Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


8. fejezet: Barátok és szövetségesek

A halálfalók rejtekhelyükön lapulva, csendesen várták, hogy áldozatuk megjelenjen. A Sötét Nagyúrnak hetekig a rögeszméje volt, hogy megtalálják a férfit, és az utóbbi időben történt gyanús halálesetekkel ez a rögeszme egyre csak mélyült. Immár csaknem túlszárnyalta a Harry Potter kézre kerítésével kapcsolatos megszállottságát. Összes hűséges halálfalója fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a férfi nyomára bukkanjanak. Ma éjszaka végre itt a nagy alkalom. Egyiküknek egy besúgótól kapott tipp alapján sikerült követni őt ebbe a lepukkant kocsmába. A halálfaló azonnal üzent a Sötét Nagyúrnak, és most, csaknem egy órával később a Nagyúr hat legmegbízhatóbb halálfalója fészkelődött izgatottan a búvóhelyén.

Lucius Malfoy azonban nem osztozott társai lelkes bizakodásában, miközben a kocsma ajtaját figyelte a sikátor sötétjéből. Tapasztalatból tudta, hogy a túl nagy lelkesedés és önbizalom hibákhoz vezet, és ma éjszaka egyetlen hibáért sem akart felelős lenni. Összevonta a szemöldökét halálfaló álarca mögött. Ébernek és óvatosnak kell lenniük, különösen ezzel a prédával, aki már számtalan alkalommal kijátszotta őket. Tisztában volt vele, hogy a siker még akkor sem garantált, ha hatan vannak egy ellen – nem, ha az az egy Perselus Piton.

Amióta hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy elárulta a Sötét Nagyurat, Piton életük megkeserítőjévé vált. Bármiféle kárt okozott is, amíg kémként tevékenykedett, az semmi volt ahhoz a pusztításhoz képest, melyet most vitt véghez régebbi társai között. Újra és újra az aurorok karjai közé csalta üldözőit, vagy egyszerűen csak kicsúszott a kezeik közül, nekik pedig szembe kellett nézniük a Sötét Nagyúr haragjával. Tagadhatatlanul okos volt. Ismerte a taktikájukat, és a legtöbb céljukat is, és rendelkezett valami rejtélyes képességgel, amivel mintha ki tudta volna számítani őket. Volt két igen merész húzása is, melyeket sikeresen véghezvitt.

Az egyik akkor történt, amikor egyszer nagyobb csetepatéba keveredtek az aurorokkal. Piton halálfalónak öltözve beférkőzött a Sötét Nagyúr soraiba, és hátbatámadta őket, amivel tökéletes káosszá változtatta a csatát, és így az aurorok felül tudtak rajtuk kerekedni. Aznap éjjel fél tucat halálfalót tartóztattak le.

A második esetben Piton százfűlé-főzet segítségével felvette egyikük alakját, majd elkábította két gyanútlan társát, és átadta őket az auroroknak. Legalábbis ezt állította abban a levélben, amit másnap kaptak tőle. A Sötét Nagyúr nem örült a történteknek – egyáltalán nem.

Óvintézkedéseket vezettek be, hogy a jövőben megelőzzék a hasonló kudarcokat. Amikor bevetésre indultak, párokba osztották őket – nem azért, hogy megvédjék egymást, hanem azért, hogy esetleges árulás jeleit fürkésszék. Lucius azonban ezt nehézkesnek és haszontalannak tartotta. Nem valószínű, hogy Piton megismételne egy ilyen vakmerő húzást, és nem is volt rá szüksége. Elérte a célját: kételkedni kezdtek egymásban.

Lucius személy szerint azt gyanította, hogy Piton sokkal alattomosabb és aggasztóbb célokra használja a százfűlé-főzetet – nevezetesen arra, hogy kémkedjen utánuk. Nem volt más magyarázat arra, hogyan derülhetett fény mostanában néhány tervükre. Lucius senkivel nem osztotta meg a gyanúját, habár biztos volt benne, hogy a legostobább halálfalók kivételével mindenki más is erre a következtetésre jutott. Le sem lehetett volna tagadni a soraikban érezhető feszültséget, mint ahogyan azt a nyílt gyanakvást sem, amellyel minden találkozáskor méregették egymást. Pitonnak egyes-egyedül sikerült félelmet lopnia a halálfalók szívébe, és ez olyan tett volt, amelyre az aurorok és a Főnix Rendje együttesen sem volt soha képes.

És ez még azelőtt volt, hogy a halálesetek elkezdődtek.

Úgy tűnt ugyan, hogy a Minisztérium és a Reggeli Próféta szemet hunynak a helyzet felett, a halálfalók azonban pontosan tudták, hogy valaki vadászik rájuk, és nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet az. Ez még sürgetőbbé tette a jelenlegi küldetésüket. Most nem csak az ügyük, de az életük is veszélyben forgott.

És mégis, Lucius mindössze tompa kimerültséget érzett, miközben egyik lábáról a másikra nehezkedett, abban a reményben, hogy sikerül elűzni a lábából a hosszúra nyúlt őrködés közben megjelent fájdalmat. Már két alkalommal kísérelték meg elkapni Pitont, és gyűlölte ezeket a küldetéseket – nem csak azért, mert kudarccal végződtek, hanem azért is, mert arra késztették, hogy olyan dolgokra gondoljon, amikre nem szeretett volna.

Még mindig rémálmai voltak arról az éjszakáról. Bár hosszú ideje volt halálfaló, még sosem volt tanúja olyan brutalitásnak, mint az a kínzás, amelyben a Sötét Nagyúr Pitont részesítette. Lehunyta a szemét a maszk mögött, de képtelen volt kizárni a törő csontok hangját, és annak a férfinak az elkínzott sikolyát, akit Lucius régóta kevés számú barátja közé sorolt. Piton addig sikított, amíg teljesen berekedt, majd sírt, reménytelen, összetört zokogással. De egész idő alatt egyszer sem könyörgött, sem kegyelemért, sem halálért.

