Ecce homo írta: baghyra

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Ecce homo

A felelősség határait nem a képességek jelölik ki, hanem a lelkiismeret. Csak azért vállalhatsz felelősséget, amit a lelkiismereted megenged. De jusson eszedbe minden döntéskor: nemcsak a döntést, hanem annak természetes következményeit is magadra vállaltad.
(Bokra, alapmandis)


***


Késik. Persze, az ember mit is várjon tőle, hiszen művész. Tizeniksz éve nyúzza a húrokat. Most hasra is estem. Eh, az irónia és a cinizmus, mely bennem lakik, határtalan, pedig ezúttal nincs okom fegyverül hívnom őket, mert valóban jól játszik. A hangszeren és rajtam is.

Pontosan tudtam, mit akar tőlem. Ő is.

- Naiv vagy? – kérdezte tőlem akkor.

- Nem igazán. Nem. – Aztán meggondoltam. – Attól függ, hogy miben. – Elnevettem magam.

- Ha azt mondom, megmutatom a bélyeggyűjteményem, mit felelsz?

És elmentem megnézni. Bár nem volt hosszú az ismeretségünk, vonzott a belőle áradó erő. A zene – azt hiszem.

Most pedig a padka szélén ülök, és várom, hogy idekerekezzen. Pár perc, és ott vagyok, mondta a telefonba tíz perccel a megbeszélt időpont előtt. Azóta eltelt még húsz perc. Késik.

Fékcsikorgás, és egy ismerős kéz érintése a derekamon.

- Szia! – köszön rám.

Becsukom a könyvemet és felé fordulok, hogy puszit adjak neki. Egyet balra, aztán jobbra készülnék cuppantani, de ő a számat célozza meg. Nála sosem lehet tudni. Meg is mondom neki, mire ő csak mosolyog.

- Marcellel az előbb beszéltem, eltévedt valahol a hidak közt. Ez a hülye elterelés, tudod – teszi hozzá. – Te hogyan jöttél?

- Villamossal. A buszokról nem tudtam, meddig járnak még – fűzöm még hozzá, de ő már máshol jár.

- Piát is kéne venni.

- Kéne.

- Megvárjuk Marcellt, utána elmegyünk, jó?

- Oké – hagyom rá.

- Szerinted hol van itt ilyenkor nyitva bolt? – kérdi, mintha nekem aztán tudnom illenék. Ő a budai gyerek. Ám csupán gondolatban jutok el idáig, ki már nem mondhatom, pedig igazán jól esne. Már valahova mögém bámul, miközben arca egészen felderül.

Megfordulok én is. Szakadt tornacsuka, nyűtt farmer, fekete póló, egy doboz sör a kézben, és lehetetlen, ezerfelé meredező seszínű félhosszú haj. Megfésülte, látszik, de direkt hagyta így. A szemébe nem nézhetek, mert teljesen fekete, Lennon-keretes napszemüveg rejti.

- Szevasz, haver! – köszönnek egymásnak barátilag. Aztán Marcell jobban megnéz magának, legalábbis fejtartásából erre következtetek.

- Hali! – mondja.

Kezet fogunk, aztán ad egy puszit is. Feltesz pár tök átlagos kérdést, én pedig kelletlenül felelgetek neki, miközben önnön tükörképem torz másaiba bámulok. Hátborzongató.

Otthonos biztonsággal indulnak el az utcán – nekem fogalmam sincs, merre járunk, hova tartunk. Közben beszélgetnek, mintha én ott se lennék. Embereket említenek, akiknek még csak a nevét sem hallottam soha, hogy egyik-másik ismerősük fellépése „milyen gáz volt már”, hangszerekről, hogy kéne egy tangóharmonikás, mert az milyen „fílinges”. Idegenül érzem magam, és kezdek kételkedni abban, hogy jó ötlet volt engedni a meghívásnak, és elindulni egy olyan házibuliba, ahol senkit sem ismerek, Danit kivéve.

Egyszer csak megállnak. Én is észrevettem a kis boltot, mert jobb elfoglaltság híján a környezetet bámultam, de már majdnem túlmentünk rajta, mikor ők szinte rükvercet csináltak.

