin, figyelmeztettelek…

– Nem fogok kémkedni utána. – Remus hangja épp olyan kemény és dühös volt, mint Mordoné.

– Szóval téged nem érdekel, ha…

Mordon hirtelen elhallgatott, és felkapta a fejét. Úgy tűnt, ide-oda pörgő mágikus szeme észrevette Harryt és Pitont. Arckifejezése jelentősen elsötétedett, ahogy felnézett a két lefelé bámuló alakra. Harry kissé bosszankodott, amiért hallgatózáson kapták. Pitonra pillantott, és meglepetten látta, hogy a férfi arckifejezése csaknem olyan vészjósló, mint Mordoné. Másrészt viszont Remus, aki szintén észrevette őket, mintha majdnem annyira zavarban lett volna, mint Harry.

Piton mozdult meg elsőként; elszáguldott Harry mellett, le a lépcsőkön. Harry szorosan a nyomában maradt.

– Úgy hallottam, Dumbledore látni akar – szólalt meg Piton.

– Mindhármunkat látni akar – javította ki Mordon. – Potter, nem rémlik, hogy téged is hívott volna valaki.

Harry elvörösödött Mordon egyértelmű rendreutasítása hallatán.

– Én csak…

– A tanulmányairól beszélgettünk – vágott közbe Piton. – Bizonyára nincs szükség meghívóra ahhoz, hogy az ember a házban sétáljon?

– Perselus korrepetálja Harryt bájitaltanból – magyarázta Remus Mordonnak.

– Valóban? – Mordon vizsgálódó pillantást vetett Harryre, majd ismét Pitonra nézett. – Meglep, hogy van arra ideje, hogy Potter házi feladatával törődjön, amikor olyan elfoglalt.

Piton enyhén elhúzta a száját, de máskülönben közömbös maradt az arca.

– Ahhoz sosem vagyok túlságosan elfoglalt, hogy Pottert munkára ösztökéljem.

Alighogy Piton befejezte a mondatot, kinyílt az étkező ajtaja, és Dumbledore jelent meg.

– Á, Perselus, hát itt vagy. Remus, Alastor, fáradjatok beljebb. Több dolgot is meg kell vitatnunk, és attól tartok, máris késésben vagyok egy másik találkozóról.

Azzal Dumbledore ismét eltűnt az étkezőben, Piton pedig követte. Mordon szorosan Piton sarkában volt, és csak Remus késlekedett annyi ideig, hogy egy bátorító mosolyt küldjön Harry felé, mielőtt követte a többieket, és becsukta maga mögött az ajtót.

Harry egyedül maradt a bejárati csarnokban. Dumbledore még csak rá sem nézett, de Harryt ez most nem érdekelte. A gondolatait az imént hallott, Mordon és Remus között lezajló beszélgetés kötötte le. Pont olyan volt, mint az, amit a Grimmauld térre való érkezése napján hallott tőlük. Meglehetősen biztos volt abban, hogy az a beszélgetés róla szólt, és arra jutott, hogy ez a mostani is. Mordon arckifejezése, amikor észrevette őt, megerősíteni látszott ezt a gyanúját. Azonban Harry el sem tudta képzelni, miért akarná Mordon, hogy Remus rajta tartsa a szemét, nem is szólva arról, hogy a Mordon által említett haláleseteknek mi köze az egészhez.

Gondolataiba merülve rágcsálta az alsó ajkát, amikor felötlött benne valami. Mordon egy tegnap éjszakai halálesetet említett. Bizonyára írnak róla a Reggeli Prófétában. Talán az adna némi támpontot, hogy mi is történik.

Örült neki, hogy végre valami mással is foglalkozhat, nem csak a laborban várakozó bájitallal, így lement a konyhába, ahol egy aznapi újság hevert az asztalon. Reggeli közben átfutotta a címszavakat, most azonban leült, és elkezdte tüzetesen áttanulmányozni az újságot.

Rengeteg hír volt benne a háborúról. Brüsszelben nemzetközi konferenciát tartottak azzal a céllal, hogy elősegítsék az európai varázslóközösségek közötti együttműködést Voldemort újbóli feltűnésének tükrében.