Lucius megrázta a fejét a férfi makacsságának emlékére; habár kelletlenül ugyan, de csodálta Piton szívósságát. Ami végül is megérte. A Sötét Nagyúr halogatta Piton megölését, mert először meg akarta törni, így Dumbledore-nak sikerült megmentenie a kémét. Luciusnak sejtelme sem volt, hogyan találtak rájuk, de azt tudta, hogy nem ő volt az egyetlen halálfaló, aki titokban megkönnyebbült, amikor felbukkantak az aurorok és a Főnix Rendje. Kevesen voltak, akik őszintén élveztek egy ilyen szadisztikus bemutatót, és ez az ellenségeik előnyére vált.

Dumbledore és követői épp azért úszták meg gyakorlatilag sértetlenül, mert a halálfalók többsége igyekezett tudomást sem venni a tisztáson történő eseményekről, így először észre sem vették ellenségeik megérkezését. Megbocsáthatatlanul lassan reagáltak – ezt később a Sötét Nagyúr igen fájdalmasan adta tudtukra.

Lucius tudta, hogy gyűlölnie kellene Pitont. Újra és újra elmondta magában, hogy Piton – Perselus – mindannyiuknak hazudott, hazudott neki, és felhasználta őt. De valahányszor eszébe jutott, milyen szenvedésen ment keresztül a férfi, Lucius haragja mindig elpárolgott.

Így aztán nem maradt más, mint az álldogálás miatt érzett hideg, ingerültség, és az éjszaka kimenetelével kapcsolatban érzett teljes közöny.

Kinyílt a kocsma ajtaja, és egy tiszta feketébe öltözött alak jelent meg. Csuklyát viselt, de miközben óvatosan körülnézett az utcán, a lámpafény megvilágította vonásait – sápadt bőr, jókora horgas orr, fekete szem és hosszú fekete haj. Piton volt az, és Lucius érezte, hogy felgyorsul a szívverése.

Minden a tervek szerint történt: az egyik halálfaló előlépett a sikátorból, és felemelte a pálcáját. Piton megpördült, hogy szembe kerüljön támadójával, és nem látta a másik férfit, aki mögötte előlépett az árnyékból.

Avada Kedavra! – kiáltotta a második halálfaló.

A zöld fénynyaláb telibe találta Piton hátát, és a férfi összeesett. A halálfalók előrerohantak, és Lucius többüket félrelökte, miközben odalépett, hogy lenézzen a halott férfira.

– Végül téged is kicseleztek, Perselus – suttogta, és meglepetésére diadal helyett keserű csalódottságot érzett.

Talán csak a megvilágítás tette, de miközben Malfoy a halott férfira meredt, úgy tűnt, mintha annak megváltozna az arca. Malfoy meregette a szemét a csaknem teljes sötétségben, de a látvány nem csak képzelődés volt. Piton arcvonásai szétolvadtak, majd újrarendeződtek. Egy pillanat múlva egy másik, épp olyan ismerős arc meredt rájuk vakon.

– Ez Iverson – jelentette ki valaki döbbenten.

– Iverson? – kérdezte egy ugyanolyan zavarodott hang. – Neki Amszterdamban kéne lennie. Mit keres itt?

– Bolondok! – vetette oda Malfoy, és a többi halálfaló felé fordult. – Átvertek minket.

Még be sem fejezte a mondandóját, amikor egy másik hang hallatszott.

– A Minisztérium nevében, senki ne mozduljon!

Egy tucatnyi alak hoppanált az utcára – kinézetük alapján aurorok –, és mindannyiuk kezében pálca volt, melyet a halálfalókra fogtak.

Malfoy ezüst nyilak özönét küldte az aurorok felé, miközben a többi halálfaló is bevetette a saját átkát.

Az egyik halálfalót kábító bűbáj érte, és összeesett, de Malfoyt ez nem érdekelte. Elhárította az egyik auror rosszul célzott átkát, és a biztonságot nyújtó sikátor felé vetődött. Még egy átok sistergett el mellette, ezért megfordult, hogy ő is megátkozza támadóját. Csak akkor vette észre az árnyékból előlépő férfit, amikor egy kéz kulcsolódott a vállára.

– Aranyvér – mondta a férfi, mire ismerős rántást érzett a köldökében, és az utca az ádáz küzdelemmel együtt köddé vált.

---

Abban a pillanatban, amikor szilárd talajt ért a lába, Lucius az elrablója felé pördült, de túl késő volt.

Capitulatus! – kiáltotta a férfi, és kirepült a pálca Malfoy kezéből, ő maga pedig a falnak csapódott. A férfi elkapta a pálcát, zsebre tette, majd hátrahúzta fejéről a csuklyát.

– Piton! – lehelte Malfoy minden meglepetés nélkül, miközben ő is levetette a csuklyáját és a halálfaló maszkját, majd végigsimított a talárján.

– Lucius – bólintott Piton udvariasan, Malfoyra szegezve pálcáját. – Milyen kedves tőled, hogy beugrottál.

Lucius óvatosan szemügyre vette a környezetet. Piton és ő egyedül voltak egy kicsi, ablaktalan szobában. A szoba elhanyagolt volt, és egyetlen, falon lógó lámpa világította meg. A bútorzat mindössze egy kopott faasztalból és két székből állt.

– Hol vagyunk? – kérdezte szokásos dölyfös modorában.

– Biztos helyen, ahol senki nem fog minket megzavarni – felelte Piton bosszantóan önelégült hangon, majd pálcájával az egyik szék felé intett. – Ülj le.

Természetesen Malfoynak nem volt más választása, így leült, és várta, hogy Piton megtegye a következő lépést.

– Szóval, Lucius, hogy tetszett a ma éjszakai kis tréfám? – kérdezte Piton könnyedén, habár pálcája továbbra is rezzenéstelenül szegeződött Malfoy mellkasára.

– Tréfa? Te ezt annak nevezed?

Én jól szórakoztam. Az arckifejezésetek mindent megért. És ami a legjobb, olyan könnyű volt megszervezni. Az a tökfilkó, Iverson, természetesen nem jelentett kihívást. Egy kis százfűlé-főzet, egy egyszerű Imperius átok, a többit pedig ti elintéztétek.

Malfoy a fogát csikorgatta, de sikerült nyugodt hangon megszólalnia.

– Miért játszadozol?

