Sebezhetetlenek írta: Katja

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---


Sebezhetetlenek


Van egy titkom.

Ez az én esetemben nem igazán meglepő, de ez a helyzet annyiban különbözik a többitől, hogy erről még Albus Dumbledore sem tud. Legalábbis tőlem biztosan nem. Öreg barátomat nem véletlenül tartották kora egyik legnagyobb mágusának, így valószínűleg már sejti a dolgokat. Mindenesetre egy dolog biztos; tőlem nem tudhatta meg.

Van egy titkom.

Egy teher, amit még a legjobb barátaimnak sem mondtam el. A szüleim valószínűleg már a születésem pillanatában tudták, hogy különbözni fogok másoktól, és teljesen normálisan kezelték ezt a dolgot. Így számomra sokkoló volt a tudat, hogy a többi ember nem olyan, mint én.


Mindent megtettem, hogy a titkom rejtve maradjon. Persze sokáig jómagam sem tudtam róla. Egészen pontosan addig, amíg Roxfortban, az egyik utolsó bájitaltan órán a főzetem nem olyanra sikeredett, mint kellett volna. Bosszantott a dolog, hogy pont nekem nem sikerült, ezért természetesen utána néztem, hogy mit ronthattam el. Az eredmény: semmi. A bájitalnak sikerülnie kellett volna, hiszen hibátlanul készítettem el. És akkor ráakadtam arra a könyvre a könyvtárban.

Mindent megtettem, hogy a titkom rejtve maradjon. Kiskoromban a húgom egyszer észrevette, hogy a kezemen ejtett seb egyik óráról a másikra nyomtalanul eltűnt. Azt hitte, ő is meg tudja csinálni ezt, ezért próbaképpen megvágta a csuklóját. Soha nem fogom elfelejteni a szüleim riadt tekintetét, ahogy meglátták a fürdőben fekvő kislányt, ahogy folyik a kezéből a vér.

Azóta már csak elővigyázatosságból is bekötöm a kezemet, vagy leragasztom a sebet, ha megsérülök. Egy esetleges lábtörés után azonnal felkeresem Madam Pomfreyt, és megkérem, hogy segítsen rajtam, holott tudom, hogy hiábavaló, hiszen mindenképpen összeforrna a csont kevesebb, mint egy éjszaka alatt.

De fő a látszat!


Nem hittem volna, hogy valaha is találkozom hozzám hasonló emberrel. Valakivel, aki olyan, mint én.

A legváratlanabb pillanatban, a legváratlanabb személyről derült ki, hogy ő az. És ami vicces... Pont úgy tudtam meg, ahogy sok évvel korábban saját magamról. A tökéletesen elkészített főzete tökéletlen lett.

Mégis... Abbeli örömömet, hogy egy hozzám hasonló ilyen közelségben van, elnyomta egy kérdés. Miért pont ő ?

Bosszantott a tudat, hogy pont azt a bájitalt sikerült elrontanom, amit még Harry is viszonylag jól elkészített. Hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, hol hibáztam. Természetesen megkaptam a magamét Pitontól is. Szinte azonnal kiszúrta, hogy az én üstömben bugyogó folyadék kék színű, pedig sárgának kellett volna lennie.

- Nocsak - állt meg tisztes távolságban az asztalunktól. - Úgy tűnik, hogy még a magát tökéletesnek mondó Miss Granger is képes a hibázásra. Ami azért is meglepő, mert az olyan fafejű egyének is, mint Potter, viszonylag jól elkészítették a főzetet. Miután tíz ponttal megkönnyítettem a Griffendél homokóráját, megmondaná, hogy mit rontott el, amitől ilyen szép színben pompázik az üstje tartalma, Miss Granger?


Hiába, uralkodnom kellett magamon. Nem árulhattam el magam az első percben, előbb ellenőriznem kellett a lányt. Hiszen nem lehetett tudni, hogy valóban azért lett-e olyan a bájitala, mint az én esetemben, vagy azért, mert szimplán béna volt. Bár azt elismerem, hogy az utóbbi lehetőségre elég kicsi volt az esély, Granger szinte soha nem hibázott.

- Nem tudom, tanár úr - rebegte a megaláztatástól vörös arccal. - A könyvben leírtak szerint jártam el. Elméletileg hibátlanra kellett volna sikerülnie.

