Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


4. fejezet: Hoppanálás vizsga

Mordon belökte a rozoga fakaput, és felbicegett a holdfényben úszó ösvényen a kicsi, roskatag házig. Mágikus szeme ide-oda forgott, felmérve a gyomoktól burjánzó kertet és a hámló vakolatot. Nagyon késő volt, de amikor hallotta, hogy befut egy hívás, miszerint valami galiba történt ezen az elhagyatott kúrián, nem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy a saját szemével is lássa. Két fiatal, épp csak végzett auror várt rá a bejárati ajtó előtt.

– Blakely, Danforth, mi a helyzet?

– Ezúttal kettő – felelte Blakely. – Úgy tűnik, egymást ölték meg. Nagy balhé lehetett, véres felfordulás van odabent, és a véreset komolyan mondom...

Mordon szemöldökráncolva lépett be az ajtón. Blakely nem túlzott; a nappali romokban hevert, és az összetört bútorok, a fal mind össze volt fröcskölve vérrel. Két méretes tárgy hevert a földön lepedővel letakarva. Mordon odalépett a közelebbihez, és felemelte a lepedőt. A holttest szinte felismerhetetlen volt. Az, hogy a számtalan sérülése ellenére képes volt addig életben maradni, hogy megölje a társát, fanatikus – vagy talán inkább esztelen – eltökéltségre vallott.

Mordon visszaejtette a lepedőt, és odébblépett, hogy megvizsgálja a másik holttestet, amely legalább olyan megviselt volt, mint az előző. Aztán az aurorokhoz fordult, akik türelmesen várakoztak az ajtóban.

– Elképzelés?

– Egyik férfi sem lakott itt, tehát úgy gondoljuk, hogy találkozójuk volt valami miatt. Mindketten halálfalók voltak, szóval valószínűleg valami rosszban sántikáltak, és ezért választottak ilyen elszigetelt helyet. A legközelebbi szomszéd fél mérföldre van. Nem sokkal az érkezésük után összevitatkoztak, és ez lett az eredmény.

– Ki talált rájuk?

– Egy mugli, aki a barátaival tartott haza egy buliból, meghallotta a felfordulást, és meglátta az átkok villanásait, ezért kihívta a mugli rendőrséget. Természetesen mi azóta figyeljük a kommunikációs csatornáikat, amióta a halálfalók újra aktívvá váltak, és szerencsére mi értünk ide elsőnek. Néhány összezavaró bűbájjal pedig elintéztük a rendőröket.

– Biztosak benne, hogy senki másnak nem volt köze az ügyhöz?

Blakely és Danforth bizonytalanul egymásra pillantottak.

– Nincs ilyesmire utaló jel – mondta Danforth. – Senki mást nem láttak.

– Valójában nem is igazán voltak szemtanúk, akik bárkit is láthattak volna, vagy tévedek? – kérdezte Mordon, és a fiatal aurorok kényelmetlenül fészkelődni kezdtek.

– Nos, nem – bökte ki végül Blakely. – De ellenőriztük a pálcáikat, és az összes átok arra utalt, hogy ez egy hirtelen támadt, dühös küzdelem volt. Az egyik fickó, Reeves megfulladt, miután egy különösen alattomos átok összezúzta a gégéjét. A másik fickó, Crandall nem sokkal azután halt meg belső vérzés miatt. Úgy tűnt, a kelleténél eggyel több Reducto átkot kapott.

Mordon homlokán megsokasodtak a ráncok, és ajka komor, dühös vonássá húzódott. Lehajolt, és lerántotta a lepedőt a közelebbi holttestről.

– Tudják maguk, micsoda erőfeszítést igényel ilyen állapotban tovább harcolni? – kérdezte a két fiatalembert, akik kissé elsápadtak. – Vagy annyira zavarodottnak kell lenni – mondjuk egy bájitaltól –, hogy az ember nem is érzékeli az őt érő átkok hatását, vagy Imperius átok alatt kell állni. – Blakely kezébe nyomta a véres lepedőt. – Magukra bízom, hogy eldöntsék, itt melyikről volt szó.

Mordon kilépett a házból, otthagyva a két döbbent aurort, és lassan visszafelé bicegett a kapuhoz. Ez öt hét alatt öt titokzatos körülmények között elhunyt halálfalót jelentett, és Mordon azon töprengett, vajon felettesei a Minisztériumban meddig szándékoznak még szemet hunyni a gyilkosságok ténye felett.

Természetesen ez nem volt nyilvánvaló. A tettes nagyon okos volt, és vigyázott, hogy semmiféle nyomot ne hagyjon maga után. A közvetett bizonyítékok azonban egyértelműek voltak, és Mordon biztos volt benne, hogy ha némi erőfeszítést fektetnének abba, hogy elkapják ezt a mániákust, hamar nyomra bukkannának. Az igazi gond az volt, hogy senki nem akart vele foglalkozni; hiszen halálfalókról volt szó, és csupán a saját fegyverüket fordították ellenük.