– Miért ne? Meglehetősen felszabadító érzés, hogy nem kell többé hűséget színlelnem a gazdátoknak. Ez olyan szabadságot ad nekem, ami messzemenően kárpótol azért, hogy már nem tartozom a bizalmasai közé, és rájöttem, hogy kifejezetten élvezettel figyelem, ahogy ide-oda futkostok, és próbáltok túljárni az eszemen.

Malfoynak erősen meg kellett markolnia a széke karfáját, hogy ne vesse rá magát Pitonra az asztalon keresztül. Tudta, hogy az hiba lenne, bár a férfi önelégült mosolya csaknem elviselhetetlen volt.

– És mit akarsz tőlem? – csattant fel.

– Szövetséget – közölte Piton könnyedén.

Malfoy egy pillanatig zavarodottan ráncolta a homlokát. Biztos volt benne, hogy félreértette Pitont, de arca hamarosan kőkemény álarccá dermedt.

– Újabb tréfa, Perselus?

Piton arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, és fekete szeme felizzott.

– Nem tréfa, Lucius. Teljesen őszinte vagyok.

Malfoy gyanakodva szemlélte Pitont, majd gyanakvása lassan megdöbbenéssé vált.

– Azt várod tőlem, hogy eláruljam a Sötét Nagyurat? Te megőrültél!

– Egyáltalán nem. Mindössze szükségem van egy kapcsolatra a Sötét Nagyúr belső körében – jelentette ki Piton tényszerűen. – Te vagy az egyetlen, aki nem egy orránál fogva vezetett fanatikus, tökkelütött fajankó vagy vérszomjas gyilkos.

Piton ajka vidáman megvonaglott.

– Amellett mindig is te voltál a legjobb információforrásom. Csak sosem vetted észre.

– Ami egy remek észrevétel – vetette oda mogorván Malfoy. – Én nem vagyok olyan jó okklumentor, mint te. Én nem tudom őt félrevezetni. Megölne engem, és ez aligha segítené elő a te ügyedet. Valaki mást kell találnod, aki kockára teszi az életét a kis sárvérűidért. Én megyek az Azkabanba.

– Milyen megható – jegyezte meg Piton továbbra is mosolyogva. – De sajnos Azkaban nem szerepel a választási lehetőségeid között.

– Micsoda?

Piton mosolya kiszélesedett, de tekintete továbbra is olyan hidegen szegeződött Malfoyra, mint amikor egy ragadozó figyeli prédáját.

– Nem áll szándékomban átadni téged az auroroknak, Lucius – mondta Piton csendes, bársonyos hangon, aminek hallatán Malfoy hátán végigfutott a hideg. – A bosszú sokkal kielégítőbb. Ne hidd, hogy elfelejtettem, micsoda kínt kellett elszenvednem a Sötét Nagyúr keze által. Lehet, hogy rajta nem tudok bosszút állni, de csaknem olyan élvezetes azokon kitölteni haragomat, akik végignézték. Biztosan észrevetted, hogy az utóbbi időben megcsappant a létszámotok.

Malfoy fészkelődni kezdett a székén.

– Bizonyára nem áll szándékodban lesüllyedni az ellenségeid szintjére, Perselus? Azt hittem, Dumbledore felette áll az ilyen dolgoknak.

– Így van, de biztosan észrevetted, hogy ő nincs itt – folytatta Piton. Kellemes, társalgó hangneme szörnyen zavaróan hatott a jeges tekintettel kombinálva. – Az én lelkiismeretem pedig elbírja. Tudod, ez az egyik oka, hogy Dumbledore olyan nagyra értékeli a szolgálataimat. Gondoskodom azokról a mocskos problémákról, amelyekkel ő inkább nem szennyezné be a lelkiismeretét. Nem mintha ez engem zavarna; valójában eléggé élvezem, és ha a munkámban egyben személyes örömet is találok, csak annál jobb. Hogy őszinte legyek, szinte reméltem, hogy visszautasítod az ajánlatomat.

– Gondolod, hogy élvezettel néztem végig, amit a Sötét Nagyúr tett veled? – vetette oda dühösen Malfoy. – Szerinted mit kellett volna tennem? Pontosan tudod, hogy nem léphettem közbe, az öngyilkosság lett volna. Fordított helyzetben te is végignézted volna!

Piton vállat vont.

– Így igaz, de ez most mellékes.

– Megkönnyebbültem, hogy túlélted, Perselus – bizonygatta Malfoy elkeseredetten. – És nagyon örülök, hogy egész eddig sikerült kicselezned, hogy elkapjanak.

– És ma éjszaka mégis ott voltál, készen arra, hogy megölj – mutatott rá Piton, és mosolyogva felemelte a pálcáját.

Malfoy biztos volt benne, hogy bármit is mond, egy szemernyit sem változtat azon, amit Piton tenni készül vele, mégis ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megvédje magát. Talán azért, mert ez volt az igazság. Annak ellenére, hogy Piton elárulta őket, Malfoy tényleg örült, hogy a férfi túlélte. Minden alkalommal izgatottan megborzongott, ahányszor csak Piton kijátszotta őket, és önkéntelenül is csodálta a férfit, aki túljárt a Sötét Nagyúr eszén.

– Azért voltam ott ma éjjel, mert parancsot kaptam rá. De esküszöm, hogy soha egyetlen átkom sem érintett volna!

Piton ragadozószerű mosolya ellágyult, és a megszokott, önelégülten ravasz mosoly jelent meg helyette az arcán, miközben szeme diadalmasan megvillant.

– És attól nem félsz, hogy a gazdád kiolvassa ezt az elmédből?

Malfoy elsápadt, amikor megértette, hogy milyen beismerést tett Piton ravaszkodásának hatására, nem csupán neki, de saját magának is. Szó nélkül félrenézett, és már nem különösebben érdekelte, mit tesz vele a férfi.

Piton azonban nem átkozta meg. Ehelyett zsebre tette a pálcáját, és leült a másik székre. Karba tette a kezét, és hagyta, hogy hosszúra nyúljon közöttük a csend. Végül csendesen megkérdezte:

– Élvezed, Lucius?

– Mit? – kérdezett vissza Malfoy, kimerülten pillantva fel régi barátjára.