- Mégsem lett az - mondtam ki a nyilvánvalót. - Tudatában van, Miss Granger, hogy ez a bájital az egyik tétel a RAVASZ gyakorlati vizsgának?

- Igen, uram - motyogta. Persze, hogy tudta, hiszen két hete mást sem szajkózok nekik folyamatosan, mint hogy mennyire fontos ez a főzet.

- És gondolom, magánál jobban senki nem tudja, hogy két hónap múlva itt lesznek a vizsgák. Ez esetben megkérdezem, mit szándékozik tenni, hogy a bájitalát hibátlanra tudja elkészíteni, mire elérkezik a vizsga ideje?

- Gyakorolni fogok, tanár úr.

- Mertem remélni, hogy ez lesz a válasza - mondom gúnyosan, majd egy mozdulattal eltüntetem az üstje tartalmát. Látom, hogy a felháborodástól vörösebb lesz az arca, ezért hozzá teszem. - Ez értékelhetetlen és kijavíthatatlan volt. A mai munkájára elégtelent kap, Miss Granger.

Volt képe a lehető legrosszabb osztályzatot adni, amikor a színétől eltekintve a főzet tökéletes volt. Tudom, hogy jó volt. A felháborodástól könnyek gyűlnek a szemembe, de 'csakazértsem' alapon, nem kezdek el sírni. Nem alázkodok meg a mardekárosok és Piton előtt. Ennyit nem ér az egész.

Óra végén elsőnek állok fel és indulok a kijárat felé, de professzorom hangja megállít.

- Miss Granger, egy pillanatra!

Kelletlenül fordulok vissza a tanári asztalhoz, és csendben megvárom, amíg a többiek kimennek és tanárom végre hajlandó rám szentelni a figyelmét.
- Tudom, hogy a maga főzete sikeredett volna a legjobbra - kezdi Piton nem kis megrökönyödésemre. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez most valóban egy dicséret volt? - És van egy tippem arra is, hogy miért lett mégis értékelhetetlen.

Bravó! Megosztaná velem esetleg még ma? Ugyanis nincs kedvem az idők végezetéig itt rostokolni.

- Keressen fel ma este, a vacsora után - mondja/parancsolja tanárom, majd egy intéssel elküld.

Örülök neki, mondhatom! Nem elég, hogy nem adott magyarázatot, de még büntetőmunkát is kaptam. Hát ez remek!


Nem tudnám megmondani, utoljára mikor éreztem ilyen fokú izgatottságot. Idegesen jártam a köröket a nappalimban, és érzelmi állapotomnak köszönhetően megfeledkeztem egy pár apróságról. Nevezetesen is, hogy nem szoktam diákokat fogadni a lakosztályomban, pláne nem a talárom nélkül. Sajnos csak utólag döbbenek rá feledékenységemre, mikor szembe találom magam Granger meglepett tekintetével.

Szó nélkül tártam szélesebbre az ajtót, és intek neki, hogy jöjjön beljebb. Nem terveztem meg, hogy mit fogok mondani, ezért egy ideig zavart csend telepszik közénk. Ő kihasználva ezt, kíváncsian tekint körbe a nappalimban.
- Miért hívatott ide, professzor? - kérdezi, miután mindent szemügyre vett.

- A ma elkészített bájitaláról lenne szó - kezdek bele, mire ő kényelmetlenül fészkelődni kezd. - Rájött már, hogy hol rontotta el? - Miután tagadólag megrázta a fejét, felteszem a következő kérdést. - Vissza tudna emlékezni, hogy meddig nézett ki az előírás szerint a főzet?

Homlokát ráncolva kutatni kezd az emlékei közt, majd látom a felismerést a tekintetében. De ahelyett, hogy bevallaná az igazságot, ismét a fejét rázza. Most már majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a lány titkol valamit. És hogy az a titok megegyezik az enyémmel.

Hirtelen mozdulattal állok fel, mire megijed egy kicsit, de hamar összeszedi magát. A szomszédos szobába megyek, majd szinte azonnal vissza a nappaliba. A kezemet úgy tartom, hogy ne lássa, mit tartok a tenyeremben. Nem szeretném megijeszteni, pedig valószínűleg sikerülni fog.

Látom a riadalmat a szemében, amikor megállok közvetlenül előtte és a karjánál fogva felhúzom. Egy pillanatra felötlik bennem a gondolat, hogy mi van, ha tévedek. De szinte azonnal el is hessegetem, hiszen kizártnak tartom, hogy a véletlen következményeként ennyi minden egyezzen.

