Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


7. fejezet: Mordon küldetése

Utólag Harry belátta, hogy a halálfaló-támadás aligha maradhatott titokban a varázslóvilág előtt. Ennek ellenére sokkoló élmény volt, amikor másnap reggel leballagott a konyhába, és a Reggeli Próféta aznapi számára esett a pillantása. A saját fotója bámult rá a főcím alól, mely így szólt: A hírek szerint Potter tömeges halálfaló-támadás középpontjába került.

Harry lehuppant a Ginny melletti székre, felkapta az újságot, és elolvasta a vezércikket.

Meg nem erősített hírek szerint Harry Potter volt az állítólagos célpontja egy merész halálfaló-támadásnak, melyet a tegnapi napon követtek el a mugli London utcáin. A minisztériumi aurorok húsz halálfalót tartottak sakkban, és végül nyolcat kaptak el közülük. A tizenhét éves Harry Potter a pletykák szerint megölte a támadás vezetőjét, Reginald McFarlane-t, aki már régóta Ő Akit Nem Nevezünk Nevén támogatója volt.

Potter holléte rejtély, amióta csak az elmúlt tanév végén elhagyta a Roxfortot, röviddel a Roxmortsi Diadal után…


Harry félrelökte az újságot.

– Nagyszerű! Most aztán az egész világ tudja, hogy megöltem azt a halálfalót.

– Nos, nem mintha bárki is hibáztatna érte – mondta Ron, és az eldobott újság felé bökött a villájával. A Reggeli Prófét szerint hős vagy.

– Nem érzem magam hősnek.

Ron, Hermione és Ginny kényelmetlenül pillantottak egymásra.

– Harry, van benne egy teljes cikk McFarlane-ről – mondta Ginny. – Meglehetősen komisz figura volt, szóval még ha nem az életedért küzdöttél volna, akkor is azt mondanám, hogy szívességet tettél a világnak. Nincs okod arra, hogy bűntudatod legyen!

Harry Ginnyre nézett, és elmosolyodott.

– Tudom. Csak kell egy kis idő, hogy hozzászokjak, ez minden. Amellett mindig is utáltam magamról olvasni az újságban.

– Tudod, hogy milyenek az újságírók – szipogott Hermione megvetően. – Rávetődnek minden lehetőségre, hogy használhassák a nevedet.

– Bizony! Örülj, hogy nem tudják, hol vagy – tette hozzá Ron. – Egy percnyi nyugalmad sem lenne. Éjjel-nappal interjúért nyaggatnának.

Ezen Harry elnevette magát.

– Azt hiszem, a halálfalókkal szívesebben néznék szembe.

---

Harry reggeli közben a barátaival beszélgetett, és mire elhagyták a konyhát, tökéletesen helyre állt a jókedve. A bejárati csarnokban Mordonba botlottak.

– Hát itt vagy, Potter – mondta az öreg auror. – Váltanék veled pár szót. Négyszemközt.

Harryt meglepte Mordon kérése; eddig az auror jobbára levegőnek nézte. Kíváncsian intett a barátainak, akik nélküle folytatták tovább az útjukat. Mordon addig bámult utánuk, amíg el nem tűntek az első emeleti folyosón, majd körülnézett a bejárati csarnokban, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki nem hallgatja ki őket.

– Nem tudok sokáig maradni – mondta Harry. – Órám van Piton professzorral.

– Piton nincs itt – felelte Mordon. – Egy ügyet intéz Dumbledore-nak.

Harry összeráncolta a szemöldökét. Csupán néhány órával ezelőtt beszélt Pitonnal, és a tanára egy szót sem szólt arról, hogy el kellene mennie. Valójában kifejezetten azt mondta, hogy elvárja Harrytől, hogy megjelenjen az órán. Ez azt jelenti, hogy Dumbledore bizonyára váratlanul hívta. Harry nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel.

Mordon még vetett egy pillantást a háta mögé, majd a könyvtár felé intett.

– Erre.

Harry követte a férfit a könyvtárba, Mordon pedig becsukta az ajtót.

– Szóval miről akar beszélni velem? – kérdezte Harry.

– Úgy hallottam, auror akarsz lenni.

– Így van.

– Gondolod, hogy elég rátermett vagy?

Harry megütközött a kérdésen.

– Igen, gondolom. Szembenéztem Voldemorttal és a halálfalóival, ami több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról.

Mordon felnevetett.

– Nem azt mondtam, hogy gyáva vagy, Potter. Legény vagy a talpadon. Ezt tudom. És átkozottul jól is harcolsz. Szép munkát végeztél tegnap. De ennél több kell ahhoz, hogy az ember auror legyen. Egy aurornak legfőként a törvényt kell szem előtt tartania, és neked van némi hajlamod a szabályszegésre.

Mordon vádlóan Harryre szegezte az ujját.

– Kérdem én, Potter. Képes vagy a törvényt a saját véleményed, a személyes érzelmeid fölé helyezni?

– Én… Természetesen – válaszolta Harry, megrökönyödve az idősebb férfi hevességétől.

– Gondold meg. Mert ha nem vagy rá képes, többet ártasz majd, mint használsz.

– Biztos vagyok benne – jelentette ki Harry határozottan.

– Hm – horkant fel Mordon. – Június utolsó hete óta öt halálfaló halt meg. – Feltartotta a jobb kezét, és ujjai segítségével adott nyomatékot a szavainak. – Öt. Mindannyian szokatlan körülmények között.

– Az első férfit holtan találták a Zsebpiszok közben. Előfordul. Egy kétes ügylet félresikerül, vagy az ember keresztezi valaki másnak az útjait. De egy halálfalóval nem fordul elő ilyesmi. Hidd el, őket mindenki messziről elkerüli, mert senki nem akar szembekerülni Tudjukkivel.

– Egy héttel később egy férfit holtan találtak a lakásán. Bebizonyosodott, hogy a saját pálcája volt a gyilkos fegyver, és a Minisztérium öngyilkosságként könyvelte el.

– Két héttel ezelőtt még egy férfi meghalt, egy mugli motoros ütötte el. Két auror mugli rendőrnek öltözve kihallgatta a motorost és számos más tanút. Mindannyian azt mondták, hogy nem a motoros volt a hibás, és úgy tűnt, mintha az áldozat a semmiből bukkant volna elő az út közepén. A Minisztérium szerint ez egy hoppanálási baleset volt.