– Hogy őt szolgálod. Sosem beszéltünk róla; sosem mertünk volna, de most megkérdezem tőled: élvezed, hogy térden csúszol az előtt a szörnyeteg előtt?

Malfoy megkövült csendben ült.

– Ugyan már, Lucius, elég régóta ismerjük egymást. Tudom, hogy nem szereted.

– Az a célja, hogy megtisztítsa a világunkat…

– Az a célja, hogy leigázza a világunkat! Más módon is lehet követni az aranyvérű ideált, olyan módon, amely sokkal kevesebb eséllyel végződik halállal vagy szolgasággal.

– Meglesz a jutalmam.

– Csakugyan? Nézzük csak, börtönben voltál, elveszítettél mindent, amiért szorgosan dolgoztál az elmúlt húsz évben, és még csak a saját birtokodra sem teheted be a lábadat, mert körözött bűnöző vagy. Ez eddig nem túl fényes jutalom.

– Amikor diadalmaskodik…

Ha diadalmaskodik, többé nem lesz rád szüksége. Ó, persze előfordulhat, hogy odavet neked egy pár csontot, ha eleget pitizel ahhoz, hogy a kedvencei között maradj. De te is tudod, milyen szeszélyes. Egyszer véletlenül nem hajolsz meg elég mélyen, és ott állsz majd kisemmizve, mert minden az övé lesz, amit kedvére adhat és elvehet. Neked csak az jut majd, ami lepottyan az asztalról, miközben a lábánál üldögélsz. Te is tudod, Lucius!

– Ez még mindig jobb, mint a másik lehetőség! Nem mondhatnám, hogy a te példáddal szeretnék versenyre kelni.

– Szóval ide jutott a híres, aranyvérű Malfoy család – a porban csúsznak, mint a házimanók? Nem csupán a te életed a tét, Lucius. Ő halhatatlan. Nem csupán magadat kárhoztatod végtelen szolgasorra, hanem a fiadat, és az ő fiait és azok fiait is.

– Elég! – vicsorgott Malfoy, és talpra ugrott. – Gondolod, hogy én nem tudom? Nincs más választásom!

A két férfi egy hosszúra nyúlt pillanatig csendben meredt egymásra. Végül Piton szólalt meg, csendesen, de határozottan.

– Ha adnék neked egy lehetőséget, hogy mindörökre elpusztítsd, elfogadnád?

– Az lehetetlen! – mondta Malfoy. – Te magad mondtad, hogy halhatatlan. Miféle titkos fegyvert akarsz felhasználni ellene? Harry Pottert?

Piton utálkozva felhorkant.

– Pottert? Ne légy nevetséges. Az a kölyök haszontalan. Csupán az elképesztő szerencséjének köszönheti, hogy még mindig életben van, meg annak, hogy rengeteg ember hajlandó kockára tenni az életét, hogy őt megvédje – és mindez egy sarlatán jóslata miatt. Én irányítom a saját sorsomat, Lucius. Nem bízom jóslatokra, hogy ezt megtegyék helyettem, mint ahogy nem bízom egy fiúra sem a világ megmentését.

– Mindazonáltal Potternek is megvan a maga értéke. Egymaga képes elvonni a Sötét Nagyúr figyelmét bármiféle hasznos törekvéstől. Gondolj bele, Lucius. Mennyi időt vesztegetett arra, hogy bonyolult terveket szövögessen a fiú ellen? Éveket. Ez teszi Harry Pottert pótolhatatlanná. Amíg a Sötét Nagyúr őt üldözi megszállottan, és semmi mással nem foglalkozik, esélyt ad nekünk, hogy lépéseket tegyünk ellene. Amíg egy nem létező fenyegetéssel küzd, észre sem veszi a valósat.

– Gyönyörű beszéd, Perselus, de továbbra is figyelmen kívül hagyja azt az elenyésző tényt, hogy halhatatlan. Nem ölhetsz meg valakit, aki nem tud meghalni.

– Dumbledore dolgozik a problémán, és bármit is gondolsz róla, ő az újkor legnagyobb varázslója. Meg fogja találni a módját, hogy kijátssza a Sötét Nagyúr védelmét.

– Talán.

– Te nem vagy bolond, Lucius. Ha annak gondolnálak, nem tenném neked ezt az ajánlatot. Nem azt kérem tőled, hogy átverd, vagy eláruld. Még nem. Amit kérek, az mindössze egy kis bizalmas információ alkalmanként, és a hűségedet, amikor eljön az idő.

– És mit kapok én?

– Szabadságot.

– A szabadság viszonylagos fogalom. Te magad mutattál rá, hogy körözött ember vagyok.

– Ó, elnézést, a vagyonod és a birtokod tehermentesítését, és a jó hírneved helyreállítását.

– És ha visszautasítom?

Piton ajka mosolyra rándult.

– Akkor átadhatod a Sötét Nagyúrnak az üdvözletemet.

Malfoy elképedve rázta meg a fejét.

– Őrült vagy, Perselus.

– Nem, mindössze tudom, hogyan vállaljak fel egy kiszámított kockázatot. És te is tudod. Ha nem találjuk meg a módját, hogy hogyan győzzük le, akkor semmit nem veszítesz azzal, hogy elfogadod az ajánlatomat, de ha igen… Még egyszer felteszem a kérdést, Lucius, felelj őszintén. Ha esélyt adnék neked, hogy felszabadítsd magadat és a családodat a rabigájából, elfogadnád?

Malfoy ünnepélyesen viszonozta Piton elszánt tekintetét.

– Igen. Elfogadom.

---

Harry felosont a lépcsőn, és a vaksötét folyosón Piton hálószobája felé tartott. Amikor odaért, előhúzta köpenye zsebéből a pálcáját és a Mordontól kapott pergamendarabot.

Lumos.

Pálcájának a hegye finoman felizzott, és Harry szemügyre vette az előtte lévő ajtót. Ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi ajtó a folyosón, tökéletesen ártatlanul és közönségesen. Amennyire Harry meg tudta állapítani, semmi nem árulkodott az ajtón a rajta lévő védőbűbájokról, és átfutott a fején, hogy vajon Mordon hogyan fedezte fel őket. Azután a pergamenre pillantott, és még egyszer átolvasta a Piton védelmi vonalainak hatástalanítására vonatkozó utasításokat.