Mordon tisztában volt ezzel; nem volt naiv. De ugyanakkor úgy gondolta, hogy ha az igazság nem vonatkozik mindenkire, akkor nem szolgál senkit. Még egy gyilkosnak is joga van ahhoz, hogy ne gyilkolják meg.

Amikor a kapuhoz ért és visszapillantott a házra, arcán undor és komor eltökéltség ült. Ha senki más nem törődik vele, akkor neki magának kell elfognia a gyilkost. Még egyszer felmordult, majd kilökte a kaput, és eltűnt.

---

– Szeretne Harry Potter még egy kis tejszínes epret? – kérdezte Dobby reménykedve.

– Dobby, ha még egy falatot eszem, rosszul leszek – mondta Harry. – De igazán remek volt! – tette hozzá sietősen, amikor Dobby füle elkezdett szomorúan lekonyulni. – Komolyan, még saját magadon is túltettél.

Ez így is volt: a reggelizőasztalon több étel volt, mint amennyit Harry valaha meg bírt volna enni, és még Ronnak is alig sikerült észrevehető pusztítást végezni. Dobby boldogan elmosolyodott, és megfordult, hogy hozzon még teát, miközben Harry eltolta magától a tányérját, és elégedetten felsóhajtott. Ekkor Remus megköszörülte a torkát, és egy kis csomagot tolt az asztalon Harry felé.

– Boldog születésnapot, Harry.

– Remus, már amúgy is elviszel ma minket Londonba. Nem kellett volna venned nekem semmit – mosolygott hálásan Harry.

– Ez valami praktikus dolog, és gondoltam, még jól jöhet.

Amikor Harry letépte a csomagolást, egy apró, sima felszínű, sötét, fémesen csillogó kő hullott a tenyerébe. Feltartotta, és figyelte, ahogy a fény ide-oda táncol a felszínén.

– Nagyon szép. Mi ez?

– Egy átok-detektor. Vibrálni kezd, ha elátkozott tárgy kerül a közelébe.

– Apának is van egy ilyen – jegyezte meg Ron, miközben lenyelt egy adag krumplit. – Azt mondja, jól jön, amikor mugli tárgyakkal való visszaélési ügyeket vizsgál. A legtöbb dolgon, amivel találkozik, csak valami egyszerű bűbáj vagy rontás van, de nagyritkán belefut egy-egy komolyan megátkozott darabba, és ez mindig figyelmezteti.

– Az aurorok is mind hordanak maguknál ilyet – tette hozzá Remus. – És mivel úgy tervezed, hogy auror leszel, gondoltam, értékelni fogod.

– Köszönöm Remus, nagyon örülök neki. – Harry lelkesen vizsgálgatta a követ. Izgatottá tette a tény, hogy van valamije, ami esetleg a segítségére lehet jövendő aurorkarrierjében. Reggeli előtt Ginny már odaadta neki a Sötét varázslók üldözői: Az aurorszolgálat története című könyvet. Csaknem ezer oldalas volt, de Harry már alig várta, hogy belekezdhessen, és titokban el volt ragadtatva, hogy éppen Ginny vette meg neki.

Persze ezt nem mondta, de Ginny ajándéka sokkal jobban tetszett neki, mint Hermionéé, akitől egy amúgy nagyszerű könyvet kapott a romániai sárkányrezervátumról. Lélegzetelállító fényképek voltak benne a meredek sziklaszirteken gubbasztó és a ködös völgyek felett elsuhanó sárkányokról. Az aurorokról szóló könyv még annál a sárkányfognál is jobban tetszett neki, amit Rontól kapott, és ami egy láncon a nyakában lógott.

Harry a zsebébe dugta az átok-detektort, amikor meglátta, hogy Hedvig repül be az ablakon. Egy terjedelmes csomagot cipelt, amelyet lehelyezett Harry elé a konyhaasztalra, majd a székének a háttámlájára reppent, és kedveskedve a fülébe csípett.

– Szia kislány – simogatta meg Harry a baglyot, és odanyújtott neki egy darabka véres hurkát, majd közelebb húzta a csomagot.

– Kitől jött? – kérdezte Hermione.

– A nagynénémtől és a nagybátyámtól – válaszolta Harry meglepetten, ahogy elolvasta a feladó címét a sima barna csomagoláson. – De a legnagyobb dolog, amit valaha kaptam tőlük, egy fogpiszkáló és egy koszos zokni volt.

– Lehet, hogy ez rengeteg koszos zokni – találgatta Ron.

– Nem lennék meglepve – felelte Harry.

– Nos, gyerünk, nyisd ki – sürgette Ginny, Harry ugyanis továbbra is csak bámulta a csomagot. – Bármi is az, legalább nevethetünk rajta egy jót.

– Igen, azt hiszem, igazad van. – Amikor Harry letépte a papírt a csomagról, egy régi, ütött-kopott kartondoboz bukkant elő, melyre egy papírdarabot ragasztottak.

Beleegyeztünk, hogy ezt őrizzük, amíg nálunk laksz. Most, hogy tizenhét éves lettél, hála az égnek megszabadultunk tőled, és ettől is. Nem akartuk kidobni, mivel úgy gondoltuk, hogy esetleg valami furcsaság van benne, és nem lenne biztonságos.