A Félretájékoztatási Hivatal dolgozóinak túlórázniuk kellett, hogy sikerüljön eltitkolni a háborút a mugli népesség elől – ami nem volt egyszerű mutatvány, tekintve, hogy újabban Voldemort követői egyre pimaszabbá váltak, és egyre többször támadtak meg muglikat. Még folyamatban volt annak a devoni katasztrófának az eltussolása, amikor a legutóbbi teliholdkor egy csapat vérfarkas ámokfutást rendezett egy kis faluban.

A helyzet igen rossz volt. A vérfarkasok évszázadok óta nem mertek muglikat megtámadni, és az eset váratlanul érte a Minisztériumot. A memóriatörlők könnyedén módosították a tanúk emlékezetét, de az a két mugli, akit megharaptak a vérfarkasok, teljesen más lapra tartozott. Még mindig a Szent Mungóban ápolták őket, és esélyük sem volt arra, hogy valaha is hazatérjenek az otthonukba és a családjukhoz, és voltaképpen senki sem tudta, hogy mit kezdjenek velük. Harry szomorúan megrázta a fejét, és továbblapozott.

A gazdaság is megszenvedte Voldemort újbóli felbukkanását. Az éttermek és szórakozóhelyek bevételei ismét csökkentek az előző negyedévhez képest, a tavalyi év azonos időszakánál pedig már húsz százalékkal alacsonyabbak voltak.

Cornwallban elfogtak egy halálfalót, miután az aurorok névtelen bejelentést kaptak egy találkozóról.

De egy szót sem írtak mostanában történt halálesetről. Harry elejétől a végéig átolvasta az újságot, de a Próféta tudomása szerint a tegnapi napon csak két említést érdemlő haláleset történt. Mindkettő a közlekedési balesetek rovatban került megemlítésre. A nyolcvanhét éves Mildred Bernard valószínűsíthetően elaludt a seprűjén, és egy fának ütközött, a harminckét éves Vincent Howard pedig véletlenül a londoni M25-ös útra hoppanált.

Harrynek az utóbbi olvastán megrándult az arca. Nemrég kezdett el hoppanálni tanulni. Amikor megérkezett a Grimmauld térre, Remus magára vállalta az oktatását, és szinte minden nap sikerült időt szakítaniuk a gyakorlásra. Mindig nagyon várta az órákat, amelyek egy kis időre felmentést adtak az unalmas bájitalfőzés alól, és nem utolsó sorban lehetőséget adtak arra, hogy megértő fülekre találjon, és kiadhassa magából az elkeseredését. Azonban mindent tekintetbe véve sokkal jobban kedvelte a repülést.

A hoppanálás nem volt sem egyszerű, sem különösebben kellemes. Valójában még kellemetlenebb volt, mint a Hopp-hálózaton keresztüli utazás. Olyan volt, mintha az embert keresztülpréselnék egy vastag gumicsövön, és Harrynek még mindig gondot okozott, hogy pontosan eltalálja a kívánt célállomást. Könnyedén el tudta magáról képzelni, hogy elköveti ugyanazt a hibát, amit Vincent Howard.

Csalódottan tette félre az újságot. Biztos volt benne, hogy a Reggeli Próféta majd értelmet ad Mordon megjegyzésének. Ha az öreg Mildred Bernard bekerült az újságba, akkor ez a haláleset, amit Mordon olyan fontosnak vélt, miért nem? Harrynek megugrott a szíve, ahogy egy újabb gondolat ötlött fel benne. Mi van, ha ezt a titokzatos halálesetet szándékosan nem említették meg? Mi van, ha annyira fontos, hogy a Minisztérium nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen róla? Harry dühösen megrázta a fejét. Lassan ő is olyan paranoiás lesz, mint Mordon.

– Szia Harry!

Harry felkapta a fejét a váratlan köszönés hallatán, és elmosolyodott.

– Szia Tonks. Mi a helyzet?

– A szokásos, próbálok halálfalókat elkapni – felelte Tonks, miközben a hűtőszekrényben kotorászott. Előhúzott egy tál reggeliről maradt virslit és egy kancsó sütőtöklevet, és leült.

– És sikerrel jártál? – Harry mindig érdeklődéssel hallgatta, ha az auror a munkájáról beszélt. – Ott voltál azok között, akik tegnap éjjel elkapták azt a halálfalót?

