Carpe diem! írta: Katja

[Kritikák - 23]

+++ betűméret ---


Hamar fel kellett nőnöm. Soha nem élvezhettem igazán a gyerekkort. Apám nem engedte. Mindig azt mondta, kötelességeim vannak, tegyek eleget nekik. Tegyek eleget a rangomnak, feleljek meg az elvárásoknak, amiket a nevem miatt terítettek elém. "Egy Malfoy soha nem hozhat szégyent a nevére!" - mondta mindig. Kiskoromban büszke voltam, hogy az vagyok aki. Egy Malfoy.
Roxfortban az életet nagyban megkönnyítette, hogy mindenki tudta, Lucius Malfoy fiával nem érdemes packázni. Senki nem tőlem félt igazán, mint inkább az apámtól. A halálfaló apámtól. Köztudott volt, hogy a szüleim Voldemort csatlósai között harcoltak az első háborúban. Így természetesen általános döbbenetet okozott, mikor a fiatalabbik Malfoy a Világos oldal mellett foglalt állást.

Álomvilágban éltem mindig. Még kisgyermek voltam, mikor édesanyám meghalt egy balesetben. Szeretett kísérletezgetni, de az egyik bűbája sajnos rosszul sült el. Apám nevelt fel. Apám, aki mindig úgy féltett és óvott mindentől, mintha üvegből lennék. Ő is megragadt az álmok világában, így természetes volt, hogy én is olyan leszek, mint ő. A varázsvilág sosem vett minket igazán emberszámba. Mi voltunk a "bogaras Lovegoodék". Azt mondták, nem vagyunk normálisak, a felnőttek kerülték apámat, mert olyasmiben hitt, amit nem tudtak bizonyítani. A szülők tiltották tőlem a gyerekeiket, azt mondták: "Ne menj oda, mert te is lüke leszel." Így hívtak, a Lüke Lovegood. Ez a Roxfortban sem változott, pedig mennyire reménykedtem abban, hogy az iskolában majd minden más lesz. Tévedtem, de nem voltam csalódott. Nem zavart a magány, hogy nincsenek barátaim. Már megszoktam az egyedüllétet. A változást Ginny Weasley jelentette. Ő griffendéles volt, én hollóhátas. A két ház szerencsére jól kijött egymással, nem úgy mint a mardekárosokkal. Ginny révén sok barátra tettem szert, amiért a mai napig hálás vagyok. Ő megvédett az állandó csúfolódásoktól, a megaláztatástól, elviselte a szenvedélyeimet. Mellette megmaradhattam annak, aki valójában voltam. Akinek apa nevezett mindig. Egy álmodozó hercegnőnek.

A gonosz az életem része volt mindig. A sötétség, a rossz állandóan ott rejtőzködött a sarokban, bárhová is léptem be. Féltem tőle? Nem, nem igazán. Nem voltam bátor, egyáltalán nem. Egyszerűen csak annyira hozzá szoktam már a jelenlétéhez, hogy a későbbiekben már tudomást sem vettem róla. Akkor sem féltem igazán, mikor átálltam a Világos oldalra. Nem érdekelt, hogy apámék megtalálnak-e. Nem érdekelt, hogy Voldemort akkora vérdíjat tűzött ki a fejemre, ami vetekedett Perselus Pitonéval. Nem érdekelt volna az sem, ha Dumbledore elutasítja a szolgálatomat és kidob az utcára. Nem féltem a haláltól, már fiatalon megtanultam, hogy semmi félnivaló nincs a szenvedésben.

Eleinte nem értettem, miért vagyok állandóan egyedül, de végül beletörődtem, hogy nekem ez a sorsom. Elfogadtam, megtanultam vele élni, és boldog voltam. Nem éreztem a veszélyt sosem. Még akkor sem, mikor közvetlenül a fejem mellett suhant el egy halálfaló gyilkos átka. Talán nem értem fel ésszel, hogy mekkora veszélyben is van a világunk, a barátaim, a családom. Talán... De valószínűbb, hogy egyszerűen nem érdekelt. Könnyen megtanultam elfogadni a rám szabott életet. Nem lázadoztam még akkor sem, mikor nyilvánvaló igazságtalanság ért. Beletörődtem, ha utáltak, ha kigúnyoltak és megaláztak. Elfogadtam volna azt is, ha megölnek. Nem lett volna értelme, hogy viaskodjak az életemért.