Összesen négy varázsige volt. Harry felemelte a pálcáját, és kimondta az elsőt, de semmi sem történt. Az ajtó éppen ugyanolyannak tűnt, mint előtte. Harry ingerülten felsóhajtott, és remélte, hogy működni fog a dolog. Éppen csak kiszórta a második bűbájt, amikor a folyosó másik végéről meghallotta egy ajtó nyitódásának eltéveszthetetlen hangját.

Nox! – suttogta Harry, épp mielőtt Remus kilépett volna a dolgozószobájából. Sehová nem tudott elrejtőzni, így a falhoz lapult, és reménykedett, hogy a sötétség elfedi, habár tudta, hogy ez nem sokat érne, ha Remus közelebb menne hozzá. Visszafojtotta a lélegzetét, miközben a férfi végigsétált a folyosón, majd amikor elindult lefelé anélkül, hogy akár csak felé pillantott volna, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Harry visszafordult Piton szobája felé, és újfent elöntötte a sürgető érzés. Ki tudja, mikor tér vissza Remus. Harry pálcája segítségével fényt csiholt, majd sietve elsuttogta a hátralévő bűbájokat, azután pedig egy Alohomorát, majd megragadta a kilincset. Ha Mordon esetleg átsiklott egy bűbáj felett, amivel Piton a szobáját védelmezte, akkor ez egy nagyon rövid küldetés lesz, Harrynek pedig sok mindent kell majd megmagyaráznia. Visszafojtotta a lélegzetét, lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Semmi sem történt. Harry ajkát még egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, majd belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Pálcáját a magasba emelte, és körülnézett.

Teljesen közönséges szoba volt. Valójában nem sokban különbözött Harry saját hálószobájától, habár Pitonéban jelentősen nagyobb rend volt. Mindazonáltal Harry kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért Piton legszemélyesebb birodalmában tartózkodik. Körbejárta a szobát, vigyázva, hogy semmit ne érintsen meg, amíg rá nem lel arra, amit keres. Az éjjeliszekrényen egy fésű hevert, fogai között több hosszú, fekete hajszállal.

Harry elfintorodott, és óvatosan kihúzott két hajszálat. Benyúlt a köntöse zsebébe, és előhúzta a zsebkendőjét, majd belecsavarta a hajszálakat. Ismét zsebre dugta a zsebkendőt, és már fordult volna az ajtó felé, amikor észrevett egy másik, félig nyitott ajtót. A szomszédos szobába vezetett, és Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy az Piton irodája, ahonnét éjszakánként oly sokszor hallatszik, hogy fel-alá járkál.

Harry tudta, hogy távoznia kellene, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Átvágott a szobán az iroda ajtajához, meglökte az ajtót, és belépett Piton irodájába. Ez sokkal érdekesebb volt, mint a hálószobája. Az egyik fal mellett egy íróasztal állt, amelyet papírok, könyvek, és sietős jegyzetekkel telefirkált pergamendarabok borítottak. Egy könyvespolcon további könyvek társaságában különféle műszerek és bájital-hozzávalók sorakoztak.

De ami leginkább megragadta Harry figyelmét, az a szoba szemközti sarkában álló jókora üst volt. Harry óvatosan megközelítette, és belekukucskált. Azonnal felismerte a kész százfűlé-főzetet, és éppen gondolkozni kezdett rajta, hogy mire használhatja Piton, amikor a ház kihalt csendjében távoli ajtócsapódás hallatszott.

Harry szíve szaporábban kezdett dobogni a zaj hallatán, és elöntötte a saját butasága miatt érzett harag. Mégis mi ütött belé, hogy Piton irodájában szaglászik? A férfi bármikor visszatérhet, és még a védőbűbájokat is helyre kell állítania. Harry megfordult, és visszasietett Piton hálószobájába. A bejárati ajtóra tapasztotta a fülét, és minden idegszálát megfeszítve hallgatózni kezdett. Amikor megbizonyosodott arról, hogy senki nincs odakint, kinyitotta az ajtót, és kilesett. A folyosó sötét volt és csendes, így Harry kisurrant a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Óvatosan mormolni kezdte a védőbűbájok helyreállításához szükséges varázsigéket, miközben végig fülelt, hogy nem hallatszik-e léptek zaja a lépcső felől, vagy nem nyílik-e valahol egy másik ajtó. Amikor az utolsó bűbájjal is végzett, megkönnyebbülten felsóhajtott, és amilyen csendesen csak tudott, visszasietett a lépcsőhöz.

Amint az első emeleti lépcsőfordulóba ért, meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Azonnal visszahúzódott a lépcső árnyékába. Elfojtott hangokat hallott a bejárati csarnokból. Úgy gondolta, az egyik hang Remusé, a másik viszont nem Pitoné volt, bár épp olyan ismerősnek tűnt. Harry kibújt a búvóhelyéről, és előrébb lépett, hogy át tudjon pillantani a korláton. Öt ember volt alatta: Remus, Tonks, Kingsley Shacklebolt, Mordon, és az a férfi, akinek felismerte a hangját. Dumbledore csendesen beszélgetett Remusszal, de mielőtt még Harry ki tudta volna venni a szavaikat, az egész csoport bement a könyvtárba.

Harry a homlokát ráncolta. Csaknem hajnali egy óra volt. Miért találkozik ilyen későn Dumbledore a rendtagokkal? Csupán egy pillanatig vívódott a lelkiismeretével, mielőtt győzött volna a kíváncsisága. Elsétált a szobája mellett, és leosont a lépcsőn a bejárati csarnokba. Lábujjhegyen odalopakodott a félig nyitott ajtóhoz, és meglapult az árnyékban egy régi lovagi páncél mellett.

– Szóval, mi történt? – kérdezte halkan Remus.

– Hatot letartóztattunk közülük – jött a válasz Shacklebolt mély baritonján. – Egyet meg természetesen ők öltek meg.

Tonks bólintott.

– Minden pontosan a tervek szerint történt. Szerencse, hogy a mi oldalunkon áll. És ha már döglött halálfalóról beszélünk… Olyan dögös volt, hogy csak na.