Marcell kinn vigyáz a bicajra, mi bemegyünk az üzletbe, aztán csere. Negyed óra múlva egy rakat sörrel, és a kedvemért egy félszáraz és egy édes borral megrakodva indulunk tovább. Fel, egyre csak felfelé, a hegyre. Már szinte a Citadella alatt járunk, amikor felfedezek egy nagyon impozáns házat. Hatalmas sárga épület, három emelettel, szép faragású kőerkélyekkel. Elábrándozom rajta, hogy vajon milyen lehet belülről, aztán rettentő balsejtelem fog el: éppen arrafelé vettük az irányt. Valamiért már inkább taszít a hely, mintsem vonz.

És igen, megérkeztünk.

Dani letámasztja a biciklit, majd tippre becsönget valahova.
Vagy a hetes szám a haverjáé, vagy nem.

Szerencsénk van, a srác nevetve közli, hogy Dani jól emlékezett, és ki is nyitja a kaput. Némi szerencsétlenkedés után feljutunk a két lépcsőn, ami a bejárathoz vezet (sok ám a bicaj, az ajtó, a cigi, meg az a rengeteg pia három embernek, pláne, ha szakad a nejlon szatyor is), és végre belépünk a házba. A félhomályban a falból rögtön szembenéz velem három pap, akik kezükben zsoltáros könyvet szorongatnak. Eldöntöm magamban, hogy én itt éjszaka bizony félnék.

Ahogy haladunk egyre beljebb, úgy akad el a lélegzetem is. Ilyenek lehettek a régi nagy arisztokrata családok otthonai. Egy kőlépcsőn feljutva impozáns méretű teremben találjuk magunkat. Középen fotelek terpeszkednek, alattuk kopott, vöröses színű szőnyeg fekszik, az egyik falon pedig hatalmas festmény. Hogy nem lopják el ezeket? – fordul meg a fejemben, aztán, ahogy felpillantok, rájövök a válaszra. Körben fából készült körfolyosó, és csupán hat-hét bejárati ajtó. Hát igen, itt valószínűleg senki sem az a szarka-fajta.

Persze rögvest meglódul a fantáziám is: milyen lehetett a kisasszonynak kilépni az egyik ilyen ajtón, elegánsan végiglibegni a sötét parkettán, le a földszintre, miközben kecses kezecskéjével alig érintette a lépcső korlátját, s odalenn a gavallérja minden mozdulatát ámulattal követte.
Amikor hangot adok eme elragadtatott gondolatomnak, a fiúk kijelentik, hogy tipikus és javíthatatlan romantikus vagyok. Hát, ez van.

Végül átlépjük az egyik oldalvást elhelyezkedő lakás küszöbét. Odabenn Bob Marley szól és élénk beszélgetés folyik. Bemutatkozom mindenkinek, engedelmesen rázom a felém nyújtott praclikat, és sejtem, hogy ahogy én is azonnal elfelejtem a többiek nevét, úgy ők is az enyémet. Pedig én igazán igyekszem…

Az egyik erkélyen végre találkozom a társaság egyetlen lány tagjával. Érdekes jelenség. Rövid nyári ruhában ül egy kinyitható kerti széken, lábait egy másikra veti át, és így a szoknya alja combközépig felcsúszik rajta. Látszik, hogy nem zavartatja magát. Később elmondta, hogy három éve jár az egyik sráccal. Tamarának hívják és mellesleg énekes. Azt nem sikerül kiderítenem, vagy csak elfelejtem, hogy a párja miben utazik.

Kicsit beszélgetek vele, aztán behívnak a konyhába – ami tudvalevőleg minden buli kiinduló helye – azzal, hogy eksön van. Azaz: előkerül a fény. Én tudatlan, persze nem ismertem, de hamar megvilágosodok. A fény málnaszörpre nyomott szódával kevert vodka. Pohárba kerülés után azonnal fogyasztandó. Az eszközök körbejárnak, fogy a szörp is, a szódás csoda is. Én három kör után kiszállok, utána már csak borozgatok, mondván, elég az nekem. Utóbb kiderül, bőven sok volt így is.

***


Elmegyek a mosdóba. Két bejárata van: egyik az amerikai konyhás nappaliból, másik a tulaj srác szobájából. Nem tudtam. Teljesen nyugodtan végzem a dolgom, amikor Dani a szoba felől benyit. Meg sem lepődik, de ami még furcsább, hogy én sem, pedig nem szeretem, ha ilyenkor bárki megzavar. Ő pedig csak úgy bejön, megvárja, hogy kezet mossak, aztán se szó, se beszéd, megcsókol. Én somolyogva ölelem át a nyakát, és őrült erővel viszonzom a támadást.

- Szóval ma nem jó, mi? – Felemás mosoly játszik a szája szegletében.

