Megfizethetetlen írta: Avina

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


– Meg kell ígérned, hogy itt maradsz! Nem császkálsz le a faluba, ki sem teszed a lábadat a toronyból, sőt, az lesz a legjobb, ha még csak az ablakban sem mutatkozol! Nem, ne ingasd a fejedet olyan reménykedően, ezen nincs mit újra megbeszélnünk!

A lovag mérgesen fújt egyet: előre tudta, hogy ez lesz belőle! Sajnálta a dolgot, de neki sem volt más választása – a király parancsától nem lehetett csak úgy simán eltekinteni -, hát próbált legalább határozottnak és megingathatatlannak látszani. Úgy talán képes lesz eredményt is elérni; a hasonló viták mindig kifárasztották. Kis csend telepedett közéjük, aztán kezdődő pityergés hangja hallatszott, és a lovag elkínzottan meredt a plafonra. Sosem tudott ellenállni a síró nőknek. Ilyenkor leginkább a tipikus „én vagyok a bátor hős, ne sírj, megmentelek szép királylány”-késztetést érezte, és ez eddig még egyszer sem vezetett semmi jóra.
Elég, ha arra a két évvel ezelőtti esetre gondolt, ahol véres harcok árán végre megszabadította a zokogó királylányt a legfelső toronyszobából, és csak jó két mérfölddel arrébb derült ki, hogy a gaz szörny nem csak elugrott otthonról valamiért, hanem egyáltalán nem is létezik. Csak egy leszaladt harisnyaszem miatt potyogtak azok az átkozott könnyek. Később roppant kínos volt elmagyarázni a lány apjának, hogyan sikerült hirtelen felindulásból levágnia a fél testőrségét.
Síró királylány ne üljön az ablakba, törvénybe kellene iktatni! - dohogott tovább magában. A mostaniról meg inkább ne is beszéljünk! Bár a férfi igencsak kedvelte, azt azért még ő is belátta, nem az eszéért vonzódott hozzá. Ritkaság manapság minden tekintetben megfelelő királylányt találni. Sóhajtott egy mélyet, majd minden figyelmét újra a probléma megoldásának szentelte.

– Értsd meg, aggódom! Tudod nagyon jól, hogy el kell mennem, de nincs senki, akiben teljes mértékig megbízhatnék, ezért építtettem neked ezt a helyet – mutatott körbe széles mozdulattal, hogy elvonja a másik figyelmét a bajáról. - Jól megleszel itt, hidd el! Mindent nagyszerűen elterveztem, nem fogsz semmiben sem hiányt szenvedni. Itt hagyok számodra egy tucatnyi szolgálót, a katonáim felét, felőlem akár lovagi tornát is rendezhetsz velük az udvaron, ha unatkoznál. Zenészek, táncosok, mind csak a te kedvedért vannak itt, tőled csupáncsak annyit kérek, ne mutatkozz nyilvánosan!

A választ elnyomta egy újabb feltörő zokogás, de a férfi így is értette.

– Nem! - csattant fel. Ez lett volna a legnagyobb botorság, amit jelen helyzetben el bírt képzelni. - Még ha lehetne sem vinnélek el magammal, te is tudod, a háborút nem a hozzád hasonlóknak találták ki! Ez férfidolog, és egyébként is képtelen lennék mindenre egyszerre figyelni! - csapott a magasba mérgesen, hogy a páncél csak úgy nyikorgott rajta. Aztán némileg még mindig morcosan, meggyőződése ellenére hozzátette, csak a békesség kedvéért: - Jó, elismerem, te egész jól tudsz vigyázni magadra, de nekem ez nem elég. Hidd el, az a néhány év olyan gyorsan eltelik! Csak ide a szomszédba megyünk, leigázzuk őket, aztán már fordulunk is vissza. Szinte észre sem veszed, hogy elmentem, és máris itt toporgok az ablakod alatt!

Bár valóban vigasztalónak szánta a mondatot, de kénytelen volt rádöbbenni, neki ez nem igazán megy: sosem értett jól a nők nyelvén. Talán azt a fránya időpontot nem kellett volna emlegetnie. Az utána következő zokogást pedig lassacskán már csak bömbölésnek lehetett minősíteni. Még hallgatni is rangon aluli volt. Kétségbeesetten kutatott valami használható indok után, de a helyzet ekkorra már egyszerűen kezelhetetlen lett.

– Tudod, hogy mi lenne, ha erre járna egy kóbor lovag, és meglátna! - A „lovag” szót némi fenyegető éllel ejtette. Ez volt a végső érve, bár nem szívesen fogadta el a tényt, rajta kívül is akadhat olyan férfi a környéken, aki elől még egy vastag falú torony sem feltétlenül jelent biztos menedéket. Ezért van szüksége arra a húzódozó együttműködésére! Hogy nem tudja ezt megérteni!? A zokogás egy pillanatra sem csillapult. - Semmi az egész – duruzsolta végül a fülébe, egy hirtelen gondolatot követve. - Egy-kettőre itt leszek, ne félj, és csodaszép kincseket hozok neked! - Elégedetten látta, hogy a könnyek először megritkultak, aztán el is apadtak. Fellelkesülve sorolta hát: - És nem csak arany lesz, de nem ám! Lesznek közte gyönyörű ékszerek, fülönfüggők, gyöngysorok, melltűk, brossok! A legszebb csiszolt ékköveket hozom el a kedvedért, csak ígérd meg, hogy nem hagyod el a tornyot! Egy perc nyugtom se lenne, ha nem tudnálak biztonságban! - hízelgett még egy kicsit. Végül elég biztosítéknak érezte a mosolygó, sírástól kipirult szemek ígéretét és a hozzámellékelt komoly bólintást ahhoz, hogy nyugodt szívvel hagyhassa maga mögött az otthonát.

***

– Uram, bátorkodnám megjegyezni, hogy a Ladyt vissza kellene küldenünk a várba. Már most alig tud ülve maradni a nyeregben.

– Nem, minden rendben – bólintott a lovag, pillantása szeretettel pihent meg kedvese karcsú, ám jelen pillanatban kissé lestrapáltnak látszó alakján. Mellé lovagolt, majd maga elé ültette a saját nyergébe. Nem vette volna a szívére, ha már az első mérföldek után másik asszonyt kellene keresnie. Ugyan egy vérbeli királykisasszonynak ennyi meg se kottyan, ha meg mégis, bárhol kap magának másikat. Elég csak elmesélnie, hogy otthon a vártoronyban egy igazi, élő sárkányt rejteget a kíváncsi tekintetek elől!

Hiába, sokba kerül egy jó királylány, de egy sárkány, hát az megfizethetetlen!



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)