– Várjunk, erről olvastam a Reggeli Prófétában – vágott közbe Harry, és homlokát ráncolva próbálta felidézni az olvasottakat. – Vincent Howardnak hívták.

– Nagyon jó, Potter. Nem sok embernek tűnt volna fel a sok háborús hír közé temetve. Hidd el, a többi halálesetet sem szellőztették meg jobban.

– De miért is tették volna? Ezek csak véletlen halálesetek. Nem kapcsolódnak a háborúhoz vagy Voldemorthoz. Bárki is ölte meg azt a férfit a Zsebpiszok közben, valószínűleg nem tudta, hogy halálfaló volt. Ez nem olyasmi, amit az ember világgá kürtöl magáról, nem igaz? Öngyilkosságról is hallottunk már, csakúgy, mint hoppanálási balesetekről.

– Szóval szerinted mind csak véletlen volt? Tényleg így gondolod?

Harry vállat vont.

– Mi más?

Mordon lebiggyesztette a száját, és elkezdett fel-alá járkálni.

– Nos, jó társaságban vagy. Történetesen a legtöbb kollégám és a Minisztérium többi része is egyetért veled. De velük együtt tévedsz. Lehet, hogy ezek a halálesetek mindenki másnak elkerülik a figyelmét, de én nem hiszek a véletlenben, és egy percig sem hiszem, hogy ezek véletlenül történtek. Úgy gondolom, ezek gyilkosságok voltak.

Harry meghökkenten meredt Mordonra.

– Maga viccel.

– Két nappal ezelőtt újabb két férfi halt meg. Vitába keveredtek, és a harc során megölték egymást – legalábbis valaki azt akarta, hogy így tűnjön. De ha annyi csatában vettél volna részt, mint én, és láttad volna, hogy milyen állapotban vannak, tudnád, hogy ez lehetetlen.

Harry a homlokát ráncolta. El kellett ismernie, hogy annak az esélye, hogy két ember megöli egymást harc közben, nem lehet túl magas, és öt hét alatt ugyanannyi halott halálfaló gyanúsnak tűnik, de mégis…

– Nem értem, hogyan függhetnének össze ezek a halálesetek, és azt még kevésbé, hogyan lehetnének gyilkosságok.

– Ismered az Imperius átok hatását, ugye?

Harry bólintott.

– Nos, megvan az oka, hogy miért számít főbenjáró átoknak. Arra kényszeríthetsz vele egy másik embert, hogy a haláláig harcoljon, megölje egy barátját, egy közeledő autó elé hoppanáljon, sőt akár maga ellen fordítsa a saját pálcáját. És hacsak nem kapnak el a tett közben, teljes képtelenség bebizonyítani, hogy mit csináltál.

Harry hátán végigfutott a hideg.

– Azt hiszi, hogy valaki Imperius átkot használt, hogy megölje azokat a halálfalókat?

– Azt hiszem, és ötletem is van rá, hogy kicsoda.

– Ki?

– Piton.

Harrynek leesett az álla, és hitetlenkedve bámult Mordonra.

– Maga megőrült.

– Tényleg? Nyilvánvalóan van indítéka.

– Ő nem gyilkos!

– Igazán? – Biztos vagy benne?

Harry kényelmetlenül fészkelődött, és taktikát váltott.

– Nézze – kezdte nyugodt, ésszerű hangon. – Nem tudja biztosan, hogy ezekben az esetekben csakugyan gyilkosság történt, és még ha úgy is van, nem lehet Piton a felelős. A tanév végéig a Roxfortban volt, azóta pedig itt van.

– Merlin szakállára, fiú, gondolkozz! Mindössze annyit kell tennie, hogy kisétál a főbejáraton, és bárhova hoppanálhat egész Angliában. – Mordon csettintett egyet. – Egy órával később ismét az ágyában van, és senki nem tud semmiről. Ezek a halálesetek olyan varázsló keze nyomát viselik, aki jártas mind a sötét varázslatokban, mind az álcázásban. És nem sok olyanról tudok, aki halálfalókat venne célba.

Harry félrenézett. Bármennyire is nem akart hinni Mordonnak, el kellett ismernie, hogy logikus az auror érvelése. Amellett mindenki másnál jobban tudta, hogy Piton milyen gyakran surran ki éjszakánként a házból. Lehetséges lenne, hogy a férfi csakugyan azért járkál el, hogy gyilkoljon? Abszurd gondolatnak tűnt, hogy Piton napközben bájitaltant tanít neki, éjszaka pedig embereket öl. Harrynek a puszta gondolattól felfordult a gyomra.

– Miért mondja ezt el nekem? – kérdezte.

– Mert szükségem van a segítségedre.

– Az én segítségemre? – hitetlenkedett Harry. – Mit tehetnék én?

– Piton bájitaltan órákat ad neked, ugye?

– Igen – bólintott Harry, aki nem értette, mi köze ennek az egészhez.

– Akkor gondolom, elég sok időt töltesz vele fenn a laborjában.

– Igen, azt hiszem – felelte Harry tartózkodóan, miközben egy kellemetlen gyanú kezdte befészkelni magát az agyába azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba halad ez a kérdezősködés.

– Hogy jöttök ki egymással?

Harry a fogát csikorgatta.

– Elég jól.

Mordon látható elégedettséggel bólintott.

– Jó.

– Nem várhatja tőlem, hogy kémkedjek utána!

– De igen, és el is várom. Tárgyi bizonyítékom van az egyik bűntett helyszínéről, de szükségem van valamire Pitontól, hogy összevethessem vele – hajszálra, körömdarabra, pár csepp vérre.

Harry Mordonra meredt.

– Micsoda?!

– Nem lehet olyan nehéz – legyintett Mordon elutasítóan.

– Nem teszem meg! Nem fogok spicliskedni, és ellene szóló bizonyíték után kutatni.

– Miért nem?

– Mert… – Harry tétovázott, képtelen volt szavakba foglalni az érzéseit. – Mert a tanárom.

– Jaj, ne már, Potter! Legalább találj valami jobb kifogást.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Ha van magánál vér vagy valami ilyesmi, miért nem használja egyszerűen Fred és George Szimatoló bűbáját?