Vernon és Petunia Dursley

Ui.: Soha többet ne keress minket. Azt mondtuk Marge-nak és a szomszédoknak, hogy meghaltál.


Harry a cetlire meredt, és érezte, hogy elvörösödik. Nem mintha valami jobbra számított volna a nagynénjétől és a nagybátyjától, de mégis zavarba ejtő volt, hogy egyedüli élő rokonai ilyen durván elutasították. Kíváncsisága azonban hamarosan felülkerekedett a kényelmetlenségén. Miért kérhette őket valaki arra, hogy tizenhat éven át őrizzék ezt a dobozt, és miféle „furcsaság” lehet benne? Dursleyék bizonyára úgy gondolták, hogy valami mágikus. Izgatottság suhant át rajta, miközben levette a doboz tetejét, melyet azon nyomban enyhe csalódottság váltott fel.

A dobozban nem voltak piszkos zoknik, és semmi egyéb szörnyűség, amit Harry elképzelt, de úgy tűnt, mágikus dolgok sem. Ehelyett közönséges emléktárgyaknak kinéző dolgokat tartalmazott. Volt egy tucatnyi takarosan összekötözött levélcsomag, néhány oklevélnek látszó papír, szétszóródott csecsebecsék és jó pár kósza fénykép.

Harry kézbe vette a fényképeket, amelyek közönséges mugli képek voltak. Az elsőn egy férfi és egy nő volt, akiket Harry nem ismert, és két kislányt tartottak az ölükben. Az idősebbik szőke volt, és olyan öt éves lehetett, a fiatalabbik, vörös fürtös pedig nem lehetett több kettőnél. A következő képen feltételezhetőleg ugyanez a két lány volt iskolai egyenruhában, és egy szerény házikó előtt álltak. Ezután ismét egy olyan kép következett, amely az egész családot ábrázolta. A szülők észrevehetően idősebbek voltak, mint az első képen, és a nagyobbik lányuk olyan tizennégy évesnek tűnt.

Harry megdöbbenten ismerte fel. Petunia nénikéje volt. A vékony ajkakat, megvető arckifejezést nem lehetett eltéveszteni. Ez azt jelentette, hogy a másik lány az édesanyja, Lily. Harry a hosszú, vörös hajú, mosolygó kislányra meredt. Épp olyan boldognak látszott, mint amilyen mogorvának a nővére.

A nagyszülei, hiszen ezek után bizonyára ők lehettek, szintén boldognak tűntek, de Harry szerint kissé idegesnek is. Egy vasútállomáson álltak; a háttérben látszódott a vonat, és felette a vágányszám: 9. Harry pislogott egyet, és a szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor rájött, hol készülhetett a kép. A Kings Cross pályaudvaron voltak, és Harry ezer galleont tett volna rá, hogy a mögöttük lévő korlát a bejárat a 9 és ž-ik vágányra.

Harry a barátaira nézett, akik mind várakozóan figyelték. – Ezek az édesanyám holmijai. Biztosan akkor küldték el a nagynénémnek, amikor… amikor meghalt.

– Harry odaadta képeket Remusnak.

– Egek – jegyezte meg halkan Remus – már el is felejtettem, hogy anyád egyszer ilyen fiatal volt.

– Rendben. Az embereink készenlétben állnak, ha esetleg valami gond történne – jelentette be kurtán Mordon, miközben homlokráncolva bebicegett a szobába. – Lupin, kész vagy? Mindenkire követésgátló bűbájt kell szórnunk, mielőtt elindulunk.

– Igen, azt hiszem, kész vagyunk – adta vissza Remus a fényképeket Harrynek, aki betette őket az öreg dobozba, arra pedig visszatette a tetejét, miközben mindenki eltakarította a reggelije maradékát. Végül némi széktologatás után mindannyian a bejárati csarnokba vonultak.

Harry biztonságba helyezte az anyja dobozát a kabátos szekrény polcán, majd csatlakozott a barátaihoz, akik már mind megkapták a követésgátló bűbájukat a felnőttek valamelyikétől. Tonks Harryhez lépett, és elmormolta a varázsigét, majd rákacsintott.

– Most már maga Dumbledore sem tudna megtalálni.

Harry elmosolyodott, és kritikus szemmel nézett végig a csapaton. Szokatlan kirándulásnak ígérkezett, ugyanis úgy tervezték, hogy a nap legnagyobb részét a mugli Londonban töltik, és ennek megfelelően mindenki mugli ruhába öltözött. Tonks koptatott farmert vett fel, edzőcipőt, és egy rikító narancssárga felsőt, ami nem igazán ment a hajához. Harry úgy gondolta, hogy ő teljesen jól be fog olvadni. Remus elég jelentéktelenül öltözött: farmert, egy hosszúujjú barna inget és sötétkék pulóvert viselt. Senki nem fogja kétszer megnézni.