London, Grimmauld tér 12. A régi Black-kúria. A Főnix Rendjének főhadiszállása. Romos, sötét épület, tele ocsmány, sötét holmikkal, amikről már kilométerekről lerítt, hogy aranyvérű varázsló tulajdona volt hajdanán. Apám is előszeretettel gyűjtötte az ilyen vackokat. Semmi hasznuk nem volt, de jól mutattak a polcokon, ha látogatóba jött egy aranyvérű mágus. Eleinte érdeklődve fedeztem fel a házat. Granger már előre figyelmeztetett, hogy mire érdemes vigyázni. Észben tartottam az intelmeit, még ha nem is mutattam hajlandóságot a vele való kommunikációra. Megdöbbentett, mennyire könnyen a bizalmába fogadott. Velejéig griffendéles magatartással fordult felém, segített amiben csak tudott, ha látta, hogy elakadtam. Potter már nehezebb eset volt, de ő is hamarabb megbékült, mint Weasleyék. A szülőkkel nem volt semmi gond. Mrs. Weasley hamar a "gyerekei" közé fogadott és Mr. Weasley is viszonylag korán elfogadta a jelenlétem a főhadiszálláson. De a gyerekek, a diáktársaim... Ők nem felejtettek könnyen. Egy idő után bocsánatot kértem valamennyitől, de nem mindegyiknél használt. Ginny hamar megbarátkozott velem és a legidősebb fiúkkal sem volt baj. A gondot az ikrek és Ron jelentették. Ők csak azután vettek emberszámba, miután megmentettem a húgukat egy támadás alkalmával. Az eset után a helyére állt a béke, még ők védtek meg az iskolában a saját háztársaimtól, ha szükséges volt.

A Főnix Rendjének főhadiszállása egy régi, romos épület volt Londonban. Harry tulajdonában állt a ház, úgy örökölte a keresztapjától, Sirius Blacktől. Nem szerettem ott lenni, mert mindig be voltunk zárva, nem mehettünk ki a szabadba. És az egész ház sötét volt. A napfényt elnyelték a szürkére festett falak, amikről már mállott a vakolat, a szobákban csak bűbájjal lehetett felfrissíteni a levegőt, mert az ablakot is tilos volt kinyitni, és minden szekrényen és polcon sötét varázslattal átitatott holmik hevertek. A színt az emberek sokasága jelentette számomra, akik megfordultak a szálláson. Volt, aki hosszabb ideig ott tartózkodott, de voltak, akik csak egy-egy információ erejéig ugrottak be. London tele van külföldi varázslókkal és boszorkányokkal, élvezet volt számomra látni azt a sok embert, amint egy célért küzdenek. Afrikai sámánok unokái, ázsiai animágusok, akik képesek voltak valódi sárkánnyá változni vagy a horoszkópjuk szerint kakassá, kígyóvá, patkánnyá, esetleg malaccá alakultak át. Láttam amerikai indiánokat és orvosságos asszonyokat, arab filozófusokat, az orosz mágiaügyi minisztert, hófehér prémet viselő nőket, német és francia követeket. A világ minden tájáról fordultak meg nálunk emberek, akik ugyanazért a célért küzdöttek; a boldogságukért.