Mordon megrázta a fejét.

– Az okos bűbáj, de eléggé leegyszerűsített. Nyilvánvalóan nem tudna áthatolni az összes itteni védőbűbájon. – Mordon körbemutatott a házon. – És ha az áldozat ismeri, akkor ki lehet védeni, mint minden más nyomkövető bűbájt. Igazából már kipróbáltam, amikor a múlt héten itt voltam, de nem működött, tehát Piton nyilvánvalóan megtette a szükséges óvintézkedéseket.

– Vagy talán nem a megfelelő emberre gyanakszik.

– Csak egy módon tudhatjuk meg.

Harry az ajkába harapott.

– Megpróbálta Remust rávenni erre, ugye? – kérdezte vádlóan. Hirtelen értelmet nyert a két férfi közötti beszélgetés, amit kihallgatott. Mordon nem arra akarta rábeszélni Remust, hogy utána kémkedjen. Azt akarta, hogy Pitont figyelje. – Ő visszautasította, szóval én miért mennék bele?

– Lupin nem auror, és nincs is semmi késztetése, hogy az legyen. Auror akarsz lenni, vagy sem?

– Természetesen igen!

– Akkor el kell kezdened úgy gondolkoznod és cselekedned, mint egy auror. Egy auror az igazságért harcol, és nem huny szemet egy bűntény felett csupán azért, mert az áldozat azt kapta, amit megérdemelt, vagy mert az elkövető történetesen a tanára. Épp most mondtad, hogy képes lennél a törvényt a saját véleményed és érzéseid fölé helyezni. Máris meggondoltad magad?

– Nem – felelte Harry szerencsétlenül.

– Potter, hallgass ide. Ha Piton gyilkosságot követ el, meg kell állítani. Ha pedig nem, akkor nem történik semmi baj. Te tisztázni tudnád.

Harry ebben nem tudott vitatkozni Mordonnal. Ha Piton ártatlan, akkor nem érné meg bebizonyítani? Ebben biztosan nincs semmi rossz. Harry feltételezte, hogy egy aurornak meg kell tennie néhány kevésbé kellemes dolgot is az igazság érdekében. Az ajkába harapott, és vonakodva bólintott.

– Rendben, meglátom, mit tehetek.

– Jó srác vagy – mondta Mordon, és hátba veregette Harryt. – Vigyázz, nehogy valaki tudomást szerezzen róla, hogy mit csinálsz. Biztos nem akarod, hogy Piton szagot fogjon. Megértetted?

Harry elfintorodott.

– Igen.

Az auror kinyitotta az ajtót, és alaposan körülnézett a bejárati csarnokban, majd visszanézett Harryre.

– Helyesen cselekszel, Potter – biztosította a fiút, majd elbicegett.

Harry figyelte, ahogy Mordon elhagyja a házat, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy az öreg aurornak igaza van. De akárhogy próbálkozott, egyfolytában az járt a fejében, hogy ha helyesen cselekszik, miért érzi magát annyira rosszul?

---

Másnap reggel Harry átfutotta a Reggeli Prófétában a gyászjelentéseket, és azon tűnődött, vajon az előző nap elhunyt emberek valamelyike halálfaló volt-e. Úgy gondolta, nem. A felsorolt két varázsló és egy boszorkány mind idősek voltak, látszólag természetes okból haltak meg, és mindannyiukról írtak egy-egy rövid, de dicsérő megemlékezést.

Harry megkönnyebbülten tette félre az újságot, és harapott még egyet a pirítósából, miközben Piton viharzott be a szobába, és elfoglalta megszokott helyét az asztal távolabbi végén. Egy viharvert könyv megsárgult oldalait lapozgatta, és szokás szerint tudomást sem vett a többiekről. Harry azonban képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Nem tudta kiverni a fejéből Mordon vádjait, és úgy érezte, hogy ez egy olyan eset, amikor igazából jobban örült volna, ha nem mondanak neki semmit. Így ugyanis csaknem egész éjszaka ébren feküdt, és váltakozva küzdött a félelemmel, hogy Piton esetleg éppen most öl meg valakit, és a saját ígéretével – miszerint segít elkapni a férfit – kapcsolatos ellentmondásos érzelmeivel.

Harry természetesen tudta, hogy Piton képes embert ölni. Hat halálfalóról biztosan tudott, akiket tanára csupán néhány hónapja ölt meg. De az más volt. A halálfalók megtámadták őket, és Pitonnak nem volt más választása, mint hogy megölje őket, annak érdekében, hogy megőrizze helyzetét, mint Dumbledore kéme. Olyan halálfalókra vadászni, akik nem jelentettek közvetlen veszélyt, valami egész más volt. Mint a háború és a hidegvérű gyilkosság közötti különbség.

Harry érezte, hogy valaki oldalba böki, és körülnézett. Ginny nézett rá kérdően.

– Mi a baj? – suttogta, és jelentőségteljes pillantást vetett Pitonra.

– Semmi. – Harry megpróbált nemtörődömnek tűnni, de úgy tűnt, Ginnyt nem győzte meg.

– Szóval mit csináljunk ma? – kérdezte Ron. – Sakk? Robbantós snapszli?

– Be kell fejezned a házi feladatodat – jelentette ki Hermione. – Bimba professzor esszéjébe még bele sem kezdtél.

Ron tudomást sem vett a lányról, és Harryhez fordult.

– Tegnap megkaptam a legújabb kviddics újságokat.

– Mr Potternek ma pótolnia kell a bájitaltan órát, amit csütörtökön elmulasztott – szólalt meg Piton, mire mindannyian felugrottak. Önelégült mosollyal nézett Harryre. – Remélem, nem felejtetted el, Potter?

Harry elfelejtette, de ezt nem állt szándékában közölni.

– Természetesen nem.

– Akkor tíz perc múlva várlak a laborban. – Azzal Piton felállt, és kiment a konyhából.

– A szemét! – méltatlankodott Ron. – Azt hinné az ember, hogy kapsz egy kis szabadságot azok után, amin keresztülmentél.

– Ugyan, Ron – tiltakozott Ginny megjátszott őszinteséggel. – Nyilvánvaló, hogy Piton annyira élvezi Harry társaságát, hogy képtelen meglenni nélküle egy-két napig.

Harry ennek hallatán a szemét forgatta.