Mordon már egészen más tészta volt. Hosszú viharkabát és keménykalap volt rajta, de Harry tudta, hogy hiába öltözött muglinak, aligha fog beleilleni a londoni utcaképbe. Harry őszintén remélte, hogy az öreg auror majd leginkább a csapattól kicsit távolabb cirkál.

Már csak Piton volt hátra, aki még nem érkezett meg, és akitől Harry még jobban tartott, mint Mordontól. Piton tiszteletet parancsoló megjelenése mindig magára vonzotta a tekinteteket, és Harry biztos volt benne, hogy iszonyatosan ki fog lógni a muglik közül. Szemöldökráncolva és türelmetlenül nézett fel a lépcsőn. Most jött rá, hogy egész reggel nem látta Pitont. A férfi nem jött le reggelizni, kétségtelenül azért, hogy ne kelljen tudomást vennie Harry születésnapjáról, és a fiú azon gondolkozott, hogy Piton esetleg nem vette észre, hogy elszaladt az idő. A többiek felé fordult, és éppen fel akarta vetni, hogy valakinek fel kellene menni a bájitaltan tanárért, amikor Piton ismerős, ingerült hangja fojtotta bele a szót.

– Nem vagytok még készen? – Piton még a szokottnál is rosszkedvűbbnek tűnt, miközben lefelé lépdelt a lépcsőn, és az arckifejezése pont olyan savanyú volt, mint a hangja. Harrynek azonban ez alig tűnt fel, csak meredt tátott szájjal a férfira. Piton a többiekhez hasonlóan mugli ruhát viselt: vékony fekete garbót, fekete nadrágot és csizmát, valamint sötétszürke dzsekit. Haját összefogta a tarkóján, és ez kemény arcvonásait még szigorúbbá tette. De ami igazán megdöbbentette Harryt, az volt, hogy Piton… olyan normálisnak tűnt.

Ahhoz képest, hogy olyan ember volt, akiről Harry nem tudta elképzelni, hogy muglinak álcázza magát, meggyőzőbben csinálta, mint a legtöbb felnőtt varázsló, akiket Harry ismert. Nem a ruháján múlt, hanem a viselkedésén. Harry úgy találta, hogy a legtöbb varázsló hiába vesz fel tökéletes mugli ruhákat, akkor is van körülöttük valami merev, zavart légkör. Mint amikor valaki először visel szmokingot, és azon gondolkozik, hogy jól áll-e rajta. Piton azonban épp ellenkezőleg, úgy mozgott, mintha nap mint nap mugli ruhákban járna. Kezét a nadrágja zsebébe dugva megállt, és bár türelmetlennek és bosszúsnak nézett ki, mégis teljesen természetesen viselkedett.

– Valami baj van, Potter? – kérdezte.

Harry felriadt, és elkésve vette észre, hogy meglehetősen udvariatlanul bámulja Pitont. Kissé elvörösödött.

– Nem uram, természetesen nem.

– Akkor menjünk, essünk túl rajta.

– Hátrább az agarakkal, Piton – mordult fel Mordon. – Biztos akarok benne lenni, hogy egyikünket sem tudnak követni. – Az öreg auror sorban mindegyikükhöz odament, elmormolt egy varázsigét, majd továbblépett.

– Azt hiszem tudom, hogyan kell kivetni egy követésgátló bűbájt – szűrte át Piton összeszorított fogai között, amikor Mordon mellé ért.

– Biztos vagyok benne, de azért mindenesetre ellenőrizni fogom.

Piton úgy nézett ki, mintha tiltakozni akarna, de bármi is volt a nyelve hegyén, végül lenyelte. Nyilvánvalóan belátta, hogy gyorsabban végeznek, ha enged Mordonnak, mint ha vitatkozik vele.

Amikor Mordon megnyugodott, hogy egyiküket sem tudják követni a halálfalók, beszélni kezdett.

– Amíg Londonban vagyunk, senki nem varázsolhat. Nem akarjuk felfedni magunkat.

– Nem fogunk a muglik előtt varázsolni, Mordon – sóhajtott fel Tonks.

– Én nem a muglik miatt aggódom. A muglik közötti elszigetelt mágiahasználatot könnyen észreveheti bárki, aki odafigyel, és most Tudjukkire gondolok.

Mordon szigorúan összevont szemöldökkel meredt Harryre.

– És amíg az Abszol úton vagyunk, kerüljük a feltűnést, amennyire csak lehet. Nincs kirakatnézegetés, vagy fecsegés a barátokkal az utcán, Potter.

– Rendben – bólintott Harry, és próbált megfontoltnak látszani, nem pedig türelmetlenül fészkelődni.

– És mindenek előtt ne felejtsétek el, hogy ha csapdába esnénk, azonnal hoppanáljatok vissza ide – mondta Mordon, és nyomatékosításképpen megbökte Harry mellkasát. – Megértetted, Potter? Ne várj senki másra!