"Az idő nagy úr" - tartja a mondás. Segít begyógyítani a sebeket, elfogadtatja velünk a sorsunkat, megbarátkoztat minket a rossz gondolatokkal, feledteti velünk a fájdalmat vagy legalábbis enyhíti. Ám az idő lassan telik, ha a napok monotonítását csak a halálhírek törik meg. Az állandó aggódás és rémület sokak idegeit kikezdték a szálláson. Hermione egy idő után már csak nyugtatóval volt képes elaludni, Potter pedig egyáltalán nem aludt, amíg Piton erőszakkal le nem nyomott a torkán egy üveg extra erős Álomtalan Elixírt. Mindenki próbált valami elfoglaltságot találni magának, amivel elterelheti a gondolatait a háborúról. Ennek volt köszönhető az is, hogy Mrs Weasley annyi ételt főzött nekünk naponta, ami az egész Griffendélnek elég lett volna. Ginny gőzerővel vetette bele magát az edzésekbe, és Potterrel közösen párbajoztak naponta több órát. Piton tehetetlenségében a bájitalok főzésébe menekült, míg Ron állandóan a sakktábla előtt ült. Egyetlen ember volt csak, aki látszólag teljes nyugalommal szemlélte az eseményeket. Luna Lovegood egész nap a lépcsőfordulóban foglalt helyet kezében egy könyvvel, és az állandó jövés-menést figyelte. A lány tekintete sosem veszített bágyadtságából, egyébként is fehér bőre pedig még sápadtabb lett az állandó házban tartózkodástól. Mindig álmodozó arccal nézte a bejáratot vagy a kezében tartott könyvet. Álmodozva, ami már-már közömbösnek tűnt, ridegnek.

Draco Malfoy októberben csatlakozott a Főnix Rendjéhez. Egy menedéket keresett a világban, ahol meghúzhatja magát Voldemort, az apja és azoknak bandája elől. A mardekáros fiút nehezen fogadták be a rendtagok, talán csak Dumbledore és Piton professzorok, illetve Hermione bízott meg benne az első perctől fogva. Draco zombiként járt-kelt a házban, látszott rajta, hogy nem találja a helyét, nem érzi magát otthon. Amit mondjuk nem is csodáltam, hiszen egy ilyen házban csak egy elmebeteg ember érezheti magát jól. Mrs Weasley irányítása alatt megpróbáltuk ugyan rendbe tenni az épületet, de a harc hasztalannak bizonyult. Mindig több és több kárt fedeztünk fel, míg végül meguntuk az állandó takarítást és szanálást, amivel a sötét holmik között próbáltunk rendet teremteni. A lakás maradt úgy, ahogy volt; porosan és romosan. Szerencsére a szobáinkat magunk rendezhettük be és alakíthattuk ki, az erős bűbájoknak nem tudott ellenállni ház. Mivel az épület elég nagy volt, Mrs Weasley kettesével osztotta be az embereket a szobákba. Sajnos én viszonylag későn csatlakoztam a Rendhez, így nem kerülhettem Ginny mellé. Persze Hermione is biztosított róla, hogy nem bánná, ha hárman osztoznánk a szobán, de nem akartam alkalmatlankodni és gondot okozni, ezért abban a kiváltságban részesülhettem, hogy egyedül birtokoltam egy szobát. Néha Tonks aludt a szomszédos ágyon, ha már nem volt ereje hazáig hoppanálni, de az idő nagy részében egyedül voltam. Ismét.

Nem lepődtem meg különösebben, amikor Mrs Weasley közölte velem, hogy egyedül kell majd aludnom egy szobában. Inkább örültem neki, hogy nem kell elviselnem azokat az ostoba griffendéleseket. Persze az örömöm csak addig tartott, amíg meg nem tudtam, hogy a másik ágyat rövidebb időre általában elfoglalja valaki. Ez lehetett akár Mordon, Kingsley, Piton vagy Lupin. Bárki, akinek védelemre volt szüksége és a főhadiszállásra jött ez ügyben. A szobámon nem változtattam sokat, nem zavart az a szegényes egyszerűség, ami alapján be volt rendezve. Csak a legszükségesebb holmikkal töltötték meg a helyiséget, és ez éppen elég is volt. A második emelet közepén kaptam szobát. Balra mellettem az ikrek laktak, jobbra pedig Potter és Weasley. Velem szemben két ajtó helyezkedett el. Az egyik mögött volt Ginny és Hermione szobája, a másik mögött pedig Luna Lovegoodé. Ő is egyedül volt, akárcsak én.