Csak egy apró vágást ejtek a jobb karján.

Felszisszenve kap a sebhez, majd ijedt képpel hátrálni kezd, amikor meglátja kezemben a tőrt. Halvány elégedettség fut át rajtam, ahogy a várt reakció bekövetkezik. Az érzés kiülhetett az arcomra, ugyanis Granger még ijedtebb képet vágott, majd az ajtóhoz rohant és megpróbált kimenni.

Sikertelenül rángattam a kilincset. A professzor bizonyára bezárhatta, mikor nem figyeltem.
- Engedjen el - kértem határozott hangon. Nem engedhettem, hogy lássa a kezemet, amelyen valószínűleg perceken belül eltűnik a vágás. - Engedjen el most, és én nem szólok az igazgatónak.

- Csak nem fenyeget, Miss Granger? - kérdezte Piton szórakozottan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hangot is képes megütni.

- Inkább alkunak nevezném, de most engedjen - javítottam ki idegesen.

- Hová siet ennyire? - kérdezte, miközben közelebb jött. A látványtól a hideg futkosott a hátamon.

Pitont mindig is egy erős egyéniségnek tartottam. Ahogy ott állt előttem, megfejthetetlenül csillogó szemekkel, majdhogynem elégedett arckifejezéssel és egy tőrrel a kezében... Bevallom, a griffendéles bátorságom mardekáros gyávasággá amortizálódott. Ugyanakkor volt valami erőteljes, megmagyarázhatatlanul izgató is a látványban.

- Ne féljen, Miss Granger - állt meg közvetlenül előttem, és a tenyerébe vette sérült kezemet. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, és még a szememet is becsuktam félelmemben. - Tudtam - suttogta, miután egy pillantást vetett a sértetlen bőrre.

Mire kinyitottam a szememet, Piton már ugyanabban a fotelben ült, mint megérkezésemkor, és elgondolkodva bámult a lángokba. Hallottam, hogy mögöttem az ajtó kattan egyet, jelezve, hogy bármikor távozhatok.

Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Menjek vagy maradjak? Bízhatok a professzorban? A megérzéseim azt súgták, igen. De a több éves elővigyázatosság belém ivódott, így vonakodva hagytam a titkomat ennél a férfinál. Végül a félelmem győzött és magam mögött hagytam tanárom lakosztályát.


Tudtam. Tudtam!

Szinte üvölteni támadt kedvem, amikor a gyanúm immár teljesen igazsággá változott. Hermione Granger titka a kezemben volt.

Hermione Granger sebezhetetlen volt. Nem halhatatlan, nem örök életű. Egyszerűen csak sérthetetlen. Pont, mint én.

A kérdés már csak az volt, vajon ő tudta-e?

Azt láttam rajta, hogy tisztában van különleges képességével, miszerint a testén ejtett sebek hihetetlen gyorsasággal begyógyulnak. De azt nem tudtam meg, hogy mibenlétével tisztában van-e.

Figyelni kezdtem. A Nagyteremben, a folyosókon, a parkban, az órákon, bárhol is járt én az árnyékában voltam. Természetesen nem látott meg, viszont azon kevés alkalmakkor, amikor szemtől-szemben találkoztunk, kerülte a pillantásomat. Került engem. Félt.

Nem tudtam volna megmagyarázni, miért figyelem ennyire őt. Nem foghattam az egészet közös titkunkra, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem ez lenne az igazság. Engem maga a lány vonzott, ahogy próbálta hétköznapi módon élni az életét, holott ő egyáltalán nem volt az. Kicsit fiatal önmagamra emlékeztetett.

Tudtam, hogy nem fog elárulni. Bíztam benne, de ez a bizalom még számomra is megmagyarázhatatlan és furcsa volt.

A kezébe tettem a titkomat, az életemet. És bár először teljesen megrettentem tőle, utóbb már egyáltalán nem féltem.

A felismerés villámcsapásként érkezett. Szó szerint, ugyanis a tavaszi zápor döbbentett rá a rejtélyre.

Most már nem menekülhetett. A titka a kezemben volt.
Ő is olyan volt, mint én.