– Ez felesleges figyelmeztetésnek tűnik, mert ha így haladunk, sosem fogja elhagyni a házat – gúnyolódott Piton szemmel láthatóan türelmét vesztve. – Amúgy is hiábavalóan jártatja a száját. Potter nem az a fajta, aki megfogadja a tanácsokat, ahhoz túlságosan bízik magában.

Harry és Mordon is dühösen meredt Pitonra, de Remus közbelépett, még mielőtt veszekedés bontakozhatott volna ki.

– Azt hiszem, mindannyian megértettük az eligazítást. Ha ki szeretnénk jutni az Abszol útról, mielőtt a tömeg elkezd ebédhez gyűlni, jobb lenne, ha indulnánk.

Az ajtóhoz vezette Harryt, Ront, Hermionét és Ginnyt, Tonks pedig szorosan a nyomukban haladt. Piton és Mordon vetettek még egymásra egy-egy utálkozó pillantást, majd követték a többieket.

Gyönyörű idő volt, és miután olyan hosszú ideje élt bezárva az öreg Black-rezidencián, Harrynek már attól jobb kedve lett, hogy kitették a lábukat a szabadba. Nem vett tudomást a csiklandozó érzésről a tarkóján, és ellenállt a késztetésnek, hogy hátrapillantson, bár szinte érezte, hogy Piton és Mordon is őt figyeli.

Elsétáltak a legközelebbi metróállomásig, majd beszálltak egy kocsiba, amely elviszi őket a Foltozott Üsthöz. Mordon elsuttogott utasításai szerint szétszóródtak, hogy ne legyenek túl feltűnőek. Miközben a szerelvény elindult az állomásról, Harry és barátai a kocsi közepén találtak helyet. Remus és Tonks pár méternyire tőlük ültek egymás kezét fogva, és csendesen beszélgettek. A társaság többi tagjáról tudomást sem vettek, de Harry észrevette, hogy tekintetük feltűnés nélkül pásztázza a tömeget bármi veszélyre utaló jelet keresve.

Mordon a kocsi elejében vetette le magát egy ülésre, és szemébe húzott kalapjával teljesen úgy nézett ki, mintha London legszakadtabb lakóinak egyike lenne. Úgy tűnt, mintha a vonat rázkódása álomba ringatta volna, de Harry tudta, hogy ez csak álca. Mordon kétségtelenül teljesen éber, és mágikus szeme fáradhatatlanul valamiféle fenyegetés után kutat. Piton a kocsi végében volt. Felszállás előtt megvette a The Times aznapi számát, és most az újságba temetkezett, mint egy unott ingázó, aki elfeledkezett a környezetéről. De minden alkalommal, amikor a vonat megállt, felpillantott, hogy ellenőrizze az állomást, egyetlen mozdulattal végigpásztázva az összes felszállót.

Bármennyire is csodálatra méltó volt a felnőttek diszkrét viselkedése, Harry úgy találta, hogy valószínűleg semmi értelme, tekintve, hogy Ron és Ginny is velük volt. A két Weasley tágra nyílt szemekkel csodálkozott rá a környezetére, és egyfolytában teljességgel oda nem illő megjegyzéseket tettek, ami már kezdte magára vonni a többi utas figyelmét.

– Szóval ez mind eklektromossággal működik? – kérdezte Ron, mire a jobbján ülő nő hitetlenkedő pillantást vetett rá.

A másik oldalán ülő Hermione oldalba bökte, és sürgetően suttogta:

– Igen, Ron, de most maradj csendben, jó?

Ron megbántottnak tűnt, de mielőtt válaszolhatott volna, Ginny megköszörülte a torkát, és témát váltott.

– Úgy tűnik, mintha a Csúzliknak megint jó évük lenne. Ebben az évadban új fogójuk van.

– Timmons! – jegyezte meg Ron lelkesen. – Remek játékos! Gyors, agilis. Ötvenhárom százalékos az elkapási indexe. Nem a liga legjobbja, de sokkal jobb, mint bármelyik előző fogójuk.

– De ha a csapat többi része rosszul játszik, mennyit segít, hogy jó a fogójuk?

– Azt mondod, hogy a Csúzlik nem játszanak jól? – kérdezte Ron megbántottan.

– Nem, dehogyis!

Harry közbeszólt, hogy próbálja elfedni Hermione elszólását.

– A fogók meglehetősen függetlenek a csapat többi részétől.

– Bill tavaly látta Timmonst a Walesi Amatőröknél repülni, és azt mondja, tud egy-két olyan trükköt a seprűjével, amit nem is képzelne az ember.

Hermione ismét Ron bordái közé vágta a könyökét, de már túl késő volt. Már többen nyíltan bámulták őket, és az a szegény nő, aki Ron mellett ült, láthatóan arra gyanakodott, hogy valami tiltott dolgot tárgyalnak meg kódolt nyelven. Ron halványan a lányra mosolygott, de ez nem segített. Hermione olyan helytelenítő tekintetet vetett rá, amely McGalagony professzort juttatta Harry eszébe, majd másfelé nézett.