Tonks evett egy falat hideg virslit, kortyolt egyet a sütőtökléből, majd fáradtan elmosolyodott.

– Igen, három társammal. Bárcsak többet is elkaptunk volna, nem csak azt az egyet. De mostanában különösen elővigyázatosak.

– Miért?

– Ó, hát mindenféle ok miatt.

Tonks vállat vont, és ivott még egy korty sütőtöklevet. Harrynek nem volt szüksége legilimenciához, hogy észrevegye, a nő rejteget előle valamit. Az elmúlt két hétben épp elég gyakran látta ezt a tartózkodó pillantást, és nem Tonks volt az egyetlen, aki rendszeresen kerülte a tekintetét. Csaknem az összes rendtag – még Remus is – így viselkedett. Mordon volt az egyetlen, aki mindig egyenesen a szemébe nézett, sajnos azonban Harry ezt csak nyugtalanítónak találta. Lenézett a nyitott újságra, és úgy döntött, megpróbálkozik egy másik témával.

– Mordon említette, hogy több haláleset is történt mostanában.

Tonks csaknem belefulladt a sütőtöklevébe.

– Micsoda?

Harry meglepetten meredt rá, nem számított erre a reakcióra.

– Csak hallottam, ahogy futólag megemlíti – mondta gyorsan. Még csak az hiányzik, hogy Tonks elmondja Mordonnak, hogy a kihallgatott beszélgetésről kérdezősködött. – A Reggeli Prófétában viszont nem láttam semmit egy újabb halálfaló támadásról, szóval csak kíváncsi vagyok.

Tonks ellazult, és megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Az emberek mindenféle ok miatt meghalnak, Harry. Ne aggódj emiatt.

Harry még próbálta volna tovább boncolgatni ezt a furcsa kijelentést, de Tonks mosolya egyszer csak elragadtatott vigyorrá szélesedett, ahogy Remus belépett a konyhába.

– Szia!

– Sziasztok – felelte Remus csillogó szemmel.

Harry csak pár alkalommal látta együtt Tonksot és Remust, amióta a Grimmauld térre költözött, de úgy tűnt, hogy legutóbbi itt tartózkodása óta szorosabbra fűződött a kapcsolatuk. Néhány rendtag szerint Tonks nagyon nehezen tudta túltenni magát Sirius halálán, és Remusszal nagyon sokat segítettek egymásnak abban, hogy feldolgozzák közös gyászukat. Harryben azonban felmerült, hogy esetleg több is lehet kettőjük között, mint puszta bajtársiasság vagy akár barátság. Most épp olyan tekintettel nézték egymást, amitől Harrynek hirtelen nagyon hiányozni kezdett Ginny, és úgy döntött, jobb lesz, ha magukra hagyja őket.

– Nos, jobb lesz, ha visszatérek a bájitalomhoz, különben Piton megöl – jelentette ki, és felállt. – Később találkozunk.

Harry felrohant a bájitaltan laborba, ahol Piton már várt rá.

– Kedves tőled, hogy méltóztattál megjelenni, Potter – acsargott Piton.

– Sajnálom, uram, én…

– Cseppet sem sajnálod, úgyhogy kímélj meg az elcsépelt szabadkozásodtól – csattant fel Piton. – Egyrészt sértő, másrészt nincs hozzá türelmem. Lusta vagy és felelőtlen. Most ülj le, és tedd a dolgodat, kivételesen anélkül, hogy őrködnöm kelljen feletted.
Harry meglepetten meredt Pitonra. Számított rá, hogy késésével kivívja tanára rosszallását, de a Tonksnak és Remusnak tett megjegyzése ellenére nem gondolta volna, hogy ennyire dühös lesz rá.

– Azt mondtam, hogyülj le, Potter!

Harry szótlanul leült az asztalához, és nekilátott a bájitalának. Többször is lopva Pitonra pillantott, aki dühösen méregette a saját bájitalát, és a szükségesnél jóval erőteljesebben körmölt a jegyzetfüzetébe. Harry azt latolgatta, hogy vajon a Dumbledore-ral való találkozón történt-e valami, ami ennyire elrontotta Piton hangulatát, de tudta, hogy jobban teszi, ha nem kérdez rá. Ehelyett inkább lehajtotta a fejét, és arra koncentrált, hogy a lehető leggyorsabban befejezze a bájitalát, anélkül, hogy újra magára vonná a férfi haragját.