– Sajnos az érzés nem kölcsönös. De jobb lesz, ha felmegyek, mielőtt kitalál valami indokot, hogy miért kell holnap is órára mennem.

A labor felé indult, és közben azt kívánta, bárcsak valami mást csinálhatna. Nem az órától rettegett ennyire, hanem attól, hogy egy olyan férfival tölti majd az idejét, aki jó eséllyel gyilkos. Hirtelen eszébe jutottak Piton előző éjszakai szavai.

A gyilkosság önző, indokolatlan tett, melyre az elkövetőt saját sötét vágyai sarkallják. Te nem vagy gyilkos, Potter, és nem számít, hányszor kényszerülsz arra, hogy ölj, soha nem is leszel. Épp eléggé ismerem az elmédet ahhoz, hogy ezt tudjam.

Felrémlett Harrynek, hogy Piton úgy beszél, mint aki borzasztó sokat tud a gyilkosságról. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, miközben belépett a bájitaltan laboratóriumba, és leült az asztalához. Még el sem helyezkedett, Piton már neki is látott az előadásnak.

– Sok olyan bájital létezik, amelynek hatása, ha varázslattal idéznénk elő, fekete mágiának számítana – kezdte Piton. – Ezek nyilvánvaló példái a mérgek. Bár nem minden méreg halálos, mindegyik nemkívánatos testi hatással bír az elfogyasztójára nézve.

Harry akaratlanul is lepörgette maga előtt a meggyilkolt halálfalók listáját. Egyiküket sem mérgezték meg, de ez nem igazán volt perdöntő a tekintetben, hogy Piton bűnös vagy ártatlan.

– Azok a mérgek azonban még alattomosabbak, amelyek összezavarják a tudatot – folytatta Piton. – A legközismertebbek ezek közül a szerelmi bájitalok. Míg ezek túlnyomó többsége nem több, mint vágyálom és öreg feleségek meséje, létezik egy-két főzet, amely csakugyan hatékonyan részegíti meg a szívet.

– A elmét befolyásoló bájitalok közül a legkomolyabb az Imperius bájital. Nagyon hasonlóan működik, mint az Imperius átok, alávetve az áldozat értelmét és akaratát a bájitalkészítő parancsainak. De az átokkal ellentétben a bájital ellen nem lehet küzdeni. Ha egyszer az áldozat elfogyasztotta, egy órára rabszolgává válik, hacsak nem kapja meg az ellenszert.

– Az elmét elbódító bájitalokhoz nagyon hasonlóak, habár általánosságban jóindulatúbbak azok a bájitalok, amelyek képesek megváltoztatni valakinek a hangulatát…

Harry meg sem hallotta Piton megjegyzéseit a hangulat-megváltoztató bájitalokról. Az Imperius bájital olyasvalaminek hangzott, ami igencsak jól jöhet a halálfalók meggyilkolásához. Nem volt olyan kényelmes, mint az Imperius átok, de biztos hatású volt, és Harry már azon gondolkozott, vajon hogyan vette rá Piton az áldozatait, hogy elfogyasszák.

– Potter, figyelsz egyáltalán?

Harry zavartan nézett Pitonra.

– Elnézést, uram.

Piton mérgesen összevonta a szemöldökét.

– Mivel nyilvánvalóan nem érzed szükségesnek a segítségemet – mondta vontatott hangon –, itt hagylak, hogy készítsd el egyedül a Szélcsend bájital ellenszerét.

Piton sarkon fordult, és határozott léptekkel a saját asztalához sietett, majd az azon fortyogó bájitallal kezdett foglalkozni. Harry a saját üres üstjére és a felsorakoztatott bájital hozzávalókra irányította a figyelmét, de nem tudta türtőztetni magát, és miközben nekilátott az aznapi feladatnak, lopva egyfolytában Pitonra pislogott. Azon tűnődött, vajon mi történne a férfival, ha csakugyan kiderülne róla, hogy halálfalókat gyilkolt. Biztosan kirúgnák. Vajon az Azkabanba zárnák? Ha igen, annak milyen következményei lennének a Rendre és a Voldemort elleni harcra nézve?

– Potter, sosem fogsz elkészülni azzal a bájitallal, ha minden idődet azzal töltöd, hogy engem bámulsz – jegyezte meg Piton ingerülten, miközben valamit firkált a jegyzetfüzetébe.

Harry felriadt a gondolataiból, és elkapta a tekintetét, majd félénken ismét Pitonra nézett. A férfi éppen őt szemlélte türelmetlen arckifejezéssel.

– Nos, mi az?

– Semmi – mondta Harry. Egy pillanatig habozott, majd folytatta. – Csak arra gondoltam… azt mondta, van egy csomó bájital, ami ugyanolyan, mint a fekete mágia – mérgek, meg ilyesmi. Ez azt jelenti, hogy csak egy sötét varázsló használná őket?

Piton kissé döbbentnek tűnt, mintha meglepné, hogy Harry törődik annyira az óra anyagával, hogy feltegyen egy kérdést.

– A bájitalok nem olyanok, mint a varázsigék, Potter. Nem igényelnek szándékot sem az elkészítés, sem a használat során, így elkészítheti és használhatja őket bárki, aki rendelkezik a szükséges képességekkel.

– De megtennék? A sötét varázslókon kívül használna bárki például Imperius bájitalt?

Piton megvonta a vállát, és visszafordult az üstjéhez.

– Nehéz megjósolni, mit tesznek az emberek, különösen, ha kilátástalan helyzetbe kerülnek.

– Maga használná őket?

Piton szúrós tekintettel nézett vissza Harryre. Szeme megvillant, majd metszően összeszűkült. Harry olyan közönyös arcot vágott, amilyet csak tudott, és kényszerítette magát, hogy ne nézzen félre, de okklumenciát használt, hogy megvédje a gondolatait Piton átható tekintete elől. Végül a férfi megszólalt.

– Igen, bizonyos körülmények között használnám őket.

Harrynek összeszorult a torka.

– Szóval azt mondja, hogy a cél szentesíti az eszközt?

– Azt mondom, hogy az aurorok szabad kezet kaptak a főbenjáró átkok használatában. Ezek a bájitalok sem rosszabbak.