Mikor kezdtem el figyelni Draco Malfoyt? Nem tudom, talán mindig is rajta tartottam a szemem. Talán mindig figyelemmel kísértem, hogy próbál kitörni a körből, amibe bezárták. Láttam, hogy szenved az apja mellett, hogy az egész élete csak színjáték, egy jól megrendezett színdarab. Én láttam mindezt. De nem szóltam senkinek, sosem próbáltam megvédeni, ha mások bántották szóban vagy tettel. Én így szoktam meg őt. A szememben a lénye részévé vált a szenvedés és a magány. Az idő múlásával sem változott sokat a helyzete a főhadiszálláson. Egyedül volt, de nem is próbált tenni ellene. Néha Piton professzorral láttam beszélgetni vagy Hermiónéval váltott pár kényszeredett szót. De soha nem csatlakozott a fiúk kártyapartijaihoz, soha nem ment oda önszántából senkihez beszélgetni, mindig csak egyedül ténfergett a házban vagy a könyvtárszobában olvasott. Lassan, de biztosan kezdte magát elemésztetni a magánnyal, amit magának választott osztályrészül. A tekintete mindig közömbös maradt, arcán sosem mutatkozott érzelem. Szokás volt a házban, hogy a vacsora alkalmával Mr Weasley felolvasta a legújabb halottak névsorát. Kegyetlen szokás volt, de az életünk részévé vált. Draco kezében meg sem rezzent a kanál, mikor meghallotta az anyja nevét a halottak között. Mindenki őt nézte, ő pedig szenvtelen arccal viszonozta a pillantásokat. "Értem." Csak ennyit mondott és kanalazta tovább a levesét.

Észrevettem, hogy figyel. Mindenki rajtam tartotta a szemét, de ő különbözött a többiektől. Míg mások óvatosságból tették ezt vagy kötelességből, addig Luna Lovegood kíváncsiságból tanulmányozott. Nem akarta titkolni, hogy megfigyel. Egyenesen a szemembe nézett, mikor utánam jött a könyvtárszobába és leült az egyik fotelbe. Kutató tekintete elől nem volt menekvés számomra. Eleinte zavart, majdnem idegesített, ahogy bámult. De később ugyanúgy a mindennapjaim részévé vált, mint a vacsorai halál-lista. Ő lett az én társaságom. Nem beszéltünk, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Sokszor csak ültünk és néztünk; én a könyvet magam előtt, ő pedig engem. Egy néma játékot játszottunk mi ketten. Egyszer megpróbáltam visszafordítani a fegyverét és eljátszottam ugyanezt. Ő olvasni próbált, én pedig néztem őt. Sokáig tűrte, hogy figyelem, és láttam rajta, nem zavarja a közelségem. Mikor befejezte a könyvet, rám nézett és azt mondta: "Nem ér csalni, Draco." Utána pár napig nélkülöznöm kellett a társaságát, ez volt a büntetésem a csalásért.

Bocsánatot kért. Nem gondoltam volna, hogy megteszi, nem is ez volt a célom a távolságtartással, egyszerűen csak meg akartam értetni vele, ez egy olyan játék, amiben én diktálom a szabályokat. A legnagyobb döbbenetet az okozta, hogy mások is jelen voltak, mikor megtette. Mrs Weasley lerendelt minket a konyhába, hogy segítsünk neki az ebéd elkészítésében. Harry, Hermione, Ron, Ginny, Draco és én egész délelőtt zöldséget pucoltunk, mosogattunk, segítettünk tésztát gyúrni, levest készíteni. Aznap estére sok vendéget vártunk, így elkelt a plusz munkás Mrs Weasley mellett. Körül ültük a nagy ebédlőasztalt és hámoztuk az elénk tett zöldség- és gyümölcs halmot.
"Sajnálom."
A nagy hangzavarban szinte nem is lehetett hallani a hangját, de érdekes módon egy csapásra mindenki elnémult. Rám nézett, tekintete majdhogynem kétségbeesett volt.
"Sajnálom." - ismételte meg. "Többet nem fogok csalni. Ígérem."
Csak bólintottam és visszatértünk a munkánkhoz. Körülöttünk megfagyott a levegő, mindenkinek a kezében megállt a kés, még Mrs Weasley is abbahagyta a leves kevergetését és fél füllel ránk figyelt. Felnéztem, a többiek arcára ráfagyott döbbent kifejezéstől nevetnem kellett. De visszafogtam magam.
"Ha csak a szátokat tátjátok, sosem végzünk ezzel a rengeteg gyümölccsel."
A figyelmeztetés hatott, mint akik álomból tértek magukhoz, a többiek megrázták a fejüket és folytatták a munkát. Egymásra néztünk és én alig akartam hinni a szememnek. Az első mosolyodat láttam, mióta a főhadiszálláson tartózkodtál.