– Tonks! – szólalt meg Remus megrovóan.

– Tudod, hogy igaz. Én csak kimondom.

Remus összeráncolta a szemöldökét.

– Mi a helyzet Malfoyjal?

– Mostanra már valószínűleg visszatért Tudjukkihez – morogta Mordon. – Nem tetszik ez nekem. Elengedni egy halálfalót.

– Jó oka volt, hogy így történt – felelte Shacklebolt.

– Legalábbis ő azt mondja. Én nem bízom benne.

– Maga senkiben sem bízik – jegyezte meg Tonks.

– Senkiben sem bízom, aki főbenjáró átkot használna egy másik ember ellen, kivéve, ha semmi más megoldás nincs.

– Sok közülünk való is megtette az előző háború során – mutatott rá Shacklebolt.

– Igen, és nem is bíztam meg bennük – jelentette ki Mordon.

– Lehetséges, Alastor – mondta Dumbledore. – Mindazonáltal, én megbízom Perselusban, és értékelném, ha a becsmérlő megjegyzéseket minimális szintre tudnánk szorítani. Ezzel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy bíznunk kell Perselus ösztöneiben. Azt hiszem, már bármelyik pillanatban itt lehet.

Dumbledore még be sem fejezte a mondatot, amikor Harry meghallotta a bejárati ajtó zárjának halk kattanását, és ismét visszahúzódott az árnyékba. Kinyílt az ajtó, és Piton lépett be rajta. Hosszú, fekete haja keretbe foglalta sápadt arcát, egy holdsugár pedig megvilágította az ajtóban álló alakját. Harry elfojtotta a szokásos borzongást, ami a Piton által viselt halálfalóruha láttán fogta el.

Piton halkan és céltudatosan átvágott az előcsarnokon a könyvtár felé, csupán egy méternyire haladva el Harry rejtekhelye mellett.

– Á, Perselus, hát itt vagy – üdvözölte Dumbledore a szobába lépő Pitont. – Minden a tervek szerint ment?

– Igen, azt hiszem, számíthatunk rá, hogy Malfoy megteszi, amit kell, ha eljön az idő.

– Úgy gondolja, hogy megbízhatunk benne? – gúnyolódott Mordon.

– Bízom benne, hogy Lucius Malfoy azt teszi, ami leginkább az érdekében áll – felelte Piton.

– És mi van, ha neki eltér a véleménye arról, hogy mi is lenne az? – kérdezte Mordon leplezetlen gyűlölettel a hangjában, amit azonban Piton figyelmen kívül hagyott.

– Azt hiszem, elég világosan felvázoltam neki a dolgokat –mondta Piton. – És mivel Draco az én felügyeletem alatt lesz a Roxfortban, biztos vagyok benne, hogy Lucius semmi olyat nem fog tenni, amivel elárulna minket.

– Megfenyegette a fiút? – kérdezte Tonks.

Piton habozott, majd lassan beszélni kezdett, gondosan megválogatva a szavait.

– Számtalan módja van, hogy biztosítsuk magunknak az ellenségünk együttműködését.

– És maga mindet ismeri, ugye? – vágott vissza Mordon.

Egy pillanatra feszült csend támadt, miközben Piton és Mordon farkasszemet néztek egymással. Majd Piton megszólalt, mély, kemény hangon.

– Igen.

Azután visszafordult Dumbledore-hoz.

– Ha nincs semmi más…

– Tulajdonképpen, Perselus, van valami, amit meg szeretnék vitatni veled. A többieket azonban nem szeretném tovább tartóztatni.

Harry visszasurrant az árnyékba, amíg a rendtagok kiözönlöttek a könyvtárból. Mordon kinyitotta a bejárati ajtót, és alaposan körülnézett. Láthatóan megnyugodott, hogy senki sem lapul odakint rájuk várva, így biccentett Remusnak, és távozott. Shacklebolt is követte. Tonks megcsókolta Remust, majd ő is elment. Remus becsukta mögöttük az ajtót, ráfordította a kulcsot, majd vetett még egy pillantást a könyvtár felé, és elindult felfelé a lépcsőn.

Harry visszaosont a könyvtár ajtajához. Nem látta Dumbledore-t, de tisztán hallotta, amint kinyitnak egy borosüveget, majd a poharakba csordogáló folyadék hangját.

– Igazán nem vágyom most borra, Albus – szólalt meg ingerülten Piton.

– Persze, hogy nem – helyeselt kedvesen Dumbledore. – De ezt az üveget valami különleges alkalomra tartogattam, és igazán csalódott lennék, ha nem tisztelnél meg azzal, hogy megosztod velem.

– Nem igazán hiszem, hogy ez különleges alkalomnak számít – jegyezte meg Piton mereven, és mintegy védekezően húzta össze magán a kabátot.

Dumbledore csillogó szemekkel ismét besétált Harry látóterébe, kezében két pohár mélyvörös színű bort tartva.

– A kedvemért. – Piton felé nyújtotta az egyik poharat, aki úgy nézett rá, mintha az valamivel megsértette volna.

– Albus, késő van. Ideje átöltöznöm – tiltakozott Piton.

– Nem a ruha teszi az embert, Perselus – jelentette ki határozottan Dumbledore, miközben meleg tekintete Pitonéba mélyedt. – Nincs rá szükség.

Piton elernyedt. Harry észre sem vette, mennyire feszült volt addig a férfi. Piton felsóhajtott, és elvette a poharat Dumbledore-tól, aki sugárzott a boldogságtól.

– Kiváló évjárat – mondta Dumbledore, és aprót kortyolt a borból, bátorítóan bólintva Piton felé.

Piton féloldalasan rámosolygott az idős férfira, majd egy jóval nagyobbat hörpintett a saját poharából.

– Természetesen kiváló. – Leült a kanapéra, és hátrahajtotta fejét a párnákra. Dumbledore leült vele szemben egy székre, és mindketten csendben üldögéltek, anélkül, hogy akár megszólaltak, akár egymásra néztek volna.

Harry közelebb húzódott, és hosszú perceken át csendben, halkan fészkelődve bámulta őket. Már azon kezdett gondolkodni, hogy vajon fognak-e egyáltalán beszélni, amikor végül Piton megszólalt.