– De ha ugyanazt a taktikát alkalmazzuk, mint az ellenségeink, az nem alacsonyít le minket is az ő szintjükre? Ha bármilyen eszközt hajlandóak vagyunk felhasználni, hogy elérjük a célunkat, hogyan állíthatjuk, hogy bármivel is jobbak vagyunk, mint azok, akik ellen harcolunk?

Harry elhallgatott. Piton nagyon csendesen álldogált, és ugyanolyan zárkózott arckifejezéssel figyelte Harryt, mint két éjszakával ezelőtt, amikor a fiú szakértőnek nevezte a bűntudat terén.

– Tekintve, hogy néhányan az ellenség utáni kémkedést is a vajmi kevéssé tiszteletre méltó dolgok közé sorolják – mondta Piton óvatos hangon, mely semmiféle érzelemről nem árulkodott –, azt hiszem, hogy a válasz erre a kérdésre jórészt a megkérdezett véleményén múlik. Minden helyzet egyedi, szóval általánosságokat citálni meglehetősen haszontalan. Hacsak, persze, nincs valami konkrét kérdésed?

Harrynek kiszáradt a szája.

– Nincs – suttogta, és nem nézett Piton szemébe.

– Ez esetben azt javaslom, hogy koncentrálj a bájitalodra. – Azzal Piton visszatért a munkájához, és Harry is ugyanezt tette, de közben nem mert a tanárára nézni.

---

Piton egy szál egyszarvúszőrt ejtett az üstjébe, és Potterre pillantott. Az elmúlt negyedórában a fiú keményen dolgozott, és nyilvánvalóan igyekezett elkerülni minden olyasmit, amivel felhívta volna magára a figyelmet. Piton önelégülten elmosolyodott. Hiába sajátította el a fiú viszonylag ügyesen az okklumenciát, azt nem tanulta meg, hogyan rejtse el az érzéseit, és most könnyedén leolvasható volt az arcáról a benne kavargó érzelmi vihar.

Nem mintha Pitonnak szüksége lett volna bármi segítségre, hogy kitalálja, mi jár Potter fejében. Tekintve a fiú legutóbbi beszélgetésükkor elhangzott csípős megjegyzését a bűntudatáról, és a mostani őszinte kirohanását nem éppen tiszta és ártatlan erkölcsi normái ellen, elég nyilvánvaló volt. A londoni eset láthatóan arra késztette Pottert, hogy mélyen elgondolkozzon arról, mit tud elfogadható viselkedésnek tekinteni, és mit nem; és nem csak önmagával, hanem másokkal kapcsolatban is feltegye ezt a kérdést – talán leginkább épp a bájitaltan tanárával kapcsolatban.

Azonban bármi is indította el a gondolatmenetet, Potter róla alkotott véleménye kristálytisztán látható volt. Valahányszor a fiú felé pillantott, zöld szemeiben félreérthetetlenül félelem és undor elegye csillant meg, és mivel Piton semmi olyat nem tett, ami ezt a reakciót indokolta volna, biztos volt benne, hogy ez csak egy dolgot jelenthet: Potter felülvizsgálta azt a naiv megbocsátást, melyet a tavalyi tanév végén olyan elsietve adományozott tanárának, és megváltoztatta a véleményét.

Épp ideje volt.

Néhány dolgot nem lehet megbocsátani, legalábbis nem olyan könnyen és nem olyan teljesen, mint ahogyan Potter tettette, hogy lehetséges. Piton mindig tudta, hogy ez a színjáték nem tarthat örökké. A fiúnak végül észhez kell térnie, és Piton voltaképpen megkönnyebbült, hogy ez végre megtörtént. Kimerítő volt az elmúlt hónap során három lépés távolságot tartani Pottertől.

A fiú – különösen a nyár első két hetében – állhatatosan próbált beszélgetést kezdeményezni, nyilvánvalóan azzal a téves feltételezéssel élve, hogy az iskolától való távollét magába foglalja a tanárával való nyugodtabb és személyesebb kapcsolatot. Azonban miután Piton heteken át elutasítóan reagált, úgy tűnt, Potter végre észrevette, hogy tanára nem lelkesedik ezekért a kezdeményezésekért. Sajnos a dolgok ezután sem fordultak jobbra. Potter feladta társalgási kísérleteit, és duzzogásba süllyedt, ami még rosszabb volt. Amint azt Lupin olyan éleslátóan megjegyezte, a fiú csalódottsága nyilvánvaló volt, és ez dühítette Pitont.

Az volt a feladata, hogy megvédje Pottert, mivel a várakozások szerint a fiú kulcsszerepet játszik majd a Sötét Nagyúr bukásában. Ez volt az egyetlen, ami számított Pitonnak, és őszinte volt Potterrel a tekintetben, hogy meddig menne el a céljai érdekében. Bármit megtenne, hogy azt a szörnyeteget legyőzzék, még akár Pottert is elviseli.

De ez távolról sem jelentette azt, hogy össze akar barátkozni a fiúval. Természetesen sosem ígért ilyesmit. Maga a feltételezés is nevetséges volt! Nem sok dolog volt, amit Piton kevésbé akart volna, mint közelebbi kapcsolatba kerülni Harry Potterrel, különösen azután a förtelmes délután óta, amikor arra kényszerült, hogy lecsupaszítsa a lelkét a fiú előtt. Hogy lehet, hogy az az ostoba gyerek képtelen ezt megérteni?

Piton ismét a tanítványára pillantott, és ajka keserű mosolyra görbült. Talán most végül megértette. Legalábbis határozottan úgy tűnt, hogy Potter épp annyira zavarónak találja tanára társaságát, mint Piton az övét, és barátkozó kedvének eltűnése tökéletesen megfelelt Pitonnak. Minél kevesebbet kell foglalkoznia a Potterrel való személyes kapcsolatán, annál jobban tud koncentrálni közös céljukra, a Sötét Nagyúr legyőzésére. Végül Piton egy utolsó gúnyos mosollyal visszafordult a bájitalához, és a Roxmortsi Diadal óta most először érezte magát nyugodtnak.