Az első beszélgetésünk témája a pixik voltak. Szerinted pixik nem is léteznek, erre én elmeséltem neked Lockhart esetét, mikor másodikban az osztályra szabadított egy ketrecnyi feldühített manót. Elmondtam, hogy mit műveltek Longbottommal, és hogy Hermione, Harry és Ron zárta vissza őket a ketrecbe. Nevettél, mikor elmondtam, hogy rángatták meg a manók a hajamat és Monstro fülét. Megszerettem a hangod, élveztem a nevetésed. Ezek után mindig arra törekedtem, hogy minél többet halljalak kacagni. Sok időt töltöttünk együtt, de...

... sajnos nem eleget. Dumbledore - akaratán kívül ugyan, de gondoskodott róla, hogy a barátságunk szüneteljen egy időre. Az a küldetés... Nem, nem féltem. Tudtam, hogy tudtok vigyázni magatokra. Nem aggódtam értetek. Inkább az zavart, hogy nem voltál a házban. Nem volt kit megfigyelnem. Mrs Weasley próbált minket lányokat lefoglalni, hogy minél kevesebbet gondoljunk rátok, de az esték... Az esték mindig borzasztóak voltak. Aztán jött az ötlet. Írok...

... egy levelet. Sokáig voltunk távol, és néhány ember nem engedhette meg magának, hogy nélkülözze a leveleit. Így bizonyos időközönként Dumbledore eljuttatta nekünk az üzeneteket vagy a csomagokat. Én sosem kaptam semmit, így teljes volt a döbbenetem, mikor Harry átnyújtotta a borítékot. Már a címzésből ráismertem az írásodra, pedig nem láttam sokszor. Csak egy rövid sor volt, egyetlen mondat. " Még mindig figyellek." Mégis elegendő volt ahhoz, hogy...

... rádöbbenjek, több vagy mint egy mardekáros a főhadiszállásról. Barát? Nem. Barát Ron, Hermione, Neville, Colin, az ikrek és a többiek. Testvér? Nem. Testvér Ginny és Harry. Családtag? Családtag apa. Akkor mi? Szerelem? Nem. Az nem lehet. Hiszen nem is ismerjük egymást, szinte alig beszélünk, abban sem vagyok biztos, hogy kedvelsz-e egyáltalán. Nem, ez butaság. Hiszen te...

... nem szerethetsz. Egy ilyen alakot, mint én biztosan nem. Rossz ember vagyok, csak bántok másokat. És nekem különben is az a sorsom, hogy egyedül legyek. Mindig csak egyedül. És teljesen különbözünk egymástól, nincs...

... bennünk semmi közös... De vajon tényleg nincs? A magány, a kirekesztettség. Mindkettőnket megbélyegeztek valamilyen szinten az emberek. Nem tekintenek ránk úgy, mint egy átlagos mágusra. Mégis... annyira mások vagyunk. Az apád megölne, ha tudná, hogy egy magamfajtával álltál össze. Bár ez talán nem teljesen helytálló, mivel már így is a fejedre pályázik. Várni fogok. Megvárom, hogy te mit...

... fogsz lépni. Az időt, amit a csapattal csendben meghúzva kellett eltöltenünk, arra használtam, hogy próbáltam elképzelni, mit csinálsz éppen. Olvasol, segítesz Mrs Weasleynek vagy a lépcsőfordulóban megbújva figyeled az érkezőket. Perselusnak és Harrynek hála olyan stratégiát alakítottunk ki, amivel könnyedén elvégezhettük a ránk szabott feladatot és mehettünk haza. Már mindenki szeretett volna otthon lenni. Én is. Már volt kiért haza mennem. Haza... Furcsának tűnt, hogy a főhadiszállást nevezem otthonomnak, de mindenképpen kellemes. Hiszen ez azt jelentette, hogy ott van a családom, a szeretteim. Mert be kellett vallanom magamnak, megkedveltem a rendtagokat, akik velem együtt állandóan ott tartózkodtak. Weasleyék, Potter, Granger, Perselus, Lupin és még sorolhatnám. Ők lettek a családom. De igazán miattad szerettem volna haza menni, Luna. Már nagyon hiányzott ...