- Hát nem – jelentem ki, és talán jobban sajnálom, mint ő, holott egy perccel azelőtt még nem is tudtam, hogy akarnám.

Ennyiben marad a kérdés. Én kimegyek a nappali felé, ő a szoba irányába távozik – angolosan. Csak nem értem, miért.

***


Olyan kilenc körül kezdődik a tűzijáték. Pont a ház mögül lövik fel a rakétákat, így sokat nem látunk, de számomra ez nem jelent akadályt. Felhágok az erkély szélére, és onnan bámulok felfelé, nyakamat egészen kitekerve. Aztán lecibálnak. Nem egészen világos számomra a probléma. Én csak a tűzijátékra vagyok kíváncsi. Durcásan, már-már bőgve kirontok a lakásból. Azért is megnézem magamnak, gondolom magamban.

Csodával határos módon kikeveredem az egy szinttel lejjebbi folyosóra, amely ugyanoda néz, mint felette az erkély, és zavartalanul csodálhatom tovább a fények játékát. Már, amennyi látszik belőle.

Arra leszek figyelmes, hogy Marcell ott áll mögöttem. Nem tudom, hogy jött utánam, vagy hogy mióta áll ott. Átfogja a derekam, és zavartan motyogja.

- Jöttem, mert a többiek nem tudták, mi van. Elrohantál. És… - elhallgat. – Nem tudtuk, nem vagy-e az az öngyilkos típus, vagy ilyesmi.

Nevetve nézek rá, és látom, ahogy szemében cikáznak a rakéták fényei.

- Ugyan már! Ennyire még én sem vagyok elvetemült – közlöm sziklaszilárdan.

Holott legalábbis meg kellene sértődnöm, amiért ilyen baromságot feltételeznek rólam. Ekkor már abszolút beszámíthatatlan vagyok, csak még én nem tudok róla. Kész csoda, hogy arról az erkélyről korábban nem szédültem le. Másnap jobban megnéztem magamnak: csakis a részegek szerencséje menthetett meg.

***


Aztán újra az erkélyen állok, és a látóhatárt fürkészem. Hogy miként kerültem oda: rejtély. Eszeveszett jó lehet annak, aki minden áldott nap erről az erkélyről nézhet le a városra. Előredőlök a kőre, és Marcell megint ott van mögöttem. Most már simogat is, én pedig egyszerűen hagyom. A nyakam csókolja, a nadrágom zipzárjával matat, és én csak hagyom. Szinte a térdemig lehúzza a farmerem, és én hagyom. Mintha fel sem fognám, hogy mit csinál. Könyökölök a párkányon, nézem a csillagokat és egészen máshol járok.

Valaki egyszer ki is néz ránk, és megjegyzi, hogy a többiek szinte ki sem mernek jönni, én pedig félig csodálkozva, félig nevetve válaszolom, hogy nincs miért. Pedig igenis volna. Hogy nem veszem észre?!

***


A következő emlékem, hogy az egyik bőrfotelba gömbölyödve szunyókálok, miközben a zenész banda épp gitározik, és a csoda tudja, milyen hangszeren játszik még. Ekkor kapar össze egy másik srác barátnője – nem az a szőke kis tizenhét éves csitri, akivel Tamara után összefutottam –, és zavar be a házigazda ágyába, hogy aludjam ki magam inkább ott. Kényelmesebb.

***


Arra ébredek, hogy a házigazda srác mellém hanyatlik. Fészkelődik egy kicsit, és éppen amikor elaludnék, a fülembe suttogja:

- Nem baj, ha kicsit simogatlak? Abbahagyom, ha zavar.

Én meg, az álom és ébrenlét határán egyensúlyozva felelem, hogy nem gond.

Ő pedig csak jön és jön és jön és jön. A karomat simítja, az oldalamat, a hátamat, a fenekemet és még többet a hajamat.

- Tudod, hogy ez lesz a vesztem? A hajad illata megőrjít – vallja meg a tincseimnek, ám valahol a féljózanság felé botorkálva szinte meg sem hallom szavait. Válaszul csak érthetetlenül morgok, de úgy látszik, ez felbátorítja, mert a hátamra fordít, és lassan vetkőztetni kezd. Erre már nekem is muszáj felébrednem.

- Mégis, mit csinálsz? – kérdezem kissé bizonytalanul.

Ő rám néz, bár ezt csak sejthetem a körvonalakba mosódó szoba sötétjében, és könnyedén megfelel a kérdésre.