---

A következő napok Harry legrosszabb Grimmauld téri napjai közé tartoztak. Először is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz olyan egyszerű megszerezni a Mordon által áhított bizonyítékot, mint azt az öreg auror gondolta. Piton mind a bájital labort, mind a raktárt patyolattisztán tartotta. Még egy porszemet sem lehetett találni bennük, nemhogy vért, hajszálat vagy körömdarabot. Piton a személyes tárgyait sem tartotta szanaszét a házban; még a kabátját sem akasztotta fel a bejárati csarnokban. Mindenét a hálószobájában vagy az irodájában tartotta, melyeket mindig zárva és hatásos védőbűbájokkal ellátva tartott. Úgy tűnt, Piton még a Főnix Rendjének főhadiszállásán sem bízik senkiben.

Harry bájitaltan órái sem teltek túl jól. Eddig csupán kellemetlenek voltak, most azonban szinte elviselhetetlenné váltak. Harry nagyon nehezen tudott koncentrálni, ha Piton társaságában volt, és tudta, hogy ezt a munkája szenvedi meg. A legnagyobb aggodalma azonban maga Piton volt.

Talán csak a bűntudata tette, de Harry biztos volt benne, hogy Piton sejt valamit. Harry úgy gondolta, hogy a férfi nem használ vele szemben legilimenciát, ennek ellenére Piton újabban megvetően mosolygott rá, és voltak olyan pillanatok, amikor Harry biztos volt benne, hogy a tanára valahogy rajtakapta, és pontosan tudja, hogy mire készül. A legjobban azonban az zavarta, hogy látszólag mindez egyáltalán nem aggasztotta Pitont. Sőt, csaknem elégedettnek tűnt. Ennyire bízna abban, hogy senki nem lesz képes rábizonyítani a bűnösséget? Vagy egyszerűen élvezte a látványt, ahogy Harry kényelmetlenül fészkelődik az óráin?

Harry félretette az aggodalmait, és kinyitotta az aznap reggeli újságot, hogy a gyászjelentésekhez lapozzon. Azonban még mielőtt odaért volna, megragadta a figyelmét az egyik oldal alján látható rövid cikk.

Mugli gyilkosok halálfaló áldozata

Költői igazságszolgáltatásnak tűnik, hogy a közismert halálfalót, a Mágiaügyi Minisztérium által régóta körözött negyvenkét éves Ophelia Brosnant tegnap este halálos késszúrással ölték meg egy londoni sikátorban. Feltételezhetően mugli útonállók áldozatául esett. A holttestet muglik fedezték fel, és mire az aurorok a helyszínre értek, a mugli hatóságok már vizsgálták az ügyet, így a gyilkosság részleteit csupán vázlatosan ismerjük. Szemtanúk nem voltak. Az egyetlen információ, melyet az aurorok riporterünk tudomására hoztak, az volt, hogy Brosnant különös kegyetlenséggel megkéselték és kirabolták, habár nem tudni, hogy egy mugli tolvaj mit tud kezdeni galleonokkal, sarlókkal és knútokkal…


Harry a cikkre meredt. Nagyon szerette volna elhinni, hogy muglik támadták meg Ophelia Brosnant, de valami azt súgta neki, hogy nem ez volt a helyzet. Az egész túlságosan hasonlított a többi halálfaló-balesetre: szokatlan volt, de azért elég könnyen emészthető, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy két hónap alatt ő volt a hatodik halálfaló, akit holtan találtak.

– Mit olvasol, Harry? – kérdezte Ginny, és az újságra pillantott.

– Semmit! – csapta össze Harry az újságot kicsit túlságosan is gyorsan.

Ginny értetlenül meredt rá, majd a nyíló konyhaajtó zajára felpillantott. Arcára örömteli meglepetés ült ki.

– Apa!

Ginny talpra ugrott, hogy üdvözölje apját, aki Remusszal és Tonksszal együtt éppen akkor lépett be a konyhába. Harry, Ron és Hermione szintén felálltak. Mr Weasley szeretetteljesen megölelte lányát, majd Hermionét is, azután hátbaveregette Ront és Harryt.

– Mit csinálsz itt, apa? – kérdezte Ron. – Azt hittem, a Minisztérium eláraszt munkával.

– Így is van, de találkoznom kellett Remusszal, és gondoltam, akkor már beugrom, hogy titeket is lássalak.

– Csatlakozz hozzánk reggelire, Arthur – ajánlotta fel Remus, és mindannyian leültek.

Mr Weasley kortyolt egyet a könyökénél megjelenő teáscsészéből, majd Harryhez fordult. Habár mosolygott, homlokán enyhe aggodalom ráncai húzódtak.

– Jól vagy, Harry?

– Igen, uram, remekül.

– Meglehetős felbolydulást okoztál múlt héten a Minisztériumban.

Harry érezte, hogy kissé elvörösödik, erősen tudatában lévén annak, hogy ő a felelős azért, hogy Ginny és Ron ismét veszélybe került.

– Sajnálom. Azt hiszem, tudnom kellett volna…

– Harry, én nem hibáztatlak – szakította félbe Mr Weasley egy legyintéssel. – Nem a te hibád volt. De tudnod kell, hogy bizonyos emberek a Minisztériumban – befolyásos emberek – meglehetősen aggódni kezdtek.

– Mit akar az jelenteni, hogy „aggódni kezdtek”? – kérdezte Ron.

– Veszélyforrásnak tartják Harryt – közölte nyíltan Remus. – És az olyan események, mint a pár nappal ezelőtti, csupán alátámasztják ezt a véleményt.

Mr Weasley felsóhajtott.

– Igen, Ian Day eléggé kiborult.

– Ő kicsoda? – kérdezte Ron.

– A Közbiztonsági Főosztály vezetője.

Ginny a homlokát ráncolta.

– Sosem hallottam erről a főosztályról.

– Nem csodálom – mondta Mr Weasley. – Tavaly hozták létre, hogy Tudjukki visszatérésének a fényében feltárja a biztonsági kockázatokat, és irányítsa a védelmi erőinket. Először jól működött, de az utóbbi néhány hónapban, amióta Day átvette a vezetését, elkezdték túllépni a hatáskörüket. Most már mindenhová elér a keze, még a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélés Főosztályra is.

– Most éppen igyekszik hatalmat szerezni az aurorok felett – jegyezte meg Tonks tőle szokatlan komolysággal. – A saját fennhatósága alá akar minket besorolni, hogy „a biztonsági intézkedések irányíthatóbbak legyenek”. Egy rakás sületlenség – csak a hatalmat akarja, amelyet az aurorok adnának neki. A főnökeink persze ellenállnak, de ravasz fickó, és tudja, hogyan szerezze meg, amit akar.