... a hangod. És nagy nehezen ugyan, de mégis elérkezett a nap, mikor Hermione és Ginny sikítva futottak le a földszintre, hogy üdvözöljék az érkezőket. Én nem kapkodtam, nem szokásom. Bár azt be kell vallanom, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, annyira örültem, hogy végre megjöttetek. Nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Ott álltam...

... a lépcső tetején és én nem bírtam levenni rólad a szemem. Eszembe jutott, hogy talán meg kellene öleljelek, de arra gondoltam, először beszéljünk. Nem változtál semmit. A bőröd még mindig napfény után kiáltott, a tekinteted pedig továbbra is álmodozóan csillogott. Egymást néztük. A többiek pedig minket. Láttam, hogy észrevetted őket, de te csak velem foglalkoztál, csak engem néztél.
"Megint csaltál, Draco" - mondtad, mikor leértél hozzám. "De most az egyszer nem haragszom érte."
Alig akartam elhinni a szavaidat. Nem bírtam tovább...

... olyan hangosan kacagtál, mint talán még soha. A körülöttünk állók nem tudták, min nevetünk, de a jókedv ragadóssá vált. Vidáman mentünk be a konyhába, ahol Mrs Weasley azonnal megterített és hatalmas vacsorát teremtett a semmiből. Azt hiszem, azon az estén kezdődtek el a dolgok igazán kettőnk között. Hogy milyen dolgok? Nos, azt egyikünk...

... sem tudta igazán. Csak úgy megtörtént minden. Mintha véletlenül történt volna meg.

- Véletlenül?

- Miért, szerinted nem így van? Az első csók...

- ... is fogadás volt. Nem terveztük.

- Semmit nem terveztünk meg előre, mert nem tudtuk, hogy meddig élünk. Háború volt. Életemben először féltem, de nem mutattam.

- Ahogyan én sem. Mi voltunk a nyugalom megtestesítői. Ha mi pánikoltunk, akkor a többiek kétségbeestek. Voltak, akik azt mondták, hogy ez már nem nyugalom...

- ... hogy ez már közöny, ridegség. Megvádoltak, hogy jégszívű vagyok, mikor nem sírtam anyám halálakor. De nem tudott izgatni a dolog. Még ma is azt mondom, amit akkor: megérdemelte a halált. Nem volt képes elszakadni...

- ... a rossz oldaltól. Ez okozta a vesztét. De szeretett téged, Draco. Ebben biztos vagyok.

- Lehet, mindenesetre jól titkolta.

- Ne akarj szarkasztikus lenni! Nem áll jól. Azt hagyd meg Perselusnak... Apropó! Ma reggel küldött egy baglyot.

- Perselus? Mit akart?

- A Roxfortban rendeznek egy ünnepséget...

- Már megint?!

- ... hogy megünnepeljék, immár húsz éve, hogy Voldemort halott és béke van. És szeretné, ha mi is ott lennénk.

- Húsz éve? Olyan sok idő eltelt már?

- Hát igen... Még jó hogy nem terveztünk meg semmit. Hol lennénk most, ha már előre eldöntjük a dolgokat?

- Akkor most nem lenne két szép gyerekünk, és nem ülnénk itt a lakásunkban a kandalló előtt, hogy egy pohár jó bor mellett felidézzük a kezdeteket.

- Gondolod, ha nem a pillanatnak élünk, akkor nem maradunk együtt?

- Nem gondolok én semmit... Csupán azt mondom, ha akkor nem vagyunk képesek beletörődni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk, akkor... akkor talán arra törekedtünk volna, hogy minden áron megmentsük a másik életét.

- A saját életünk árán is.

- Pontosan.

- Azt hiszem, igazad van. Így tényleg jobban jártunk.

A szőke hajú asszony férje ölében ülve elgondolkodva kezdte forgatni ujján az arany gyűrűt. A kandallóban lobogó tűz megcsillant az ékszer felületén, és tisztán olvashatóvá vált rajta a felirat: Carpe diem!





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)