Majd holnap írta: Avina

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


– Tudod, néha azt hiszem, azért nem szólsz egy szót se, hogy jobban értékeljem, ha bármit is kapok tőled.

Felnéz, a szeme fénylik, aztán a lisztes kezével elhajt egy, az arcába kunkorodó tincset, hogy az egyből kifehéredik. Nem válaszol. Némaságba burkolódzik, mint már hetek óta, hogy hazahoztam.
Nem is baj, jólesik a csend, hogy csak figyelem őt, talán nekem is szükségem van egy kis némaságra.

Újságot olvasok az asztalnál, és úgy teszek, mintha nem történne semmi eget rengető.
Feljebb tolja az orrán a szemüveget, arra is lisztfoltot maszálva, de nem zavartatja tőle magát, én pedig hagyom. Az összevissza álló haja mellé még igazán elfér pár folt. Holnap majd emlékeztetnem kell rá, hogy nem áll jól a csiriz a hajában.

A nagy üvegtálat vajazza éppen – őszintén szólva azt sem tudtam, hogy van ekkora tálunk, az alapanyagokról már nem is beszélve.
Az előbb már kifosztotta a legnagyobb kekszes bödönt, a féltve őrzött süteményeimet valami tejszerű löttybe mártogatva pakolássza most az edény aljára. Próbálok uralkodni az arcvonásaimon, hogy ne lássa, mennyire nehezményezem a ténykedését, már ami a kedvenc kekszeimet illeti. Komolytalan vagyok és hazug. Csak azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen. A kekszekért meg majd később számolunk.

Barackot hámoz, szép, sárga húsú fajtát, ami ősszel szokott érni apám kertjében.
Közben nem ül le, sürög-forog, pedig biztos, hogy neki is szüksége lenne pihenésre. Képtelen vagyok rászólni, visszafogni, hát inkább csak gyönyörködöm benne.

Közben felszeli a barackot, a sűrűn csurranó lé ragacsos pöttyöket hagy az asztallapon, és a csuklójáig folyik, amíg le nem nyalja. Egy csepp lé a padlóra is csöppen. Kit érdekel, mikor végre olyannak látom, mint már régen nem?! Takarítani meg holnap is ráérünk.

Aztán a tojások következnek. Ügyesen szétválasztja a fehérjét a sárgájától, és újfent elcsodálkozom, mennyi mindenhez ért, amiről nekem sejtelmem sem volt eddig. Percekig kínlódik a hab felverésével, nem értem, miért nem használ hozzá egy egyszerű varázslatot, miért esküszik inkább a mugli módszerre. Az ő dolga.
Aztán végre elkészül vele. A habba hullik az előzőleg kidekázott liszt, fűszer illata száll – fahéj lehet – majd az egészet lágyan összekeveri. Nézem, ahogy koncentrál, ahogy a karcsú ujjai forgatják a habverőt - már ennyitől is kidagad egy ér a csuklóján. Olyan törékenynek látszik, nem hiszem el, hogy az imént még begubózva hevert az ágyon.
Valami történt. Csoda talán, vagy csak most érkezett el a pillanat, hogy újra önmaga legyen.


Nem figyel rám, de nem bánom, minden cseppnyi erejét a feladatnak szenteli, hát miért lázadnék a figyelméért? Elég, hogy látom, újra él. A szeme már majdnem a régi zöld csillag, és a hosszan lelógó ing csak akkor fedi fel soványságát, ha valamiért nyújtózni kényszerül. A bőre túl sápadt, fakó, de majd az őszi napfény pirosló mosolyt idéz rá is, mint a barackok hamvas bőrére. Holnap kiviszem sétálni.

A tésztát a teasütire halmozott barackok tetejébe egyengeti, simít még párat rajta, aztán a sütőhöz lép. Ahogy becsúsztatja a forróságba a tálat, látom rajta, kimerült, remeg a keze a súly alatt, de nem merem felajánlani a segítségemet. Már eddig is túl sokat voltam körülötte. Attól félek, ha felállok, elillan a varázs, és marad a magatehetetlen némaság.

Letörli még az asztalt, elmosogat, egyre lassabban mozog, de nem pihen meg. Mintha elhatározta volna, hogy ezt befejezi, ha törik, ha szakad. Néha az órára pillant. Nem emlékszem, hogy várnánk valakit, aztán rájövök, csak azt nézi, meddig sül még a sütemény. Szórakozott vagyok, talán nekem is kevesebbet kellene éjszakáznom.

Az első mosoly akkor dereng fel az ajkán, mikor lehajol, hogy kiemelje az elkészült remekművet.
Talán most már nem okoz bajt, ha felállok. Lassan kerülöm meg az asztalt, hogy közelről szívhassam be az édesség illatát. Hogy végre a karomba zárjam.

Még éppen elkapom a pillanatot, mikor a kezében megbillen a tűzforró tál, és nem vagyok elég gyors, hogy időben odaérjek.

Aztán csak a csönd dobol. Újból dermedt némaság, kettőnk között üvegcserepek, szerteszét fröccsent darabok és tehetetlen könnyek a szemében. Tudom, hogy hiába szorítanám a kezét. Majd... talán holnap, majd ha kipihente magát.

***

Órák múlva még mindig érzem a fahéj illatát az orromban, felballagok az emeletre, ahol Harry csak fekszik az ágyban, és nem beszél. A merengőt az ágy alá csúsztatom, nem szabad többé belenéznem. Harry még mindig itt van, és szüksége van rám.

Mellé vackolódok az ágyba, mint minden éjjel azóta, elfújom a gyertyát, hogy csak a hold fénye világítson be a szobába. Talán ma éjjel én is alszom.

Segítenem kellett volna.
Majd talán holnap...





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)