– És egyértelműen rajtad tartja a szemét – mondta Mr Weasley Harrynek jelentőségteljes pillantással.

– Miért?

– Valószínűleg, mert mindenki úgy gondolja, hogy te vagy a kulcs Voldemort legyőzéséhez – felelte Remus fanyar mosollyal. – Ez bárkit érdekelne, aki hatalomra áhítozik.

– Ő az, aki ragaszkodott hozzá, hogy egész nyáron ne tehessem ki a lábamat? – találgatta Harry.

Mr Weasley bólintott.

– Így van, de tudnod kell, hogy sokkal több forog kockán számodra, mindannyiunk számára, mint némi kényelmetlenség. A londoni támadás után Day nyíltan felszólalt annak érdekében, hogy vegyenek téged védelmi őrizetbe.

Micsoda? – kiáltott fel Ginny. – Úgy érted, hogy tartóztassák le Harryt?

– Azt nem tehetik! – jelentette ki Hermione megbotránkozva. – Harry nem csinált semmi rosszat!

Mr Weasley feltartotta a kezét, hogy véget vessen a tiltakozásnak. Amikor megszólalt, kimerült volt a hangja.

– Úgy gondolom, pillanatnyilag Day szinte bármit megtehet, amit akar. Ezért kell óvatosnak lenned, Harry. Pillanatnyilag a legtöbb ember, aki számít a Minisztériumnál, nem veszi komolyan Day rémisztgető ötleteit, ugyanis hamarosan visszamész a Roxfortba, és mindenki úgy gondolja, hogy az a legbiztonságosabb hely a számodra. De még egy, a múlt hetihez hasonló eset, különösen amikor már az iskolában vagy, katasztrofális következményekkel járhat. Nem szabad okot adnod arra, hogy fellépjen ellened.

Minden tekintet Harry felé fordult. Ő visszabámult rájuk, majd vállat vont.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdezte Hermione éles hangon, még mindig dühösen.

– Mi mást mondhatnék? – csattant fel Harry. – Mindent megteszek, hogy elkerüljem a Voldemorttal és halálfalóival való utcai harcokat, de nem tudom garantálni, hogy nem fog megtörténni. Nem bújhatok el egy barlangban. Háború van, és nekem is ki kell belőle vennem a részemet. Ha egyszer Voldemortnak nem hagyom, hogy megállítson, akkor nyilván azt sem engedem, hogy valami idióta a Minisztériumból megijesszen

Harry Mr Weasleyre nézett.

– Nem mintha nem értékelném a figyelmeztetést. Értékelem.

– Nos, legalább tudsz a kockázatról – mondta Mr Weasley. – Most jobb lesz, ha visszamegyek.

Mr Weasley megitta a maradék teáját, adott egy puszit Ginny homlokára, odabiccentett a többieknek, majd távozott.

– Mintha nem lenne elég bajunk – panaszkodott Ron. – Megőrültek azok ott a Minisztériumban.

– Mindenki pánikol Voldemort miatt – rázta meg a fejét szomorúan Remus. – De nem hiszem, hogy jelen pillanatban túlzottan aggódnod kéne Day miatt, Harry. Dumbledore minden héten ellátogat a Minisztériumba, hogy biztosítsa a higgadtabb fejűek túlsúlyban maradását.

– Az jó, ugyanis van rengeteg más dolog, ami miatt aggódhatok. – Harry az órára pillantott. – Mint például a bájitaltan órák. – Begyömöszölt a szájába egy fél pirítóst, és kisietett a konyhából, de a bejárati csarnokban Mordon tartóztatta fel. Az auror megfogta Harry karját, és szótlanul behúzta az étkezőbe, majd becsukta az ajtót.

– Nos, Potter?

Harry tartott ettől a találkozástól.

– Nincsenek jó híreim. Semmit sem találtam, amit fel tudna használni.

Mordon mérgesen összevonta a szemöldökét.

– Potter, ez nem fakultatív program. Tegnap éjjel még egy halálfaló meghalt.

– Tudom! Láttam az újságban. De a hajszál, vér és körömdarab nem olyasmi, amit az ember csak úgy szerteszét szórva talál. Mit vár tőlem, nyisszantsak le egy hajfürtöt a fejéről, amikor nem néz oda?

Mordon fintorgott, és kelletlenül ugyan, de belátta, hogy Harrynek igaza van. Azonban szinte azonnal összetörte Harry reményeit, miszerint feladja ezt a küldetést.

– Akkor körül kell nézned a hálószobájában.

– Azt várja tőlem, hogy beosonjak a hálószobájába? – nézett Harry hitetlenkedve Mordonra. – Megöl, ha rájön!

– Hallgass ide, Piton szinte soha nem mondja el senkinek, hogy pontosan hol és mikor találkozik a halálfalókkal, habár tudjuk, hogy hetente legalább egyszer kapcsolatba lép velük. De történetesen tudom, hogy ma éjjel dolga lesz, és legalább egy órát távol tölt majd.

Harry meglepett homlokráncolással nézett az aurorra.

– Honnan tudja?

Mordon féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Még Piton sem tud mindent titokban tartani. Mindössze annyi dolgod lesz, hogy figyelned kell, mikor hagyja el a házat. Amikor ez megtörténik, épp elég időd lesz, hogy besurranj a szobájába, és megtaláld, amit keresel.

– Feltéve, hogy nincs valami komisz védőbűbáj a szobán, amitől megőszül a hajam, vagy tele leszek kelésekkel, vagy ilyesmi. Azt hogy fogom megmagyarázni?

– Ne aggódj. Tudok egyetsmást a védőbűbájokról. Menj az órádra, és foglald le Pitont. Vetek egy pillantást a szobája ajtajára, és értesítelek, hogy milyen bűbájokat használt, és hogyan juthatsz rajtuk keresztül. És ne felejtsd el, Potter: lankadatlan éberség!