– Megbízhatunk-e Lucius Malfoyban? – gúnyolódott fáradtan. – Micsoda idióta kérdés. Mordonnak igazán tudnia kellene. Természetesen igazából arra gondolt, maga mi az ördögért bízik bennem. – Piton megemelte a fejét, épp csak annyira, hogy még egyet kortyolhasson a borból, majd visszaejtette a fejét a párnára.

– Ugyan, Perselus, nem a hűségedet kérdőjelezik meg, hanem inkább a módszereidet, amelyek, valljuk be, meglehetősen szokatlanok.

– Finoman fogalmazott – nézett Piton Dumbledore-ra. – Tudom, hogy mit gondolnak rólam, Albus. Látom a szemükben, épp úgy, mint maga.

Dumbledore ide-oda forgatta a poharát a kezében, és figyelte, ahogy a lámpafény táncol a rubinszínű felszínen.

– Te is erre bátorítod őket. Pontosan tudom, hogy nem fenyegetőztél azzal ma éjjel, hogy bántalmazod Draco Malfoyt. Miért hagytad, hogy mégis ezt higgyék?

– Nem akartam nekik csalódást okozni. – Piton ismét kortyolt, majd az üres poharába bámult.

– Perselus, nem szokásom megmondani az embereknek, hogy hogyan éljék az életüket – mondta Dumbledore, miközben felvette a borosüveget, és újratöltötte Piton poharát. – Mindazonáltal felelős vagyok azért, hogy a tőlem telhető legjobban biztosítsam azoknak a biztonságát, akiktől azt kérem, hogy az én megbízásomból kockáztassák az életüket. Az egy dolog, hogy kerülted a szövetségeseidet, amikor fenn kellett tartanod azt a látszatot, hogy Voldemort híve vagy. Az, hogy most, amikor üldözött ember vagy, még mindig így teszel, egyszerűen nem ésszerű. Nem gondolod, hogy a saját érdekedben bölcs dolog lenne, ha a bizalmatlanság helyett valami más érzést keltenél azokban az emberekben, akiknek jó esélyük van arra, hogy adott esetben képesek lesznek megmenteni az életedet?

– És mit javasol, pontosan hogyan tegyem ezt meg? – kérdezte Piton mogorván.

– Hagyj fel azzal, hogy mindig igyekszel a lehető legrosszabbat elhitetni magadról.

Piton egy hörpintéssel kiitta újratöltött borospohara tartalmának a felét, majd ismét visszadőlt a párnákra, és a plafont bámulta makacs hallgatásba burkolózva.

– Ez csakugyan olyan nehéz?

– Igen – sziszegte Piton hidegen, tekintetét továbbra is a mennyezetre szegezve. – Nem is érdekelhetne kevésbé, mit gondolnak rólam.

– Épp ez aggaszt engem.

Piton olyan hirtelen ült fel, hogy Harry ugrott egyet ijedtében, Dumbledore-nak viszont egy arcizma sem rándult.

– Albus, mit akar tőlem? – kérdezte Piton számonkérően, és keserű csalódottsággal teli hangja egyre emelkedett. – Muszáj egyfolytában védekeznem? Nem érdemeltem még ki az itteni helyemet? Nem fizettem meg még az árát, hogy a maga kis klubja elismerjen? Nem fogok magyarázkodni nekik! Kérem, ne mondja azt, hogy ezt kell tennem.

– Természetesen nem – felelte lágyan Dumbledore. – De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el félelemmel az a zűrzavar, amit az elmédben látok.

Piton félrenézett, és még egyet kortyolt a borból. Amikor megszólalt, hangja ismét visszafogott és érzelemmentes volt.

– Jól vagyok, Albus.

Dumbledore alig hallhatóan felsóhajtott, majd ő is ivott egy kis bort.

– Mondd – kezdte, hirtelen témát váltva –, hogy van Harry?

Harry összerezzent saját nevének hallatán, és meglepve látta, hogy Piton ugyanígy tett. A férfi másodszor is kiürítette a poharát, és az üvegért nyúlt, hogy töltsön még magának. Dumbledore türelmesen várt, de Harry látta, hogy éberen figyeli Pitont.

– Potter elég jól halad az órán – válaszolt végül Piton. – Úgy tűnik, képes jól teljesíteni, ha egyszer elszánja rá magát.

– Ez biztató – mondta Dumbledore. – Azonban én inkább Harry mentális állapota miatt aggódom. Remus azt mondja, hogy mostanában szétszórtnak és nyugtalannak tűnik.

– Tekintve a múlt heti eseményeket, nem hiszem, hogy ez meglepő – jelentette ki Piton.

– Persze, hogy nem – bólintott Dumbledore. – Gondolod, hogy mindössze ez a baja?

Piton kortyolt egyet, majd a poharába bámult, és egyik ujját körbefuttatta a peremen.

– Nincs semmi bizonyítékom, ami mást sugallna.

Dumbledore szemében alig észrevehető kételkedés villant fel, mielőtt megszólalt.

– Akkor beszélek majd Harryvel. Holnap úgyis találkoznom kell vele – vagyis inkább ma – helyesbített, amikor az órára pillantott. – Egek, későre jár. Nem tartalak fel tovább, Perselus. Pihenj egy kicsit.

Miközben Piton jó éjszakát kívánt Dumbledore-nak, Harry halkan felsietett a lépcsőn, és visszasurrant a hálószobájába. Leült az ágyára, és az imént hallott beszélgetéseken töprengett.

Kíváncsi volt, vajon miféle üzletet köthetett Piton Lucius Malfoyjal, és egyet kellett értenie Mordonnal. Malfoy volt az utolsó ember, akiben Harry megbízott volna. Azonban félretolta ezt az aggodalmat, és azon kezdett gondolkozni, ami számára sürgetőbb probléma volt: Dumbledore aggódott Piton miatt, és Harry kíváncsi lett volna, vajon miféle zűrzavart láthatott a férfi fejében. Lehet, hogy valami köze van a meggyilkolt halálfalókhoz? Piton remek okklumentor volt, de ha létezik valaki, aki képes áthatolni a mentális védelmén, az minden bizonnyal Dumbledore. Talán az idős varázsló érzékelte Piton bűntudatát, de nem volt benne elég biztos ahhoz, hogy szembesítse vele?