Majdnem egy hónapba telt, mire rájött, hogy tudok segíteni neki. A lehető legrosszabb pillanatban talált rám, amikor éppen egy küldetésről tértem vissza. Fáradt voltam, ingerült és a köpenyem alatt vértől volt csatakos a talárom. Nem tudtam elküldeni. Őszintén szólva ahhoz is alig volt erőm, hogy a lakosztályomig elvánszorogjak.

- Tűnjön el, Miss Granger - mordultam rá, miközben feloldottam az ajtón lévő védővarázslatokat. - Az időpont most nem alkalmas a bájcsevejre.

- Tudom, és nem is zavarnám, de szeretnék...

- Tűnjön. El - sziszegtem, miközben belöktem az ajtót. Az erőm csak addig tartott, amíg átléptem a küszöböt. Még éreztem a hideg padlót az arcom alatt, és a távolból hallottam egy halk sikolyt. Majd teljes sötétség borult rám.

Az első pillanatban Madam Pomfrey-ért akartam szaladni vagy az igazgatóért. De aztán az jutott eszembe, hogy a professzor nyilván oda ment volna először, ha úgy érzi, segítségre van szüksége.

Nem hagyhattam a padlón, bármennyire is megérdemelte volna a korábbi viselkedése miatt. Abban a pillanatban csak egy sebesült ember volt.

Beléptem a nappaliba, és becsuktam magam után az ajtót. Majd varázslattal a kanapéhoz lebegtettem az ájult testet.

A tehetetlenségtől sikítani tudtam volna. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam a vérfoltokat ott, ahol előtte a professzor teste volt. Határozott mozdulatokkal kezdtem megszabadítani őt a felső ruházatától, majd szisszenve hőköltem hátra, amikor megláttam a vérrel borított bőrt. Alkalmazhattam volna bűbájt is, hogy megtisztítsam Piton testét, de tapasztalatból tudtam, hogy az milyen kellemetlen tud lenni. Ezért a fürdőszobába mentem egy tál vízért és szivacsért.

Mikor végeztem a mosdatással, zavartan fordultam a professzor lábai felé. Nem sok kedvet éreztem hozzá, hogy teljesen pucérra - vagy legalábbis majdnem pucérra vetkőztessem az egyik tanáromat. Viszont nem tudhattam, hogy hol sebesülhetett még meg, így mély levegőt vettem, és próbáltam elűzni a forróságot az arcomról, miközben a fekete nadrág cipzárjához nyúltam. Közben pedig imádkoztam, hogy Piton még véletlenül se ébredjen fel.

Szerencsémre professzorom teljesen kiütötte magát, így zavartalanul - viszont annál nagyobb zavarban vizsgálhattam meg testének többi részét is, végül megnyugodva takartam be egy pléddel, amit a kanapé szélén találtam.

Majd leültem a szemközti fotelbe és vártam.

Negyed órája figyelhettem árgus szemekkel Pitont, amikor az első változás bekövetkezett. A sebek szépen lassan kezdtek eltűnni. A folyamat ugyanúgy nézett ki, mint a normális embereknél, csak sokkal gyorsabban folyt le. Még a varázslóknál sem számíthattak a sebesültek ilyen gyors gyógyulásra.

Szinte sikítani támadt kedvem, amikor a gyanúm immár teljesen igazsággá változott. Perselus Piton titka a kezemben volt. Végérvényesen. Visszavonhatatlanul.


Az érzés, hogy valaki figyel, nem akart szűnni. Így nem törődve a fáradtsággal, kénytelen voltam kinyitni a szemem.

Hermione Granger, a kis eminens, az okoskodó griffendéles, a fiatal nővé serdült boszorkány, a sebezhetetlen. Ő volt az, aki árgus tekintetekkel figyelte minden apró rezdülésemet.

Hosszú volt a csend, amit valamelyikünknek meg kellett törnie.
- Jól van, uram?

Bólintottam, de a kérdés már a nyelvem hegyén volt.
- Mit keres itt?

A kérdés jól láthatóan meglepte. Ahogy az arckifejezéséből ki tudtam olvasni, még ő maga sem gondolkozott el ezen.
- Én... Csak megijedtem, amikor láttam elájulni. Nem mertem... Nem akartam egyedül hagyni.

Nem mert vagy nem akart? Egyáltalán nem mindegy, melyiket válassza ki. De nem erőltettem.
- Most már elmehet. Köszönöm - tettem hozzá remélhetőleg olyan halkan, hogy nem hallotta meg.