Mordon kinyitotta az ajtót, ösztönösen körbenézett a bejárati csarnokban, majd intett Harrynek, hogy menjen. Harry elégedetlenül távozott, de miközben felfelé lépkedett a lépcsőn, a Mordon iránti ingerültségét lassan felváltotta a Pitonnal való találkozás miatt érzett zaklatottság. A Brosnannal kapcsolatos gondolatai felelevenítették a saját emlékeit McFarlane véres haláláról. Vajon Brosnan is elvérzett egy másik londoni sikátorban? Vajon Piton meglepetésszerűen rátámadt, és megölte a sötétben, vagy az Imperius átkot használta, hogy legyőzze? Esetleg Imperiusszal arra kényszerítette, hogy saját magát döfje le? Erre a gondolatra Harry hátán végigfutott a hideg. Hányinger fogta el, de hamarosan egy másik érzés lett úrrá az elszörnyedésén: harag.

Mégis, mit képzel Piton? Teljesen elment az esze? Nincs elég bajuk anélkül is, hogy Piton ilyen felelőtlen, lelkiismeretlen viselkedéssel veszélyeztetné a Rendnek végzett munkáját és a Voldemort elleni harcot? Harry mindenki másnál jobban tudta, hogy mennyit szenvedett Piton Voldemort kezétől, de a bosszú és a gyilkosság nem megoldás. Harry minden egyes megtett lépéssel egyre dühösebb lett Pitonra, amiért a férfi ezt nem veszi észre. Azért is dühös volt, amiért olyan lehetetlen helyzetbe került, hogy tudja, mit csinál Piton, és mégsem tehet neki szemrehányást. Ha így megy tovább, Piton vagy megöleti magát, miközben a halálfalók után kémkedik, vagy börtönben végzi, amiért gyilkolja őket.

Nos, valószínűleg úgyis szívesebben lenne halott vagy fogoly, mint hogy segítsen nekem – gondolta Harry keserűen.

Amikor megérkezett a bájital labor elé, egy pillanatra megállt, hogy lezárja az elméjét, és összeszedje magát. Mordonnak időre van szüksége, hogy megvizsgálja Piton védőbűbájait, és nem lenne jó, ha Harry még az eddigieknél is több okot adna a gyanakvásra. Hirtelen felmerült benne, hogy mennyire ironikus, hogy azt a képességét használja Piton félrevezetésére, amire a férfi maga tanította, és azon nyomban élesen belehasított a bűntudat. Megrázta a fejét, haragudott saját magára. Piton is mindenkinek hazudott, és sokkal nagyobb a bűne is. Amellett egy auror nem engedheti, hogy az érzelmei a kötelességteljesítés útjába álljanak. Ezt Mordon mondta, és ő biztosan tudja, hogy mit beszél. Végül Harry ezt a gondolatot tartva a szeme előtt mély lélegzetet vett, és belépett a laborba.

---

Harry bájitaltan órája jobban ment, mint remélte. Piton éppen belekezdett az ahavi adag farkasölőfű-főzetbe, és ott volt a szokásos munkája is, így Harryre nem maradt ideje. Miután figyelmeztette Harryt pár dologra az aznapi bájitallal kapcsolatban, és a fiú nekilátott a munkának, tudomást sem vett róla többet. Ennek eredményeként Harrynek jelentősen javult a hangulata, mire az óra végén lement a földszintre, és megpillantotta Mordont, aki könyvtárban mászkált, és úgy tett, mintha egy rakás könyvet tanulmányozna. Mordon egyedül volt, így aztán Harry óvatosan körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, senki sem figyeli, majd belépett a könyvtárba.

– Segíthetek esetleg a keresgélésben? – kérdezte, és kissé elmosolyodott.

– Lehetséges. – Mordon átnyújtott egy könyvet Harrynek. – Nézd meg, hogy van-e ebben valami olyan védőbűbájokról, amelyek hatásosak az óriások ellen.

Harry lapozgatni kezdett a könyvben, amíg talált egy darab pergament, amelyen meglepően olvasható írással bűbájok és ellenbűbájok voltak felsorolva. Harry gondosan átolvasta a listát, majd a zsebébe süllyesztette a pergament.

– Sajnálom, semmi ilyenről nincs benne szó.

– Á, sebaj, csak egy futó gondolat volt. – Mordon elkezdte visszarakosgatni a könyveket a polcokra, Harry pedig segített neki.

– Mit akar, mit tegyek, ha megvan? – kérdezte halkan.

– Csak tartsd biztos helyen. Holnap este eljövök érte. És ne felejtsd el visszaállítani a védőbűbájokat, ha végeztél, máskülönben Piton tudni fogja, hogy valaki járt a szobájában.

Harry elhúzta a száját.

– Higgye el, nem fogom elfelejteni. Nem akarom, hogy Piton megtudja… – Harry elhallgatott, és Mordon lassan hátat fordított neki, de Harry kinyújtotta a karját, hogy megállítsa.

– Mi fog történni vele?

Az öreg auror habozott, és Harry most először látott némi együttérzést felvillanni Mordon ép szemében.

– Az a Minisztériumtól függ – felelte halkan.

– De maga biztosan tudja.

– A Minisztérium elég kiszámíthatatlan manapság. Nem mernék találgatni, hogy mi lesz a döntése, és neked sem javaslom. A mi dolgunk az, hogy megakadályozzuk a bűntényeket, nem pedig az, hogy ítéletet mondjunk. Koncentrálj a saját dolgodra, Potter.

Harry szomorúan bólintott, Mordon pedig a vállára tette a kezét.

– Sok szerencsét.

Mordon távozott, Harry pedig leült a kanapéra, és ugyanazt a bizonytalanságot érezte, mint az első alkalommal, amikor megígérte Mordonnak, hogy kémkedik Piton után. Nem tehetett róla, de aggódott Piton sorsa miatt. Harry saját tapasztalatai a Minisztérium igazságszolgáltatásával kapcsolatban nem adtak alapot túl sok bizalomra, Mr Weasley figyelmeztetése után pedig már semmiféle bizalmat nem érzett. Mordonnak az a megjegyzése sem segített, miszerint a Minisztérium mostanában „kiszámíthatatlan”. Harry elkeseredetten felsóhajtott. Nem aggódhat mindennek a tetejébe még a Minisztérium miatt is. Tudom, hogy a helyes dolgot teszem azzal, hogy segítek Mordonnak – mondta magának Harry. De a hang a fejében nem tűnt olyan borzasztóan meggyőzőnek.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)