Másfél órával később Harry arra jutott, hogy valószínűleg nem volt a legbölcsebb döntés így elkapkodni a bájitalt. Még az ő gyakorlatlan szeme sem volt képes az üstben bugyborékoló főzetet narancsszínűnek látni; határozottan mélyvörös volt. És ami még rosszabb, Harrynek elképzelése sem volt arról, hogy miért. Lenézett a tankönyvben található esszére, melyet már húsz perce vizslatott, kutatván valami elmulasztott apróság után, ami megmagyarázná, hogy mi sikerült félre.

– Potter, már háromszor elolvastad. Kétlem, hogy negyedszerre jobban megérted.

Harry elfintorodott, és Pitonra nézett. Úgy tűnt, hogy vele ellentétben Piton kedélyállapotát helyrebillentette az, hogy az elmúlt másfél órát a bájitala fölé görnyedve töltötte. Nem mintha az valaha is olyan különösen jó lett volna, de most legalább vicsorgás helyett csak a homlokát ráncolta, miközben beszélt.

– Mi a gond? – kérdezte.

– Ha tudnám, kijavítanám – felelte Harry mogorván.

Piton odalépett, és belepillantott Harry üstjébe.

– Nem gyúrtad át eléggé a légylárváidat.

Harry összeszorította fogát, és visszafojtotta azt a megjegyzést, hogy az, hogy egy tálnyi apró, izgő-mozgó féreg között turkál, nem pont az a tevékenység, amivel sok időt szeretne tölteni. Ehelyett azt mondta:

– Az utasítás szerint kettő és négy perc között kell, én pedig két perc tizenöt másodpercig gyúrtam őket.

Piton kétkedően felvonta a szemöldökét.

– Mutasd a kezedet.

Harry odanyújtotta a jobb kezét, és azon töprengett, miféle terhelő bizonyítékot akar felfedezni ily módon tanára. Piton megragadta a kezét, és olyan aprólékosan vizsgálgatta, mint Trelawney tenné tenyérjóslás órán. Végighúzta a hüvelykujját Harry tenyerén, majd elengedte.

– Legközelebb a teljes négy percet ki kell használnod.

Harrynek görcsbe rándult a gyomra.

– Ugye ezt nem úgy érti, hogy újra kell csinálnom az egész bájitalt?

Piton önelégülten elmosolyodott nyilvánvaló szorongása láttán.

– Pontosan követtem az utasításokat! – tiltakozott Harry. – Nem az én hibám, hogy nem sikerült.

Piton összeszorította a száját, és egy pillanatig töprengve figyelte Harryt, majd úgy tűnt, elhatározásra jutott.

– Tedd a kezedet a bájitalba – mondta.

– Micsoda?

– Tedd a kezed a bájitalba, Potter. Nem fog fájni.
Harry kétkedve nézte a fortyogó főzetet, de engedelmeskedett Piton utasításának. A bájital forró volt, de nem elviselhetetlenül, és szinte azonnal valami hihetetlen történt. A bájital elkezdte megváltoztatni a színét. A sötét kékesvörösből világosabb narancsos vörössé vált, majd végül ragyogó narancsszínűvé.

– Elég – mondta Piton, de Harry olyan megbűvölten figyelte a változást, hogy meg sem hallotta. Csak akkor nézett fel, amikor Piton megragadta a csuklóját, és kihúzta az üstből.

– Mi történt? – kérdezte csodálkozva.

– A pergamen-helyreállító főzet célja az, hogy visszaadja az elveszített ruganyosságot. Ehhez számos kenőanyagot használ fel, melyek egyike az emberi bőrön található természetes zsírréteg. A te bőröd meglehetősen száraz, így az, hogy a minimális ideig – és feltételezem, kevés lelkesedéssel – gyúrtad a légylárváidat, nem juttatta a szükséges mennyiségű zsírt a kezedről a lárvákra, és azokon keresztül a bájitalba. Az, hogy beleraktad a kezdet a bájitalba, helyrehozta a hibát.

– Erről egy szót sem ír a könyv – jegyezte meg Harry.