Nem volt szerencsém.
- Igazán nincs mit megköszönnie, uram. Viszont azt felejtse el, hogy most elmegyek.

- Miss Granger!

Igazság szerint valami ilyesmire számítottam, mindazonáltal szerettem volna legalább egy rövid ideig az ajtómon kívül tudni, hogy összeszedjem magam. Zavarni kezdett, hogy egy alsónadrágon kívül semmi nem volt rajtam a takaró alatt. Abba pedig bele sem mertem gondolni, hogyan kerültek le rólam a ruháim. Emellett rám fért volna egy forró zuhany és egy kiadós alvás is. Illetve jelentenem kellett volna Dumbledore-nak. Az igaz, hogy semmi említésre méltót nem tudtam meg a gyűlésen, viszont az öreg elvárta, hogy mindenről beszámoljak neki.

- Nem érdekel, Miss Granger - morogtam, majd a takarót a derekam köré csavarva megpróbáltam felállni, hogy átbotorkáljak a fürdőszobába. A művelet nem ment olyan könnyen, mint elsőre gondoltam, így megtántorodva kaptam a kanapé támlája után.

- Mondtam, hogy nem megyek - pimaszkodott a lány, majd segített átmennem a fürdőbe. Szerencsére nem kellett rászólnom, hogy menjen ki, magától is elhagyta a helyiséget.

Mi vett rá, hogy Perselus Pitonnal szemtelenül beszéljek? Miért maradtam nála azok után is, hogy cseppet sem burkolt célzással kidobott a lakosztályából? Hmm... Talán a kíváncsiság. Talán valami más. Nem tudom. Mindenesetre nem bántam meg. Látni, ahogy a mindig összeszedett és erős bájitaltan tanárom majd' összeesik a fáradtságtól és mások - jelen esetben az én segítségemre szorul egyfajta elégtétellel töltött el. Sajnáltam, igen. Viszont a szánalom és az aggódás nem tudta elnyomni a bennem elégedetten üvöltő oroszlánt. Igen! Ez az! Most már én is látom. Perselus Piton is hús-vér, sebezhető ember. Pontosabban csak legyengíthető, de nem sebezhető. Hiszen ő is olyan, mint én.

Míg tanárom a zuhany alatt áztatta magát, addig én a konyháról rendeltem neki teát és egy kis ennivalót. Szüksége volt rá, hogy visszanyerje az erejét.

- Maga még mindig itt van?

- Mondtam, hogy nem megyek el addig, amíg választ nem kapok a kérdéseimre.

Ez nem volt teljesen igaz, hiszen láttam rajta, hogy alig áll a lábán. Képes lettem volna magára hagyni, ha beismeri, hogy pihenésre van szüksége.

- Nem érek rá magával foglalkozni, Miss Granger! Jobb dolgom is van annál, hogy okoskodó griffendéleseknek elégítsem ki a kíváncsiságát.

- Például?

Tudtam, hogy nem fogja beismerni, ezért kényelembe helyeztem magam a kanapén és várakozóan néztem rá.

- Ne feszítse túl a húrt, különben a háza pontjai bánják!

- Ha valóban annyira le akarna vonni pontokat, már rég megtette volna, professzor. - A tekintetéből nem tudtam eldönteni, hogy dühös-e vagy inkább jól szórakozik. Már rég átléptem azt a bizonyos határt, de úgy voltam vele, ha eddig nem átkozott meg, ezek után sem fog. - Miért nem ül le, tanár úr? Ahogy elnézem, magára férne egy csésze forró tea és egy kis harapnivaló.


Bosszantott? Szórakoztatott? Dühített? Lenyűgözött?

Egyik sem és mindegyik. Nem mondom, hogy meghatott a gondoskodása, mert nem. Viszont jól esett, ez tagadhatatlan. Hosszú évek óta először fordult elő az, hogy nem egyedül kellett átvészelnem egy halálfaló-gyűlés utáni időszakot. Bár megölni nem tudnak az átkok, még az Adava Kedavra sem, azért megérzem a kínzásokat. Ugyanúgy fáj, ha eltörik a karomat, vagy végig húzzák egy kés pengéjét a hátamon. Az, hogy gyorsabban begyógyul, mint általában, nem jelent semmit. A fájdalmat ugyanúgy érzem.

- Halljam azokat a kérdéseket, és utána tűnjön el!