Harry és barátai megsemmisült csendbe süllyedtek, miközben a vonat megállt, néhányan leszálltak, és további utasok áramlottak be a kocsiba. Amikor a vonat ismét elindult, Harry körülnézett, és valami hétköznapi dolgot keresett, amiről beszélgethetnének. Azonban ehelyett egy fiatalember vonta magára a figyelmét, aki éppen akkor ült le Pitonnal szemben, és előrehajolt, hogy megszólítsa a varázslót.

– Megnézte már a futball eredményeket? – kérdezte a srác, és a Piton ölében heverő újság felé biccentett.

Harry megdermedt. Pont az hiányzik, hogy Piton valami sértő megjegyzést tegyen, amiért a srác meg merte szólítani. De Harry megkönnyebbülésére Piton egyszerűen felpillantott, fürgén kihúzta az újságból a sportoldalakat, és odaadta a fiatalembernek, majd visszatért a saját olvasnivalójához. Harry megnyugodva fordult vissza Ronhoz, aki láthatóan unatkozni kezdett, és kissé túl hangosan kérdezte meg Hermionétól, hogy hogyan tudtak a muglik ilyen hosszú földalatti alagutakat ásni varázslat nélkül.

– Majd veszek neked róla egy könyvet – felelte Hermione zavartan, és nem nézett Ronra. Harry követte a tekintetét, mert kíváncsi volt, hogy mi ragadta meg a lány figyelmét és észrevette, hogy Pitont nézi.

Harry a lány felé hajolt.

– Mi a baj?

Még mielőtt Hermione válaszolhatott volna, Remus és Tonks felállt. A vonat éppen újabb állomásra érkezett, és nyilvánvaló volt, hogy le kell szállniuk.

Amikor a vonat megállt, Harry és Hermione kihúzták Ginnyt és Ront a kocsiból, és áttörték magukat a zsúfolt állomáson, hogy feljussanak az utcára.

Egy pillanattal később megjelent Remus és Tonks is, és odaintettek nekik, hogy kövessék őket, anélkül, hogy megvárták volna Pitont és Mordont. Nem voltak messze a Foltozott Üsttől, és hamarosan meg is érkeztek a fogadóba. Remus és Tonks gyorsan átterelte őket az Abszol útra.

Mordon már várt rájuk.

– Akkor hát minden világos. Én megyek elöl, és figyelek. – Azzal az öreg auror előresietett az utcán.

A többiek egy kicsit lassabban követték, de ez a tempó még mindig túl gyors volt Harrynek. Kicsit lelassított, hogy vessen egy pillantást az egyik kirakatra, de Remus a vállára tette a kezét.

– Ne felejtsd el, csak a hoppanálás vizsgád miatt vagyunk itt.

Harry a homlokát ráncolta. Mordontól is ugyanezt a figyelmeztetést hallotta a házban. Akkor nem vette komolyan Mordon szavait; az öreg auror javíthatatlanul túlbiztosított mindent. De Remustól hallani ugyanezeket a szavakat teljesen más volt.

– Mi a helyzet Freddel és George-dzsal? – kérdezte Harry. – Nem ugorhatnánk be legalább az ő boltjukba?

Remus bocsánatkérően mosolygott.

– Attól tartok, ma nem.

– De miért?

Remus habozott, és Tonks szólalt meg helyette.

– Remus, egyszerűen csak mondd el neki őszintén, rendben? Joga van tudni.

– Mit van jogom tudni? – kérdezte Harry számonkérően, és megtorpant az utcán, miközben dühösen meredt Remusra.

Remus felsóhajtott.

– Egyszerűen csak arról van szó, hogy a Minisztérium mostanában különösen óvatos. Ez minden.

– A Minisztérium? Mi köze a Minisztériumnak ahhoz, hogy meglátogatjuk-e Fredet és George-ot? – kérdezte Ginny.

– A Minisztérium nem akar még egy olyan támadást, mint a roxmortsi – vallotta be Tonks.

Harry Tonksról Remusra nézett, próbálta megemészteni a szavakat, és érezte, ahogy elönti a harag.

– Azt akarjátok mondani, hogy amiatt nem mehettem ki egész nyáron, mert a Minisztérium még egy halálfaló-támadástól tart?

– Összefoglalva igen – mondta Remus. Roxmortsban katasztrófa is történhetett volna, és a mágiaügyi miniszter megkérte Dumbledore-t, hogy gondoskodjon róla, hogy legközelebb nem nyújtasz olyan csábító célpontot – vagy legalábbis nem varázslók által olyan sűrűn lakott helyen. Ezért nem maradhatunk itt.

– De a Minisztérium nem írhatja elő, hogy Harry hová mehet – vágott közbe Hermione felháborodottan. – Ez nem lehet törvényes!

– Háború van, Hermione – felelte Tonks szomorúan. – A Minisztérium nem feltétlenül teheti azt, amit helyesnek tart.

Ismét útnak eredtek. Harry csendben sétált, és fájóan nehezedtek rá Remus szavai. Ha a Minisztérium korlátozhatja, hogy hová mehet, mi fog történni, ha Voldemort még nagyobb erőre tesz szert? Kiközösítik a varázslótársadalomból? Vajon a Minisztérium akár be is zárná biztonsági intézkedésként? Harry azon kapta magát, hogy figyeli a mellette elhaladó emberek arcát, és retteg, hogy valaki ráismer, és riadót fúj. Itt van Harry Potter! Fussatok, ha kedves az életetek!