– Nem. Ez egy olyan trükk, amit diákkoromban fedeztem fel.

– Hogyan? – Harry őszintén kíváncsi volt. A bájital csaknem negyven összetevőt tartalmazott, és el sem tudta képzelni, hogyan jöhetett rá erre valaki, legyen az akár Piton. A tanár azonban egyáltalán nem volt közlékeny.

– Egy balesetből kifolyólag fedeztem fel.

– Véletlenül beledugta a kezét a bájitalába? – kérdezte Harry, eltökélve, hogy kiszed a tanárából valami használhatóbb választ.

Piton rámeredt.

– Ha mindenképp tudni akarod, az apád tűzijátékot dobott az üstömbe, és pedig belenyúltam, hogy kivegyem. Nem állt szándékomban miatta megbukni a RAVASZ vizsgámon. Azután észrevettem, hogy a bájitalom világosabb árnyalatú narancs lett, és kitaláltam, hogy mi történt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy apád tréfájából valami jó sült ki számomra. Egyéb kérdés?

Harry szótlanul megrázta a fejét.

– Akkor mára ennyit, Potter. Takaríts fel magad után, és aztán elmehetsz.

Piton hátat fordított neki, Harry pedig a tökéletes főzetre nézett, amely az üstjében fortyogott, és nyomorultul érezte magát. Hogyan süllyedhetett az apja olyan mélyre, hogy megpróbálta tönkretenni Piton RAVASZ vizsgáját? Harry eltüntette a bájitalát, egy csendes Evaporesszel letakarította az asztalát, majd felkapta a tankönyvét, és távozott.

---

Harry az ágyán feküdt, és a plafont bámulta, amikor bekopogott Remus, majd bedugta a fejét a szobába.

– Készen állsz egy újabb kör hoppanálásra? – kérdezte vidáman.

– Persze, azt hiszem – felelte Harry, miközben felült, és igyekezett némi lelkesedést mutatni.

Remus összeráncolta a szemöldökét, és belépett a szobába.

– Mi a baj?

– Semmi – válaszolt Harry, de Remust láthatóan nem sikerült átvernie. A férfi mindentudó pillantással leült az üres ágyra Harryével szemben.

– Piton már megint felidegesített?

Harry megrázta a fejét.

– Nem, nem ő tehet róla.

Remus előrehajolt, és közelről vette szemügyre Harryt.

– Akkor mi a baj?

Harry megvonta a vállát, és lenézett a padlóra.

– Harry, én nem csak azért vagyok itt, hogy hoppanálni tanítsalak, vagy akár hogy meghallgassam a bájitaltan órákkal kapcsolatos panaszaidat. Ha valami bánt téged, szeretném, ha elfogadnád a segítségemet.

Harry továbbra is a padlót bámulta.

– Az apámról van szó. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az a férfi, aki Voldemort ellen küzdött, és meghalt, miközben megpróbálta megmenteni az édesanyámat és engem, hogyan lehetett diákként akkora seggfej.

– Harry, James nem volt…

– De igen, az volt! – meredt Harry ingerülten Remusra. – Tudtad, hogy megpróbálta elérni, hogy Piton megbukjon a bájitaltan RAVASZ-án?

A Remus homlokán látható ráncok kissé mélyebbek lettek.

– Ó, már el is feledkeztem róla.

– Feltételezem, rengeteg dolog van, amiről elfeledkeztél.

– Harry, kérlek, meg kell értened. James és Perselus között állandóan ez ment, de James soha senki mással nem tett ilyesmit. Igen, megátkozott néhány diákot a folyosón, amikor fiatalabbak voltunk, de sosem volt rosszindulatú, és tizenhat éves korunkra ennek vége lett.

– Szóval azt mondod, hogy Piton volt az egyetlen, akivel tényleg szemétkedett.

– Igen.

– Az, hogy csak egyetlen ilyen ember volt, nem teszi helyessé a tetteit.

– Nem is állítottam, de helyezd más megvilágításba a dolgot. Gyűlölték egymást.

Harry a szemét forgatta.

– Igen, hallottam róla. Ez nem mentség arra, ahogyan viselkedett.

Remus felsóhajtott.