Próbálom nem észrevenni a halvány mosolyt, ami kiült a lány arcára, miközben ezt mondtam, ezért kortyolok egyet a teámból.

- Mi maga? - Ráemelem a tekintetem és nem tudom megállni, hogy az egyik szemöldököm fel ne szaladjon a homlokomig. - Mi vagyok én? - tette hozzá.

Bár az utóbbi időben sokszor elképzeltem ezt a beszélgetést, most valahogy mégsem jutottak eszembe a szavak, amiket akkor kitaláltam.
- Sebezhetetlen - adom meg a választ egyetlen szóval. - Valamilyen szinten különleges. Ugyanakkor... - Elakadok. Mérlegelem, mennyit mondhatok el.

- Ugyanakkor?

- Ugyanakkor mi egy mutáció eredményei vagyunk. Egy hibás gén a felelős azért, hogy nem tudunk meghalni.

A válasz kegyetlen. De nem izgat fel különösebben. Egy pillanatra elborzadok, de aztán újra visszaáll a teljes nyugalom.

- Mutánsok? - Észre sem veszem, hogy a szó kicsúszik a számon.

- Különlegesen intelligens, elpusztíthatatlan varázslók és boszorkányok. Egy kísérlet eredményei. Ez vagyok én, Miss Granger. És ez maga is.

Emésztem a hallottakat. Mindig is azt hittem, a tudásvágyamnak köszönhető, hogy olyan sokat tanulok. Ezek szerint mégsem.

- De én mugli születésű vagyok. Hogy lehet, hogy mégis egy vagyok ezek közül a... A mutánsok közül?

Mutáns. A szó annyiszor égeti a számat és a torkomat, ahányszor kiejtem. Nem tagadom, szerettem volna azt hinni, hogy különleges vagyok. Hogy egy csodalény. Nem pedig egy torzszülött.

- A családfájában van a megoldás, Miss Granger. Nézzen utána a felmenőinek. Nem kell feltétlenül mágiával bíró embernek lennie, hogy megtalálja a megoldást.

- De akkor mégis mit keressek?

Piton közömbösen megvonta a vállát.
- Arra magának kell rájönnie.

Volt egy olyan erős érzésem, hogy professzorom nem mond el valamit. Azonban hiába fürkésztem azokat a sötét szemeket, pont olyan megfejthetetlenek voltak, mint az éjszaka.

- Sebezhetetlen - ízlelgettem a szót. Nem ragadta meg a tetszésemet, mindenesetre jobb hangzása volt, mint a mutánsnak. - Nem egészen helyes a megfogalmazás, hiszen mi is ugyanúgy megsebesülhetünk, mint minden más emberi lény. - Egy intéssel utalok a professzor korábbi állapotára. - Akkor mégis miért ez?

- Mert ez áll a legközelebb a valósághoz. Nem vagyunk halhatatlanok, hiszen előbb-utóbb a mi időnk is lejár. Nem öl meg minket a halálos átok, sem a szívünkbe szúrt tőr. Hiába vágnánk fel az ereinket vagy ugranánk le iszonyatos mélységekbe. Éreznénk a fájdalmat, átélnénk a szenvedést. De túlélnénk. A sebeink gyorsabban gyógyulnak be, mint a normális embereknek, és nem maradnak hegek utánuk. Egy dolog tud csak minket elpusztítani, az idő. Sebezhetetlenek vagyunk.


A beszélgetésünk után jó ideig nem láttam Grangert.

A folyosón és az órákon persze igen, de nem jött el újból a lakosztályomba, hogy a kérdéseivel zaklasson. Gyanítom, beleásta magát a családfájának kutatásába. Ahogy teltek a napok, a lány úgy nézett ki egyre rosszabbul. Szabályosan elfogyott. Bár ekkor még mindig nem nézett ki olyan pocsékul, mint később. Ha tudtam volna, mire készül, megállítottam volna.

Senki nem állíthatott meg.

Tudtam, mit akarok. Ahogy azt is, miként vihetem véghez tervemet. Nem hagyhattam, hogy bárki rám találjon vagy megállítson.

Nem hagyott nyugodni az, amit Piton mondott. A szavak forgószélként dübörögtek a fejemben, és vihart szítottak fel, hogy egy percre se legyen nyugtom soha. Még álmomban is ott lebegtek a tudatalattimban. Mutáns... sebezhetetlen... halhatatlan... idő...