Persze az is előfordulhat, hogy Dumbledore eddig is tudott róla. Említette Piton „szokatlan” módszereit, amelyet a többi rendtag megkérdőjelez. Lehetséges, hogy Mordon Dumbledore tudta nélkül, vagy esetleg kifejezetten Dumbledore parancsa ellenében nyomoz Piton után? Emiatt ragaszkodott a teljes titoktartáshoz?

Harry előhúzta köntöse zsebéből a gondosan összehajtogatott zsebkendőt, és rámeredt. Minden eddiginél bizonytalanabb volt a tekintetben, hogy mit is kellene tennie. Megígérte Mordonnak, hogy segít, de mi van, ha Mordon nem volt vele teljesen őszinte?

Harry felsóhajtott, és a zsebkendőt az éjjeliszekrénye fiókjába tette. Levette a köntösét, bemászott az ágyba, és a plafonra bámult. Bármikor máskor örömmel várná a Dumbledore-ral való találkozást, de most az egyszer semmi kedve nem volt megvitatni Voldemortot és a háborút.

---

Piton már nagyon várta, hogy ágyba kerüljön. Ismét egy hosszú, kimerítő nap állt mögötte, ami mostanában túlságosan is gyakran megesett vele. A bor is megtette a magáét, és Piton semmire nem vágyott jobban, mint hogy aludjon, és megfeledkezzen minden emésztő aggodalmáról. Amikor a hálószobájához ért, csendesen hatástalanította a védőbűbájokat. Belépett a szobába, levetette a kabátját, majd elhűlve megtorpant. Irodájának ajtaja szélesre volt tárva, és Piton tudta, hogy nem így hagyta ott. Kabátját az ágyra ejtette, és óvatosan körbejárta a szobát, mindent tüzetesen szemügyre véve. Kinyitotta a komódját és a fiókos szekrényét, de úgy tűnt, semmi sem hiányzik. Azután az irodájába ment. Ellenőrizte az iroda ajtaján lévő védőbűbájokat, de sértetlenek voltak, csakúgy, mint a hálószobája ajtaján lévők. Átvizsgálta a szobát, de itt sem volt semmi változás.

Piton döbbenten ráncolta a szemöldökét. A betörést nagyon ügyesen követték el, és kevesen voltak, akik erre képesek lehettek volna. Ha ez bármely másik éjszaka történik, egyértelműen Mordont gyanúsította volna. Valójában hetek óta számított valami ilyesmire a ravasz öreg auror részéről; ez volt az egyik oka annak, hogy sosem mondta el a többi rendtagnak, hogy mikor szándékozik elhagyni a főhadiszállást.

Természetesen Piton tisztában volt azzal, hogy Mordon nem bízik benne, és azt is tudta, miért. A férfi alig leplezett vádaskodásából már régen leszűrte, hogy az gyanakszik rá. Mordonnak nem volt érzéke a finomsághoz, és úgy viselkedett, mintha azt gondolta volna, hogy Piton egy véres kést rejteget a párnája alatt. Ez akár nevetséges is lehetett volna, ha az auror nem osztja meg ezeket a sejtéseit a többi rendtaggal. Azonban a kényelmetlen pillantásokból, melyeket a többiek gyakran vetettek Pitonra, nyilvánvaló volt, hogy Mordon így tett. Azonban még ez is csupán bosszantó volt. Mintha bármelyikük is kevésbé bízhatott volna benne, mint eddig. Piton biztosra vette, hogy akár meg is halhatna a Sötét Nagyúr ellen vívott csatában, és a többiek még akkor is kétségbe vonnák az indítékait.

Ez azonban pillanatnyilag lényegtelen volt. Bármennyire is gyanakodott rá a többi rendtag, az nem változtatott azon a tényen, hogy Mordon vele volt aznap éjjel, csakúgy, mint gyakorlatilag mindenki más, aki képes lett volna átjutni a védőbűbájain. Csak egyetlen személy volt, aki itt maradt, és megvolt a szükséges tudása hozzá, hogy kicselezze a védelmét.

Csak Lupin tehette. Piton szeme haragosan összeszűkült, ahogy elképzelte, hogy ez a különösen ellenszenves egyén a személyes holmijai között szaglászik. Nyilvánvaló, hogy Lupin végül beadta a derekát Mordon nyomására, és beleegyezett, hogy közreműködjön a „nyomozásában”.

Nem valami meglepő – gondolta Piton savanyú mosollyal. Lupin nem az a fajta ember volt, aki akkor is ragaszkodik az elveihez, ha azt a társai helytelenítik. De a vérfarkas nem volt olyan okos, mint gondolta, és Pitonnak lesz hozzá reggel egy-két szava, melyekben rámutat erre. Amint kicsikart egy vallomást, talán képes lesz meggyőzni Dumbledore-t arról, micsoda ostobaság őt azzal zaklatni, hogy próbáljon meg bizalmat építeni önmaga és a társai között.

Elégedettség töltötte el, hogy legalább valami jó is kisült abból, hogy behatoltak a magánéletébe. Visszament a hálószobájába, levetette a talárját, és a székre dobta. Amikor levette az ingét, megállt, és a bal alkarjára nézett. A Sötét Jegy feketén izzott a sápadt bőrön, mire Piton elmosolyodott. Bármennyire is fájt, ez egyben a sikerét is jelezte. A Sötét Nagyúr nem boldog ma éjjel.

Piton mosolya elhalványult. Remélte, hogy Lucius többé-kevésbé képes lesz elkerülni a Sötét Nagyúr dühét. Ha igazak a történetek, amiket újabban suttogtak a halálfalók, akkor a Sötét Nagyúr által kimért büntetések mostanság csakugyan félelmetesek voltak. Piton szórakozottan dörzsölgette a karját, hasztalanul próbálva enyhíteni a fájdalmat, majd levetette a maradék ruháját, felvette a hálóingét, és ágyba bújt. Mélyet lélegzett, kisöpörte elméjéből mind a Luciusszal, mind pedig áskálódó szövetségeseivel kapcsolatos aggodalmakat, és egy perc múlva már mélyen aludt.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)