– Nem, nem az. De azt remélném, hogy felismered, nem ezek a cselekedetek jellemezték őt teljes egészében. Lehet, hogy James szörnyen bánt Perselusszal, de éppen annyira tudott kedves és nagylelkű is lenni, és bármit megtett volna a barátaiért. Ő sokkal több volt, mint egy szemétkedő alak.

– Tudom. Csak… – Harry elkapta a tekintetét, és az ajkába harapott. – Csak nem vagyok biztos benne, hogy különösebben kedveltem volna.

– Talán nem. Harry, ne nézz rám olyan elborzadva. Ez nem bűn. Ez az, ami bánt téged?

Harry szerencsétlenül bólintott, mire Remus a térdére tette a kezét.

– Harry, figyelj rám. Gondolod, hogy te vagy az első fiú, aki csalódik az apjában, vagy helyteleníti néhány tettét? James hűséges barát volt, szerető férj és apa, és az egyik legjobb és legbátrabb ember, akit valaha ismertem. De nem volt tökéletes. Senki sem az. Mindannyiunknak megvan a maga hibája, és az, hogy képesek vagyunk elfogadni a szüleink hibáját, része a felnőtté válásnak.

– Tudom, hogy neked nehezebb, hiszen nem ismerted Jamest – folytatta Remus gyengéden. – De teljesen rendben van, ha haragszol rá. Ez nem hűtlenség. Hidd el, rengetegszer előfordult, hogy én magam is meg akartam átkozni.

– Lehet, hogy meg kellett volna tenned.

– Lehet – bólintott Remus, és féloldalas mosolyra húzta a száját. – De én sem vagyok tökéletes.

Harry önkéntelenül is viszonozta Remus mosolyát. Remus megpaskolta a térdét, és felállt.

– Gyerünk. Lássuk, hogy át tudsz-e hoppanálni a nappalin amputoportálás nélkül.

---

Miután bűntudata enyhült, a délután további része és az este kellemesen telt Harry számára. A hoppanálás órája jól sikerült. Egyre pontosabban tudott célozni, és amikor Remus azt mondta, hogy a születésnapjára készen áll majd a hoppanálás vizsgára, már csaknem elhitte.

Aztán vacsora közben Tonks részletes beszámolót tartott arról, hogyan kapta el társaival a halálfalót előző éjszaka. Harry unszolására elmesélt még néhány összecsapást, amelyben részt vett. Mire befejezte, már későre járt, Harry pedig biztosabb volt benne, mint valaha, hogy auror akar lenni. Amikor elaludt, azt álmodta, hogy vállvetve küzd más aurorokkal, és vad csatákban győzik le a sötét varázslókat.

Álmában éppen puszta kézzel ejtette foglyul Bellatrix Lestrange-et és Lucius Malfoyt, amikor hirtelen felébredt. A szobában sötét volt; csupán a hold fénye szűrődött be a függöny résein át; majdnem telihold volt. Harry egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon mi ébresztette fel, majd meghallott egy elfojtott hangot, amint magában morgolódik. Nem tudta kivenni, hogy mit mond, és először elképzelni sem tudta, hogy honnan jön. Azonban pár percnyi összpontosítás után rájött, hogy a hang a komód teteje felől hallatszik, ahol Phineas portréja hevert még mindig arccal lefelé.

Harry az órára sandított, és felnyögött.

– Phineas, hajnali egy óra van. Fogja be, rendben?

A hang azonnal elhallgatott, és Harry már csaknem újból elszunnyadt, amikor egy új hang rántotta vissza az ébrenlétbe. Ezúttal csendes lépteket hallott a közvetlen felette lévő szobából. Ez sokkal inkább felébresztette a kíváncsiságát, mint Phineas suttogása, ugyanis a felette lévő szoba Piton irodája volt, amelyet mindig zárva tartott, és soha senkinek nem engedte meg, hogy belépjen. Harry gyakran gondolkozott azon, hogy vajon mit őrizhet Piton ennyire hét lakat alatt, és az a tény, hogy a férfi az éjszaka közepén fel-alá járkált a szobában, csak tovább növelte kíváncsiságát.

A léptek elhaltak, és Harry erősen hegyezte a fülét, hogy valamiféle mozgást észleljen, de a következő zaj, amit meghallott, nem fentről jött. Ezúttal a lépcső ismerős recsegése vonta magára a figyelmét. Valaki lefelé jött.