A józan ész és az őrület határán sétáltam, és csak egy apró lökés kellett volna, hogy a mélybe zuhanjak. Kellett egy terv, egy ötlet, amivel bebizonyíthatom az igazamat. Valami, amivel rádöbbenhetek, hogy Piton tévedett.

Kísérletezni kezdtem.

Először jött a gyengélkedőről lopott méreg. A Szükség Szobáját lezártam, hogy senki ne jöhessen be, így zavartalanul próbálkozhattam az öngyilkossággal.

Hogy égetett, hogy mart a folyadék! Keserű volt, akár maga a halál, és görcsbe rántotta minden sejtemet. Szinte láttam, ahogy a fekete víz belepi minden apró részét a testemnek, majd lassan felszívódik, mintha a nap párologtatta volna el.

Nem használt a legerősebb méreg.

A szívem újult erővel dobogott, a tüdőm mámorosan szívta be az oxigént, az agyam pedig... Mintha a legerősebb doppingszert vettem volna be, olyan gyorsan és tisztán forogtak a kerekek a fejemben.

Másodszorra a szívemet vettem célba. Ahogy Shakespeare Júliája, úgy omlottam én is a földre.

A véremben hallottam az utolsó dobbanásokat, majd körül ölelt a teljes sötétség.


És mint fuldokló az éltető levegőt, úgy igyekeztem én is megtölteni a tüdőmet. Akárha víz alól bukkantam volna fel, olyan érzés volt újra látni a világot.

Miután sorra vettem valamennyi lehetőséget, utolsó mentsvárként felmentem az iskola legmagasabb tornyába.

Utólag visszagondolva már látom, mekkora botorság volt próbálkozásaim sorozata. Hiszen a sikerem a halálommal is járt volna. De akkor valahogy nem gondoltam bele ebbe. Nem ez lebegett a szemem előtt, amikor a lábam elhagyta a szilárd talajt és én zuhanni kezdtem a sötét mélységbe.


Soha nem gondoltam volna, hogy még valaha viszont fogom látni fiatalkori emlékeimet.

De ahogy ott álltam a torony lábánál zsebre tett kézzel és néztem a földön fekvő testet, felelevenedni láttam a múltat.

- Bolond lány - morogtam, mielőtt lehajoltam és a hátára fordítottam volna Grangert. A haja teljesen összeragadt a fejéből szivárgó vértől, az arca több helyen felrepedt, az orra eltörött, a jobb karjából kiállt a csont és még sorolhatnám. Kizárt dolog, hogy normális ember túlélt volna egy ekkora zuhanást. De szerencsére Granger nem volt hétköznapi boszorkány.

Pillanatok alatt a nappalimba vittem és a kandalló előtt megágyaztam neki a szőnyegen. Saját tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nem tanácsos magas helyre fektetni. Képtelenség lesz nyugton tartani, amikor gyógyulásnak indulnak a sebei.

Leültem mellé a földre és vizes szivaccsal letörölgettem róla a vért. Miért is hittem, hogy neki majd több esze lesz? Ugyanolyan bolond volt, mint én hajdanán. Nem akarta elhinni, amíg nem a saját testén tapasztalta meg a dolgokat.

Granger teste ennél rosszabb állapotban már nem is lehetett volna. Láttam, ahogy a bordái majdnem átszakították a bőrét. A tüdeje pedig valószínűleg közelebb volt a gyomrához, mint a szívéhez.

Hosszú estének néztünk elébe.

A fájdalom kétségbeeséssel töltött el. Hát mégsem sikerült. Mégis Pitonnak volt igaza. Képtelen vagyok meghalni.

Hallani, ahogy a csontok reccsenve illeszkednek a helyükre a legkínzóbb hang volt számomra világon. Nem csak az érzés miatt, ami ezzel járt. Minden zaj a kudarcomat és a saját hülyeségemet kiáltotta a fülembe. A bőrt karistoló csontok, a helyére visszacsúszó szervek, az újra megdobbanó szív, a surrogva áramló vér... a vízbe mártott szivacs.


Ha nem az adott helyzetben lettünk volna, talán még mulattatott is volna meglepett tekinteted.

Így viszont csak az járt a fejemben, hogy megpróbáljam minél elviselhetőbbé tenni a szenvedésedet. A sikolyaid éles tőrként hasítottak végig rajtam, ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy megérdemlem a kínzást. Jobban is figyelhettem volna rád.