Nyomasztó gondolatait Ginny szakította félbe, aki megfogta a kezét, biztatóan megsimogatta, és cinkosan rámosolygott.

– Akkor azt hiszem, ezentúl bárhová mész, magaddal kell vinned az édesapád láthatatlanná tevő köpönyegét, vagy némi százfűlé főzetet.

Harry az égnek emelte a tekintetét.

– Nagyszerű.

– Vagy egyszerűen el kellene tűnnünk valami csendes és néptelen helyre – suttogta Ginny, és jelentőségteljes pillantással ismét megszorította Harry kezét.

– Ez jó ötlet – suttogta vissza Harry kicsit jókedvűbben. Végtére is csakugyan szüksége van arra, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalatnál vagy a Kviddics a javából üzletében töltse az idejét, amikor Ginnyvel is lehet? Egy egész világ volt az Abszol úton és Roxmortson túl. Adott egy puszit Ginny arcára, és elmosolyodott.

– Köszönöm.

A Hoppanálás Szabályozási, Vizsgáztató és Jogosítványkiadó Osztály a főúton volt a Gringotts után. Harry és társai egy jellegtelen, szűkös helyiségbe léptek be, ahol néhány ütött-kopott szék állt a fal mellett, az ajtóval szemben pedig egy pult volt. A pult mögött egy fiatal nő állt, és olyan udvariasan automatikus stílusban beszélt, mint akinek a munkája abból áll, hogy nap nap után elismétli ugyanazokat a mondatokat.

– Hoppanálás vizsgára jöttek?

– Mi hárman igen – lépett elő Hermione, és rámutatott Harryre és Ronra.

– Remek. Arra tessék. – A nő udvariasan mosolygott, és a pult melletti ajtó felé intett.

Harry, Ron és Hermione elköszöntek a többiektől, majd kinyitották az ajtót, és beléptek egy, az előzőnél jóval nagyobb terembe. Valójában olyannyira tágas volt, hogy Harry biztos volt benne, hogy varázslattal növelték jóval nagyobbra, mint maga az épület, amelyben elhelyezkedett.

Itt volt még egy pult, és az ügyintéző három nyomtatványt és három pennát helyezett eléjük.

– Lennének szívesek kitölteni ezeket?

Harry kézbe vette az előtte lévő nyomtatványt.

Alulírott kijelentem, hogy törvényesen felmentem a Hoppanálás Szabályozási, Vizsgáztató és Jogosítványkiadó Osztályt mindennemű felelősség alól, amennyiben a vizsga folyamán amputoportálás következtében az alábbi esetek valamelyike történne:

1) Feldarabolódás

2) Testrészek maradandó elvesztése

3) Idegen tárgyak beépülése a testbe

4) Halál


Harry nyelt egyet, de alákanyarította nevét a megadott vonalra. Figyelmen kívül hagyta a legközelebbi hozzátartozója iránt érdeklődő sort, és visszaadta a nyomtatványt a lánynak, akinek tágra nyílt a szeme, amikor elolvasta Harry nevét a jelentkezési lapon.

Reflexszerűen Harry homlokára pillantott, majd elpirult, és félénken elmosolyodott.

– Mr Peregrine azonnal itt lesz, hogy levezesse a vizsgájukat, Mr Potter.

– Köszönöm – mosolygott udvariasan Harry is, miközben a lány elfordult.

Harry visszafordult, hogy szemügyre vegye a szobát, és oldalba bökte Ront.

– Készen álltok?

– Természetesen – felelte Hermione tökéletes önbizalommal.

Ron határozottan bólintott.

– Charlie tanított, és ahhoz képest, hogy micsoda meló azokat a sárkányokat kicselezni Romániában, ez habostorta.

– Azt majd meglátjuk.

Mindannyian felpattantak, ahogy egy alacsony, kövérkés férfi jelent meg szó szerint a puszta levegőből.

– Jó reggelt, Mr Peregrine vagyok. – Sorban kezet rázott mindhárom döbbent tinédzserrel, és még épp csak elengedte Ron kezét, amikor eltűnt, és abban a pillanatban megjelent közvetlen mögöttük. Harry, Ron és Hermione ismét döbbenten pördültek meg.

– Potter, Weasley és Granger – mondta az alacsony férfi, miközben felvette a pultról a jelentkezési lapjaikat, és gondosan átolvasta őket. – Mr Potter, nincsenek élő rokonai?

– Öö, nincsenek, uram.

– Bárki, akit szeretne, ha értesítenénk, amennyiben komolyabb baleset történik?

– A barátaim kint vannak a váróban.

A férfi megjelölte Harry jelentkezési lapját, és ismét eltűnt.

Ron megrázta a fejét.