- Szerintem te is élvezed. Addig nyugodtan folytathatjuk, amíg mindkettőnknek jó, nem igaz? – Erőtlen bólintást kap válaszul, azonban neki ez több, mint elég.

Kihámoz a melltartómból, a nadrágomból, és amikor a bugyim közelébe ér, nekem eszembe jut az életbevágó, az életmentő, az egyetlen megoldás.

- Öhm… – kezdek bele zavartan. – Nekem megvan.

Értetlen pillantást kapok válaszul.

- És az baj? – kérdezi kis szünet után.

Elképedve bámulok rá. Eddig határozottan azt képzeltem, hogy igen. De ha nem, hát legyen.

- Hát, tulajdonképpen nem, de… – elhallgatok. Kifogyok az ellenérvekből. – Gumid van? – kérdezem még utoljára, a biztonság kedvéért.

- Naná – És már ott sincs mellettem. Az egyik fiókjában matat, aztán pillanatokon belül visszatér.

El sem hiszem. Egy fekete óvszerrel dugtam – ezt egyszerűen nem lehet másképp nevezni –, egy vadidegen sráccal, egy vadidegen lakásban, és csak sokkal később gondolok bele abba, hogy ha csak így rávágta azt, hogy ebben a helyzetben nincs semmi különös, akkor vajon ő mennyire lehetett részeg?!

***


Hajnalban a karjaiban ébredek. És a furcsa az egészben az, hogy nincs bennem semmi szégyenérzet. Holott…

Óvatosan kicsusszanok mellőle, és a fürdő felé veszem az irányt, miközben ellízingelem az egyik metallicás pólóját.

Konyha: üres. Erkély: kong. Előszoba: sehol senki.

Beóvakodok a fürdőbe, de felesleges a nesztelen settenkedés, ugyanis az is tök üres. Nuku. Nic. Niente. Sehol egy teremtett lélek rajtunk kívül. Miután lehúzom a vécét, megállok a tükörrel szemben.

Kócos, elkent szemű lány néz velem farkasszemet, egy szürkévé fakult pólóban álldogálva egyik lábáról a másikra. Állok és nézem magam, miközben azon töröm a fejem, hogy hogyan lehetséges, hogy még képes vagyok tükörbe nézni? Elviselni azt, aki én vagyok?

Felfedezek a tükörképem bal karján egy apró foltot. Ilyen nincs. Kiszívta. Utálom, ha kiszívják a bőröm! Felrántom a pólóm, és elkerekedett szemekkel szemlélem a bal mellem. Csupa apró lila ponttal van tele – csak az anyám meg ne lássa…

Istenek az égben, miért hagytátok, hogy így legyen?!

És ezek az idióták meg itt hagytak. Egyetlen szó nélkül leléptek. Meredten bámulom képmásomat, és hisztérikusan nevetni kezdek. Hát tényleg csak ennyi volnék? Egy eszköz? Egy doboz, amit, ha kedve támad az embernek kinyit, és kiveszi belőle azt, amire éppen szüksége van? Nem baj, ha elfeledkezel róla, ha nem porolod le, ha ottfelejted valahol.

***


Délután felhív Dani. Kérdezi, hogy jól vagyok-e. Mondom, hogy ja, bár kissé hézagosak az emlékeim itt meg ott.

- Hát igen, elég fura voltál. De legalább rögtön beilleszkedtél, nem? – firtatja vidor hangon.

- Azt mondod? – fakón kérdezek vissza.

- Aha, bár azt nem tudom, néha hova lettél. Egyszer láttalak kinn az erkélyen, meg amikor elszaladtál, de nem igazán foglalkoztam a dologgal.

Nem felelek. Mit is mondhatnék erre?

- De azért jól érezted magad?

- Igen, persze. Jó fejek a haverjaid. Meg rendes banda. Amúgy nagyon gáz voltam?

- Á, dehogy. Nem volt vészes, csak… meglepődtem.

- Hát, jól van. – Valahogy ezzel sem nyugtatott meg. Egy darabig hallgatok én is, ő is.

- Na, ha lesz valami, hívlak. Jövő hét?

- Még abszolúte nem tudom. Csörögj meg, aztán meglátjuk – javaslom neki.

- Rendben. Akkor szia!

- Csáó.

És ennyi. Leteszi.


Én pedig ott maradok egyedül, letaglózva, kiszívott karral, és mehetek haza magyarázkodni. Íme az ember... Szép.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)