- Ez... iszonyúan... fáj.

Aggódtam. Tudtam, hogy erős vagy, és ki fogod bírni, mégsem tudtam legyűrni magamban az érzést.

- El fog múlni - suttogtam a hajadat simogatva. - Nem tart már sokáig. Tarts ki!

- Próbálok... De ez akkor is...

- Csss! Most ne beszélj! Pihenned kell.

Ha nem az adott helyzetben lettünk volna, talán még meg is lepődtem volna a tegezéseden.

Így viszont csak az járt a fejemben, hogy kibírjam valahogy a fájdalmat.

A fájdalmat, ami idővel csökkent.

Ami végül már csak kellemetlen zsibbadássá szelídült.

És amit felváltott kezeid érintése. Érdes ujjaid gyengéd simogatása, amelyek jólesően hűtötték felhevült és megkínzott testemet. Amelyek nedves, hideg csíkokat húztak végig az arcomon, a nyakamon, a hasamon...


Az ördög bújt belém, amikor engedtem a vágyaimnak.

Vagy egyszerűen csak a férfi. Nincs sok különbség a kettő között.

Ott feküdtél előttem jószerével meztelenül, hiszen csak a bugyi volt az, amit nem bűvöltem le rólad. A hajad kócosan lógott az arcodba, és amikor felemeltem a kezem, hogy félresimítsam a kósza fürtöket, egyszeriben nagyon ártatlannak és nőiesnek láttalak. Minden érzékem reagált a látványra, és legszívesebben óvó karral magamhoz öleltelek volna. Ó, abban a pillanatban mindenre képes lettem volna érted!

A bőr a test bársonya.

A testre adott csókoktól valahogy sírhatnékja van az embernek.

Vigasztalnak, gyógyítanak, ugyanakkor minden érintésben lángra lobbanunk. Könnyezve borulunk szeretőnkre, hogy kínban égve zokogjuk el a gyönyörünket.

Amikor megéreztem magamon az ajkaidat, legszívesebben újból sikítottam volna. De ezúttal egy teljesen más érzés miatt.

Fájt az első ölelés.

Nem annyira, mint az előző sebek, viszont éreztem.


Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Nem terveztem. Nem akartam.

Viszont megtettem.

És gyűlöltem magam érte.

Azért, mert még több fájdalmat okoztam, mint szabadott volna. Azért, mert úgy éreztem, kihasználtam a helyzetet. Azért, mert szabályt szegtem a tettemmel. Azért, mert látnom kellett a könnyeidet.

Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Nem terveztem. Nem akartam.

Viszont megtettem.

És gyűlöltem magam érte.

Azért, mert láttam, hogy sajnálsz. Azért, mert fájdalmat okoztam. Azért, mert látni engedtem a könnyeimet.


Azt mondtad, nem bánod. Azt mondtad, ez így volt jó. Ennek így kellett történnie.

Azt mondtam, nem bántam meg, és ez így igaz. Azt is mondtam, ez így volt jó. Ennek így kellett történnie.

Azt mondtad, nem kérsz vallomást. És hogy nem kéred az érzéseim, ha én nem akarom odaadni.

Tudtam, mire vagy képes és mire nem. Ismertelek. Nem kértem, hogy kifordulj magadból az én kedvemért. Nem akartam, hogy megváltozz. Én csak téged akartalak, de csak akkor, ha hajlandó vagy odaadni magadat nekem.

Nem mondtam vallomást. Nem suttogtam szerelmes szavakat, nem mondtam semmit. Mégis neked adtam magamat, mert ezt akartam. Mert ezt akartad.


Van egy titkom.

Ez az én esetemben nem igazán meglepő, de ez a helyzet annyiban különbözik a többitől, hogy erről még Albus Dumbledore sem tud. Legalábbis tőlem biztosan nem. Öreg barátomat nem véletlenül tartották kora egyik legnagyobb mágusának, így valószínűleg már sejti a dolgokat. Mindenesetre egy dolog biztos, tőlem nem tudhatta meg.

Van egy titkom.

Egy édes teher, amit még a legjobb barátaimnak sem mondtam el. Valami, amit csak egy ember tud rajtam kívül.

Egy személy, aki szerint sebezhetetlen vagyok.

Aki szerint csak az idő tud megölni.

Aki olyan, mint én.






Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)