– Fura figura. Áááá! – Ron arrébbugrott, ahogy Peregrine megjelent a könyökénél. – Abbahagyná ezt?

Úgy tűnt, Peregrine nem zavartatja magát Ron reakciója láttán.

– A hoppanálás a közlekedés leghatékonyabb módja, Mr Weasley. Minden boszorkányt és varázslót kötelezni kellene, hogy kitanulja minden csínját-bínját. Én évek óta sehová nem mentem gyalog. – Tekintve a férfi testalkatát, Harry ezt el is tudta hinni.

– Potter, magával kezdjük a vizsgát. Kövessen.

Azzal immár kiszámítható módon Peregrine ismét eltűnt. Harry körbenézett, hogy merre lehet.

– Itt vagyok, Mr Potter – szólalt meg Peregrine a terem másik végéből. Harry megfordult, és elindult felé.

– Nem, nem, nem! – szidta össze Peregrine, és integetett, hogy menjen vissza. – Mit csinál? Hoppanálnia kell.

Harry mély lélegzetet vett, megpördült, és hirtelen ott termett Peregrine mellett. Elégedetten elvigyorodott, de a férfi nem úgy tűnt, mint akire ez nagy hatást tett.

– Újra! – mondta Peregrine. – Mr Weasley, Miss Granger, maguk is. Akár egyszerre is elintézhetjük mindhármukat. Kövessék Pottert. – Azzal ismét eltűnt, hogy megint megjelenjen a terem másik végében, és elkezdődött a legkülönösebb fogócska, amit Harry valaha látott.

Peregrine össze-vissza hoppanált a teremben, alig maradt veszteg annyi ideig, hogy Harry utolérhesse, nem is szólva Ronról és Hermionéról, akik Harryt követték. Mindeközben Peregrine folyamatosan bátorította és kritizálta őket.

– Ez az… Most gyorsabban, ennek teljesen ösztönösnek kellene lennie… Nagyon jó… Ne olyan közel. Nem lenne jó, ha összekeverednének a testrészeik, mert ugyanazon a helyen érnek földet.

Mire Peregrine végül megállt, Harrynek annyira zsongott a feje, hogy a falnak kellett támaszkodnia, és hányingere is volt. Ron és Hermione éppolyan rosszul néztek ki, mint ahogy ő érezte magát, de legalább Peregrine mosolygott.

– Szép munka volt, mindannyiuktól. Gratulálok! Sikeresen teljesítették a hoppanálás vizsgájukat. Miss Finkel a pultnál majd átadja a jogosítványukat.

Peregrine ezúttal véglegesen eltűnt, Harry pedig felállt, és Ronnal és Hermionéval együtt a pult felé támolyogtak. A lány, Miss Finkel együttérzően mosolygott rájuk, és mindegyiküknek átnyújtott egy kártyát, amelyen a fényképük volt, és egy felirat, miszerint immár hoppanálásra jogosultak. Harry farmerja zsebébe dugta a sajátját, majd mindhárman visszamentek a váróba Remushoz, Tonkshoz és Ginnyhez.

– Minden rendben ment? – kérdezte Ginny ragyogó mosollyal.

– Igen – felelte Harry. – De azt hiszem, most szükségem van egy kis sétára.

---

Amint elhagyták a Hoppanálás Szabályozási, Vizsgáztató és Jogosítványkiadó Osztályt, Harry megpillantotta Mordont, aki egy sikátorban ácsorgott az út mellett. Alig észrevehetően feléjük biccentett, mielőtt továbbsietett volna, mint korábban is. Harry és barátai kényszeredetten egymásra mosolyogtak, majd elindultak vissza a Foltozott Üstbe.

A rövid séta csodát tett Harryvel. Mire megérkeztek a fogadóba, kitisztult a feje, és elmúlt a hányingere. Piton egy sarokban ült, feltehetően azért, hogy szemmel tartsa a terepet, azonban egy szemvillanással sem mutatta, hogy észrevette volna őket.

– Merre tovább, Harry? – kérdezte Remus, amikor kiértek az utcára.

Harry habozott; tanácstalan volt. Nem ismerte túl jól Londont, és nem volt pontos elképzelése, hogy hová is akar menni.

– Ne aggódj, Harry. Ismerek egy pár jó helyet – javasolta vigyorogva Tonks. – Menjünk.

Tonks mutatta az utat, Harry pedig megnyugodva követte, maguk mögött hagyva a Foltozott Üstöt. Visszatért az a túláradó érzés, ami akkor lett úrrá rajta, amikor kiléptek a Grimmauld térről. Itt nem voltak muglik, akik hallanák a beszélgetésüket, és nem voltak varázslók sem, akik ferde szemmel néznének rá, mintha a puszta jelenléte is felhívás lenne egy halálfaló-támadásra. Itt, London utcáin nem kellett a válla fölött hátrapillantgatnia, és azon aggódnia, vajon ki látja meg. Itt nem a híres Harry Potter volt, csak egy egyszerű tinédzser, aki kiruccant a barátaival, és semmi sem akadályozhatja meg, hogy élvezze a megérdemelt szabadságot.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)