Harry felkelt, a lehető legcsendesebben átlopakodott a szobán, és résnyire nyitotta az ajtót. Nagyon keveset látott a sötétben, de egyértelműen egy nehéz talár suhogása és léptek elhaló zaja hallatszott a lépcső felől. Majd egy alak, a sötétségnél is sötétebb haladt el előtte, és folytatta útját lefelé. Harry kisurrant a szobájából, és lábujjhegyen a korláthoz osont.

A bejárati csarnok sötétségbe burkolózott, de miközben Harry lefelé sandított, kinyílt a bejárati ajtó, és beözönlött az utca fénye. Egy pillanatra tisztán kivehetővé vált Piton, ahogyan kisurrant az ajtón, majd halkan becsukta maga mögött, a csarnok pedig újból sötétségbe mélyedt.

Harry csak állt, és a korlátot markolta, miközben kellemetlen nyomást érzett a gyomrában. Épp elég aggasztó volt, hogy Piton nyilvánvalóan lopva távozott a házból, de ráadásul a halálfaló talárját viselte, és Harry tudta, ez csak azt jelentheti, hogy kémkedni készül Voldemort követői után.

Dumbledore hónapokkal ezelőtt elmondta Harrynek, hogy Piton valamilyen módon továbbra is szerez információt Voldemort szervezetéről, annak ellenére, hogy tavasszal fény derült az árulására. De Harry úgy képzelte, hogy ez valami olyasmi lehet, hogy kielemzi a mások által gyűjtött híreket. Az, hogy Piton maga kémkedett a halálfalók után, az öngyilkossággal volt határos.

Harry az ajkába harapott, és azon töprengett, vajon felébressze-e Remust, de azonnal elhessegette ezt az ötletet. A Főnix Rendjének tagjai vagy már eleve tudták, mit csinál Piton, vagy pedig oka volt annak, hogy titokban cselekszik.

Harry vonakodva ugyan, de visszament a szobájába, az alvás azonban szóba sem jöhetett. Teljesen éberen feküdt, és bámult a sötétségbe. Megpróbálta elképzelni, merre járhat Piton, és próbált nem gondolni arra, hogy vajon látja-e még valaha élve a tanárát. Leengedett minden mentális gátat, melyeket egyébként folyamatosan fenntartott, hogy távol tartsa Voldemortot az elméjétől, és megkönnyebbült, hogy nem fájdult meg a sebhelye. Voldemort nem élt át erőteljes érzelmeket, tehát Piton valószínűleg nem sétált csapdába. Ez azt jelentette, hogy nem volt más hátra, mint várni.

Csaknem három óra telt el, mire Harry végre meghallotta, hogy kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó, és egyszerre elöntötte a megkönnyebbülés. Kiugrott az ágyból, és kirohant a folyosóra. A hold már magasabban járt, és fénye beáradt a lépcsőforduló felett lévő ablakon, megvilágítva a lépcsőt, és a lépcsőn felfelé tartó alakot.

Piton egy pillanatra megdermedt, amikor meglátta Harryt, majd szorosan maga köré vonta a kabátját, és folytatta útját felfelé, ahol Harry állt.

– Potter, miért vagy ébren ezen a késői órán?

– Én… rémálmom volt, és nem tudtam visszaaludni – hazudta Harry, és remélte, hogy a csaknem teljes sötétségben Piton nem látja elég jól az arcát, és nem kapja rajta. – Zajt hallottam, és kíváncsi voltam, hogy mi az.

– Semmi, ami rád tartozna. Menj vissza az ágyadba.

Harry nem mozdult. A levegőben lógott a kimondatlan kérdés, hogy vajon Piton merre járt, és Harry nem volt hajlandó annyiban hagyni. – Maga mit csinál ébren?

– Mondtam már, hogy semmi olyasmit, ami rád tartozna – felelte Piton hidegen. – De ha szükséged lenne egy adag álomtalan álom főzetre, hogy a kíváncsiságod ne akadályozzon az alvásban, boldogan rendelkezésedre bocsátom. – Piton csendes, bársonyos hangjában félreérthetetlen fenyegetés bujkált, Harryt azonban az aggódással és várakozással töltött órák után nem tudta megfélemlíteni.

– Nem lesz rá szükség, professzor – felelte mesterkélten mosolyogva. – Biztos vagyok benne, hogy Remus meg tudja majd válaszolni a kérdéseimet reggel.

Piton szemei feketén izzó résekké szűkültek, majd erőteljesen megragadta Harry karját, és a szobájába lódította. Csettintett az ujjával, mire a Harry ágya mellett álló lámpa fénye fellobbant, majd becsukta az ajtót, és nekitaszította Harryt.

Soha ne fenyegess engem, Potter – sziszegte dühösen. – Megígérhetem, hogy nem úszod meg szárazon.

– Akkor maga se fenyegessen engem –feleselt Harry.

– Ne üsd bele az orrod az ügyeimbe, és akkor nem lesz rá szükség. Nem vagyok köteles beszámolni neked, és nincs szükségem egy ostoba tinédzser kotnyeleskedésére.

– Nos, nekem meg arra nincs szükségem, hogy ébren töltsem a fél éjszakát, és azon gondolkozzak, vajon megöleti-e magát – vágott vissza Harry.

Piton összeráncolta a szemöldökét.

– Mióta vagy ébren? – kérdezte Piton, immár inkább bosszúsan, mint dühösen.

– Mikor ment el?

Piton utálkozva megrázta a fejét, és elengedte Harryt.

– Nos, merem állítani, hogy a holnapi órádon még a szokásosnál is figyelmetlenebb leszel.

– Ne is törődjön az órámmal – felelte Harry, és megdörzsölte a karját ott, ahol Piton ujjai belemélyedtek. – Nem vagyok olyan ostoba, mint gondolja, és nem vagyok hülye sem. Felismertem a talárját, és azt is sejtem, hogy merre járt.

– Semmi közöd hozzá, Potter. Nem a te dolgod, hogy megkérdőjelezd a tetteimet, vagy bárkivel is megvitasd őket. Esküdj meg rá, hogy nem fogod megtenni, sem most, sem a jövőben.

Harry kellemetlen csiklandozást érzett a tarkóján, ahogy lassan egy sötét gyanú bontakozott ki az agyában.

– Milyen gyakran kémkedik utánuk?

– Semmi…

– … közöm hozzá. Tudom. Tisztában van vele, hogy maga teljesen őrült?

Piton egy pillanatig Harryre meredt, majd furcsa és nyugtalanító módon nevetésben tört ki, mély hangú, gúnyos kuncogásban, amit Harry egy cseppet sem talált megnyugtatónak.

– Kétségtelen, hogy sokan egyetértenének veled. Mindazonáltal azt teszem, amit szükséges. Most pedig add a szavadat, hogy senkinek nem fogsz erről beszélni.

Harrynek esze ágában sem volt ilyen ígéretet tenni, de Piton tovább erőltette.

– Ha valóban fontosabbnak tartod az életemet, mint azt, hogy kielégítsd a kíváncsiságodat, akkor add a szavadat.

Harry ilyen formában nem tudott nemet mondani, de nem is akarta teljesen megadni magát.

– Ígérje meg, hogy nem vállal semmiféle ostoba kockázatot.

– Nem, ha elkerülhető.

Harry a szemét forgatta, de tudta, hogy ennél többet képtelen lesz kicsikarni Pitonból.

– Rendben van. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, hogy mit csinál.

Piton látható elégedettséggel bólintott.

– Menj vissza az ágyadba. – Kinyitotta az ajtót, majd megtorpant, és ravasz tekintettel méregetni kezdte Harryt.

– Potter, valamit meg kell értened. Nem vállalok nagyobb kockázatot, mint bárki más. Talán majd tartsd ezt észben a legközelebbi alkalommal, amikor Nymphadora a fél éjszakán át tömi a fejedbe a romanticizált háborús történeteket.

Egy pillanattal később Piton már ott sem volt, Harry pedig kimerülten és magába mélyedve bújt vissza az ágyába. Könnyen elaludt, de nem volt több diadalittas álma, amelyben halálfalókat fogott el. Ehelyett arról álmodott, hogy tehetetlenül nézi, ahogy a bajtársai sorra esnek el a csatában, és közben kegyetlen, éles nevetés gúnyolja.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)